Kato & Trudy - Te hová sietsz?

- Milyen új dologgal szolgálsz még te bájos Veronia? – szusszanok egyet, miközben a sűrű, ágas-bogas erdei növényzeten próbálok átjutni. Legszívesebben szentségelnék, de az cseppet sem segít a jelenlegi helyzetem. Tán egy másik kéz jól jönne, mert a maradék eggyel semmire sem megyek. Szenvedek, s ez csupán a kedvemet szegi.
- Miért? Miért voltam olyan kíváncsi?! – remeg meg az ajkam, s megállok az előre haladásban. Elevenen él bennem még mindig a kézvesztésem pillanata, s lejátszódik jelen pillanat újra. Összeszorítom végül a fogam, s dühös arckifejezéssel próbálkozok tovább. Megcsap egy-egy vékony vessző, vagy a keményebbek végig karcoljak a bőröm. Nem foglalkozok vele, csak nyomulok előre, mikor hirtelen eltűnik az ellenállás, s hirtelen egy kisebb ösvénynél tudhatom magam. Tanácstalan módon nézek el a két irányba, amerre mehetek.
~ Hová visz az egyik? S merre a másik? ~ nyelek egyet, mert amúgy már fogalmam sincs, hogy merre vagyok. Nem túlságosan járt, ezt a földön hagyott lábnyomokból vélem megállapítani. Nem rendelkezek nagy nyomolvasói tapasztalattal, csupán a női megérzésemre támaszkodok. Korog egyet a gyomrom, így a könnyű batyum a hátamról leveszem. Leülök a hideg földre, s elkezdek kutatni benne élelem után. Találok egy kisebb cipó maradékot, ami egészen megszáradt, s társnak pedig kecskesajtot. 5 napja vettem egy ügyes gazdától, aki a szolgálataimat ételben fizette ki. Szemezek mindkettővel, végül a kenyeret eldobom. Kőkemény, s egyáltalán nem szeretnék vele bajlódni, mikor engem az éhség gyötör. A sajtot viszont elkezdem magába enni. Küzdök vele, mint egy madár a dióhéjjal, mikor rájövök, hogy van némi italom hozzá, amivel segíthetem az étel lejutását a gyomromba. Telnek a percek, s végül az utolsó ételem és italom is elfogy. A batyum súlya könnyebbé válik ezáltal, de cseppet sem örülök, hogy esetleg egy vagy két napot éheznem kell majd, míg nem találok egy falut, vagy várost. Az utóbbinak jobban örülnék, s egy nagy könyvtárral.
~ Azrael kardja merre lehetsz? ~ töprengek el a szóbeszéden, amiket egyes helyeken fülembe jut. Vajon tényleg létezik, vagy az olyan naiv lányokat hitegetik vele, aki épp olyan elkeseredett, mint én? De mi lenne, ha én találnám meg? Vajon beköszöntene számomra a teljes jólét? Tán mások is keresik? Merengek magamban, aztán egy fájdalmas sóhajtás után felkelek a helyemről.
~ Míg nincs a kezemben, addig nem tudhatom. ~ talál meg egyből a rosszkedv, s csupán nézem a kéz nélküli karom. Csupán egy csonk van ott, amivel se fogni, se lökni nem lehet vele. Azonban ezek ellenére még sem vagyok annyira védtelen. Már nem! Lenézek a három tekercstartómra, ahol tartom a fegyverem, vagyis inkább a trükkjeim. Nem vagyok gyilkos, s nem is szeretnék az lenni. El lehet vele venni mások figyelmét, legalábbis nekem ez a meggyőződésem tanárom szavai után. Köt az eskü, s én nem szeretném megszegni. Leporolom a hátsóm, majd elindulok az ösvényen. Merre? Lefelé, mert van oly érzésem, hogy az aljban lehet valami elszigetelt falucska.

Az élet mézédes nektárja mindenkinek ezüsttálon kínálja fel magát, alaposan ügyelve arra, hogy a kóstoló mennyiségét kivétel nélkül ugyanazzal a kanállal mérjék. Ekkor ki-ki saját ízlése szerint eldöntheti, hogy vágyja-e továbbra is az e világi létet, vagy szeretne inkább másik hajóra szállni, és meglátogatni egy egészen más, talán jobb világot. Van ilyen, nem is egy. Viszont ellenpéldáért sem kell messzire menni. Rögtön itt is van Kato.
Mindenét elvesztette! A meleg családi fészket, a műhelyét, melyben hosszú éveket húzott le műveinek tökéletesítésével, a gyerekeit, kiket már soha többé nem láthat és a feleségét… Ott halt meg a karjai között, ő pedig csak sírt, hullajtotta áttűnő, sós könnyeit, és nem tehetett semmit. Egy tehetetlen, büdös patkány volt, a mérhetetlenül nagy világban, ki azt hitte, ha elég keményen próbálkozik felnőhet akár a  medvék brutális erejéhez is. De az ő mézes csuprából elfogyott az a ragadós, aranyszínben tündöklő gyönyör, melybe gyötrelmesebb pillanataiban belemárthatta érdes nyelvét.
Mindezek ellenére most is ott kotorászik egy patkányhoz méltóan az átláthatatlan aljnövényzet egyik, világ elől elrejtett zugában. Miután ezekben a vészterhes időkben az emberek jórészt elvesztették együttérzésüket a magafajta hitvány koldusokkal szemben, kénytelen volt a vadonban elhelyezni néhány saját kezével összetákolt csapdát. Ám ismét szomorúan kell konstatálnia: ma sem járt nagyobb sikerrel, mint az elmúlt napokban. Az összes csapdája üres. Újból a földről összevadászott ropogós rovarokkal kell beérnie.
~Újabb kudarc… Ideje lenne feladnod te vén marha! Egyébként sincs már miért itt lenned.~ Ciklikusan győzködi magát ehhez hasonló, és még kínzóbb gondolatokkal mióta egyedül van. Ezek mégis minden alkalommal kifulladnak, mint ahogy általában ez az értelmetlen önostorozással lenni szokott. Valójában retteg. Gordiuszi-csomó nő a gyomrában, ha arra gondol, hogy bármelyik perce az utolsó lehet, és akármelyik pillanatban megcsókolhatja bőrét a halál fagyos lehelete.
De nem elmélkedik ezen sokat. Az éhsége nagyobb annál, minthogy sokáig elidőzzön a bokrok takarásában. Miután ellenőrzi, hogy minden rendben-e a csapdájával, négykézláb óvatosan kiaraszol a sűrű növényzet kelepcéjéből. Közben összeszed pár kisebb sebet a hegyesebb, szúrósabb növényektől, de úgy fogadja, mintha már lényének részei lennének vérző testrészei.
Kiérve egy lefelé lejtő ösvény kellős közepén találja magát, ahol végre kiegyenesedhet, már amennyire sikerül neki, és elindulhat felfelé. Arra talán van néhány csinosabb darab ízeltlábú. Az úton viszont nem jár egyedül. Szembe vele egy barna hajú kisasszonyka tapossa ében csizmájának a sarkát, és látszólag határozott célja, hogy minél hamarabb leérjen az ösvényről. Ha már így összehozta vele a vakszerencse, hát miért ne próbálna némi élelmet koldulni az idegentől?
- Elné… - Akad egy pillanatra a torkán az az átkozott szó, amikor meglátja, hogy a hölgyemény egyik karja biza nem ott van, ahol lennie kellene. Konkrétan sehol sincs.
- Elnézést! Lenne szíves, kegyed megszánni némi adománnyal? Igazán sokat segítene minden amit nélkülözni tud a számomra! - Apró, erőltetett mosollyal, és enyhe meghajlással próbál bármit kikönyörögni magának, amivel egy picivel is élhetőbbé tehetné legalább ezt a napját. ~Szánalmas vagyok!~

Lefelé könnyű haladni, legalábbis azt hihetné az ember. A valóság az, hogy sokkal óvatosabbnak kell lenni, mert könnyen megcsúszhat az ember lába, aztán lefelé indulhat a leejtőn. Tán megállítja a pórul jártat egy fa, kő vagy egyéb erdei növényzet. Fékezem magam, amennyire csak tudok, s így remélhetőleg épségben leérhetek. Ha tényleg találok odalent egy falut, akkor lesz hol meghúzódnom az estére. Szép terv, azonban nem sokkal később lejjebb megjelenik egy alak. Kinézete hagy maga után valami kivetnivalót, ami rögtön megállásra késztet. Később fut át az agyamon, hogy esetleg útonálló, aki el szeretné venni a vagyonom. Másodjára, zavartan nézek körbe, hogy nincs-e társa a közelben, aki csupán a megfelelő pillanatra vár. Nem látok mozgás a sűrűben, s nem hallok a közelemben semmi mást. Csupán az idegen cammog egyre közelebb felém.
- Álj…- szólnék, mikor a másik szintén meglepődik. Fogalmam sincs, hogy ez mi váltotta ki belőle. Egy kisebb sikerként könyvelem el magamban, bár az örömöm nem tarthat sokáig. Váratlanul ér a másik kérése.
~ Koldus ~ sóhajtok egyet, s az első gondolatom az, hogy elküldöm melegebb éghajlatra. Pont egy nyomoréktól kéregetne, hogy meglegyen a napi betevő feladata? Nos ettől gonoszabb szeméttel, még sosem találkoztam.
- Pont egy nyomoréktól kéregetne? – hangom nem olyan biztos a dolgában, mert sosem csöppentem hasonló helyzetbe. Ezen felül, sikerül felfognom, hogy nekem sincs egyetlen felesleges drága pénzem sem a számára. Azonban kérdésem után közlöm vele a szomorú hírt.
- Ételem nemrég fogyasztottam el, s pénz szűkében vagyok. Abban reménykedek a hegy aljánál találok egy falut, ahol megszállhatok. – közlöm vele, hogy hová tartok. Beletelik egy kisebb idő, míg észreveszem, hogy nem emberi fajjal van dolgom, hanem tündével? Sajnos nehezen állapítható meg. Mikor pedig a széljárás megváltozik, akkor azt a kiállhatatlan szagot fújja felém. Eltakarom az orrom, s elfordulok, mert öklendeznem kell.
- Ma, ma…radjon o-ott! – miért nem törődik magával? Miért hanyagolta el magát ennyire? Kell egy idő, míg lecsűröm magamban az előbbi késztetést, amit kiváltott a testemből. Régi életemre emlékeztet, hogy én mennyire árván nöttem fel. Valójában hasonló cipőben járunk, de jelenleg annyi különbséggel, hogy nekem ennyire rosszul nem megy a sorom. Elveszem végül a kezem, s felé fordulok, hogy szemmel tarthassam minden mozdulatát.
- Esetleg adhatok némi pénzt, de nem ingyen. – kötöm az ebet a karóhoz, mert éppenséggel arra lennék kíváncsi valójában, hogy tényleg megéri-e a fáradtságot lemenni a völgybe? Tán van tudomása a másiknak arról, hogy merre találok egy települést minél hamarább. Ha igazat beszél, akkor megkaphatja a jussát, míg ellenkező esetben mindenképpen városőrséghez fordulok. Ahhoz azonban meg kellene tudnom a nevét.

Nyomorék, vagy mint egy piros, mosolygós alma, majd kicsattan az egészségtől? Egy gyámoltalan nő, egy szigorú tekintetű férfiember, vagy épp egy megszeppent, anyja szoknyája mögé bújt kölyök? Amikor a Sors torkodnál fogva megragad, és egyszerűen kötélre akaszt, arra várva mikor ugrassz le magadtól a bakról egy percig sem gondolkozol azon, hogy kitől kérj segítséget. Nem érdekel, mert egy csöppet sem számít, hogy a lassú vég feneketlen sötétségébe taszítva éppen ki nyújtja ki feléd kezét, hogy visszarántson a Nap sugarai által uralt fényességbe!
Bár ami igaz, az igaz. Kato egy röpke pillanatra elbizonytalanodott saját magában is, amikor felszínre törtek az álmait gyakran meglátogató múlt gyötrelmes rémképei. Végtagjukat vesztett, jajveszékelő bajtársai, vértől és sártól maszatos arca jelent meg előtte, mikor észrevette az idegen hiányzó karját. Viszont a sokk nem nyúlik hosszúra. Attól hogy a vele szemben álló nő nyomorék, nem fog jól lakni, és ahogy a másik láthatja is, ő sem egészen teljes.
- Ha megtehetném, senkitől sem kéregetnék, higgye el nekem! Rengeteget segítene bármilyen apróság is, amire már nincs szüksége, kérem!
Alapvetően közel sem az a rámenős típus, aki addig zaklatja szerencsétlen járókelőket, míg meg nem sajnálják, de mióta koldusként tengeti nyomorúságos mindennapjait tudat alatt is ráragadt a vén kecskére néhány olyan tulajdonság, ami a hajléktalanok sajátja. Azonban ha valaki másodjára is visszautasítja, hát nincs mit tenni. Elfogadja, és ha kicsit búslakodik is utána, igyekszik más, némileg szívélyesebbnek tűnő egyént keresni. Most viszont erre a semmi kellős közepén nem sok lehetősége maradna. Vagy a félkarú nő szánja meg, vagy senki.
Ellenben mikor az kijelenti, hogy nincs pénze, ráadásul az előbb evett – a gondolatától is összefut a nyál szájában – végleg elszáll minden reménye. Fejét leszegve, mélabús tekintettel indul el, megcélozva a másik mögötti ösvény tetejét. Ha nem hát nem.
Összeaszott izmai már mozdulnának, ám egy az idegpályáján végigfutó impulzus rögtön megálljt is parancsol nekik. A hölgy váratlan felcsattanó szavai azok, mik teljesen leblokkolják az ősz tündét. Kato meredten, mit sem értve a helyzetből, bámul vissza rá. Mire fel ez a hirtelen kedélyváltozás? Csak nem valami kettyentett fogott ki magának?
A nő elfordul, és még a kezét is a szája elé helyezi, mintha valami rosszat evett volna… vagy várjunk csak! A tünde kinyitja fogakkal ritkásan megpakolt száját, és egy nagy levegő után egyenesen szerencsétlen hölgyeményre lehel, miután az végre felocsúdott. Ha a hatása hasonló, mint az előbb, hát a férfi nem rest iszonyú jóízű hahotázásban kitörni. Úgy tűnik a humorérzéke még mindig a régi.
- Elnézést, sajnálom! Ezt nem hagyhattam ki! - Mentegetőzik, ha elérte célját, miközben ténylegesen majd megfullad a röhögéstől. Viszont amint a pénz kerül ismét szóba felszaladnak ősz szemöldökei, és lassan visszaerőszakolja magába a kissé rekedtes kacagását.
- Miről lenne szó, kisasszony?

- Erdővel borított dombon kéregetni? – nézek bele a másik szemébe, mikor kiszúrom, hogy ott sem egyezik valami. Ez az észrevétel elindít bennem egy érzést, méghozzá a sorstársság érzését. Elvesztettem valamit, s úgy tűnik, hogy ő sokkal többet veszített, mint én. Nekem csupán a karom bánta, de lehet, hogy ő meg már bármelyik pillanatban meghalhat.
~ Hogy jutott el idáig? ~ szemmel tartom továbbra is a mozdulatait, ha éppenséggel valami meggondolatlant akarna tenni.
- Városban nem lenne sokkal egyszerűbb? – később amúgy bevillan egy kép, hogy esetleg annyira ki nem állhatják, hogy a városőrök dobják ki a városfalon kívülre. Az emberekből kinézem, de mi a helyzet a fajtársaival? Fogalmam sincs, de szöget üt a fejembe, hogy rákérdezzek valamire.
- Asszony? Esetleg valami rokon, nem viselné gondját? – próbálom őt faggatni, abban a reményben, hogy mer rá válaszolni. Nem kerüli el a figyelmem, hogy mikor kijelentem számára, hogy nem rendelkezem felesleges pénzzel, vagy étellel, akkor ő teljesen mélabússá válik. Bűntudatot ébreszt bennem, hogy ilyen hamar elküldöm őt melegebb éghajlatra. El is indul, azonban, mikor mellém ér, akkor az orrfacsaró bűz öklendezésre késztet, s nem sokon múlik, hogy viszont lássam a nemrég evett bőséges ennivalót.
~ Itt nagyon nagy baj van! ~ ezzel ellentétben kénytelen vagyok lejjebb lépdelni, hogy kikerüljek a bűz hatósugarából. Ez az a pont, hogy én mégis felajánlok neki egy kis pénzt, legalább is, ha nem vág át.
- Merre találom a legközelebbi falut, esetleg várost? Van itt a közelben falu? – mutatok kezemmel a lefelé haladó ösvényre, ahonnan esetleg ő érkezhetett. Közben távolabb állok tőle, mert a szél változása újfent az orromba tolja a nemes szagát.
- Jut eszembe, miért nem szegődik el valahová munkásnak? – vetem fel az ötletet, s természetesen magamból kiindulva. Lejjebb adok a védelmemből, ráadásul ez nem olyan nagy titok.
- Jómagam is ilyen vendég munkás lennék, aki némi élelemért, szállásért elvégez bizonyos feladatokat...már amennyire a félkezűségem engedi. – húzom el a szájam szélét, mert bizony ahová két kéz szűkséges, oda bizony nem tudok jelentkezni. Ráadásul sokkal több pénzt keresnék rajta. Sok munkaadón látom, hogy húzogatják a szájuk szélét. Vannak akik, egyszerűen a fiaik mellé keresnének dolgos asszonyt, s ezt egyesek nem is rejtik véka alá. Azonban én nem engedek nekik, mert én ilyen házasságba nem megyek bele. Hejj, pedig jó lenne egy megértő társ, akivel később összeházasodnék, s akár, akár még hajlandó lennék gyereket szülni neki. Mennyit töprengtem én ezen a kérdéskörön? Sokat. Ekkor veszem észre magam, hogy elkalandoztam, s nem éppenséggel a otthonát vesztő tündére.

- Itt volt dolgom, és szerencsés módon találkoztam kegyeddel! Úgy gondoltam egy próbát megér a dolog… de ha nem hát nem, én nem erőltetem.
Megviselték hangulatát az elmúlt hetek fáradalmas próbálkozásai, hogy valamilyen kitekert úton-módon a semminél minimálisan nagyobb vagyonra tehessen szert. Próbálkozott vadászattal. De lélektükreiben nem rajzolódott ki más, mint néhány kisebb testű fürge nyúl sziluettje, mik misztikus módon mindig megneszelték a tapasztalatlan vadász közeledtét, és még azelőtt elszeleltek, hogy íjának erőkarjai megfeszültek volna. Saját készítésű fegyvereivel jól boldogul, de furcsa mód sosem használta őket vadászatra. Valószínűleg pár száz egymást követő kudarc után mesterien elsajátítaná a préda ejtés minden fortélyát. Nagy kár, hogy nincs erre ideje.
Állított csapdákat. Kezdetleges, természetben talált alapanyagokból összetákolt kelepcék ezek, mik valamivel sikeresebbek lettek, mint mikor ő maga kezdett koslatni a vadak után. Azonban néhány aranyos, pufi képű mókuson kívül semmi mást nem fogott. Azokat is erős lelkiismeret-furdalás kíséretében volt képes csak elfogyasztani. Túl édesek voltak ahhoz hogy érzelemmentesen végezzen velük.
Aztán megpróbált a környező falusiaktól is segítséget kérni, illetve lehetséges pénzkereseti lehetőségek után kutatott, de a balszerencse, és az irányába mérhetetlenül közömbös emberek visszautasítása után hamar megkérdőjelezte eme tervének létjogosultságát.
Mi más maradt hát, mint ugyanazzal a büdös nagy semmivel visszatérni a fővárosba, mint amivel eljött onnan?! Illetve annál még kevesebbel, hisz útközben elvesztette a jobb élet reményének utolsó, aggódva babusgatott csíráját is.
- Ha valaki napról-napra akar élni egyszerűbb. Én viszont vén vagyok már ahhoz, hogy nap mint nap az életemért küzdjek… Az igazat megvallva, gyerekkoromban sosem hittem volna, hogy eddig fogok élni! - Rémségeket idéző arca felismerhetetlenségig eltorzul, mikor a kínjában feltörő, rekedt kacaj felszakad a torkáról, így kiengedve minden fájdalomcsomót, mely érzéseiből táplálkozva leülepedett szervezetében. Nem nevet sokat, hisz ez inkább szükségszerű, mint kellemes. Szüksége van rá, hogy megnyugtassa már megfáradt idegeit. Mikor végre visszatér erre a világra, apró mosollyal az arcán tekint a nőre. Most már nem mint koldus, hanem mint egy egyszerű öreg bácsi áll előtte. A nyomorban olykor sikerül megfeledkeznie arról, ki is volt ő korábban, mivel ritkán van lehetősége bárkinek is elpanaszolni lelkének minden búját-baját. Ebből az állapotából megboldogult feleségének említése zökkenti ki.
- Meghaltak, vagy elmentek. Egyedül maradtam itt, hogy eltemessem a feleségem. Néha már-már kezdem azt hinni, én vagyok itt az utolsó élő tünde.
Válaszol a mondandója súlyához képest egész kedélyesen, miközben a válla felett átnyúlva belemélyeszti koszos, megsárgult körmeit vörösre vakart hátába. Vagy valamelyik növény készítette ki így a bőrét, vagy bolhák sokasága költözött gusztusos szőrszálainak a menedékébe. Mindegy is, a lényeg hogy kegyetlenül kínozza az újra vissza-visszatérő tompa fájdalom.
- Van itt pár falu a környéken, de ha bal szemem nem csal meg, a két csinos lábán kíván eljutni a legközelebbiig. Akkor viszont biza sötétedésig menetelhet végig az ösvényen! Az ottani népek a magunk fajta különcökkel elég mufurcok tudnak lenni, ha érti mire gondolok! - Bök egy aprót fejével az elvesztett végtagra, majd kicsit elszégyellve magát feltekint a felhőkre.
- Szóval este annyira nem érdemes közéjük merészkedni. - Csak így utólag jön rá, hogy bizony sértésnek is vehetik gondatlan kijelentését. Mindig így jár, mikor elfelejtkezik magáról.
- Megtenném, ha valaki hajlandó lenne alkalmazni… Fél szememre vak, öreg, és gyenge vagyok. Ráadásul nem értek máshoz csak az íjak megmunkálásához. Ma meg már itt északon mégis ki használna íjakat, mikor ott vannak nekik a mennydörgő fegyvereik is?
Nagy sóhajjal fejezi be a válaszát, végén a nyitott kérdéssel, mert teljesen tanácstalan azzal kapcsolatban, hogy mit is kellene tennie. Úgy érzi ma már mestersége is haszontalanná vált ezen a tájon, és jobban tette volna, ha  délre veszi az irányt, miután Ibormeith-t magához hívta a természet.
- No de nem jártatom tovább a számat! Ha végig megy az ösvényen egyszer csak megérkezik a közeli kis településre. De tessék vigyázni, mint mondottam elég gorombák az ottaniak. Engem is rögvest elzavartak! Ha nincs már rám szüksége, akkor én mennék is, mert még elő kell készítenem a holmijaim az útra. Azt hiszem visszamegyek a fővárosba...

- Nagyon nagy szerencséje volt, hogy összefutott velem! Ami pedig a próbálkozást illeti, lehet mástól inkább egy hideg pengét kapott volna a bordái közé. – nézek rá, s egyben elhallgatok huzamosabb időre. Nézem az arcának vonalait, s annak rezdülését. Újra csak elgondolkozok, hogy egy tünde miként juthatott erre a szintre? Egyik napról a másikra, vagy hosszú évek leforgása alatt? Fogalmam sincs róla, így a legjobb, amit tehetek ebben a helyzetben, hogy elmondom az igazságot.
- Nézze, nincs bajom senkivel. Csupán a kinézete váltott ki belőlem egy olyan választ a megjelenésére, hogy jobb, ha távol tartom magam és mielőbb biztonságba érek. A kinézete alapján sokkal az az érzésem támad, hogy egy útonálló, aki védtelen utazókra veti magát. – sóhajtok, s többször próbálom átgondolni a jelenlegi helyzetet. Nekem sincs sok, de mi lenne, ha adnék neki? Tán kimentene engem a bajból, ha úgy történne? Valószínűleg nem. Megszólal végül, s elmeséli, hogy nem akar vén fejével küzdeni az élelemért.
~ De miért? ~ ingatom meg a fejem, miközben kezd megfájdulni a szívem. Átéltem már hasonló helyzetet, s tudom jól, hogy mi az. Egyre erősebb ösztönné kezd bennem válni, hogy kisegítsem a férfit, ha legalább egy napra is.  ezen a helyzeten nem segít a további kérdezősködésem, mert mikor megtudom, hogy a feleségét eltemette, akkor én nyelek egyet.
- Lényeg, hogy van falu a közelben. Hogy miként bánnak velünk? Nos engem inkább megnéznek, hogy hová rejtettem a másik kezem. Volt már rá példa, hogy egy nemes megvádolt, hogy így akarok meggazdagodni. De mikor megérintette a csonkot, akkor inkább szó nélkül távozott. – nevetem el magam, bár attól függetlenül a többi ember nem lett készségesebb. Az viszont érdekel, hogy miért van meggyőződve róla, hogy annyira rosszul bánnának velem?
- Mit tettek magával a faluban? – jobb rákérdezni, mint később megbánni. Egy hosszú gyaloglás végén nem egyenesen a csapdába szeretnék besétálni. Annyi eszem még nekem is megvan. Mindenesetre előveszem a szütyőm, s lassan elkezdem számolgatni a váltóim. Hallgatom közben, hogy mit beszél, de egyelőre nem nyílnak az ajkaim válaszadásra, csak mikor kiszámoltam a pénzem felét.
- Szerintem az íjkészítés szép mesterség, s hiába a mennydörgő fegyverek, azzal lehetetlen vadászni. Olyan nagy zajt csap, hogy a környék összes vadját elűzi. Ha pedig valami fenevad, akkor felhívja azt egy ingyen kajára. – mosolygok rá a vén tündére.
- Fővárost emlegetett? Itt van a közelben? – nyílnak tágra a szemeim, mert csupán most jut eszembe az a lehetőség, hogy alaposan eltévedtem. Sosem néztem térképet, csupán mindig arra indultam, amerre szerettem volna.
- Mert, ha igen, akkor szívesebben mennék én is arra, mint az utóbbihoz. – nézek lefelé az ösvényen. Végül úgy döntök, hogy átadom neki a pénzt. Közelebb lépdelek hozzá. Közelében megcsap ama bűz, ami jól megfacsarta már az orrom. Fintorgok egy sort, majd gyorsan kiejtem a szavakat.
- Ezt fogadja el, mert érdekes dolgokat mondott nekem – magyarán az útba igazításért. A kezébe ejtem a szütyőt, aztán visszavonulót fújok. Jobb is, ha nem hányom el magam. Nem lenne szép látvány.

Cserepes ajkait szomorkásan biggyeszti le, míg fejét oldalra döntve mozdítja el megkopott vállait pontosan az ellenkező irányba, az azúrkék ég felé. Jelenleg leginkább egy bús mérleghez hasonlít, melynek egyik megviselt réz lapátjára mázsás súlyt pakoltak, ezzel kibillentve egész lényét a harmonikus egyensúlyból.
- Legalább lehűtené lázas szívemet! Ha mennem kell, hát készségesen távozom, és mindenféle búslakodás nélkül hagyom magam mögött ezt a világot.
Látszólagos magabiztossággal takarja el a szavak egy szépen hímzett szövetével kétségekkel teli, valódi érzéseit és képtelen eldönteni, hogy nyelvére mászó légkönnyű hangok valódiak-e. Minden bizonytalansága ellenére a külvilág felé csak nagyon kevés, nonverbális jel közli az igazságot. Például mancsai frappáns válaszának a végén alig láthatóan remegve ökölbe szorulnak. Eztán viszont a nő kegyetlenül őszinte megjegyzésére olyan nevetésnek nem igen nevezhető szólamba kezd, mely inkább hasonlít egy herélt kandúr rekedtes nyivákolásához.
- Néha teljesen elfelejtkezem arról mivé is lettem. Bocsásson meg, ha megrémisztettem, de nem kell mitől félnie! Ártalmatlan vagyok!
Sosem volt az a fajta, ki túl sokat foglalkozik a külsőségekkel. Mióta koldus botra jutott ez hatványozottan igaz. Körmei feketék, fogai már nagyrészt kihullottak s ősz hajfürtjeinek vastag zsírrétegén megcsillannak a Nap sugarai is. Olyannyira elhagyta magát, hogy egy alapos fürdő ma már biztosan nem segítene.
- Csak a szokásos. A jámborabbak elzavartak, néhány virgonc ifjonc megdobált, míg az egyik helyi uraság rám uszította az ebjeit. Bár mint kiderült nem túl vérszomjas jószágok azok. Csak a gazdájuk elhanyagolta őket, és játszani akartak.
A mesterségének dicséretére csak egy lezser legyintéssel válaszol. Ő már régen lemondott arról, hogy valaha is újra kezébe veheti a gyalut, és megcsillogtathatja ősi eredetű tudományát. Sosem lesz elég pénze arra, hogy újra megnyithassa műhelyének kapuit.
Az előkerülő erszényre megtanult nem reagálni, nehogy ezzel is megrémissze az adakozni vágyó jótét lelkeket. Ezért végig igyekszik a félkarú hölgyemény arcát vizslatni.
- Két napnyi gyalogút. Holnap reggel tervezek indulni, ha komolyan gondolja, hogy odamegy, örömmel veszem a társaságát.
Az alaposan kiszámolt összegre szemeiben felcsillan a remény egy apró szikrája, míg ajkain levakarhatatlan vigyor formálódik. Az előbbi mélabús Kato majd kicsattan az örömtől.
- Ha ezeket érdekesnek találta, akkor valóban jobb ha velem tart! Ha nem gyötör az éhség elég nagy szájú tudok lenni. Legalábbis fiaim mindig ezzel vádoltak meg! Tartson csak velem, nem messze innen táborozok! Van hely ott mindkettőnknek!

- Ne beszéljen már így! Attól rosszabb nincs, mint elhagyni ezt a létet. Ki tudja hová kerülünk végül? Itt még tudjuk, hogy mit csinálunk és miért teszünk. De a halál! – remegek meg bele, mert én egyáltalán nem akarok belegondolni, hogy akkor mi fog történni. Én nagyon is ragaszkodom ehhez a léthez. Úgy vélem, hogy mivel én már megjártam a halált, azóta szeretnék igazán élni. Fura nem? Mikor még épp voltam és az árvaházban tengettem a napjaim, akkor még nem akartam élni. Csupán reménykedtem, sőt sóvárogtam a szabadságért. Ami azt illeti, abban teljesen egyetértünk, hogy teljesen elhagyta magát.
- Nem tesz semmit, végül csak túléltem a helyzetet, vagyis hát nem támadt le. – mosolygok rá, egy fokkal lazítva a védelmemen. Nem úgy tűnik végül, mint ha ki szeretne rabolni, vagy meg akarna erőszakolni. Felsorolja végül, hogy miként járt, ami teljességgel elfogadhatatlan.
- Akkor szerencséje, hogy nem nyomorították meg, vagy lett súlyosabb baja. Engem inkább szeretnek mindvégig figyelemmel kísérni, hogy egy egykarú fiatal asszony mit tud kezdeni a feladatokkal. Köszönöm szépen, de képes vagyok egyes feladatok elvégzésére, nem olyan nehéz, mint elsőre gondolnánk. – somolygok rá fanyar arckifejezéssel vegyítve. Szétnézek a tájon, s azt mérlegelem, hogy végül belefogjak-e a nagy utazásba. Két napos út során elég sok élelmet fogyasztok el, s most jelenleg igazából semmim sincs.
- Nem lesz jó! – nincs már annyi pénzem, hogy az útra megvegyek minden szükséges cuccot. Élelem és egyebek. – a biztonság kedvéért elkezdem újra számolni kezdem a váltókat, de végül is ugyanarra a következtetésre jutok. Egyáltalán nem szeretnék éhezni, vagy szomjazni. A másiknál ott van a pénzem másik fele, de nincs pofám visszakérni tőle. Ennyi huzavona után megérdemli.
- Ami azt illeti, én inkább mégis úgy döntök, hogy megpróbálom a falút. Tűn adnak munkát és szállást, aztán idővel tovább megyek a következő településre. – miért visszakoztam? Mert utálok éhezni, s utálok felkészületlenül elindulni bárhová is megyek.
- Szóval jó utat magának, s nehogy valami vadállat egye meg. – jelentem ki, miközben lassan megindulok lefelé. Nem tetszik a testemnek, de hamarosan be fog esteledni. Még az éjszaka előtt el akarom érni a falut. A sötétben botorkálás ötlete sem felvillanyozó ötlet. Még egyszer visszafordulok és intek neki, aztán teljesen eltűnők a szeme elől.

Tekintve, hogy Kato volt aki végül nem írt, így ezt a játékot idő előtt lezárom! Gertrudnak jár 100 TP jutalom.