Mina inkább nem nyilatkozna mostanában az érzelmi életéről. Egyre kevesebbet és kevesebbet mutatkozik a kastély falan kívül - egészen pontosan a kastélyt körülvevő kertjein kívül, ugyanis azokat rendszeresen látogatja, azonban egyre kevesebbet beszél még a személyzettel is. Damien egyre inkább átvette a gazdasági ügyek intézését és alapvetően semmi gond nincs, azonkívül, hogy a grófnőnek esélyesen három hónapon belül gyereke születik. Amivel alapvetően nem volna gond. Azzal, hogy az illető gyermek apja ezzel túlságosan nem óhajt törődni, legalábbis nem annyira, cseppet se annyira, amennyire elvárható lenne, annál inkább. Ezen feszült csendesség közepébe nem éppen jön a legjobbkor a tény, hogy Dél ügyeit most tervezik rendezgetni az ahhoz értők, amit persze jogosan tesznek, azonban jobb kérdés, hogy miért gondolják Wilhelmina grófnőt méltónak és kötelezhetőnek arra, hogy véleményét fejezze ki az ügyben. Amikor már a sokadik levelet kapja kézhet, nem dobhatja félre a dolgot annyival, hogy eszméletlenül nincs kedve foglalkozni a dologgal, hogy jelenleg Észak is és Dél is elmehet oda, ahová akarnak.
Hosszas tanácskozás (vitatkozás, veszekedés, kevéssé grófnőhöz méltó viselkedéssel előadott érvek) után végül meggyőzte magát, hogy meglátogassa a déli fővárost és elbeszélgessen ezzel az Aladrikkal, akinek igen szép neve van, jó kérdés, hogy az érvei és ötletei mennyire szépek emellé. Természetesen a már birtokukban lévő hintót használja fel utazási célra, Damien is jön vele, pedig egyébként igazán szívesen otthon maradt volna saját kezűleg vigyázni a kastélyra és az ott folyó ügyekre, azonban nem szívesen engedné el Minát egyedül... akármennyire is egy sokat tanult, erős vámpírmágus, az ég szerelmére, jelenleg gyereket vár. Ez egy megrendíthetetlen érv. Voltaképpen boldog lenne, ha nem is jött volna el, hiszen biztos, hogy egy ilyen beszélgetéssorozat csak még jobban fel fogja zaklatni. De nem, Minát nem lehet lebeszélni arról, hogy cselekedjen az oly régóta vágyott békéért, még ha az teljesen elérhetetlennek tűnik is.
A grófnő átszabatta néhány ruháját jó bőre, hogy azok ráférjenek jelenlegi, terebélyesedett alkatára is, utazás közben egy szerényebb árnyalatú lila darab van rajta, vércseppet tartalmazó gyűrűje és a Hold fényéből erőt nyerni segítő nyaklánca pedig kiegészítőként kísérik, ahogy szinte mindig (bár őszintén reméli, hogy most nem lesz szükség rájuk, hacsak azért nem, mert erősen megkívánja a vért egy illetlen időpontban). Gregor, a jó hűséges kocsis igyekszik biztosítani a kényelmes utat, szerencsére a főváros felé azért elviselhető a minőségük Ezenkívül fölszerelkeztek egy adag tárolható élelemmel is, ha a Hellenburgban tartózkodás hosszúra nyúlna. Damien pedig elegáns vörösben van, így talán nem fogják ezúttal szolgálónak nézni.
A fővárosba érve annyi hang, illat és személy látványa árasztja el Minát, hogy úgy érzi, egy másik világba érkezett. Magányos kis eldugott kastélyában úgy elszokott az ilyenektől… S annyira nem bánta! Mindenhol sürögnek-forognak a déli lelkészek, lovagok, nemesek, tanácsosok, s az utca kevésbé magas presztízzsel rendelkező népe. Zaklatottságával vegyesen azért helyet kap a gyermeki kíváncsiság és izgatottság is, ami az új dolgokat mindig övezi. Nem, mintha nem látott volna tömeget, de igen rég volt. A fogat kis ajtaja megnyugtató védelemként vonja körbe, s ő nem rest nekisimulni a háttámlának. Furcsa.
Ahogy elmélázva gyönyörködik, avagy szörnyülködik (maga se tudja, melyik inkább) a látványban, egyszer csak lelassítanak, majd megállnak. Előrenézve látja, hogy valaki a kocsi elé állt, Gregor pedig próbálja elhessegetni, de az illető csak nem tágít.
Amikor Gregornak nem sikerül vagy kikerülnie, vagy elhajtania az alkalmatlankodó alakot, kinéz Mina a hintóból, hogy megnézze magának, és igencsak máguskinézetűnek találja az illetőt. De afféle tipikusnak, aki nem titkolja. Hosszú kék köpenyt visel, hullámos szegéllyel, valamint egy jókora, széles karimájú kalapot, mely alól szép, világosbarna tincsek lógnak ki.
- Hódolatom. - mosolyodik el az idegen, kinek csak a száját lehet látni, orrán és szemén uugyanis afféle báli maszk van. - Kérhet fuvart egy megfáradt vándor?
Akár mutatványos is lehetne, noha azok nem szoktak ennyi pénzt költeni öltözékükre. Meglehetősen szép öltözéknek találja egyébként, de ez nem olyan fontos, mint az, hogy fuvart kér tőlük.
Mina szólásra nyitja a száját, a sötételf próbálna ellenkezni, hogy majd ő beszél vele, de aztán rájön, hogy Mina is kellően gyanakvó, így annyiban hagyja a dolgot.
- Elnézését kérem, uram, az öltözékéből ítélve nem tűnik fáradt vándornak. Megtudhatjuk, kihez van szerencsénk? Ne engedjünk csak úgy fel akárkit...
- Meg is értem, hiszem még nem volt alkalmunk találkozni. Ám én már láttam korábban, így fel tudtam ismerni. A nevem Aladrik. – mondja, ahogy óvatosan meghajol, a kezét oldalra legyintve.
Damien igyekszik leküzdeni tekintete elkomorulását. Az az alak. Bár legalább nem kell tovább keresniük. Oda is szól a kocsisnak:
- Jól van, Gregor, megállhatunk. Őt kerestük. Mina megvonja a szemöldökét.
- Oh, hogy ön az. Elnézést, nem tudtam, hogyan is képzeljem el. Szálljon be hát. - felel végül némi hezitálás után, de végül is a további dolgokat megbeszélhetik a kocsiban ülve is. Helyet biztosítanak hát neki és kinyitják a fogat ajtaját, hadd üljön be.
A nemes öles léptekkel közelíti meg a hintót, majd becsukja az ajtót és a párossal szemben ül le. Óvakodva kinéz az ablakon, majd leveszi kalapját s fölakasztja rá. A fény így haloványan átsüt a kalapon, azonban az eltakarja a fény nagy részét. Ezek után leveszi szerencsére a maszkját is az idegen, felfedve egy fáradt, jóindulatú arcot magas homlokkal, melyet mogyoróbarna haj keretez.
- Köszönöm. Elnézést az álruha miatt. Nem akartam kitűnni a tömegből. Azonnal megmagyarázom. Bár maguk még nem láttak, elég jól ismernek itt a városban. A teljes nevem Aladrik von Hellenburg. Rudenz von Hellenburg harmadik fia.
A páros szeme egyszerre kerekedik el. Mina némileg elpirul, Damien elgondolkodó tekintettel néz maga elé, mérlegelve, mit is jelenthet ez. A vámpír igyekszik nem belegondolni, hogy egy perccel ezelőtt el tudta képzelni, hogy ez az ember valami mutatványos.
- Oh... ez esetben ismételten elnézését kérem. Ezt... öhm... végül is megértem, miért nem írta meg... most már világosabb a dolog, azt hiszem. Szóval a király egyik fia "zaklatta" őt a levelekkel. Akkor mégis csak jó, hogy eljött. Ezzel még te is egyetértenél, igaz? - fut át az agyán, ahogy a pocakjában lakó fiára vagy lányára gondol. Anyu megint fontos dolgokba keveredik. Mint mindig. Bocsáss meg nekem.
- Hol kívánja véghezvinni a... hm. Beszélgetést? - teszi fel Damien a kissé gyakorlati kérdést. Feltehetően nem a kocsiban akar tárgyalni, legalábbis nem csak itt.
A férfi ekkor sóhajt egyet, mélyen, majd legyint.
- Ugyan kérem. Ki nem álhatom a formaságokat. Azért is szoktam álruhában járni az utcákat, nehogy felismerjenek. Ha nincs ellenére, inkább beszéljünk, mint két levelezőtárs, semmint nemes és hercege.
Ezen mindketten elmosolyodnak, megkönnyebbülten.
- Meg tudom érteni. Damien inkább nem kommentál, őt hála az égnek inkább szokták a titulusánál alacsonyabb személynek nézni. Nem tudja már, hogy ennek örüljön-e vagy sem. - Készséggel eleget teszek a kérésnek. - feleli Mina kedvesen. Mennyivel könnyedebbnek érzi magát most, mint amikor saját fajtársai között volt, kiknek egyetlen gondolatát sem lehetett leolvasni az arcukról…
Mennyire nem érezte magát közéjük tartozónak.
- Természetesen távol áll tőlem, hogy vulgáris viselkedéssel hozzak szégyent a családomra. De itt egymás közt úgysem lát senki, akinek elvárásai volnának. – feleli Aladric, szintén mosolyogva. Mennyire nehéz is lehet neki. Annyi fölösleges apróságot várnak el tőle, s ő nyilván érzi, hogy felesleges, mégsem menekülhet. Kivéve most.
Kis szünet után folytatja.
- Azért hívattalak ide titeket, mert szövetségeseket gyűjtök. Most, hogy új zsinatelnököt választ az egyházunk, itt a lehetőség változtatni a dolgok menetén. Én pedig változtatni akarok. Nem szerényebb céllal, minthogy véget vessek a két királyság közti háborúnak.
Mina rég tapasztalt, kellemes lelkesedéssel kezd figyelni. Majd, ahogy a herceg befejezi a bevezetőjét, csak pislog, mint aki nem hisz a füleinek.
Álmodik?
Egészen biztosan álmodik, csak az ő agya volna képes ilyeneket kitalálni. Rudenz harmadik fia inkognitóban találkozik vele, és előadja, hogy békét akar. Hát ez csak valamiféle kitaláció lehet, de nagyon szép álom, nem akar felébredni belőle még egy ideig. Damien hangjára eszmél fel.
- Ez egy felettébb nemes gondolat. Megnyugtató, hogy vannak, akiknek ez a céljuk és eszerint reményeik is vannak, hogy megvalósítsák. - mondja a sötételf, észrevéve, hogy Mina jelenleg a hitetlenkedés sokkjában várakozik.
Aladrik folytatja terve kifejtését.
- No nem vagyok én idealista. Ezt a háborút nem lehet egyik napról a másikra elfojtani. Ám vannak terveink. Emellett pedig egy másik célt is kitűztem magam elé. A Zsinat kezében rengeteg hatalom van, mégsem felelnek senkinek. Ezzel sokáig nem is volt baj, amíg az egyházi urak és atyám szorosan együttműködtek. Az utóbbi években azonban megmutatkozott ennek az árnyoldala is. Ma már biztos vagyok benne, a Zsinat hatalmát ellenőrzés alatt kell tartani.
Mina ekkor összeszedi magát, mert egy ilyen bejelentésre válaszolnia kell, ezt nem lehet szó nélkül hagyni!
- E-elnézést, én... már elvesztettem a reményt. Fogalma sincs, mennyirre boldoggá tesz most. - jelenti ki Mina őszintén. Damien halványan elmosolyodik. Neki van fogalma rólaa, sőt, pontosan tudja. Mit lehet mondani, ő is meglepődött a dolgon. A vámpír próbálja újra végiggondolni az előbb elhangzottakat.
- De hisz... úgy tudom, jelenleg nincs is zsinatelnök. Vagy éppen ezért? Ha nincs vezető, akkor gyakran káosz kezd el uralkodni…
- Pontosan. Olyan zsinatlenökre van szükségünk, aki belátja a rendszer hibáit, s hajlandó változtatni rajta. A feladatunk még több szövetségest találni, s együttes erővel elérni, hogy a Zsinat tizenkét tagjának többsége támogassa ezeket az irányzatokat. Nem lesz könnyű feladat. Urakat kell arról meggyőzzünk, önként korlátozzák a hatalmukat. Ám szentül hiszem, hogy ez a helyes út.
A vámpír már régen volt ennyire megkönnyebbült. Biztos volt benne, hogy értlemetlen, frusztráló és eredményektől mentes lesz ez az út, de szerencséjére borzasztó nagyot csalódott.
Eszébe jut valami.
- Ön tudja esetleg, mi történt... a legutóbbi zsinatelnökkel? - kérdi halkan.
- Amennyire én tudom sosem nevezték ki hivatalosan elnöknek. Esroniel von Himmelreich nevezte meg őt utódjaként, ám ehhez a Zsinat nem járult hozzá. És most, hogy a Himmelreich halott, sokan a lehetőséget látják, hogy maguk jussanak fontos pozíciókhoz. Isidor Bose volt a neve az úrnak...
Hmmm. Igen. A neve, amit a többség előtt használt. - gondolja Mina megborzongva.
- Miután a Zsinat nem volt hajlandó választás nélkül beiktatni, keveset mutatkozott. De amennyire én tudom, még itt él Hellenburgban.
Kicsit megvonja a szemöldökét. Itt él? Valamiért ez a tény még mindig megrémiszti. De kétli, hogy találkoznának, hiszen hacsak... nos, Isidor nem akarja...
- Értem. Nos, amennyiben az a célja, hogy véget vessen ennek a vérontásnak, én teljes mértékben ön mellett állok. - szögezi le. Úgy érzi, még sosem volt ennyire biztos semmiben. Bár hajlamos a túlzásokra, de ez... ez az érzés most meglehetősen erős.
- Hasonlóképp. Hogyan tervezi ezeket az urakat meggyőzni? - kérdi Damien érdeklődve. Érezhetően nem lesz könnyű falat.
- Nem lesz egyszerű, ám a nehéz idők kemény megoldásokért kiáltanak. - kezdett bele Aladrik. - A cél, hogy egész Veroniát protestánssá tegyük nemes. Én magam is nemes célnak gondolom, változást adni az északabbik királyságnak. Ám ezt a célt nem hadvezérek tűzték ki. Lelkészek. S amikor hadba vonulunk, a nemes cél nem elég. Figyelembe kell vegyük, hogy mire vagyunk képesek, s mi az, ami csak többet ártana, mint amit nyerünk vele. Fájdalmas kimondani, de hideg fejjel kell gondolkodnunk. Egész eddig úgy vizsgáltuk a csatatereket, hogy a háború lezárásának egyetlen módja, ha zászlóinkat tűzzük ki a Katedrális csúcsára. Azonban az én tervem ennek szöges ellentéte: hogy fegyverszünetet érjünk el, nem szabad észak elfoglalására törekednünk.
....és eddig volt álomszerű a kép.
A vámpír homloka enyhén ráncolódik, ahogy hallgatja a herceg szavait.
- Oh, szóval... a béke elérése egyenlő azzal, hogy egész Veronia protestáns legyen?
Akkor érdekes, hogy épp őket hívták meg. Az Úrral való viszoonyuk meglehetősen érdekes, mondhatni, nemlétező. Gondolhatta volna persze, hogy nem lesz mentes az a bizonyos béke létrehozása egyfajta szellemi átalakítástól…
Ehhez többet kellene tudnia a vallások közti különbségről. Valóban az a fontos, hogy milyen nyelvet beszélnek? Természetesen logikusabb, ha olyat, amit mondjuk mindenki ért, s nem kell külön megtanulniuk a latint, azonban az, hogy miféle szertartással adóznak Istennek… ezeket mindig túlzottan apró részletnek gondolta. Soha nem értette, hogy tudott emiatt háborúskodásba kezdeni egy nép.
- Ez volt a Zsinat véleménye. Ezért támadtunk minden erőnkkel észak felé. És bár ennek hála sorra halmoztuka sikereket, győzelmet nem aradtunk, enyni év után sem. Bár voltak sikereink, nem volt elég. hiába foglaltuk el Einburgot. Hiába foglaltuk el Eichenschildet. Nem volt elég. Éppen ezért én azt mondom, meg kell állnunk. Egész eddig hátrányban voltunk. Kisebbek vagyunk, fiatalabb királyság, s sokakat megosztanak bizonyos álláspontjaink. Viszont ha feladjuk azt a célt, melyet annak idején a Zsinat kitűzött, hogy egész Veronia protestáns legyen, akkor ennyi marad: észak célja a mi országunk elfoglalása. A miénk...semmi több, csupán csak megmaradni. Értitek már, miként fordíthatjuk meg az állást?
Mina nagy levegőt vesz. Nem áll ő készen ily mértékű diplomáciára még…
De nem söpörheti el a problémákat állandóan. Igenis el kell gondolkodnia, hisz most van lehetősége befolyásolni valamit! Ezt… nem lehet csak úgy elengedni.
Rossz kérdés volt. Aladric egy ideig csak néz maga elé, hitetlenkedve, Mina pedig egyre vörösödik. Majd a herceg elneveti magát, és hosszú percekig csak hahotázik. Ez átragad a párosra is. Mina nem bírja tovább, el kell, hogy temesse vöröslő arcát a kezei mögé egy időre.
- Bocsánat...bocsánat! – szedi össze a herceg végül magát, majd újból kiegyenesedik és megigazítja a haját. - Tehát jól értettem: nem tudjátok, miért háborúzunk?
Mina és Damien se nagyon tudja visszafogni a nevetést. Mina nem bírja tovább, el kell, hogy temesse vöröslő arcát a kezei mögé egy időre.
- Őszintén megvallva eddig úgy tűnt számomra, a háborúk többnyire mindig területért folynak. - feleli Damien, miután összeszedte magát és kezd barátkozni a gondolattal, hogy történelemórát hallgathat majd Rudenz király legfiatalabb (ő-e a legfiatalabb? A fenébe is, fogalma sincs, hány fia van Rudenznek) fiától, aki most nevette ki őket, amiért tudatlanok. És egyébként grófok. Nos, sebaj, ez még mindig sokkal jobb, mintha egy karót nyelt nemes mndössze megvetően vonta volna rájuk a szemöldökét.
- Nem, tényleg, nincs ezzel semmi baj. legyint Aladrik, még mindig alig tudván visszafogni a nevetést. - Csak az járt a fejemben mennyire örülök, hogy találkoztunk. - tárja szét a kezét eme furcsa kijelentés után. - Erről jobban járnak, ha egy lelkészt kérdeznek meg. Ő majd ad megfelelő felvilágosítást. Többek közt az egyház fényűzése ellen lázadtunk. A papok fent északon valóságok főurak, akik hatalmukkal mások felett basáskodnak. Az egyház tagjai pompás palotákat és templomokat emelnek, s úgy élnek akár egy romlott báró. S akkor még nem is szóltunk a jogaikról. Az egyház tagjai nem felelnek senkinek, csak egymásnak. Egy papot ha gyilkolt sem lehet felakasztani, ám ha szálka vagy az egyház szemében, gond nélkül kiátkozhatnak. Ismertősnek hangzik? A Zsinatnak is pontosan ezek a jogai vannak. Ez az egyik oka, ami miatt változást akarok elérni.
- Oh, igen, ezek ismerősek. Ezek voltak a kiváltó okok, de nem feltétlen lettek volna megfelelő indokok egy évtizedekig szóló vérontáshoz. - jegyzi meg Damien. A fene hitte volna tíz éve, hogy itt fog ülni és az embeek egyházszakadásáról tárgyalni. Bár ez… rég nem csak az emberek ügye. Tekintve, hogy valóban, az egyik legnagyobb különbség Észak és Dél között az, hogy Északon a vámpírok, démonok és sötétlefek is… kevésbé toleráltak.
- Ha a Zsinatnak is ugyanilyen jogai vannak, akkor... voltaképp már nincs is különbség aközött, amit a két egyház képvisel. Akkor ugyanabba a hibába estek, mint amin változtatni akartak. - állapítja meg Mina, miután összeszedte megmaradt önérzetét.
- Ez azért nem igaz. A mi lelkészeink szerény életet élnek, a templomaink pedig mentesek minden pompától. Ezek a jogok csak amolyan...nyakunkon maradt régi szokások. S bizony nagy igazság, a háborúnak ezer más oka is volt. Az urak többsége szabadságot akart. Sokan megvetették a királyi házat is. Voltak, akik szűrték a levek vámpírokkal, démonokkal. Nekik is jót tett, hogy nem üldözzük őket. És persze egy háború mindig ígéretes elfoglaltság. A gyors győzelemmel hatalmas zsákmány is jár, dicsőség, földek. Mondanom sem kell, ha húsz éven át viaskodik az ember, ezek a kincsek sokkal kisebbnek látszódnak.
Zavartan kuncog.
- Igen... valóban jót tesz, hogy nem üldöznek minket, ezért igazán hálás vagyok. - ereszt meg egy mosolyt. Viszont sajnos nem mindenk hálás. A démonok közül semmiképp sem, ők mindig... azaz legtöbbször elvannak maguknak. Nehéz egy csoporttal együttműködni űgy, ha a csoport tagjai mind mást akarnak. - Ezek érthető célok, ám nem feltétlen tartom őket dicsérendőnek. Hogyan tervezte ezt egyébként? Ha legutóbb ennyire ellenállt Észak mindenféle... változásnak, miért gondolnák most meg magukat? Keserű szájízzel gondol arra az északira, akinek következtében most kettő helyett kell ennie. Vajon ő mégis mit gondolna... erről az egészről? Fogalma sincs már, utólag visszanézve semmit sem látott tisztán, ami annak az embernek a fejében történt.
- A Királyi Szövetségnek új célokra van szüksége. Ehhez pedig a Zsinatnak is együtt kell működnie. Amikor a hadaink megrekedtek, Esroniel von Himmelreich köddé vált, majd rá két évre felbukkant, szövetséget kötött a vámpírokkal, s csatába hívott mindenkit, mondván, hogy azokkal a hasznavehetetlen ékszerekkel legyőzhetjük az ellenségünket. Sem atyám, sem a királyi tanács nem hallott erről a tervéről, amíg ki nem kellett a toborzást hirdetni. És mit értünk el vele? Ott vagyunk, ahol a part szakad. Eichenschild a miénk lett, de milyen áron? Mégis mit érünk egy várossal, amit egy az egyben újjá kellett építsünk? – A herceg hangja megemelkedik, hallani a hosszú idő óta fogságban tartott dühöt, és meg is lehet érteni. Eichenschild. Minden egyes percben arra gondolt, nincs értelme és nem ezt kellene tenni, és mégis újra engedelmeskedett és vonult és keresett, megfigyelt, és gyilkolt, és…
De most inkább nem gondol erre.
- Ott voltunk mi is... - jegyzi meg, nem tudja pontosan, miért fontos ez, talán, hogy Aladrik megértse, hogy megértik őt.
- Atyám jámbor, nyugodt lélek. – folytatja az emberférfi. - Nem orrolt meg a Zsinatra, s együtt működött velük. Ám én más vagyok. S így ütött szöget a fejemben a gondolat: hogy megelőzzük ennek a sajnálatos komédiának a megismétlődését, igenis a sarkunkra kell állni.
- Ki vezérli most a Zsinatot? Elnök nincs, de kell, hogy legyen valamiféle önjelölt vezető. - jelenti ki Damien talán magabiztosabban, mint kellene, de nem tudja elképzelni, hogy máshogy legyen.
- Valóban, létezik a Zsinatelnök-helyettes tisztsége. A jelenlegi betöltője Skadi von Himmelreich, a nagy reformátor húga. Egy derék asszony. - vallotta be Aladrik - Amennyire nem értek egyet az egyházbéliekkel, úgy tisztelem őt. Nagy teher szakadt a vállára, amikor fivérének nyoma veszett. - Aladrik kissé megcsóválja a fejét. Vajon ő tudja, mi történt valójában von Himmelreichhal? Akárhányszor kérdezősködtek ez ügyben, sosem érkezett valódi válasz, az emberek vagy nem tudják, vagy túlságosan is piszkos dologról van szó ahhoz, hogy elmondhassák. Valakit védenek, ez biztos. Talán valamiféle szégyenteljes történet, amit nem kellene, hogy mondjuk észak megtudjon. Vagy akár Dél. Hiszen Esroniel egy hatalmas jelkép számukra.
- A célok, amiket kitűztem ezek: az első, hogy csak zsinatelnököt atyámnak is be kell iktatnia. Ne lehessen olyan zsinatelnök, akit a király nem ismer el.
Így belegondolva furcsa, hogy ez eddig még sosem volt így.
Egyszerre meegtisztelő és rémisztő, hogy ezeket a gondolatokat megosztja velük egy herceg. Vajon hanyadjára kell elmondania már őket? Vagy ők volnának az első "szövetségesek", akiket megkeresett? - Ezt az egyház nem biztos, hogy túl könnyen fogadná el. Végtére is ez egyértelműen a királyt helyezi az egyház fölé, már nem sértésnek szánom mondandóm, ne is vegye úgy, kérem. - pirul el újból Mina.
A herceg szavai komor hangvétellel folytatódnak, jelezve, hogy rossz területre tévedtek valamivel…
- Elég legyen a formaságokból. Épp elég súlyos ez a téma, csak a dolgunkat nehezíteni, ha mézes mázba burkolnánk a szavainkat. – nyög egyet a páros felé mutatva. A sértődékenysége talán kissé erőteljesebb a kelleténél. - Ne feledjétek, hogy a Zsinat volt, mely elsőnek visszaélt a bizalmunkkal. Ezzel a rendelettel az a célom, hogy ne jusson hatalomra még egy olyan öntörvényű zsarnok, mint Esroniel von Himmelreich. Se több se kevesebb. Aki mást lát benne, magára vessen.
- Udvariasságnak szántam, nem formaságnak. - feleli Mina kissé hűvösebben, elpirulva. - Értjük, ez az első lépés. De azt is látnia kell, hogy mások igenis mást láthatnak benne és épp emiatt támadhatják az ötletet. - mondja a sötételf.
- Teljesen érthető. - felel Aladrik. - Ám a második követelésem már ennél merészebb: a Zsinatban kapjon a királyi család, a Hellenburg család két állandó, örökös helyet.
Damien némileg összeszűkíti a szemeit és elgondolkozva néz. - Valóban merész. Nem gondolja, hogy ez annyit jelentene, hogy a hatalom egy az egyben átugrik egyik központból a másikba? Mina szíve hevesen dobog. Ezek a témák túlságosan is komolyan és nehezek. Kevésbé volna bosszantó a dolog, ha nem arra gondolna, mennyire szívesen felfalna egy - vagy két - almáspitét bármikor.
- Két szavazat a tizenháromból aligha jelenthet hatalomátvételt. Ennek a második követelésnek a célja az, hogy a Zsinat rendeletei időben a királyi tanács fülébe jussanak. Hogy többé ne ismétlődhessen meg, hogy a tudtunk nélkül cselekedtek.
- Értem. - feleli Damien és egy időre elgondolkozik.
- Ne haragudjon, de biztos többet tud Ön von Himmelreichról, mint mi. Mesélne róla egy kicsit? Mit tett, ami miatt ennyien gyűlölik? Leszámítva persze az egyértelműt... - kérdi Mina, hisz nagyon érdekli, mik lehettek azok az eltitkolt dolgok. Ezért annak ellenére, hogy nem a múltban kellene vájkálnia, mégis ezt teszi, hiszen ki tudja, lesz-e még lehetősége rá? Mégis kitől tudhatna meg többet? Talán a Zsinat egy tagjától. De hogy arra mikor lesz lehetőség, s mennyire volna az illető őszinte, az kétségesebb.
- Gyűlölni? Ugyan. – legyint a herceg. - Von Himmelreich egy szenvedélyes ember volt, aki a maga elveit követte, s nem hagyta, hogy mások mondják neki meg, mi a helyes, s mi az átkozott. Ez volt az, ami olyan jó reformátorrá tette. Ám ahogy teltek az évek, az öntörvényű természete megmutatta az árnyoldalát is. Talán emlékszik még azokra a furcsa ékszerekre, melyet a Nebelturm vámpírok készítettek. Nos, ha hiszi, ha nem, a vámpírokkal kötött szövetségbe, a toborzás kihirdetésébe, és az ékszerek használatába a koronának egyáltalán nem volt beleszólása. Még csak tudomást sem szereztünk róla, csak amikor már embereket kellett gyűjteni.
A vámpír megvonja a szemöldökét.
- Volt a birtokomban egy. - jegyzi meg, afféle vallomásként, visszagondolva a furcsa, simogató, halványsárga hangra. Mennyire hiányzott, amikor megszűnt. Tudta, hogy ott volt, s bármikor kérdezhetett tőle bármit. De mi is volt ő pontosan? Nem egy angyal, csak… a lenyomata, azt mondták. Ezt a gondolatot próbálta kizárni, hisz elképzelhetetlennek tartotta. Meg is kérdezte olykor a szeráfot, de csak kitérő választ tudott adni. Talán ő maga nem tartotta kitérőnek (ha tartani tudott bármit is bármilyennek.) Érzett-e ő? Létezett-e egyáltalán, vagy sem? Mindenesetre, most már nincsenek. Az ékszer ugyan még megvan, de nem tud már megidézni semmit, senkit.
- Mi célja volt azzal, hogy ezt eltitkolja? Nem értem.
Lehet, hogy több titok övezi a szeráfokat, mint sejtené? Volt valami mocskos részlet velük kapcsolatban?
- És most már senki meg nem fogja érteni. Esroniel von Himmelreichnak sok titka volt. Sok, amit meg sem osztott senkivel. – sóhajt az emberférfi.
Mina picit csalódottan néz maga elé. Válaszokra számított, de vagy nincsenek, vagy Aladrik nem kívánja megosztani. Amire számítani lehetett.
- Ami el is visz minket a harmadik célomhoz: a törvények megsértéséért az egyház tagjait szabadon bírálhassák azok, akiknek pallosjoguk van. Az urak és a szolgabírók ítélkezhessenek a lelkészek felett is. – folytatja Aladrik.
- Ez jogosnak hangzik. - jegyzi meg a vámpír. Persze mást fognak gondolni azok, akiknek esetleg kára származhat ebből.
- Ha ezeket elértük, akkor a Zsinat többé nem fog tudni a maga feje után menni, ami biztosítja a nemesség és az egyház közti szoros kapcoslatot. Ha ez megköttetett, hozzáláthatunk tervünk véghezviteléhez, melyben békekötésre kényszerítjük északi tertvéreinket.
Damiennek egyszerre rezdül meg a szája széle és a szemöldöke.
- Békekötésre kényszerítjük? - ismétli. Nem annyira naiv, hogy azt higgye, sikerülni fog ezt a kényszerítést teljes mértékben zsarolások és/vagy vér nélkül elintézni. Vagy, hogy egyáltalán sikerül bárhogyan elintézni.
- A célunk nem kevesebb, minthogy észak jobbnak lássa fegyverszünetet kötni, semmint folytatni a háborút. Ahogy mondtam, ha nem célunk egész északot protestánssá tenni, akkor már azt is győzelemnek tekinthetjük, ha elismerik a királyságunkat, nincs igazam? – tárja szét a karját Aladrik.
Mindketten bólogatnak.
- Nyilván. Hogy tervezi ezt kivitelezni? - kérdi Damien.
- Miután a Zsinat is beleegyezett ezekbe a feltételekbe, új irányt adunk a támadásinknak. Ahelyett, hogy a várak és városok elfoglalására koncentrálunk, a Heimswaldtól északra elterülő földeket vesszük célba. Ezek a földek közel helyezkednek el a Katedrálishoz. A nagyobb támadások helyett apró, óvatos rajtaütésekkel, fosztogatásokkal és nehezen megtorolható gyors csapásokkal fogjuk lefárasztani az ellenséget. A fosztogatott javaknak hála a mi csapataink fenntartásának költsége csökkenni fog, míg az ellenség felperzselt, ugarrá tett földön fogja magát találni. A célunk megmutatni, ha ez a háború a végtelenségig fog húzódni, mi bírjuk, majd tovább. És szép lassan egyre több és több nemes és főpap fog afelé hajlani, hogy tárgyaljunk. Számításaim szerint egy aratásnyi idő alatt elvesszük a kedvüket a háborúzástól. A fegyverszünet megkötésekor pedig csak annyit kérünk, tartsuk meg önállóságunkat. Ebbe bele fognak egyezni.
Mina tekintete egyre viharosabb lesz, ahogy hallgatja a herceget, s ahogy az befejezte mondandóját, nem tudja megállni, hogy föl ne szólaljon.
- De hát... Min változtatna ez? Mármint... értem, hogy a támadások máshol történnének, de ugyanúgy támadások volnának. Ezzel pedig csak tönkretesszük Észak területét. Hogy kérhetnénk őket békére, ha mi magunk csak tovább támadunk?
Igyekszik megőrizni hangjának nyugodtságát, bár érezhető, hogy lelkesedése magasabbra hág, semmithogy sokáig fenn tudja ezt tartani.
- A mi célunk, hogy észak kifizetődőbbnek lássa megegyezni, semmint folytatni a harcokat. Ha a háború semmi kárt nem tenne az országukban, akkor hajlanának a békére? Ha elérjük, hogy ne érje meg nekik a háborút folytatni, akkor akarják majd csak ők is. De nem kell aggódni. A támadásaink abbamaradnak abban a pillanatban, ahogy a fegyverszünetet megkötöttük.
Aladrik említette, hogy forrófejűbb, mint az apja… Nos, kezdik látni ezt.
- Én kétlem, hogy... egy efféle magatartás elérné, hogy fegyverszünetet akarjanak kötni. - vesz a vámpír egy nagy levegőt. Persze. Békét. Támadással. Nyilván, a támadások midnent megoldanak, eddig is ezt tették, vagy nem? - A fosztogatás is kárt tesz az országukban... különben nem lenne értelme végrehajtani. - teszi hozzá Damien halkan.
- Nos ha nem így, hát milyen módot lát rá, hogy rávegyük őket? – dől hátra az út során legelőször Aladrik, s keresztbe teszi a lábait.
Mina nagyot néz, mevonja a szemöldökét. Ez valamiféle kihívás? Aladrik most azt várja, hogy meglepetten hallgasson s ne legyen képes mondani semmit, hogy aztán győzedelmesen elmosolyodhasson és mondhassa: "na látja"? Nem adhatja ezt meg neki csak úgy...
- Nos... Diplomácia? Tárgyalások? Valamiféle gazdasági egyezség? Amint kellő számú vezető érti meg, hogy ez a jó út, csupán létre kell hozni egy dokumentumot, ami rögzíti, hogy mostantól két külön országként létezünk, megegyezni, hol húzódjék a határ... ez... nyilván nem lenne könnyű, hiszen mindenki magának akarna többet, de... egy kompromisszumra van szükség.
- A gond csak az, hogy ha nincs ami az érveket alátámassza, kiröhögik őket. Az én elképzelésem egyszerű. "Nem éri meg nektek háborúzni, mert több kár ér titeket, mint minket. És mi egyes egyedül megmaradni akarunk." Ez a legkevesebb áldozattal járó módszer, amivel eddig szembesültem. Ha más utat akarunk venni, egy legalább ilyen erős érvvel kell előállnunk. Az én célom a diplomácia és a tárgyalások. Ám valamivel el kell érjük, hogy az északiak egyáltalán hajlandóak legyenek leülni velünk tárgyalni. Mert jelenleg előbb égnének máglyán, semmint hogy délivel egyezkedjenek. - Aladrik gyorsan megrázza a kezét a páros előtt. - Félre ne értsetek, nem akarom, hogy most döntsük el. Ez egy nehéz kérdés. De el kell döntenünk, mielőtt elkezdjük a terv megvalósítását. Ha nincs kész érvünk, a Zsinat jogosan mondhatja azt, hogy csupán csak a hatalmas akarjuk magunkhoz ragadni.
A herceg újra előredől, ahogy felel.
- Ezt az egy dolgot meg merem ígérni. Ha mi csak védekezünk és borsot törünk a másik orra alá, mi fogjuk tovább bírni. A várat védeni mindig könnyebb, mint megostromolni. Erre bármelyik hadvezér a nyakát merné tenni.
Hangja magabiztos, nem kételkedik beszédében. Kis gondolkodás után folytatja:
- És különben is, nem kell, hogy mi bírjuk tovább. Csak az kell, hogy az északiak elhiggyék. – kacsint. - De persze ha van más ilyen erős érve, amitől az északi leülne egy asztalhoz tárgyalni, elő vele.
Nagy levegőt vesz és pocakjára helyezi a kezét. Mondhatná, hogy nem erre jelentkezett, de sajnos de. Arra jelentkezett, hogy érveket hallgasson és próbáljon ellenük küzdeni. Vagy… ellenük? Miért kell mindig valami ellen lenni? látszólag a céljuk ugyanaz, ám a fosztogatás ötlete még mindig nem tetszik neki.
- Mondjuk... nem fog több ártatlan meghalni? Vagy ártó, nem számít. Egyik oldalon sem.
- Ez aligha fogja az északi urak szívét meglágyítani. Ez csak simán...naiv. – jelenti ki talán enyhén gúnyos mosollyal Aladrik.
A vámpír visszafog egy szemforgatást.
- Rendben, nem fog több ártatlan meghalni a háborúzkodás miatt. Nyilván azt nem várják el tőlünk, hogy az öregedésre és minden betegségre is gyógyírt találjunk... – mondja enyhén bosszúsan.
- Nem egészen erre gondoltam. – vakarja meg az emberférfi a tarkóját, majd hátradől. Nyilván nem erre gondolt. - Hanem arra, hogy pusztán a veszteségek említése nem fogja meggyőzni a hatalmasokat. Valamivel érzékeltetni is kell azt. Amire a legkézenfekvőbb mód...nos tudjátok, ténylegesen veszteségeket okozni.
Megvakarja az állát, majd csettint egyet.
- Elmondom így. Ha egy északi követ csak úgy felbukkanna Hellenburgban és elkezdené kiáltozni, hogy a háborúban ártatlanok halnak meg, vajon hány déli uraság venné komolyan? És hány nevetné ki? Ugyanis van még egy fontos tényező. Nem elég az, hogy néhányakat meggyőzzünk északon, hogy jobban megéri nekik fegyverszünetet kötni. Nekünk a többségüket meg kell győzni. Ehhez pedig tettek kellenek, amik alátámasztják a szavainkat.
- De hiszen eddig is így volt. Úgy gondolja, nem érezték a háborút eddig eléggé?.... Elgondolkozik, s addig tekintete kifelé pihen a mellettük elbaktató épületeken, embereken. - Látniuk kell. Tudniuk, érezniük ezeket a veszteségeket. Én ott voltam Eichenschildben, ha látnák, amit láttam, akkor az elég bizonyíték lenne vajon? Damien összevont szemöldökkel néz rá.
- Mire gondolsz? - Van egy sejtése.
- Talán... nem tudom, létezhet olyan mágia, amellyel meg tudjuk ezt oldani. De persze a vámpírmágiában sem bízik Észak.
Ekkor szinte megugrik, olyannyira összerezzen, mert Aladrik keze nyomán egy hatalmas koppanás hallatszik a kocsi oldalán. Mina szeme hatalmasra nyílik, gyomra kellemetlenül húzódik össze és zavaró forróság árad szét az arcán. Majd lassan újra beindul a légzése és megpróbál nem pánikrohamot kapni. Damien szemöldöke ezzel ellentétben lefelé kúszik, s kissé még jobban kihúzza magát.
- Elnézést, összekavarodtak a fejemben a gondolatok. - szusszant egy nagyot Aladrik. - Az terv, amivel előálltam kevesebb erőforrással, kevesebb kockázattal és kevesebb áldozattal jár, mint az offenzívák, amiket eddig csináltunk. A ti szavaitokkal élve, kevesebb ártatlan hal meg. Mégsem nyertem el a tetszéseteket. Mi volt az oka neki?
Nos, legalább fölteszi a kérdést.
- Ne haragudjanak, szabad ennem egy kicsit? - szólal meg Mina halkan, majd engedélyre nem várván nyúl bele a mellette lévő utazótáska egyik zsebébe, hogy egy elcsomagolt almáspitét elővegyen, majd megkönnyebbülten mélyessze fogát az őt kedvesen üdvözlő süteménybe. Így van. Ízek, ők nem hagyják cserben, ők nem bántják, nem várnak el tőle semmit, csak boldoggá teszik. [ccolor=#66ff00]- Gróftársam előnyben részesíti a lehető legkevesebb áldozattal járó módszereket. [/color]- magyaráz Damien türelmesen. Nos... igyekezve az lenni.
A herceg ismét ugyanazt a meglepett tekintetet veti rá, majd ismét hangos hahotázásba kezd. Ez a szokása nem épp tetszetős.
- Bocsánat, bocsánat. - sóhajtozik Aladrik ismét, láthatóan idebent, a fogatban már nem félve a lelepleződéstől. Ki tudja, talán bent az udvarban nincs lehetősége még elmosolyodni sem, ezért nevet hát most ennyi. Két kezével megtámasztja magát oldalt. - Hát akkor teszek egy ajánlatot. Miért is ne mehetnénk el más irányba. Kutassatok, keressetek. S ha fel tudtok mutatni egy másik megoldást, állok elébe, lecserélem, amim nekem van. Jelenleg több nemes és egyházfi akarja velem együtt elhozni a békét. Eddig még senkinek nem sikerült ennél jobbat kitalálnia. De talán majd ti. - mondta, ahogy feléjük szegezte az ujját - De jónak kell lennie! Nem holmi üres szavaknak, meg egyértelmű tényeknek. Olyan kell, ami ráveszi a makacs északiakat, hogy adják be a derekukat.
Mina próbál odafigyelni aa légzésére és kizárni minden mást. Ötlete sincs, hogy most épp miért nevetnek rajta, de inkább iigyekszik arra odafigyelni, hogy szépen lassan megrágjon minden falatot és nem törődni azzal, hogy közben rákvörös lesz az arca... Damien pedig halványan, nem túl őszinte boldogsággal telve elmosolyodik.
- Mik az eddigi ötletek, amik nem váltak be? - fől előre a sötételf és a térdére támaszkodik a könyökével. Hátha valamelyik hasznosítható.
- Nem sok, kósza ötletek csupán. Meglepetésszerű támadás a tenger felől, minden erőnket egybegyűjtő hatalmas offenzíva a folyó mentén. De volt aki Finsterwald felől akart az ellenség hátába kerülni. – legyint. - Egy ötlet sem jutott el olyan részletességig, mint ez.
Nyilván a sajátjára gondol…
Aladrik keresztbeteszi a karját.
- És amíg nem lesz egy másik, ami vetekedne vele, addig mind az én tervemhez tartjuk magunkat. Ha nincs tervünk, nem állhatunka Zsinat elé. Elfogadható ajánlat?
- Mennyi gondolkodási időt kapunk? - kérdi Damien, szinte már most érezvén, hogy az idő sürgeti. Elő kell állni valamivel, ami jobb ötlet, mint a fosztogatás…
- Ugyan, utálom, ha valaki az időmet korlátozza. Mégis honnan kéne nekem tudnom, hogy mennyi időmbe fog telni kitalálni egy ötletet. - tárta szét a karját Aladrik, ahogy kuncogott egy kicsit - Amikor eszükbe jut, csak véssék le, terjesszék elő.
A sötételf nem akar hinni a füleinek.
Aladrik arca komolyra vált, s először egyikük, majd másikuk szemébe néz.
- Azonban egy jó tanácsot mindenképp adot. emlékeztek rá, hogy kritizáltam a Zsinatot, mert túl nagy célt tűztek ki maguk elé? Mert protestánssá akarták tenni északot, holott nem volt meg hozzá az erejük? Ne kövessük el ugyanazt a hibát. Jó dolog a nemes cél, de figyelembe kell vennünk, mire vagyunk képesek. A háború áldozatokkal jár. Nekem sem kenyerem a halálba küldeni másokat, de lehetetlent hajkurászni többet árt, mint használ...nézzétek csak meg, mi történt az elmúlt húsz év alatt.
A vámőír kezd megnyugodni, megölni nem akarják talán őket, viszont az elkövetkező napok és feladatok miatt igencsak izgalomba jön.
- Természetesen. - felel a sötételf, Mina pedig lassan befejezi a pite felét. - Még egy kérdésem van: miért mi? Honnan tudta, illetve tudja, hogy bízhat bennünk egy ilyen ügyben? Ez a kérdés mindig érdekes. Ekkor bújhatnak ki a hátsó szándékot tartalmazó szögek a zsákból, ám most erről nem lesz szó, úgy sejti. Aladrik forrófejű, azonban őszintének tűnik.
Mina érdeklődve pislog: vajon lekicsinylést hallanak majd vagy dicséretet? Akármilyen kicsinyesnek is véli ezt, a dicsérő szavak mindig jólesnek neki…
- Nem csak ti. – feleli tömören Aladrik, ami nyilvánvaló volt. - Szemem előtt van még megannyi alkalmas ember. S hogy mitől lesz alkalmas...nos, hallottam ezt-azt rólatok. Azt mondják fantasztikusak vagytok, hogy annyi ellenséggel végeztetek egy lelegzet alatt, mint egy veterán templomos. Azonban ezek hidegen hagytak. - mondta Aladrik - Tudjátok én hadvezérnek tanultam. Feladatom megtalálni, mivel lehet a háborút megnyerni. És ami felkeltette az érdeklődésemet, ami kíváncsivá tett, nem a hadi sikereitek voltak. Hanem a diplomáciai sikerek, amikről nem zengtek ódákat.
Oh, igen, Minának eszébe jut, amikor Laetitia felemlegette, miről is híres ő. Ő pedig felháborodott, mert nem akar arról híres lenni, hogy oltotta ki valaki életét.
- Igyekszünk nem csalódást okozni. - feleli többé-kevésbé magabiztosan. Kitalálni egy tervet. - Úgy érzem, egyetértünk a legfőbb dolgokban. Nem lesz itt gond. Talán. Végül is csak Dél és Észak békéjének megoldásán kell ügynödniük. Semmi nehézség vagy feszültség nincs ebben, ugyan már.
- Hiszitek vagy sem, de egy szerződéssel nagyobb csatát lehet nyerni, mint egy egész ostrommal. És kis kutatás árán megtaláltam, hányan csatlakoztak az ügyünkhöz, miután tárgyaltatok velük. Meg kell mondjam, biztató olyanoktól, akik nem tanultak diplomáciát.
Mina lenyel egy falatot, majd megszólal. - Nos... Neveltetésemben szerepelt az is, ha úgy vesszük. - ingatja meg a fejét. Rengetegszer próbálták a fejébe verni, hogyan kell viselkedni, mire mit illik mondani, hogy győzze meg az embereket erről-arról, sok rejtélyeskedés, játszmázás és egyebek, amik közül ha nem is használja mind, de emlékei között ott vannak és néha előjönnek, ha szükség van rájuk.
- Köszönjük a bókot.
- Nos, van egy kiváló tanárom, aki engem is tanított. örömmel bemutatlak majd neki titeket is. De addig érjétek be az én tanításaimmal. Ez most nagyon fontos lesz, jegyezzétek meg. A Zsinat egyik tagja, egy bizonyos Arnold von Röttenheim régi jóbarátom. Osztja a nézeteimet is. Ha őt zsinatelnöknek választják, biztos a győzelmünk. Ám bárki más, aki hajlandó az elveinkért kiállni, megteszi. Ha netán valakit a hatalom, a tiotulus motivál, de hajlandó mellénk állni, hát legyen ő a zsinatelnök. A jó diplomata hajlandó engedni... ahogyan én is engedtem, amikor nem tudtatok azonnal felelni. – magyarázza Aladrik gesztikulálva.
Valóban így tette. Szerencsésen türelmes egy uralkodófi… Vagy csak nagyon jól játszik?
Nem, nem lehet mindenre gyanakodni. A szándékai kétségkívül őszinték és hajlandó meghallgatni másokat. Ez sokkal több, mint amire számítani lehetett.
Mina úgy érzi, otthoni terepre talált.
- Köszönjük türelmét. Bocsásson meg, néha elragadnak az érzelmeim. Egy ideje különösen is. - vonja meg a szemöldökét igyekezve nem letekinteni domborodó pocakjára. Biztos benne, hogy felfokozott ősziteségének ez az oka... vagy csak hárítani akarja a felelősséget. Nem, mintha Aladrikot nem ragadták volna el az érzelmei mostanában...
- Az ötletei tetszetősek... Nagyon is. Igyekszünk minden lehetőséget végiggondolni, és kapcsolatba kerülni Önnel ismét... öhm... Ugyanoda címezzük a leveleket, ahová eddig? - kérdi Damien, ahogy a vámpír táplálkozik tovább.
- Ó, még el sem mondtam a terv első lépéseit. - teszi össze Aladrik a kezeit, mint aki büszkén tervezget. - Ugyanis azt akarom, hogy találjatok nekünk szövetségeseket. Már meg is van az első kiszemeltem.
Mina szeme fölcsillan.
- Ha jól emlékszem, említette. Ám azt nem, hogy ki az. - Majd vár figyelmesen.
- A tervet már most elkezdjük felépíteni. Szövetségeseket gyűjtünk. Aztán együttes erővel felvázoljuk a tervet a Zsinat tagjainak és a mi oldalunkra állítjuk őket. Ha a Zsinat legalább kettő harmada támogatni fogja az ügyünket, innentől sima az út egészen a fegyverszünetig. – Aladrik az utat kezével is szemlélteti, egy vízszintes vonalat húzva a levegőben. - Az első, akin megakadt a szemem, egy körmönfont, céltudatos hadvezér: Primrose Elsdagon grófnő. Befolyásos ismerősöket tudhat magának a Zsinatban, s azon kívül is egyaránt. Őt kell elsőnek megkörnyékezni. A grófnő közeli kapcsolatot ápol beosztottjaival és tisztjeivel, így nem lesz nehéz megtalálni. Szabadideje nagy részét az embereivel tölti.
Egy grófnő. Tehát a titulusuk azonos, ez talán megfelelő ahhoz, hogy komolyan vegye őket és kéréseiket.
Mina agyában forognak a fogaskerekek.
- Megoldjuk majd vele az audienciát. - mosolyodik el, dörzsölgetve a lelki kezeit.
- Annyit kell átadnunk, hogy békét akarunk teremteni Észak és Dél közt? Vagy addigra már kiforrott terv kellene, hogy hogyan. - kérdi a sötételf.
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
