[Magánjáték] Laetitia és Pruinos - Medvetánc, pilleszárny...

Kóstolja meg ön is. Nehogy kárba menjen.
Apácska-apácska, hát tényleg nem akarod nekem megkönnyíteni a dolgot, nem igaz? Hiába mondja csak úgy, hétköznapian és kissé kéjesen, szinte kínozva mar, ahogy gúnyolódik a láncra vert állaton, aki belül csak hörög és szűköl és nyüszít, akit mégse engedhetek el. Pedig úgy pattannék, darabokra tépném, minden türelmet és ál-úriasságot magam mögött hagyva, igazán szabadon, hogy azonnal és a leggyorsabb módon hagyhassam magam mögött vágyaim.
Még ha csak egy kis időre is, nyerhetek magammal szemben, most meg feleslegesen szenvedek.
- Persze, drágám... ki nem hagynám. - mondtam, kissé remegve, részben a feszülő láncoktól, részben az izgatottságtól, ahogy közelebb léptem a lányhoz. Reszketett ő is, igaz, könnyedén lebegve a boldogságtól, mintha csak a tűző nyári meleg elől vonult volna be egy hóviharba. Dérként terült el rajta a hideg veríték, illata kívánatosabb volt mint éhezőnek a királyi nagylakoma.
Felemeltem a maszkomat, olyan magasra hogy az alja már az orromat fedte csak, és utoljára megborzongtam a gondolatra, hogy végre, beteljesülhetek. Elpattanhatnak a láncok.
Aztán, megéreztem Laetitia kezét finoman matatni az ágyékom körül. Szinte anélkül, hogy valós célja lennének vele, csak jelezve hogy érdeklődést mutat a kívánt terület felé, és erre valahol a lelkemben újra felbődült valami.
Szeretném valami szép névvel illetni, valamivel fenségjelzővel, csakhogy elmondhassam melyikkel is szimpatizáltam, hogy melyik volt az igazibb én, de van bennem annyi önkritikusság, hogy erről magamnak se hazudjak. Egy másik állat volt, vagy olyan hatalmas mint amelyikkel együtt születtem, és legalább annyira ősi, még ha csak most tévedt erre. És mint ilyet, még nem volt lehetőségem megszelídíteni... vagy legalábbis láncok és ketrecek mögé zárni.
Megmerevedtem - mindkét értelemben, csak amíg az egyik egy pillanatig tartott csak, a másik nem adta fel ilyen könnyen. Letettem arról az előbbi még megállhatatlan érzéstől, hogy feltépem Giselle torkát és belefalok mindenbe amit benne találok, helyette felnyaltam a vért, amit ott hagyott Laetitia. Mint egy fűszeres bor, bódító volt és lángot keltett a nyelvemen.
Sajnos nekem tépőfogaim voltak, nem olyanok amik az ilyen kifinomult műveletekhez kellettek, így elhajoltam a nyaktól. Csak remélni tudtam, hogy ezzel nem keltek túl nagy gyanút -annak ellenére, hogy eddig mennyire is hangoztattam ennek a fontosságát. Csak a pillanat hevét és a közös bódulatban bíztam.

Még volt bennem némi félelem, hogy esetleg átlépnék valamifajta határt a partneremmel, így a figyelmemet - egyelőre - a játékszerünk fel fordítottam. Végigfuttattam a kezemet a lába belső felén, amire elkezdte hangosabban, és szaporábban, venni a levegőt.
- Tényleg igazán ínycsiklandó. Kíváncsi vagyok, hogy máshol is ilyen finom-e... - tettem fel a költői kérdést, szélesen és kajánul elvigyorodva. Utólag gondoltam bele, hogy talán ez volt az első alkalom az este alatt, amikor egy mosolyom látható is volt.
Letérdeltem Giselle elé, felhajtva a szoknyája peremét.
Éreztem, hogy megfeszül. Nem tudtam, hogy fél-e valamitől, vagy csak ennyire koncentráltan vár valamit, de nem is igazán érdekelt. Én irányítottam, és azt tettem, amit akartam, és nem azt, amit ő - de ha a kettő egybeesett, az csak könnyebbé tette a dolgokat.
Elég hétköznapi bugyija volt, egyszerű fehér, ódivatú és ennél messzebb csak úgy lehetett volna a hivalkodótól ha még egy szoknyát hordott volna a fődarab alatt.
Megnyaltam az ágyékán, szinte pár centitől csak attól a nehézkes ruhaneműtől, majd lassan közeledtem felé. És mikor odaértem, egyszerűen csak arrébb húztam, szembenézve a már egyértelműen izgalmi állapotban lévő pinával, és habozás nélkül az ajkak közé nyaltam. Enyhén sós volt, ahogy keveredett az izzadságával, de elégedett voltam vele. Folytattam, párszor megismételve a folyamatot, majd fel mentem a csiklójáig, amire szintén nem kevés figyelmet fordítottam. A maszk kezdett lassan nagyon útban lenni.
Közben, csak hogy mégse hagyjam teljesen figyelmen kívül a partneremet, előrenyúltam, és az ő lábát kezdtem el masszírozni, a combja alsó felén, ahonnan lassan, rövid mozdulatokkal haladtam csak felfelé.

Ahogy a kezem vándorolt, lassan elértem a vízválasztóig, a szoknyához - és szinte még hozzá se értem, az azonnal hátrébb húzódott előttem, újabb felfedezésre váró partokat tárva kezeim elé. Ahogy a jó hajóskapitányhoz illik, követtem a kapott jeleket, az én Sarkcsillagomat, ámbár kétségtelenül helyette inkább hajszoltam az egyik kis testvérét, a Merak-ot, stílusosan.
Feleslegesen túlzásba viszem ezeket a hajó-toposzokat. Hol tartottam...
A kezeim felvitorláztak, kergetve a szoknya redő-hullámait, egészen fel a felsőcomb tetejéig, ahol a szélnek - és kétségtelenül a vágyaimnak - engedelmeskedve a láb belsején találtam magam, egészen közel az óceán kapujához, a Csípőcsont-szirtek közt. Bár kétségtelen, kissé túlzás lett volna óceánnak hívni... akkor még.
Tudom-tudom, nem bírtam magammal.
Nem úgy mint a lánnyal. Addig kényeztettem, amíg bele nem fáradt az állkapcsom, és nem öntözte az egész lábát az éltetű nedű. Nem volt nehéz dolgom vele - még minden új volt neki, minden egyes új centi a testén hatalmas gyönyörrel ajándékozta meg. Pedig még nem csináltam vele igazából semmit se.
- Hogy érzi magát, frau?
- Én... - lihegte, szinte az elájulás határán - Levegőt...
- Ahogy kívánja. - álltam fel, könnyítve gyorsan elkoptatott térdeimen, és hagytam hogy levegőhöz jusson. Amennyire megtudtam állapítani, valószínűleg még nem érte el a csúcspontot, sőt, még a közelébe se lehetett; bár érzékenység ide-vagy oda, azért meglepődtem volna hogy ilyen gyorsan bevégezte magát miattam.
Kissé csalódtam volna. Nagyon fényezte volna az egómat, de kissé azért csalódtam volna.
Egészen könnyedén beszélek most így az egészről, de úgy is éreztem magam. Szinte teljességgel elnyomta az egyik bestia a másikat, és csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt, amit talán ecsetelnem se kell.
Odaléptem Laetitiához - még mindig csodálatos volt, de ezt már talán nem is tudnám hova fokozni, mert minden ügyeskedésemre, elfogytak a szavaim rá.
- Látom jól szórakozol. - szólítottam meg, megsimogatva a nyakát, majd finoman megemelve az állát, inkább csak jelzésszerűen mit szeretnék, mint sem ráerőszakolva hogy emelje fel a fejét egy pillanatra. - Adj egy csókot, drágám.
A másik kezemet a vállára helyeztem, és elkezdtem lefuttatni, egészen a mellkasáig, ahol egyértelműen láttam a jeleit annak, hogy igencsak hideg lehet itt kint. Csak a ruhán keresztül elkezdtem masszírozni az egyik mellét, azt amelyik közelebb volt hozzám. Kényeztettem volna én máshol is, de sajnos nem volt elég - vagy elég hosszú - kezem.

Tetszett ahogy követelődzött, ahogy eldobott mindent hogy velem foglalkozzon, a türelmetlenséget, a lángként felébredt vágyakat, az éhséget. Megtudtam érteni, mit érez. De ezen felül az, hogy kellettem neki, ez az érzés, ez nagyon kellemes volt. Így utólag nehéz megmondani, de csak arra a pillanatra kellhettem neki, de ez már több volt mint bármikor ezelőtt.
Azért meglepődtem, hogy nagyobb hatással voltam rá mint ahogy azt feltételezni mertem volna. Egy szenvedélyes csók, némi finom érintés a legtökéletesebb helyeken, és... és a nő magával von, ahol felkúszik a kőfalra, előre, jó biztosan megtámasztva magát, és már a mozdulat befejezésekor az övemet kezdte bontogatni.
Eszembe se volt ellenállni, vagy egyáltalán tenni bármit is, nehogy a végén útba legyek neki, hagytam - még hogyha nem is éppen nyugodtan - hogy az övcsatomat elválassza a hüvelyétől, annak érdekében hogy ez hamarosan fordítva játszódjon le. Nem épp az övcsattal, de... olyan dolgok lesznek együtt amiknek együtt kell lenniük, csakhogy minden egybe maradjon.
Igen, kissé erőltetett, tudom.
Miután ez sikerült neki, és a vetkőztetéshez már lejjebb kellett nyúlnia, úgy éreztem itt az idő hogy viszonozzam ezt a figyelmességet. Letoltam a ruha pántjait a válláról, így a szövet szinte magától omlott le, feltárva az előkelő melltartót, amit eddig alatta rejtegetett. Mivel neki volt dőlve a falnak így nem volt lehetőségem ebből jobban kibontani - anélkül hogy tönkre ne tegyem teljességgel - így figyelmemet az alsóbb régiók felé tereltem.
Eddigre már a nadrágom nélkül álltam, alsógatyám vele párban ült a padlón, férfiasságom pedig mereven meredt előre, készen állva feladatára. Nem volt különbözőbb nálam, már amit a textúrát illeti, de továbbra is inkább sérültnek nézett ki, mintsem valami... kevésbé tetszetősnek.
Igen, finomkodok a leírással, mit is számít az? Látszólagosan neki nem voltak fenntartásai vele, ennyi jár nekem is, ha másért nem hogy ne vegyem el senkinek se az étvágyát erre.
Nem akartam sokáig váratni, csak megadni neki azt, amire vágyott, így egyszerűen felrántottam a szoknyát, a bugyit csak eltoltam az útból, mint ahogy nemrég azt már egyszer megtettem. Bal lábát felemeltem, és egy erős döfőmozdulattal belehelyeztem. Kissé durván, kicsit erőteljesen, de valami azt súgta hogy ezt így akarja. Eléggé nedves volt ahhoz, csak probléma nélkül belecsússzak, és hogy könnyen is tudjak mozogni benne.
Nem volt már ebben semmi elegáns, vagy nemes, az erdő királyai befejezték a táncukat, agancs-koronájukat levették, és csak mint két felajzott kutya, minden romantika nélkül egymásnak estünk, bestiálisan, követelve a vágyaink beteljesülését.
Hátam mögül még hallottam egy egyre hangosabb sóhajtozást, de nem akartam hátrafordulni. Csak Laetitia, csak én, és csak a pillanat, a többi csak egy felesleges díszlet ami elvonja a cselekményről a figyelmet.

Őszintén, sose így képzeltem volna az első légyottomat egy vámpírral. Talán csak a sztereotípia, meg a többtucatnyi életből adódó példa miatt, de azt hittem hogy az elegancia, a kifinomultság és a orrfacsaróan belőlük áradó felsőbbségérzet valamilyen formában, de átjön a szeretkezés közben is.
Olyanok voltunk mint az állatok. A maga vadságában és izgalmában két gyönyörű, de mocskos állat. Nem zavart ez, főleg nem addig a pillanatig amíg el nem értem a csúcspontot, ezzel úgy teljessé téve őt, mint az egész alkalmat. Hangosan lihegtem előtte, még mindig tartva, félig a mennyek és a pokol közt lebegtetve. Az arcáról lesütött, hogy ő kétségkívül az előbbiben érezte magát, míg ennek nem kellet volna ennyire egyértelműnek lennie. Nem törődött semmivel, megragadt a csodálatos pillanatban, nem küzdött morális nehézségekkel, helyességgel vagy helytelenséggel. Legalábbis nem látszott rajta.
Nem tudtam elképzelni. Hogyan lehet valaki képes ennyire egyszerűen eldobni mindent ami gyönyörűvé és valahol emberivé tette, csak azért hogy kielégítsen egy egyszerű vágy-
Nem akarok erre gondolni. Nem akarok erre gondolni vagy ezzel a témával foglalkozni, úgy nagyjából a következő két évtizedig. Maradjunk annyinál, hogy csalódtam.
És ahogy ez a nagyon emberi és nagyon negatív érzésekkel lenni szokott, vasmacskaként a nyakamra tekerődött, lerántva a felhők közül a talajra, kizökkentve az érzelmi és hormonális kábultságból. Megkordult a gyomrom.
Hallottam ahogy egy lábbeli hangos visszhangot ver a köveken, nem éppen rohanva, de sietve. Bizonytalanul, ritmus nélkül, mintha csak egy részeg tántorogna... vagy valaki, aki nem nyerte vissza a kontrollt a lábai fölött.
Megpróbáltam leengedi Laetitiát a földre, mert mégse dobhattam csak el úgy.
- Frau... azt hiszem úgy illene hogy egy keveset a kísérőnkkel is foglalkozzak... - próbáltam magam kibeszélni a helyzet alól, közben belenézni a másik szemébe. Valami azt súgta hogy nem fog elengedni. Szívesen eljuttattam volna még egyszer, vagy még egy tucatszor a csúcsra ha úgy szerette volna, de mostanra annyira kitisztult a fejem, hogy lehet nem állnám meg hogy ne kóstoljak bele a lágy, hófehér húsába a nyaka alján...

Meglepő úton az utamra engedett. Talán félreolvastam a szándékait. Nem probléma, végül is ezt szerettem volna elérni, de... valahogy kicsit bántott. Örültem volna hogyha marasztal még egy kicsit, ha egy kicsit éreztetni hogy kellek neki, hogy szeretné megismételni, de... nagyon hidegen és praktikusan kezelte a dolgot.
Hányingerem volt tőle. Legalább annyira mint magamtól. És fura, biztos vagyok benne hogy nem szeretkezés miatt, hanem... hanem amiatt mert magamra ismertem benne.
Nem tudom hogy megérdemelte-e az undoromat, vagy hogyha legközelebb találkozunk akkor képes lennék kitölteni a haragomat rajta egyáltalán. Összevoltam zavarodva, ezzel a sok új érzéssel. Eddig sokkal egyszerűbb volt minden. Szerencsére a maszk megmentett a mimikámtól, mert biztos vagyok benne hogy a pillanatnyi összetörésem több mint egyértelmű lett volna, de igyekeztem a hangommal ezt nem elárulni.
- Igaz is. Még megkeresem, Laetitia kisasszony, ezt ígérhetem. - köszöntem el annyira illedelmesen amennyire képes voltam, majd hátat fordítottam neki és megigazítottam a nadrágomat. Nem zavarhatott a mozgásban, most semmiképp. Mikor visszatekintettem, kívánatosan ringatta csípőjét, ahogy a visszavett eleganciával elindult a másik irányba. Csak mint egy ruhát... vagy maszkot. Remélhetőleg visszatalál a bálra.

***

A nyakából ömlött a vér, lassú és lusta patakban, teljességgel vörösre festve a bőrét és alatta a járókövet, egyre nagyobb és terebélyesebb pocsolyát szülve körülöttünk. Szeme fókusz nélkül meredt a plafonra, teste csak aprókat rángatózott, ahogy öntudatlanul, de még ösztönösen kapaszkodni próbált a gyorsan foszló életfonalába.
Egészen étvágytalanul ültem mellette.
Remegett mint a nyárfalevél, még meg se szólítottam vagy hozzá se értem, de nem akart engem. Laetitia varázsa nélkül nem tudtam megközelíteni még egyszer, én... pontosan azt tettem mint mindig. Talán... talán nem pont ugyanúgy történt.
Ugyanitt feküdtünk, pontosan ugyanitt, a földön, miután magam alá tepertem gondolkodás nélkül. Nem bírtam magammal, már egy pillanatnyi türelmem sem volt ahhoz hogy megint becserkésszem, vagy édesdeden beszéljek hozzá.
Elbőgte magát alattam. Én... én csak meredtem rá, nagyon bután és üresfejűen, nem számítva a legemberibb reakcióra, nem tudtam hirtelen mit kezdjek vele.
Leoldódott a maszkom útközben, egyenesen ráesve a lány mellkasára.
Megfogtam a vállait, és elkezdtem rázni, mint egy rongybabát. Dühösen, nagyon dühösen.
- Miért? Miért sírsz? Miért kell sírnod? Miért nem tudsz úgy mosolyogni mint a vámpír fogai alatt?! - ordibáltam vele, csak rázva, mint ahogy a gyászoló szokta a hallottat sírni. Ő erre csak még jobban bőgött, amire én csak még jobban ráztam, majd miután teljesen elpattantam, eltéptem a nyakánál az ereket.
Egészen étvágytalanul ültem mellette, és csak néztem ahogy a meleg pára kanyargott az ég felé. Teljesen tönkretettem, elrondítottam az arcát, feltéptem az alhasát, a szerveinek egy jó részét eltávolítottam vagy kitéptem részletesen. Csak néztem az undorító hullát, a legbarbárabb és állatibb tetemet amit valaha csináltam.
Nem volt ebben semmi elfogadható vagy tiszta, nem az éhségét öltem, hanem... gyűlöletből. Öngyűlöletből. Vámpírgyűlöletből.
Étvágytalanul kezdtem elfogyasztani a tetemet, csak... kötelességből. Csak hogy kielégítsem a vágyaimat.
Mert muszáj volt. Nem azért mert kellett, nem azért mert vágytam volna rá. Muszáj volt, hiszen... igazából egy állat vagyok, és ennem kell.
Csak egy egyszerű állat, aki a vágyainak él.
A tetem maradékát elrejtettem egy szobában, majd megkerestem Parflamot, messzire elkerülve a báltermet, majd az első adandó alkalommal elhagytam a kastélyt. Minél messzebb akartam lenni ettől a helytől... és amit a Rotmanteleket illeti...
Nem ajánlom egyiknek se, hogy találkozzon velem. Nem vagyok képes szembenézni magammal, és ezek a rohadékok mindig, valahogy mindig képesek tükröt állítani nekem...