Küldetés: Gott mit Uns!

Lothar von Nebelturm · 1 Küldetés: Gott mit Uns! Csüt. Jún. 04, 2020 12:59 pm

Lothar von Nebelturm

A Nebelturm család feje

Hozzászólások száma : 479
Join date : 2017. Feb. 01.

Mire híre ment, hogy a Zsinat nagy gyűlést tart, hogy új elnököt válasszanak, az egész királyi Szövetség felkészült. Mindenki, akinek érdeke volt megszabni, ki vezesse a mélyen tisztelt egyházat most odacsődült a Márványfalú Városba. Pletykák, hírek, teóriák kaptak szárnyra. Akik nem kívánták kivenni részüket, otthon maradtak, vagy éppen tették a maguk dolgát. Azok viszont, akik Hellenburgba érkeztek, terveket szövögettek. Terveket, nem csak arra, ki vezesse a Zsinatot, hanem arra is, miként nyerjenek teret a maguk ideáljainak.

Hilde von Nebelturm: Az elmúlt évek során a Zsinatnak nem csak északi testvéreikkel kellett birokra kelnie. A titokzatos, okkult tudományok rengeteg kihívás elé állították Hellenburgot. A felfedezések egy része a hasznukra vált...mások pedig próbára tették a hitüket. Most, hogy a királyság színe java a fővárosban tartózkodott, többen elérkezettnek látták az időt, hogy a Zsinat hatalmát megszilárdítsák, s egyenes irányt adjanak a következő évek munkálkodásainak. Köztük ténykedik Esroniel von Himmelreich első utódja, Skadi von Himmelreich is, aki egy napon felkereste Hildét, hogy beszéljen vele.

Lance Kalver: A Hellenburgi Királyi Szövetség nem egy barátot szerzett engedményessége, toleranciája révén. Ennek ellenére a szigorú törvények, normák, előírások ironikus módon azt eredményezték, hogy a királyság polgárai kevesebb szabadságot élveznek, mint északi testvéreik. A most következő nagy zsinatelnök-választást pedig sokan lehetőségnek látják, hogy a maguk céljaik, gondosan dédelgetett álmait valóra váltsák. Nincs ezzel másképpen az Újjászervezett tündelégió feje, Primrose Elsdragon sem. Pletykák járják a barakkokat, hogy a nagy hadvezér lelkesen várja, mikor érkeznek meg sorra az urak és lelkészek, akikkel szót válthat. Rövidesen pedig a saját katonáit is sorra keresi fel, hogy tájékoztassa őket.

Oswald von Bertold: A templomos lovagok évekig a seregek élén harcoltak, bátorságot öntöttek bajtársaik szívébe, és számos csatatéren vezették győzelemre. Ám annyi év után a háború vég nélkül folytatódott. Az elmúlt években több csapást is mértek északi testvéreikre, azonban egyik sem volt elég, hogy megadja a kegyelemdöfést. Sokan kezdtek el terveket szőni, miként is lehetne a háború hatalmas, tornyosuló ijére feltenni a pontot. És többeknek szánt szánt szándéka teret nyernie a terveinek. Közülük az egyik, egy ismert is tisztelt templomos marsall, Benedick Waltzklen. A rend egy szakaszának parancsnoka ezidáig Eichenschildben állomásozott, s a város vallását őrizte. Határozottságának hála az ottani katolikusok száma erősen megcsappant. Most pedig tekintetét másféle fordította, ahogy felkereste Oswaldot számos templomos társával egyetemben, Hellenburg egyik templomának tere előtt.

Wilhelmina von Nachtraben: Tavasszal ismét szárnyra keltek a kósza gondolatok és találgatások. Vajon idén merre vezénylik a hadakat? Hol fognak lecsapni az északiak, hol támadnak vissza a déliek. Tervek születnek és érdekek találkoznak, ahogy számos nemes Hellenburgba utazik a nagy tanács kihirdetésekor. Céljuk nem kevesebb, mint érvényesíteni akaratukat és a tanácstagokkal találkozni. Többen elégedetlenek a Zsinat jelenlegi helyzetével. Másoknak a déli egyháztól teljesen különböző elképzeléseik vannak, hogyan kellene a háborút lezárni. A Zsinattól, mely nem felel senkinek, csupán csak magának, titkokkal tűzdelt tele, s hatalma nagyobb, mint a főnemeseké. Most pedig többen lehetőséget látnak, hogy a Zsinatot végre megregulázzák. Egy köztük egy titokzatos nemes, egy bizonyos Aladrik, aki Minának írt nem is egy, de rengeteg levelet, kifejtve ezen kételyeit. Hellenburgba érve pedig végre valahára találkozni is tud vele.

//Minden kör egy jó kis egyeztetésből fog állni. Az első köre mindenkinek egyedül lesz. Lehet is keresni időpontért. Gott mit uns, testvéreim! //

Hilde von Nebelturm · 2 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Csüt. Jún. 25, 2020 3:55 pm

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

Sok emberrel találkozott már Hellenburg vezetői közül, ám valahogy a Himmelreich família tagjaihoz sosem volt túlzottan sok köze. Von Himmelreichot, ha lehet ilyet mondani, látogatta feladatok kapcsán, mi több, a férfi néha maga módján okította is, de annak testvéreihez, esetleg feleségéhez sosem volt különösebben szerencséje, így mindenképpen meglepetést okozott számára, ahogy egy szép napon egy fiatal lelkész felkereste, hogy jelenése van, egyenesen a Vashölgy előtt. Nem volt nehéz megtalálnia a templomtér gyér kis kertjében, ahova azért már becsületesen bemászott a tavasz végének forró lehelete. A nő egy kis kőpadon pihent, már–már komikusnak hatott így szép díszes öltözékében, hisz a padokat gyakran a koldusok piszkos sejhaja nyomta, önkénytelen is mosolyognia kellett. Ami viszont kis meglepetést okozott neki az a nő palástja volt, Skadi sosem volt különösebben közel az egyházhoz, s habár segédkezett például a biblia fordításában, nem volt túl híres arról, hogy oly nagyon fogyasztotta volna a szentírást. Elébe lépett, majd meghajtotta egy kissé a fejét.
– Hilde! – szólt vidáman a nő. – Gyere csak, foglalj helyet. Épp a lábamat nyújtóztattam, ennél jobbkor nem is jöhettél volna.
– Áldás békesség, hölgyem. – az ajánlatra ismét meghajtotta kissé a fejét, s közelebb lépett, kicsit bátortalanul méregetve a nőt. – Ha így kívánja.
Igyekezett a lehető legmesszebb leülni Skaditól. Sosem ismerte, de hirtelen vérmérsékletének hála kissé félték a katonák, s véletlenül sem kívánta esetleg megsérteni túlzott közvetlenséggel... Akkor is, ha az asszony tegezte.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte végül kissé kelletlenül, mint aki nem tudta, hogy most húzz ki magát, vagy dőljön hátra, vagy egyszerűen szűnjék meg létezni.
– Feladatot szeretnék adni. Most, hogy közeleg a Zsinat ideje, hogy új elnököt válasszanak, több a teendő, mint valaha. Urak érkeznek távoli vidékekről, világiak s nem világiak egyaránt, hogy terveiket, tapasztalataikat egymással megosszák. A Zsinat tagjai örömmel elegyednek beszélgetésbe mindenkivel, és a ház uraiként a mi feladatunk biztosítani erre a megfelelő környezetet. Szükségünk van minden munkaképes kézre, te meg már úgyis otthonosan mozogsz úri körökben. – a nő vett egy levegőt, majd folytatta. – A mostani Zsinat több napig is elhúzódhat. reménykedtem, hogy ugyanolyan könnyen megtörténik majd a továbblépés, mint eltűnésekor, ám sajnos bonyolódtak a dolgok. Remélem számíthatok a segítségedre.
Meglepetten szemlélte a nőt, kissé kóstolgatva a szavait. Úgy érezte, hogy értenie kellett volna, hogy egész pontosan mit is kért, de emellett valamiért úgy hatott számára, hogy mégsem látta át teljesen annak kérését, s kérésnek horderejét.
– Egész pontosan mire gondol, hölgyem? Az urak esetleges elbátortalanítását attól, hogy megpróbáljanak belekotnyeleskedni a Zsinat ügyeibe? – elgondolkodott kissé, majd jobbjával megsimította az állát. – Természetes, ha esetleg szeretnék hallatni a hangjukat, hisz ez minden nemes vágya, de ez valóban nem engedhető meg. Tegyék a király előtt, ne az egyház háza táján.
– De a joguk megvan hozzá. – válaszolt a nő sztoikusan, egy csalódott mosoly kíséretében. – A Zsinat nem zárkózik el, ahogy észak bíborosai teszik. Nem vonulunk fel az elefántcsonttoronyba, mint katolikus testvéreink. Ez segít megtartani a bizalmat...és persze ahogy mondtad, ennek hála boldog boldogtalan odaállhat és győzködheti őket. Amikor Esroniel bátyám eltűnt, nagy volt az egyetértés. hogy is ne lett volna nagy a győzelem után. Támogatott mindenki, amikor fivérem helyébe Freyr bátyám lépett, ha rövid időre is. Ám ezúttal nem ez történt. Esroniel ismét kijelölt egy utódot, de csaknem senki sem támogatta őt a Zsinat tagjai közül. Ami leginkább elszomorít, hogy nem én voltam az. Azok után, amit itt hagyott nekem... – a nő kissé elhallgatott, jól hallható volt, hogy fájt neki kissé, hogy von Himmelreich nem őt nevezte ki helyetteseként.
Tekintetét gyanakodva fordította Skadira. Nem volt benne biztos, hogy teljesen egy elképzelésen voltak a Zsinat működéséről. Természetesen ő maga sem tudott belelátni abba, de úgy vélte, hogy a tanácsosoknak nem kell meghallgatnia mások véleményét a választás kapcsán. Megtehetik persze, de azt végül sajátjukként kell majd tálalniuk, s legszentebb meggyőződésükkel, önös érdek kizárásával. Ezért is voltak zártak az ülések.
– Joguk? Úgy vélem, hogy a Zsinat dolgaiba a Zsinat tagjainak van beleszólása, a világiak érdekeit már képviseli a tanács hat világi tagja, ennél több beleszólásra nincs szükségük, hisz aki kívánja, felkeresheti a világi tanácstagokat, ez a dolguk. – kicsit megállt, méregetve a nőt. Nem akarta szóvá tenni, de azért látszott a meglepettség az arcán. Kis várakozás után úgy döntött, hogy bólint csak, de ennek ellenére nem gondolta ideális egyházvezetőnek a nőt. Erős harcosnak, hadvezérnek? Bármikor. De zsinatelnöknek? Annak nem. Ez nem egy király pozíciója volt, nem csak von Himmelreich sarj lehetett a zsinatelnök.
– Pontosan. Ezért most, hogy ismét egybegyűlt Hellenburg apraja nagyja, mindennél fontosabb feladatunk az egyetértés és az egység helyreállítása. Jómagam is indulni fogok a zsinati elnök címéért, hogy megszilárdítsam eddig elért sikereinket és biztonságot adjak a királyság összes lakójának. Te voltál az első, akin megakadt a szemem. Annak idején fivérem oldalán szolgáltál. Csupa jót mesélt rólad. Nem kételkedem, hogy megvan benned az, amire szükségem van.
Homlokát kissé összeráncolta, de igyekezett ezt a gesztust leplezni kissé azzal, hogy elfordult, gondolkodván. Minden kétségen kívül hatalmas megtiszteltetés volt, hogy őt kereste fel a Vashölgy, de emellett egyszerűen nem érezte azt, hogy egy állásponton lettek volna, mi több, alapvetően azt sem, hogy egyáltalán támogatni tudta volna. Legjobb vélekedése szerintem Skadi von Himmelreich egy világi volt. Erős, becsületes, büszke, de világi. Az ilyen ember nemesnek, hadvezérnek való, nem egyházfőnek. Ahhoz picit több kellett, mint karizma: igényelt hitelességet, jámborságot, s persze felszentelés tényét. Maga Esroniel sem volt tökéletes ilyen értelemben véve, de ennek a vitának az ideje nem jött el, s ezt nem is kívánta felhozni, amíg esetleg a nő maga nem említi meg tényként. Mert tény volt.
– Egyetértek, hogy fontos az egyetértés, s az egység, de nem gondolom, hogy az urak kénye-kedve bármikor vezetne ehhez, a nemesek leginkább a saját malmukra szeretik hajtani a vizet, s kétségtelen, hogy zömük a maguk érdekét kívánja érvényesíteni. – a másik felvetésre elgondolkodott kissé. – Miben tudnék a segítségére lenni? A megfelelő lelkész kiválasztása a Zsinat tagjainak a dolga, nincs beleszólásom a választásba, s nem is érzem magam méltónak ehhez.
A lágy, későtavaszi mosoly elhervadt a nő arcáról, s szépen lassan az az arckifejezés ült képére, ami miatt méltán kaphatta a Vashölgy becenevet. Skadi von Himmelreich nem volt egy humoros, könnyed teremtés. Skadi koponyákat tört be puszta kézzel, s két erős karjával támogatta Délt, de nem a szószékről, hanem a csatatérről, vérrel és verejtékkel.
– Szomorú az igazság, de úgy tűnik, a háború nem áll meg. Húsz éve folyik, s a legbiztosabb becslések alapján még legalább ennyi ideig tartani fog. Az elmúlt évek pedig ugyancsak megtépázták az országunkat. Azonban nagyon sokaknak csak a háború folytatásán jár az eszük. Érthető is, hiszen északi testvéreink is hasonló módon szenvedték meg az elmúlt éveket. Ráadásul sikereink, ha lassan is, de egyre csak gyarapodnak. Azonban ezeknek a sikereknek ára is volt. Legyengültünk. Ezért aztán el akarom érni, hogy ezt az évet töltsük védekező állásban. Minden nagyobb offenzívát napoljunk el két esztendő múltára, s koncentráljunk a vidék stabilitásának helyreállítására és az erőnk visszanyerésére.
– Érthető, vélhetőleg ez az északiak érdeke is, ha nem is feltétlenül minden úré. A csatározásnak nagy ára van. – kicsit elhallgatott, majd folytatta. – De ez elsősorban nem az egyház döntése, Herr von Hellenburg beleegyezése szükséges.
Picit méregette a nőt, kissé bátortalanul, de emellett mégis nyugodt, komor arccal. Felettese volt több értelemben is, s puszta státuszából (és családjából) adódóan is nagyon komoly erőt képviselt a hellenburgi politikában, így nehéz volt egy ekkora óriással őszintének lenni. Ám úgy érezte, hogy most meg kellett engednie ezt magának. Ha tényleg őt kereste, tudnia kellett, hogy milyen álláspontjai voltak, s sajnos nem támogathatta őt.
– Ad engedélyt rá, hogy kérdezzek öntől őszintén?
– Nem várok el egyebet. – válaszolt hidegen a nő. Közel sem érezte megnyugtatónak a választ.
– Miért gondolja azt, hogy a Zsinat támogatná önt? Kétségtelenül fontos feladata volt a déliek hadisikereiben, de sosem beszélhettünk önről, mint egyházfi. A von Himmelreich név komoly súlyt cipel, és ez kétségtelen, de úgy érzem, hogy a Zsinat egyházi oldalát felszentelt lelkészembernek kéne képviselnie. – hallgatott el kissé, majd végül megszólalt. – Nem kívánom megkérdőjelezni a rátermettségét, mint hadvezér, ez távol álljon tőlem... De mint zsinatelnök... Úgy vélem, érti, hogy mire gondolok.
A nő ideges, frusztrált arcot öltött, látszott, hogy sajnos olyan helyre tapintott, ahova nem kellett volna. Félte is a válaszát, ám végül legnagyobb meglepetésére az szusszant egyet, s körbefordította a fejét. Szinte hallható volt, ahogy szépen lassan leeresztett fejéből a düh.
– Nem volt egy egyszerű döntés. Azonban Meg kell tennem, amit a hazám megkövetel tőlem. S én vagyok az egyetlen, aki szembe tud szállni a másik fivéremmel. Freyr fivérem az utóbbi években túlságosan is közel került Esronielhez. A titkaira fáj neki a foga, s mindarra, amit elértünk. Jelenleg markában tartja a Zsinat nagy részét. Azonban én velem nem számolt. S nekem van egyedül esélyem megállítani. Mert én is Himmelreich vagyok.
Elhallgatott kissé, s próbált visszatekinteni, hogy mégis mi sejlett neki Freyrről. Nem gyakran merült fel a neve, de általában nem is negatív dolgok kapcsán. Igaz, ami igaz, a rossz nyelvek szerint obstruálta kissé a Zsinat döntéshozását, mi több, nagyon gyakran igyekezett azt befolyásolni, ám emellett nem volt saját tapasztalata vele. Sokan utálták, de ez nem adhatott okot arra, hogy ő maga is utálja, s bár ha valóban olyan volt, amilyen, még így sem volt elengedő indok ez ahhoz, hogy egy világi lehessen a Zsinat feje. Válaszolni se volt lehetősége, a Vasasszony ismét magához vette a kezdeményezést.
– Azonban nem kétséges, hogy noha egész életemben Esroniel mellett tevékenykedtem, sokan kételkednek rátermettségemben. Ebben akarom hát a segítségedet kérni. Ahogy Freyr bátyámnak, úgy nekem is szövetségesekre van szükségem. Olyanokra, akikre számíthatok.
Tekintete szúrósan, ámbátor nyugodtan feszült Skadinak. Nem érezte ellenségének, de emellett zavarban volt az egész helyzet kapcsán. Nem helyeselte azt, hogy a Zsinat sorsa testvérek párharcának legyen színpada, pláne nem úgy, hogy csak az egyik, az önigazult, fél oldalát ismerte. Emellett nem tudta mégsem lenyelni a halvány szimpátiát, amit a nő iránt érzett. De ezt a szimpátiát továbbra sem zsinatelnökként vélte felfedezni benne.
– Igyekeztem mindig is magam, s tulajdonképpen bármi más elé helyezni Hellenburg, s az egyház érdekeit. Nem tenném ezt most se másként. – elhallgatott kissé. – Értem teljesen, hogy Freyr veszélyezteti a bátyja örökségét, de én magam nem látok be a Zsinat zárt ajtói mögé. Ha tényleg káros hatással van, teljességgel szükséges az eltávolítása, az önös érdekeknek nincs helye a Zsinatban. – pillanatra megállt, majd nagyot nyelt. – Emellett viszont úgy érzem, hogy fontos, hogy olyan vezetőt válasszon a Zsinat, aki tényleg a pozícióra illik, egy őszinte, hiteles keresztyént.. A legjobb hadvezéreink egyikének tartom, hölgyem, de hitéleti kérdésekben nem tudom, hogy mennyire bízhatunk vezetői képességeiben.
A Vashölgy arcára meglepettség ült ki, mintha csak bolondságokat beszélt volna, mi több, egy halk kacajt is megengedett magának. A nő gesztusa mérhetetlenül irritálta, pláne, mert válasza tulajdonképpen nem csitította aggályait (mi több, ki is kerülte kérdését). Skadi von Himmelreich nem volt alkalmas zsinatelnöknek. Most pedig, hogy kinevette, pláne nem. Nem nyelhette le a sértést, ahhoz túl makacs volt.
– Mit gondolsz, ki tartott Esroniel bátyámnak a hátat, valahányszor az őrült látomásait üldözte? – felelte röviden, amire ő maga csak várakozóan méregette. Ismerte ezt a játékot, a nő a saját rátermettségét akarta bizonygatni. Nem akarta megadni neki a kielégülést, amit egy ilyen helyzetben a válasz okoz. – Én, ki más. A bátyámat már kalodába csukták volna, ha nem nyugtattam volna meg azt a rengeteg embert, aki neki akart menni. Amennyi őrült kaland miatt hagyta faképnél Hellenburgot, bőven volt időm megtanulni a hivatalnokokkal bánni.
Arcára enyhült, erőltetett mosoly szaladt végig a hallottakra. Nem kételkedett a nő szavának igazságtartalmában, Esroniel von Himmelreich valóban egy csodabogár volt, aki igényelte a támogatást... De ez Skadit mindössze csak abban tette kompetenssé, hogy a bátyját kezelje. Erre irányuló képességét pedig nem vitatta egy kicsit sem.
– Nem is a hivatalnokokra gondolok, hölgyem. Hívőkre, keresztyénekre, lelkészekre. Én úgy érzem, hogy a Zsinat élére hitbéli ember kell. A hadsereg sokat veszítene ön nélkül.
– Ezt a bátyámnak mond, aki maga vezette a kísértet hadjáratot... – válaszolt a nő, ismételten kikerülve a kérdését. – Pedig mennyit győzködtem, hogy maradjon Hellenburgban...mindig a saját feje után megy. Úgy látszik ez nálunk családi vonás. De megértem az aggályaidat. S amennyiben felbukkan egy nálam alkalmasabb ember, aki pont ekkora támogatásnak örvend, hát első leszek, aki átadja neki a stafétát. Addig azonban ezzel a marcona katonával kell beérned. – fejezte be végül nevetve.
Kurtán bólintott a nőnek. Ő maga, pláne így a Neulandereknél töltött ideje során, is felismerte, hogy Esroniel nem volt egy ideális vezető. Egy karizmatikus személy volt, aki ugyan bárkit maga mellé állított, de zsinatelnökségét túlkapások, s ösztönös döntések tarkították, amikre sok dolgot lehetett mondani, de azt nem, hogy átgondolt tervek voltak. Emellett viszont továbbra sem gondolta azt, hogy ez okot adott volna arra, hogy támogassa a nőt. Azzal pedig közel sem értett egyet, hogy vele kellett volna beérnie. Nem választhatta a kisebbik rosszat, a jót kellett. S mivelhogy Skadi szerint igenis volt szerepe a döntéshozásban, bármennyire is ódzkodott ettől, úgy döntött, hogy nem menthette fel magát a felelősség alól.
– Nem ígérhetek önnek semmit, hölgyem. Időt szeretnék kérni, hogy átgondolhassam a dolgot, esetleg találkozhassak a tanácstagokkal. Kétlem, hogy az én véleményemre lenne szükségük, de ha kívánják, megadom azt nekik. Annyit megígérek önnek, hogy mindig az egyház, s Hellenburg érdekeit szolgálom. – nagy levegőt vett, majd alázatosan lehajtotta a fejét. Ez mindig egy jó gesztus volt, ha az ember nemleges választ adott egy kérésre, aminek közel sem akart eleget tenni.
– És nem is vártam el egyéb választ. A zsinatelnök személye csupán csak a legegyértelműbb a megannyi kérdéstől, mellyel el kell bánjunk. A háború továbbmenetele, a rendeleteink helye és szerepe, s persze az egyházunk és a világiak kapcsolata. Már volt is alkalmam érdeklődni több helyen, s megtaláltam az első helyet, ahol bővítheted a látképedet.
Meglepetésére Skadi von Himmelreich megértőnek bizonyult, s nem csak hogy nem vágta le az előrehajtott fejét, még lehetőséget is talált számára, hogy esetleg kicsit jobban ismerkedjen a Zsinatot körülvevő viszonyokkal. Most az egyszer valóban hálás volt a lehetőség miatt, mert bár nem kívánta kivenni a részét a dologban, azért mégis örült, hogy volt hova fordulnia, hogy jobban megismerje a problémakört, ami a Zsinat döntésképtelenségének okául szolgált.
– Nagyon köszönöm a megértését, hölgyem.
– Tudomásom szerint az itteni templomos rend is sokat bajlódik a Zsinat miatt. Az ő feladatuk a rend fenntartása, amíg a tanácskozás zajlik, így nyakig ülnek benne. Őket keresd fel, s érdeklődj, mi hír járja a Zsinat felől. Nekem is hasznomra válik, ha többet tudok meg. – válaszolt Skadi.
– Köszönöm, hölgyem. – Bólintott, elengedve a füle mellett a Zsinatra tett megjegyzést, majd a nőre pillantott. – Távozhatok?
– Természetesen...ó, és ne félj felkeresni a Nagytemplom környékén. Itt leszek magam is, és igyekszem minél több emberrel beszélni.
Felemelkedett a padról, majd nagy levegőt vett. Nem tudta, hogy vajon mire gondolhatott a nő azzal kapcsolatosan, hogy a templomosok is bajlódtak a Zsinattal. Talán valami általa nem ismert érdekellentét lett volna a templomosok tábornokai, s a Zsinat vezetősége között? Furcsának hangzott, az igazat megvallva, de nem tudhatta. Vajon Oswald mit gondolt erről?

Wilhelmina von Nachtraben · 3 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Pént. Jún. 26, 2020 2:11 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Mina inkább nem nyilatkozna mostanában az érzelmi életéről. Egyre kevesebbet és kevesebbet mutatkozik a kastély falan kívül - egészen pontosan a kastélyt körülvevő kertjein kívül, ugyanis azokat rendszeresen látogatja, azonban egyre kevesebbet beszél még a személyzettel is. Damien egyre inkább átvette a gazdasági ügyek intézését és alapvetően semmi gond nincs, azonkívül, hogy a grófnőnek esélyesen három hónapon belül gyereke születik. Amivel alapvetően nem volna gond. Azzal, hogy az illető gyermek apja ezzel túlságosan nem óhajt törődni, legalábbis nem annyira, cseppet se annyira, amennyire elvárható lenne, annál inkább. Ezen feszült csendesség közepébe nem éppen jön a legjobbkor a tény, hogy Dél ügyeit most tervezik rendezgetni az ahhoz értők, amit persze jogosan tesznek, azonban jobb kérdés, hogy miért gondolják Wilhelmina grófnőt méltónak és kötelezhetőnek arra, hogy véleményét fejezze ki az ügyben. Amikor már a sokadik levelet kapja kézhet, nem dobhatja félre a dolgot annyival, hogy eszméletlenül nincs kedve foglalkozni a dologgal, hogy jelenleg Észak is és Dél is elmehet oda, ahová akarnak.
Hosszas tanácskozás (vitatkozás, veszekedés, kevéssé grófnőhöz méltó viselkedéssel előadott érvek) után végül meggyőzte magát, hogy meglátogassa a déli fővárost és elbeszélgessen ezzel az Aladrikkal, akinek igen szép neve van, jó kérdés, hogy az érvei és ötletei mennyire szépek emellé. Természetesen a már birtokukban lévő hintót használja fel utazási célra, Damien is jön vele, pedig egyébként igazán szívesen otthon maradt volna saját kezűleg vigyázni a kastélyra és az ott folyó ügyekre, azonban nem szívesen engedné el Minát egyedül... akármennyire is egy sokat tanult, erős vámpírmágus, az ég szerelmére, jelenleg gyereket vár. Ez egy megrendíthetetlen érv. Voltaképpen boldog lenne, ha nem is jött volna el, hiszen biztos, hogy egy ilyen beszélgetéssorozat csak még jobban fel fogja zaklatni. De nem, Minát nem lehet lebeszélni arról, hogy cselekedjen az oly régóta vágyott békéért, még ha az teljesen elérhetetlennek tűnik is.
A grófnő átszabatta néhány ruháját jó bőre, hogy azok ráférjenek jelenlegi, terebélyesedett alkatára is, utazás közben egy szerényebb árnyalatú lila darab van rajta, vércseppet tartalmazó gyűrűje és a Hold fényéből erőt nyerni segítő nyaklánca pedig kiegészítőként kísérik, ahogy szinte mindig (bár őszintén reméli, hogy most nem lesz szükség rájuk, hacsak azért nem, mert erősen megkívánja a vért egy illetlen időpontban). Gregor, a jó hűséges kocsis igyekszik biztosítani a kényelmes utat, szerencsére a főváros felé azért elviselhető a minőségük Ezenkívül fölszerelkeztek egy adag tárolható élelemmel is, ha a Hellenburgban tartózkodás hosszúra nyúlna. Damien pedig elegáns vörösben van, így talán nem fogják ezúttal szolgálónak nézni.
A fővárosba érve annyi hang, illat és személy látványa árasztja el Minát, hogy úgy érzi, egy másik világba érkezett. Magányos kis eldugott kastélyában úgy elszokott az ilyenektől… S annyira nem bánta! Mindenhol sürögnek-forognak a déli lelkészek, lovagok, nemesek, tanácsosok, s az utca kevésbé magas presztízzsel rendelkező népe. Zaklatottságával vegyesen azért helyet kap a gyermeki kíváncsiság és izgatottság is, ami az új dolgokat mindig övezi. Nem, mintha nem látott volna tömeget, de igen rég volt. A fogat kis ajtaja megnyugtató védelemként vonja körbe, s ő nem rest nekisimulni a háttámlának. Furcsa.
Ahogy elmélázva gyönyörködik, avagy szörnyülködik (maga se tudja, melyik inkább) a látványban, egyszer csak lelassítanak, majd megállnak. Előrenézve látja, hogy valaki a kocsi elé állt, Gregor pedig próbálja elhessegetni, de az illető csak nem tágít.
Amikor Gregornak nem sikerül vagy kikerülnie, vagy elhajtania az alkalmatlankodó alakot, kinéz Mina a hintóból, hogy megnézze magának, és igencsak máguskinézetűnek találja az illetőt. De afféle tipikusnak, aki nem titkolja. Hosszú kék köpenyt visel, hullámos szegéllyel, valamint egy jókora, széles karimájú kalapot, mely alól szép, világosbarna tincsek lógnak ki.
- Hódolatom. - mosolyodik el az idegen, kinek csak a száját lehet látni, orrán és szemén uugyanis afféle báli maszk van. - Kérhet fuvart egy megfáradt vándor?
Akár mutatványos is lehetne, noha azok nem szoktak ennyi pénzt költeni öltözékükre. Meglehetősen szép öltözéknek találja egyébként, de ez nem olyan fontos, mint az, hogy fuvart kér tőlük.
Mina szólásra nyitja a száját, a sötételf próbálna ellenkezni, hogy majd ő beszél vele, de aztán rájön, hogy Mina is kellően gyanakvó, így annyiban hagyja a dolgot.
- Elnézését kérem, uram, az öltözékéből ítélve nem tűnik fáradt vándornak. Megtudhatjuk, kihez van szerencsénk? Ne engedjünk csak úgy fel akárkit...
- Meg is értem, hiszem még nem volt alkalmunk találkozni. Ám én már láttam korábban, így fel tudtam ismerni. A nevem Aladrik. – mondja, ahogy óvatosan meghajol, a kezét oldalra legyintve.
Damien igyekszik leküzdeni tekintete elkomorulását. Az az alak. Bár legalább nem kell tovább keresniük. Oda is szól a kocsisnak:
- Jól van, Gregor, megállhatunk. Őt kerestük. Mina megvonja a szemöldökét.
- Oh, hogy ön az. Elnézést, nem tudtam, hogyan is képzeljem el. Szálljon be hát. - felel végül némi hezitálás után, de végül is a további dolgokat megbeszélhetik a kocsiban ülve is. Helyet biztosítanak hát neki és kinyitják a fogat ajtaját, hadd üljön be.
A nemes öles léptekkel közelíti meg a hintót, majd becsukja az ajtót és a párossal szemben ül le. Óvakodva kinéz az ablakon, majd leveszi kalapját s fölakasztja rá. A fény így haloványan átsüt a kalapon, azonban az eltakarja a fény nagy részét. Ezek után leveszi szerencsére a maszkját is az idegen, felfedve egy fáradt, jóindulatú arcot magas homlokkal, melyet mogyoróbarna haj keretez.
- Köszönöm. Elnézést az álruha miatt. Nem akartam kitűnni a tömegből. Azonnal megmagyarázom. Bár maguk még nem láttak, elég jól ismernek itt a városban. A teljes nevem Aladrik von Hellenburg. Rudenz von Hellenburg harmadik fia.
A páros szeme egyszerre kerekedik el. Mina némileg elpirul, Damien elgondolkodó tekintettel néz maga elé, mérlegelve, mit is jelenthet ez. A vámpír igyekszik nem belegondolni, hogy egy perccel ezelőtt el tudta képzelni, hogy ez az ember valami mutatványos.
- Oh... ez esetben ismételten elnézését kérem. Ezt... öhm... végül is megértem, miért nem írta meg... most már világosabb a dolog, azt hiszem. Szóval a király egyik fia "zaklatta" őt a levelekkel. Akkor mégis csak jó, hogy eljött. Ezzel még te is egyetértenél, igaz? - fut át az agyán, ahogy a pocakjában lakó fiára vagy lányára gondol. Anyu megint fontos dolgokba keveredik. Mint mindig. Bocsáss meg nekem.
- Hol kívánja véghezvinni a... hm. Beszélgetést? - teszi fel Damien a kissé gyakorlati kérdést. Feltehetően nem a kocsiban akar tárgyalni, legalábbis nem csak itt.
A férfi ekkor sóhajt egyet, mélyen, majd legyint.
- Ugyan kérem. Ki nem álhatom a formaságokat. Azért is szoktam álruhában járni az utcákat, nehogy felismerjenek. Ha nincs ellenére, inkább beszéljünk, mint két levelezőtárs, semmint nemes és hercege.
Ezen mindketten elmosolyodnak, megkönnyebbülten.
- Meg tudom érteni. Damien inkább nem kommentál, őt hála az égnek inkább szokták a titulusánál alacsonyabb személynek nézni. Nem tudja már, hogy ennek örüljön-e vagy sem. - Készséggel eleget teszek a kérésnek. - feleli Mina kedvesen. Mennyivel könnyedebbnek érzi magát most, mint amikor saját fajtársai között volt, kiknek egyetlen gondolatát sem lehetett leolvasni az arcukról…
Mennyire nem érezte magát közéjük tartozónak.
- Természetesen távol áll tőlem, hogy vulgáris viselkedéssel hozzak szégyent a családomra. De itt egymás közt úgysem lát senki, akinek elvárásai volnának. – feleli Aladric, szintén mosolyogva. Mennyire nehéz is lehet neki. Annyi fölösleges apróságot várnak el tőle, s ő nyilván érzi, hogy felesleges, mégsem menekülhet. Kivéve most.
Kis szünet után folytatja.
- Azért hívattalak ide titeket, mert szövetségeseket gyűjtök. Most, hogy új zsinatelnököt választ az egyházunk, itt a lehetőség változtatni a dolgok menetén. Én pedig változtatni akarok. Nem szerényebb céllal, minthogy véget vessek a két királyság közti háborúnak.
Mina rég tapasztalt, kellemes lelkesedéssel kezd figyelni. Majd, ahogy a herceg befejezi a bevezetőjét, csak pislog, mint aki nem hisz a füleinek.
Álmodik?
Egészen biztosan álmodik, csak az ő agya volna képes ilyeneket kitalálni. Rudenz harmadik fia inkognitóban találkozik vele, és előadja, hogy békét akar. Hát ez csak valamiféle kitaláció lehet, de nagyon szép álom, nem akar felébredni belőle még egy ideig. Damien hangjára eszmél fel.
- Ez egy felettébb nemes gondolat. Megnyugtató, hogy vannak, akiknek ez a céljuk és eszerint reményeik is vannak, hogy megvalósítsák. - mondja a sötételf, észrevéve, hogy Mina jelenleg a hitetlenkedés sokkjában várakozik.
Aladrik folytatja terve kifejtését.
- No nem vagyok én idealista. Ezt a háborút nem lehet egyik napról a másikra elfojtani. Ám vannak terveink. Emellett pedig egy másik célt is kitűztem magam elé. A Zsinat kezében rengeteg hatalom van, mégsem felelnek senkinek. Ezzel sokáig nem is volt baj, amíg az egyházi urak és atyám szorosan együttműködtek. Az utóbbi években azonban megmutatkozott ennek az árnyoldala is. Ma már biztos vagyok benne, a Zsinat hatalmát ellenőrzés alatt kell tartani.
Mina ekkor összeszedi magát, mert egy ilyen bejelentésre válaszolnia kell, ezt nem lehet szó nélkül hagyni!
- E-elnézést, én... már elvesztettem a reményt. Fogalma sincs, mennyirre boldoggá tesz most. - jelenti ki Mina őszintén. Damien halványan elmosolyodik. Neki van fogalma rólaa, sőt, pontosan tudja. Mit lehet mondani, ő is meglepődött a dolgon. A vámpír próbálja újra végiggondolni az előbb elhangzottakat.
- De hisz... úgy tudom, jelenleg nincs is zsinatelnök. Vagy éppen ezért? Ha nincs vezető, akkor gyakran káosz kezd el uralkodni…
- Pontosan. Olyan zsinatlenökre van szükségünk, aki belátja a rendszer hibáit, s hajlandó változtatni rajta. A feladatunk még több szövetségest találni, s együttes erővel elérni, hogy a Zsinat tizenkét tagjának többsége támogassa ezeket az irányzatokat. Nem lesz könnyű feladat. Urakat kell arról meggyőzzünk, önként korlátozzák a hatalmukat. Ám szentül hiszem, hogy ez a helyes út.
A vámpír már régen volt ennyire megkönnyebbült. Biztos volt benne, hogy értlemetlen, frusztráló és eredményektől mentes lesz ez az út, de szerencséjére borzasztó nagyot csalódott.
Eszébe jut valami.
- Ön tudja esetleg, mi történt... a legutóbbi zsinatelnökkel? - kérdi halkan.
- Amennyire én tudom sosem nevezték ki hivatalosan elnöknek. Esroniel von Himmelreich nevezte meg őt utódjaként, ám ehhez a Zsinat nem járult hozzá. És most, hogy a Himmelreich halott, sokan a lehetőséget látják, hogy maguk jussanak fontos pozíciókhoz. Isidor Bose volt a neve az úrnak...
Hmmm. Igen. A neve, amit a többség előtt használt. - gondolja Mina megborzongva.
- Miután a Zsinat nem volt hajlandó választás nélkül beiktatni, keveset mutatkozott. De amennyire én tudom, még itt él Hellenburgban.
Kicsit megvonja a szemöldökét. Itt él? Valamiért ez a tény még mindig megrémiszti. De kétli, hogy találkoznának, hiszen hacsak... nos, Isidor nem akarja...
- Értem. Nos, amennyiben az a célja, hogy véget vessen ennek a vérontásnak, én teljes mértékben ön mellett állok. - szögezi le. Úgy érzi, még sosem volt ennyire biztos semmiben. Bár hajlamos a túlzásokra, de ez... ez az érzés most meglehetősen erős.
- Hasonlóképp. Hogyan tervezi ezeket az urakat meggyőzni? - kérdi Damien érdeklődve. Érezhetően nem lesz könnyű falat.
- Nem lesz egyszerű, ám a nehéz idők kemény megoldásokért kiáltanak. - kezdett bele Aladrik. - A cél, hogy egész Veroniát protestánssá tegyük nemes. Én magam is nemes célnak gondolom, változást adni az északabbik királyságnak. Ám ezt a célt nem hadvezérek tűzték ki. Lelkészek. S amikor hadba vonulunk, a nemes cél nem elég. Figyelembe kell vegyük, hogy mire vagyunk képesek, s mi az, ami csak többet ártana, mint amit nyerünk vele. Fájdalmas kimondani, de hideg fejjel kell gondolkodnunk. Egész eddig úgy vizsgáltuk a csatatereket, hogy a háború lezárásának egyetlen módja, ha zászlóinkat tűzzük ki a Katedrális csúcsára. Azonban az én tervem ennek szöges ellentéte: hogy fegyverszünetet érjünk el, nem szabad észak elfoglalására törekednünk.
....és eddig volt álomszerű a kép.
A vámpír homloka enyhén ráncolódik, ahogy hallgatja a herceg szavait.
- Oh, szóval... a béke elérése egyenlő azzal, hogy egész Veronia protestáns legyen?
Akkor érdekes, hogy épp őket hívták meg. Az Úrral való viszoonyuk meglehetősen érdekes, mondhatni, nemlétező. Gondolhatta volna persze, hogy nem lesz mentes az a bizonyos béke létrehozása egyfajta szellemi átalakítástól…
Ehhez többet kellene tudnia a vallások közti különbségről. Valóban az a fontos, hogy milyen nyelvet beszélnek? Természetesen logikusabb, ha olyat, amit mondjuk mindenki ért, s nem kell külön megtanulniuk a latint, azonban az, hogy miféle szertartással adóznak Istennek… ezeket mindig túlzottan apró részletnek gondolta. Soha nem értette, hogy tudott emiatt háborúskodásba kezdeni egy nép.
- Ez volt a Zsinat véleménye. Ezért támadtunk minden erőnkkel észak felé. És bár ennek hála sorra halmoztuka sikereket, győzelmet nem aradtunk, enyni év után sem. Bár voltak sikereink, nem volt elég. hiába foglaltuk el Einburgot. Hiába foglaltuk el Eichenschildet. Nem volt elég. Éppen ezért én azt mondom, meg kell állnunk. Egész eddig hátrányban voltunk. Kisebbek vagyunk, fiatalabb királyság, s sokakat megosztanak bizonyos álláspontjaink. Viszont ha feladjuk azt a célt, melyet annak idején a Zsinat kitűzött, hogy egész Veronia protestáns legyen, akkor ennyi marad: észak célja a mi országunk elfoglalása. A miénk...semmi több, csupán csak megmaradni. Értitek már, miként fordíthatjuk meg az állást?
Mina nagy levegőt vesz. Nem áll ő készen ily mértékű diplomáciára még…
De nem söpörheti el a problémákat állandóan. Igenis el kell gondolkodnia, hisz most van lehetősége befolyásolni valamit! Ezt… nem lehet csak úgy elengedni.
Rossz kérdés volt. Aladric egy ideig csak néz maga elé, hitetlenkedve, Mina pedig egyre vörösödik. Majd a herceg elneveti magát, és hosszú percekig csak hahotázik. Ez átragad a párosra is. Mina nem bírja tovább, el kell, hogy temesse vöröslő arcát a kezei mögé egy időre.
- Bocsánat...bocsánat! – szedi össze a herceg végül magát, majd újból kiegyenesedik és megigazítja a haját. - Tehát jól értettem: nem tudjátok, miért háborúzunk?
Mina és Damien se nagyon tudja visszafogni a nevetést. Mina nem bírja tovább, el kell, hogy temesse vöröslő arcát a kezei mögé egy időre.
- Őszintén megvallva eddig úgy tűnt számomra, a háborúk többnyire mindig területért folynak. - feleli Damien, miután összeszedte magát és kezd barátkozni a gondolattal, hogy történelemórát hallgathat majd Rudenz király legfiatalabb (ő-e a legfiatalabb? A fenébe is, fogalma sincs, hány fia van Rudenznek) fiától, aki most nevette ki őket, amiért tudatlanok. És egyébként grófok. Nos, sebaj, ez még mindig sokkal jobb, mintha egy karót nyelt nemes mndössze megvetően vonta volna rájuk a szemöldökét.
- Nem, tényleg, nincs ezzel semmi baj. legyint Aladrik, még mindig alig tudván visszafogni a nevetést. - Csak az járt a fejemben mennyire örülök, hogy találkoztunk. - tárja szét a kezét eme furcsa kijelentés után. - Erről jobban járnak, ha egy lelkészt kérdeznek meg. Ő majd ad megfelelő felvilágosítást. Többek közt az egyház fényűzése ellen lázadtunk. A papok fent északon valóságok főurak, akik hatalmukkal mások felett basáskodnak. Az egyház tagjai pompás palotákat és templomokat emelnek, s úgy élnek akár egy romlott báró. S akkor még nem is szóltunk a jogaikról. Az egyház tagjai nem felelnek senkinek, csak egymásnak. Egy papot ha gyilkolt sem lehet felakasztani, ám ha szálka vagy az egyház szemében, gond nélkül kiátkozhatnak. Ismertősnek hangzik? A Zsinatnak is pontosan ezek a jogai vannak. Ez az egyik oka, ami miatt változást akarok elérni.
- Oh, igen, ezek ismerősek. Ezek voltak a kiváltó okok, de nem feltétlen lettek volna megfelelő indokok egy évtizedekig szóló vérontáshoz. - jegyzi meg Damien. A fene hitte volna tíz éve, hogy itt fog ülni és az embeek egyházszakadásáról tárgyalni. Bár ez… rég nem csak az emberek ügye. Tekintve, hogy valóban, az egyik legnagyobb különbség Észak és Dél között az, hogy Északon a vámpírok, démonok és sötétlefek is… kevésbé toleráltak.
- Ha a Zsinatnak is ugyanilyen jogai vannak, akkor... voltaképp már nincs is különbség aközött, amit a két egyház képvisel. Akkor ugyanabba a hibába estek, mint amin változtatni akartak. - állapítja meg Mina, miután összeszedte megmaradt önérzetét.
- Ez azért nem igaz. A mi lelkészeink szerény életet élnek, a templomaink pedig mentesek minden pompától. Ezek a jogok csak amolyan...nyakunkon maradt régi szokások. S bizony nagy igazság, a háborúnak ezer más oka is volt. Az urak többsége szabadságot akart. Sokan megvetették a királyi házat is. Voltak, akik szűrték a levek vámpírokkal, démonokkal. Nekik is jót tett, hogy nem üldözzük őket. És persze egy háború mindig ígéretes elfoglaltság. A gyors győzelemmel hatalmas zsákmány is jár, dicsőség, földek. Mondanom sem kell, ha húsz éven át viaskodik az ember, ezek a kincsek sokkal kisebbnek látszódnak.
Zavartan kuncog.
- Igen... valóban jót tesz, hogy nem üldöznek minket, ezért igazán hálás vagyok. - ereszt meg egy mosolyt. Viszont sajnos nem mindenk hálás. A démonok közül semmiképp sem, ők mindig... azaz legtöbbször elvannak maguknak. Nehéz egy csoporttal együttműködni űgy, ha a csoport tagjai mind mást akarnak. - Ezek érthető célok, ám nem feltétlen tartom őket dicsérendőnek. Hogyan tervezte ezt egyébként? Ha legutóbb ennyire ellenállt Észak mindenféle... változásnak, miért gondolnák most meg magukat? Keserű szájízzel gondol arra az északira, akinek következtében most kettő helyett kell ennie. Vajon ő mégis mit gondolna... erről az egészről? Fogalma sincs már, utólag visszanézve semmit sem látott tisztán, ami annak az embernek a fejében történt.
- A Királyi Szövetségnek új célokra van szüksége. Ehhez pedig a Zsinatnak is együtt kell működnie. Amikor a hadaink megrekedtek, Esroniel von Himmelreich köddé vált, majd rá két évre felbukkant, szövetséget kötött a vámpírokkal, s csatába hívott mindenkit, mondván, hogy azokkal a hasznavehetetlen ékszerekkel legyőzhetjük az ellenségünket. Sem atyám, sem a királyi tanács nem hallott erről a tervéről, amíg ki nem kellett a toborzást hirdetni. És mit értünk el vele? Ott vagyunk, ahol a part szakad. Eichenschild a miénk lett, de milyen áron? Mégis mit érünk egy várossal, amit egy az egyben újjá kellett építsünk? – A herceg hangja megemelkedik, hallani a hosszú idő óta fogságban tartott dühöt, és meg is lehet érteni. Eichenschild. Minden egyes percben arra gondolt, nincs értelme és nem ezt kellene tenni, és mégis újra engedelmeskedett és vonult és keresett, megfigyelt, és gyilkolt, és…
De most inkább nem gondol erre.
- Ott voltunk mi is... - jegyzi meg, nem tudja pontosan, miért fontos ez, talán, hogy Aladrik megértse, hogy megértik őt.
- Atyám jámbor, nyugodt lélek. – folytatja az emberférfi. - Nem orrolt meg a Zsinatra, s együtt működött velük. Ám én más vagyok. S így ütött szöget a fejemben a gondolat: hogy megelőzzük ennek a sajnálatos komédiának a megismétlődését, igenis a sarkunkra kell állni.
- Ki vezérli most a Zsinatot? Elnök nincs, de kell, hogy legyen valamiféle önjelölt vezető. - jelenti ki Damien talán magabiztosabban, mint kellene, de nem tudja elképzelni, hogy máshogy legyen.
- Valóban, létezik a Zsinatelnök-helyettes tisztsége. A jelenlegi betöltője Skadi von Himmelreich, a nagy reformátor húga. Egy derék asszony. - vallotta be Aladrik - Amennyire nem értek egyet az egyházbéliekkel, úgy tisztelem őt. Nagy teher szakadt a vállára, amikor fivérének nyoma veszett. - Aladrik kissé megcsóválja a fejét. Vajon ő tudja, mi történt valójában von Himmelreichhal? Akárhányszor kérdezősködtek ez ügyben, sosem érkezett valódi válasz, az emberek vagy nem tudják, vagy túlságosan is piszkos dologról van szó ahhoz, hogy elmondhassák. Valakit védenek, ez biztos. Talán valamiféle szégyenteljes történet, amit nem kellene, hogy mondjuk észak megtudjon. Vagy akár Dél. Hiszen Esroniel egy hatalmas jelkép számukra.
- A célok, amiket kitűztem ezek: az első, hogy csak zsinatelnököt atyámnak is be kell iktatnia. Ne lehessen olyan zsinatelnök, akit a király nem ismer el.
Így belegondolva furcsa, hogy ez eddig még sosem volt így.
Egyszerre meegtisztelő és rémisztő, hogy ezeket a gondolatokat megosztja velük egy herceg. Vajon hanyadjára kell elmondania már őket? Vagy ők volnának az első "szövetségesek", akiket megkeresett? - Ezt az egyház nem biztos, hogy túl könnyen fogadná el. Végtére is ez egyértelműen a királyt helyezi az egyház fölé, már nem sértésnek szánom mondandóm, ne is vegye úgy, kérem. - pirul el újból Mina.
A herceg szavai komor hangvétellel folytatódnak, jelezve, hogy rossz területre tévedtek valamivel…
- Elég legyen a formaságokból. Épp elég súlyos ez a téma, csak a dolgunkat nehezíteni, ha mézes mázba burkolnánk a szavainkat. – nyög egyet a páros felé mutatva. A sértődékenysége talán kissé erőteljesebb a kelleténél. - Ne feledjétek, hogy a Zsinat volt, mely elsőnek visszaélt a bizalmunkkal. Ezzel a rendelettel az a célom, hogy ne jusson hatalomra még egy olyan öntörvényű zsarnok, mint Esroniel von Himmelreich. Se több se kevesebb. Aki mást lát benne, magára vessen.
- Udvariasságnak szántam, nem formaságnak. - feleli Mina kissé hűvösebben, elpirulva. - Értjük, ez az első lépés. De azt is látnia kell, hogy mások igenis mást láthatnak benne és épp emiatt támadhatják az ötletet. - mondja a sötételf.
- Teljesen érthető. - felel Aladrik. - Ám a második követelésem már ennél merészebb: a Zsinatban kapjon a királyi család, a Hellenburg család két állandó, örökös helyet.
Damien némileg összeszűkíti a szemeit és elgondolkozva néz. - Valóban merész. Nem gondolja, hogy ez annyit jelentene, hogy a hatalom egy az egyben átugrik egyik központból a másikba? Mina szíve hevesen dobog. Ezek a témák túlságosan is komolyan és nehezek. Kevésbé volna bosszantó a dolog, ha nem arra gondolna, mennyire szívesen felfalna egy - vagy két - almáspitét bármikor.
- Két szavazat a tizenháromból aligha jelenthet hatalomátvételt. Ennek a második követelésnek a célja az, hogy a Zsinat rendeletei időben a királyi tanács fülébe jussanak. Hogy többé ne ismétlődhessen meg, hogy a tudtunk nélkül cselekedtek.
- Értem. - feleli Damien és egy időre elgondolkozik.
- Ne haragudjon, de biztos többet tud Ön von Himmelreichról, mint mi. Mesélne róla egy kicsit? Mit tett, ami miatt ennyien gyűlölik? Leszámítva persze az egyértelműt... - kérdi Mina, hisz nagyon érdekli, mik lehettek azok az eltitkolt dolgok. Ezért annak ellenére, hogy nem a múltban kellene vájkálnia, mégis ezt teszi, hiszen ki tudja, lesz-e még lehetősége rá? Mégis kitől tudhatna meg többet? Talán a Zsinat egy tagjától. De hogy arra mikor lesz lehetőség, s mennyire volna az illető őszinte, az kétségesebb.
- Gyűlölni? Ugyan. – legyint a herceg. - Von Himmelreich egy szenvedélyes ember volt, aki a maga elveit követte, s nem hagyta, hogy mások mondják neki meg, mi a helyes, s mi az átkozott. Ez volt az, ami olyan jó reformátorrá tette. Ám ahogy teltek az évek, az öntörvényű természete megmutatta az árnyoldalát is. Talán emlékszik még azokra a furcsa ékszerekre, melyet a Nebelturm vámpírok készítettek. Nos, ha hiszi, ha nem, a vámpírokkal kötött szövetségbe, a toborzás kihirdetésébe, és az ékszerek használatába a koronának egyáltalán nem volt beleszólása. Még csak tudomást sem szereztünk róla, csak amikor már embereket kellett gyűjteni.
A vámpír megvonja a szemöldökét.
- Volt a birtokomban egy. - jegyzi meg, afféle vallomásként, visszagondolva a furcsa, simogató, halványsárga hangra. Mennyire hiányzott, amikor megszűnt. Tudta, hogy ott volt, s bármikor kérdezhetett tőle bármit. De mi is volt ő pontosan? Nem egy angyal, csak… a lenyomata, azt mondták. Ezt a gondolatot próbálta kizárni, hisz elképzelhetetlennek tartotta. Meg is kérdezte olykor a szeráfot, de csak kitérő választ tudott adni. Talán ő maga nem tartotta kitérőnek (ha tartani tudott bármit is bármilyennek.) Érzett-e ő? Létezett-e egyáltalán, vagy sem? Mindenesetre, most már nincsenek. Az ékszer ugyan még megvan, de nem tud már megidézni semmit, senkit.
- Mi célja volt azzal, hogy ezt eltitkolja? Nem értem.
Lehet, hogy több titok övezi a szeráfokat, mint sejtené? Volt valami mocskos részlet velük kapcsolatban?
- És most már senki meg nem fogja érteni. Esroniel von Himmelreichnak sok titka volt. Sok, amit meg sem osztott senkivel. – sóhajt az emberférfi.
Mina picit csalódottan néz maga elé. Válaszokra számított, de vagy nincsenek, vagy Aladrik nem kívánja megosztani. Amire számítani lehetett.
- Ami el is visz minket a harmadik célomhoz: a törvények megsértéséért az egyház tagjait szabadon bírálhassák azok, akiknek pallosjoguk van. Az urak és a szolgabírók ítélkezhessenek a lelkészek felett is. – folytatja Aladrik.
- Ez jogosnak hangzik. - jegyzi meg a vámpír. Persze mást fognak gondolni azok, akiknek esetleg kára származhat ebből.
- Ha ezeket elértük, akkor a Zsinat többé nem fog tudni a maga feje után menni, ami biztosítja a nemesség és az egyház közti szoros kapcoslatot. Ha ez megköttetett, hozzáláthatunk tervünk véghezviteléhez, melyben békekötésre kényszerítjük északi tertvéreinket.
Damiennek egyszerre rezdül meg a szája széle és a szemöldöke.
- Békekötésre kényszerítjük? - ismétli. Nem annyira naiv, hogy azt higgye, sikerülni fog ezt a kényszerítést teljes mértékben zsarolások és/vagy vér nélkül elintézni. Vagy, hogy egyáltalán sikerül bárhogyan elintézni.
- A célunk nem kevesebb, minthogy észak jobbnak lássa fegyverszünetet kötni, semmint folytatni a háborút. Ahogy mondtam, ha nem célunk egész északot protestánssá tenni, akkor már azt is győzelemnek tekinthetjük, ha elismerik a királyságunkat, nincs igazam? – tárja szét a karját Aladrik.
Mindketten bólogatnak.
- Nyilván. Hogy tervezi ezt kivitelezni? - kérdi Damien.
- Miután a Zsinat is beleegyezett ezekbe a feltételekbe, új irányt adunk a támadásinknak. Ahelyett, hogy a várak és városok elfoglalására koncentrálunk, a Heimswaldtól északra elterülő földeket vesszük célba. Ezek a földek közel helyezkednek el a Katedrálishoz. A nagyobb támadások helyett apró, óvatos rajtaütésekkel, fosztogatásokkal és nehezen megtorolható gyors csapásokkal fogjuk lefárasztani az ellenséget. A fosztogatott javaknak hála a mi csapataink fenntartásának költsége csökkenni fog, míg az ellenség felperzselt, ugarrá tett földön fogja magát találni. A célunk megmutatni, ha ez a háború a végtelenségig fog húzódni, mi bírjuk, majd tovább. És szép lassan egyre több és több nemes és főpap fog afelé hajlani, hogy tárgyaljunk. Számításaim szerint egy aratásnyi idő alatt elvesszük a kedvüket a háborúzástól. A fegyverszünet megkötésekor pedig csak annyit kérünk, tartsuk meg önállóságunkat. Ebbe bele fognak egyezni.
Mina tekintete egyre viharosabb lesz, ahogy hallgatja a herceget, s ahogy az befejezte mondandóját, nem tudja megállni, hogy föl ne szólaljon.
- De hát... Min változtatna ez? Mármint... értem, hogy a támadások máshol történnének, de ugyanúgy támadások volnának. Ezzel pedig csak tönkretesszük Észak területét. Hogy kérhetnénk őket békére, ha mi magunk csak tovább támadunk?
Igyekszik megőrizni hangjának nyugodtságát, bár érezhető, hogy lelkesedése magasabbra hág, semmithogy sokáig fenn tudja ezt tartani.
- A mi célunk, hogy észak kifizetődőbbnek lássa megegyezni, semmint folytatni a harcokat. Ha a háború semmi kárt nem tenne az országukban, akkor hajlanának a békére? Ha elérjük, hogy ne érje meg nekik a háborút folytatni, akkor akarják majd csak ők is. De nem kell aggódni. A támadásaink abbamaradnak abban a pillanatban, ahogy a fegyverszünetet megkötöttük.
Aladrik említette, hogy forrófejűbb, mint az apja… Nos, kezdik látni ezt.
- Én kétlem, hogy... egy efféle magatartás elérné, hogy fegyverszünetet akarjanak kötni. - vesz a vámpír egy nagy levegőt. Persze. Békét. Támadással. Nyilván, a támadások midnent megoldanak, eddig is ezt tették, vagy nem? - A fosztogatás is kárt tesz az országukban... különben nem lenne értelme végrehajtani. - teszi hozzá Damien halkan.
- Nos ha nem így, hát milyen módot lát rá, hogy rávegyük őket? – dől hátra az út során legelőször Aladrik, s keresztbe teszi a lábait.
Mina nagyot néz, mevonja a szemöldökét. Ez valamiféle kihívás? Aladrik most azt várja, hogy meglepetten hallgasson s ne legyen képes mondani semmit, hogy aztán győzedelmesen elmosolyodhasson és mondhassa: "na látja"? Nem adhatja ezt meg neki csak úgy...
- Nos... Diplomácia? Tárgyalások? Valamiféle gazdasági egyezség? Amint kellő számú vezető érti meg, hogy ez a jó út, csupán létre kell hozni egy dokumentumot, ami rögzíti, hogy mostantól két külön országként létezünk, megegyezni, hol húzódjék a határ... ez... nyilván nem lenne könnyű, hiszen mindenki magának akarna többet, de... egy kompromisszumra van szükség.
- A gond csak az, hogy ha nincs ami az érveket alátámassza, kiröhögik őket. Az én elképzelésem egyszerű. "Nem éri meg nektek háborúzni, mert több kár ér titeket, mint minket. És mi egyes egyedül megmaradni akarunk." Ez a legkevesebb áldozattal járó módszer, amivel eddig szembesültem. Ha más utat akarunk venni, egy legalább ilyen erős érvvel kell előállnunk. Az én célom a diplomácia és a tárgyalások. Ám valamivel el kell érjük, hogy az északiak egyáltalán hajlandóak legyenek leülni velünk tárgyalni. Mert jelenleg előbb égnének máglyán, semmint hogy délivel egyezkedjenek. - Aladrik gyorsan megrázza a kezét a páros előtt. - Félre ne értsetek, nem akarom, hogy most döntsük el. Ez egy nehéz kérdés. De el kell döntenünk, mielőtt elkezdjük a terv megvalósítását. Ha nincs kész érvünk, a Zsinat jogosan mondhatja azt, hogy csupán csak a hatalmas akarjuk magunkhoz ragadni.
A herceg újra előredől, ahogy felel.
- Ezt az egy dolgot meg merem ígérni. Ha mi csak védekezünk és borsot törünk a másik orra alá, mi fogjuk tovább bírni. A várat védeni mindig könnyebb, mint megostromolni. Erre bármelyik hadvezér a nyakát merné tenni.
Hangja magabiztos, nem kételkedik beszédében. Kis gondolkodás után folytatja:
- És különben is, nem kell, hogy mi bírjuk tovább. Csak az kell, hogy az északiak elhiggyék. – kacsint. - De persze ha van más ilyen erős érve, amitől az északi leülne egy asztalhoz tárgyalni, elő vele.
Nagy levegőt vesz és pocakjára helyezi a kezét. Mondhatná, hogy nem erre jelentkezett, de sajnos de. Arra jelentkezett, hogy érveket hallgasson és próbáljon ellenük küzdeni. Vagy… ellenük? Miért kell mindig valami ellen lenni? látszólag a céljuk ugyanaz, ám a fosztogatás ötlete még mindig nem tetszik neki.
- Mondjuk... nem fog több ártatlan meghalni? Vagy ártó, nem számít. Egyik oldalon sem.
- Ez aligha fogja az északi urak szívét meglágyítani. Ez csak simán...naiv. – jelenti ki talán enyhén gúnyos mosollyal Aladrik.
A vámpír visszafog egy szemforgatást.
- Rendben, nem fog több ártatlan meghalni a háborúzkodás miatt. Nyilván azt nem várják el tőlünk, hogy az öregedésre és minden betegségre is gyógyírt találjunk... – mondja enyhén bosszúsan.
- Nem egészen erre gondoltam. – vakarja meg az emberférfi a tarkóját, majd hátradől. Nyilván nem erre gondolt. - Hanem arra, hogy pusztán a veszteségek említése nem fogja meggyőzni a hatalmasokat. Valamivel érzékeltetni is kell azt. Amire a legkézenfekvőbb mód...nos tudjátok, ténylegesen veszteségeket okozni.
Megvakarja az állát, majd csettint egyet.
- Elmondom így. Ha egy északi követ csak úgy felbukkanna Hellenburgban és elkezdené kiáltozni, hogy a háborúban ártatlanok halnak meg, vajon hány déli uraság venné komolyan? És hány nevetné ki? Ugyanis van még egy fontos tényező. Nem elég az, hogy néhányakat meggyőzzünk északon, hogy jobban megéri nekik fegyverszünetet kötni. Nekünk a többségüket meg kell győzni. Ehhez pedig tettek kellenek, amik alátámasztják a szavainkat.
- De hiszen eddig is így volt. Úgy gondolja, nem érezték a háborút eddig eléggé?.... Elgondolkozik, s addig tekintete kifelé pihen a mellettük elbaktató épületeken, embereken. - Látniuk kell. Tudniuk, érezniük ezeket a veszteségeket. Én ott voltam Eichenschildben, ha látnák, amit láttam, akkor az elég bizonyíték lenne vajon? Damien összevont szemöldökkel néz rá.
- Mire gondolsz? - Van egy sejtése.
- Talán... nem tudom, létezhet olyan mágia, amellyel meg tudjuk ezt oldani. De persze a vámpírmágiában sem bízik Észak.
Ekkor szinte megugrik, olyannyira összerezzen, mert Aladrik keze nyomán egy hatalmas koppanás hallatszik a kocsi oldalán. Mina szeme hatalmasra nyílik, gyomra kellemetlenül húzódik össze és zavaró forróság árad szét az arcán. Majd lassan újra beindul a légzése és megpróbál nem pánikrohamot kapni. Damien szemöldöke ezzel ellentétben lefelé kúszik, s kissé még jobban kihúzza magát.
- Elnézést, összekavarodtak a fejemben a gondolatok. - szusszant egy nagyot Aladrik. - Az terv, amivel előálltam kevesebb erőforrással, kevesebb kockázattal és kevesebb áldozattal jár, mint az offenzívák, amiket eddig csináltunk. A ti szavaitokkal élve, kevesebb ártatlan hal meg. Mégsem nyertem el a tetszéseteket. Mi volt az oka neki?
Nos, legalább fölteszi a kérdést.
- Ne haragudjanak, szabad ennem egy kicsit? - szólal meg Mina halkan, majd engedélyre nem várván nyúl bele a mellette lévő utazótáska egyik zsebébe, hogy egy elcsomagolt almáspitét elővegyen, majd megkönnyebbülten mélyessze fogát az őt kedvesen üdvözlő süteménybe. Így van. Ízek, ők nem hagyják cserben, ők nem bántják, nem várnak el tőle semmit, csak boldoggá teszik. [ccolor=#66ff00]- Gróftársam előnyben részesíti a lehető legkevesebb áldozattal járó módszereket. [/color]- magyaráz Damien türelmesen. Nos... igyekezve az lenni.
A herceg ismét ugyanazt a meglepett tekintetet veti rá, majd ismét hangos hahotázásba kezd. Ez a szokása nem épp tetszetős.
- Bocsánat, bocsánat. - sóhajtozik Aladrik ismét, láthatóan idebent, a fogatban már nem félve a lelepleződéstől. Ki tudja, talán bent az udvarban nincs lehetősége még elmosolyodni sem, ezért nevet hát most ennyi. Két kezével megtámasztja magát oldalt. - Hát akkor teszek egy ajánlatot. Miért is ne mehetnénk el más irányba. Kutassatok, keressetek. S ha fel tudtok mutatni egy másik megoldást, állok elébe, lecserélem, amim nekem van. Jelenleg több nemes és egyházfi akarja velem együtt elhozni a békét. Eddig még senkinek nem sikerült ennél jobbat kitalálnia. De talán majd ti. - mondta, ahogy feléjük szegezte az ujját - De jónak kell lennie! Nem holmi üres szavaknak, meg egyértelmű tényeknek. Olyan kell, ami ráveszi a makacs északiakat, hogy adják be a derekukat.
Mina próbál odafigyelni aa légzésére és kizárni minden mást. Ötlete sincs, hogy most épp miért nevetnek rajta, de inkább iigyekszik arra odafigyelni, hogy szépen lassan megrágjon minden falatot és nem törődni azzal, hogy közben rákvörös lesz az arca... Damien pedig halványan, nem túl őszinte boldogsággal telve elmosolyodik.
- Mik az eddigi ötletek, amik nem váltak be? - fől előre a sötételf és a térdére támaszkodik a könyökével. Hátha valamelyik hasznosítható.
- Nem sok, kósza ötletek csupán. Meglepetésszerű támadás a tenger felől, minden erőnket egybegyűjtő hatalmas offenzíva a folyó mentén. De volt aki Finsterwald felől akart az ellenség hátába kerülni. – legyint. - Egy ötlet sem jutott el olyan részletességig, mint ez.
Nyilván a sajátjára gondol…
Aladrik keresztbeteszi a karját.
- És amíg nem lesz egy másik, ami vetekedne vele, addig mind az én tervemhez tartjuk magunkat. Ha nincs tervünk, nem állhatunka Zsinat elé. Elfogadható ajánlat?
- Mennyi gondolkodási időt kapunk? - kérdi Damien, szinte már most érezvén, hogy az idő sürgeti. Elő kell állni valamivel, ami jobb ötlet, mint a fosztogatás…
- Ugyan, utálom, ha valaki az időmet korlátozza. Mégis honnan kéne nekem tudnom, hogy mennyi időmbe fog telni kitalálni egy ötletet. - tárta szét a karját Aladrik, ahogy kuncogott egy kicsit - Amikor eszükbe jut, csak véssék le, terjesszék elő.
A sötételf nem akar hinni a füleinek.
Aladrik arca komolyra vált, s először egyikük, majd másikuk szemébe néz.
- Azonban egy jó tanácsot mindenképp adot. emlékeztek rá, hogy kritizáltam a Zsinatot, mert túl nagy célt tűztek ki maguk elé? Mert protestánssá akarták tenni északot, holott nem volt meg hozzá az erejük? Ne kövessük el ugyanazt a hibát. Jó dolog a nemes cél, de figyelembe kell vennünk, mire vagyunk képesek. A háború áldozatokkal jár. Nekem sem kenyerem a halálba küldeni másokat, de lehetetlent hajkurászni többet árt, mint használ...nézzétek csak meg, mi történt az elmúlt húsz év alatt.
A vámőír kezd megnyugodni, megölni nem akarják talán őket, viszont az elkövetkező napok és feladatok miatt igencsak izgalomba jön.
- Természetesen. - felel a sötételf, Mina pedig lassan befejezi a pite felét. - Még egy kérdésem van: miért mi? Honnan tudta, illetve tudja, hogy bízhat bennünk egy ilyen ügyben? Ez a kérdés mindig érdekes. Ekkor bújhatnak ki a hátsó szándékot tartalmazó szögek a zsákból, ám most erről nem lesz szó, úgy sejti. Aladrik forrófejű, azonban őszintének tűnik.
Mina érdeklődve pislog: vajon lekicsinylést hallanak majd vagy dicséretet? Akármilyen kicsinyesnek is véli ezt, a dicsérő szavak mindig jólesnek neki…
- Nem csak ti. – feleli tömören Aladrik, ami nyilvánvaló volt. - Szemem előtt van még megannyi alkalmas ember. S hogy mitől lesz alkalmas...nos, hallottam ezt-azt rólatok. Azt mondják fantasztikusak vagytok, hogy annyi ellenséggel végeztetek egy lelegzet alatt, mint egy veterán templomos. Azonban ezek hidegen hagytak. - mondta Aladrik - Tudjátok én hadvezérnek tanultam. Feladatom megtalálni, mivel lehet a háborút megnyerni. És ami felkeltette az érdeklődésemet, ami kíváncsivá tett, nem a hadi sikereitek voltak. Hanem a diplomáciai sikerek, amikről nem zengtek ódákat.
Oh, igen, Minának eszébe jut, amikor Laetitia felemlegette, miről is híres ő. Ő pedig felháborodott, mert nem akar arról híres lenni, hogy oltotta ki valaki életét.
- Igyekszünk nem csalódást okozni. - feleli többé-kevésbé magabiztosan. Kitalálni egy tervet. - Úgy érzem, egyetértünk a legfőbb dolgokban. Nem lesz itt gond. Talán. Végül is csak Dél és Észak békéjének megoldásán kell ügynödniük. Semmi nehézség vagy feszültség nincs ebben, ugyan már.
- Hiszitek vagy sem, de egy szerződéssel nagyobb csatát lehet nyerni, mint egy egész ostrommal. És kis kutatás árán megtaláltam, hányan csatlakoztak az ügyünkhöz, miután tárgyaltatok velük. Meg kell mondjam, biztató olyanoktól, akik nem tanultak diplomáciát.
Mina lenyel egy falatot, majd megszólal. - Nos... Neveltetésemben szerepelt az is, ha úgy vesszük. - ingatja meg a fejét. Rengetegszer próbálták a fejébe verni, hogyan kell viselkedni, mire mit illik mondani, hogy győzze meg az embereket erről-arról, sok rejtélyeskedés, játszmázás és egyebek, amik közül ha nem is használja mind, de emlékei között ott vannak és néha előjönnek, ha szükség van rájuk.
- Köszönjük a bókot.
- Nos, van egy kiváló tanárom, aki engem is tanított. örömmel bemutatlak majd neki titeket is. De addig érjétek be az én tanításaimmal. Ez most nagyon fontos lesz, jegyezzétek meg. A Zsinat egyik tagja, egy bizonyos Arnold von Röttenheim régi jóbarátom. Osztja a nézeteimet is. Ha őt zsinatelnöknek választják, biztos a győzelmünk. Ám bárki más, aki hajlandó az elveinkért kiállni, megteszi. Ha netán valakit a hatalom, a tiotulus motivál, de hajlandó mellénk állni, hát legyen ő a zsinatelnök. A jó diplomata hajlandó engedni... ahogyan én is engedtem, amikor nem tudtatok azonnal felelni. – magyarázza Aladrik gesztikulálva.
Valóban így tette. Szerencsésen türelmes egy uralkodófi… Vagy csak nagyon jól játszik?
Nem, nem lehet mindenre gyanakodni. A szándékai kétségkívül őszinték és hajlandó meghallgatni másokat. Ez sokkal több, mint amire számítani lehetett.
Mina úgy érzi, otthoni terepre talált.
- Köszönjük türelmét. Bocsásson meg, néha elragadnak az érzelmeim. Egy ideje különösen is. - vonja meg a szemöldökét igyekezve nem letekinteni domborodó pocakjára. Biztos benne, hogy felfokozott ősziteségének ez az oka... vagy csak hárítani akarja a felelősséget. Nem, mintha Aladrikot nem ragadták volna el az érzelmei mostanában...
- Az ötletei tetszetősek... Nagyon is. Igyekszünk minden lehetőséget végiggondolni, és kapcsolatba kerülni Önnel ismét... öhm... Ugyanoda címezzük a leveleket, ahová eddig? - kérdi Damien, ahogy a vámpír táplálkozik tovább.
- Ó, még el sem mondtam a terv első lépéseit. - teszi össze Aladrik a kezeit, mint aki büszkén tervezget. - Ugyanis azt akarom, hogy találjatok nekünk szövetségeseket. Már meg is van az első kiszemeltem.
Mina szeme fölcsillan.
- Ha jól emlékszem, említette. Ám azt nem, hogy ki az. - Majd vár figyelmesen.
- A tervet már most elkezdjük felépíteni. Szövetségeseket gyűjtünk. Aztán együttes erővel felvázoljuk a tervet a Zsinat tagjainak és a mi oldalunkra állítjuk őket. Ha a Zsinat legalább kettő harmada támogatni fogja az ügyünket, innentől sima az út egészen a fegyverszünetig. – Aladrik az utat kezével is szemlélteti, egy vízszintes vonalat húzva a levegőben. - Az első, akin megakadt a szemem, egy körmönfont, céltudatos hadvezér: Primrose Elsdagon grófnő. Befolyásos ismerősöket tudhat magának a Zsinatban, s azon kívül is egyaránt. Őt kell elsőnek megkörnyékezni. A grófnő közeli kapcsolatot ápol beosztottjaival és tisztjeivel, így nem lesz nehéz megtalálni. Szabadideje nagy részét az embereivel tölti.
Egy grófnő. Tehát a titulusuk azonos, ez talán megfelelő ahhoz, hogy komolyan vegye őket és kéréseiket.
Mina agyában forognak a fogaskerekek.
- Megoldjuk majd vele az audienciát. - mosolyodik el, dörzsölgetve a lelki kezeit.
- Annyit kell átadnunk, hogy békét akarunk teremteni Észak és Dél közt? Vagy addigra már kiforrott terv kellene, hogy hogyan. - kérdi a sötételf.

A hozzászólást Wilhelmina von Nachtraben összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 18, 2021 9:26 pm-kor.

Wilhelmina von Nachtraben · 4 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szer. Júl. 08, 2020 8:29 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Primrose Elsdragon. Az első, akit meg kell győzniük arról, amiben nem is biztosak még…
Körbekérdezősködnek, hol lehet az illető, és kiderül, hogy mely városrész környékén vezet egy szakaszt.
A nagykönyvtár előtt egy ismerős arcot vesznek észre, ami nem semmi, hogy ki tudják szúrni a tömegből, mert igen sokan vannak, mintha sokkal többen nyüzsögnének most, mint máskor.
A fehér hajú tünde zsoldossal jártak annak idején az égő erdőben, sajnos kissé sikertelenül.
Damien pedig legutoljára Finsterwaldnál látta, ahol a hatalmas mélységiszörnyeteggel harcolt. Damien úgy gondolja, az a minimum, hogy köszön, így odalép a férfihoz és biccent. - Szép napot, Lance.
A tünde bólint, még mindig a tömeget figyelve.
- Szép napot. -
- Üdv, Lance. - köszön Mina is, Damien pedig, tekintve, hogy a zsoldos nem tűnik úgy, hogy bájcsevegni akar - ahogy ő sem - a lényegre tér. - Van esetleg tudomásod, hol találunk egy bizonyos Primrose Elsdagont? Különös név. Sokféle személyt elképzel ehhez a névhez, de lehet, egyik se fedi a valóságot.
- Valamelyik osztagot vezeti. - néz körbe Lance, biztosan az illetőt keresve.
- Arról értesültünk, igen. - bólint párat, majd enyhén követve Lance tekintetét türelmesen vár, hátha a férfi kiszúrja őt a tömegből. Miután ez láthatóan nem történik meg, újból visszafordul a tündéhez. - Biztosan itt van a környéken valahol. - jegyzi meg, kissé reménykedve, hogy még feltűnhet.
Lance megrázza a fejét.
- Nem látom sehol. Pedig mintha nem is olyan rég a szemem sarkából észrevettem volna, nem lehet messze. Már ha ő volt, nem vagyok benne biztos.
- Beszélnünk kellene vele. Minden jót, lehet, hogy még találkozunk. Azzal Damien meg is indul tovább. Aggódik emiatt a találkozó miatt kissé. Mina meghajtja a fejét egy pillanatra, majd dolgukra hagyják a zsoldost és elindulnak a megadott irányba, nyitva tartva szemüket bármiféle szakaszvezető-külsejű személy iránt.
Egy kürtszó ugrasztja ki a szívüket nemsokára. Aztán még egy és még egy, egyre közelebb hozzájuk, ahogy a közelebb s közelebb levő tisztek megfújjják hangszerüket.
Meglepetten megtorpannak a hangra és annak irányába néznek ösztönösen. Mást nem tudnak tenni, mint figyelni és készenlétben állni az újra meg újra felhangzó kürtszavakra. - Mi a fene történik?- kérdi Mina idegesen, mintha az, hogy megkérdi, változtatna bármin is. - Valami felkavarta az állóvizet.
- Öröm volt látni. Most jobb lenne elhagyni a környéket, nagyon bátornak kell lenni valakinek, ha ilyenkor képes zűrzavart csapni egy ilyen helyen. - néz rájuk még egyszer a zsoldos, mielőtt eltávozik, anélkül, hogy tovább faggathatnák.
Hamarost katonák sorakoznak fel a helyszínen, tisztelegnek, majd egy izmos, magas tünde nő jelenik meg, s bejelentést tesz.
- Parancsot kaptunk, hogy zárjuk le a teret. Már küldöttem segítséget a legközelebbi fal őrségéhez. A könyvtárat le kell zárni. Egy áldott lélek se ki, amíg a többiek...- sóhajt egy nagyot a nő, ahogy megdörzsöli a homlokát - ... meg nem vizsgálnak mindenkit, aki a téren tartózkodott és átkutatják át őket.
- Mi történt? - kérdez Lance egy mellette állót, de a marsall felel.
- Kirabolták a könyvtára. A tulajdonos pedig tajtékzik a dühtől.
Igyekeznek közelebb jutni a tömegben a Lance-hez beszélőhöz és kihallani, mit mondanak. Remek. A legjobbkor.
- Miket vittek el? - kérdezi Damien. Úgy érti, Mina úgyis megkérdezné, s így talán megkíméli némely kellemetlenségtől…
Nem volt jó ötlet, a nő ugyanis már emeli az ujját Damien felé, feltehetően nem túlságosan pozitív hozzászólást tervezve, de végül megáll és az ajkába harapva fordul vissza a tömeghez.
- A polgárok maradjanak ahol vannak. Türelem, hamarosan mehet mindenki a dolgára. Ha végeztünk, minden kétségüket eloszlatom.
Ezt őszintén kétli, na de hát nem is tudhatja Elsdragon, miféle kételyeik vannak. Így aztán Damien csak bólint egyet, megértően.
- Ha mindenki szétszéled... akkor talán válthatunk szót vele majd. – jegyzi meg halkan Minának.
Lance sem örül a fennálló helyzetnek.
- Minek ekkora felhajtást csapni, mielőtt megtudnánk bármit? Minél nagyobb a kavargás, annál könnyebben eltűnhet az, akit keresünk.
- Igen tudom. Ám sajnos meg van kötve a kezem, mert a tulajdonos... – kezdi a marsall, amikor feltehetően az emlegett személy közeledik magabiztos, hangos léptekkel.
- Ennyi elég lesz, Elsdragon gróf. – szólal meg komor, de gyenge hangon egy szőke-ősz, egyébként esztétikus hajú férfi, kinek fekete, vaskos bajsza furcsa összhatást alkot ezzel a hajkoronával, egyébként díszesnek nemigen mondható köpenyt visel.
- Von Himmelreich. – köszönti őt hidegen a marsall.
Mina majdnem kiesik a szemein. Von Himmel...micsoda?! Nagy csodálkozva oldalra néz, de Damien is csak ráncolja a homlokát. Aztán lehiggad, ahogy eszébe jut: A Himmelreich család elég széles, nem kell, hogy akit ilyen néven említenek, az Esroniel legyen.
- Itt fogok várni az eredményekre. Addig is kérem mindenki türelmét és megértését. És kérem, hogy ne fecsegjen a szükségesnél többet erről a felettébb aggasztó esetről.- köti ki a férfi.
A vámpír megdörzsöli a homlokát. Nincs hát más, mint várni.
És várni.
És várni.
A percek telnek, a nap süt. Nem történik semmi új. Azazhogy, az a bizonyos ezüsthajú férfi magából kikelve veszekszik, legalábbis meglehetősen dühösnek tűnik, miközben Elsdragon marsall minden erejével próbálja lenyugtatni. Mekkora türelem kellhet ahhoz, hogy ezt mindig elviselje.. Mina nem így képzelte a Himmelreichokat, bár sokat nem is tudott róluk ezidáig. Esronielen kívül.
Damien próbálja a lelket tartani Minában, aki nincs annyira oda a hosszas várakozásért. Idő közben elrágcsál egy almát és próbálja mindenfélével lekötni a gondolatait. A szemét megforgatja kissé, amikor átkutatják – mert őket is átkutatják, valaki állítólag ellopott egy szögletes, nagyjáából egy rőfnyi tárgyat a könyvtárból -, de nem ellenkezik, azzal csak bonyodalmat okozna...
Tárgyat. Miért nem mondják ki, hogy könyvet?
Fél óra múltán – mely többnek érződik – a marsall újra megfújatja a kürtöket. Ezután a könyvtártulajdonos egy újonnan érkezett, ismeretlen csapathoz csatlakozik, Primrose pedig megkönnyebbül.
- Köszönöm a türelmet. Oszoljatok, ma korábban kell váltanunk... Aki felvilágosítást akar hallani, annak állok rendelkezésére. – jelenti be kissé gondterhelten. A katonaság szertefoszlik, ketten-hárman maradnak ott rajtuk kívül, ők se mondanak semmit, így hát…
Talán itt az idő!
- Most már mehetünk? - kéri ki gyengén Damien véleményét. - Ha valamikor, most érdemes. Mina megpróbálja rendezni a vonásaid, kevéssé életuntnak és kimerültnek tűnni, majd a páros Elsdragon grófnőhöz sétál.
- Üdvözlöm, grófnő. A nevem Damien Nightwind.
- Wilhelmina von Nachtraben. - próbál mosolyogni a vámpír. Nagyon unja a bemutatkozást, adhattak volna neki rövidebb nevet.
- Sejtem, hogy nem ez a legalkalmasabb időpont, de ha lehet, igényelnénk egy kicsit az idejéből egy tárgyalás... vagy inkább nevezzük eszmecserének. - javítja ki magát a sötételf.
- Majd ha nem akarják lecsapatni a fejem. – nyög egy nagyot Primrose, és Mina meglepődik, hogy milyen együttérző mosolyt képes produkálni. - Primrose Elsdragon, marsall. - mutatkozik be, biccentve. - Bocsátsanak meg, de tele a két kezem. - Damien megrázza a fejét, hogy semmi gond. Ahogy hallották, a könyvtárat kirabolták, s nagyon fontos értéktárgy tűnt onnan el. Kitalálhatják, ki volt az első gyanúsított... –fejezi be a nő morogva.
- Ez... - kezdi Mina élesen, aztán kissé visszafogja a hangját. -... felháborító. Nem ismeri a nőt, de kapásból őt gyanúsítani csak azért, mert helyileg elképzelhető a dolog.
Primrose végignéz a pároson.
- Maguk szintén nemesek, nem igaz? Mi szél hozta önöket Hellenburgba?
- Így van. A grófságunk innen nem messze található, északnyugatra. - magyarázza Mina. - Nos, ez... ennek köze lenne ahhoz, ami miatt beszélnünk kellene Önnel. - mondja enyhén elpirulva. Talán nem mindenki előtt kellene megtárgyalni a dolgot.
- Ám legyen. – mondja Primrose egy sóhaj után, és Mina máris rosszul érzi magát.
A marsall az embereihez fordul.
- Aki még válaszokat vár, kövessen. - Majd a pároshoz: - A barakkokban tudok szolgálni bővebb magyarázattal. Sajnos a "tulajdonos" ragaszkodik az ilyen szintű óvatossághoz.
Érthetően nem kedveli azt a férfit. Nem tűnik túl… barátságosnak.
Lance, valamint rajta kívül még két másik katona is követi a csapatot, meg még egy polgár, akit azonban hamarost elküldenek, mivel kiderül: csak kíváncsiskodik arra, s nnincs is semmi dolga a grófnővel. Szomorúan távozik hát, majd Primrose hellyel kínálja mindannyiukat egy-egy széken.
- A könyvtárban sok értékes tárgyat őriztek. Egy részüket lent, az alsóbb szintjén a föld alatt. Onnan tűnt el valami. De sajnos nem árulták el nekem, mi. Az első dolog, amit megtutam, hogy von Himmelreich dühtől tajtékozva követelte, hogy fújjak riadót...a többit már tudjátok. – nyög egy nagyot megint, majd megnyalja kiszáradt ajkait, kulacsához nyúl s meghúzza azt.
Elgondolkozva néznek maguk elé. Eszerint senki nem tud semmit. - De még azt sem tudják, mi ez a tárgy? Szögletes... valószínűleg egy könyv lehet, ha egy könyvtárról beszélünk.
- De ha nem tudják, mit keresünk... mi értelme volt átvizsgálni mindenkit?
- Én is ezt mondtam. - újabb fájdalmas nyögés. A nőnek nagyon elege lehet mindebből. - De állítólag a tárgyat egy apró ládában tartották. Azt kerestük. Nem tudom mi az, csak azt, hogy sikerült tönkretennie a napom. Most még ráadásnak ki is adták, hogy kutassunk utána. - néz savanyúan Lance és a másik két katona irányába.
Mina kezd szimpátiát érezni a nő iránt egyre jobban. Talán, mert így már nem egymaga nyűgös ezen a napon.
- Igazán sajnáljuk. Talán csak egy apróság az, ami... különösen fontos, öhm... von Himmelreichnak. Mi egyébként egy bizonyos Aladrik von Hellenburg nevében érkeztünk, mondhatni. - tér a lényegre, remélhetőleg nem csak hozzáadva a nő már eleve nem túl fényes napjához...
A név nem tudni, mennyit mond Elsdragonnak, azonban végigméri őket egy ideig, elgondolkodva. Mina már megszokta ezt a nézést.
- Hallottam ezt-azt magukról, értenek a körülszaglászáshoz. Kössünk egy üzletet: keressék nekem meg azt a nyomorult ládát és maguké az egész estém.
Erre őszintén nem tudja, mit kellene mondani, elsőre. Azonban úgy fest, a marsallnak felderült a kedve emiatt az ötlet miatt. Mina majdnem eltátja a száját. Pislog párat, Damien csak megvonja a szemöldökét.
- Megtesszük, amit tudunk...- jelenti ki enyhén határozatlanul még. Közben gondolkodik. Ez csak húzza az időt, azonban… Aladrik azt mondta, akármennyi idő a rendelkezésükre áll, logikusan gondolkozva Észak és Dél helyzete nem fog sehová se szaladni az elkövetkező napokban.
- Akkor megegyeztünk. Most pedig ha megbocsátotok, foglalkoznom kell a társaimmal is. – jelenti ki Elsdragon, mintha teljesen lezárt volna az ügy, majd a másik három ffelé fordul.
- Elkezdek felállítani kisebb csoportokat, hoy minél előbb a végére járjunk ennek. Azt akarom, hogy kerüljön meg az a vacak, amilen gyorsan csak lehet. Ez az eset nem fog jót tenni a hírnevünknek.- goondolkozik el kissé. – Szeretném, ha ti hárman máris ráállnátok az ügyre. Kérjétek a grófúr és a grófnő segítségét. Van már némi hírnevük ilyen ügyek miatt. De cserébe felmentést kaptok a maradék szolgálat alól. Ennyi csak kijár, nemde?[
- Öhh, köszönjük a... dicséretet, azt hiszem. - pirul el Mina. - De sajnos annyiból, hgy egy szögletes tárgy eltűnt a könyvtárból, még nem megyünk olyan sokra... - jegyzi meg Mina.
- Megteszek mindent ami tőlem tellik. - mondta - Szerencsére azt még nem siekrült elérjék, hogy el legyünk vezényelve a könyvtártól. Így bejárást tudok a heyszínre biztosítani.
Egy nehézséggel kevesebb – gondolja a vámpír.
- Nem igazán felmentés, ha más feladatot kell teljesítenünk, csak átcsoportosítás... - – jegyzi meg Lance.
A marsall egyetértően bólogat.
- Ha ez megnyugtat most ebből fog állni az egész légió napja. De ha ennek nem járunk a végére, a végén még botrány lesz belőle. Akkor meg aztán megnézhetem magam.
- Ugyan már. - Mina kedve is jobb lett valamiért. - Ez egy izgalmas nap. Ki tudja, mit találunk a kutatás közben? Reméli, hogy a célnak megfelelően kezelik eme megszólalását, azaz csak viccnek. Kicsit sem tervezte átkutatni a Hellenburgi Nagykönyvtárat bármiféle... hátsó szándékból.
- Ha nincs másben nem tudok segíteni, lássunk is munkához.
A másik két katona bólogat, azonban mintha mondanának még valamit. Azonban csak nem szedik össze a bátorságot, hogy megszólaljanak.
- Mit tehetünk?- kérdi Damien. Mégis hol kezdjék?
- Egyelőre kutassanak nyomok után. Addig megpróbálok valami konkrétumot kiszedni a kedves tulajdonosból.
- A mai után leginkább kedvetlen. – jegyzi meg a zsoldos.
Szóval nyomozás. Mina furcsa mód fellelkesül. Az új dolgok mindig is érdekelték. És bár ez nem éppen az, amiért jöttek… Ahol azt kéri, amit nem kaphat, ott azt kapja, amit nem kért, tartja egy mondás, melyet még régen hallott.

Wilhelmina von Nachtraben · 5 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Pént. Aug. 21, 2020 10:12 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Mialatt a beszélgetés folyik, a zárlatot szép lassan feloldotják, amint átfésülték az egész könyvtárat, s kiderül, sem a titokzatos doboznak, sem pedig az elkövetőnek semmi nyoma nincs. Sok értelme volt tehát körbeszaglászni.
Mina egyre gyakrabban és fájdalmasabban sóhajtozik. Igyekszik visszafogni magát, de fáradt, enne meg inna már, és nem nagyon tűnik úgy, hogy nyomra sikerül jutniuk hamarosan.
Fáradtan és letörten térnek vissza a tömeghez, ahol is látják, hogy a megrabolt Himmelreich gyanakodva mászkál fel s alá az embereket méregetve. A könyvtárt pedig komolyan őrzik, ám most már mondjuk mindegy, ettől nem kerül meg a doboz.
Egy ideig tanácstalanul várakoznak, miközben a tér lassan kiürül. Úgy fest, érkezik az őrségváltás, pihentebb arcú emberek közelednek.
Egyszer csak megpillantják az ismerős, széles kalapos, hatalmas köpenybe burkolt alakot, aki óvakodva pislog, hogy nem figyelik-e.
- Oh, de jó. Végre.
- Mehetünk, megmondhatjuk neki, hogy nem jutottunk semmire. - jegyzi meg Damien borzasztóan derűlátóan. - Egyelőre. - Mina még képes valamennyire pozitív lenni. Ezt jó előjelnek könyveli el. Igyekeznek nem túl feltűnően odasietni, hanem csak lassan közelebb szivárogni az illetőhöz. Mondjuk ezzel a maskarával jó kérdés, hogy hogy akar nem feltűnő lenni. Választhatott volna egy gyakoribb vagy közönségesebb álcát is... Na mindegy. - Szép jó napot. - köszön a nő és várakozik, hogy mi mondandója van az úrnak, nyilván azért jött ide, mert valami közlendője van...
- Adjon Isten, és szép napot! – köszön a férfi és megemeli a kalapját. A hangja halk, óvatos. - Hallottam hírét, hogy nagy volt a felhajtás errefelé. Minden rendben történt? –
- Jó pihenést, Lance! - szól utána MIna a zsoldosnak, mikor látja, hogy az kereket old.
- Nos igen - vesz mély levegőt a sötételf, ahogy magyarázni kezd a... megbízójuknak?
- Akadt egy kis gond. Miss Primrose kiadta nekünk feladatul, hogy találjunk meg egy szögletes dobozt, amit elloptak. Az okozta a felhajtást.
Aladrik mély levegőt vesz, majd ennyit felel.
- Hát, nem sok, de ez is valami. Megteszem, amit tudok. Addig is, megtaláltam a következő célpontját.
Na ne, még az első személlyel sem beszéltek, és már jön a következő? Nem lesz ez így jó. Mina igyekszik palástolni idegességét.
- Egy különös pozíciót viselő egyén, aki jelenleg is a városban tartózkodik. Hellenburg Védelmezője, Hilde von Nebelturn. Ha az ő támogatását megnyerjük, az nagyban megkönnyítheti a dolgunkat. A hölgy Esroniel von Himmelreich bizalmasa volt.
A név kissé ismerősen cseng a számára, a titulus pedig jól hangzó, bár furcs, hogy egy Nebelturm vámpír a bizalmasa legyen von Himmelreichnak.
- Érdekes. Mindenképpen beszélünk vele. Azonban ígéretet tettünk ennek a hölgynek, hogy megszerezzük azt a... tárgyat. Van valami ötlete, kinek lehetett érdekében ellopni innen bármit is? Még azt sem tudjuk, mi az pontosan, amit elloptak...
Aladrik meglepő hirtelenséggel válaszol.
- Ó, ez felettébb egyszerű. Ilyenkor azt kell alaposan megvizsgálni, akit megloptak. Mert a személyiségéből ki lehet találni, miféle ember neki a rosszakarója.
Damiennek halvány mosolyra húzódik a szája, Mina arcán pedig aggódó ráncok jelennek meg. - Nem biztos, hogy az illető annyira örülne ennek... - fordul a gyanakvóan vizsgálódó von Himmelreich irányába az arcával Mina.
- Miért, kit loptak me...ó... – kezdi a férfi, majd észreveszi, kire is néz a páros. - ...ugye nem?
Mindketten bólogatnak, lassan, Mina szánakozó és aggodalmas arccal, Damien kissé szarkasztikusan.
- Ez egy váratlan fejlemény volt. Frey von Himmelreich-nak bőven vannak rosszakarói...de akárki is tette, tolvaj legyen a talpán. A Reformától családját meglopni majdhogynem lehetetlenség.
- Akkor aztán tényleg csodálatos, hogy minket, akik éppen betévedtünk tárgyalni, kérnek meg, hogy találjuk meg. A könyvtárban. Ahonnan ellopták. - eltemeti az arcát a tenyerébe. - Meg fogjuk találni.. Vagy ha nem, valaki megteszi. Nekünk alapvetően támogatókat kell szereznünk, nem könyveket vagy dobozokat. - próbálja Damien megnyugtatni. - De a doboz nélkül nem segít nekünk..
- Nem csak a könyvtárban. A Himmelreich család egy kamrája is ott fekszik. A terem mágiával van elzárva, s senki, csak von Himmelreich vére tudja a kapuját kinyitni. De talán tudok valakit, aki segíthet...van egy ismerősöm az alsóvárosban, fél emberöltő óta itt lakó démon... nem éppen a legtisztább fajta, ha érted, mire gondolok. Ő talán tud valami irányt adni.
- Ez igen nagy segítség. Köszönjük. - közli megkönnyebbülten. - Oh... értem. - Nem tudja, miért lepődik meg, hogy a déli királyi család egy tagjának van egy démonismerőse. Ez itt dél. És ha valamit valaki el akar érni, kompromisszumokat kell kötni. Ki tudja, Rudenz mennyit kötött már életében?
- Várjunk, jól értelmezem, hogy... meg kell nyernünk Lady Primrose támogatását, ezért meg kell szereznünk egy ellopott tárgyat, amihez beszélnünk kell egy démonnal, aki talán tud segíteni? - néz Damien felvont szemöldökkel. A kérdés persze költői. Mondjuk.. senki nem mondta, hogy a küldetés egyszerű lesz.
- Hát igen, mondhatni, a sötétben tapogatóztok. De Frey von Himmelreich nem egy keveset látott személy. Talán egy rokona, vagy egy ismerőse tudna mesélni róla. Ha már őt nem akarjátok faggatni. Ha Nebelturm kisasszonyt sikerül megnyernie, talán ő is fog tudni ezt-azt mesélni.
- Oh, nem, szívesen, öhm... beszélünk vele. Azt hiszem. - Mina bizonytalanul oldalra néz. Bizonytalan, mert tudja, hogy Damien nem akarja semmiféle ártalomnak kitenni, főleg nem ezen a napon és őszintén azzal az emberrel beszélni... Ugyanakkor kibírt már nehezebb dolgokat is. - Tehát Herr Freytől érdeklődjük meg,vagy puhatoljuk ki, hoy ki lehetett a rosszakarója és mire kellhetett neki a tárgy, valamint az ön bizonyos ismerősétől érdeklődjünk a titkos szobáról? - összegzi Damien a hallottakat.
- Jól van. Én elköszönök az estére, megpróbálok utánajárni annak, ami történt. Minél hamarabb igyekszem ismét felbukkanni. - mondta, ahogy ismét a fejére helyezte a kalapját.
- Köszönjük. Igyekszünk minél több dolgot kideríteni, hogy haladhassunk... - Jó éjszakát. - mosolyodik el Mina megkönnyebbülten. Talán lassan ők is pihenhetnek végre.

Lance Kalver · 6 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Pént. Szept. 04, 2020 2:48 pm

Lance Kalver

Tünde Katona

Hozzászólások száma : 312
Join date : 2016. Dec. 15.

Karakter információ
Kaszt: Katona (zsoldos) Tünde Gárdista (Őrző)
Szint: 8. 3.
Tapasztalat:

(10170/12000)

Tettem a dolgomat, mikor meglepetésemre Primrose tábornok üzenetet küldött, hogy találkozni akar egy közeli barakk rakterénél, ahol leginkább csak ideiglenesen tároltunk felszereléseket, mielőtt elindultunk valahova, leginkább csak összegyűjtöttük a dolgokat, hogy könnyebb legyen innen szétosztani. Azaz ritkán használtuk, mert régóta nem mentünk el Hellenburgon kívülre. Nem is jártak errefelé sokan, ettől függetlenül viszont nagyon furcsa volt, hogy Primrose nem az irodájába kért mondjuk, hanem egy ilyen félreeső, és teljesen indokolatlan helyre hívott el. Valószínűleg ha nem ő hív, el se megyek, így viszont kíváncsian mentem oda, nem tudtam pontosan, mit akarhat. Megláttam, ő is meglátott, és elém is sietett. Ez a reggel egyre furcsább.
- Jóreggelt, Kalver! - köszönt, ahogy kihúzta magát, majd a két kezét a háta mögé tette. Talán csak hivatalosnak akart tűnni egy pillanatra, de hamar elengedte magát újra, ahogy körbenézett.
[color=green]- Bizonyára hallottad, hogy országszerte érkeznek az urak a városunkba. A Zsinat előre figyelmeztetett, hogy kettőzzük az őrséget a kiosztott területeinken. Azt mondják többek közt terítékre fog kerülni a következő év haditerveinek mikéntje is. Várod már, idén mit húznak elő a zsinatiak? -[] Kérdezte.
- Nem igazán érdekel. - Vontam vállat őszintén. - Az inkább érdekel, hogy miért ilyen eldugott helyen kellett találkoznunk.
[color=green]- Önkénteseket keresek a Légióból. Rátermett tündéket, akik benne lennének egy nagy fogásban. -[] Mondta ravasz mosollyal, ahogy egy intéssel közelebb hívott magához. A kérdésemre viszont nem válaszolt, ami gyanúsnak tűnt egy kicsit.
- Mégis mihez? - Kelletlenül mentem utána, nem tetszett a stílusa, sem az, hogy nem válaszolt a kérdésemre. Óvatosan körbenézett, hogy biztos nem figyel-e senki, majd megszólalt.
- Fülembe jutott egy érdekes hír, s ha ügyesen keverem a kártyát, akkor én és mindenki a Légióból hatalmas jutalmat szakíthatunk belőle. Fülembe jutott egy haditerv, hogy hogyan is akarják a két ország közti háborút lezárni. És akik részt vesznek benne, természetesen elsőkézből élvezhetik majd a győzelem édes hozományait. Ehhez kell nekem segítség, hogy mi is ott legyünk a győztesek között.
Mondta, de én csak felvontam a szemöldökömet. Ez annál veszélyesebbnek hangzik, minthogy szó nélkül belemenjek. Még jobban elhalkult, ahogy folytatta.
- Namost, az elkövetkező napokban a Zsinat ülései alatt az urak és hadvezérek mindenféléről fognak egymással diskurálni. többek közt a következő évre felmerülő haditervekről is. S köztük egy, amiről én is tudok, új területek meghódítását is tartalmazza. Amióta Hellenburg szolgálatába álltam, egyre csak a lehetőséget kerestem, hogy hogyan szerezhetnék nekem és az egész Légiónak új otthont. Bár vannak birtokaim, de eltörpülnek az egységünk méretéhez képest. Azonban a szokás úgy diktálja, hogy a sikeres hadjárat után a csatákban jeleskedő urak a meghódított területen kapnak jutalmul földeket. Hát... így akarok én új földet szerezni minekünk. Ehhez azonban az kell, hogy ott lehessünk, nem pedig itt, a falak mögött, a tartalék erők közt. - Tárta szét a kezét. Ha valóban így gondolta, akkor engem nagyon sikerült félrevezetnie a viselkedésével.
- És ha én jól érzem magam itt? - Kérdeztem, mire Primrose bólintott.
- Én már a soraink közt sem tartottam erővel senkit. Amott a birtokon sem fogok. Ha hosszú szolgálatunk végre kifizetődik, mindenki mehet a maga dolgára. A jutalomból mindenki részesül. Ki rangot, ki földet, ki javakat vihet. Mindenkinek ami az ő szíve vágya...természetesen olyan mértékben, amilyen mértékben hozzájárult. - Mondta. Túl ideálisnak hangzott, hogy megvalósítható legyen, de ezt nem mondtam a szemébe.
- Úgy értettem, hogy nincs okom segíteni. És abban sem vagyok biztos, hogy hagynának kivonulni minket innen egészben.
- Ez az, miben a segítségedre van szükségem. Most, hogy a Zsinat összegyűlt és terítékre kerül mindenféle téma, lehetőségünk van nekünk is befolyást gyakorolni azokra, akikre kell. Ha ügyesek vagyunk, elérhetjük, hogy kivonulhassunk innen, s azt is, hogy a következő évben földet hódíthassunk magunknak. - Mondta, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam neki.
- Mindenféle? Én úgy hallottam, hogy csak zsinatelnököt választanak, és semmi mást. - Vontam fel a szemöldököm.
- Persze, ezt mondja mindenki. Azonban erre az alkalomra urak és nagy lelkészek érkeznek az ország minden pontjáról. Gondolod, hogy elszalasztanák ezt a lehetőséget azok, akik teret akarnak gondolataiknak nyerni? - Mintha tényleg egy ismeretlennel beszéltem volna.
- Azt gondolom, hogy ha céllal hívnak össze egy zsinati gyűlést, akkor nem fogják hagyni eltéríteni a céltól. - Én talán hagytam volna, de valószínűleg nálam bölcsebbek ültek a Zsinatban.
[color=green]- Nem bizony. Azonban van egy ismerősöm, aki tud ebben segíteni. Az illető a Zsinat egy tagja, s több minden más mellett ezt a haditervet is támogatja. És egészen véletlenül az elnöki pozíciót is meg akarja szerezni. Azt mondta, ha megválasztják, még egy szentélyt is emel nekünk Hellenburgban. -[] Tette hozzá a végét kicsit nevetve.
- Mi? - Kérdeztem összezavarodva. Nem tudtam sokat a Zsinatról, de ez egyáltalán nem illett bele abba, amit esetleg tudtam.
- Ezt az utolsót valószínűleg csak viccből mondta. A lényeg, hogy ha sikerül neki a tanácsban befolyást szerezni, közben tud járni az ügyemben, s egy napra rá már mehetünk is amerre a szívünk kívánja. A helyünkre minden bizonnyal egy osztag templomost fognak hívni. Belevaló legények, talán még jobban is fogják az újoncokat tanítani, mint mi.
- Inkább csak másképp... - Morogtam magam elé. A tündék harcmodorát sokkal könnyebben alakíthatónak találtam, mint a templomosokét, ők, amennyire én fel tudtam mérni, nagyobb hangsúlyt fektettek az egy az egy elleni küzdelemre, mi viszont egy csata körülményeire igyekeztünk felkészíteni a tanoncokat a hozzá szükséges figyelmességgel együtt.
- És ha nem járunk sikerrel?
Primrose vállat vont.
- Maradunk itt. Sok veszteni valónk nincsen. Azonban ezzel kapcoslatban meg kell jegyezzem: a haditerv, melyet felvázoltak nekem korántsem tökéletes, s nem is fogja majd elnyerni mindenki tetszését. Ha netán valami más terv, egy másik személy, vagy egy másik haditerv lesz az, ami kijuttathat minket innen, hát áldásom rá. Mindössze három célom van a zsinati gyűlések alatt: elérni, hogy elhagyhassuk a várost, találni egy megfelelő embert a pozíciómra, s végezetül bizalmába férkőzni azoknak, akik a megfelelő tervekkel készülnek Északnak nekimenni.
- Mi a baj Hellenburggal? - Ez nem fért a fejembe egyáltalán. Miért akar megjavítani valamit, amivel nincs semmi gond:
Primrose sóhajtott egy nagyot.
- Ugyan, nincs semmi bajom ezzel a hellyel. Jól elvagyunk itt. De nem ok nélkül álltam be ebbe a hadseregbe, s nem ok nélkül szerveztem meg a Tündelégiót. Amióta csak a hazánk odaveszett, dédelgettem ezt a tervet, hogy földet és vagyonk szerezzek. Szorgalmasan másztam a ranglétrát, kiválóan megfeleltem az elvárásoknak. Az egységünk pedig gyarapodott erőben és hírnévben. És most itt az ideje, hogy megszerezzük a megérdemelt jutalmunkat érte. Annyi év után ismét lesz egy darab földünk, amit a magunkénak tudhatunk. Ez az én nagy álmom és most végre itt az esély, hogy ne csak álom legyen. - Mondta. Nos, ez mind új volt nekem, de nem ez volt az első ilyen alkalom.
Egy pillanatra megérintett a beszéde, de aztán megráztam magam gondolatban. Az elmúlt időszakban ahányszor belemásztam tündék bajkeverésébe, mindig rosszul jöttem ki belőle. Vagy megsebesültem, vagy saját kezűleg akartam ártani magamnak. Elég volt.
- Sok sikert. - Biccentettem, és hátat fordítottam neki, hogy visszainduljak a szobámba.
- Köszönöm. - Mondta egy halvány mosollyal, majd folytatta. - Apropó, készülj rá, a kettőzött őrség miatt szükségem lesz mindenkire. Majd küldöm egy hadnagyom a részletekkel.
Bólintottam.
- Abban számíthatsz rám. - Mondtam, mielőtt elhagytam a helyszínt. Nem tudtam, mi lesz ebből, de nem számítottam sok jóra...

Hilde von Nebelturm · 7 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szer. Szept. 23, 2020 5:25 pm

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

II. Kör

Skaditól kissé zúgó, zavart fejjel távozott. Nem volt benne teljesen biztos, hogy miként is kellett volna kezelnie ezt a helyzetet, annyira furcsa és idegen volt, hogy a Zsinat tájékán ilyen nyerészkedések történtek. Haragudott Freyre, haragudott a tanácsosokra, de leginkább Skadira, aki belerántotta a játékba: épp elég fejfájásra volt oka mostanság, pont ennyi hiányzott csak a boldogságához. Időnként gondterhes arccal üdvözölt egy-egy a területre rendelt templomost, még végül meg nem pillantotta drága barátját az ocsmány templom előtt.
– A parókiáról? – kérdezte a férfi fejét csöppet megdöntve.
– Egyeneset a Vashölgytől. – rázta meg kobakját egy gondterhes mosollyal, majd körbepillantott a téren. – Gondolom nem a koldusok miatt kellenek a templomosok a térre.
– Valami vásár lehet a városban, ami miatt sokan a városba jöttek. Én csak erre jártam, gondoltam teszek egy sétát a parancsnokságról kifele. A többiek nem tudom, mit keresnek itt. – a férfi picit elhallgatott, majd folytatta. – Mit akart Skadi von Himmelreich?
Lassú, kényelmes tempóban megrázta a fejét, meglepte, hogy barátja nem tudott a történtekről, bár ha valami, örült is neki. Épp elég volt az, hogy neki ezen kellett rágódnia, nem akarta volna belerántani a bolondságba a férfit. Általánosságban egyébként sem ez volt a feladata, s sejtette jól, hogy hergelte volna a dolog.
– Vásár van bizony, csak a jó urak nem juhokat akarnak vásárolni, hanem egész nyájat. – válaszolt végül egy fáradt, zsivány mosollyal, majd közelebb lépett Oswaldhoz. – Von Himmelrich is pásztorbotot szeretne.
– Pásztorbotot? – kérdezett vissza a férfi némi zavarral az arcán.
– Azért a nagy csődület, mert az urak megneszelték, hogy a Zsinat új zsinatelnököt kíván választani, s mindegyik szeretné hallatni a maga hangját. – mosolya keserűbe fordult, majd végül le is hervadt képéről, amin lassan csak vitriol honolt. – Skadi von Himmelreich céljául tűzte ki, hogy ő legyen a következő zsinatelnök.
– Micsoda? – nevetett fel a férfi hitetlenkedve. – Ez lehetetlen. – Oswald ismét megállt picit, majd nekiállt meggyőzni magát az igazáról. – A Zsinati Tanács nagyjából mindent, amiről tanácskozik, belső dologként kezel. Ez mindig igaz volt az egyházra, ha csak azóta nem változtattak, az északiak is így csinálják. Az egyház szereti belül elrendezni a saját dolgait. Másrészt, Skadi nem eszelős. Pontosan tudja, hogy zsinatelnök lelkész lehet. És ő a legjobb indulattal is távol áll a lelkészségtől. Talán nincs is felszentelve. Ez képtelenség, Hilde.
Vállát megvonta, pont úgy, mint ahogy az az ember szokta, akinek minden mindegy már. Ő maga sem akart hinni elsőnek a fülének, de az igazat megvallva nem volt annyira lehetetlen, mint amilyennek elsőre tűnt. Ha valamit megtanult a Neulandereknél, akkor az az volt, hogy elegendő támogatással tulajdonképpen bármi lehetséges... Például az is, hogy a vámpírokat vadászó emberek olyan területeket jelöljenek ki, ahol a vámpírok megélhetnek szabadon.
– A Zsinatban is csak emberek ülnek, talán valamelyik világi tag az urak kosztján eszik... Ha hihetünk a Vashölgy szavaiban, Freyr von Himmelreich áll amögött, hogy ilyen kínkeservesen lassan választják meg Esroniel utódját. – picit habozott, majd folytatta. – Skadi meg akar szabadulni Freyrtől, s támogatókra van szüksége. Attól tartok bennem nem talált emberére
– Érthető, nem olyat kellett volna megkörnyékezzen, akinek nem ment még el a józan esze. Engem az imént valami szélhámos próbált meggyőzni nemcsak arról, hogy valamiféle templomos tiszt, hanem hogy beveheti a Katedrálist és egyébként ő is zsinatelnök akart lenni – a férfi ismét nevetett, de mintha elfogyott volna szavaiból a jókedv, sokkalta megkeseredettebbnek tűnt. – Teremtő szent Isten, mi ütött mindenkibe?
– Úgy tűnik, hogy a hatalom szaga elég sok embert elcsábított. – mosolyodott el. – Mozgalmas napoknak nézünk elébe, nem kételkedek abban, hogy a jó urak úgy vetik magukat a lehetőségre, mint az éhező kóborkutya az útszéli csontra. Már csak abban reménykedem, hogy a Tanácsosok többsége jobban szereti az Urat, mint az aranyat.
A férfi ismét elhallgatott, látszólag igyekezett valahogy feldolgozni a hallottakat. Elsőre nem úgy tűnt, hogy könnyen ment volna neki, de az igazat megvallva ez érthető volt: neki se nagyon ment ez elsőre, jelenleg csak a furcsa dögszagú folyamban úszott, ami ellenkezés nélkül ragadta magával.
– Valaki országnak-világnak szivárogtatja ki az egyház belső dolgait, és minden bizonnyal a tizenhárom tanácsos zártkörű ülésein zajlottakat. – szólalt meg végül a férfi. Elsőre úgy hatott, mint aki még a saját szavaiban sem hisz.
– Az üléseken, amiket Freyr von Himmelreich a maga kénye-kedve szerint befolyásol. – válaszolt bólintva, majd megtoldotta még egy mondattal. – Lassan sejteni se tudom, hogy milyen komoly lehet a probléma a Zsinat háza táján.
– Nem tudtam, hogy Freyr von Himmelreich jelen van az üléseken – szólt a férfi. – De úgy látszik, mostanra nem csak az ő esze ment el. Remélem, a tanácsosok nagy része még használja a fejét. Uram, irgalmazz – sóhajtott a férfi.
Fájdalmában elmosolyodott kissé, tényleg nem tűnt túlzottan rózsásnak a helyzet. Kétségtelen, hogy a világ megváltozott, de azért azt nem nagyon értette, hogy miként is változott meg ennyire. Pár évvel ezelőtt elképzelni se tudta volna, hogy ilyesmik történhetnek... Aztán fene se tudja, lehet történtek is. Az ember már nem tudja.
– Nos, azt hiszem hagylak dolgodra, épp elég súly nyomja a vállad, s nekem is van tennivalóm. Ha Skadi személyét nem is támogatom, áldását adta arra, hogy kissé felfedezzem a vezetőségben kialakult helyzetet, s megtudjam, hogy merről fúj a szél. – válaszolt, fejét meghajtva picit.
– Talán nem ártana ebbe belevonni a vezetőket is, nemde? – kérdezett vissza a férfi.
– Nem gondolom, hogy új keletű dolog lenne a vezetőknek, sem Skadi, sem az, hogy a Zsinat üléseiről még a Südarden menti urak is tudnak. Ilyen méretű disznóól nem egy nap alatt alakul ki.
Keserűen elmosolyodott. Ezen a ponton azon lepődött volna csak meg, ha esetleg megválasztottak volna egy mélységit zsinatelnöknek... Ezen is csak azért, mert egyébként fogalma sem volt arról, hogy mik is a mélységiek.
– Bele sem merek gondolni, mi lehetett itt az elmúlt pár évben. Talán jobb is, hogy nem voltunk itt.
Bólintani készült a férfi szavaira, ám ekkor teljese megmagyarázhatatlan módon sikoltozásokat kezdett hallani a Nagytemplom belsejéből, majd végül ordenáré csörömpölést, recsegést, pattogást, kattogást. Fogalma sem volt, hogy mi lehetett ez, nem is kívánt nagyon gondolkodni rajta. Pár pillanatig még halálát váró vágóhídi állatként állt, majd Oswaldra pillantva bólintott, s besietett az épületbe, nem is foglalkozva azzal, hogy a férfi követi-e. Bent a főhajóban lángtól vöröslött az egyik pad, néhány ember már igyekezett is azt eloltani egy valahonnét szerzett poros pokróccal. Úgy nézett ki, mintha csak valami szétvetette volna a padot, mert körülötte korom és szilánkok voltak, lába alatt pedig még meg is reccsent egy szegecs, ahogy a csizma és a márvány közé szorult. A tragédia helyszíne mellett egy sebesült férfi szorította veresre égett kezét, s közben halkan nyöszörgött a fájdalomtól. Arca önkénytelenül is viszketni kezdett, ismerte ezt a fájdalmat, sajnos nagyon is ismerte. A férfi mellett feküdt még más is, ám ő már nem mozgott, hasából méretes fa állt ki, s úgy hatott, hogy hamarost már az Úr közelségében lesz.
– Mindenki! Ide azonnal, sérültjeink vannak. Oltsátok el a tüzet és vigyétek őket az ispotályba! – kiáltott föl az egyik közelbe csődült ember.
Mély levegőt vett, orrát csúnyán és támadóan marta végig az égett fa, s pörkölődött szőr szaga. Nem is nagyon tudta, hogy mit kerestek most itt emberek a Nagytemplomban, de ezen a ponton nem is érdekelhette. Egy dologgal kapcsolatosan volt csak teljesen biztos: ez a nap ennél már csak jobb lehetett. Körbepillantott, majd szemével megkereste az első közelben lévő civilt.
– Kifelé, útban vannak, a sebesülteknek nincs szüksége a bámészkodókra. – nem húzta az időt, fegyverét megszorította, majd megindult kizavarni a bámészkodókat. Azok szerencsére nem kívántak a türelmével játszani, így vonakodva ugyan, de megindultak.

A bejáratnál maradt végül, s ott állt, többedmagával, hogy ne jöjjön be, csak aki a város, vagy a Zsinat színeit viseli. Jobban érdekelte az, hogy mégis mi történt bent, de nagyon is tisztában volt azzal, hogy nem tudott volna segíteni, így nem is kívánt ott lenni, többet tudott most itt tenni. A tér egyébként lusta zsongásba kezdett, az emberek kíváncsiskodva járkáltak, s nézelődtek, mindenki tudta, hogy történt valami. Szeme szüntelen a palástosokat leste, s nem is kellett sokat várnia, ugyanis hamarosan megjelent egy templomos csoport, von Witten vezetésével. Útjukból elállt, s teret engedett nekik, hogy esetleg Oswalddal tudjanak beszélni. Szemei a robbanás irányába fordultak. Kicsit sem értett az alkímiához, de valamiért úgy sejtette, hogy valami főzet okozhatta a robbanást, mert a legtöbb mágia igényelte a mágus közvetlen jelenlétét, itt pedig nem látott senkit sem menekülni. Ki tudott volna ilyen főzetet készíteni?

A frissen megérkezett templomosok végül elkezdték szétoszlatni a tömeget, így hála az égnek ő maga is vissza tudott csatlakozni a többiekhez, még éppen a megfelelő időben. Beszélgetés foszlányait csípte csak el, amit nem is teljesen értett, de ha más nem, ez a mostani tűnt a megfelelő alkalomnak ahhoz, hogy becsatlakozhasson.
– Előbb egy lelkészt kerítsünk. Majd beszámolnak azok, akikben még maradt annyi szufla, hogy lábon bírjanak maradni.
– Egy alkimistát, s egy mágust is érdemes lehet keríteni. – szólalt meg, majd folytatta egy pillanatnyi mérlegelés után. – El nem tudom képzelni, hogy miféle szörnyeteg támadná meg a templomban lévő embereket, ilyen szörnyűségre még az északi kutyák se képesek – válaszolt, majd a kapitány mellé lépett.
– Kerítünk mindenkit. Ott fektessék le. Aztán majd beszéljünk a történtekről. Nem volna bölcs itt a nyílt utcán társalogni. – a férfi a barakk felé intett, Oswald pedig tovább cipelte a szerencsétlent.
Szerencsére egészen közel volt a templomosok egyik barakkja a Nagytemplomhoz, így nem kellett igazán sokat utazni, sem pedig támogatni a sérültet. Maga az épület takaros volt a katonákhoz illő módján: fehér volt, vaskos, s persze elegendő tér volt ahhoz, hogy páncélban is kényelmesen elférjenek a folyosón a hegyomlásnyi férfiak, s nők. Egy tiszti szállást foglaltak el, ahova aztán a megsegített férfit lefektették, hogy kissé kipihenhesse a sérüléseket, amik őt érték. Von Witten helyet is foglalt, viszonylag közel a sérülthöz, akire időnként aggódva pillantott, annak ellenére, hogy egyébként nem voltak halálosan veszélyesek a sebei.
– Megtudhatom a nevedet, fiam? Nem hiszem, hogy találkoztunk már. – kérdezte a férfitől.
– A nevem Anton. – válaszolt a férfi. – Az okkultisták között dolgozom. De nem én vagyok a fontos. A másik úr, aki mellettem volt...
– Igen, tudok róla. – válaszolt ismét a kapitány, megnyugtatva a fiatal okkultistát.
A kapitány egy kis várakozás után elfordította a tekintetét a sebesültről, majd Hildére és Oswaldra pillantott. Ő ekkor már helyet foglalt az egyik asztalnál, vélhetőleg társával együtt. Az okkultistát méregette. Nem tudta, hogy bízhat-e benne.
– Meg tudják mondani, láttak-e valakit a templomban, aki gyanúsan viselkedett? – kérdezte a kapitány különösebb köntörfalazás nélkül.
A kapitány kérdésére megrázta a fejét, keserűen grimaszolva. Kifejezetten figyelte erre, de nem látott semmi gyanúsat, kivéve persze azt, hogy valaki a nagytemplomot támadt meg. Ennél sokkal gyanúsabb dolgot aligha kellett volna keresni.
– Arról sem volt tudomásunk, hogy egyáltalán bárki is a templomban tartózkodik. – válaszolt a templomos röviden.
– Az úr velem kívánt találkozni. Meg akart velem beszélni valamit. Valamiféle tervről kezdett el nekem beszélni és hogy kell neki valaki, aki segít neki, mert fél. Az illető nagyon fontos személy volt. A Zsinat egyik tagja, Arnold von Röttenheim.
A fiatal okkultista felült az ágyon, erőtlen volt, s úgy hatott, hogy bármikor úgy dőlhet el, mint a korhadó fa a viharban. Szavaira von Witten hitetlenül emelte fel tekintetét, úgy tűnt, hogy bár tudta, hogy miről is van szó, aligha tudott hinni a fülének. Hilde megértette, hasonlóan érezte magát ő is... Vélhetőleg Oswald is.
– Félt? – kérdezett vissza, de leginkább csak magának, nem Antonnak. Nem is igazán hangosan tette, inkább csak költői volt a dolog. Oswaldra nézett. Nem tűnt egyszerűnek a kialakult helyzet, ezt pedig Oswald arca is jól tükrözte, ugyanis a szemöldöke úgy emelkedett meg, mint ahogy a sasmadár szokott felreppenni a magosba.
– Von Röttenheim elég megosztó személyiség. – válaszolt von Witten.
– Igen. – válaszolt az okkultista is határozottan. – Sokat nem említett, csak azt, hogy szövetségeseket keres, és hogy többséget akar szerezni a Zsinatban. Még a Zsinatelnök címét is megemlítette egy ponton. Azt mondta változtatni akar az elveinken, és azon, hogyan folytatjuk tovább a háborút.
A kapitány gyorsan, ám fásultan emelte maga elé a kezét, mint aki teljesen ki akart maradni a dologból. Ismét értette a dolgot, ő maga sem akart ebbe belesodródni, de ezen a ponton biztos volt, hogy nem nagyon fog kievickélni belőle. A korábbi gondolatát kicsit átértékelte, nem volt már biztos benne, hogy csak jobb lehetett a mai nap.
– Nem szokásom belegabalyodni a politikába. Meg akartak ölni egy zsinati tagot, s tudni akarom ki tette és miért. – foglalta végül össze a helyzetet, majd a csoportjukra pillantott. – Azonban nem akarom, hogy pletykává változzon ez a sajnálatos történés. Megbíznám magukat hármójukat, hogy járjanak ennek a végére. Szaglásszanak körbe. Természetesen minden segítséget megadunk ehhez.
Száját elhúzta kicsit, nem kedvelte ezt az egész játékot. Sosem voltak illúziói arról, hogy mégis mennyire is fontos volt a hatalom a Zsinaton belül, de emellett nem gondolt bele, hogy mennyire is véres mértékeket ölthetett ez. Von Röttenheim esetéből sajnos nagyszerűen látszott, hogy sokkal durvábbakat, mint bárki más is gondolni merte volna. A férfi Zsinatelnök akart lenni, s ezért cserébe majdnem az életét vesztette...
– Kinek lehet érdekében, hogy kárt tegyen von Röttenheimben? – kérdezte végül Antont.
– Annak, akinek fontos, hogy bármi befolyása legyen a Protestáns Egyház zárt ügyeiben. Ezért nem szokta a Zsinati Tanács nagy dobra verni a gyűléseit – jegyezte meg keserűen Oswald. Szavaiban volt némi vitriol, érthetően, persze. – Akárki is legyen, elvetemült dolog és bizonyára vannak kapcsolatai a belső körökben, esetleg maga is egyháztag lehet. Másképp hogy szerzett volna tudomást a mostanában zajló ülésekről?
– Ez az, ami a leginkább aggasz engem is. Az urat mindig is nyers és merész embernek ismertem. Olyasfélének aki könnyen szerzett haragosokat. És ráadásul pont most, miután von Bertold jelentett nekem. Tudják ha egy zsinati tag eltávozik, megvan előre, kik vehetők számba mint újdonsült tag. Az egyikük pont a kedves marsall, akiről beszámolt. – nézett a kapitány Oswaldra. – S úgy hírlik már egy ideje bosszankodik, amiért nem kapott helyet a tagok közt.
Nem igazán tudta, hogy kiről is volt szó, de Oswald említette, hogy találkozott egy bolondnak ható tiszttel, róla lehetett szó most, s úgy tűnt, hogy a dolgok egyre csak bonyolultabbak lettek. Az okkultista szabályosan felpattant a helyéről, majd jól láthatóan tettre készen állt kettejük mellé. Kicsit óvakodott tőle, nem ismerte az egyház ezen tagjait, s nem is tudta, hogy mit várhatott el tőlük... Még a nevük se csengett jól.
– Én is készen állok a feladatra. – szólalt fel a fiatal férfi.
– Rendben van. A mágust és az alkimistát feltétlen felkutatom, hogy keressen fel titeket. – bólintott a kapitány.
Kurtán bólintott csak, nem lelkesedett egy picit sem a feladatért, de von Witten köztiszteletben álló tiszt volt, s emellett becsületes is. Neki sokkalta szívesebben segített, mint Skadinak. Nem azért, mert benne nem bízott volna meg, de akárhogyan is csűrték, esetleg csavarták, nem volt zsinatelnöknek való... Legalább von Witten nem mutatott ilyen jellegű ambíciókat.
– Talán érdemes lehet ellátogatni a helyszínre, hogy egyáltalán mi történhetett ott. – megvakarta az állat, majd felállt az asztaltól, s meghajtotta a fejét a tiszt előtt búcsúzóul. – Uram.
Várt még egy pár pillanatot, ám a tiszt szinte alig észrevehető bólintásából leszűrte, hogy indulhatott. Még egyszer meghajtotta a fejét, majd Oswaldra nézett, illetve Antonra.
– Kapitány úr – válaszolt a férfi összezárva sarkait.
Lassú, s terhes léptekkel indultak meg... Ez a nap, tényleg csak rosszabb lehetett most már.

Hozott tárgyak:

A hozzászólást Hilde von Nebelturm összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 30, 2020 5:02 pm-kor.

Hilde von Nebelturm · 8 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szomb. Szept. 26, 2020 8:11 pm

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

III. Kör

Nem kellett igazán sokat sétálniuk, Anton nevű társuk hamarost fel is emelte kezét, majd elkezdte dalát fújni, különösebb várakozás nélkül.
– Míg a segítség meg nem érkezik, egymagunk is körülszaglászhatunk. – mondta, majd némi büszkeséggel folytatta. – Kevesen tudják, de mágusféle voltam, mielőtt csatlakoztam volna az egyházhoz. Könnyedén vizsgálom a varázslatokat.
– Siessünk akkor – biccentett a férfi Antonnak, majd a lány felé fordul. – Minél előbb megvizsgáljuk a helyszínt, annál valószínűbb, hogy lesz mit találni végül. Nehogy bárki eltakarítsa a nyomokat.
– Akkor ez eldőlt. Van ellenvetése a kisasszonynak? – kérdezte férfi, bár, a kérdés értelmét nem nagyon érezte.
– Természetesen nincs, legalább valaki konyít egy kissé a dologhoz. – válaszolt, fejét megrázva.
Anton nem nagyon tudta türtőztetni magát, íjat elhagyó nyílhoz hasonlóan indult meg, olyan léptekkel, hogy ha kicsit nagyobbak lettek volna, talán már Eichenschield romjainál lettek volna. Szerencsére a templom nem volt túlzottan messze, így habár kicsit meg kellett szaporáznia a lépteit (kevésnek híján szaladnia kellett), de nem igazán fárasztotta ki a kaland. Pillanatra Oswaldra nézett, de neki ez csak kényelmes sétatempó volt. Ezen nem is nagyon lepődött meg, azokkal a cölöpökkel még a tengert is látni lehetett innen, igazán nem lehetett kihívás számára egyik utcából a másikra átsétálni.

A nagytemplomba belépve nagy levegőt vett, hogy leküzdje a testén pillanatra végigszaladó rideg rándulásokat. Mindig ezt érezte, ha belépett ide, bár, nem mindig volt ideje törődni vele, így a robbanás után sem igazán uralkodott el rajta a légszomj. Most már nyugodtabb volt, tudott foglalkozni a zsigeréből fakadó borzongással, ami egyszerre volt nyugtató, másrészt pedig zavaró is. Igyekezett inkább másra figyelni, s helyette a padokat nézte, illetve a levegőben terjengő égett szagot kóstolgatta. Az legalább a műhelyre emlékeztette, az otthonra.
– Van már hír, ki próbálhatott az életére törni. Hogy ki mert Isten házában vérontásról álmodni? – szólalt meg a templomban lévő lelkész. Szavai kizökkentették a pillanatnyi rettegés okozta stuporból.
– Nem akarunk elhamarkodott ítéletet hozni, nagytiszteletű úr, de bizonyára a tudomásukra hozzák, amint világosan kiderül, mi is történt és ki követte el. – válaszolt a kérdésre Oswald.
Őt magát kevésbé érdekelte a nagytiszteletű. Biccentett, majd a robbanás helyszínéhez ment. Vajmi kevés ismerete volt az ilyesmikhez, de égést már látott eleget, s nem is nagyon kellett értenie ahhoz, hogy rájöjjön, hogy semmiképpen sem lehetett természetes eredete. A pad alatt lehetett valami, ami esetleg ezt okozta? A szó legszorosabb értelmében úgy hatott, mintha csak kitört volna belőle a tűz, s az azt megelőző robbanás.
– Mint látják, még nem hoztuk helyre a károkat, de ez most nem is élvez prioritást. – mondta a lelkész, majd megmozdult, a többieket is a romokhoz engedve. Anton kapott is az alkalmon, leguggolt, majd elkezdte figyelni a romokat.
– Jól tették – felelt Oswald, némi elismeréssel a hangjában. – Így nagyobb valószínűséggel találunk nyomot, még ha ez sajnos hátráltatja az istentiszteleti alkalmak rendjét.
– Nem lesz könnyű munka... – motyogta a férfi magában, miközben tovább méregette a nyomokat. – Mágia tört az életére, az biztos. Ilyet egyetlen fegyver sem csinál, hacsak nem...áh, miket beszélek...de mégis. Ennek a nyoma pont olyan, mint azé a fekete poré, amivel a mocskos északiak tömték annak idején a puskáikat.
– Ez ugyanaz a fegyver, amivel annak idején a Dornburg vámpírok is megkeserítették a seregek dolgát, nemde? – picit habozott, majd folytatta. – Vajon mennyi alkimista lehet, aki képes ilyesmit elkészíteni?
– Hát, itt Hellenburgban kevés. Errefelé kevesen hozták ezt a tudományt. – mondta a férfi idegesen dörzsölgetve a homlokát. Látszólag már el is feledkezett a sebeiről. – Viszont mágia maradékát érzem a levegőben. Varázslatét. Valami varázslatét, de nem tudom tisztán megmondani, mifélét.
Elgondolkodott kissé. Élénken élt még benne az, ahogy a toronyban a furcsa fegyverek megfutamítottak egy egész sereget... Emellett azt is hallotta, hogy micsoda veszteségeket okozott ez a délieknek még Eichenschield nagy ostromában. Ördögtől való vívmány volt, s ha ezt a robbanást tényleg ez okozta, akkor különösen tartaniuk kellett, mert ilyet nem sokan tudtak készíteni erre Anton szerint.
– Nem értek a mágikus tudományokhoz – fonta össze karjait a férfi. – Van valamiféle módszerük, amivel ki tudnák mutatni, miféle mágiát használt a merénylő? Akár mintát véve az égett fából vagy tudom is én.
– Nem, de talán rá tudunk jönni nélküle is, miféle. – rázta meg fejét a férfi.
Anton egész hosszan koncentrált, s egyre tovább méregette a padot. Ő maga ezen a ponton már azért eléggé unatkozott, s hol a férfit, hol Oswaldot figyelte, időnként lassan megrázva a fejét, mint aki mélyen elveszett a gondolatai között. Az igazat megvallva leginkább csak lamentált, hogy miért is keveredett ebbe bele, jó dolga lehetett volna, ha helyette mondjuk kilovagol valahova, vagy esetleg járőrözni megy az alsóvárosba. Helyette nyomozót kellett játszania, egy olyan témában, amihez ha akart volna, se tudott volna kevésbé érteni.
– Átok! Az átok járta át a mágiát! – rikkant fel Anton meglepetten. – Sötét nekromancia...vagy talán démoni mágia. Valami Istennek idegen.
– Gondolom a fekete por gyújtásához kellhetett a varázslat. – jegyezte meg kissé bátortalanul, majd tekintetét Antonra emelte. – Ez kezd egyre furcsábban hangzani…
– Valami nagyon nincs itt rendben. – bólintott a férfi egyetértően.
Miközben beszéltek, egy érkező csoport zaja csapta meg a fülét. Többen is voltak, néhány a város színét viselő katona (vélhetőleg az őrségből), illetve kettő tudósforma férfiú. A páros ápolatlannak hatott, mind ruháik, mindig pedig puszta küllemük a varázslókra jellemző igénytelenséget tükrözte. Minden bizonnyal igen nagy szerelemben lehetettek a szakmájukkal, ha a fehérnéppel nem is.
– Áldás békesség! – köszönt az egyik férfi. – Itt történt az orvtámadás?
– Áldás békesség! – visszhangozta a társa, majd bemutatkozott. – A nevem Matt Krueger, ő pedig a fivéren, Oliver Krueger. Azért küldtek, hogy vizsgáljuk meg a helyszínt. Jómagam udvari mágus vagyok, a fivérem pedig remek alkimista.
– Istené a dicsőség – köszönt vissza a lovag.
– Istené a dicsőség. – biccentett ő maga is az érkezőknek.
– Bizonyára önöket küldte von Witten kapitány, hogy a nyomozásban segítségül legyenek. Oswald von Bertold vagyok, a hölgy pedig Hilde von Nebelturm – mutatott a férfi felé, amire is hálásan bólintott. Így legalább nem kellett bemutatkoznia. – Hellenburg Védelmezője.
A páros látszólag várakozott egy keveset, majd mindketten közelebb léptek a romokhoz, szépen lassan szemügyre véve azt a maguk módján. Volt itt mit nézni, az már biztos, az ilyen magukfajta embereknek igazi élvezet lehetett ilyesmi kihívásba botlani.
– Pontosan. – válaszolt az egyik Oswaldnak, majd végül ismét megszólalt, szemlélve a romot. – Úgy látszik varázslat tette ezt.
– Megvizsgálom a szétroncsolt fát. Talán ebből megtudjuk, mi okozta. – biccentett a társa, a padok között guggolva.
Szemei a fát vizslató Oliverre fordultak, aki látszólag félig már el is veszett a feladatban. Csodás művészet lehetett az alkimistáké, szakértőként láttak bele az anyag titkaiba, s a maga módján kíváncsi is volt rá, hogy vajon miként dolgozhattak. Úgy sejtette, hogy kovácsként sokat tanulhatott volna tőlük, biztos értettek a vashoz is, legalább egy picit, ha sokat nem is.
– Herr Krueger. – szólította meg végül Olivert. – Mint alkimista, tudja esetleg, hogy kik azok a környékről, akik elegendő fekete port tudnának gyártani ahhoz, hogy ekkora kárt okozzanak vele? Kevés megrendelés érkezhet ilyesmire, gondolom könnyű lenne leszűkíteni, hogy kinek lehetett ehhez köze
– Fekete por? – nézett vissza a férfi, mintha csak bolondhoz beszélne. – Az északiak puskának hívják, s puskapornak, amit bele tesznek. A puskapor valóban hagy hasonló nyomokat, ha meggyújtják, de... – ha lehet, még közelebb hajolt a romhoz, majd mély levegőt is vett. – Van neki egy jellegzetes szaga. Amit itt nem érzek. Tudják, kénport tesznek bele. Megérzi, aki egyszer életében szagolta.
Méregette kicsit a férfit, sajnos nagyon is ismerte a ként. Nagyapja régen állandóan panaszkodott miatta: mindig azt mondta, hogy rohadt tojás szaga van az olcsó helyekről vásárolt tüzelőnek. A túlzottan kénes széntől a veres fém kevésbé formálható, mi több, kicsit darabos, törékeny is lesz.
– Egy kis időre sötét, Istentől idegen varázslat nyomát éreztem. Erről mindenképp tájékoztassák a Zsinatot. Van ötletük, miféle ármányos bűbáj okozhatott ilyet robbanást? – nézett körbe Anton, kérdezve a két tudóst, akik nem igazán tudtak válaszolni a kérdésre.
– Elviszek egy darab fát vizsgálatra. Megkeresem önöket, ha végeztem. – mondta tömören a férfi, majd ezzel a lendülettel készült is volna távozóra fogni.
– Nem biztos, hogy jó ötlet a Zsinatot felkeresni, érdemesebb lehet egyelőre von Wittennek jelenteni a dolgot, s az ő megítélésében bízni. – habozott, majd folytatja. – Ha túl hamar elkezd szivárogni az információ, akkor nem tudhatjuk, hogy az elkövető mikor tud majd arról, hogy a nyomozás hogy halad... A látottak alapján sajnos arra gyanakodhatunk, hogy a Zsinaton belül sem lehet mindenkiben megbízni.
– Valóban. Szerencsétlen félelmet nem ismerő ember, sosem gondol rá kit haragít magára. Hát most megtette a magáét... – csóválta tétován a fejét. – Gondolják, hogy valaki Hellenburgból akart az életére törni?
– Valaki a Nagytemplomban kísérelt meg egy merényletet. – szólalt meg lassan és taglaltan a templomos, mintha még mindig meggyőzni próbálta volna magát. – Bármi elképzelhető.
– Elnézést...csak...szeretek nem a legrosszabbra gondolni. Olyan sokszor teljesült már be, ami a legszörnyűségesebb lehetett. – válaszolt az okkultista kissé halkabban.
Teljességgel megértette a férfi érzéseit, ő maga sem kedvelte azt, amikor ilyen szintű gonoszságot kellett kinézni másokból... De sajnos a tények eléggé beszédesek voltak, a Zsinatban lévő emberek eltávolítása pedig kétfajta személy érdekeit szolgálhatta: valakiét, aki a Zsinat tagja akar lenni, s valakiét, aki már a Zsinat tagja volt. Egyik opció se tűnt túlzottan biztatónak.
– Ezen a ponton már magam sem vagyok benne biztos, hogy kiben lehet megbízni, s kiben nem. Sajnos bárhogyan is forgatjuk a szavakat, valaki frissen mosott ruhaként teregette a zárt ajtók mögött folyó megbeszélések tartalmát. Aki képes ilyen disznóságra, az másra is...
Végül elhallgatott, persze fogalma sem volt róla, hogy ki is állhatott az egész mögött, de az utóbbi pár fertályóra igen megzavarta az eddigi elképzeléseit a Zsinat állapotáról. Most azokban bízhatott meg, akiknek egy kicsit sem kételkedett a szavahihetőségében. Von Witten például ilyen volt.
– Akkor talán vissza kéne keressük, kik is voltak Arnold ellenlábasai. Köztük nézni körbe egy kicsit. – csettintett a férfi, ahogy egy kevés szín visszatért az arcára. Igaza volt, ha ugyan nem is találta fel újra a kereket.
– Ne siessünk azért előre olyan hevesen – szólalt fel a lovag félhangosan. – Ha óvatlanok vagyunk, könnyen mi üthetjük meg a bokánkat véletlenül és kudarcot vallhatunk végül. Előbb itt derítsük ki, amit ki lehet.
Szinte el is feledkezett arról, hogy Matt még mindig a köreikben volt, így mikor közibük lépett, egy kissé talán meg is lepődött, annak ellenére, hogy igazából ő maga sosem jelezte, hogy távozni készült volna. Csak Oliver ment el, de neki már a nyomát se lehetett látni.
– Van talán még egy lehetőség. Sajnos én már nem érzem, de ha átok okozta mágia után kutatsz, az alsóváros egy jó helyszín lehet. Ott él a városi démonok színe java, s könnyen találni embert...nem éppen erkölcsös munkákra. – mondta a férfi, köhintve.
– Jó ötletek, bár, az alsóvárosban kissé nehéz lehet megtalálni, hogy ki végezhette ezt. – gondolkozott el, majd megtoldotta szavait kissé. – Bárhogyan is járunk el, óvatosnak kell lennünk. Tudunk valamit arról, hogy von Röttenheim hogy érzi magát jelenleg? Érdemes lehet őt is felkeresni, talán tud mesélni arról, hogy szerintem mi történhetett.
– Már jobban van, de nincs magánál. Sok vért vesztett és jelenleg is folyamatosan imádkoznak felette, miközben ápolják. Elgyengült nagyon.
Matt megcsóválta a fejét, amire is Anton ökölbe szorította a kezét. Sajnálta kissé a férfit, nem olyannak tűnt, akinek igazán dolga lett volna itt. Egy kellemetlen áramlatba sodródott bele, s ennek tényét, s felelősségét nyögte... Csak úgy, mint ők maguk.
– Érthető – bólintott Oswald. – Azért én is azt mondom, hogy óvatosak legyünk a kérdezősködéssel és az alsóvárosiakat sem érdemes alábecsülni. Nem tudhatjuk, kinek milyen kapcsolatai vannak, s végzetes hiba volna, ha visszajutna az elkövetőhöz, hogy nyomozunk utána. Ez olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Még valami: talán jobb, ha szétosztjuk a munkát. A tudós urakra bíznám az itt talált nyomok, minták vizsgálatát. Úgy sejtem, kulcsfontosságú kiderítenünk, miféle átkozott mágiát használt az elkövető. Az majd elvezet hozzá. Hilde nem csupán katona, hanem diplomata is, tudja, kivel hogyan kell szót érteni. Körülnézhetnénk a zsinat háza táján, s akár az alsóvárosban is. De egyiküknek sem vagyok a felettese, ez csupán a javaslatom – fejezte be végül Oswald, hol Antonra, hol Mattra nézve.
Oswald szavaira halványan elmosolyodott. Kedves volt tőle, hogy ilyen sokra tartotta a képességeit, de az igazat megvallva nem olyan gyakran volt kapcsolatban a Zsinattal, neki sem volt szabad járása a köreikben, ahogy általánosságban senkinek sem kellett volna lennie. Emellett viszont most Skadi von Himmelreich áldásával járhatott el, ami ha más nem, hát mindenképpen egy biztosíték volt arra, hogy kotnyeleskedhessen.
– Úgy látom készen van a tervünk. – mosolygott Anton Oswaldra.
– Nekem sajnos a felettesen más feladatokat osztott ki. Megbízott, hogy vizsgáljam meg a környéket. Ám... – a férfi vett egy mély levegőt, majd megadta magát. – Az alapján, amit mondtak, megígérem, hogy óvatosan kezelem az itt elhangzottakat.
Kurtán bólintott csak, Oswald eléggé jól összefoglalta, hogy mit is volt érdemes tenniük. Egy dolog zavarta csak, de az nagyon: jelenleg azt sem tudta, hogy egész pontosan kinek a malmára hajtotta a vizet... Bölcsebbnek érezte azt, ha ebbe nem is gondol bele. Bábú volt a táblán, nem az, aki mattot készült adni.
– Köszönjük az erőfeszítéseiket. – röviden bólintott a két férfinak, s végül Oswaldnak s, majd megfordult, hogy távozzon.

Hilde von Nebelturm · 9 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szer. Szept. 30, 2020 5:01 pm

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

IV. Kör

A Hellenburg szívében álló kastély csak jó szándékkal lehetett kastélynak minősíteni, hisz leginkább csak egy régi rom csonkja volt, mely bár igen nyújtózkodott az egekbe, ujját levágták, s így árván maradt a földön, folyton az Úr közelségét áhítva. Az épületről nem voltak jó emlékei, tömött lépcsősorai borzalmas lábsajgásokat idéztek, amiket még akkor szerzett, mikor annak a tetején lakozó egy-egy foglyot kellett meglátogatnia. Hála az égnek a tanácsterem azért közel sem volt ilyen magasan, s könnyen meg tudták volna közelíteni. Ahogy a kastély előtti térhez értek, vélhetőleg pont berekeszthettek egy ülést, ugyanis a tanácsosok szabadon járkáltak, hol másik tagokkal, hol pedig külső, közel sem idevaló egyénekkel beszélgetve. Fejét savanyúan megrázta, s végül Oswaldra pillantott, halkan megszólalva.
– Nem csoda, hogy még a Südarden mellett is tudják, ha egy tanácsos tüsszent. Erősen lankadt a fegyelem azóta, hogy von Himmelreich visszatért az Úrhoz. – elhallgatott, majd folytatta. – Úgy látom, hogy tényleg árverés a sora a Zsinatelnök címnek.
– Kisebb zsibvásárba toppantunk. – fintorodott el a férfi, majd meglepetten megszólalt. – Mit keres itt az a félnótás? – fordult meg Oswald, s fejével egy számára ismeretlen férfi felé bökött. Vélhetőleg ő lehetett a tiszt, akit emlegetett. – Miért nem az őrszobán ücsörög?
Végigtekintett a téren, ahol több tisztnek ható katona is állt, világi, s templomos. Egy felsorakozás, s egy tisztelgés erejéig még jelen voltak, majd hamar távozott is a zömük, s csak néhányan maradtak hátra, főleg palástosok. Érdekes lett volna szót váltani egy-egy katonával, ám erre nem nagyon volt ideje, ugyanis egy olyan személy jelent meg, akivel nem igen akart találkozni: Skadi von Himmelreich. Oswaldra pillantott, majd bólintott neki. A reakció reflexes volt, nem féltette a lovagot, de végül is ki nem ijedt volna meg akkor, ahogy meglátja Skadit közeledni? Fejét meghajtotta kicsit.
– Hál' Istennek, végre egy kis nyugolom. Jó újra valaki olyat látni, aki nem a terveit szövögetni jött ide. – mondta fáradtan. – Minek köszönhetem a látogatást?
– Áldás, békesség, ismételten. – a válaszadással picit várakozott, majd elmosolyodott. – Úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatát, s megnézem, hogy miként is fest a Zsinat jelenleg. Pont, mintha csak egy marhavásár lenne.
– Asszonyom. – bólintott a férfi a nőnek. – Én magam ellenőrzésre érkeztem csupán, s ha megengedi, hogy őszinte legyek, elszomorít a fejetlenség, amit látok.
– Ahogyan engem is. – válaszolt Skadi – Szörnyű, hogy mi történt a tanácskozáson. Néhány zsinati tag meggyőzte a többit, hogy töröljék el a tanács tagjainak kötelességeit, melyek az ülések alatt terhelték őket. A tanács tagjai most büntetlenül járhatnak ülések közt fel és alá, s fecseghetnek bármiről. – egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Sajnálatos módon ebbe már beleszólásom sem volt. A minap indultam a Zsinat egyik székéért...ám vesztettem, nem szavaztak meg tagnak. Már nincs egyáltalán beleszólásom az eseményekbe. Ez a nemrég történt enyhítés is gyalázatos. A félelmet és az ellenséghez való hasonlítgatást használták fel. Azzal érveltek, hogy ha nem értekezhetünk szabadon, amiről csak akarunk, nem vagyunk különbek, mint a katolikusok bíborosai. A bátyám kellene ide...ő vasmarokkal irányította a Zsinatot. Az ő elnöksége alatt ilyen javaslat fel sem merült volna. – fejezte be a nő sóhajtva.
– Micsoda? – kérdezett végül vissza megütődve, mint aki csak felcsuklott váratlanul. – Töröljék el a kötelezettségeket? Egész pontosan milyen kötelezettségekről van szó?
– Többé nem kötelezi őket titoktartás, legyen szó bármiről a Zsinat tanácskozásain. És szabadon érintkezhetnek és válthatnak szót akárkivel. Akár az ülés kellős közepén is. – a nő ismét sóhajtott. – Én is csak így értesültem róla, mi történt.
Felfogni se nagyon fogta fel a dolgokat, csak teljes zavartsággal méregette a nőt. Életében nem gondolta volna, hogy ma még ilyen jellegű híreket kell hallania. Az igazat megvallva ez a nap egyébként is elég sok olyan meglepetést hordozott, amiket se nem várt, se nem kívánt, de ez a mostani volt a legrosszabb.
– Igazán sajnálom, asszonyom. – a Zsinat szuverenitásával kapcsolatosan viszont hallgatott, nagyon is helyesnek érzi azt, ha nem a Zsinatelnök kénye–kedve szerint történik minden... Mint Esroniel idejében történt régen. Helytelenül. Hangját kicsit halkította, s közelebb lépett a nőhöz. – Ki az, akit még hűségesnek gondol azokhoz az elvekhez, amiért a Zsinat alakult?
– Bár tény és való, maradtak még konzervatívak a Zsinatban. A magabiztos Dietrich Bonhoeffer, aki már Esroniel idejében is ott ült a régi, korán lefektetett elvek követője. Hasonlóképp Herr Karl Barth. Ők ketten voltak a fő ellenlábasai ennek a javaslatnak, ha jól értettem. – mondta, ahogy kissé közelebb lépett. – Van netán valami, amit meg kívánnak osztani, de nem akarják, hogy rossz kezekbe kerüljön?
Oswald hallgatott egy ideig, ám végül ő is szóra nyitotta a száját. A kérdése tulajdonképpen arra irányult, ami a legfurcsább volt az egész helyzetben, s meglepő módon a kavarodás kellős közepén neki meg sem fordult a fejében: a zsinatban nem volt megüresedés.
– Csupán egy kérdés. – lépett a férfi is közelebb. – Megbocsásson, asszonyom, de a zsinati tanácsosok székeiben nincs üresedés. Ön miért van itt?
– Én egy bizonyos dolognak jöttem elejét venni. Azt feltételezem, hogy ezt a káoszt okkal gerjesztik. – a nő lesütötte a tekintetét, mint akit valami zsiványságon kaptak rajta. – Az a helyzet, hogy a bátyám, míg elnök volt, rengeteg értékes információt és kutatást tartott meg magának. És nem is olyan régen figyelmeztettek engem, hogy valaki rá akarja ezekre tenni a kezét. Arra gyanakszom, hogy a Zsinatot akarják erre felhasználni, hogy egy olyan rendeletet hozzanak a tanácsosok az indulataiktól, mely rákényszeríti a családunkat, hogy ossza meg amit a bátyámról tudnak. Azért jöttem, hogy utána járjak, valóban szóba került-e bármi hasonló. Szégyen bevallanom de...lehetőséget láttam ebben a fejetlenségben tudakolózni.
A nő szavaira kurtán bólintott, bár, az igazat megvallva nem osztotta véleményét, nem is igazán értette, hogy mégis mi köze volt ehhez a Zsinatnak. Esroniel személye valóban fontos lehetett a nő számára, de jóindulattal is csak magánügy volt, nem olyasmi, ami Dél sorsát érintette... Mint például a zsinatelnök választás.
– A dolgok jelenlegi állásából úgy tűnik, hogy eddig sem nagyon kötötte őket a titoktartás. – ékelte közbe gúnyosan. A nevek hallatán bólintott. Barth urat ismerte. Nem kedvelte, de a hűségével kapcsolatosan nem voltak kételyei, hiszen nekromágus volt, Esroniel saját nekromágusa. Von Bonhoefferről nem tudott sokat, de ő maga is köztiszteletű tag hírnevében állt. Pici habozás után végül válaszolt Skadi korábbi kérdésére. – Vélhetőleg hallott már róla, mert gyorsan terjed a hír, de a Nagytemplomban valaki von Röttenheim életére tört.
– Igen. Szomorú hír. von Röttemheim ugyan fiatal volt, de remek ember és könnyen szót lehetett vele érteni...noha voltak neki nagyon megosztó véleményei a Zsinatról. Egyike volt azoknak, akik sokallták az egyház befolyását, ha még emlékszik rá. – válaszolt a nő, aztán Oswaldhoz fordult vissza, pillanatnyi szünet után. – Sajnos egyre gyakrabban látni ilyet. Embereket, akik elvesztették a bizalmat a Zsinatban, s azt akarják, hogy a a koronának és a nemességnek több hatásköre legyen az egyháziak felett.
– Ne haragudjon meg, amiért ezt mondom, de nem érdemes úgy szólni azokról, akik információkat szivárogtatnak ki és úgy vannak itt, nincs keresnivalójuk, hogy ön is ezt teszi. – szólt a templomos tárgyilagosan.
A férfi hangja se kemény nem volt, se lágy. Tényszerűen szólt, s talán pont ez tette annyira veszélyessé a mondandóját. Se nem támadott, se nem védekezett, csak kimondott valamit, ami objektíven is igaz volt. Nem nagyon hagyhatta ezt neki.
– Ha megbocsátanak, fel kell keressem a jelenlevő templomosok tisztjét – mosolyodom el végül. – Tűrhetetlen, hogy bűnözők járkáljanak szabadon Hellenburgban, pláne a Kastély épületén belül, mikor a Zsinat tanácskozni próbálna.
Ez nagyszerű pillanatnak tűnt ahhoz, hogy ő maga is közbelépjen, ezért kezét gyors a férfi vállára tette (amihez kissé nyújtózkodnia is kellett), majd bólintott annak. Bölcsebb volt, ha távozott. Skadi, bár tényleg nem volt a felettese, nem azon emberek egyike volt, akinek megérte volna szájalni. A név, amit viselt, elég sok súlyt, s befolyást hordozott Hellenburgban még ma is.
– Hát ölbe tett kézzel csak nem ülhettek, amíg a családom tulajdonáról döntenek. – tört ki belőle némi indulattal. – Ma reggel is tragédia történt. Valaki betört a családi széfbe és elorozta onnan Esroniel egy értékes holmiját.
– Volt? – kérdezett vissza von Röttenheim kapcsán. – Az utóbbiakban még azt az információt kaptuk, hogy von Röttenheim nincs magánál, de nem válságos az állapota. – elgondolkodott, majd visszakérdezett. – Értékes holmit? Mi történt egész pontosan?
Igazat megvallva nem volt olyan fontos számára a férfi állapota, de azért sajnálta volna, ha komolyabb baja esik a Zsinat bármely tagjának. Bármilyen fontosnak is tartotta az egyház erejét, a világi érdekeknek is képviselniük kellett magukat, a létük egyensúlya pedig azt igényelte, hogy se az egyház ne lépjen a világiak lábára, se a világiak ne köpjenek az egyház levesébe.
– Von Röttemheim-ot nagy valószínűséggel ki fogják a Zsinatból szavazni az állapota miatt. Ha nem tér magához gyorsan, hamar ki fog csúszni a lába alól a talaj. – válaszolt a nő tárgyilagosan. – Itt már többen temetik, ha őt magát nem is, de a pozícióját igen. Ami meg a rablást illeti... – habozott ismét. – Nem tudok én sem sokat. Frey von Himmelreich volt az, aki észrevette. Ő rendszeresen meg is fordult a Nagykönyvtár pincéjében, ahol a családunk értékeit tartjuk elzárva. Ott tűnt neki fel, szinte azonnal, hogy egy darab hiányzik. Hogy mi az, azt sajnos nem mondta el. De kétségkívül nagy felhajtást csapott körülötte. Abba a pincébe a családunkat leszámítva egy lélek sem tette még be a lábát.
– De igen, asszonyom. Odahaza megvárhatja a zsinatelnök–választást. Esroniel von Himmelreich hagyatékáról nem itt zajlik tárgyalás. A családjuk házán történt dolgok, nem tartoznak a Zsinati Tanács ügyei közé, a betörés kapcsán pedig a városőrséget kell felkeresni. Ez az ő hatáskörük. A kastélyban és a tanácsteremben kizárólag a zsinati tanácsosok tartózkodhatnak és a zsinati gárda tagjai, akik a rendet felügyelik. – szólt ismét a férfi.
Ismét Oswaldre pillantott, egy kissé immáron szúrósabban. Teljességgel igaza volt, de egyszerűen nem ennek volt itt az ideje, s pláne nem egy hasonlóan befolyásos ember társaságában. Skadi tekintet szintén elsötétült a szavakra, ám végül csak sóhajtott, s úgy tűnt, hogy befejezettnek tekintette a beszélgetés. Oswald biccentett neki, s Hildének is, majd a korábbi kérésnek megfelelően távozott.
– Nos, jelenleg úgy is az egészsége a fontos, talán jót is tesz majd neki, ha kissé pihen. Fárasztó, a zsinati tanácsosok dolga. – válaszolt Skadi Röttenheimmel kapcsolatos megjegyzésére, s végül a lopásra is kitért, hogy kissé enyhítse a kialakult helyzetet. – Remélhetőleg meglelik a tolvajt.
Pár pillanatig kellemetlen csend settenkedett be a Skadi és Hilde köze, de szerencsére a helyzetet végül a korábban megismert mágus megjelenése mentette meg, aki úgy loholt be, mintha csak a hús-vér Ördög táncolt volna a sarkában. A lány kezét csípőre tette, majd figyelte.
– Elnézést...Elnézést... – fújtatott a férfi, mint aki mindjárt az eleven lelkét is kilehelte, majd Skadi láttán ki is húzta magát. – Jaj, üdvözletem, asszonyom... – még egy nagyot szusszant, majd hadarni kezdett. – Fontos híreket hoztam. Sikerült...sikerült a végére járnom a tűznek...több mint valószínű...nem, majdnem biztos, hogy tudom, mi okozta. – köpte ki sietve, s úgy szuszogott, mintha csak egy kohó fújtatója lett volna.
– Vegyen pár nagy levegőt először... S utána közölje, hogy mi történt. - közölte a szerencsétlennel, aki inkább tűnt holtnak, mint élőnek.
– Szörnyen sajnálom...hogy eddig tartott. Számításba vettem minden lehetőséget. Ez korántsem egy biztos következtetés, de ez a legvalószínűbb. Biztosra jelenthetem, hogy mágia tört az úr életére. Egy rúna. – válaszolt a férfi, miután nagy nehezen kiszuszogta magát.
– Rúnamágia. – ismételte meg, amit a férfi mondott. – Feltételezem gyakorlott mágus kellett ahhoz, hogy egy olyan csapdát állítson, aminek a kinyomozása ennyi időt igényelt egy hozzáértő számára. – Elgondolkozott kicsit, majd megtoldotta a mondandót. – Bár, az igazat megvallva egyáltalán nem értek a mágiához.
– Nagyon is. Ez a rúna az egyik legerősebb mind közül. Egy rúna, mely akkor aktiválódik, ha valaki megérinti, egy erőteljes robbanást útjára engedve. Bjorta, a Pusztítás rúnája. – közölte végül a férfi.
Elhallgatott, majd hol Skadira, s hol a mágusra nézett. Még csak ez hiányzott, s most már Oswald sem volt itt. Kénytelen volt maga értelmezni a kialakult helyzetet, ehhez pedig egy kevésbe kedve sem volt. Lehetett egyáltalán rosszabb még ez a nap? Biztos.

Oswald von Bertold · 10 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Pént. Okt. 16, 2020 2:30 am

Oswald von Bertold

Templomos

Hozzászólások száma : 485
Join date : 2016. Apr. 15.

Karakter információ
Kaszt: Templomos
Szint: 6.
Tapasztalat:

(972/1250)

Amikor hívattak, eleinte azt gondoltam, a parancsnokságon van rám szükség. A név azonban, amit az apród említett, teljesen idegenül csengett.
- Benedict marsall? - Életemben nem hallottam még ezt a szót. Vagy Marsall a családneve?
- Igen, uram.
Rosszallón vontam fel a szemöldököm, ahogy végigmértem. Az arckifejezéséből ítélve, látta rajtam, hogy nem igazán hiszek neki, de szólni nem mert.
- Hogy nézett ki?
- Nagydarab, rövidre nyírt vörös hajjal és szakállal… az is rövid.
- M-hm.
- Olyan páncélt viselt, mint a felszentelt templomosok.
- Mint a közkatonák, vagy mint a tisztek?
- Azt nem tudnám megmondani. Nem figyeltem.
- Sebaj - hosszasan sóhajtottam egyet - Merre látta? Hol vár rám?

A fiú igazat mondott. A Templom téren csakugyan egy a mi páncélunkat viselő termetes, vörös figura beszélget két lelkésszel. Illik rá a személyleírás. Sohasem láttam.
Egyáltalán mi az ördög a marsall?
Nem tudom, miről beszélgetnek és nem is akarok hallgatózni. Tisztességes távolságban várom, hogy befejezze a társalgást, amit katonákra nem kimondottan jellemző igen heves gesztikulálással fűszerez, időnként tenyerébe csapva. Aki régóta fegyverben szolgál, annak a mozdulataiba is általában kimértség és fegyelem költözik.
Kisvártatva mondandója végére ér, a két lelkész sietve távozik, majd a férfi észrevesz, ahogy megfordul. Palástját megigazítja - vajon igazi, vagy hamisítvány? -, majd közelebb lép hozzám.
- Herr Bertold, ha nem tévedek - köszönt.
Ami azt illeti, de, téved. Már itt gyanússá válik, hogy csak szerepet játszik. Egy katona sosem így szólítja meg a társát. Von Bertold. Vagy von Bertold hadnagy. Akár egyszerűen csak a rang. Testvér esetleg.
Úgy döntök azonban, nem javítom ki, hanem inkább részt veszek a kis játékában. Kíváncsi vagyok, mire fog kifutni végül a dolog. Igencsak úgy tűnik, nálam magasabb rendfokozatú katona szerepét próbálja játszani, a tömör választ ehhez igazítom.
- Igen, uram.
Mint aki csak erre várt, nyomban beszélni kezd.
- Sok a munka, meg a sietség most, hogy boldog-boldogtalan Hellenburgba csődült.
Ezt nem vettem észre. Valami vásár volna, aminek híréről sem hallottunk?
Nem is szaporítom a szót. Azért hívattam ide, hogy érdeklődjek, mi a véleménye becses egyházunk helyzetéről.
Válaszolni nincs időm. Kezét összekulcsolja, majd nagy levegőt vesz és nyomban folytatja is.
- Tudja, jó ideje kacérkodom a gondolattal, hogy a Zsinat része legyek. Így javamra válik minél több ember nézőpontjával megismerkednem. S ahogy hallottam, része volt nem egy megosztó élményben az évek. Olyan embernek mesélték magát, aki sokat tudna mesélni.
Ha kevésbé volnék fegyelmezett, most nagyokat pislognék, azonban arcomra akaratlanul is kiül a zavarodottság. Mégis mi az ördögről beszél? Templomosként hogy akarna a Zsinat tagja lenni - ha csakugyan templomos, amint állítja -, mi köze a zsinati tanácsosok zártkörű tanácskozásához, és mégis honnan a csudából hallott rólam? Ki mesélt rólam?
- Engedelmével, uram, biztos, hogy velem akart erről beszélni?
- Kétségkívül - biccentett halvány mosollyal, úgy sejtem, némileg elégedettséggel az elért hatás fölött - Nagy tervekkel érkeztem Hellenburgba. Ám mielőtt munkához látok, kikapcsolódás gyanánt akartam szóba elegyedni az itteniekkel.
Tesz pár lépést, majd megáll velem szemben, hátul megfogva a kezeit.
Minek ennyi színpadiasság?
- Úgy vélem évek óta először megadatott a lehetőségünk véget vetni a háborúnak. Győzelmet aratni. S az a célom, hogy biztosra menjek, nem szalasztjuk el ezt az esélyt.
Még mindig zavarodottan nézek rá, de próbálok érdeklődőnek tűnni.
- Az utóbbi években a hadi sikereink noha tartósak voltak, de lassúak. Hiába foglaltuk el sorra a várakat a határ mentén, nem sikerült kapitulációra kényszerítenünk Carolusburgot. Azonban míg Eichenschildben tartózkodtam, felfedeztem egy rést északi testvéreink védelmén, mellyel, ha megfelelő koordináltsággal támadunk, térdre kényszeríthetjük az ellenséget. Azonban a terv kivitelezése odaadást és rengeteg erőforrást kíván. Hogy ezt biztosítsam, ide utaztam. Nem kérkedés gyanánt említem meg… de maga a zsinatelnök pozíciója a végső célom.
Hogy micsoda?
- Most pedig nem csak információt gyűjtök. Társakat is keresek, akikkel közösen állhatok ki az ügyemért. Felkeltettem az érdeklődését?
Most már csak pislogok. Ez valami tréfa?
- Uram, nem is tudom, hogy mondjam, de... ugye tisztában van vele, hogy ez lehetetlen?
Ismét elmosolyodik, mint apa gyermeke bolondságán.
- Vagy úgy - dörzsöli meg az állát - Ám ha lehetetlen, hadd kérdezzem meg: hogyan is arat majd egy napon győzelmet seregünk? Mi lesz a vége a húsz éve tartó háborúnak? Vagy inkább így kérdezem: hisz benne, hogy valaha vége lesz?
- Igen, uram, hiszek - felelem határozottan - És ezért én magam is mindent megteszek, amit csak tudok, amíg erő van a karjaimban. A Zsinati Tanács és a templomosok parancsnokságának együttműködésén túl számos tényező van még, amely befolyásolja majd a háború kimenetelét. Egyedül Isten tudja, mikor lesz vége és hogyan.
Elégedett bólintással jutalmazza a válaszom.
- Nos, egy dolog, amit az imáinkért cserébe nem kaphatunk, az egy haditerv. Épp ezért hoztam egyet magammal.
Remek.
- Tudja, annak idején részt vettem még legény koromban Einburg ostromában. Akkor lovagom úgy tanította, egy háborúban kulcsfontosságú irányításunk alatt tartani a vizeket. Két évvel ezelőtt, mikor nagyszámú embert hívtunk be katonának, egyike voltam azoknak, akik azt szorgalmazták, hogy Eichenschild felé irányítsuk az erőinket. Most pedig majdnem az egész Nordenfluss az irányításunk alatt áll. Az elmúlt évben számos hajót is sikerült felhalmoznunk a csapataink támogatására. S nincs egyetlen vár, egyetlen város sem, ami meg tudná akadályozni, hogy felhajózzunk egészen Nordenburgig. Félúton pedig ott terül el a folyó mellett a Katedrális maga. Sejti már, mire gondolok?
Amikor azt hiszem, nem hordhatna össze nagyobb ökörséget, újból meglepődöm. Az egyszer biztos, hogy szereti hallani a saját hangját.
- Nem vagyok biztos benne, uram. A folyón szándékozik felhajóztatni egy ostromképes sereget?
Nem, az nem lehet.
- Közel jár az igazsághoz - Úgy tűnik, mégis - Ám amíg a folyó a miénk, s elvágjuk a fővárost a Katedrálistól, nálunk az előny. Nincs más dolgunk, mint megszerezni a folyó melletti kisebb erődöket és uradalmakat. Onnantól biztosítottak az utánpótlásaink, az északiaké pedig egy az egyben el lesz vágva - mondja, s teátrálisan ökölbe szorítja a kezét maga előtt, majd lassan kinyitja, hogy leengedhesse maga mellett.
- Nem tévedett nagyot a lehetetlennel. Én is úgy gondolom, hogy képtelenség elfoglalnunk egész Északot.
Hát, ezzel a tervvel még a Katedrálisig sem jutunk el.
- A jelenlegi erőinkkel, ha el is foglalnánk annak jó részét, megtartani egész biztosan nem tudjuk. Nem, a hadjárat célja, hogy olyan csapást mérjen a Katedrálisra, amivel kikényszeríthetjük, hogy tárgyaljanak velünk. Gyors és végzetes csapást, mely megrémíti őket. Amitől elvesztik a hidegvérüket. S ha egyszer tárgyalóasztalhoz ülünk, mi diktáljuk a feltételeket. Azt akarom elérni, hogy rákényszerítsük a Katedrálist, hagyjon fel hittársaink üldözésével. Hogy az urak szerte Veronián szabadon szabják meg, mely egyházat kövessék a földjeiket élők. Hogy a városok megválaszthassák, mely egyház templomát építik meg. Úgy vélem, ha mindenki szabadon dönthet arról, mely egyház híve lesz, kikiálthatjuk győzelmünket.
Nem. Ez nem lehet igaz. Ez egy eszelős.
- A Katedrális önfenntartó, ezt ön is kell, hogy tudja- kezdem magyarázni - Ezenkívül nem lehet folyásiránnyal szemben felhajózni, nem is csupán az esetleges gázlók miatt, de könnyűszerrel észrevennék a hajóinkat, s hihetetlenül lassú volna, ha ostromgépeket és mindent vinnénk, ami egy ostromképes sereget kitesz. Arról nem is beszélve, hogy a Katedrális részben katonai támaszpont, hiszen a keresztesrendek fő állomáshelye és kiképzőközpontja. Egy ostrom is képtelenség, nem hogy egy ostromsorozat! Már megbocsásson, uram, de mivel Dél felől hír érkezne, hogy hadihajók jönnek fel, csupán elkezdenének kilométerenként sziklát hordani bele, amíg minden hajónk megfeneklik. Ehhez még csak katonai készültség sem kell. Egy lángoló nyílvessző is elég, hogy felégessen egy hajót.
Egyre inkább kezdem egy lidércnyomásos álomban érezni magam.
- A véleményemet kérdezte, és ha őszintének kell lennem, csak azt mondhatom, hogy ez képtelenség és öngyilkosság.
Hiába az észérvek, hiába a hangnem. A férfi arcán újból szétterül önelégült mosolya, ahogy szakállába simít.
- Ezek az aggályok bennem is felébredtek.
Nahát.
- Ám megnyugtatom, Eichenschild szilárdabb védelemmel lett megáldva, mint a Katedrális, s mégis elfoglaltuk. Bizony igaz, hogy a hajózás sosem tartozott az erősségeink közé, ám ez az utóbbi években megváltozott. Rengeteg jó hajóst és hajóácsot leltem fel Eichenschildben, s tudásukkal hajóinkat jó széllel feljuttathatjuk a folyón. Ha pedig megrekedünk kisebb hajókon evezünk tovább, melyeket őseink használtak. Megnézem én azt, mikor fogják sziklákkal megrekeszteni a Nordenfluss-t magát - nevet fel, majd megköszörüli a torkát - Ám igaza van, hogy erősen védett hely az eretnekek fészke. Amikor Eichenschildet elfoglaltuk, toborzást hirdettünk ki a királyság minden falvában. Minden falu, minden uradalom, minden város fel kellett mutasson meghatározott számú embert. Hogy gyors sikert érjünk el, ezt kell most is tennünk. A Katedrális most meginogott. Most, hogy az öreg, szeretett pápa elhunyt, olyan lehetőség kínálkozott, mint amikor a Reformáció maga kirobbant.
- Minden tisztelettel, uram, a Parancsnokság nem fogja támogatni ezt a tervet.
Bár nem tudom, miért akarnám megadni akár színjátékból a tiszteletet egy közönséges csalónak.
- Tudom - feleli közömbösen - a Parancsnokság biztonságosan játszik, nem kockáztat. Türelemre és kitartásra buzdít. Ezért is jöttem ide, hogy teret nyerjek a céljaimnak. Mert nem várakozással, hanem tettekkel tudunk csak győzelmet aratni. Egy nagy hadjárat rémisztő lehet. Rengeteg erőforrást kíván, temérdek áldozatot. Ám ha összevetjük húsz évnyi eredménytelen viaskodással… azt kell mondjam, a hadjárat ára eltörpül mellette. És ne feleddjük, hogy északi testvéreink is pontosan így tesznek. Egy ilyen lépésre biztosan nem számítanak. Ha csak tétlenül ülünk a babérjainkon, azzal semmivel sem vagyunk jobbak, mint ők. elvégre maga Himmelreich is kockáztatott, amikor útjára indította nemes reformációnkat.
Von Himmelreich. Még a nevét sem tudja.
- Nem kockázatos, hanem lehetetlen - jelentem ki.
Most már neki sem tetszik a hangnemem, kihúzza magát és látom, ahogy vonásai megkeményednek.
- Akkor hát a győzelem is lehetetlen? Mert nem lesz ennél szerényebb terv, ami megtörné a jeget.
Szerényebb? Észszerűbb is elég. Eleinte igazán azt gondoltam, csak szórakozik velem, de most már világos előttem, hogy megbomlott az elméje. Lassan, tagoltan válaszolom.
- A győzelem nem lehetetlen, uram, de a terve képtelenség.
Tekintetével mintha keresztül akarna döfni. Aztán csak bólint egyet.
- Alaposan megválogatta a szavait, Oswald testvér - hangjából lemondás érződik - Én magam az erő és a momentum híve vagyok. Embereket zárattam kalodába, mert keresztet mertek vetni magukra, hogy ezzel mutassam meg mennyire szigorúak az előírásaink. Hatásos volt.
Tesz egy kört csak úgy, mielőtt ismét megállna előttem. Már a furcsa gesztusai el kellett volna árulják és akkor most nem hallgatnám ezt a sületlenséget.
- Ám nem maga az első, akinél azt látom, más elveket követ. Hadvezérként pedig egy rigid haditerv a létező legrosszabb, amit alkothatok. A tanácskozás idejét pedig arra akarom felhasználni, hogy az itt egybegyűltek meglátásait egyesítsem. Segítségemre volna ebben?
Felvonom a szemöldököm.
- Uram, a Parancsnokságnak kell döntenie a tervéről. Ha az őszinte válaszomra kíváncsi... Attól tartok, sajnos nem lehetek a segítségére.
- Nem, Oswald testvér - rázza meg a fejét, majd megint elmosolyodik - Én leszek a Parancsnokság.
Ez egy holdkóros. Hátra lép kettőt, majd átpillantva a vállam felett ismét megszólal.
- Nagyon tartalmasnak találtam a beszélgetésünket. Most, ha megbocsát, szeretnék még más helybéliekkel is szót váltani. Köszönöm az őszinte véleményét.
- Benedict marsall - Biccentek, azzal sarkon fordulok. Fél füllel hallom még, hogy megszólít egy másik lelkészt.
Meg sem állok a Parancsnokságig. Azonnal jelentést kell tennem erről az elmeháborodott agitátorról.

Wilhelmina von Nachtraben · 11 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szer. Dec. 02, 2020 8:20 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

- Frey von Himmelreich nem is fog segíteni, hacsak már nagyon nincs más megoldás. – kuncog keserűen a démonféle. - De talán valaki más a rokonai közül. Ahogy mondtam, bármely rokonának lehetett bejárása a titkos kamrába. Így bármelyikük tud segíteni abban, hogy mi is az a tárgy, ami eltűnt...vagy hogy ki tüntethette el, ha értik mire gondolok. - majd gondterhelten sóhajt.
- Talán összerúgták a port a Reformátor családjával?
Mina sóhajt, s megforgatja a szemeit, Damien veszi át a szót.
- Nem tettünk semmit a Himmelreichok ellen. Viszont ez az egész ügyük - nem a mienk. Csak azért csináljuk meg, hoy Primrose hajlandó legyen beszélni velünk. És elég kevés időnk van. Konkrétan a mai nap. És fáradtak vagyunk és éhesek, de nyilván erre nem kíváncsi. - A többes szám mondjuk főleg Minára vonatkozott... áh, nem, ez nem igaz. Ha belegondol, ő maga is szívesen lepihenne már.
- Értem....ez esetben egy ember van, aki talán segíteni tud, mégpedig azonnal. Egy bizonyos Aladrik von Hellenburg. - vágta rá, ahogy dobbantott egyet - Ha szabad megkérdeznem, mennyire bizalmas a kapcsolatuk vele?
Mina behunyja a szemét, nagy levegőt vesz majd elkezd kuncogni. Damien igyekszik visszafogni magát és csak halványan elmosolyodik, majd rendezi vonásait.
- Őmiatta akarunk beszélni Primrose kisasszonyal...
- Hát most tanúbizonyságot tehetnek a hűségükről. Sejtettem, hogy közük van hozzá, mert a herceguram barátjait leszámítva nem sokan szoktak megkeresni. De ha megtalálják, kérjék meg, hogy engedjen kettejüknek bejárást a Nagykönyvtár levélcsarnokába. Ott dokumentálták minden egyes darab érkezését és elhelyezését. Ha azt nem is, hogy hol van ez a keresett tárgy, de talán azt megtudhatják, hogy mi az, vagy hogyan került ide. Ehhez azonban a korona vagy a zsinat pecsétje szükséges.
- Biztos benne, hogy nekünk kell megtenni ezt az erőfeszítést? - Damienhez fordul.
- Szerintem meg kellene mondanunk Aladriknak, hogy erre nem vagyunk hivatottak, szaladgáltasson mást. Nyilván nem ezekkel a szavakkal tervezi elmondani...
Damien csak fogja a fejét. Itt nincs jó döntés.
- Elég veszett ügynek látszik. Mondja csak. Ha tudna valamit erről a tárgyról, elmondaná nekünk? - kérdi a démont.
- Semmit. Még túl sok a lehetőség. Hanem ezt majd a hercegurammal vitassák meg. Ha kell, van neki embere, nem is kevés, hát kérjenek párat. Pénze van rá bőséggel. - neveti el magát a démon.
- De hisz épp a hercegúr küldött magához. - jegyzi meg Mina.
- Közben én is megpróbálok kideríteni ezt-azt. Tudok valahogy üzenni nektek?
Mina füttyent egyet, majd föltekint, s rámosolyog a felettük keringő s egyre lejjebb ereszkedő hollóra.
- Ő itt Hedwig. Csak küldje el őt, ha keres bennünket, Hedwig megtalál minket.
- Áh, kiváló. Bevált módszer, jó módszer. – felel ismerősük, s megsimogatja Hedwig tollát, aki ettől máris kezdi megkedvelni. Mina kuncog ezen a barátkozáson. - Akkor azt javaslom, induljanak a kapu felé. Nem tanácsos úri népeknek sokáig maradni.
- Nagyon köszönjük. - feleli Damien. Ezzel talán előrébb lesznek. Nemesek és az ő mesterkedéseik. Na persze ezt nehéz mondani, ha már ő maga is nemes. Technikailag.
- Viszontlátásra, sok sikert kívánok az információszerzéshez. Hedwig, jó légy. - néz vissza még Mina, a holló pedig csak félrebillenti a fejét és károg egyet. A vámpírnak máris jobb a kedve. - A legközelebbi viszontlátásra. - köszön el Damien is és elindulnak a kapu felé.

Lassan elérik a városrész határát jelző belső falat. a kapuban az őrséget alkotó két tünde úr egyike rögvest melléjük is lép. - Von Nachtraben és Von Nightwind? - kérdezi alázatosan.
Bólintanak.
- Mi vagyunk.
- Megmondták, hogy adjam át ezt. Egy fura kalapos alak adta át.
A levél Aladrik írásával készült. Egy helyszínt ad meg, s egy időpontot. Delet egész pontosan, méghozzá egy fogadóban, egyenest a város szívében.
Mina nagyra nyitja a szemét, lelkes érdeklődéssel figyelve a levelet. Damien elgondolkodva ráncolja össze picit a szemöldökét. Mina csendesen mosolyog magában ezután, s a sötételf szólal meg, udvariasan föltekintve a tündére. - Köszönjük. - Majd bólint, és arrébb is lép távolabb tőlük, hogy immár zavartalanul tudjanak Minával tárgyalni. - Végre valami konkrét dolog. - Igen, ezzel is előrébb vagyunk.. Úgy tűnik, ez egy ilyen szaladgálós nap. Segíthetek valamit? Mina sóhajt. - Nem tudod a kicsit cipelni helyettem, szóval nem nagyon... de ha a hátizsákomból elő tudnád venni a maradék... hm.. három pite közül az egyiket, azért hálás lennék. Damien mosolyogva sétál az említett objektumhoz és kinyitja azt. - Kettő van - állapítja meg benézve, de már nyúl is az egyikért.[/color] - Mindegy, akkor is megeszem az egyiket. S úgy is tesz.
A beváros szívébe veszi az irányt a kocsi, miközben MIna a rétest fogyasztja; nem messze a királyi palotától, templomoktól, s számos hivataltól, mely itt kap helyet egy nagy, angyalromra épített fallal körülvéve. Ez a bizonyos fogadó nem egy lepukkant kis kocsma, inkább egy úri bálteremnek, szalonnak mondható, tele nemesekkel, gazdag katonákkal s birtokosokkal. Kertjében megannyi színes virág, melyek látványára a vámpírnak fel is csillan a szeme.
Kaapcsolatuk, Aladrik igencsak kitűnik a tömegből. Egy asztal mellett sakozik egy vörös ruhás lánnyal, körülvéve katonákkal, udvarhölgyekkel, apródokkal.
Kiszállnak a kocsiból, megigazítják ruhájuk és a lehető legúriasabban kinézve közelítik meg az előkelő helyet.Összenéznek, csendesen megegyezve abban, hogy nem fognak várni. Lassan, de biztosan megközelítik oldalról, s megállnak olyan öt lépés távolságra a sakkozó pártól. Damien gondolatban győzködi magát, hogy persze, természetesen van joga így idesétálni, hiszen ő is nemes. Nem fogják elküldeni, hogy mit képzel. Minának egyszerűen túl nagy ez a tömeg. De a helyszín gyönyörű, ez megnyugtatja.
A férfi arcán mintha meglepetés látszódna, ahogy nagy levegőt vesz s föláll a székből.
- Áh, Nightwind gróf, Nachtraben gőfnő, köszöntöm ismét. – Majd kezét Mina felé nyújtja, nyilván, hogy eleget tegyen egy udvariassági formulának, s Mina engedelmesen fölemeli kezét kézcsókra, próbálván mosolyogni.
- Üdv, hölgyem, uram. – köszön nekik a sötét tünde, majd tart egy kis szünetet. - Nyilván tudja, miért vagyunk itt.
- Épp csak magukat vártuk. – feleli Aladrik, majd egy udvarhölgynek int. - Vedd át a helyem, kérlek. – Az udvarhölgy meghajol, majd leül, s folytatja a sakkozást ott, ahol a herceg abbahagyta. - Hamarosan visszatérek. Addig is, bocsássanak meg nekem az urak.
Egy másik asztal felé int, s megindulnak arrafelé, miközben apródja s egy lovag sebesen követi őket, az előbbi Aladrik, az utóbbi pedig Mina székét húzza ki, hogy le tudjanak ülni rá.
Egy másik atmoszféra, egy másik társadalmi helyzet. Vajon Aladrik megveti ezt az egészet? Unalmat és fáradtságot érez valahány gesztus miatt, vagy azért élvezi egy kissé? - Köszönjük - húzza mosolyra a száját, ahogy kiegyengetik előtte a széket, majd mikor helyet foglalnak, várakozón s kérdőn néznek Aladrikra.
- A kísérőim miatt ne aggódjanak, tudnak mindenről, nyugodtan beszélhetnek a jelenlétükben. Mikael és Robert süldő korom óta mellettem vannak. – mondja Aladrik, majd az asztalra csap. - Óhajt valamit?
Mina visszatér a zavarodott pislogásához. Nekik kellene tudni? Ha minden igaz, Aladrik óhajtott valamit, azért kérte, hogy itt legyenek…
- Kaptunk egy levelet, melyben ide kért délben egy találkozót.
- Pontosan érkezett. Úgy értettem, kedvükre szolgál-e egy ital, vagy egy kiadós étek. Jól ismerem a helyet, isteni fűszereik vannak.
Mina pislog kettőt, ahogy elvörösödik.
- Oh. Vagy úgy. Persze. Ohh... fűszerek. Az nem tudom,hogy most jótt enne-e.. - néz le a pocakjára. - A fene vigye el, nincs nálam a lista, amit... mindegy is. Hmm... Valamiféle teát kérek. Mindegy, milyet, csak legyen egy kicsit édes. Köszönöm. Damien halkan kuncog a nemlétező bajsza alatt.
- Ön tud ajánlani valami jóféle húsételt? Rendesen megéhezett már.
- Nos, a piacon tegnap vágtak bárányt. Aki ismeri a piacot, tudja, mikor mit éri meg enni.
Damien rábólint erre az ötletre, s Aladrik meg is rendeli nekik az étkeket. Ezúttal hagyják magukat meghívni. Azért hármuk közül mégis csak a herceg a leggazdagabb.
Ezután Aladrik körbenéz, finoman, de láthatóan ellenőrizve, figyeli-e őket valaki.
- Huh...jól van, amíg várjuk az ételt, vegyük sorra, mivel állunk szemben. Ne féljenek, ők ketten tudják, milyen vagyok zárt ajtók mögött... kissé talán túlságosan is. – Erre Mikael egy pillanatra illetlenül elvigyorodik. Mina értetlenül ráncolja a szemöldökét. Aladrik azonban folytatja. - A tárgyra térek: bajban vagyunk. Valaki Arnold életére tört. Ispotályban fekszik, túlélte, de hetekig ágyban kell feküdnie. És a Zsinat elkezdett nélküle ülésezni.
Mina gyorsan beszív egy adag levegőt. - Van fogalmuk róla, ki lehetett az?
- Már folyik a nyomozás, de eddig még semmi. Legalábbis engem nem avattak be semmibe. Azonban a legkevésbé sem hiányzot a tervünknek. Így elvesztettük az előnyünket az egyháziakkal. A lehető leghamarabb el kell nyerjük a bizalmukat. A bizalmatlanság nem csak a nemesek részéről alakult ki. Számos lelkész tanulatlannak, fegyelmezetlennek és vezetésre alkalmatlannak tartja a főnemességet.
Mennyi nyomozás és bűntény egy napra – gondolja Mina.
- Tehát felejtsük el Lady Primrose-zal a tárgyalást és a szögletes tárgyat? Vagy... esetleg annak lehet köze ehhez az esethez? - gondolkozik el a sötét tünde. - Mindkét dolog látványosan hátráltat minket, úgyhogy nem kizárt...
- Amennyire én tudom, esélyes. De nem látom, hogyan tudna összefüggeni. Azonban van némi szerencsénk is. – Aladrik akkorát sóhajt, mintha balszerencséről, nem pedig szerencséről beszélne. - Az ügyre állították Hellenburg Védelmezőjét is. Hilde von Nebelturm már a nyomokat kutatja. Így ha most felkeressük, két legyet üthetünk egy csapásra. Utána járhatunk ennek a merényletnek, és meggyőzhetjük, hogy adja áldását az ügyünkre.
- Fantasztikus. Akarom mondani.. tragikus, de már előrébb járunk. Szóval egy újabb személy, akit meg kell keresni. Remélhetőleg ezúttal nem állja útjukat újabb bonyodalom. - Reendben van... - feleli elnyújtva Damien, tudatosítva, hogy igen, valószínűleg Lady Primrose már nem lesz a képben. - És őt merre találjuk?

- Hagyjuk a gyászt későbbre. Különben is, még nem halt meg. – próbálja elviccelni a dolgot Aladrik, nyilván Arnoldra, a barátjára gondolva, ám nehéz összeszednie magát. Másodperceekre van szüksége, míg harisnyát markoló keze s zaklatott arca megnyugszik és folytatja. - Most biztosítanunk kell magunknak egy előnyös pozíciót. A terv maradéka ráér akkor. Nézze meg, mit tud kezdeni Nebelturm kisasszonnyal. És ha végeztek, akkor örömmel bemutatom néhány barátomnak. Ők is mind segítenek nekünk, egyazon ok miatt.
- Természetesen nem. - feleli gyorsan. - Hol találjuk Nebelturm kisasszonyt? - kérdi Mina is, hiszen még nem kaptak erre választ.
- Ez az amit nehezen tudok. Utoljára a Angyaltorony mellett látták, ahol a Zsinat ülésezett. Talán ott kaphat útbaigazítást.
Hogyne, hogy ott aztán megint azt feleljék nekik, hogy most éppen nincs itt, legutoljára itt meg itt látták, és ott sem lesz.
Azt már nem.
- Nincs egy... biztos hely, ahová rendszeresen jár? Mondjuk lakhely? - puhatolózik a vámpír.
- Hát az éppenséggel akad. – Aladrik zavartan megvakarja a fejét. - Mikael majd odakísér titeket.
- Mármint... ne értsen félre, nem akarunk... alkalmatlankodni, de ma már elég sok olyan helyre mentünk, ahol csak ideiglenesen tartózkodott valaki, és jobb lenne egy biztos pont, hogy tényleg megtaláljuk... - próbál magyarázkodni rákvörösen Mina, ahogy felismeri, hogy talán valamit elrontott. Mégis mi lehet a gond? Hellenburg védelmezője valamiféle bordélyban tölti minden éjszakáját? Kétli.
- Érthető. Addig én is megteszem, amit tudok. Sikerült valamit megtudnotok?
Mina megpróbálja megnyugtatni magát, hiszen nem szakadt még rá az ég. Valószínűleg annyira nem ronthatott el semmiféle társadalmi normát ezek szerint. - Az ön démonbarátja visszairányított minket Önhöz, így nem nagyon. Továbbá tanácsolta, hogy érdeklődjünk az ellopott tárggyal kapcsolatban a Himmelreichoknál, ezt... nem véltük annyira bölcs döntésnek, ám ha szükséges, természetesen megtesszük. De ha jól sejtem, a Primrose kisasszonynak ígért feladatunkat nem tudjuk teljesíteni ma. Minának elkerekednek a szemei.
- Valóban. Erről mindenképp tájékoztatnunk kellene őt. Azt kérte, ma estig kerítsük elő a tolvajt...
- Primrose miatt ne aggódjanak. Vannak még mások is a szemem előtt. És most a legfontosabb feladatunk, hogy újra teret találjunk magunknak érvényesülni. Őt majd én tájékoztatom.
A vámpír megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. - Rendben. Akkor tehát Mikael, kérem, mutassa meg nekünk, hol találjuk Hellenburg védelmezőjét. - ahogy kimondja, mosoly kúszik az arcára. Valamiért kedveli a titulusokat. Kivéve, amikor őt illetik ezzel, azt már unalmasnak tartja.
- Ahogy parancsolják.

Wilhelmina von Nachtraben · 12 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Kedd Jan. 19, 2021 1:57 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

- Micsoda szerencse! Innen még két utcányira lakik a Védelmező, de pont ott van. – jelenti ki kísérőjük egyszer csak, és a páros szeme felvillan az utcát kémlelve, egy palástot viselő, sötét hajú, sápadtabb bőrű hölgyet.
- Hah. Ideje volt már a szerencsének - csúszik ki Mina száján, lévén még mindig igencsak fáradt. Kihúzzák magukat, és Damien udvarias, Mina fáradt-udvarias mosollyal közelíti meg Hellenburg védelmezőjét.
- Szép napot, hölgyem.
Áldás, békesség. - a nő a vállának támasztja lándzsáját – különös fegyver. - Egy fogadót keresnek esetleg?
Ismét csak nem ismerték fel őket. Hogy ez jó vagy rossz? Nem lehet tudni.
Mina visszafogja a nevetést. - Nem. Hellenburg védelmezőjét kerestük, és elméletileg meg is találtuk. - kissé megköszörüli a torkát. - A nevem Wilhelmina von Nachtraben. Bemutatkozik Damien is. - Damien Nightwind. Szükségünk volna a segítségére..
- Örvendek, hölgyem. – – A nő érezhetően szünetet tart, mielőtt Damienre nézne. - És önnek is, uram.
A következő pillanatokban látszik, hogy Frau von Nebelturm felméri Mina várandóssági állapotát: tekintete a hasára kalandozik.
- Igazán sajnálom, de nem igazán jó alkalommal kerestek fel. Bármelyik más napon szívesen szolgálatukra állok, de ma dolgom van. – feleli a nő.
Ez ellen nem tehetünk. Talán végre pihenhetünk már egyet. Mina jelentőségteljesen Damienre néz, hogy az ne forszírozza a dolgot.
- Hm... a holnapi nap megfelel esetleg? Egy bizonyos Aladrik ügyében jöttünk. Fogjuk rá. - teszi hozzá elhúzva a száját. Ha von Nebelturm kisasszony tudná, hanyadik illető már ő, akivel ma tárgyalnak... Na de ezt nem kell tudnia. S nem is hibás ebben.
Von Nebelturm úgy fest, erősen elgondolkozik, de nem úgy tűnik, mintha eszébe jutna, kiről van szó.
- Reménykedek benne, hogy igen. A parókián megtalálnak. Borzalmasan sajnálom a kellemetlenséget. Szép napot önöknek! – köszön el erőtletett mosollyal.
- Mármint... tudja. A trónörökös. - teszi hozzá Mina.
– Érdekes – Láthatóan erre nem számított. - De attól tartok sajnos jelenleg az egyház ügyében járok el, nem a trónörökösében.
- Nos... ennek is lenne köze az egyház dolgaihoz. Őfelsége... reformot szeretne. - felismervén, hogy hogy is hangzik ez a szó, gyorsan kijavítja magát. - Na nem... olyan reformot. Talán ő jobban el tudná magyarázni ezt, mint én, de tekintve, hogy a mi feladatunk szövetségeseket gyűjteni számára... - újabb torokköszörülés. [color:e5fb= #66ff00]- Úgy véli, egy új zsinatelnök választása elkerülhetetlen ahhoz, hogy Dél újult erővel küzdhessen meg Északkal.
- Nos, amennyiben ez az örökös célja, akkor úgy vélem, hogy nem engem kéne keresnie, hanem a saját édesapját. Tőle talán többet tanulhat arról, hogy a Zsinat "reformálása" mégis kinek a hatásköre. Ha megbocsájtanak...
Csalódottság és felháborodás. Nos, ez egyelőre nem siker. Azonban… Hellenburg védelmezőjének szavai amennyire szúrósak, annyira érthetőek is.
Ezzel fel is készül rá,, hogy otthagyja őket. Kötelességtudatuk arra buzdít, hogy próbálják rávenni, hallgasson rájuk még pár percig, de… valahol kimondatlanul mindkettejük inkább arra vágyik, hogy Aladrik szemébe mondhassa, mennyire értelmetlen volt az ötlete.
Ötlet. Vagyis, hogy… ők, mint kiküldött képviselők, próbálják érvényesíteni az ő akaratát.
Mellyel teljes mértékben egyet sem értenek.
Mina és Damien összenéznek, s nehéz eldönteni, melyikük arcán jelentősebb a kimerültség. - Szerintem... mondjuk meg a hercegnek, mit kaptunk válaszul. Hogy őszinte legyek, nem tudom hibáztatni Frau von Nebelturmot. - jegyzi meg halkan. - Legyen. Nekem is elegem van mára a szaladgálásból. - feleli a sötételf komoran. Mina még utánaszól a másik vámpírnak:
- További szép napot!
Mikael, a kísérőjük az utca sarkán várakozik. Amikor visszatérnek, aggodalmasan tekint rájuk.
- Nos, mit mondott?
A páros arcáról valószínűleg leolvasható a válasz. Mina csak sóhajt, Damien diplomatikusan előadja a feleletet.
- Egyet nem értését fejezte ki célunkkal.
Mikael, meglepetésükre, megértően válaszol. - Hát ez sajnálatos. A herceguramnak pedig nagy reményei volta Hellenburg Védelmezőjével szemben. Mi baja volt a tervvel?
- Úgy vélte, ez nem a mi... azaz nem őfelsége hatásköre. – folytatja a sötét tünde.
Mikael kifejezéstelen arccal válaszol.
- Igen, ez így is van. Ha beleszólásunk lenne, most nem lennénk itt. – Majd kuncog egyet.- De hát mit lehet tenni. Én már megmondtam az elején Aladriknak, hogy bele fog törni a bicskája.
- Valóban? Bárcsak hallgatott volna Önre. - jegyzi meg Mina hűvösen.
- Tán nem csak kételkedik a nagy tervben?
Á, nem, hogy merészelném.
- De, jelen esetben attól tartok, ez történik. Az egész napunk eddig mindössze annyiból állt, hogy egyik embertől - illetve vámpírtól - a másikig szaladgáltunk, eredmény nélkül.
- Az úrnő kissé kimerült és küldetésünk valóban nem járt a legnagyobb sikerrel. Ezt a hercegnek is be kell látnia. Egyébként... véleményem szerint semmit sem változtatott, hogy mi vagy ő próbáltunk tárgyalni ezekkel az emberekkel. Miért nem beszélt velük ő maga? Mina szusszan egyet. Ez egy igen jó kérdés. De csendben marad. Így is több olyat mondott, amit nem kellett volna.
- Áh, ez egyszerű, időközben ő is beszél másokkal. Ő is, és mindenki más, aki maga mellé toborzott. - vágja rá Mikael - Na már most, mit felelt Primrose tábornok, ha szabad kérdeznem?
Damien összeráncolja a szemöldökét. - Várjunk, hányan.... hányan is csináljuk ezt? Hogy felkeresünk embereket és... tárgyalunk velük?
- Eredetileg öten voltunk... most már csak négyen, mert Arnold von Röttenheim tanácsos gyengélkedik, miután az életére törtek, ha még emlékeznek.
Mina hirtelen megrémül.
- Gondolja, ez csak a véletlen műve? Mi van, ha legközelebb a mi életünkre törnek?
Damien oldalra fordítja a fejét.
- Éjsötét lánggá válsz. Nem tudom, mitől félsz. Ez talán több vicc, mint amennyit ízléses volna megengednie magának, de nem bánja.
Mina eltúlzott elgondlolkodó arcot vág.
- Igazad van. A méreg ellen azonban az sajnos nem elég hatékony.
Damien beletörődőn ingatja a fejét.
- Amennyire én tudom, megpróbálták felrobbantani reggel a nagytemplomban. Aggasztó, mert így nincs aki az érdekeinket a Zsinatban képviselje, így kénytelenek vagyunk egyezkedni.
- Elnézést, fel tudna világosítani - miért is van szüksége Herr Aladriknak ránk? Pusztán annyi történt, hogy birtokunk van Délen, s való igaz, Észak ellen harcoltunk Eichenschildnél. A továbbiakban azonban nem folytunk bele az egyház ügyeibe. Bizonnyal vannak nálunk jobb szakértői.
- Mindenkire szükségünk van. – szögezi le Mikael. - Ugyanis herceg uram azt tervezi, hogy koalícióba kovácsolja a nemeseket. A tervünknek tért nyerni csak az első lépés. Azt véghez is kell majd vinni. Ehhez pedig nem a lelkészek kellenek, hanem az urak, űrnők, akik a hadsereget éltetik.
Mina légzése hirtelen felgyorsul. Még sápadtabbá válik, s csendessé, ahogy kirajzolódik előtte egy olyan világ képe, melyben csatát csata után vészel át, küzd az életéért, Dél és Észak örökkön örökké folytatja ezt, és... Rémálom. Hogy nem látta ezt eddig? Egy gyermek volt szükséges ahhoz, hogy észrevegyen valami ennyire egyértelműt? Pedig mennyire örült a dicsőségnek. Mekkora egy bolond volt.
- Mit tud erről a koalícióról? Miben változna meg a helyzetünk és mik lennének a teendőink? - kérdi a sötételf.
- Hohó, hátrébb az agarakkal. Mikael idegeen hátralép. - Én csupán csak ennyit tudok, magam nem vagyok nemes. Tudakolják ezt meg Aladriktól, ha tőlem kérdezik én csak hülyeséget mondanék.
- Érthető. Ne haragudjon. A türelmem, úgy látszik, nekem is fogytán. Mina szúrósan ránéz. Neked IS? Damien nem viszonozza a tekintetét, csak lassan összeérinti a két tenyerét. - Visszamehetünk hát a herceghez, hogy tájékoztassuk a fejleményekről? A nap végére tele lesz a szája ezekkel a szavakkal. Meg akar tisztulni tőlük.
- Gond nélkül. Minden bizonnyal a fogadó közelében maradt. – mondja a férfi mosolyogva.
Mikael, adhatna ebből a jókedvéből - gondolja Mina.
Mikael vissza is vezeti őket a herceghez, aki a sövények között sétálgat egy írnoknak diktálva valamit, aki mögötte siet sebesen. Apródok és udvarhölgyek veszik körül.
Ahogy meglátják Aladrikot, megszaporázzák léptiek, hogy a látóterébe kerüljenek. - Uram, attól tartok, küldtésünk nem járt sikerrel. - kezdi ismét Damien, akinek Mina átadta a szót, addig, amíg nem tudna mást mondani azonkívül, hogy kimerült.
A herceg szúrós szemmel néz rájuk, majd egy intéssel elküldi udvartartásának tetemes részét.
Oh. Igen. A hallgatóság.
- Most mondjátok. Ezekről jobb, ha kettesben beszélünk. Így is a fél udvartartásom tudja, miket tervezek.
Az is lehet, hogy a küldetés mindössze annyi volt: vásároljunk meg egy értékes fiolát egy herbáriumból. - gondolja magában Mina, de visszafogja magát. - Bocsásson meg. - fújja ki a levegőt a sötételf lassan. Majd amikor távozott, akinek kell, folytatja. - Von Nebelturm kisasszony nem kíván részt venni az ön... újításaiban.
- Nem? – néz a herceg rájuk, majd nagyot sóhajt. - Pedig igazán hasznára vált volna. Kár érte...nos, fátylat rá, rengeteg időnk lesz még barátokat szerezni. Találtatok valamit, ami megihletett időközben?
Hogy mi? Ily könnyedén elengedni? Hát ezért volt értelme végigjárni fél Hellenburgot.
Mina fáradtan pislog. Damien összeráncolja szemöldökét.
- Megihletett? Nem mondhatnám.
- Nos akkor addig is, engedelmetekkel adnék én egyet. - kínálja hellyel őket Aladrik, gondterheltnek tűnve. Másra sem vágynak. - Üljetek le.
Mina engedelmesen bólint. Hirtelen gyermeknek érzi magát, újra. Nem baj. Majd csendben lesz és... egyszer vége lesz ennek és megkérdezi Damient, miről volt szó. Leül hát. A sötételf is leül mellé, szemeit a hercegen tartva.
- Tartozom egy vallomással. – sóhajt a trónörökös ismét, majd suttogva folytatja, szavához hegyezni kell a füleiket, mert a szél közben suhogtatja a leveleket is hevesen. - Van még egy fontos részlet, ami a tervemhez tartozik. Ám nem akartam elárulni, míg nem tudhattam biztosra, hogy bízhatok bennetek.
- És most... - szólal meg Mina, „És most már biztosra tudja?” – akarja kérdezni, de Damien a szavába vág. - Mi volna ez a részlet? Mina csak kifújja a levegőt.
- Tudomásomra jutott, nem sokkal ezelőtt egy fegyver, melyet felhasználhatunk arra, hogy véget vessünk a háborúnak. Amivel békére kényszeríthetjük északot, mert nem fognak tudni ellene mit tenni. Nem sokkal, csak pár nappal ezelőtt. Azonban hiba csúszott a számításaimba. Primrose tábornok jelentette, hogy eloroztak egy tárgyat a Hellenburgi Nagykönyvtárból. Okom van feltételezni, hogy az volt az.
Erre már a vámpír is felfigyel. - Egyetlen tárgy. Egy ereklye, ilyen csak... gondolja, hogy ez tényleg igaz lehet? - kérdi kételkedve. - Nem áll szándékomban megsérteni, de ez túlságosan egyszerűnek hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. Ha azt mondaná, Azrael kardja volt az, még akkor is kételkednék, azt hiszen, de annak a hatalmáról ugyebár nem tudunk sokat... arról sem, hogy hol található. De azt sejtem, hogy nem szögletes.
- Ne felejtse mit mondtam ma reggel. – mordul fel a férfi. - A túlzott bizalomról a mágikus csecsebecsékben.
De hisz épp nem bízom bennük.
- Mit tudni erről a fegyverről? - kérdi a vámpír, már ő is ráncolva a homlokát Idővel abbahagyja, mert fájdalmas.
- Sajnos nem sokat. Pár nappal ezelőtt mesélt róla nekem Arnold, mielőtt megtámadták volna. De amikor utoljára kérdeztem, nem akart róla beszélni, mondván nem szabad erre alapozzuk a sikereinket. Én egyetértettem vele, de úgy éreztem, hogy nem azért mondta nekem ezt, hanem mert tudta, hogy ezzel a válasszal egyet fogok érteni. De valójában félt felhasználni. Ez a tárgy egy valamiféle térkép, mely Esroniel von Himmelreich birtokában volt. Ezt használta, hogy oda utazzon, ahová el akart jutni. Meg tud mutatni bármit és bárkit, ha tudja a hordozója, mit akar megtalálni.
Már épp hangot adna kétkedésének, amikor meghallja a térkép szót. Szemei érdeklődve kezdenek el csillogni. - Hogy került ez ide? Kiknek a mágiája ez? Tudásdémonok vagy a csa... Nachtrabenek. Valamelyiknek kell lennie. - jut eszébe elsőre.
- Szerinted tudom? –néz vissza rá Aladrik megvetően, s eszébe kell jutnia, hogy a herceg mégis csak egy herceg. - Annyit tudok, hogy Esroniel és pár másik zsinati tag szerezte meg évekkel ezelőtt. Az egyikük véletlenül Arnold volt. Nevezhetjük otromba szerencsének.
Mina behunyja a szemét és kifújja a levegőt.
- Hát, Esronieltől már sok segítséget nem kaphatunk. Ellenben Herr Arnolddal muszáj volna akkor beszélnünk. Csak úgy feltűnik egy ilyen borzasztó hatalmú tárgy?
Elgondolkozik. Esroniel ezzel utazgatott. És minden bizonnyal titokban tartotta.
- Mikor értesült ennek a tárgynak a létezéséről? - kérdi homlokát ráncolva a herceget.
- Pár nappal ezelőtt. Csak futólag, kicsúszott Arnold száján. Bevallom elég nagy nyomást helyeztem rá, hogy kiderítsek minél többet róla, amiért szégyellem is magam... főleg hogy most félholtan fekszik az ispotályban.
- A zsinatnak... jogában áll egy ilyen értékű ereklyét elhallgatni?
- Na ez jó kérdés. Ha igen, hát még egy ok, hogy ellenőrzés alatt tartsuk őket... - mondta hevesen, de aztán lenyugodott - De nem szeretek oktalanul gyűlölködni. A legvalószínűbb az, hogy a Reformátort és azokat, akiknek közük volt a térképez leszámítva senki sem tudott róla.
- Mármint... ez a kérdés még nem jutott eszébe? Ki tudja, mit tehetett bárki tudta nélkül a zsinatelnök ezzel.
Hm. Esroniel maga volt a rejtély. Vajon mik fognak még kiderülni róla most, hogy már nincs itt, hogy megakadályozza?
Enyhe nosztalgikus fájdalmat érez valami iránt, ami teljesen sose volt az övé.
- Nekem van egy-két tippem. emlékeztek az első seraph-ra, ami a semmiből bukkant fel? Emlékeztek Isidor Bose-ra. Ha akár csak bármi hasonlót elő fogunk ezzel tudni keríteni, a követeink piaci kofa módjára kezdhetnek el Karolusburg tróntermében békét követelni.
- Nem vagyunk annyira jól értesültek a zsinat ügyieben. Isidor Bose... ő hol is van most?
A herceg a fejét csóválja. - Lassan egy évszakja már, hogy utoljára láttam. Köze van a térképhez neki is?!
- Amennyire én tudom, a Nagytemplomba ment egy barátjával tárgyalni, amikor a széke alatt egy rúna berobbant és megsebesítette. Komolyan megégett és felszakadt több helyen a húsa.
- Ki lehetett? - kérdi a vámpír türelmetlenül.
- Ezt nem tudja senki... azonban tudok valakit, aki tud segíteni az ügyben... de nem fog tetszeni, akit mondani fogok.
Mina félig leereszti a szemhéját. - Találgathatok? Hellenburg védelmezője az?
És meglepetésére…
- Ahogy mondja.

- Mondja? De hisz azt hittem, tegeződünk. - mondja a vámpír, majd halkan felnevet, lehetetlen már, hogy teljességgel visszatartsa.
- Őt állították rá, hogy felgöngyölítse az ügyet. De, szerencsére nincsen egyedül. Egy bizonyos Bertold testvér is dolgozik az ügyön. A templomos rend a maga kezébe vette az irányítást, lévén az ő feladatuk a biztonságot fenntartani.
Mina felvonja a szemöldökét.
- Bertold? Oswald von Bertold? - kihallani a kellemes meglepettséget a hangjából.
- Igen. Ismerik talán?
Bólintanak, Mina arcán mosoly játszik. - Így van. Volt szerencsénk egy... kevéssé kellemes ügyleten találkozni. - Frau von Nebelturm azt említette, dolga van. Talán ezzel volt kapcsolatos. - teszi hozzá Damien.
- Áh, még valami. Ha találkoznak velük, adják át az ajándékom. Tudakolódtam egy kicsit és találtam egy nagyon érdekes dolgot.
Érdeklődve figyelnek tovább.
- Ezt a bizonyos tárgyat a Himmelreich család kamrájában őrizték a Nagykönyvtár alatt. A kamrát egy mozgó fal zárja el, melyet csak egy Himmelreich vére tud nyitásra bírni. Oda a lábát aki nem Himmelreich be nem teszi - mondta lassan, tagoltan - Akárki lopta el azt a tárgyat, Himmelreich volt.
Minának eszébe jut a Nachtraben nagykönyvtár és erőteljes borzongás járja át. Csakhogy ott volt esélye a túlélésre, hisz a család tagja volt vér szerint. És a képességeinek is megfelelt. Ellenben nem Himmelreich. - Azt hiszem, ezt említette pár órája. - bólint.
- Ha ezt megosztja velük, talán ők is elárulnak ezt azt. Csak el ekll érnünk, hogy a tárkép a mi kezünkben landoljon. Nekünk kell elsőnek rátalálni.
- Ezt talán... jó lett volna tudnunk azelőtt, mielőtt megtaláljuk Frau von Nebelturmot és... elutasítja a segélykérésünket. - jegyzi meg Mina a fogát szívva.
- Bíztam benne, hogy ennyi is elég lesz. De most nem fukarkodhatunk. Mindenképp egyességre kell jussunk a Zsinattal, ha neki akarunk a tervünknek kezdeni.

Hilde von Nebelturm · 13 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Kedd Feb. 09, 2021 12:18 am

Hilde von Nebelturm

Vámpír Toronyőr

Hozzászólások száma : 731
Join date : 2015. Nov. 28.

Karakter információ
Kaszt: Nebelturm
Szint: 9
Tapasztalat:

(1050/2500)

V. KÖR

Pár pillanatig szemtelenmód megengedte magának a csendet, s mélyen gondolataiba burkolózott. Sajnos sem a mágiával, se a város mágusaival nem ápolt közeli kapcsolatot, ez pedig most nem igazán bizonsyult egy hasznos dolognak. Szó se róla persze, ő maga is értette azt, ami a vérének mélyén bugyugott, de a vérmágia teljesen más volt, mint mondjuk egy rúnamágus művészete. Az tanulásból, sok gyakorlásból született, míg a vámpíroknál a vér mélyéből tört ki az ismeret, barátként üdvözölve az embert. Most, ebben a merő pillanatban is képes lett volna vért fakasztani bárkiből, de emellett a mögötte megbúvó tudományt aligha ismerte, csak az undorító okádó érzést, ahogy a gerincén végigfutott a delej.
– Nagyszerű, ezek szerint még nehezebb lesz bárkihez is kapcsolni a merényletet. – picit gondolkodott, majd megszólalt. – Ha valaki egy ilyen rúnát készít, mi okozza a robbanást? A felhasználó indítja el, vagy csapdaként működik?
– Nem-nem, ez a rúna nagyon különleges módon működik. – kezdett az okoskodásba Matt. – Amikor valaki felvési, nem csinál semmit, egészen addig, amíg nem érintkeznek vele. Amikor valaki megérinti, aktiválódik, de még nem robban fel. Majd, amint megszűnik az érintkezés, bumm! És minél tovább érintkezik vele valaki, annál nagyobbat szól. A robbanás méretéből azt kell mondjam, ha tényleg ez a rúna volt a tettes, rajta ültek egy darabig.
– Ezek szerint ez a rúna nem olyan, mint például a vérmágia, igaz? Nincs célpontja, bárki megérintheti, s idővel felrobban? – kérdezett vissza megerősítésképpen.
– Így van. Egy sokkal praktikusabb, kötetlen mágia. – helyeselt a férfi.
Sokkal praktikusabb, s emellett veszélyesebb is. Elég beszédes volt az információ, hogy a támadást intéző kutya képes volt elhelyezni a mágiát úgy, hogy tisztában volt vele, hogy bárki mást is megölhet, ha esetleg rosszul sülne el a terv. Vagy teljesen biztos volt a dolgában, vagy csak nem is érdekelte a kimenetel. Hilde nem tudta eldönteni, hogy a két opcióból melyik volt az ijesztőbb.
– Bárki is rendelte el a támadást, nagyon jól ismerte a célpontot. A Nagytemplomban a legtöbb esetben szokás szinten megvan mindenkinek a helye, vagy legalábbis a sora. Nők, tanácsosok, lelkészek, stb. – pillanatra megállt, majd folytatta. – Aki az életére tört, nem csak hogy jól tudta, hogy melyik sorba fog elhelyezkedni, de még abban is biztos volt, hogy hol fog ülni. Az ember nem helyez el egy ilyen bizonytalan csapdát úgy, hogy nem biztos benne, hogy kit is talál el.
Az is nyugtalanította, hogy általánosságban nem is kellett volna alkalomnak lennie a mai napon, a gyilkosok mégis fel voltak készülve erre. Von Röttenheim komoly ellenségeket szerezhetett, s sajnos ezzel ők maguk is. Elképzelni sem tudta, hogy milyen métely rághatta már a Zsinatot, hogy ilyesmi megtörténhetett egy tanácsossal.
– Örülök, hogy ugyanarra gondoltunk. – helyeselt ismételten. – Sajnálatos módon nincs rá mód, hogy egy rúna gazdáját meghatározzuk. Talán mielőtt még felrobbant volna, a kézírás alapján, stílusra. Minden varázslónak megvan a maga preferenciája.
– Felesleges is lenne, bárki is volt, vélhetőleg már elhagyta a várost. Volt rá ideje. – gondolkozott picit, majd végül lassan megrázta a fejét, s közelebb lépett Matthez. – Több értelme van azt kideríteni, hogy ki bérelhette fel. Von Röttenheim nem volt egy népszerű ember, így azt gondolom, hogy valaki Zsinaton belülről akarta eltávolítani, hogy helyébe mást keríthessenek. A jelenlegi választás pont egy nagyszerű esemény ehhez, hisz a döntéshozáshoz szükség van még egy emberre, mégpedig azonnal. Aki bekerülne a Zsinatba a helyébe, kapcsolatban van azzal, aki eltávolította.
– Ó, ebben segíthetek. – hangzott fel egy ismerős, mély hang. – Elnézést kérek, nem akartam hallgatózni. Visszafelé tartottam, amikor megcsapta a fülemet a probléma.
A hang nem másé volt, mint Skadié, aki bár biztosította őket róla, hogy nem kívánt hallgatózni, nem igazán győzhetett meg ezzel senkit sem. Létezett egyáltalán olyan ember a földön, aki nem akart hallgatózni? Karjait keresztbe fonta, s méregette kissé a nőt. Szeme időnként félre-félreugrált, figyelve, hogy mi is történt a téren, de egyelőre nem engedhette meg magának, hogy huzamosabban foglalkozzon azzal, hogy Oswald merre lehetett.
– Röttemheim tanácsos egy rokonom jó barátja, nem mellesleg mentora volt hosszú évekig. Őt keressétek meg. A kapcsolatuk kellően bizalmas volt, hogy tudjon róla egyet s mást. – mondta tárgyilagosan.
– Elég bizalmas ahhoz, hogy ismerje az ellenségeit, feltételezem. – motyogta maga elé, majd a zsibvásár felé fordult. – Mi történik egész pontosan?
– Ackerbach százados besokallt. – vonta meg sziklányi vállait a nő. – Úgy döntött, elszigeteli a Zsinatot a vendégeiktől, amíg az új Zsinatelnököt meg nem választják. A nemrég történt merénylet miatt, hogy a többi tanácstagot biztonságban tudhassuk...de valójában csak a rendet hiányolta. A százados egy hithű, rendszerető ember. Várható volt, hogy nem sokáig állja, hogy mindenki szabadon járkál fel és alá.
Akkor ez történt hát. Ha nem lett volna Skadi társaságában, talán egy szemtelen mosolyt is megengedett volna magának, hisz Oswaldnak minden bizonnyal szintén benne volt a keze. Szívesen megveregette volna most a vállát, de sajnos nem látta a férfit, s úgy tűnt, hogy egy darabig el is búcsúzhattak egymástól.
– Éppen ideje volt, hogy végére érjen a zsibvásár. – bólintott keserűen. – Köszönöm a segítségét, asszonyom. Hol találjuk a szóban forgó személyt?
– Ne vegyen mérget rá. – felelte Skadi. – Ne feledje, a Zsinat kezét már nem köti törvény. Csak idő kérdése, hogy módot találjanak a tiltakozásuknak....ami miatt nekem is fel kell készülnöm, hogy megsegítsem Ackerbach századost. Az unokahúgomat Esroniel lakásában találják. Talán még emlékeznek rá, a neve Sigarda von Himmelreich.
Skadi megjegyzését figyelmen kívül hagyta, nem is igazán kívánta kivenni a részét a felfestett hatalomjátékban, pláne, mert nem nagyon lelte a helyét a táblán. Igazat megvallva nem is akrta lelni. Egy dologban volt csak teljesen biztos: egész Hellenburg megőrült.
– A legfiatalabb von Himmelreich. – biccentett végül. – Igen, látásból ismerem. Bájos hölgy, bár, visszatértem óta nem találkoztam még vele.
– És ügyes kezű alkimista. – mosolyodott el a nő. – Biztos vagyok benne, hogy készséggel fog segíteni. Sok szerencsét!
– Köszönöm. Szép napot, asszonyom.
A nő azzal távozott is, pont ahogy érkezett. Nem tudta továbbra sem, hogy hanyadára is állhatott vele. Máshogy ismerte meg Skadit a történetekből, s furcsállta is, hogy ilyen közvetlenül viseltetett felé, hiszen aligha találkozhattak többet egy-egy udvarias biccentésnél. Sem barátság, sem ismeretség nem fűzte hozzá, de kötelesség is csak annyira, amennyire a rang azt megkívánta. Szemeit méregetően Mattra fordította, aki látszólag érzékelte a tekintetet.
– Én visszatérek a társamhoz. Hátha ki tudunk deríteni még valamit. Boldogulni fogsz egyedül? – kérdezte.
– Nem lesz probléma. – bólintott. – Bár, kíváncsi vagyok, hogy von Röttenheim miért pont von Himmelreich lányának mesélt a dolgairól.
– Ha egy gyanús alakhoz el tud vezetni, már jól jártunk. – vonta meg vállát a férfi.
Nem volt kedve ellenkezni, s egy kimért biccentés után figyelte, hogy a férfi távozott. Megcsóválta a fejét, s az angyaltoronyra pillantott tétován. Zsibbadt elméjében egyre csak a zavarodottság dobolt, s egyre csak értelmezni próbálta a történteket. Hellenburg, mi történt véled?

Wilhelmina von Nachtraben · 14 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szomb. Ápr. 24, 2021 12:49 am

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

Minán lassan eluralkodik a végső kétségbeesés, ahogy tanácstalanul róják az utakat.
- Még... húsz perc. Aztán hazautazunk. Ennek ezentúl nincs értelme. Írok egy levelet... Damien sóhajt, fáradtan.
- Ne aggódj, biztosan van Hellenburgban, aki tudja, hol találjuk meg Oswald von... Oh.
Meglepetten abbahagyja a mondatot, amikor egy ház előtt Hilde von Nebelturmot pillantják meg. Akivel nem is olyan régen beszéltek.
- Hát, ennél jobb esélyünk nem lesz. - jegyzi meg Mina. Ebben egyetértenek, s sietősre fogják lépteiket, majd míg Mina lassítani próbálja a légzését, Damien elmagyarázza, miért vannak itt már megint.
- Szép napot, kisasszony. Elnézést, hogy ismét zavarjuk, tudja esetleg, hol találjuk Oswald von Bertholdot? Más kérdés, hogy Hellenburg védelmezője valószínűleg tudni fogja, mi járatban akarnak vele beszélni... ennélfogva ki tudja, milyen fogadtatásra számíthatnak?
De meg kell próbálni.
- Ön vagy bolondját kívánja járatja velem, vagy éppenséggel olyan szerencsével áldatott meg, hogy pont von Bertold háza mentén tette fel ezt a kérdést. De aligha gondolnám, hogy von Bertold több segítségére lenne, mint jómagam.
A nő barátságosabbnak és nyugodtabbnak tűnik, még egy halvány mosoly is megjelenik az arcán.
- Von Berthold háza?... Nahát. - Damien halkan felnevet. Lehetne még furcsább ez a nap? - Ez szerencsés. Nem, nem a bolondját járatjuk, erre esküszöm. Vannak újabb információink, és elég komoly dologról volna szó. Az országok sorsára vonatkozóan. Lehetne szó egy közös megbeszélésről? Úgy sejtem, ez éppolyan kellemetlen Önnek, mint nekünk, de nem hiszem, hogy van más választásunk.
Talán ott rontották el a dolgot, hogy hűséget fogadtak Délnek. De mi mást tehettek volna?
Mina még megtehette volna, hogy visszatér a családjához, így vagy úgy. De neki volt. Damien rég lemaradt arról az esélyről, hogy visszatérjen az otthonába. Fogalma sincs, miért, de egyre gyakrabban gondolkozik el ezen, s most is eszébe jut Armin herceg esküvője, ahol azt az ígéretet kapta, bármikor visszatérhet, ha akar.
Most pedig Mistwoods is eltűnt a Tünde-erdővel együtt. Most más a felelőssége.
- Ha lehetne is, most már ne legyen. A ház von Bertoldé, mint mondtam. Hogy kit enged be, az nem az én döntésem. – feleli Hellenburg védelmezője. Sajnálatos módon annyi igazság van a szavaiban, hogy nehéz ellenkezni vele. Ám visszasétálni Aladrikhoz ennyivel teljességgel idő- és erőpocséklás lenne.
Óriási megkönnyebbülésükre az ajtó nyílik, hiszen von Nebelturm kisasszony az imént kopogtatott rajta. Herr von Berthold lép ki rajta.
– Áldás békesség. – köszönti őket egyháza megszokott frázisával, láthatóan meglepetten, hogy nem csak von Nebelturmot, hanem őket is itt találja.
- Üdvözöljük, von Berthold. - köszönnek a férfinak, majd Mina folytatja, egy kissé elpirulva. Nincs ínyére zavarni szegényt a saját házában. Főleg nem szemlélődőkkel. - Elnézését kell kérnem a zavarásért, azonban ha van illetve lesz ideje, beszélnünk kellene. Délről, Északról, és Himmelreich-ereklyékről lenne szó. Meg sok minden másról, de nem könnyű egy politikai ötletet dióhéjban összefoglalni.
Főleg úgy, hogy ők sem látják át teljesen. S hogy egyetértenek-e vele… az megint más kérdés. De egyszerűbb lesz, ha már többen tudják a tervet. Több szem többet lát, több elme többet gondol. Úgy talán haladnak valamerre, mint ők ketten.
Nem meglepően Herr von Berthold hitetlenül pislog rájuk, de aztán rögtön elfogadja a tényt minden bizonnyal, hogy a világ egy furcsa hely.
- Köszönjük - mondák hálásan, Mina egy kis mosollyal az arcán. Szinte hallatszik, ahogy kövek gurulnak le a lelkéről. Belépnek.
- Fáradjanak beljebb. – ennyit mond csak, majd arrébb lép, beengedve őket a házba.
Odabent a férfi asztalánál egy régi ismerőst, Lance Kalvert pillantják meg, amint éppen jóízűen fogyaszt valamit.
- Oh... Üdv, Lance. Jó étvágyat - Damien rövid szünetet tart a két mondat között, közben akaratlanul is vet egy pillantást a tünde előtt levő tányérra, hogy vajon mit eszik.
– Áldás, békesség. – visszhangozza von Nebelturm kisasszony a férfi szavait, ahogy belép ő is.
Érezhető a feszültség a levegőben, s Damien alig várja, hogy eloszlassa az értetlenkedést, de.. arra nem számított, hogy ezt úgy kell tennie, hogy valaki békésen étkezik az egyik tárgyalópartnerüknél. Vagy minél.
- A grófnővel és a gróffal a téli offenzíván volt szerencsém megismerkedni. Ugyanazon seregben voltunk mindhárman az embereinkkel. – magyarázza Herr von Bertold. Bólintanak, hogy így volt. Az emlék nem kellemes, azonban Oswald ismeretségének emlékével nincs probléma. Mina azonban attól tart, a bimbózó jó kapcsolatot lehetséges, hogy romba dönti, amit nemsokára megpróbálnak elé tárni. Az alapján, ahogy Hilde kisasszony válaszolt…
- Szívesen az asztalhoz invitálnám valamennyiüket, ha ugyan meg nem sértem vele. - ajánlja fel von Bertold, miután bezárta háza ajtaját.
- Köszönjük szépen. Én elfogadom a meghívást - jelenti ki Mina, nem gondolkozva etiketten és hasonló dolgokon. A gyomra meg is kordul abban a pillanatban. Ha ránéznek, láthatják, hogy nem éppen csak egy személy számára szükséges most ennivalót vennie magához. Damienre néz kérdőn, de ő megnyugtatón bólint, jelezve, hogy ráérnek még a csapatra zúdítani a dolgokat. Mina halkan sóhajt. Csak lennének már túl rajta. Az asztalhoz ülnek és várnak türelmesen a kiszolgálásra. A vámpírnak nem annyira esik nehezére agya hátuljába száműzni a feladatait, hiszen igencsak éhes.
– Látott már valaha ennyi vendéget a ház? – kérdi von Nebelturm kisasszony.
- Nem nagyon. – feleli von Bertold, talán csak azért beszélnek, hogy megtörjék a csendet.
Ahogy helyet foglalnak, von Bertoldnak közelebbről is eshetősége van megszemlélni Minát, s ekkor tűnik fel neki hasának a megszokottnál nagyobb mérete.
- Óh, igazán gratulálok. – mondja.
Mina szomorkásan-boldogan elmosolyodik.
- Köszönöm. Finoman a hasára teszi a kezét, már-már ösztönös. Többet nem mond, tudja, nem is fogják kérdezni.
- A kancsóban víz van, bort tudok még hozni, ha kívánják.
Vesz a vízből, lassan, jóízűen kortyolgat, majd krumplit és sajtot kezd el majszolni, miközben Damien egy kisebb adag húst vesz maga elé. Éhes, de nem akar udvariatlannak tűnni. Oldalra pillant és jelentőségteljesen Minára néz, aki már tudja, mire gondol, és sóhajtva vesz egy kicsit a húsból is. Damien elégedetten biccent. Lehet, hogy ez másnak nem nagyon tűnik fel persze. Elbújnak az ételben, jóízűen táplálkoznak.
- Elég furcsa egybeesés, hogy most mindenki itt van... - jegyzi meg Lance, ami nem segíti a kínos csendet sajnos.
Herr Oswald végül megtöri ezt a végső kérdéssel:
- Minek köszönhetem a látogatást?
Damien nagy levegőt vesz és visszafogja magát, hogy még egyszer elnézést kérjen a zavarásért. Ideje a dolgok közepébe lépni.
- Szóval... tudomásunkra jutott, hogy létezett egy ereklye, amellyel Esroniel von Himmelreich állítólag oda tudott utazni, ahová akart. Ez a tárgy a Hellenburrgi Nagykönyvtárban volt, ahonnan viszont ellopták. Egy bizonyos Aladrik nemrég kapcsolatba lépett velünk, szövetségeseket kívánna szerezni. Tervei szerint Délnek új zsinatelnökre volna szüksége. Az Önök nevét - néz ekkor Damien Hildére és Oswaldra - - kaptuk meg, mint lehetséges szövetségesek. - Ezen a ponton érdekes, hogy Herr Aladrik miért nem hívott össze minket egyszerűen és beszélte meg velünk együtt a dolgokat. - jegyzi meg Mina halkabban.
- A nagykönyvtárból? Az lehetetlen. - jelenti ki Hilde kisasszony hitetlenkedve. - Amióta tudásdémonok szolgálnak ott, egyetlen hétköznapi könyv sem tűnt el onnét, nem hogy egy ilyen erejű ereklye.
- A legjobb az lenne, ha összegeznénk, kivel mi történt a reggeli robbantás és sorakoztatás után. - veti fel Lance, és ez valóban célravezetőnek hangzik. - Én egy titokzatos okkultistát kísértem, akiről továbbra se tudok semmit, és megtudtam, hogy Benedick Waltzken valójában már a halakkal alszik egy ideje. Egyiknek sincs sok értelme, de talán együtt össze tudunk rakni valamit.
Herr von Bertold hangja nyugodt, ám valahogy kiérezni belőle az elfojtott feszültséget.
- Megtisztel ez a bizonyos Aladrik, de fogalmam sincs, honnan szedhette elő épp az én nevem. Attól tartok, épp annyira bírok jelentős befolyással ebben a városban, mint koldus a Katedrálisban. Délnek új zsinatelnöke lesz, efelől nem kell Herr Aladriknak aggódnia. Az egyház a maga dolgait a maga köreiben intézi. Mint mindig. Csodálom, hogy jutott másoknak egyáltalán tudomására, hogy a zsinat ezzel kapcsolatosan ülésezik.
Mina érzi, ahogy ismerősei kételkedése következtében növekszik benne a nyugalom. Ezek szerint nem csak ő nem érti, mi történik és miért. Hilde kisasszony elmosolyodik s elismerőn csettint a nyelvével.
Oswald nagy levegőt vesz, igazolva, hogy valami fortyog benne, amit igyekszik nem felszínre engedni. Damien abszolút megérti.
- Nincs mondanivalóm a mai napot illetően. Az imposztor vallatásán magam is részt vettem, ahol azt tudtuk meg, amit az imént herr Kalver megosztott.
- Egy Primrose nevű hölggyel beszéltünk először, ő is a szövetségesek... közt van számon tartva. Esetleges szövetségesek. Azonban ő megpróbálta felderíteni ezt a lopási ügyet, és megbízott minket is, hogy segítsünk, de persze nem találtunk semmit. - magyarázza Damien. Mina közben lassan eszik.
- Attól tartok én magam nem tudtam meg olyan sokat. Herr von Röttenheim jó barátja volt Benedicknek. - kortyol egyet. - Elég jó barátja ahhoz, hogy elmondjon neki egy olyan titkot, ami miatt a fél város a halálát akarná. De a hallottak szerint a szóban forgó Benedick már maga is meghalt, a merénylő pedig minden bizonnyal kikotyogta volna von Röttenheim titkát, ha tudott volna róla.
Aladrik barátja, Herr Arnold von Röttenheim. Akit megtámadtak.
- Aladrik őfelsége egyik fia. - jegyzi meg Mina, mintegy válaszként, hogy honnan értesülhetett a férfi a Zsinat tevékenységeiről.
- Őfelsége fiának pont annyi beleszólása van a Zsinat dolgába, mint egy koldusnak, aki a napi betevőjéért könyörög a vásártéren... Talán kevesebb is.
Hilde kisasszony szavai durván marnak, mint a pókcsípés, azonban nem lehet mondani, hogy hiteltelen, amit mond. Sőt.
- Ennek az egésznek semmi értelme. - Emelkedik fel az asztaltól. - Annyit tudok csak, hogy ha valóban eltűnt egy ilyen ereklye, s van köze a történtekhez, akkor von Röttenheim veszélyben van.[/color]
- Valóban. Akár fel is kerekedhetünk, hogy odamenjünk. Úgy sejtem, a védelem nem fog ártani neki. - húzza ki magát Lance.
- Teljességgel megértem a véleményét, kisasszony. Részemről mehetünk. Talán ő fel tud világosítani minket... és ennyien már meg tudjuk védeni. Mina nagy levegőt vesz. Lassan befejezi az étkezést, nem szedett sokat, de úgy érzi, jól tele van. - Köszönjük az ételt, von Bertold. És a segítségüket is. Nagyon jó lesz, ha ennek a végére járunk végre.
- Igazán nagylelkű, és emellett inspiráló a részéről, hölgyem, hogy segítene szeretne, de nem engedhetem, hogy veszélybe sodorja magát, s a gyermeke életét.- jelenti ki Hilde, és Damien mélységesen egyetért vele. Ő azonban? Maradjon, menjen? Még nem döntötte el. - A Zsinat egyébként is szereti a Zsinat körében tartani a problémákat.
A vámpír csak néz maga elé. Eszerint… maradhat? Vége?
A nyugalom ígérete kellemes bizsergéssel tölti el, és azt veszi észre, hogy boldog. Támogatják. Az érzelemi persze sokkal gyorsabban váltakoznak, mint azelőtt, hogy a kicsi vele lett volna, de attól még igazak maradnak. Von Nebelturm szavai megnyugtatták. Csak azt reméli, megoldják ezt az ügyet komolyabb problémák nélkül is.

Wilhelmina von Nachtraben · 15 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szer. Ápr. 28, 2021 10:35 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

- Engedelmével, grófnő, talán jobb volna, hogyha inkább pihenéssel töltené az időt. Épp elég mozgalmas napja volt. – mondja Herr Oswald.
Minának felettébb jólesik ezt hallania.
- Ez... Igazán köszönöm, de...
- Egyetértek von Bertolddal. Többet nem kellene szaladgálnod ma. - néz rá jelentőségteljesen Damien.
Hát, ha már ennyien mondják… voltaképp nem is akar mást, csak pihenni. És esetleg enni. Bár már elég sokat evett. Mostanában többet eszik, bár ezen cseppet sem kellene meglepődnie, egyszerűen többre van szüksége.
- Én magam nem tartom fontosnak odamenni még harmadiknak, furcsa is volna, ha ennyien odatolonganánk. – folytatja von Bertold, először Hildére nézve, majd pedig Lance-re pillant. - Ha már herr Kalver belekeveredett a dologba, kétlem, hogy megakadályoznák katona létére, hogy a tanácsos úr közelébe férkőzhessen és biztos vagyok benne, hogy a megtudott információkkal is diszkrét lesz majd.
A férfi bólint. - A Tünde Légió tábornoka adott egy dokumentumot, amely szerint a nevében járhatok el mindenben, így nem kellene problémába ütköznöm. -
Damien újra a többiekhez fordul.
- Ha Ön is úgy érezné, tolongás lenne, ha ott lenne, akkor minden bizonnyal rám sincs ott több szükség. - jegyzi meg, ám kijelentése inkább kérdés még egyelőre.
Hilde kisasszony finoman bólint, úgy tűnik, abszolút egyetért a dologgal.
- Attól tartok, gróf úr, és ne vegye sértésnek, de nem is engednék oda önt - csóválja meg a fejét von Bertold.
- Akkor Hilde kisasszony, elkísérhetem von Röttheimhez? - kérdezi Lance. úgy tűnik, végül ők ketten mennek.
- Lekötelezne. – mosolyodik el halványan a kérdezett, majd amgához veszi lándzsáját. - Lassan vége lehetne ennek a napnak, mert a holnapi már biztos nem lehet olyan rossz, mint a mai.
A vámpír nem is tudna jobban egyetérteni.
- Vigyázzon, mit mond. Mindig lehet rosszabb. - jegyzi meg Lance, mire Damien alig tudja megállni, hogy megforgassa a szemeit. De tudnivaló, hogy a férfi csak viccelt. Legalábbis úgy gondolja.
- Önöknek pedig kívánom, hogy ne keveredjenek több elmebajba. Maradjanak távol mindenkitől, aki furcsán öltözködik, és nem lehet baj. - teszi még hozzá a tünde, a párosukra nézve. Erre már elneveti magát.
- Köszönjük. Sajnos nem mindig van választásunk, de ne aggódjon. Sok sikert maguknak. - Legyenek óvatosak. - teszi hozzá Mina szelíden. Majd gondolkozni kezd, mi legyen a következő lépés.
Lance és Hilde kisasszony ezután távoznak. Mina lassan kifújja a levegőt. Csend. Nyugalom. A felelősség áttéve más vállakra, mert más megoldás nincsen. Lehet ez így?
- Úgy sejtem, önök mögött is hosszú nap áll – fordul vissza feléjük a házigazda, halvány mosollyal az arcán. - Egyenek és pihenjenek, ahogy jólesik. Azt hiszem, egyelőre nem sokat tudunk tenni, de talán nem is kell. Nem az önök dolga volna, hogy a hellenburgiak ügyes-bajos dolgait megoldják.
- Hosszú nap, valóban. Nagyon köszönjük, de nem szeretném hogy visszaéljünk a vendégszeretetével. - mosolyodik fel, akármennyire is fáradt, nem szeretne afféle menedékkérőnek tűnni, hisz ő vállalta mindezt a nehézséget. Hogy miért... jó kérdés. - Nem a miénk volna? A titulusunkból adódóan nyilvánvaló, hogy hűséget fogadtunk Délnek. - jegyzi meg, bár szavain érezhető, hogy néha nem teljesen világos számára, ez a hűség mit is foglal magában.
- Való igaz – mosolyodik el Herr von Bertold, s amilyen jóságosak a szavai, annyira fájóan igazak is -, ugyanakkor nemesek. Sokan tévesztik össze a hűséget a szolgalelkűséggel. Van, aki valóban szolgai igyekezettel kell Dél urai kedvére tegyen, de ezeknek általában nincsenek birtokai, katonái, s jobbágyai. Önök Délt szolgálják, nem Dél többi nemesét.
Csak meg kellene tanulnia végre nemet mondani.
- Valamint jó kérdés, hogy amit az elmúlt napban csináltunk, segített-e bármit is Délnek. Attól tartok, aligha- jegyzi meg Damien sötéten, de az ő arca is kisimultabb most. Mina sóhajt.
- Igaza lehet. Mit gondol, Hilde kisasszony és Herr Kalver sikerrel járnak? – tereli a témát. Fáradt már több szégyent érezni.
- Lance Kalvert nem ismerem olyan jól, de azt kevés idő után is érzi az ember, hogy helyén a szíve, az pedig számomra is ismeretes, hogy Hellenburg Védelmezője nem egyszer érdemelte már ki Dél bizalmát és megbecsülését. Ebben biztos vagyok. A többit csak az Úr Isten tudhatja.
- Lance megtesz minden tőle telhetőt, ebben biztos vagyok - teszi hozzá Damien, aki harcolt már a tündével, noha azon körülmények közt sokkal inkább otthon érezhették magukat, mint egy efféle intrikában. - Azt állítja, uram, hogy Aladriknak nem volna joga tehát ahhoz, amire készül? - fonja össze maga előtt a kezeit. Ha már itt vannak és ráérnek, talán pár percet még szánhat arra, hogy megpróbálja kibogozni a kusza szálakat.
- Azt – bólint Herr Oswald, majd az asztalhoz lép s kamillateát tölt magának. - Amióta világ a világ, az Egyház szigorúan zárt ajtók mögött kezelte a maga dolgait. Világi nemesnek tilos volt abba beleütnie az orrát, még akkor is, ha korona volt a fején. Ezt őfelsége is pontosan tudja.
- Nyilván ezért cselekszik titokban. Érdekes, hogy miért Önhöz irányított minket. Tudhatta volna, milyen fogadtatásra számítson az ötletével...
- Soha nem találkoztam vele, talán beszédes is, hogy elsőre nem tudtam, kiről beszélnek. Azontúl, hogy merészség épp egy templomos tiszthez fordulni ilyesmivel, furcsa is: egyszerű hadnagy vagyok, messze elmaradok rangban és ismertségben is a kapitányok mögött, nincs is akkora befolyásom, hogy névről ismerhessen a herceg. Csupa őrült dolog történik ma. - sóhajt egyet vvon Bertold, majd kortyol ismét a teájából.
Mindketten elgondolkodnak. Mina halkan megszólal. - Az jutott eszembe, mi van, ha teljességgel félre akart vezetni minket és zavart akar kelteni, vagy ellenségeskedést. De ennek mi értelme volna?... - sóhajt. Már nem tudja, kinek mondjon el mit. De jobban esik beszélni a dolgokról, mint elhallgatni őket, így folytatja. - A főbb célja Dél abszolút uralma lett volna. Egy erőltetett békével. Ezt... nem nagyon tartom lehetségesnek, és talán célratörőnek sem. De hajthatatlannak tűnt. Fejébe vette az ötletet és...- széttárja a karját.
- Ebben egyetértünk. Alighanem épp emiatt vezető nélküli egyház is kedvező lehetőséggel kecsegtethette, legyenek azonban bármilyen sokféle emberek a Zsinat székeiben, hamarosan új elnököt választanak, akármivel is próbálkozzanak a világi nemesek. Láttam kívülről és belülről is ezt az egyházat, megismertem a szép arca után a csúnyábbikat is, de tudom, hogy vagyunk benne palástosak elegen ahhoz, hogy a döntéshozóink kétszer is meggondolják, kit választanak von Himmelreich helyébe.
Mina biztos benne, hogy a férfi sokkal többet tud az egyházról, mint ők. Mégis, ezek után nem hagyja nyugodni a dolog, hogy valami szörnyű van készülőben, s esélyük lett volna beleszólni, de nem tették.
Pedig… tényleg fáradt. Szeretné, ha a szíve nem vágyna erre, de nehéz neki parancsolni.
- De emiatt ne fájjon a fejük, így is sajnálom, hogy belekeveredtek a dologba. – próbálja őket megnyugtatni Herr Oswald, ki közben kiitta a poharát.
- Ugyan. - legyint Damien egy halvány mosollyal, mely azonban gyorsan eltűnik. Egyre azon forognak gondolatai, miért épp őket kérte föl erre a herceg és mik lesznek a következményei annak, hogy - ahogy most tűnik - nem mutatnak föl senkit, aki őt tulajdonképpen támogatja. Mina kissé gondterhelten szólal meg. - Remélem, hogy nem történik ismét valami olyan, egyetlen valaki ötlete miatt, ami újabb okot ad a háború újabb, erős hullámainak. Történt, ami történt, de most már... vége lehetne.
- Bízzunk benne, hogy egy- vagy többedmagával maga a herceg sem képes erre. Sokak támogatását kellene megnyernie ahhoz, hogy tervei háborúságot szülhessenek, s felette ott áll a király is, aki katonasorból került a trónra. Nem hagyná, hogy Aladrik kedvére szítson ellentétet a királyságon belül. Különösen, ha a mesterkedése a Zsinat fülébe jut.
A vámpír kissé bizonytalanul bólint párat.
- Ezzel pedig ráérünk akkor foglalkozni, ha megtörténik. S reméljük, nem fog. - jelenti ki a sötét tünde, remélve, hogy ezzel még nem volt túl sértő. - Herr von Bertold, nagyon hálásak vagyunk a vendéglátásért, azonban nem tartanánk föl tovább. Azt hiszem...- Minára néz, aki homlokráncolva néz vissza rá.
- Azt hiszem, mindketten egyetértünk abban, hogy meg van hívva egy vacsorára szerény kis kastélyunkban. Amennyiben ideje adódik.
- Oh, igen. Természetesen. Ebben egyetértünk - bólogat Mina, szemei felcsillannak kissé. Damien ezután elmagyarázza a kastély elhelyezkedését. S újból eszébe jut, hogy kellene egy külön nevet adni neki.
- Nem tartanak fel, ugyanakkor nem is marasztalom önöket, ha menni szándékoznak. Úgy sejtem, volt más oka annak, hogy a fővárosba érkeztek, s nem csak amibe belekavarodtak végül. A vendéglátást pedig előre is köszönöm, még ha nem is tudom megmondani előre, mikor élnék vele.
Damien fáradtan felsóhajt. - Sajnos ez volt a fő ok. De nem lakunk messze.
- Annyira... - teszi hozzá Mina halkan.
- Természetesen. Csak küldjön levelet, és nem kényszer.
- Ez esetben sajnálom a fáradságukat, de ha más nem, legalább nem a csatamezőn találkoztunk ismét. – jelenti ki Herr Oswald, s milyen igaza van.
- Ha megengednek még ennyit: a rangjukat kiérdemelték. Ne érezzék magukat Dél adósainak.
Damien lehunyja egy pillanatra a szemét és bólint. Mina meghatottan elmosolyodik.
- Köszönjük. - mondja halkan, erősen megdobbanó szívvel. Az étel és a kedves szavak visszahozták arcára a színt, tekintetébe az életkedvet.
- Csak szeretném biztonságban tudni a világot.
- Ez nem csak a te feladatod. - jegyzi meg a sötételf.
- Persze... Nos, a legjobbakat önnek, von Bertold. Vigyázzon magára.
- Önök is, veszélyesek az utak. – feleli a templomos.
- Köszönünk mindent. Viszontlátásra - köszön el Damien egy halvány mosollyal. Aztán elsétálnak, fáradtan, de jóllakottan, azzal a céllal, hogy hazafelé (azaz először a fogatjuk felé) veszik az irányt.
Minában még mindig ott bujkálnak a kétségek, azonban Damiennek elege lett abból, hogy állapotosan ezt csinálja. Pihennie kell és kész. Hogy miért kellett von Bertold szavaiig várnia, amíg rájött, hogy valóban értelmetlen ezt csinálnia, nem tudja, de most már egyértelmű. Szembenéz vele, mélyen a szemébe, s visszavezeti a fogathoz, ahonnan pedig elhagyják Hellenburgot.
Ha kell, jönnek az új levelek. Ha nem, annál jobb. Ha kell, válaszolnak.

Ajánlott tartalom

Ajánlott tartalom

Legutóbbi témák

Küldetés: Gott mit Uns!

1 Küldetés: Gott mit Uns! Csüt. Jún. 04, 2020 12:59 pm

Lothar von Nebelturm

2 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Csüt. Jún. 25, 2020 3:55 pm

Hilde von Nebelturm

3 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Pént. Jún. 26, 2020 2:11 pm

Wilhelmina von Nachtraben

4 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szer. Júl. 08, 2020 8:29 pm

Wilhelmina von Nachtraben

5 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Pént. Aug. 21, 2020 10:12 pm

Wilhelmina von Nachtraben

6 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Pént. Szept. 04, 2020 2:48 pm

Lance Kalver

7 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szer. Szept. 23, 2020 5:25 pm

Hilde von Nebelturm

8 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szomb. Szept. 26, 2020 8:11 pm

Hilde von Nebelturm

9 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szer. Szept. 30, 2020 5:01 pm

Hilde von Nebelturm

10 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Pént. Okt. 16, 2020 2:30 am

Oswald von Bertold

11 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szer. Dec. 02, 2020 8:20 pm

Wilhelmina von Nachtraben

12 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Kedd Jan. 19, 2021 1:57 pm

Wilhelmina von Nachtraben

13 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Kedd Feb. 09, 2021 12:18 am

Hilde von Nebelturm

14 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szomb. Ápr. 24, 2021 12:49 am

Wilhelmina von Nachtraben

15 Re: Küldetés: Gott mit Uns! Szer. Ápr. 28, 2021 10:35 pm

Wilhelmina von Nachtraben

16 Re: Küldetés: Gott mit Uns!

Ajánlott tartalom