[MJ; Nor&Tea] All just to be here again

‒ Anika, szorosabbra! ‒ utasítom a lányt, de úgy kell kipréselnem magamból már most is a szavakat, ahogy előrehajlok, hogy nekidőljek az öltözködőasztalnak.
Ma különleges vendégünk érkezik. Etha legalábbis szentül meg van győződve arról, hogy amennyiben sikerülni az egyház áldását ‒ és ezzel együtt néhány váltóját ‒ megnyernünk, Frankenberg polgárai jóval kevésbé lennének velünk ellenségesek, mint egyébként, s ha már a helyi pappal nem igazán sikerült dűlőre jutni ‒ a valóságban ugyanis úgy tűnik, a papok inkább mennek a nyájuk véleménye után, mint fordítva ‒, Etha a Katedrálisból érkező püspököt kívánja levenni a lábáról.
Ez a valaha megfogalmazott legrosszabb ötlet az összes szörnyű ötlet között, de nem kívántam ezen összevitatkozni vele. Lianénak meghagytuk, hogy a létező legjobb ebédet állítsa elő, Etha pedig alázatos hangvételű levelet küldött ennek a bizonyos Instirois püspöknek. Aki azon túl, hogy a művészet lelkes támogatója, sokkal inkább arról hírhedt, hogy milyen különös kegyetlenségű inkvizítor. Én magam egész eddig életemben egyebet sem tettem, mint az inkvizítorok elől bujkáltam, mígnem minden egyes döntésem oda vezetett, hogy most szorosra húzott fűzőben fogadhatok egyet a szalonban.

Miután Anika segít nekem elkészülni, egyszerű, vajszínű ruhát választok, mely apró virágmintával hímzett ugyan, de semmiképp nem hivalkodó. A hajamat laza kontyba tűzi Anika. Minél kevésbé vagyok feltűnő, annál jobb. Miután elengedem a szobalányt, aki azonnal a ház úrnőjéhez igyekszik, a szalonba igyekszem, itt toporgok idegesen legalább egy órával korábban, mint ahogy Institoris püspök ígérte magát. A tökéletesen fényezett ezüstváza sima felületén fürkészem a torzan visszatükröződő vonásaim. Sápadtabbnak tűnök, mint bármikor, mintha egyszínű lennék a hajammal. Majd egy ideig a költségvetést bújom, de a figyelmem nem tudják lekötni a végeláthatatlan oszlopokban sorakozó számok előttem a sárgás lapokon, s mivel Etha sem csatlakozik hozzám, Lianét félnék megzavarni a lázas készülődésben, végül inkább a szalonba vezető folyosóról a kinti verőfénybe lépek.

Az udvaron ácsorgok akkor is, mikor a püspök végül ‒ legnagyobb meglepetésemre ‒ lóháton megérkezik.

Mivel kizárt dolognak tartom, hogy nem vett észre a jelenlétem, az üdvözlésére indulok, habár súlyosnak érzem a lábaim, ahogy megteszem az első lépést.

Jobb ötletem nem lévén, a szoknyámba törlöm az izzadt tenyereim, végighúzva őket a combom kétoldalán, miközben nézem, ahogy az inkvizítor egy könnyed, már-már kecses mozdulattal leszáll a nyeregből, a ló pedig engedelmesen sétál el Ignatz-cal, aki hirtelen zavarában azt se tudja, hogyan hajbókoljon a férfinak. A hüvelykujjammal forgatom a középső ujjamon lévő opálköves gyűrűt, mígnem teljesen körbe nem fordul, ismét a féldrágakövet mutatva a világ felé. Etha mérget is merne venni rá, hogy az ajándéka kifogástalanul működik, én magam kevésbé vagyok bizakodó, de hamarosan, így vagy úgy, úgyis kiderül, melyikünknek volt igaza.

Néhány elnyújtott lépéssel érek a püspök elé ‒ ő maga hasonló lendülettel igyekezett legyűrni a közöttünk lévő távot, így nem tart sokáig, míg összetalálkozunk.

A tekintetem követi a mozdulataim irányát, ahogy mélyen meghajtom magam, végignézek rajta. Egyáltalán nem így képzeltem el.
Azt hittem, legalább szarva lesz és patája, pikkelyes bőre, vörösen tüzelő szeme: pont, ahogy a déliek leírják. Így közelről azonban teljesen átlagosnak tűnik. Csak egy ember. Csak egy férfi.

‒ Dicsértessék a Jézus Krisztus ‒ köszöntöm, ahogy illik, s még a pecsétgyűrűjét is hajlandó vagyok megcsókolni, ha felkínálja.
Ezután kiegyenesedem, majd ahogy meggyőződés nélküli, udvarias mosolyba ívelnek az ajkaim, féloldalasan hátralépek, jelezve, hogy mutatom befele az irányt.
‒ Remélem, könnyű útja volt. Ha jól tudom, nincs olyan messze tőlünk a katedrális, de azért mégis több annál, mint amennyi időt még kényelmes lóháton vagy akár hintóban tölteni ‒ magyarázom fakó hangon. Ha van egy kis szerencsém, azt fogja gondolni, a megilletődöttség miatt vagyok látható zavarban. Meg a félelem. Norven Kathertől azok is félnek, akik egyébként nem démonok. Ő meg valószínűleg nem olyan bolond, hogy ezt ne tudja. ‒ Kérem, excellenciád, bocsássa meg a modortalanságom ‒ rázok egy aprót a fejemen, ahogy némi színt kényszerítek a hangomba. ‒ Theodora Bergmann. Margaretha kuzinja vagyok. Hamarosan Etha… bocsánat, Margaretha is csatlakozik hozzánk, épp a gyerekével van elfoglalva. Nem hajlandó dadát fogadni, még a cselédlányra se bízza rá, hogy tisztába tegye a kis Gerdát ‒ aprót sóhajtok, megindulva befelé mutatom a házba az utat. ‒ Bocsánat, fecsegek ‒ szabadkozom ezúttal egy szinte teljesen őszinte mosollyal. A bőröm hirtelen melegéből érzem, hogy egy egészen kicsit elpirultam.

Különös erőfeszítést követel most minden, ami egyébként természetesen könnyedén szokott történni. A végtagjaim ólomsúlyúnak érzem, meg kell erőltetnem magam ahhoz, hogy a mozgásom könnyednek, vagy legalábbis amennyire lehet, természetesnek tűnjön.
‒ Nagyszerű ‒ biccentek felé mosolyogva. ‒ A környék igen szép. Még így is… ‒ sóhajtok egy aprót, pillanatnyi időre engedve lehervadni a mosolyt a számról. ‒ Eléggé megszenvedtük a Sötétség Napjait, ez nyomot hagyott mindenen. A kis falvakba nem is költöztek vissza az emberek… Már akik túlélték egyáltalán. Ott meredeznek magányosan a szenes romok. Különösen szomorúak azok a helyek. De a maguk módján igen szépek ‒ lányosan sóhajtva fordulok felé, egy zavart mosollyal siklik végig a tekintetem markáns vonásain. Olyanok vagyunk mind, mint a leégett a falvak. A fölöttünk elszálló idő, a velünk történő események rettenetes nyomokat hagynak rajtunk, bennünk. Aztán már nem lesz senki, aki beköltözne a falaink közé.

‒ Kisasszony, igen ‒ sandítok rá zavartan pilláim árnyékából. Kész szerencse, hogy akiket nem vitt magával a két királyság közötti acsarkodás, azt elragadta a sárkány haragja. Legalább senki nem kéri számon rajtam, miért nem vagyok férjnél.

Bevezetem Institoris püspököt a szalonba.

Ez Etha kedvenc helyiségi a házban, s ez meglátszik rajta. A puha szőnyeg elnyeli a lépések zajait, ahogy az igényesen, drága bútorokkal berendezett szobába lépünk. A szalon csupa világosság, ablakain bőséggel ömlik át a késődélelőtt vakító fénye. A sötét diófabútorok és roskadásig pakolt könyvespolcok magasztos hangulatot adtak a szobának. Szerettem úgy gondolná rá, mint Etha lelkének kivetülése. Csupa rend, szépség, otthonosság.
‒ Kérem, foglaljon helyet ‒ torpanok meg az alacsony asztal mellett, és a körötte lévő kényelmes karosszékek felé intek. Rigolyás embernek tűnik Institoris püspök, majd ha helyet választott magának, ahhoz mérten döntök én is.
‒ A szobalány hamarosan hozza a teát ‒ mosolygok fakón a férfira.

Remélem, nem sokáig leszünk már kettesben.