'We borrow freedom'

Azt gondoltam, hogy ezzel a tőlem szokatlan, felnőttes beszéddel, majd jól meglepem az atyát, de már megszokhattam, hogy ahhoz előbb kell nekem felkelnem. Vagy tényleg jobban ismer, még ennyi idő elteltével is, amit külön töltöttünk, ahogy én magamat, vagy jobban tudja álcázni a vonásait, mint amire én valaha képes leszek.
Furcsa volt, hogy annak ellenére, hogy rábíztam a lovam kiválasztását, ő mégis rám hagyta, hogy a magam feje után menjek és most sem próbált rábeszélni, hogy ne döntsek az első megérzésemre hallgatva, ha már rám szánta az idejét.
Szavaira azért kifújtam egy kis izgatottan visszatartott levegőt és rávigyorogtam a nyakamba szuszogó Bársonyra.
- Látod, sikerült meggyőznöd még egy papi főrendet is. Ügyes vagy!
Megkönnyebbültem. Most, hogy eldőlt és az atya sem emelt kifogást, már nem éreztem kételkedést. Igen, Bársony az én lovam…..AZ ÉN LOVAM!
- Rendben. – bólintottam boldogan. – Addig kicsit odébb megnézem azt az almaárust. – böktem a hátam mögé, hiszen kedveskedni akartam új társamnak, na meg Tintapacára is gondolnom kell, imádja az almát.
Volt még pár váltóm, így gondtalan léptekkel értem az árushoz, hogy vegyek párat a mosolygós gyümölcsből, mikor megszólalt valaki a hátam mögött.
- Na nézd csak, hogy felvitte az Isten a kormos dolgát!
Hiába telt el egy évtized is már, ezt a hangot sosem fogom elfelejteni, de az lehetetlen, hogy ő legyen.
Le sem tagadható döbbenettel fordultam meg.
- Eric?????
- Csak nem……szellemeket látsz? – vicsorgott rám három izmos haverjával az oldalán, akik minden irányba elzárták az utamat.
Bár egyelőre mozdulni sem tudtam, a lábam a földbe gyökerezett. Csak pár perc után jutott eszembe, hogy csak egy szalonnázó bicska van nálam, hiszen nem harcra készültem.
- Most velünk jössz és lerendezzük a mi kis dolgunkat…..mindörökre. – intett a vásártéren túlra.
Szerencsére sikerült leráznom magamról a bénultságot és későbbre halasztottam annak vizsgálatát, hogy miként lehet itt.
- Álmodj csak! – szisszentem fel, azzal az első alma már csattant is az elégedett arcán, aztán nem haboztam folytatni a többiekkel, már felugorva az asztalra, miközben az árus felháborodottan kezdett kiáltozni és egyre több szem fordult felénk…….reményeim szerint egy engem féltő püspöké is.
Mert ugyan lovagnak tanulok, de azért négy izomaggyal, akik közül egy a véremre szomjazik, nem gondolom, hogy elbánnék.
~ Atyám, most ez tényleg nem az én hibám! ~

A lókupec pimasz és kapzsi, mint a legtöbb kereskedő általában, nekem azonban nem kell túlzottan sokat üzletelnem vele, mert a gyűrűm elárul: hétköznapi árusok aligha tudnák értelmezni az egyházi rangjelzést ilyen csekély formájában, a fickó azonban mégiscsak olyasvalaki, aki rendszeresen fordul meg a carolusburgi vásárban. Ügyfelei között sok főméltóság megfordul, ha mást nem, hát a lovászmesterek, intézők és egyéb háznépek által. Van szeme az effélére, másfelől pedig kevés az oka az aggodalomra: nem szokásom megkárosítani senkit csak úgy, különösen, ha egyébiránt elégedett vagyok a portékával.

Éppen nyélbe ütjük az üzletet, amikor a hátunk mögött nem messze hangzavar nyomja el a vásár alapzaját: hátrapillantok én is a vállam felett, ahogy a környéken tébláboló, ügyes-bajos dolgaikat intéző vásárlátogatók is.
Első ránézésre egyszerű csetepaténak tűnik, ami kitört az almaárus asztalánál, Jozef azonban arra indult, s talán a bajba keveredési képességeit mégsem nőtte ki olyannyira, mint sejtettem. Jobb lesz utánajárni.
Könyékkel török utat magamnak a bámészkodók nem túl ritka gyűrűjén: valószínűleg elboldogulnék nélküle is, de ahhoz túlzottan élvezem az ilyesmit. És persze közelebb érve meg is pillantom Jozefet, amint teljes odaadással hadakozik négy korabeli fiúval.
Számomra egyikük sem ismerős.
- Abbahagyni! Most!
Nem csak azért érné meg végrehajtaniuk ezt az utasítást, mert tőlem hangzik el: a városban is szolgálatot tévő carolusburgi őrség tart rendet a vásárban. Akármelyik pillanatban itt lehetnek, és aki ezt nem tudja, az vagy oktalan kölyök, vagy csak túlságosan elragadtatta magát.

Szerencsére az árus készlete az almákból szinte kifogyhatatlan, főként mivel akad még ott sok más gyümölcs és zöldség, aztán a legnagyobb elégedettségemre még pár tálca tojás is a kezembe akad, amivel sokkal szórakoztatóbb harcolni.
Na persze csak akkor, ha meg tudom akadályozni, hogy ne kerüljenek kéznyújtásnyi közelségbe, mert akkor semmire sem megyek már a „távolsági fegyvereimmel”, artról már nem is beszélve, hogy jócskán erőfölényben vannak és jó pár kilónyi izomzattal többel is rendelkeznek.
Azt sem hiszem, hogy megelégednének csak pár ökölcsapással, mivel Eric folyamatosan hergeli őket, amiben az a legkevesebb, hogy a megnyúzásommal és kibelezésemmel fenyegetőzik.
Szerintem komolyan gondolja!
Persze jól tudom, hogy nem tudom a végtelenségig távol tartani őket és hamarosan tapasztalhatom is, hogy ketten is feltalálják magukat az egyikük egy ládát borít ki és emeli maga elé pajzsként, a másikuk egy vödörrel védi magát.
Aztán meggondolja magát és a nehéz favödröt meglendíti a lábam felé. Még időben ugrom fel, hogy ne törje el a csontomat, de a leérkezés nem a legszerencsésebb. Az asztal megbillen alattam és én belezuhanok a gyümölcsök és zöldségek halmába, a következő pillanatban már valaki megragadja a kezem és szinte kirepülök ragacsos „ágyamból”.
Hatalmas megkönnyebbülésként ér atyám felcsendülő , erélyes parancsa, ami most megváltásként hangzik, de ez nem akadályozza meg Ericet, akinek a karjaiban kötök ki, hogy a nyakam köré fonja vaskos karjait és maga elé rántson.
- Jobb lenne, ha engedelmeskednél Eric és elengednél, biztos emlékszel Norven inkvizítor atyára, tudod, hogy nem tréfál. Ráadásul már püspök, így jobban tennéd, ha gyorsan letérdelsz előtte, hogy a kegyelmét kérd. – nyögtem levegő után kapkodva. – Látod én is teszem amit mond. – engedtem el a még markomban tartott tojásokat, amik véletlenül Eric csizmáján landoltak.
~ Hupsz! ~
- Nem bántunk senkit! – kiáltott fel vöröslő fejjel Eric, bár a cimborái láthatóan elbizonytalanodva húzódtak csak közelebb. – De vele  – ránt egyet a karján a nyakamon, - lerendezni való dolgom van, tartozik nekem egy …..élettel.

A megtermett fiatalember  - az arcából látszik, hogy Jozef korabeli lehet - magához rántja az ifjú kormost, s mire odaérek, éppen nekigyürkőznének megfojtani egymást. Társai vödröt és ládát szorongatnak, alighanem a szerencsétlen árus tulajdonát; megkapják a magukét az őrségtől, ha még akkor is így ácsorognak majd, amikor azok ideérnek.
Lopásért nem sok jóra számíthatnak még a gyerekek sem, ezek az ifjak azonban már igazi büntetést fognak kapni. Mert mi mást is mondana a felbőszített kereskedő, mint hogy éppen meglopták? Nem lennék a helyükben.

Hát erről van szó!
A név ismerősen cseng, s a kölyök megrettent, dühös pillantásával együtt már ráismerek Ericre. A fiúra, aki a leendő fiam mögött ült azon a leckén, amikor be találtam sodródni a folyosóról. Már akkor is túlságosan nagy volt a szája, ennyi idő alatt azonban megtermett férfivá cseperedett, csakúgy, mint maga Jozef: ha amaz nem nevezi a nevén, soha rá nem ismertem volna.
Így azonban már emlékszem. Emlékszem arra is, hogy rettegett a büntetése alatt a tömlöcben a kínpad mellett, tintát fröcskölve szanaszét a jegyzőkönyvén, ahogy recsegve nyomta rá a tollát, míg tetőtől talpig csilingelő szélhárfaként rázta a hideg.
- Engedd el! - parancsolok rá. - Akkor talán megmondom az őröknek, hogy a kezed ne vágják le. És mert tudom, hogy ti ketten messzire nyúltok vissza, meghallgatom a panaszod rá, Eric. És meghallgatja ő is. Nemde, Jozef? Itt az ideje, hogy lerójátok végre egymásnak ezt a nevetséges adósságot. Nem telhet ezzel az egész életetek.

Talán én voltam a naiv, hogy azt gondoltam, egy inkvizítor emlegetése még mindig hideg zuhanyként hat Eric-re, de mivel a nyakamat átkaroló izmos kar szorítása egy fikarcnyit sem enyhült, rá jöttem hamar, hogy talán ebben az esetben tévedtem.
Fogalmam sem volt, hogy Eric-kel mi történt az eltelt esztendőkben, akár megveszekedett haramia is válhatott belőle, ha már a legnagyobb szerencsétlenségemre ennyi idő után felbukkant itt…..és……nem felejtett sajnos.
A haverjai azonban nem voltak ennyire elszántak és amennyire szorongatott helyzetemben ki tudtam venni, a bizonytalanságuk csak nőttön nőtt, végül győzött a józan eszük és a félelmük, mindent elhajigálva, a körénk gyűlő embereket félrelökdösve, beleolvadtak a piac névtelen homályába.
- Menjetek csak! – ordította utánuk Eric, amibe majd belesüketültem. – Majd megoldom magam! – hörögte dühtől fröcsögve.
Tudtam, hogy hamarosan az őrség is megérkezik, így ha nem volt a fiúnál késféle, akkor már túl sok kárt nem tehet bennem, főként, hogy még ott áll méregtől eltelve Norven atya, aki sejtésem szerint amúgy is megakadályozná, hogy rosszra forduljanak a dolgok, mármint ennél rosszabbra, hiszen atyám szavait hallgatva, ami próbált a fiú józan eszére hatni, az én kedvem és rohamosan romlik.
- Neeeem! – taposok rá teljes erőmből a sarkammal a lábfejére, aztán hirtelen lefelé, a földfelé ereszkedem, mintha fenékre akarnék ülni, így kicsúszom a meglazult szorításából, miközben felfelé és hátra rántom a könyököm, amivel remélhetőleg hosszú időre megszabadítom az utódnemzés gondolatától.
Aztán gyorsan felpattanok és két felemelt ököllel, vöröslő arccal, villogó szemekkel fordulok szembe ellenfelemmel.
- Nem akarok semmiféle magyarázatot hallani tőle atyám, csak tűnjön el! – rázom a fejem, hiszen nem haragudhat rám ennyire az Úr, hogy pont ezt a napot válassza arra, hogy romba döntse az életemet.
Nem akarok mindent elveszíteni egy nyomorult idióta miatt!
- Miért hinne nekem! - nyögött fel Eric, akinek a tekintete ölni tudott volna.
- Csak hagy menjen...... - néztem most már esdeklő tekintettel az atyára.

Cseppet sem bánom, hogy a kölyök cimborái kereket oldanak. Nem vagyok én senki jótevője, hogy rendbontókat csípjek fülön a vásárban, s ha nem Ericről volna szó, akinek az élete jószerével olyan szorosan fűződik Jozeféhez, akár kanócban a szálak, azzal is megelégednék, ha egyszerűen odalökhetném az őrségnek.
Vagy kitekerném a nyakát magam.

Ámde ez a fiú más. Elég ideje ismerem Jozefet, hogy tudjam, soha nem volt jámbor természet, harciasságát alighanem szolgálatba állította kettejük hosszú évek óta dúló háborújában: cseppnyi kétségem sincs afelől, hogy nem csak ő lett zúzódásokkal és sérelmekkel gazdagabb, de legalább annyit osztott is.
Ennek a helyes következtetésemnek tanújelét adja most is, mert vadul támad, kapva az alkalmon, hogy ellenfele figyelmét kénytelen kettőnk közt megosztani. A helyzet könyörtelen kihasználásában saját magamra ismerek, s ha most fegyveres harcban álltak volna, a megtermett suhanc búcsút is vehetne az életétől ezért a hibáért. Hanem szerencséje van: Jozef egy kissé elsiette a mozdulatát, s bár kiszabadult, a könyökütését egy cseppet elmérte. A hasára mért döféstől Eric hétrét görnyed, én pedig néhány hosszú lépéssel termek mellette, hogy megragadjam a gallérján.
- Csendet! - parancsolok rá a fiamra, amint megszokott tiltakozó litániájába kezd.
Akkor szokta megütni ezt a hangot, amikor úgy érzi, az elöljárói épp túlzó igazságtalanságot készülnek rámérni, vagyis igen gyakran. Engem azonban soha nem tudott meghatni, s nem is most lesz az első alkalma ennek.

Ericnek, ha igazán komolyan ellenem fordulna, nem volnék ellenfél. A két fiatalember közé keveredni a számomra leginkább olyan volna, mint küzdő szarvasbikák agancsai közé cseppenni, én azonban soha nem hátráltam meg az erőfölény előtt, ha ilyesmiről volt szó. No nem azért, mert határtalanul bátor ember lennék.
Mindannyian tudjuk, hogy ha a jelenlevők akármelyike kezet emel rám, még a vecsernye előtt felkötik érte. Vagy rosszabb.
Annak biztos tudatában rázom meg Eric grabancát, hogy moccanni sem mer majd.
- Ismerhetnél annyira, hogy tudd, nem az álláspontod érdekel, Jozef...!
A tekintetemben örökké ott lappangó türelmetlen erőszakosság teret nyer ezúttal, maga mögé utasítva a fiamnak fenntartott őszinte ragaszkodást. Ügyet sem vetek az eredeti elképzelésemre, hogy a mai napon félreteszem a rám olyannyira jellemző szigort, s mind a ketten pontosan érezhetik, hogy bár hosszú idő telt el, mégsem vagyunk kényelmes távolságban attól az órától, amikor először vágtam rendet közöttük a Katedrálisban.
- Mozgás, fiaim. Elmondjátok, mi ez az egész, vagy nagyon megbánjátok.
Egyértelmű, hogy a piac széle felé kell megindulni, ahol a szekerek mellett érdektelen elhagyatottságban lehet majd társalogni.

Nagyot csalódtam, amikor az ütésem kissé félremegy, mert amit kapott végül az semmi egy lábközé kapott ütés fájdalmához képest és hamarabb is kikászálódhat belőle Eric, mint amit kívánatosnak tartanék a sok megaláztatásért. Meg aztán jobb lett volna, ha a szava is elakad, úgy……….jó esetben az …….örökké valóságig.
Mivel elhallgattatnom így nem nagyon sikerült, kész voltam a fogait is kiverni az ügy érdekében, de atyám – természetesen – nem hagyta annyiban. A két meglógott haramiával most már nem kellett törődnie és gondolom eléggé felhergeltük, hogy most már kíváncsi legyen a részletekre.
~ Ó Uram, már olyan rég óta nem vétkeztem, miért sújtasz le rám most? ~ háborogtam, miközben Norven atya éles parancsára leeresztettem az ökleimet és makacsul összeszorítottam a szám, csak magamban fortyogtam tovább. Sosem voltam jó az érzelmeim elrejtésében, főleg nem az előtt, aki kis korom óta ismert.
De dacolni vele csak így mertem, Eric pedig – bár a termeténél fogva megtehette volna – meg sem mert moccanni, úgy lógott atyám kezében, mint valami ázott macska.
Bármennyire is reménykedtem, hogy az atya most az egyszer enged a kérésemnek, hiszen az én napom van ma, a következő szavai már esélyt sem adnak ennek a reménynek. Tudtam, hogy már a szigorú, érzelmektől mentes inkvizítor van jelen, aki, ha kell kivereti belőlünk az igazat, vagyis igazából most én vagyok a szorultabb helyzetben, nem Eric…….
Ezért aztán nem csodálkozhat senki, ha nem repestem a boldogságtól és a lelkesedéstől, ahogy elkísér minket a szekerek rejtette csendesebb helyre. Nem igazán tudtam, hogy adjam elő, azt ami történt, hogy ne dőljön össze körülöttem a világ……
Mielőtt azonban megszólalhattam volna, Eric egy percig sem habozott.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fogja elhinni nekem, de nem én vagyok itt a bűnös, hanem ő. – mutatott rám gyilkos szemekkel. – Nem rajta múlt, hogy évekkel ezelőtt túléltem a támadását. Elvesztettem az emlékezetemet és az csak nem régen tért vissza, különben már régebben megkerestem volna. Egy gyilkost melenget a keblén!
Hát igen! Kimondatott! A torkom összeszorult és egy szót sem tudtam kinyögni, hiszen végül is igazat szólt.

Jozef elkámpicsorodottnak tűnik, mint mindig, ha nem kapja meg maradéktalanul, amit akar. Bánata a legkevésbé sem hat meg, különösen, hogy én magam is érzem, valami turpisság van a dolog mögött: az ifjú sötételfnek soha nem volt egyszerű dolga a Katedrális emberei közt, akik mindig is elsöprő többségben voltak s különösen az Erichez hasonló kortársai nehezítették meg az életét.
Egyáltalán nem kétlem, hogy hasonló történet fog kibontakozni, ha nem halogathatják tovább a színvallást.

A nagyra nőtt kölyök képes meglepni engem: Jozeffel kevés közös vonásunk van, s ahhoz már öreg vagyok, hogy ilyen előítéletekkel éljek, mégsem vártam egyenességet ettől a buta képű meláktól. A szavaiban azonban nemcsak meglepő lélekjelenlétet, hanem igazságot is érzek.
Már ha egyáltalán hinni lehet az ilyen megérzéseknek.
- Nem fogom rejtelmes vádaskodással beérni - figyelmeztetem arra az esetre, ha esetleg elfeledte volna, miféle válaszokat követelek meg általában. - Ki vele, fiúk, mert nem foglak benneteket elengedni, amíg mindent, amire kíváncsi vagyok, apróra el nem mondotok nekem. Tudjátok, hogy igaz. Jól ismertek, úgyhogy kíméljetek meg a felesleges próbálkozásoktól. Azt, hogy melyikőtök kezdi, eldönthetitek egymás közt... ha képesek vagytok rá. Mindent meghallgatok mindkettőtöktől. Ebben biztosak lehettek.
És ami azt illeti, nyugodtan vehetik fenyegetésnek.

Lázasan töröm a fejem, hogy mit mondjak atyámnak, ami egyelőre nagyon is nehezemre esik. Már magam mögött hagytam a múltban átélt megaláztatásokat, legalábbis ezt gondoltam az elmúlt percig, amikor Eric vádaskodására felélénkültek a képek és úgy törtek rám, mintha csak tegnap történt volna, pedig már hosszú évek teltek el, ha jól számolom öt vagy hat is.
Azóta sok minden történt velem és szeretném azt mondani, hogy azóta jobbá váltam, de ahogy visszaemlékeztem, csak egy valamit tettem volna másként………., de a többit nem bántam meg, bár nem is vagyok büszke rá.
És ez eldöntötte tulajdonképpen a dolgot, hogy mit mondjak Norven atyának, mert tudtam, hogy igazat mond és addig nem megyünk sehová, amíg meg nem tudja, hogy mi történt azon a napon.
Láttam, hogy Eric nagy levegőt vesz és már készül a saját szempontjából elmondani az eseményeket, de most én akartam lenni az, aki vallomást tesz, mert atyámnak nem akartam hazudni. Ha valakinek el kell ítélni a tetteimet, akkor ő tegye meg.
- Igaza van Eric-nek atyám, bár, mivel itt áll előttünk aligha lehetek a gyilkosa, de ebben a mai napig nem lehettem biztos. És nem állt szándékomban elvenni az életét….
- Persze, mosdasd csak magad! – csattant fel ellenségem, de én nem hagytam kizökkenteni magam, most már végigmondom, legalább a lelkiismeretem is megszabadul.
- Igazat mondok! Te legalább olyan bűnös vagy az események alakulásában, mint én. – meredtem rá vöröslő tekintettel, ami beléfojtotta a szót, még ha sejtettem, hogy nem sokáig. – Az egyik piaci napon történt, amikor kimenőt kaptunk a felügyelő atyától. Nem ügyeltem kellően és Eric és bandája beszorítottak egy zsákutcába, ahol alaposan elagyabugyáltak. Öten voltak ellenem és bár nem adtam könnyen a bőröm, legyűrtek. Azt hittem ott fogom végezni, addig ütöttek, míg el nem veszítettem az eszméletemet. Nem tudom meddig hevertem ott, arra eszméltem, hogy valaki közeledik felém. Nem voltam teljesen magamnál, de felismertem Eric-et. Azt hittem azért jött vissza, hogy végezzen velem. – a pír elöntötte a képemet, ahogy láttam magam összeverve, rettegve… - A kezembe akadt egy elhajított husáng és………..minden maradék erőmmel lecsaptam.
Nagy levegőt vettem, ahogy elém vetítődött a fiú haján végigcsorgó vér.
- Elesett és beverte a fejét egy falnak támasztott kocsikerékbe. – mondtam halkan. – Aztán nem mozdult. Azt hittem, hogy ott vannak a többiek is és vártam, hogy bevégezzék a dolgot, de……Eric egyedül volt. Nem voltam teljesen magamnál, de feltápászkodtam és elvonszoltam magam egy kútig, ahol megmosakodtam. Rosszul voltam és nem bántam volna, ha Eric meghalt volna, de aztán másnap csak visszamentem, hogy segítséget hívjak hozzá, de már nem volt ott………..
- És ezt el is higyjem, mi? – kérdezte gúnyosan. – Ebben az egészben csak egy igaz dolog volt, hogy örültél, hogy meghaltam! – mozdult felém vicsorogva.
- Sosem hazudnék az atyának! - álltam a tekintetét. - Akár meg is esküszöm rá! - fordultam nyílt tekintettel a püspök felé.

Hirtelen megjuhászodnak.
Várakozón bámulok rájuk, olyan arckifejezéssel, mely egyértelművé teszi, hogy nincs helye további halogatásnak. Én hallani akarom, mi folyik itt, ők pedig nem akarják elmondani, de azért el fogják.

A civakodásukra összeszalad a szemöldököm, de nem vágok a szavukba. Egyelőre nem. Jól is teszem, mert egymás között nem veszítik el a fonalat - alighanem ők maguk is tudják, nem érdemes hosszan kukoricázni velem.
Egyetlen szó nélkül hallgatom őket, csak a legvégén horkanok föl bosszúsan.
- Ne esküdözz! - mordulok Jozefre, de a rendreutasításban nincs valódi harag.
Töprengő pillantással méregetem őket, egyiküket a másik után.
- Tehát - fogok bele nyugodtan, s ezegyszer a hangszín mögött nem bujkál semmi igazán veszedelmes - Verekedtetek. Így volt? S először Jozef, aztán Eric maradt alul. Te is így emlékszel, Eric?

Talán meglepődnek ezen, de az én felfogásom szerint ez nem gyilkosság. Már ha így volt egyáltalán. S ennél is fontosabb, hogy végre ők is végighallgassák egymást ahelyett, hogy a maguk igazát kiabálják egyre.

Norven atya felcsattanására csak durcásan a nyelvembe harapok, hogy most ne rontsam el a dolgot és ne hergeljem fel a kelleténél jobban, mert hiába vagyok néha felelőtlen és hamari, na meg makacs, azért egy jó ideje már azon dolgozom, hogy felnőttként fogadjanak el, ráadásul azzal is tisztában vagyok, hogy ha valakit gyilkossággal vádolnak, az nem játék és atyám sem veheti félvállról.
Ezért aztán most sunyítok, miközben néha Eric dühös arcára pislantok, nem mintha nem lennék vele tisztában, hogy egy szavamat is elhitte, ahogy azt nyilvánvalóvá is tette egy-egy beleszólása alkalmával.
Azért igyekeztem leplezni a csodálkozásom, amikor nevelőapám nem nézett a történet hallatán azonnal az őrség után, vagy nem folyamodott bármilyen más büntetéshez, sőt egészen nyugodtan kérdezett tovább, mintha nem tartotta volna olyan nagy bűnnek a tettemet.
Már nyitottam a számat, hogy tovább mentsem, ami menthető, de egyértelművé tette, hogy most Eric véleményére kíváncsi, de persze ez nem akadályozott meg, hogy most én szúrjam be, ami ki kívánkozott belőlem.
- Verés, az verés volt……nem verekedés………
Eric azonban nem tűnt kompromisszumkésznek.
- Nem! Mi ……mi csak szórakoztunk vele, sosem akartuk megölni, csak azt akartuk, hogy tűnjön el! Semmi keresnivalója nem volt közöttünk, hiszen csak egy…..kormos fattyú. – most sem hangzott jobban a szájából, mint akkor és az én arcomat is elsötétítette – már amennyire látszott – a düh, hiszen már nem voltam valami védtelen, névtelen kölyök, fegyvernök voltam!
Azonban éreztem magamon az atya tekintetének súlyát, így nem mozdultam.
- De ő… - fröcsögött rám, - fejbevágott egy husánggal, amikor meg akartam nézni, hogy megmarad-e! Aztán meg ott hagyott megdögleni! Mint később megtudtam, néhány paraszt talált rám és mivel nem tudták ki vagyok, magukkal vittek a tanyájukra. Csak nem rég kezdett visszatérni az emlékezetem. Lehet, hogy nem haltam meg szó szerint, de elvette az életemet! Már azóta pap lehetnék! – izzott fel a tekintete ismét.
Hiába nem volt szándékos a tettem, a bűntudat most mégis rám telepedett, hiszen nagyon is örültem, amikor Eric eltűnt az életemből.
Mindezek ellenére makacsul összeszorított szájjal vontam vállat és néztem az atya csizmájának orrát.
Ami történt megtörtént.

Homlokráncolásom ezúttal eltér attól, amelyet általában viselek.
Komoly, sőt komor kifejezés: próbálom felérni ésszel, mi mozgathatta a fiúkat akkoriban, amikor ez a história még friss és eleven volt, amikor még az életüket formálta. Amikor annyira félreértelmeztek mindent, hogy az éveken át tartó titkolózást választották miatta.
Szigorú fintort vágok: javarészt meghatározhatatlan, amit érzek.
- Pap lehetnél, ha nem képzelted volna azt magadról, hogy jogodban áll eldönteni Isten helyett, kinek van helye a szolgái között és ki nem méltó erre! - csattanok fel, ahogy a végére ér, mert minden határon túlmegy a felfogása. - Aki verekedésbe fog, győzhet vagy veszíthet. Ha másik sötételfet választottál volna, talán nem husángot kapsz, hanem kést. Kerested a bajt, Eric fiam, és aki kötekedik, az megérdemli, hogy ellássák a baját.
Szünetet tartok, mert ha meghalt volna, egy kissé más volna a véleményem.
Nem nagyon. De igenis más volna.

- Ugyanakkor azt nem érdemled meg, hogy az életeddel fizess ezért. Ha tetszik, ha nem, oktalan gyermekek voltatok, most pedig férfiak vagytok. Ha képesek vagytok rá, gyakoroljátok az erényt, amiben az Ítélet Napján magatok is reménykedtek majd, és bocsássatok meg egymásnak. Jozef sötét tünde, de hívhatod kormosnak is, Eric: kész lovag már és ha eleinte nem is láttad benne az egyházfit, jól tennéd, ha újra megnéznéd magadnak. Ne gyerekszemmel. Férfiszemmel, mert most már bajtársak volnátok. Te meg, Jozef...
A fiamra nézek, s a bennem kavargó érzelmek vegyességét még egy nálam érzéketlenebb lelkű ember is megérezné.
- Egész életedben igazságtalanul szenvedtél amiatt, ami vagy. Ez mindig így lesz. A világ változik, de nem mindenben. Haragudhatsz érte. Fájlalhatod. Soha nem voltam más, csak ember: nem tudok tanácsot adni neked. De azt akarom, hogy ami közöttetek történt, ne mérgezzen többé. És hogy hatalmat adjak a kezedbe - mert kevés dolog jár annyi biztonságérzettel, mint a hatalomé -, lehetőséget kínálok neked. Dönts Eric sorsa felől!
Fölemelem a kezem, hogy elhallgattassam őket, mert bizonyára egyszerre kezdenének beszélni. Csakhogy én még nem végeztem.
- Nem az életéről. Azt nem te döntöd el. De mondd meg nekem, akarod-e bajtársadnak ezt az embert! Végy annyi időt, amennyit akarsz a mai napon. Ha úgy tetszik, hívd magaddal, és én a saját nevemen fogom beajánlani újra a Katedrálisba, hogy folytathassa, ami elkezdett. Ha pedig azt akarod, itt marad örökre, és amíg én élek, soha nem lesz belőle senki a Kegyelmes Isten Egyházában. Nagy a felelősséged. Neked is azt mondom, amit Ericnek mondtam. Nézd új szemmel az ifjú embert! Én és a többi püspökök, meg az őszülő érsekek a múlt vagyunk. Ti vagytok a jövő. Ha készen álltok rá, ha nem. Egymásért feleltek minden örökkévaló hatalom előtt.
Most.
Most végeztem.
A komor pillantásom meg sem remeg. Nem olyan ember vagyok, aki effélével tréfát űzne.

Annak ellenére, hogy nem vagyok már gyerek, az atya jelenlétében most visszavedlek azzá és bár legszívesebben Eric képébe másznék, ahogy felelevenítjük a múltat és hallom, hogy továbbra sem változott a mentalitása.
Gyerekes elégedettség önt el, ahogy atyám ráripakodik a fröcsögő és siránkozó Eric-re, rávilágítva, hogy amit kapott azt csak magának köszönheti, pedig igen csak szorongatta még az előbb a gyomromat a félelem, hogy elítél a tettemért.
Nem, mintha én nem bántam volna meg, az akkori tettemet. Nem, nem a verekedést és, hogy megvédtem magam, hanem, hogy majdnem megöltem és évekig úgy is hittem, hogy meg is tettem. Most döbbentem csak rá, hogy hiába próbáltam elnyomni, igazából sosem tudtam elfelejteni.
Ettől függetlenül nagyon bevertem volna az orrát újra és újra, míg azt nem mondja, hogy mindent visszaszív, amire persze semmi esély nem volt.
Aztán valami megváltozott az atya hangsúlyában és szavai komolyan, sőt komoran hangzottak, ami azt sugallta, hogy vegyük nagyon is a szívünkre, ha jót akarunk magunknak.
Felemeltem a fejem a csizmámról, amikor felemlegette, hogy lassan már kész lovag vagyok, hogy lássam Eric miként reagál.
Láttam elkeskenyedett szájának vonalát, ahogy a püspök belerekesztette a szót, láttam azt az ismerős villanást a szemében, amiben akár magamra is ismerhettem, a dac villanását, ami azonban meglepetésemre, lassan kihunyt.
Közben fogadott atyám már hozzám beszélt és, ha nem néztem volna rá, akkor is éreztem volna, hogy mennyi érzelem kavarog benne.
Igen! Szavai eszembe juttatják, hogy miként jutottam idáig, miket nyeltem le, mikért kellett megverekednem és miként kellett elfogadnom sokszor az igazságtalanságot, ami ellen nem tehettem semmit! A sok el nem sírt könnyet, a ki nem mondott szavakat, a meg nem élt bosszút!
Ahogy kiejtette azt az utolsó mondatot, meglepetten, de egyben izgatottan is néztem rá, majd nyitottam a számat, ahogy Eric felől is furcsa, elképedt nyögés hangzott fel, de még nem kaptunk szót.
~ BAJTÁRS........????? ~
Eric és én, mint bajtársak? A szemeim kikerekedtek és úgy néztem az atyára, mint aki megbolondult. Alig jutottak el hozzám további szavai, annyira leragadtam itt.
Hevesen akartam rázni a fejem, de meg sem tudtam mozdulni, végül Eric falfehér és izzadt képe rángatott ki ebből az állapotból.
Addig viszont legalább az agyam dolgozni kezdett. Mi is akarok én kezdeni igazán ezzel az átokkal, akit Eric-nek hívnak? Persze…..beverni a képét az elszenvedett dolgokért, de………most, hogy megtudtam életben van, hogyan tovább? Már nem vagyunk holmi felelőtlen kölykök, ha nme is papként, ahogy annak idején elképzeltem, de megtaláltam életem célját lovagként. Talán még segített is ez az eset Eric-kel, hogy erre az útra lépjek. Ő meg elvesztett jóformán az életén kívül mindent. Megtehetem, hogy, még többet vegyek el?
Mogorván rúgtam bele a rögös földbe és alig bírtam beszélni, annyira összeszorítottam az előbb a fogaimat.
- Ha……ha még…..akarja….. – jaj, de utáltam magam! – tőlem mehet papnak, bár kérdés, hogy erőt tud-e venne a…..kiállhatatlan természetén.
Láthatóan teljesen megdöbbentettem ezzel a kijelentéssel Eric-et, mert még a sértést sem vette észre.
- Hogy mi….?
- Hallottad! Nem fogom ismételni magam! Inkább mosd ki a füled! – morogtam rosszkedvűen, de a lelkem megkönnyebbült, de ezt sosem fogja látni.
- Ez…..ez most igaz méltóságos püspök uram? – kapkodta ide-oda a pillantását Eric hitetlenkedve. – Igaz? – halkult el, ahogy a szeme elhomályosult, mielőtt levetette magát az atya előtt a földre.
Na, ennyit a kemény nagyfiúról!
A szám széle megrándult, de aztán felvetettem a fejem és szándékosan duzzogó pillantásom Norven püspökre szegeztem. Nehéz választás elé állított és nem örültem neki.

Van, ami nem változik.
Jozef és Eric harcias vérmérséklete pontosan ilyen: hiába váltak időközben felnőtté, alaptermészetük maradt a régi. Ez még nem baj. Mindketten kellő mértékű fegyelmezésben részesültek a neveltetésük során, hogy mostanra uralkodni tudjanak rajta és mert én is jelen vagyok, ezt kelletlenül bár, de megteszik. Többé-kevésbé. Szerencséjükre.
Érzem, ahogy a rám szegeződő tekintetükből kiolvad a dacos ellenállás: szavaim utat találnak hozzájuk, ha csak lassan is és mindkettejükben akad annyi belátás, hogy ne vágjanak a szavamba. Talán nem is mernék.

Amit mondok, nagyobb hatással van rájuk, mintha összeütöttem volna a fejüket, ahogyan a kölykökét szokás. Ötven év alatt én is megtanultam, hogy ha azt várom tőlük, hogy férfiként viselkedjenek, akkor úgy is kell bánnom velük. A felelősség, amelyet Jozef vállára helyezek, talán túlságosan sok, mégsem engedem magam kétségektől eltántorítani - nemcsak az ő leckéjük ez, de az enyém is, mert aki mások felett rendelkezik, annak kötelessége jól ismerni és jól megítélni a reá bízottakat. Megütődött arckifejezésük, levegő után kapkodó morranásuk meggyőz afelől, hogy alig hisznek a fülüknek, de megkeményítem a vonásaimat és nem visszakozom. Ha már kimondtam, úgy is lesz. Muszáj megbíznom az ítélőképességükben és elhinni, hogy megérdemelnek mindent, amit a saját fejükre hoznak.
Eric is, én is egy emberként nézzük Jozefet, a fiú sápadtan és verítékezve, én kívül sztoikus nyugalommal, belül nehéz szívvel. A kölyöknek minden joga megvan bosszúra szomjazni, én pedig tudom magamról, hogy a helyében hogyan döntenék. Ártanék az ellenségemnek, ha megtehetem. Lelkifurdalás nélkül. Én nem bocsátok meg soha.
De akkor miért könnyebbülök meg a leszegett fejű motyogását hallva? Jozef az isteni irgalom hangján szól, különb ember nálam és hirtelen büszke vagyok rá - súly gördül le a mellemről odabent, ezzel egyidejűleg pedig különös elfogódottság száll meg.
Jól van, fiam.
Ez így helyes.

A kérdésre csak nézek, állhatatosan Eric szemébe: eddigi vasszigorom tovatűnt félreérthetetlen, büszke elégedettségnek hagyva helyet. Fölkínálom a gyűrűs kezemet, kissé lomhán, de megvetés nélkül.
- Én állom a szavamat - válaszolom aztán. - Jozef meghozta a döntését. Rajtad a sor, Eric: eldöntheted, képes vagy-e elfogadni, amit ajánlok. Elveszítesz egy ellenséget és csak te tudod, hogy mit fogsz nyerni. Egyikünk sem dönthet a nevedben. Ha akarod, én visszafogadlak. Az én bocsánatomat nem kell megkapnod, mert nem ellenem vétettél.
Szerencse, mert nem kapná meg. De az Úr bölcsessége mindenütt jelen van.
Jozef neheztelőn néz, de csak büszke melegséget kap viszonzásul, mintha a kandalló tüzét próbálta volna bámulással kioltani. Lova van, kardja, csizmája. Ha akar, engem is legyőz. Kiharcolta a megbecsülését. Rég nincs amiben Erichez mérje magát, de az emlékezet makacs dolog.
- Megalkudtam a lovadra. Megvár, amíg hazaindulunk.

Nem, nem bocsátottam meg a szívemből Eric-nek, ahhoz túlságosan sokat vétett ellenem, de egyrészt én sem voltam ártatlan bárány, másrészt nem én akartam az lenni, aki tönkreteszi az életét. Ha az elmúlt évek alatt nem változott meg, akkor úgy is elbukik, vagy az atyák vizsgái előtt, vagy a saját lelkiismerete alatt, amit az Úr mér rá.
Ettől függetlenül megkönnyebbültem, az én lelkiismeretem megnyugodott, még ha most megjátszott sértettséggel meredtem atyámra, akinek a szemében viszont nem megrovást, hanem elégedettséget, vagy talán még büszkeséget is látok, ami meglep és zavarba is hoz.
Szerencsére most nem igen figyel erre fel senki, mert Eric el van foglalva a döbbenetével és még egy pillanatig hitetlenkedve mered a felé nyújtott gyűrűs kézre, de végül nem szúrja el. Él a lehetőséggel és alázatos csókot lehel a papi hatalom jelképére.
- Köszönöm, köszönöm püspök atyám! – csuklik el a hangja. – nem fogja……megbánni….. – majd rázkódó vállakkal végül csak rám veti a pillantását, - és….te …..sem.
Egymásra meredünk, mindketten kivörösödve – bár rajtam kevésbé látszik szerencsére, - őt talán a szégyen, engem a zavartság színez meg.
Fogalmam sincs mit kéne reagálnom rá, ezért örülök, amikor Norven atya visszazökkent a mindennapi valóságba. Még egy pillanatra kapcsolódik Eric-kel a tekintetem, aztán csak flegmán megrántom a vállam felé és az atyára nézek.
- Akkor ….ezek szerint Bársony az enyém? – szusszan ki belőlem és a szán sarka már vigyorra áll. – Tényleg jól választottam? – bukik ki belőlem, mert tudni akartam a véleményét.
Eric közben feltápászkodott és csendesen megállt kis távolságban, várva, hogy kövesse felettesét.
Nekem meg már meg volt mindenem és pénzem sem maradt, így csak végig pillantottam a nem messze tőlünk tovább folytatódó nyüzsgésen.
- Azért még megnéznék egy birkózó versenyt. – intettem vidáman egy tömörülésre, ami egy jó nagy sárgödröt vett körbe és ahol már javában folyt az összecsapás.

A két ifjú ember kitesz magáért. Nem vagyok biztos benne, hogy mélyen átgondolták, mire vállalkoznak, s alighanem lesz még köztük súrlódás most, hogy ismét mindketten visszakerülnek a Katedrális falai közé, ám a kapocs, amely rajtam és ezen a napon keresztül összefűzi őket, tesz majd róla, hogy új színben lássák egymást mostantól. A végén még valóban testvérek lesznek. Estek már nagyobb csodák Isten ege alatt.
Eric válla, háta belereszket a kegyelembe, amit kap. Nem szégyen: tőlem szokatlan szelídséggel fogadom hálálkodását, s csak egy kissé moccan följebb az állam, hogy lássa, komolyan veszem, amit mondott. Nem fogom megbánni.
Ajánlom is, gondolom magamban, mert nem felejtettem még el, hogyan kellett annak idején Jozef után erednem a határba, amikor a többi fiúk kiűzték a világból is. Az az ember áll előttem, aki részben felelős érte, hogy a bőrömet vittem a vásárra akkor s azért is, amit Jozef átélt. Jó példával vagyok kénytelen elöljárni, ezért visszafojtom a saját, kérlelhetetlen természetemet: komor mosoly árnyékát érzem a vonásaimon, s hogy Eric fölemelkedik előlem, nem veszem le a szememet róla.
- Nem fogom - válaszolom, mert hiszek neki. E pillanatban hiszek. - Csak tégy róla, fiam.
Tégy róla, mert én mindent látok. És ha nem fog tetszeni az, amit látok, megbánod még, hogy fogadkozni merészeltél nekem.
Ráveszem magam, hogy elcsitítsam a dühömet. Példásan viselkednek. Egyelőre csak büszke vagyok, s ahogy erre emlékeztetem magam, úgy simul ki bennem a feszültség, amely átjárt az emlékre.

A fiúk fiatalok még, a pillanat magasztossága gyorsan hámlik le róluk: egymásra bámulnak, lihegve, hosszan, mint a verekedők, akiket az udvaron szétválaszt a circuitor, mielőtt megkapnák a büntetésüket és el is felejtenék azt, aztán a törékeny csend valahogyan megszűnik. Jozef megrántja a vállát, mint aki megelégelte a komolyságot, én pedig feléje fordulok - a tartásomból kiveszőfélben van az elmúlt percek merevsége. Válaszmosolyát kissé lustán viszonzom, de a tekintetem alighanem elárul. Ugyanúgy élvezem a lóvásárt, ahogyan ő is. Biccentek.
- A tiéd. Bánj vele jól.
Felesleges intelem. Jozef kiváló lovas. Jobb gondját viseli majd az állatnak, mint saját magának. Ismer már, tudhatja, hogy nem kételkedem. Visszafordulok egy pillanatra, mintha szemügyre kéne vennem a lovat újra, hogy döntésre jussak, noha most még túl messze vagyunk. Nem látni el odáig.
- Mm - hümmögöm válaszul. - Jó választás. De majd meglátod.
Jellemző; a verekedés érdekli. Unalmas sport, de a bátyám is mindig odavolt érte. Mi több, a királyi udvarban divatja van, pont úgy, ahogy a falunapokon. De hát én kérdeztem. Magamra vessek. Apró mozdulattal biccentek a fejemmel arrafelé, amerre a sokaságot látni. Lelkesítő hujjogatásuk elhallatszik idáig.
- Nem bánom. De nem akarok arra odaérni, hogy belekeveredtetek.
Kis szünet, mert a többes alighanem megütötte a fülüket.
- Igen - pillantok Ericre futólag. Eszemben sincs a nap végéig a sarkamban tudni. - Még tart a vásár. Találkozunk, ha vesperásra szólít az apátság harangja. Akkor indulunk haza.

Olyan jól indult ez a nap, hiszen végre, sok-sok idő után kettesben lehettem Norven atyával, akit mostanában oly ritkán láthatok. Neki magasba vitte az Úr a dolgát, nekem meg egyre több feladat hullik a nyakamba, ami távol tart a fővárostól. Hiányoznak a tanácsai, az iránymutatása, még a kemény, feddő szavak is, melyeket sosem kaptam érdemtelenül, ezt be kell látnom és azt is, hogy mindig az okulásomra használtak. Már amikor megfogadtam őket……….
Erik bele piszkított ebbe az idillbe, de nem akartam, hogy ez elrontsa a hangulatomat, így aztán, ahogy az atyára és magamra kanyarodtak a gondolataim, már ismét a megszokott vigyor tűnt fel az arcomon, nem foglalkozva tovább a megjuhászodott régi ellenséggel.
Rájöttem, hogy már sem ő, sem én nem vagyok ugyan az a kölyök, akit csak az üss vagy fuss vezérel és az atya fülcsavarása térít csak le róla. Biztosan tudtam, hogy mindig számíthatok rá, de már a magam lábán is megállok.
Eric meg ………rossz lóra tett, ha Norven atyát akarja átverni, nem hiszem, hogy sok gondom lenne vele zeke után, megválasztotta a sorsát.
Gondolataim visszatérnek a jelenbe és abba a bolond örömbe, hogy Bársony most már tényleg, visszavonhatatlanul az enyém, hiszen atyám megerősítette ezt és bár sosem volt az az érzelemfűtötte fajta, azért én elkapom az elégedettségének villanását. Nála ez már egy öleléssel ér fel!
- Még egyszer köszönöm, atyám! – szélesedett a mosolyom és bemutattam felé egy tökéletesen elegáns meghajlást és megkockáztatom, ha egyedül lettünk volna, tényleg megölelem, még ha utána bubon is nyom. – Ez egy hatalmas és gyönyörű ajándék, sosem fogom elfelejteni. Tintapaca mellett lesz majd és mindet megmutatunk neki, sosem lesz rossz soruk. – ígértem hevesen, ahogy szoktam.
Mivel ez még mindig az én napom volt és a kedvem is visszatért, máris új kaland után néztem és az iszapbirkózás elég érdekesnek látszott. Természetesen sértett büszkeséggel néztem vissza a feddésre, ráadásul nem kerülte el a figyelmem a többes szám.
- Nem vagyok a gardedámja. – rebbent egy pillanat erejéig tekintetem Eric-re. – Egyébként meg ígérem………….csak nézni akarom……….~ de ha valaki kihív, akkor csak nem vallhatok szégyent! ~ - tettem hozzá gondolatban. ~ Az nem belekeveredés…….hanem kötelesség az Egyház felé! ~
Azért biztos, ami biztos, a hátam mögött keresztbe tettem az ujjaim.
- Ha nem jön velü….velem atyám, akkor jó szórakozást, időben ott leszek.
Azzal már jól kilépve mentem is a hujjogó tömeg felé, hogy befurakodjak az első sorokba, nem foglalkozva vele, hogy Eric először tanácstalanul álldogált, aztán követett engem.
A verekedő férfiakat alig lehetett felismerni, tiszta sár volt mindegyik, csúszkáltak és itt-ott véreztek, de még megvolt a lelkesedésük.
- Mi a tét? – kérdeztem a mellettem álló parasztféle embert.
- 100 váltó a jelentkezés, aztán a nyeremény attól függ, hogy mennyien fogadnak rád. – magyarázta a férfi, miközben fél szemmel végigmért, aztán kissé lebiggyesztette a száját, mint aki levonta a következtetését. – Nemesi ficsúrok nem szokták összepiszkolni a ruhájukat itt.

(Nyugodtan mozgasd a karaktereket és mesélj tovább, hisz bármi megtörténhet. )

Mindig megörülök, amikor Norven és Jozef párosával olvashatok játékot. Nektek nem kell ecsetelnem, mennyire is kedvelem a két karakter dinamikáját évek óta. Amondó vagyok, hogy az egyik legjobb karakterkapcsolat, ami a játéktéren történt, kettőtöké.
Igazi érzelmi hullámvasútnak voltam kitéve, de abszolút jó néven vettem. Szórakoztató volt az első felütés Jozef korai érkezésével, üdítő és meghitt volt a vásározás és a lóvásárlás, drámai volt aztán az újbóli találkozás és a konfliktus tisztázása Eric-kel. Valahol nem lep meg, van, ami nem változik: a baj mindig megtalálja Jozefet, s talán sokan vélhetik úgy, kész szerencséje van a fogadott atyjával, aki szemmel láthatóan ismeri, mint a tenyerét.
Szép volt a vásár megjelenítése, élvezettel olvastam a lóvésárlás folyamatáról és örülök, hogy sikerült egy ilyen komoly ügyet sikerrel rendezni, hála őexcellenciája közbenjárásának. Remélem, a fiatalurak tanultak az esetből és jóra kamatoztatják, amivel gazdagodtak általa.

Apropó, gazdagodás: mindkettőtöket megillet az ilyenkor szokásos 100tp, valamint Jozef, te az értékes tapasztalat és Bársony mellett egy meteoritot is jóváírhatsz magadnak, Institoris püspök úrnak pedig egy üveglencse üti a markát.