[Magánjáték] Aegroto dum anima est (Laetitia & Dieter)

Különös kérdés volt, és további részletek hiányában nehéz is volt döntést hozni arról, hogy mit teszek egy megunt, rosszul működő… valamivel. Karba fontam a kezem. Dieter nagyon sarkosan látta a világot, számára minden egyszerű volt és egyértelmű, pedig a az emberek, az életek és az egyes helyzetek is meglepően összetettek voltak, ha valaki a mélyükre nézett.
- Ez attól függ. Fűznek-e érzelmek ahhoz a valamihez, szükségem van-e rá, mennyi energiába telik megjavítani? Objektíven rossz, vagy csak nekem nem tetszik eléggé? Mindegyik esetben más lenne a válaszom. Ha nekem nem felelne mg, ám másnak pont tökéletes lenne elajándékoznám. Ha könnyű megjavítani megjavítom. Ha szeretem, akkor pedig megtartom törötten is.
Megannyi érzelem lehetett még eme apró történet mögött. Ha Istenre és a világra vetítettük, talán ez a földi pokol volt, hogy a lelkünk megtisztuljon, mielőtt megkapjuk a kegyelemdöfést, és meghalunk. Erről az oldalról nézve, ami történik velünk kegyelem. Lehet, hogy bosszú. Vagy csak próbatétel, ahogyan Dieter mondta. Nem tudhattuk és soha nem is fogjuk megtudni, hisz a mindenhatót nem kérdezhettük meg. Sokkal egyszerűbb volt olyan dolgokat elemezni, amelyeket ismertünk, közelről, mint a saját lelkünket, a gyengéinket, a függőségeinket. Így még a borostyán és angyaltrombita füstjének hatása alatt is képes voltam élénken figyelni a férfi szavaira.
Úgy tűnt, találtunk kettőnkben valami közöset, és kifejezetten különös volt, hogy pont a legelemibb ösztönünkben, a félelmeinkben egyeztünk meg. Nem tartottam szánalmas szédítésnek, noha nem egészen tudtam megmagyarázni. Volt valami a hangjában és a tekintetében, amely megkülönböztette őt a sablonos udvarlóimtól, akiknél egyértelmű volt, hogy le akartak nyűgözni. Ők soha nem ismerték volna be, hogy féltek, vagy hogy gyengék, akár fizikumuban, akár akaratukban. Ha valakinek a szemében nagyobbnak akarunk tűnni, mint amekkorák vagyunk, azoknak nem mondunk el ilyeneket. Így Dieter vagy egyáltalán nem óhajtott nekem udvarolni, vagy elismerésre méltóan jól csinálta, talán még jobban is, mint az emberek ellátását.
Végül azonban, mikot kimondta magára a lesújtó ítéletet határozottan megráztam a fejem, már amennyire kábultságomban képes voltam határozottnak tűnni.
- Ön elítéli a beteget mert nem képes gyógyszer nélkül meggyógyulni? Vagy a katonát, aki orvosi segítség nélkül elvérzik? A függőség betegség, Dieter, pontosan ugyan olyan, mint bármelyik másik, és éppen elég nagy baj az, hogy a mentális betegségeket gyengeségnek tartják. Ha nem így lenne sokkal többeken lehetne segíteni. - mérgelődtem egy keveset. Sajnos egész Veronia gondolkodásmódját még nem sikerült megváltoztatnom, de nagyon igyekeztem. És ki tudja, ha a férfival sikerült, ha Simon von Neulandert rá tudtam venni amire akartam… Akkor talán elég kitartással sikerülhetett volna tömegekkel is. Ha megérjük. - Így hát elítélheti magát, de tőlem ezt ne várja. Ahogyan én sem várnám el magától, hogy megfelelő segítség nélkül leküzdje a betegségét. - vontam végül vállat, majd felálltam.
Csodának éreztem, hogy eljutottam a főtoronyig, és ott eltaláltam az ebédlőbe. A világ egyetlen kusza maszlaggá vált, és úgy siklottam végig az utcákon és termeken, mintha magam is valami förtelmes, nyálkás mélységi szolga lettem volna. Hátborzongató volt belegondolni, mégsem tudtam félni eléggé, inkább csak valami csndes belenyugvással vettem tudomásul jelenlegi állapotomat.
Amikor Dieter kihúzta a széket ki híja volt, hogy ne toccsanjak le rá, de a pálcával belém vert ösztönök erősebbnek bizonyultak a drognál, így méltóságomat megőrizve sikerült leereszkednem ülő helyzetbe. Hagytam, hogy Dieter előbb megcsodálja az ebédlőt, amely teljes pompájában valóban fenséges látványt nyújtott. Neki talán még így is különlegesnek hathatott.
- Más időkben gyakran adnak vacsorát, amikor Neulander minden rangosabb lakója összegyűlik, illetve sokszor Simon nagyúr és közvetlen családja is itt étkezik, minden különösebb apropó nélkül. Most azonban nem illendő se bált adni, sem vacsorát, és mindenki szívesebben költi el szerény ebédjét a saját hálókörletében. Én ennyire nem szeretk lépcsőt mászni. - engedtem meg magamnak egy újabb játékos mosolyt a végén, majd felemeltem a jobbomat, és elegáns csuklómozdulattal intettem magam mellé. - Üljön le nyugodtan. Persze csak ha már kibámészkodta magát.
Egy cselédlány sietett elénk egy aprócska oldalsó folyosóról, amely az ebédlőt kötötte össze a konyhával. A torony tele volt alig látható, s sokszor egészen láthatatlan rejtekajtókkal, amely a személyzet munkáját könnyítette meg, és el is rejtette őket az úri szemek elől. Biztos voltam benne, hogy ezeket nem csak ők hazsnálták, túlságosan alkalmasak voltak kémkedésre, és arra is, ha valaki észrevétlenül akart Neulander egyik részéről a másikra surranni. Hiába voltak diplomaták, a politikai döntések esetében sokszor a kémek hírei és a tájékozottság jelentették a legerősebb fegyvereket.
- Úrnőm. Uram… Miben lehetek szolgálatukra? - kérdezte a lány, félénken pillantva Dieter felé.
- Ebédelni szeretnénk, mit tudnak készíteni?
A lány meghajtotta a fejét.
- Kemensében sütöttünk kacsát úrnőm. Már majdnem kész, mellé pedig marad répa a raktárból azt is megsütöttük, a konyhafőnök állítja, hogy remekmű lett… De roppantul sajnálom, aperitívvel, levessel és desszertel nem tudok szolgálni.
Ahogy sejtettem. Ahogy bárki sejthette. Ennek ellenére a lány szégyellősen hajtotta le a fejét, és várta, hogy haragra gerjedjek.
- Köszönöm, akkor kacsát kérünk és köretet, mellé pedig bor helyett erős fekete teát főzzenek kérem.
Egyáltalán nem volt okom haragudni, szerettem a kacsát, még ha hiányoztak is a Rotmantel torony mellett kifogott halak, kagylók és rákok jellegzetes íze. A kontinens közepén ezek ritkaság számba mentek, cserébe viszont volt szarvas, réce és vaddisznó, amikhez Veronia legdélebbi csücskében csak kevésszer jutottunk hozzá.
- Azt ígérte, mesél a lányról, Dieter. Akinek küzdött az életéért, de ennek ellenére nem nyerte el a szívét.
Azt mondta ebéd mellett majd beszél róla, és bár még nem ebédeltünk a szó szoros értelmében, valamivel addig is el kellett ütni az időt, ameddig felszolgáltak. A lány hamar visszatért a terítékkel szerencsére, de az ételre várnunk kellett.

Laetitia kisasszony úgy tűnt imádta a részleteket és nem engedte elsikkadni a legapróbb dolgokat sem. Még akkor sem, ha a morális kérdés amit feltettem neki alapvetően hanyagolta az érzelmeket, de talán inkább neki volt igaza. Végül is az Isten jóságos volt, ahogy az emberek mondták.
- Tudja, kisasszony, ezért jobb csupán eszköznek lenni. Nem szükséges azon gondolkodni mi miért történik, nem szükséges aggódni sem, hogy a legújabb sorscsapás vajon az utolsó-e. Csak tenni, amit az eszköznek tennie kell.
Voltaképpen kényelmes volt úgy élnem, hogy csupán ennyit tartottam magamról, de az utóbbi időben képtelen voltam. Hagen, Symeon, mindannyian igyekeztek kiforgatni a saját hitemből és elhitetni velem, hogy a valóságom csupán addig tartott, amíg ragaszkodtam hozzá - és végérvényesen sikerült is nekik. Addig kérdeztek, míg észre nem vettem az önön makacsságomat és ezzel a gondtalan, lemondással kövezett világom darabokra tört. Nem lehettem csupán egy eszköz, ha ragaszkodtam dolgokhoz.
Az, ahogyan a megadó vallomásomra felelt azonban megmosolyogtatott.
- Nem szokásom senkit elítélni.
Kis híján elvétettem a lépést a főtorony alaposan gondozott, most betegek lakta márványlépcsőjén, ahogy felrémlett előttem az azóta biztosan földig prédált kis falu fogadójának erkélye és Johannes Hagen mosolyal.
- Nem, ez önámítás. - ráztam meg a fejem a saját kijelentésemre. - Gyorsan ítélek, túl hamar. Elítélem magam, amiért nem vagyok képes megmenteni mindenkit és mert gyenge vagyok a saját javam is szolgálni. Elítélem a kegyetlenséget, noha nem tudom mi célt szolgál és milyen múlt okozza. Gyorsan ítélkezem, mert egyszerűbb a világot feketének és fehérnek látnom még úgy is, ha én magam a fekete sávba kerülök. Így nem tartom kárnak a világot tekintve, ha végérvényesen belehalok a munkámba. Meglehet, hogy ez egy betegség, kisasszony.
Orvosnak nagy luxus volt betegnek lenni, így soha nem fordult még meg a fejemben a lehetőség. Mindeddig úgy tekintettem magamra, hogy ez voltam én, eleve hibásan született, felemás és fattyú, akinek sorsa volt az, hogy így éljen. Mint a tűz, ami kiégette a betegséget, mert ez volt a természete, de utána hamvába fulladt. Sosem gondoltam még arra, hogy ebből akár meg is gyógyulhatnék. Kizárt dolog volt.
- De ahogy ön is mondta, Veronián nem gondolják elég sokan, hogy ez a kór kezelhető, a kisasszonyt pedig nem terhelhetem a saját problémáimmal, mikor annyi feladata várja. Majd elviselem valahogy.
Ritkán szoktam ennyire nyíltan beszélni arról a szürke világról, ami bennem lakott, de a vérhold, az angyaltrombita vagy Laetitia mintha megpendített volna egy húrt egy eddig porosodó lanton, ami most kínkeserves hangokat adott ki a mellkasomban és lerázta a rajta ülő rozsdát. Kegyetlenebb büntetés volt ez a sötétség, mint hittem. Szembefordított magammal.
Ahogy a vámpírnő leült a székbe csak elismerően elnyomtam egy újabb somolygást. Úgy látszik nem vette el tőle egészen a drog a teste irányítását, a véres köpenyben is kecses hajlatok még az ő veleszületett eleganciáját követték.
Nemes volt, ezen nem volt mit csodálkozni. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, én milyen lettem volna ha valóban egy nagy rangú Rotmantel törvényes fiaként születek az éjszakába, nem bújtatva és letagadva. Bár valószínűleg eleganciában így sem érhettem volna a nyomába Laetitiának.
Óvatosan, csikorgás nélkül húztam ki a mellette lévő széket és kissé feszengve leültem. Szakmai ebéd volt, ahogy mondta, de még a két dohányrúd után is nehéz volt elengednem magam.
Ezen természetesen nem segített a cselédlány nagyon hivatalos megszólítása, noha a látványomra adott csodálkozással vegyes félelem már ismerős reakció volt.
- Különös. - mosolyodtam el, miután a lány elment a terítékért. - Még sosem hívtak úrnak. Akaratlanul is sikerült meglopnom a rangját, Laetitia úrnő.
Természetesen tisztában voltam vele, hogy nem engedte el ilyen könnyen Gloria témáját, noha reménykedtem, hogy legalább egy pár falat elfogyasztásáig megkímél. Felelhettem volna cinikusan, ugyanis nem ígértem semmit, de az felesleges méreg lett volna. Én magam mondtam, hogy nem titok.
- Amikor azt mondtam álmomban, egészen konkrétan gondoltam. Két alkalommal fordult már elő, hogy éjszaka egy egészen valóságos rémképzetben találtam magam de sosem egyedül. A lányt, akire annyira kíváncsi úgy hívták Gloria és saját állítása szerint féltünde. Ami érdekesebb, hogy az északi emberek vallásánal papnője, vagy apácája, ahogy ők hívták. Ironikus, nemde? Egy félvér vámpír, a magam átkozott voltomban és egy félvér apáca, aki szinte úgy hordta magán a szentséget mint egy fátylat.
Éreztem, hogy újfent filozofikus vizekre tévedtem, de ezúttal nem is próbáltam tenni ellene. Nem tudtam.
- Az első álomban egy toronyban voltunk, a családok tornyaihoz hasonlóban, noha sokkal kisebb volt, talán csak egyetlen épület. Noha csak ködösen emlékszek a részletekre, de tudom, hogy ott láttam először Heinrich von Rotmantelt és az őrült kísérleteit. Az egész toronyban nem volt más, csak én, az apáca és egy Megrontott, amely még annál is torzabb volt, amelyet gyermekkoromban láttam a toronyban. És nem akart mást, csak ölni és pusztítani az életet. És amikor sarokba szorított minket én magamra vállaltam az áldozat szerepét, hogy a csontomat törje de Gloria elmenekülhessen. Ez volt a nagy bajvívásom. - vigyorodtam el fanyarul. - Mire kíváncsi még?

Tulajdonképpen elégedettnek kellett lennem. Kevés olyan páciensem volt, akivel olyan gyorsan haladtam volna, mint Dieterrel. Nem tudom mióta beszélgethettünk, talán egy, vagy két órája, mégis sikerült árnyalnom a világlátását a családunkkal kapcsolatban és a mentális betegségekkel kapcsolatban is, sőt még egy szövevényes rejtélyt is kaptam, mely megoldásra várt, és amellyel már így is sokkal tovább jutottam, mint eddig bárki. Aligha lehetett ennél komolyabb és gyorsabb fejlődést kívánni, a függősége és annak esetleges kezelése már egy következő lépcsőfoka lett volna a terápiának. Megforgattam a szememet, amikor szabadkozott, hogy nem akart engem terhelni ilyen időkben. Ez volt a munkám, az életművem a tudomány területén, és pontosan azért jöttem el a Rotmantel toronyból, hogy minél szélesebb körben tudjak esettanulmányokat gyűjteni. Dieter beillett ezen törekvéseim közé, ráadásul nem ártott külön fejezetet szentelni a függőségnek sem.
- Ha ez könnyít a lelkén, éppen szükségem van egy magához hasonló páciensre. Ha nem is ma, két műtét között, hosszútávon szívesen foglalkoznék a problémáival, hogy utána természetesen név nélkül belevehessen az esetét a készülő szakkönyvembe.
A végső cél ugyanis ez volt. Esettanulmányok és megoldásuk gyűjteménye egy vaskos kötetben. Ezzel nyomot hagynék a területemen, és fel tudnám hívni a figyelmet olyan fontos problémákra, amiket ezidáig hanyagoltak, amikor pedig lejár az időm Veronián, az utánam következőknek nyújtani fog legalább valami támpontot, hogy kezeljék az elmeháborodottakat, és a kisebb mentális betegségekkel rendelkezőket is. Ki tudja, ha elég anyagom lesz, talán nem csak egy ilyen könyvet fogok kiadatni, hanem egy egész sorozatot.
Társalgásunk ez után már az ebédlőben folytatódott. Egy asztalhoz kerültünk, így korgó gyomromat is megnyugtathattam, hogy már nem kell sokat várnia, hogy ízletes kacsasülttel tömhesse meg magát. Azonban szinte teljesen meg is feledkeztem az éhségről, mikor Dieter végre belekezdett a történetébe. Összehúztam karmazsinszínű szememet, miközben próbáltam megfejteni az események folyását, de a férfi nem könnyítette meg a dolgomat. Heinrich kísérlete volt a legvalószírűbb az egészben. Tudtam, hogy minden további nélkül megtörténhetett, hogy új, különleges megrontottakkal kísérletezzen, és még az is, hogy akár egy másik Rotmantelt válasszon, hogy lássa, vajon hogyan bírkózik meg egy atyánkfia a rémségekkel. Meg az apáca is beleillett volna a képbe, egyedül azzal a ténnyel nem voltam képes megbírkózni, hogy Dieter az eseményeket álomnak titulálta, s mégis úgy beszélt róla, mint valóságról.
A kényszerképzeteket és hallucinációkat nehéz volt gyógyítani. Csak úgy lehetett közel kerülni a beteghez, ha elfogadtuk az ő saját valóságát, nem kérdőjeleztük meg, mert az csak dacot szült. Helyette a bizalom elnyerése közben kellett őket folytonosan közelíteni a valósághoz, és annak megfogható aspektusaihoz, hogy végül önként hagyják el a maguk közé szőtt, képzelt világukat. Dieternél nem tudtam, hogy ez volt a tényállás, de ha igen, akkor sem tehettem mást, mint elfogadtam az ő valóságát, egyelőre.
- Sok mindenre. Például, hogy Gloria elmenekült-e. Korábban azt mondta hiába a bajvívás, nem nyerte el a hölgy szívét. Azért mert nem találkoztak többé, vagy mert a hölgy ennek ellenére nem mutatott hajlandóságot, hogy fogadja a közeledését?
Különös volt az is, hogy egy északi apácát választott, aki talán a lehető legelérhetetlenebb volt Veronia valamennyi asszonya közül. A szent szüzeket lehetett eszményképként imádni, anélkül, hogy számba kelljen venni a lehetőséget, hogy talán több is lehetne. A plátói szerelem sokak számára biztonságosabb volt a valódinál. Csalódás nélküli, ahol nem kellett szembenézni a másik tökéletlenségével és a nehézségekkel. Biztos voltam benne, hogy a valóságban az apácák sem voltak egészen elérhetetlenek, hiszen nem voltak angyalok, csupán emberek, emberi vágyakkal és gyarlóságokkal. Hisz még én is ébredtem már egy pap mellett egy kétes éjszaka után, aki még el is dicsekedett vele, hogy volt nővel előttem is.
- Érdekelne természetesen a második álom is, hisz azt mondta ez csak az első.
Összefűztem az ujjaimat, államat pedig nekitámasztottam, így vizslattam Dieter felemás arcát. A következő kérdés az volt, hogy vajon mindezd mennyire tette érzelmektől vezérelve, és mennyire azért, mert eszkzként tekintett magára, akinek a páciensek megmentése volt a kötelessége? Túl egyszerű lett volna, hogyha talál egy eszményi nőt, akit újra és úrja megmenthet és védelmezhet, ezzel számos pszichés igényét egyszerre elégítve ki. Óvatosnak kellett azonban lennem, hiszen ha mindezt elétártam volna, úgy bizonyára elvesztettem volna a bizalmát. Többet kellett tudnom, át akartam látni minden részletet, és utána akartam levonni a lehető legrészletesebb következtetést.

Kezdtem úgy gondolni, hogy Laetitia csupán egy rossz társaságba született jótét lélek volt, aki magára kellett vegye az önző felsőbbrendűséget. Mint egy kényelmetlen, szorosra húzott fűzőt, amely bár kétségtelenül tökéletesen állt neki, de megfojtotta igazi szándékait. Aki csak a saját szórakoztatására kutatott valamit, az nem írt róla könyvet.
A vámpírok nagy része ugyan hitt az Isten létezésében, de tudta, hogy nekünk nem juthatott részül a boldog túlvilág. Nem azért akartunk segíteni, mert jutalmat vártunk érte a halál után. Azért, mert így éreztük helyesnek ebben a romlott, de nagyon is élő világban.
Laetitia von Rotmantel, az egyik legrettegettebb vámpírcsalád nemeskisasszonya pedig határozottan segíteni akart.
Megtehette volna, hogy nyom nélkül kutat az elmebajok területén, csak a saját tudását gyarapítva vele, aztán ha eljön érte a halál elégedetten száll alá a nekünk járó pokolra. Mert onnantól nem számított, az élet véget ért így ő már nem láthatott semmit abból, amelyet hátrahagyott. Mégis hátra akart hagyni valamit, ami aztán tovább segít az őrülteken és tovább alakítja a világ megítélését. Még akkor is, ha ő nem láthatta. Valami, eddig ismeretlen érzés kúszott végig rajtam, ellazítva a nyakamat, a vállaimat és halvány, de minden cinikusságtól mentes mosolyra húzva az ajkaimat.
- Ez igazán szép cél, kisasszony. Felelősségteljes. De sajnos figyelmeztetnem kell, hogy ha kezelni kíván én leszek a legrosszabb betege. Rosszul viselem ha valaki segíteni próbál és kíméletlen cinizmussal védekezem.
Nem szoktam hozzá, hogy én legyek az, akin segíteni kell. Mindig is orvosként tekintettem magamra, önfeláldozó eszközre aki másokon segít. Ha megfordult a helyzet erőtlennek, céltalannak és értelmetlennek éreztem az életemet. Még az olyan mundán szituációkban is, mint a Heimsrothi erdőben amikor Wilhelmina próbált megnyugtatni - noha feleslegesen és túlzó anyáskodással - sértett gőggel feleltem neki egy alapvetően jó szándékra. Képtelen voltam csak a szándékot nézni, ha valami megbántott.
Az ebéd lassan érkezett, pedig ha jól értettem már azelőtt kész lett, hogy megérkeztünk. Nem tudtam, hogy ideiglenes vendéglátóm rangja miatt úgy döntöttek, hogy csak friss étket tesznek elénk vagy túl sok munkát kaptak mostanában a cselédek, de így kénytelen voltam beszéddel kitölteni a várakozási időt.
- Egy ideig magam sem tudtam, hogy megmenekült-e. Az álom szakadozott volt és hosszú heteken át kísértett minden éjszaka, pillanatról pillanatra fedve fel többet magából, mintha egy kósza emlék lett volna csupán. Ezért sem tudtam mennyire valódi a jelenés... és főképp mennyire valódi az apáca.
Nem tudtam megállni, hogy megdörzsöljem a fülem mögött futó varratot. Csak az első pár hét után vettem észre, de azóta kitapasztaltam, hogy valamiféle különleges varázs költözött bele, amely valós képeket mutatott nekem. Valós, borzasztó és kegyetlen képeket. Hogy az eredeti álom alakította ki vagy valami egyéb mesterkedés csak találgathattam.
- Aztán úgy döntöttem drasztikusabb módszerekhez nyúlok, hogy megtudjam a történet végét, noha erre nem vagyok büszke. Hallott a kisasszony egy Édes Álom nevű kábítószerről, amely egy időben Carolusburgban okozott igen nagy problémákat?
Megvártam a vámpírnő válaszát, de nem számítottam, hogy ennyire délre eljutott volna a híre a dolognak, főleg egy ennyire izolált környezetbe, mint a vámpírok tornyai.
- Ahogy a neve is mutatja kényszerű álmot bocsát az elfogyasztóra, amelyből nem lehet kitörni, amíg a szer hatása el nem múlik. Sok tűzbe nyúltam, mire szereztem belőle, de ezzel végül sikerült megakadályoznom, hogy a Megrontott csapása felébresszen. Így tudtam meg, hogy miután a szörnyeteg engem összetört nem haltam meg valóban, csupán eszméletemet veszítettem és a bokámnál fogva elrángatott egy helyre, ahová az eddigi áldozatait is vitte. Aztán tovább indult, hogy Gloriát levadássza. Akkor, a túlságosan is valóságos álomban összezúzott bordákkal felálltam és bicegve utána indultam, hogy megállítsam. - Cinikusan mosolyodtam el a saját naivságomon. - Természetesen ostobaság volt, mire utolértem a lény már körbefogta az apácát, de szerencsére Heinrich nem hagyott minket teljesen védtelenül. Nem tudom, hogy az intelligenciánkat akarta tesztelni, vagy a teremtménye dolgát nehezíteni, de hagyott bent néhány fecskendőnyi bénítómérget, amivel Gloria sikeresen meg tudta védeni magát. Én ezután csak asszisztáltam, rávettem a szörnyet, hogy semmisítse meg a saját mágiaforrását, ami életben tartotta, azután pedig az álom véget ért. Tehát a kérdésére válaszolva Gloria megmenekült, de nem nekem köszönhette. Csak a saját találékonyságának és lélekjelenlétének.
Keszekusza történet volt, de nem akartam Laetitiát unalmas részletekkel untatni. Amit hallani akart ennyi volt csupán, minden más a talán sosem létezett Rotmantelek őrült színjátékának díszleteként szolgált. A tetemek, a cellák, a rettegés és a kristálygömbbe zárt tudat, Strauss... Azóta sem jöttem rá igaz volt-e.
- Ahogy kitalálhatja, ekkor nem volt időm azon gondolkodni milyen kapcsolat is fűz az apácához, de úgy tűnik az, aki az álommágiát ránk bocsátotta időlegesnek tartotta ezt a csorbát kiköszörülni. A következő álom ugyanis egy elhagyatott templomba száműzött, ugyancsak kettőnket. Egy templomba, amelyet egy gonosz szellem lakott, aki két szerelmes tragédiájából gyűjtött magának erőt és feltett szándéka volt lemészárolni minket. A történet úgy alakult, hogy a feloldásához magunkra kellett vennünk a szerelmesek szerepét a jegygyűrűikkel együtt. Gloria volt a feleség, akit a halál elragadott idő előtt, én pedig a megtört szívű férj, aki minden létező erőt és hatalmat megragadott, hogy visszahozza. Nekromancia, holdmágia, kifacsart imák, bármi. Azt hiszem végül ez okozta a tragédiát. Ami még különösebb volt, hogy a gyűrűkkel együtt a pár érzelmei is megszálltak minket, engem legalább is mindenképp. Éreztem a mellkasomat kettéhasadni, éreztem, ahogy elhagy minden erőm és azt is, hogy a föld húz maga felé. De lángot is éreztem, görcsös haragot és tettvágyat. Amikor végül a szellemet elűztük, a kárhozott szerelmesek pedig eltávoztak vele együtt ott maradtam az emlékekkel és a feladattal, hogy megkülönböztessem azok érzelmeit a sajátjaimtól.
Hirtelen késztetést éreztem, hogy újabb dohányrúdra gyújtsak, de láttam Laetitián, hogy ő maga nem viselne el tiszta fejjel még egyet, magamban pedig a legnagyobb udvariatlanság lett volna. Így hát hagytam, hogy a különös, parázsló meleg végigkússzon a tarkómon és ostrom alá vegye a fülkagylómat.
- Delíriumnak hangzik. - hunytam le a szemem, halkan szusszanva. - De nem az volt, ebben biztos vagyok. Inkább mágia, valami elméket összekötő átok. Azért tudom ezt ilyen biztosra, mert nemrég találkoztam Gloriaval élőben. Tehát ő biztosan élő személy és valóban az északi egyházat szolgálja. Semmi másban nem vagyok biztos.

A férfi félreérthette szándékaimat a szakkönyv elkészítésével. Aki lejegyezte a kutatásait családtagjaink közül, azok azért tették, hogy gyarapítsák a vámpírság tudását és megkíméljék a felesleges munkától az uánunk jövőket. A tudás érték volt, a haladás, az általunk fejlesztett technikák emeltek minket valóban az emberek és tündék fölé, ezért nem volt alaptalan gőg csupán a viselkedésünk. Ezt a tudást gyarapítani megtiszteltetés volt, egy szakkönyv kiadása pedig elismeréssel és megbecsüléssel járt. Hogy emellett segített is a pácienseken csupán mellékes volt.
Nem kerülte el azonban a figyelmemet, hogy bár félreértés volt, jó benyomást tett Dieterre az, hogy úgy tűnt gyógyítani akartam az után is, hogy a halál elragadt. Számomra ismeretlen okokból nem akartam lerombolni benne a szimpátiát irányomba, így inkább hagytam, hogy azt higgye, amit maga kihámozott az eddigiekből.
- Kedvelem a kihívásokat.
Ennyivel nyugtáztam csupán a figyelmeztetését, hogy rossz beteg lesz. A férfiak mindig rossz betegek voltak, mert féltek gyengének mutatni magukat, és lerombolni az erős és stabil kőszikla imázst, amit felépítettek maguknak. Szerencsére voltak bevett frázisaim, amik eloszlatták ezeket az averziókat, és segítetteg abban, hogy a beteg egyáltalán elkezdjen beszélni. Ha már beszélt, onnantól nyert ügyem volt. Ezt nem kötöttem Dieter orrára, nem kellett feltétlenül belátnia a kulisszák mögé, de nem is terveztem eltitkolni, ha nyíltan rákérdez.
Lélegzetvisszafojtva hallgattam Dieter történetét, először részleteiben Straussról és Heinrich rettenetes kísérletéről. Továbbra is úgy gondoltam, hogy akár még igaz is lehetett, ugyanakkor Dieter nyíltan kijelentette, hogy az eseményeket csak álmodta. Egyelőre nem háborított fel annyira a kísérlet egy új típusú megrontottal, hogy mindenképp utána akarjak járni a sebész szavaiban rejtező igazságnak. Az Édes Álom említésére bólintottam. Nem használtam soha, de Ludmillát alkimistaként érdekelték az ilyen fenoménok, és ritka volt, hogy egy szer akkora port kavarjon, mint annak idején az Édes Álom. Nem sikerült szereznünie belőle, így a lelkesedése is hamar alább hagyott.
A második álom már különösebb volt. A templom története is lehetett vagy igaz vagy nem, de mindenképpen azért kellett a díszlet, hogy belekényszerítse Dietert és Gloriát egy ilyen helyzetbe. Teljesen beleillett volna a diagnózisba, hogy a vámpír maga találta ki a történetet, a tudatalattija alkotta meg a részleteket, hogy felszínre hozzon bizonyos elfojtott dolgokat. Ritka volt, hogy valami ennyire expresszív legyen, ilyen élénk és kézzelfogható, de nem tartottam lehetetlennek.
Szerettem volna végighallgatni, mielőtt ítéletet mondok, de minden felépített elméletemet porig rombolta az utolsó apró tény: hogy találkoztak a valóságban is. Tehát az apáca létezett. akkor viszont az álmokra is valamiféle mágia volt az egyetlen magyarázat, és Dieter is erre a következtetésre jutott. Észre sem vettem, hogy alig lélegeztem, csak amikor a férfi a történet végére ért, és vettem egy nagy levegőt, hogy beszélni kezdjek.
A szolgálók ekkor látták alklmasnak, hogy kihozzák az ebédet. A kacsát szétszedték, külön a combját mellét és szárnyát, hogy ne kézzel kelljen nekiesnünk. Így a tálalás nem volt szép, de praktikusan lehetett kéaawl éa villával enni. A köretet külön tálon szolgálták fel, sült gyökérzöldségeket, ahogy kértük, és hoztak mellé még némi párolt lilakáposztát és valamiféle gyümölcsös szószt is. A mellét választottam, mert azt tudtam a legszebben enni, és mellé vettem minden köretféléből is kicsit. Ez éppen elég időt adott arra, hogy átgondoljam, miket is akartam mondani és kérdezni a vámpírtól. Az esetek többségében szoktam tudni, hogy mi a kvetkező lépés, de itt tanácstalan voltam, hogy mire kellene a hangsúlyt helyeznem. Az álmok mibenléte volt az egyik lehetőség, valami nagyon erős elmemágia kellett legyen. A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy egy unatkozó mélységi szórakozott velük, ez megmagyarázta volna, honnan tudtak Heinrickről is. Ugyanakkor ha így volt, akkor ez ellen nem lehetett sokat tenni, csak tűrni. Célszerűbb volt hát az apácával foglalkozni. Hiába hozta őket össze egy ördögi elme az álmok birodalmában, a kialakult kötődés lehetett valódi.
- Mit érzett, mikor találkoztak a valóságban? Pont olyan volt a lány, mint az álmokban vagy azért voltak különbségek?
Az első érdekelt jobban. Végtére is az én szakterületem az érzések votlak és a rejtett gondolatok. Csupán egyetlen pillanatig üttt szöget a fejemben, hogy vajon miért is beszélgetünk erről, de gyorsan sikerült is megválaszolnom ezt a kérdést. A legtbb komplexus és elfojtás akkor jön elő, amikor az ember vagy vámpír megpróbál mély kötődéseket kialakítani, vagy valamilyen romantikus kapcsolatba kezdeni. Addig nem kell megnyílni, a traumákat mélyre lehet temetni a hatásuk jó eséllyel nem lesz látványos. Amikor azonban a szerelem és a hozzá kapcsolódó érzelmek előtérbe kerülnek, akkor elkezd a felszínre bugyogni minden más is. Nagyon sokat elárultak egy személyről a szerelmi viszonyai. Még nem volt itt az ítélet ideje.

Laetitia válaszára kissé bárgyú mosolyba rejtettem a torkomat csiklandozó nevetést. Kezdtem kiismerni miféle válaszokat várhatok tőle, és az ezeddig felépített összképébe tökéletesen beleillett a kihívások keresése. A nehézséges érdekesek voltak, a lehetetlen szórakoztató, az ezek fölött alkotott siker pedig mámorító - végre egy pont, amiben megegyeztünk.
De ha már így kijelentette, nem kívántam megfosztani a feladat legyőzésének érzésétől és megkönnyíteni a dolgát. Ha kihívásra vágyott, bennem megkapta.
Nem feleltem azonnal, megvártam, míg a cselédlány felszolgálta az ebédet. Láthatóan kitettek magukért a Neulander-ház szolgálói, még a viszafogott, egyszerű kacsasültet is igyekeztek annak rendje és módja szerint felszolgálni, feltehetően azért, hogy ne sértsék meg Laetitia kisasszonyt.
Nem mintha tudtam volna, mi is a rendje és módja a dolgoknak.
- Az intrikán kívül az asztali etikett tanítását is megtagadták tőlem, szóval elnézését kérem ha megsérteném bármivel. - vettem fel egy villát és felszúrtam vele egy párolt répadarabot. - De épp ezért ha gondolja nyugodtan egyen úgy, ahogy kényelmes. Nem én leszek az, aki megszólja és elrontja a megítélését.
A sok finomkodás mögött még mindig ott bujkált egy kis hang, ami azt suttogta a fülembe, amit nem akartam meghallani. A lehetőséget, hogy a nőhöz hasonló nemes vagyok, akinek ugyanilyen fontos lehet a kifelé mutatott arca.
Sajnos ha így is volt, ezzel már elkéstem.
Tovább húztam az időt egy kacsaszárny széttörésével, miközben a feleleten gondolkodtam. Ahogy felelevenítettem a Heimswald melletti történéseket a gondolataim szétcsúsztak, nem tudtam melyik részletre is érdemes koncentrálnom, mintha valami szétzúzta volna az emlékeket.
- Zavarodottságot, leginkább. - feleltem végül, feladva a próbálkozást. - A helyzet új volt de ismerős. Nem voltam benne biztos, hogy újabb álom vagy valóság, így nem is tudtam mi volt valódi. De ezúttal nem ketten voltunk és sosem ébredtem fel belőle, így kétlem, hogy egy harmadik álom lett volna.
Hirtelen jött hőhullámot éreztem végigsuhanni a fülem mögött, ahogy eszembe jutott Gloria sértődött arca.
- Én egy déli csapatot kísérve voltam Heimswaldtól nem messze egy erdőben, ő pedig a saját frakciójának küldetését teljesítette. Mondanom sem kell azt hiszem, hogy nem volt a legkellemesebb viszontlátás, mintha mindkettőnket kötelek kötöttek volna, amelyek megint belekényszerítettek egy szerepbe. Legutóbb a szerelmesek, most az ellenségek szerepébe, vagy ha az nem is, de riválisokéba.
A szám hirtelen savanyodott meg, ami az arcomra is kiült.
- Az én parancsomon két vámpírcsalád címere díszelgett. Kitalálja, melyik kettő?
Heinrich. Nem ismertem nagyon ezt az ellenszenves vámpírt, de mintha minden út mellett ott figyelt volna, hogy megkeserítse az életemet.
- Ilyen parancsokat követve pedig ezúttal sem volt lehetőségem tisztán átgondolni hogyan is viszonyulok az álmaimba vándorló apácához.

Értékeltem a gesztust, hogy Dieter megengedte, hogy akár kézzel essek neki a kacsának, hangosan cuppogva, vagy ahogyan épp jól esett, de ebből is látszott, hogy mennyire nem értette meg, hogy milyen is az, amikor könyveket tesznek a vápír hóna alá, hogy összezárt könyökkel egyen, a bordakosarat fűző szorítja össze, hogyha picit is előregörnyednék akor már nem kapjak levegőt. Egészen kislánykoromtól kezdve így volt. Soha nem ettem kézzel csirkecombot, soka nem könyköltem az asztalon és soha egyszer sem töröltem meg a számat a kézfejemmel. A kifinomultságot és az eleganciát olyan mélyen verték belém, hogy ha akartam volna sem tudtam volna már másmilyen lenni. De nem is akartam. Hozzátartozott az énképemhez és valami olyasmi volt, ami még a legbarbárabb korokban is meg fog különböztetni majd a pórnéptől. Természetesen a kacsaszárny esetében ez külön kihívás lett volna, de éppen ezért meg is hagytam a tálcán a férfinak. Talán akkor vetemedtem volna rá, feladva az asztali etikettet, hogyha az éhhalál szélén tengődtem volna.
- Nekem így a kényelmes és a megszokott, de mivel ön mögött nem állt nevelőnő pálcával minden étkezésnél, ezért hasonlóképp el fogom nézni, hogyha kézbe veszi a csontos részeket.
Idővel, hogyha majd fény derül valódi kilétére, és ő is csatlakozni fog ahhoz a társadalmi osztályhoz, mely jogosan az övé volt, akkor majd időt kell szakítani arra, hogy a kényes illem minden részletét megtanítsam neki. Az étkezés egy dolog volt, talán mind közül a legkönnyebb, mert a terítékre a szolgák figyeltek, az ültetésre a komornyikok, csak azt kellett tudni, hogy hogyan használja kényelmesen az elé letett evőeszközöket és nem mozogjon úgy, mint egy bumfordi háborúdémon. Ennél már sokkal nehezebb volt a tánc és a társalgás, mely utóbbit nem is lehetett igazán megtanulni. Inkább csak rá lehetett érezni az ízére, utána pedig jött magától, de minden egyes mondat magában hordozta a hiba, ezáltal pedig a vérigsértés lehetőségét.
Mindez vizsont nem ennek az ebédnek a témája volt. Kis darabokat vágtam le a kacsamellből, miközben hallgattam a férfi történetének az utolsó felvonását. Valóban szépen belesimult a történetbe, hogy ismételten egy új szerepben találkoztak az apácával, a legszomorúbb pedig, hogy ez volt a rideg valóság.
- Ha így kérdezi, van okom sejteni, hogy a Rotmantel és a Nachraben család lehettek a megbízók.
Mindez számomra nem jelentett semmit. Talán kellett volna, de nem foglalkoztam a háborúval, és biztos voltam benne, hogy a két vámpírcsalád is csak kihasználta a fennálló helyzetet. A feltétlenül szükségesnél jobban nem támogattuk Hellenburg ügyét, de hiba lett volna nem meglátni a kínálkozó lehetőségeket.
- De rendben van, megértem, hogy az egy kényelmetlen helyzet volt, ahol kisebb gondja is nagyobb volt az érzelmeknél. Attól még azonban, hogy ott nem figyelt rájuk, biztosan voltak, most van ideje átgondolni őket. Mivel tudom, hogy problémái vannak a felismeréssel, az is teljesen elfogadható, ha csak körülírja őket, aztán majd szépen adunk nekik nevet is. Ha pedig most a fejemhez vágná, hogy miért fontos ez, úgy engedje meg hogy előre megválaszoljam a kérdést. Azért, mert a szerelmi párbajok kontextusában került elő. Ha erről ez a lány jutott eszébe, akkor eddig ő állt a legközelebb ehhez a bizonyos érzelemhez a maga lelkében. Az önismeret pedig rettentően fontos dolog, Dieter. A valódi, kendőzetlen önismeret ad stabil pontot egy egyre kaotikusabbá váló világban. Így hát ez a témakör nem arról szól, hogy pletykára éhesen firtatom a magánéletét, csupán egy apró darabját járjuk körbe egy nagy kirakósnak ami a pszichéje.
Karmazsinvörös szemem az arcát vizsgálta. Minden rezdülést a szája szélén, fintorokat, vagy a gondolkozás szemldökköztt megjelenő ráncait.

Lehunyt szemmel bólintottam a nő válaszára, ugyanis számítottam valami hasonlóra. Aki egész életét páncélban élte, mint én, annak ugyanolyan kényelmes volt a vért mint a hálóing. Ha Laetitia eddig minden étkezését a nemesek eleganciájának páncéljában költötte el, úgy ez vált számára kényelmessé.
- Ahogy gondolja.
Két kézzel kettétéptem a szárnyat az ízületnél, aztán a villával nekiláttam lefejteni róla a bőrt, hogy a kelleténél ne mocskoljam jobban össze az ujjaimat. Furcsa paradoxon volt, hogy műtétek közepette bármi ragadt is a bőrömhöz figyelmen kívül tudtam hagyni, a mindennapokban azonban kifejezetten zavart.
A vámpírnő válaszára azonban letettem a villát és ujjaimat lazán összefűzve a semmibe pillantottam, túl az étkezőasztalon és túl a tornyon is. Oda, amit csak én láttam.
- Időm van, ez tény. - kezdtem óvatosan, miközben igyekeztem rendet vágni a hirtelen felkavarodó gondolataim között. - Sajnos azonban a saját érzelmeim olyanok, mint egy csapat megszelidítetlen vadállat, így nézze el, ha nem lesz mindennek értelme, amit mondok.
Nem olyan régen gyakoroltam be az önszónoklás módszerét. Sokkal egyszerűbb volt megragadni és nyomon követni egy gondolatot, ha kénytelen voltam szavakba önteni és nem hagytam az elmémnek, hogy messzire szaladjon vele. Ez pedig a legsűrűbb vihar volt, amit valaha szét kellett oszlatnom - és épp készültem Laetitiára szabadítani.
- Gloria... Kedves. Törődő. Őszinte és jóhiszemű. Amikor látta a rettenetet, amit a szellem tárt elénk a második álomban a kínzásunkra, gyermekgyilkosságokat, testvérek közti vérbosszúkat és árulásokat, makacsul elutasította. Azt állította a világ nem ilyen sötét, hogy a rettenetes kegyetlenségen túl van fény és szeretet az emberek között. Akkor mintha... megkönnyebbültem volna. Mintha a bőrömbe kapaszkodó fonalak elengedtek volna, könnyebben lélegeztem és energikusnak éreztem magam. Az első álomban pusztán azért akartam megmenteni mert előttem volt, mert megtehettem, hogy megmentem. A másodikban már azért, mert nem tudtam elviselni, hogy ő haljon meg. Pont ő, annyi gyilkos és cselszövő helyett az egyetlen jó a fertőben. Mintha... féltem volna, hogy nélküle csak a sötétség marad a világban. Hogy az ő halálával egy olyan Veronia marad, amely nem érdemes arra, hogy megmentsem. Akkor pedig nincs értelme annak, amit teszek.
Nem figyeltem a saját arcom, csak utólag tudatosítottam a különös hullámokat, amik átvonultak rajta. Félelem, meglepődés és hitetlenség játszott velem, mintha egy függöny lettem volna a szélben. Mint aki kincset talált a poshadt sárban, de nem meri elhinni, hogy tényleg az. Mert nem kereste, csak ásott.

Töltöttem magamnak az elénk tett vízből. A történetéhez jobban illett, hogyha nem zavarom meg az étkezés apró hangjaival, és teljes figyelmemet őrá és a szavaira fordítom. Dieter eddig a csúf oldalát láthatta a világnak, amit egyszer szintén mindenképp el kellett mesélnie. Sokminden tükrződött az arcán, de egyik sem az volt, amit vártam. A szerelmet sok komponensre lehetett bontani. Létezett a csodálat, a biztosklási és testi vágy, de két lélek megbonthatatlan szövetsége is, akik feleősségük teljes tudatában döntenek úgy, hogy együtt akarják kiállni a próbákat, amiket az élet eléjük állít. Kevés olyan eset volt, amikor mindez egyszerre volt jelen, de láttam mr működésben így nem utasítottam el a létezését, még ha magam soha nem is tapasztaltam. Mindezekben pedig közös volt, hogy az érzelmek tárgya a másik személy volt.
Dieternél viszont ez egyáltalán nem így tűnt. Mondják, hogy még a vámpírok lelke sem volt velejéig romlott, hogy a legmélyén mi is ugyanúgy vágytunk a fényre és a jóságra. Képmutató lett volna tagadni, hogy ez a belső vágy bennem is megvolt, sőt, Aurának is ezzel érveltem, mikor megpróbáltam őt kitépni az elméjét marcangoló sötétség fogságából. Az ő esetében ez a fény Isten volt, aki megtartotta a jóságot az emberek szívében, ám a vámpírféri viszonya a Teremtővel hasonlatos volt az enyémhez. Amikor viszont egy élő személyben találta meg azt, amit más a hitben szokott, az elindított valamit. A csodálat és az áhítat keveréke volt, ami akár egyenes út is lehetett egy minden elsöprő szerelem felé, de egy dolog hibádzott a képletben. Egy nagyon fontos dolog. Gyorsan felállítottam egy hipotézist, miszerint Dieter áhítatának tárgya nem Gloria személye, hanem az, amit képviselt, de az elmélet még megerősítésre várt.
- Amit leírt, az alapján az a nő egy földre szállt angyal. Amennyiben ezt nem erősíti meg, úgy feltételeznem kell, hogy ő is csupán földi halandó, és mint ilyen bármennyire is igyekszik nem lesz tökéletes. Egyikünk sem az, vagy ha ő mégis, úgy létezik egy nő a földön akire féltékeny vagyok. Jól sejtem, hogy ha most itt lenne ebben a szobában, akkor sem nyúlna hozzá egy ujjal sem, még ha lehetősége is lenne rá, csupán távolról csodálná és védelmezné a kinti rettenettel szemben?
Szándékosan nem tártam fel előtte következtetésem minden egyes részletét. Nem akartam befolyásolni, neki kellett eljutnia a tiszta gondolatokig. Meglepően jól haladt vele. Közben folytattam az ebédet, mielőtt kihűlt volna, addig legalább Dieternek is volt ideje mindent átgondolni. Egy pillanat erejéig szöget üttt a fejemben, hogy miért csinálom mindezt. Miért faggatom, miért elemzem a korábbi rejtélyeken túl is? Miért nem csak igyekszem felderíteni a múltját, a gyermekkorában őt ért traumákat és a hatásukat? Kényelmetlenül fészkelődtem kicsit. Azzal nyugtattam meg magam, hogy csupán alapos vagyok, mint minden betegemmel, és ez egy jól elemezhető érdekes szituáció. Természetesen nem hittem el, hogy létezik olyan nő, mint amilyet Dieter leírt, inkább csak ráaggatott egy szerepet, és jótékonyan behúnyta a szemét, hogy ne lássa a hibákat és imádhassa a fényt és a jóságot. Így könnyedén visszafojtottam magamban az előtörni készülő utálkozást. Nem lett volna semmi értelme.

Kezdtem sejteni, hogy a vámpírnő nem tudott ellenállni a szakmai kihívás csábításának és ebéd helyett egy terápiás beszélgetésbe kerültem. Az előbbi gondolatsor azonban kellően összezavart ahhoz, hogy ezt egy pillanatig se vegyem zokon, egyedül azon próbálkozzak, hogy elérjem azt a célt, amit kellett. Hogy megtaláljam az értelmet az értelmetlen érzéseimben.
Valóban ennyire tartottam volna csak Gloriát? Egy gyertyaláng volt a szélviharban, ami lelket öntött belém és ezért akkor is óvtam, ha megégette a kezemet?
Szórakozottan lefejtettem egy cafat húst a kacsaszárnyról, de mielőtt a számba vettem volna csak forgatni kezdtem magam előtt.
Nem, a gondolatmenetem rossz alapokon nyugodott. Ez az érzés nem lehetett "csak", bármi is volt valójában. Bálvány, szerelem, kapaszkodó, mindhárom olyan lehengerlő erő volt, amely képes volt a világot kifordítani a sarkából. A kérdés csak az maradt bennem melyik dúlt.
- Találkoztam már földre szállt angyallal. - A szám szélén ott játszott egy cinikus mosoly, de ezúttal nem engedtem neki. A téma annál több komolyságot érdemelt. - És Gloria határozottan nem olyan volt, mint az. A tökéletesség pedig egy felesleges fogalom, ugyanis mindig önkényesen választjuk ki hozzá a mércét. A kisasszony is tökéletes, kérdezze csak bármely szolgálóját. De igaza van, hogy Gloria nem hibátlan. A naivság, amellyel a világot szemléli önmagában is hiba, de talán a legszebb hiba mind közül.
Követtem a példáját és töltöttem magamnak egy kupa vizet, hogy ne száradjon ki a torkom a rengeteg beszédben. Ritkán beszéltem ennyit magamról, de volt valami Laetitia egész lényében, ami miatt hibának éreztem volna elhallgatni bármit is.
- Gondoljon csak bele. Ez a világ kegyetlen és önző, ezt mind tudjuk. Ő is tudta, ugyanis nem volt annyira bolond, hogy ne vegye észre. Mégis megmaradt abban a hitben, hogy ezek mellett ott van a jó. Látott valamit, amit én nem, észrevett valamit, ami megtartotta a hitében. Vagyis muszáj, hogy legyen valami, egy apró fénysugár a sötétben.
A kupa erőtlenül hanyatlott le a kezemmel együtt, ahogy a gerincem mentén végigfutott egy hideg rettenet.
- Már ha a vérhold nem ette meg azt is. De jól gondolja. Ha itt lenne ebben a teremben, én a kapuban állnék, hogy őt ne érhesse el a sötétség egyetlen apró foszlánya sem, még ha én bele is halok.
Úgy tűnt az úrnőnek sikerült valamiféle konklúziót levonnia, legalább is a helyes prekoncepció erre utalt. Kíváncsian vártam mikor érünk arra a pontra, amikor a tüske kikerül az elmémből, a fekélyt kimetszik én pedig megkönnyebbülök. Legalább is valami ilyesmit vártam.

Egy röpke pillanat erejéig azt hittem, hogy szándékosan elterelte a témát, és mintegy magát nyugtatta azzal, hogy felsorolt legalább egy hibát, amit a nő számlájára írhatott, és még ez is tetszett neki benne. Máskor hízelgett volna a párhuzam, hogy a szolgáimat megkérdezve engem is tökéletesnek mondanának, ami így is volt. Csakhogy nem azért mondták volna ezt mert valóban annak is tartottak, hanem mert nem lett volna merszük mást állítani. Most inkább csak bosszantott az összehasonlítás. Apró kis fintor jelent meg az orrom szegletében, mint ilyenkor mindig, de nem tudtam vele mit tenni. Vissza kellett húzódnom a szakmaiság tretlen maszkja mögé, és csak kívülről szemlélni a jelenséget. Nem értettem, most miért volt nehezebb távolságot tartani a szokottnál. Szerencsére volt, ami elégedettséggel töltsön el. A helyes konklúzióknak mindig örültem, megerősítettek abban, hogy hiába nem én voltam a tisztaság és jóság mintaszobra, azért bőven volt a világban olyan, amiben kiválónak érezhettem magam. Lendületesen dobtam át egyik lábamat a másikon, és álltam neki egy répát felszeletelni, miközben ismertettem a diagnózist.
- Kicsit messziről fogom indítani a következtetéseimet, kérem bocsásson meg érte. Olvasott valaha verseket, Dieter? Régebben nagy hagyománya volt a lovagi költeémyeknek, amik mindig egy eszményi nőhöz szóltak, akiknek a lábuk elé helyezik a hősök a szívüket és értük küzdenek a csatában. A csavar a történetben az, hogy ez a nő nem valódi, csak egy kép, egy eszme, amit imádni lehet küzdeni érte, de csak messziről. A maga Gloriája pont ilyen. Arca van és neve, valószínűleg múltja, személyisége és hibái is, de magának csak arra van szüksége, amit képvisel. A fény, amit csodálhat, az eszme, aminek fekete páncélos vámpírlovagja lehet, mint a mesékben. Ebben az a jó hír, hogy így nem kell aggódnia azon, hogy a nő egy apáca és sosem lehet a magáé. A rossz hír pedig, hogyha vele valami történik, akkor nem marad hite abban, hogy érdemes küzdeni, így könnyen apátiába süllyedhet. Szerencséjére ez a probléma megoldható, és a bajt jobb megelőzni.
Lassan elfogyott előlem az étel, pedig csak csipegettünk. Számos dolgot sikerült leszűrnm már ennyiből is, példának okáért azt, hogy a nem megfelelő szülői gondoskodáson kívül Dieter kamasz évei sem úgy teltek, mint ahogyan kellett volna. Ezen a plátói csodálaton a fiúk tizenhat éves koruk környékén túl szoktak esni, de a vámpírférfi még mindig itt tartott. Ez alapján úgy sejtettem, hogy kimaradt az életéből a szerelmi csalódás, a szeretők, illetve összességében bármilyen kapcsolatok a nőkkel. Ennek oka pedig az intimitáshoz való egészségtelen viszonya lehetett, ami pedig a hiányzó anyai gondoskodásra volt visszavezethető. Mint egy hatalmas pókháló, olyan volt ez az egész, de kezdtem úgy érezni, hogy lassan átlátom a szálait.
- Mint orvos, bizonyára szeretné hallani a diagnózist és a kúrát is, jól sejtem? Nevetni fog, de sajnos teljességgel komolyan ki kell mondanom, hogy minden érzelmi problémája az anyai gondoskodás hiányára vezethetők vissza. Maga sosem tapasztalta meg az anya és gyermeke közötti feltétlen szeretet, és intimitást egy fajta érzelmi közelséget, ami normális esetben meg kellett volna, hogy legyen. Ez nem az ön hibája, és mivel sosem ismerte ezt az érzést, nem érzi a hiányát és bár orvosként funkcionális, de az emberi kapcsolatai, már amennyiben vannak igazi emberi kapcsolatai ezt komolyan megsínylik. Ha érdekli a kúra is, akkor adok először egy házifeladatot. Beszélgessen a betegeivel! Ne csak úgy, hogy megkérdezi mi a panaszuk és vanank-e fájdalmaik, hanem ténylegesen. Hallgassa meg az életüket, és közben próbálja meg listázni a boldog és szomorú részleteket, és talán annak a fénynek a halovány szikráit, amivel Gloria fáklyaként ragyog ön előtt. Mert ott van mindenhol, csak nem annyira tiszta és látványos, hogy észrevegye. A másik ügy… Az nehezebb. Szeretnék kpróblni valamit, megengedi?
Csupán kíváncsi voltam. Ami azt illette, amit terveztem nekem is viszonylag újdonság volt, gyerekkoromban anyámtól kaptam utoljára igazi, hosszú ölelést, illetve Liztől, mikor utoljára láttam, noha az az emlék keserű volt. Ő akkor már tudta, hogy el fog menni, mégis eltitkolta, s csupán így búcsúzott el. Se a szolgáim sem a szeretőim nem öleltek meg igazán. Tették a dolguk ahogy kellett, hogy elégedett legyek, de teljesen más élmény volt… és igazából nem is akartam idekeverni. Befejeztem az ebédet, és várakozón néztem a vámpírférfira.

Laetitia eszmefuttatása tényleg nagyon alapos volt - talán kissé túl alapos is. A verses hasonlatára kis híján megforgattam a szemem, de végül a keserű epe a nyelvem alatt emlékeztetett, hogy voltaképpen igaza van. Gloria egy fáklya volt, egy fény amit féltettem attól, hogy kialszik. Az, amit jó hírnek nevezett összezavart, de sejtettem, hogy mire érti. Nem akartam magamnak az apácát, nem akartam elrabolni a világ elől és nem akartam önzőn magamhoz láncolni, tehát nem fájhatott az, hogy nem is tehettem volna.
Az, amit rossz hírnek nevezett viszont úgy ragadta meg a gyomromat, a bordáim belső színét és az egyre erősebben zakatoló szívemet, mintha a tulajdon csontvázam akart volna kifordulni és megölni. A kezem remegett, a nyakamon keresztülzúduló vér bömbölt a fülemben és szinte elharaptam a saját ajkam, mielőtt kénytelen voltam beismerni magamnak az érzés mibenlétét.
- Félek. - közöltem csöndesen, bármiféle felvezetés vagy magyarázat nélkül. - Odakint a poklok ömlöttek rá a világra és a halál úgy táncol, mintha hívtuk volna. Senki és semmi nincs biztonságban. Mi történik, ha Gloria meghal odakint a sötétben? Ha a jóhiszeműsége kicsábítja a földekre, hogy segítsen a sérülteken és nem éli túl? Mi van, ha már meg is halt?
Nem miatta rettegtem, nem egészen. Önző, gőgös és kicsinyes voltam, olyan sötét legalább, mint ez a torz világ.
- Mi történik velem? Tudom, hogy erre nem lehet válaszolni míg meg nem történik, de ez a gondolat úgy szorít belülről mint egy hideg kéz.
Ökölbe szorítottam a kezem, egyre erősebben és erősebben, míg vér serkent a körmeim alatt és a fájdalom valamelyest kijózanított. Ez lehetett a vágás, a szike nyoma amely az elme betegségeit vágta ki. Nem volt kellemesebb, mint a húsba maró fivére.
- Bocsásson meg, nem tudom mi lett úrrá rajtam. - ráztam meg a fejem még mindig dübörgő szívveréssel és kapkodó lélegzettel. Meg kellett nyugodnom, mert úgy éreztem az idegességben elveszítettem önmagam. - Köszönöm a tanácsot, de sajnos ez nem olyan egyszerű, mint hangzik. A betegekkel nem egyszerű beszélgetni, ha egy démont látnak bennem. Egy torz arcú sátánt, akinek eladják a lelküket legnagyobb nyomorukban, hogy cserébe meggyógyuljanak, aztán sietve el is rohannak előle. Az én betegeim nem szoktak beszélni, nem akarnak megnyílni nekem, csak azt akarják hogy tegyem rendbe őket.
Ahogy a kezem remegése alábbhagyott, hosszan, reszketősen sóhajtottam. Még nem voltam teljesen nyugodt, de az azonnali pánikroham elmúlt. Igaza volt, azért csodáltam ennyire Gloria látásmódját mert én magam sosem próbálkoztam. Talán meg kellett volna látnom a fényt mindenhol, akár apró darabokban is, de nem tettem. Mert úgy éreztem én a sötétbe tartozom, meg vagyok átkozva a szó minden jelentésében.
És akkor, egyetlen pillanatra megkérdeztem magamtól, hogy valóban így van-e. De felelni még nem tudtam.
Oldalra pillantottam, szembetalálkozva Laetitia várakozó karmazsin tekintetével.
- A terápia az terápia. - feleltem neki kissé csodálkozva. - Tegyen, amit jónak lát, igyekszem méltósággal viselni.
Elképzelésem sem volt afelől, hogy mit tervezett kipróbálni a vámpírnő, az egyértelmű válaszokat pedig gyorsan elvetettem. A beszélgetésből semmi olyasmi nem következett, amiben szeretőnek ajánlkozott volna, az invazív terápiák pedig nem illettek egy ilyen gyógymódhoz.

Nem gondomta volna, hogy ilyen látványos szomatikus reakciókat leszek képes kiváltani puszta szavakkal. Noha Dieter sebtében bevallotta, hogy félt, felismerte a félelmet, ám ez már jóval több volt annál. Kapott egy kisebb pánikrohamot, ebből is látszott, hogy mélyen gyökerezett a ragaszkodása.
- Nem tudhatja, hogy él-e, de ha ez megnyugtatja, a kint lévő rettenet ellenében az ő Istenének vannak a leghatékonyabb eszközei. Sokkal jobbak az esélyei, mint amilyen magának volt, mire idejutott. Normális, hogy retteg elveszíteni valamit, ami ennyire fontos magának. Ez egy fontos pillanat egy fontos, és nagyon elemi érzelem. Élje meg. Érezze át, hogy megismerje és megtanulja uralni, mert az eddigi sztoicizmus nem segít örökké.
Ez egy újabb fontos lecke volt, a vámpír nem is sejthette, mennyire. Valakinek, aki eddig nem értette meg az érzelemket, nem ismerte meg őket rendesen csupán elfojtotta, annak új élmény volt az ilyen erősen előtörő reakció. Amikor már nem megoldás az elfojtás, akkor új módszereket kellett keresni, de ehhez először szükség volt a megismerésre. Ez csak egy másik oldala volt annak, amit egyébként is meg akartam neki mutatni.
A betegekkel kapcsolatban igaza lehetett, noha nem állítottam, hogy könnyű feladatot adtam neki. Szerencsére most itt volt a lehetőség. Számos értünk harcoló vámpír katona is volt a sérültek között, akik más szemmel néztek Dieterre mint az egyszerű parasztok, velük talán könnyebb dolga lesz először, ráadásul az emberek is annyira rémültek voltak, hogy már bármiylen segítő kezet elfogadtak. Ételt adni bárki tudott nekik, de meglehetősen kevesen voltak azok, akikkel megbeszélhették az őket ért szörnyűségeket, és biztos voltam benne, hogy akartak beszélni, bárkivel.
- Meg kell látni a szerencsét a szerencsétlenségben. Ebben a mostani helyzetben senki sem az arcát és a szemfogait fogja nézni. A vámpír betegei biztosan nem, de azok az emberek, akik nálunk leltek menedékre, mi gyógyítjuk és etetjük őket nem lesznek lesznek ellenségesek magával. Lehet nem a legelső próbálkozás fog sikerülni, de akkor majd sikerül a msáodik vagy a harmadik, a lényeg, hogy ne adja fel. Ha szeretné elkísérem az elején, de később mindenképpen szükség lesz rá, hogy egyedül is igyekezzen.
Nem tehettem őt magamtól függővé, az borzalmas szakmai hiba lett volna. Az orvos nem állhatott mindig a beteg mellett nézve, hogy hol kell azonnal közbeavatkoznia. Csak akkor érhettem el hosszútávú változást, hogy Dieter képes volt mindenre magától is. Még mindig csak a bába voltam, de nem én szültem.
Amikor végül belement az ötletembe nagy levegőt vettem és felálltam, majd intettem, hogy tegye ő is ezt. Nem votlam benne biztos, hogy jól fog elsülni, a szívem a torkomban dobogott, de mégis úgy éreztem, hogy legalább adnom kell az egésznek egy esélyt. Az anyját nem hozhattam ide, hogy tegye meg helyettem. Csak most vettem észre, hogy nem cska a vörös köpenyét nem viselte, de páncél sem volt rajta, pedig a fronton minden vámpír használta a tradícionális öltözetünket. Talán levette meneküléskor, hogy ne akadályozza, de így csak könnyebb volt. Nagy levegőt vettem, majd hirtelen odaléptem, lábujjhegyre álltam és vékony karjaimmal magamhoz öleltem.
És csak vártam. A fejem a vállára hajtottam lehunytam a szemem egészen hozzásimultam és csak figyeltem a reakcióit. Hogyan lazulnak el lassan az acélsodronnyá feszült izmok, hogyan ereszkedik majd lejjebb a válla, lassul le a szívverése és csökken a vérnyomása. Nem siettem. Bármeddig is tartott, ameddig el nem lökött addig hajlandó voltam megvárni a kiváltott szomatikus reakciókat. Lassan végigsimítottam a hátul a haján, megnyugtatón, ahogyan az anyjának kellett volna, aki ezt soha sem tette meg.

Nem akartam megélni. Nem akartam elfogadni, nem akartam megismerni, csak el akartam magamtól taszítani a rettegést, ami ennyire képes volt gúzsba kötni. Megragadott, megtépázott és kifordított önmagamból, egy olyan érzelem volt, amelyet ép eszű ember nem akart a magáénak tudni. Én azonban nem voltam sem ép, sem ember.
Mégis tiltakoztam ellene, görcsösen harcoltam, hogy lenyomjam magamban mélyre a félelemet. Gloria rendben volt, Laetitia is megmondta. Az Istene ereje tagadhatatlan volt és még ha gonosznak is láttam, legalább neki, egy alázatos szolgájának meg kellett adnia az erőt, hogy megvédje magát.
Nem volt mitől tartanom. Nem vette el senki a fényt a világból. Még ott volt, még érdemes volt gyógyítani érte, nem kellett eldöntenem, hogy megérdemli-e bárki a gyógyulást. Megtette más helyettem.
Emlékeztem a nő tekintetére, aki az ideérkeztemkor fogadott. Emlékeztem, ahogy az iszonyat kiül majd elhalványul a szemében, mikor az arcomra nézett és emlékeztem milyen volt körbenézni.
A világ megnyomorodott, az én sebesülésem csak egy volt a sok közül. És végre, egyszer talán olyan voltam, mint mindenki más.
Ami újra megrémített.
Hagytam, hogy Laetitia átöleljen, de úgy álltam ott, mint egy alabástrom szobor, egy faragott gargoyle a Blutsternek tornyából. A karjaim görcsösen szorultak az oldalamhoz. A szívem megtorpant egy pillanatra, hogy aztán lassan, fájdalmas erővel dobogott tovább, nekiütődve a vámpírnő hozzám simuló testének.
Különös remegés lett úrrá rajtam, mintha a testem már nem bírta volna elviselni a rá nehezedő nyomást. A remegés összeszorította a torkomat, a jobb szememre pedig homályos fátyol ereszkedett. Szakadozottan felemeltem az egyik karom, közben akaratlanul simítva végig Laetitia hátán és vállain, aztán megdörzsöltem az arcomat. Nem is tudatosult bennem, hogy zokogtam, csak kitágult tekintettel néztem az ujjamon maradt kövér könnycseppeket. Meg sem próbáltam megszólalni, míg a remegés alább nem hagyott, az ajkaimat feszítő görcs nem engedett és a vállaim el nem eresztették a merevséget.
- Széttörte a világomat, Laetitia úrnő. - mondtam kissé még akadozó nyelvvel, halkan, de egészen közel a füléhez. - Darabokra zúzott mindent, amit eddig hittem, amit eddig őriztem és amihez ragaszkodtam. Nem ismerem magam, nem ismerem a világot és nem ismerem az érzéseket. És fogalmam sincs innen hogyan haladjak tovább. Ez egy igen fájdalmas terápia.

Megérte várnom. Csupán egy pillanatra borzongtam bele, amikor végigsimított a hátamon, de ez csupán egy berögzött képzettársítás volt. Az érintésében nem volt semmi, ami bármiféle gerjedelemre utalt volna, és ez pontosan így is volt rendjén. Nem voltam benne biztos, hogy mit is vártam egy feloldódáson túl, de amikor megéreztem, hogy megremegett a karjaim között avállamat pedig nedves könnyek áztatták el, minden olyan természetesnek hatott. Sok felgyűlt fájdalom és érzelem volt, amit ki kellett ereszteni végre, hogy a felszínre törhessen és a lélek megtisztulhasson, s mivel odabent a nyomás óriási volt, így nem csodálkozhattam azon, hogy most minden gejzítként tört elő minden, egyszerre. Lassan, kedvesen simogattam a haját és a hátát és csak vártam, hogy kizokogja magát. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, mire végül meg tudott szólalni, a végső konklúziójára pedig fel kellett kuncognom.
- A gyógyulás mindig fájdalmas. De meglátja, újra fog épülni a világ és újra fog épülni ön is, csak nyitott szemmel kell járnia.
Nem ezt akartam. Nem akartam porrá zúzni senkinek az életét, sem a világát, sem az identitását. Mindig az igazságot mondtam, de nem láttam előre, hogy ezek az apró, cseppekben adagolt kis igazságok ide fognak vezetni. Nyilvánvalóan téves volt minden, amit Dieter eddig hitt, de nem lett volna helyesebb meghagyni őt a saját világában, hogy békében élje le úgy az életét? Próbáltam háborgó lelkiismeretemet azzal nyugtatni, hogy eddig sem létezett számára valódi béke, csupán elfojtás, és hogy az élet, amelyet eddig élt, amelyben csak eszköznek látta magát nem volt valódi, teljes élet. Segítő szándék is vezérelt a kíváncsiság mellett, mégis, mintha most mindent elrontottam volna.
Egyet tudtam biztosan, mostmár nem hagyhattam magára egy kietlen, ismeretlen világban. Segítenem kellett neki az újjáépítésben is, ha már a pusztítás ennyire jól sikerült. Lassan elengedtem és hátraléptem, majd még utoljára megsimogattam az arca ép felét.
- Nem állt szándékomban megkárosítani önt, ezt tudnia kell. Ha nem tudja merre tovább, akkor egyszerűen csak maradjon. Itt szükség van önre és a tudására, közben pedig megismerheti a világot egy másik oldalról. És… itt vagyok én is, ha beszélgetni szeretne vagy megosztani valakivel a kételyeit és félelmeit. Neulandernél nem talál biztonságosabb helyet Hellenburgig.
Szerettem volna, hogy maradjon, az összes okból, amit eddig felsoroltam, és olyanokból is, amiket nem mondtam el. Példának okáért, hogy kedveltem a társaságát és hogy ez az ölelés belőlem sem tűnt el nyomtalanul, mintha a mellkasom közepén ott maradt volna egy olvadt meleg kis gombóc. Vagy hogy ő volt az első férfi, akivel nem akartam játszani, akit nem akartam kihasználni és még csak gondolatban sem vetkőztettem le. Ez a semmit-nem-akarás pedig felszabadító volt. Reméltem, hogy a maradás mellett dönt.

Az, ahogy halkan felnevetett kissé kizökkentett abból a zuhanásból, amit éreztem. Sosem értettem teljesen mások hogyan értették azt a kiüresedett, elveszett érzést, amikor "kihúzzák az ember lába alól a talajt", de abban a pillanatban bántam meg minden cinizmusomat. Kegyetlen érzés volt, fullasztó és rettenetes - de úgy tűnt egyelőre sikerült leráznom.
- Úgy tűnik harmincegy évet pocsékoltam arra, hogy megismerjek egy világot ami nem létezik, csak azért, hogy most kezdhessem előröl. - feleltem én is egy, a szokásosnál is halványabb mosollyal. Éreztem, ahogy Laetitia ujjai végigsimítottak, anyám helyett is kedvesen és az érzés különös volt. Nem tudtam mit kezdeni vele, még abban a töredezett állapotomban sem igazán.Valamiért elvetettem a gondolatot, hogy ő töltse be a szerepet amelyet gyermekkoromban megtagadtak tőlem, de nem értettem pontosan miért. Talán az zavart, hogy fiatalabb volt, talán csak a méltóságomat zavarta, hogy valaki anyáskodni próbált fölöttem, még ha ilyen őszintén is. Ahogy végigsimított az arcomon nem húzódtam el, csak hagytam, hogy a kedvessége még utoljára megrepessze a hazugságokból épült páncélt az elmém körül.
- Nem károsított meg, csak felébresztett. Kissé képmutatónak érzem magam, ugyanis megvetéssel fordultam ez eddig minden hazug és színjátszó felé, lenézve a mesterkélt álarcokat, amivel a valóságot takarták - mindezt úgy, hogy nem vettem észre a saját magam elé festett álarcot. Mindig is azt gondoltam, hogy azt lehet gyógyítani, aki őszinte. Köszönöm, hogy segített, Laetitia úrnő.
Szerencsére a hálát ismertem, azt nem kellett bemutatnia senkinek. Noha most védtelennek és mezítelennek éreztem magam egy világban, amit most láttam először annak, ami, hálás voltam mindezért a vámpírnőnek. A sötétség is jobb volt, mint hazugságban élni.
- Ahogy korábban is mondta, egyelőre akkor sem mehetnék sehova, ha szándékomban állna, így amíg a sebesültek áradata elapad mindenképp maradok. Azután azonban vannak utak, amelyeket mindenképp meg kell ejtenem, egyet talán sejthet is.
Noha minden porcikám irtózott attól, hogy visszamenjek a Rotmantel toronyba, nem tudtam megnyugodni teljesen addig, míg rá nem jöttem ki a valódi apám. Mi a valódi történetem, miért nyomták rá ezt a billogot az arcomra valójában.
- Azonban azt hiszem ennél jobb helyet nem találok arra, hogy visszatérjek. - dőltem neki kissé teátrálisan a székem támlájának. Ha a színpadias ripacs stílus már visszatalált hozzám, akkora baj mégsem történhetett. - Különben is, bármennyire nem szeretek mástól függeni, azt hiszem legalább egy tanárra szükségem lesz néhány dologban.

Korainak éreztem a köszönetét, hiszen még nem voltunk túl a nehezén, sőt. A java még csak előttünk állt. Máskor a hálára azt szoktam válaszolni, hogy csak a munkámat végzem, de most valahogy nem éreztem ezt teljesen igaznak. Nem mutattam, de én is össze voltam zavarodva a saját szándékaimat illetően, csupán nem lamentáltam rajta és kapaszkodót találtam a gondolatban, hogy még mindig kiváló esettanulmány lesz ebből a helyzetből, amikor annak eljn az ideje. Végül mosolyt erőltettem az arcomra, és úgy döntöttem, hogy a puszta egyszerűség kedvéért maradok a jól bevált formulánál.
- Ez a dolgom. Még korai a hálája, hiszen ez csupán az első néhány lépés volt egy nagyon hosszú és rögös ösvényen. Ne érezze magát rosszul az álarcok miatt. Mindenki viseli őket és nincsen senki, aki minden ember felé ugyanazon arcát mutatná. A lényeg az, hogy magának tudnia kell, ki van mögötte.
Én ugyan nem gondoltam magamról, hogy álarcot hordanék, de kétségtelenül több arcom volt. Az úrnő, az orvos, a tudós, a testvér, a csábító, a barát… Mind-mind más oldalaim voltak, de szerves és elválaszthatatlan részei az egésznek. Ez megért volna egy újabb terápás alkalmat, amikor értekezhettünk róla, de nem ma. Most el kellett dönteni a gyakorlati kérdéseket, hogy hogyan is folytassuk az életünket. Csodálkoztam rajta, hogy Dieternek még voltak hosszútávú tervei, de értettem, mire gondolt.
- Ha gondolja, ebben segíthetek. Az én pozíciómból könnyebb nyomást gyakorolni másokra, hogy megeredjen a nyelvük. - ajánlottam fel, noha a világ mostani állapotában aligha juthattunk volna el a Rotmantel toronyig. Abban a pillanatban tört rám a keserű felismerés, amire eddig magam sem gondoltam, hogy az is lehetséges volt, hogy sohasem fogok hazajutni, nem fogom újra látni a nővéreimet és a szüleimet sem. Minden vágyam az volt, hogy beszélhessek velük, hogy újra megölelhessem őket, és egymás kezét fogva bírjuk ki a világra szakadó sötétséget, mint amikor megtudtuk, hogy a Dornburgokat örökre eltűntette Abaddón a föld színéről. Belegondolva nekem is Dieter maradt az egyetlen a közelemben, akivel legalább egy nevet viseltünk, és talán ugyanolyan szükségem volt nekem rá, mint neki énrám. A tanár létre bólintottam.
- Nem fogom magára hagyni ebben a káoszban, és mindent megteszek majd, hogy jó tanára legyek. Jöjjön. Keressünk magának szállást. Egy doktort biztosan szívesen be fog fogadni bárki… De ha mégsem, fel tuok ajánlani egy kényelmes kanapét a lakosztályomban.
Utóbbit nem gondoltam át egészen, mielőtt kimondtam, de valójában nem bántam meg. A lakosztály nem csak hálószobával járt, hanem fogadószobával is, ott pedig ellakhatott a doktor ideiglenesen, ha neki ez nem jelentett kényelmetlenséget. Reméltem azért, hogy találunk a városban valami tisztességes szállást, de minél több idő telt el, annál többen lettek a menekültek és Neulander egyre csak szűkösebbé vált.