[Gregor és Gerard] - Két dudás egy csárdában

Fáradt épületek sorakoztak az út mentén. Apró kis falu lehetett, ahol a közeli jobbágyok éltek. Gerard nagyon megörült neki. Hosszú út állt még előtte, és pihenésre volt szüksége. A köpenye is rászorult már egy kiadós foltozásra. Egy ilyen faluban melyik háziasszony ne értene a varráshoz. Egy éjszakát tervezett itt tölteni, mielőtt tovább indult volna.
A falu fogadója egy meglepően fényes, üde érzetet keltő épület volt annak ellenére, hogy régi építésű, szuvas ajtajú és poros ablakú kis házikó volt. Odabentről víg csevegés, muzsika és persze a véget nem érő zsibongás hallatszott ki. Gerard egy laza mozdulattal levette a lándzsáját a hátáról, majd a fogadó lépcsője előtt a földbe szúrta. Csak nem fog egy ekkora fegyverrel besétálni oda. A lándzsa vége amúgy is kopott volt már a sok csatától. Az utak veszélyesen ezekben az időkben. Leginkább ez volt az oka neki, hogy minél előbb egy településhez akart érni. A nyugodt pihenés mellett a felszerelését is megjavíthatta. De előbb szállást és valami főtt ételt kellett találnia. Egy óvatos mozdulattal kinyitotta a fogadó nyikorgó ajtaját, majd benyitott és körbenézett...

Ahogy belépett megpillantotta a zene forrását. Gregor kezében lantjával állt az asztalon és éppen egy parázna dalt adott elő egy Edric nevezetű csikósról, akivel minden asszony megcsalja a férjét és Edric változatosabbnál változatosabb módon menekül meg a férjek haragjától. Az esti lakoma maradványai között fellépni trükkösebbnek bizonyult, mint elsőre gondolta, de megbirkózott a feladattal. A körülötte ülők harsányan nevettek, míg a felszolgálólány egy-egy sornál elvörösödött, de láthatólag ő is nagy figyelemmel kísérte az előadást.
A dal rövidesen véget ért, a nézők még hosszú percekig a hasukat fogták, a módosabbak még pénzt is dobtak neki. Gregor meghajolt, megköszönte a figyelmet, majd felvette kupáját és köszöntőt mondott.
-Edricre! Soha ne kapják el a gazembert!
-Edirce!
Ismételte mindenki egy emberként. Gregor, mielőtt lehúzta volna a kupája tartalmát észre vette, hogy új vendég érkezett.
-Üdv idegen! Ülj közénk bátran! Van hely bőven.

Ahogy benyitott, nagyott szippantott az ismerős, de mégis minden városban másmilyen kocsmai levegőbe. Odabent állt a bál, mindenki vígan mulatott, a mindennapok és az élet nehézségeit kiheverve. Ahogy belépett, üde mosoly foglalt helyet az arcán. Remek érzés volt ilyen vidám társaságba keveredni. Intett is nekik, ahogy az asztalukhoz invitálták.
- Azonnal, csak megteszem a rendelésem.
Gyorsan a pulthoz sietett, hogy megbizonyosodjon, itt tud maradni éjszakára. A kocsmáros eztán egy természetes mozdulattal leemelt egy boroskupát, majd megkérdezte, mivel szolgálhat. Gerard alaposan meglepte a válaszával.
- Egy kupa vizet szeretnék. - átok ült rajta talán, hogy ennyire nem bírta az erős italokat. Talán csak a démoni lét egyik velejárója. A különféle források vizét viszont mindig is zamatosnak találta, s állandóan abban reménykedett, hogy talán a városnak, ahol éppen járt van valahol egy forrása, ahonnan a vizet merítik. A csapos, noha meglepődött a különös kérésen kiszolgálta, majd átnyújtotta a kupát.
Gerard a kupával a kezében foglalt helyet, majd ivott belőle egy keveset és az asztal tetejére pillantott. Ahogy végignézett a dalnokon, hirtelen felcsillant a szeme. Ritkán látni ezen a vidéken utazó bárdot, és mindig is odáig volt a különféle históriákért, regékért, amiket meséltek. A hangzavar miatt suttogni nem tudott, így aztán egyszerűen csak megkérdezte a többieket az asztal körül.
- Miről maradtam le? - kortyolt még egyet a vízből.

Leugrott az asztal tetejéről és helyet foglalt újdonsült cimborái mellett. Végig nézett rajtuk és megállapította, hogy már botrányosan el van ázva mindenki és az este valószínűleg rövidesen a végéhez közeledik számukra. De hát így jár az, aki túlságosan jól bírja az italt, az este végére egyedül marad józanon. Az egyetlen ember aki többet tudott inni nála a bátyja volt, Nikolaj.
A felszolgálólányra tévedt a tekintete, az este folyamán sokatmondó pillantásokat váltottak. Miközben a kocsmáros kiszolgálta az új vendéget a lány éppen összeszedte a távozók üres poharait és félénk tekintetével lopva Gregorra nézett. Gregor magabiztos mosollyal válaszolt, amire a lány elpirosodott.
Csak meg kell várnom, amíg elég kevesen maradunk, hogy a kocsmárosnak ne fájjon annyira a hiánya, addig eliszogatok.
Amikor látta, hogy a falu szabója, Wilheim, négykézláb mászik ki az ajtón, miközben Friedrich épp a hátán lovagol, magában lemondott arról, hogy ma este már értelmes társaságban lesz része. Ekkor ült le az utazó az asztalhoz, Gregor először azt hitte, hogy az ember kupából issza a pálinkát, aztán rájött, hogy az illető csupán vizet iszik. Ettől aztán megindultak a fogaskerekek az agyában. Talán szent ember? Vagy nem szereti az italt? Vagy egyszerűen csak Wilheim látványa eltántorította a helyi sörtől?, gondolta magában. Felé nyújtotta a kezét és így szólt
-Üdv vándor! A nevem Gregor. Hát barátom, éppen az imént távozó Wilheimnek ünnepeltük második lányának a születését, de ahogy látom ő már eleget ünnepelt. Te mesélj, mi szél hozott ide?

Ivott még egy pár kortyot jóízüen, merthogy az úton erősen megszomjazott. Egész nap csak ment-ment, nem is csoda, hogy rendesen kiszáradt a torka.
- Úton vagyok az ország végébe. Kutatom a világ rejtélyeit, hogy felfedjem ősi titkait a földnek. - húzta ki magát elégedetten.Nagyon ritkán szokták csak megkérdezni, mit csinál. Örült neki, hogy beszélhetett róla. Eléggé meg is lepődött. A legtöbb ember nem szokott ilyen vidám lenni az idegenekkel.
~ Talán óvatosabbnak kéne lennem...lehet, hogy át akarnak ejteni...áh, miket beszélek. Még ha így is lenne, esélyük se volna ellenem. - dagasztotta a mellét gondolatban. Ha volt valami, amiben sosem rendült meg bizalma, azok a saját adottságai voltak. Azok még egyszer sem hagyták cserben. Így aztán gondtalanul nézett elébe a társalgásnak.

"Ősi titkait a földnek?". A szavak visszhangoztak elméjében. A sok kufár és jobbágy után végre valaki, aki érdekes. Talán alkimista lenne? Vagy mágus? Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy az illető kultista, de ezt a lehetőséget gyorsan elvetette. Túlságosan jóhiszemű és bizalomgerjesztő ahhoz, hogy kultista legyen.
Úgy hát rokonlélekre találtál barátom. Én is a világ csodáit szeretném látni, habár mostanában csak poros utakhoz és fogadókhoz volt szerencsém.

Gerard egy elégedett mosollyal tette le a kupáját.
- Az országút egy csalfa csábító. Nincs ott semmi csak por meg kóbor élőholtak. Ott találod az igazi csodákat, ahol a nagy történések zajlanak. Ott kell lenni az események sűrűjében.
Egyik kezével végigsimított az asztalon, ahogy folytatta a mesét.
- Annak idején, amikor még a háborúban szolgáltam, megrohamozta a seregünk a protestánsokat. Engem és pár társamat küldtek fel az ellenséges vár falának tetejére. Ott várt rám egy majd három méteres csontokból szőtt óriáskígyó. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hittem volna. Az a dög kitartó egy szörnyeteg volt. - regélte nagy hévvel, ahogy várta, mit szólnak hozzá a többiek. Az ilyen történeteken általában mindenki ámulni bámulni szokott.