[Gyűjtögetés] - Burrowing foxes

Vér szagra gyűlt az éji vad. De vajon minek, vagy kinek a vére folyt és miért? Senki nem tudja megmondani, de az ivóban azt sugdolózták, hogy a vadász, aki a Westerwald déli szélén él egyedül, most valami különlegesen ritka lényre vadászik. Azt mondják, a lény sikítása az erdő minden sarkába elhallatszik.

Mesélői megjegyzés:

A Westerwald oldalában, egy jelentéktelen birtok jelentéktelen útjának szélére eső jelentéktelen ivóban, jelentőségteljes beszélgetéseket folytattak az átutazó katonák, földművesek és földesurak. A lenyugvó nyári nap sugarait eltakarták már a hatalmas erdő fái, s a közeledő hűvös éjszakára felkészülvén, a széles hasú fogadós már a tüzet is megrakta a kandallóba.A démon kényelmesen befészkelte magát a pult elé, és éppen jólesően iszogatott a kiadós vacsoráját követően latolgatva a lehetőséget hogy még egy picit iszogat mielőtt felkötné a haját két fa csúcsa közé lengőágynak hogy nyugovóra térjen.
-Na és átutaznak kendtek az erdőn? - kérdezte az egyik kopaszodó, jobban öltözött bajuszos férfi a cudarabb küllemű katonaféléktől, a szomszédos asztalnál.
-Átutazni? - háborodott fel a kérdéstől a legnagyobb. - Nem vagyunk mi bolondok! Hallottuk a szóbeszédeket. Hatalmas szörnyeteg ébredt föl az erdő mélyén. Megkerüljük mi is, mint minden Istenfélő embör!
-Bölcsen teszik. - bólogatott egy fiatalabb markos legény, amolyan pék kinézetű. - Azt hallottam, az ősi vámpírcsaládok egyik szörnyetege ébredt fel. Lilás fényben úszik a teste és egyszerű fémmel szinte sebezhetetlen. Ha pedig elkapja az áldozatát...
Hangját egy hangos csattanás fojtotta vissza széles torkába, ahogy a mellette ülő asszonyság az asztalra csapott, s vörös haja alól szúrósan pillantott a legényre.
-Nem azért vagyunk itt, hogy a rossz szóbeszédekkel traktáljuk az emböröket! - azzal a katonák felé fordult. - A déli út biztonságos. Herr Voss figyeli az erdőt és tisztán tartja az utat.
Eközben a hordóhasú fogadós a pult előtt megpihenő Yrsilre sandított, s abba is hagyta a korsók törölgetését, hogy rongyával a vállán odabillegjen elé.
-Hozhatok még egy italt fiatalembör? Szomgyasnak tűnik. - orcája láthatóan nem csak a boldogságtól volt kipirulva, noha hangulata valóban jónak látszott. Fiatalember...fogalma sem volt hogy ezt most hizelgésnek vagy sértésnek vegye. Talán a méretes kalapja árnyékából ez nem látszott, de arcán már enyhén múlóban voltak a fiatalság jelei. Felpillantott a főfedője árnyékából és megigazitotta a szemüvegét.
- Kérem. - mondta szelíden ahogyan egy pillanatra felnézve megvillantotta arcát és egyaránt hálás mosolyát a fogadósnak. - Egy italért és talán egy perc idejéért hálás volnék. - szívott bele a pipájába, jólesően pöfékelve a kellemes illatú, kedvenc vörösdombi dohányát. A vörös füst nem mállott szét a levegőben, inkább egy karikát alkotva lassan lebegett előre. - Mondja csak jóuram, talán valamiféle borzalom fenyegeti errefelé a jónépet ? - szívott egy újabbat, a felizzó parázs fényénél kérdően pillantva a fogadósra. - Esetleg megsérült valaki ? - érdeklődött, miközben kifújta a füstöt, amely ezúttal egy daru alakját öltve magára átszárnyalt a karikán körberepülve a fogadóst, végül felfelé ívelve szertefoszlott a levegőben.
-A mindenségit... - csúszott ki a száján a füstmutatvány látványa, majd megdörzsölte a szemeit és összeszedve magát, közelebb hajolt, hogy a többi vendég ne hallhassa. - Nos, tudja nem is olyan régen, valami elszabadult az erdőben. Egy hatalmas bestia, ami levadászott mindenkit. Illetve majdnem mindenkit. Herr Voss, az erdő déli részén élő vadász volt az egyetlen aki látta és túlélte. De az meg nem beszél senkivel. Azt mondják, megszállottan vadászik a szörnyetegre. De nem köll aggódnia, ha nem megy az erdőn keresztül, biztonságban köll lennie. Nagyot legyintett és kitöltötte a sert a doktor korsójába. -Maga valami mágusféle? Ha igen, az nagy segítség lehet. Mi járatban errefelé?
- Nem, nem. Nem értek én a varázslatos tudományokhoz. - rázta meg a fejét a démon. - Doktor vagyok, gyógyító és alkimista, főzeteket és gyógyszereket árulok, ha pedig kell akkor betegeket, sebesülteket kezelek. - emelte meg a szék támlájára akasztott orvosi táskáját. Sok minden máshoz is értett ami az illeti, de manapság inkább eképpen mutatta be magát. Elvégre ez volt a mestersége...legalábbis az elkövetkezendő pár évtizedre, amíg rá nem un.
- Ez a Herr Voss...hmmmh.... - szívott újra a pipájába, majd nagyot kortyolt a sörből. Nem volt semmi különleges a sörben, az ízére talán négy pontot adott volna, de jelen pillanatban nem volt túl válogatós. - látta a szörnyet, és találkozott is vele  igaz ? Esetleg útba tudna igazítani hozzá ?
-Gyógyító és alkimista... - bólogatott sokattudóan a férfi, de látszott rajta, hogy azokról még kevesebbet hallott, mint a mágusfélékről. - Látta bizony! Hans a múltok elkapta motyogni valami kőszörnyet emlegetett, meg vámpírfattyat... Ami azt illeti nem vagyok meglepve. Amennyi rom van annak az erdőnek a mélyén... No de igen, az út. Hát ha tovább megyen, átjut egy kereszteződéshez, ottan ne menjen egyenest, mert az erdőbe mélyre visz a régi út. Menjen délnek, az kerül Herr Voss kunyhója felé. Látni is fogja, ha megérkezett, kis csapás vezet fel hozzá egy domb tetejére.
A fogadós alig fejezte be az útbaigazitást, Fluff feje megemelkedett és tekintetével az ajtót bámulta. Yrsil ösztönösen lepillantott a kedveskéire, amikor észrevette hogy Puff is a bejáratot figyeli. Lódobogás hallatszott odakintről, bár bárkik is lehettek meglehetősen sietősen vágtáztak el az épülett elől, tippre talán az erdő felé.
-Ritkán járnak errefölé lóháton. Nem köll aggódnia, meglepően biztonságos út ez.
-Köszönöm az idejét és az útbaigazítást. - biccentett Sil, majd felhajtotta a kupa sört egyhúzomra. - Megyünk. - szólt a rókáinak, majd felállt a székről kiegyenesedve tornyosodva a fogadóban...illetve akart csak volna, ugyanis jól beverte a fejét a mennyezetről alálógó csillárba.
-Au. - nyögte ahogyan a kobakját tapogatta a kalap alatt, a vastag rétegny haj alatt masszírozva a púpot. A rókái aggódva járkáltak körülötte. - Jól vagyok, menjünk. -sóhajtott, majd kihalászott a zsebéből néhány érmét hogy fedezze a tartozását. A fogadósnak csak intett, majd az asztalon hagyta a pénzt. A távozását néma csend kísérte amelyt talán nem volt meglepő azt tekintve hogy az ottaniak is sejthették hogy miben sántikál. Ideje volt meglátogatnia a vadászt. Kőszörnyetegek, romok között...talán gólemek ? A fickó vámpír romokat is emlegetett…a démon elnyűtten kapargatta az emlékezetét amelyben megannyi fura és veszélyes lény képe villant elő. Próbálta leszűkíteni a lények listáját. Kőből van, vámpír romok a közelben…talán egy gargoyle ? Ha tényleg az volt, az nem sok jót jelentett. A kőből nehéz levest főzni. Az út a vadászhoz pontosan úgy ment, ahogy a fogadós elmondta. Ahogy a csapást követte, lassan szembefordult a lenyugvó nap utolsó sugaraival. Sötét volt. Az égen a hold fénye sem látszott, oly sűrűn feküdtek a lusta felhők előtte, a távolban azonban egy fényforrás jelent meg, s mit ad az ég, egy fa kunyhó előtti kis lámpás fénye volt az, pontosan ott, ahol a vadász lakott. A ház mellett egy öreg almafa állott, s a levegőben valamilyen édes illat kavargott a füsttel elegyedve, mely a kéményből szállott fel. Egy ablaka volt a háznak, azt is zsalu takarta, rácsai közül mégis fény szűrődött ki.
Yrsil megállt, lepillantva a rókáira akik fülelve kémleltek körbe. Talán egér mocorgása ütötte meg a fülüket, vagy talán egy nyúl mozgolódott a bozótosban. Kérdően rájuk meredt, várva hogy útnak erednek-e vadászni, de nem tették. A démon vállat vont, majd a ház felé indult. Az almafa mellett elsétálva a haját megnyújtva leszedett hármat is, a szebbik pirosabbik feléből. A hajtincsei zsonglőrködve dobálták a levegőbe az almákat amíg a démon előhúzott egy méreggel teli fiolát és felpattintva annak tetejét belemártotta a mutatóujján kinövő fémkarmát. Jól megmártogatta benne a pengét, majd baljával elkapta az egyik almát és a csutkáját célozva óvatosan megszúrta azt, pár pillanatig hagyva a karmára tűzve hogy az almában jól szétterjedhessen a méreg, mielőtt visszalökte volna a hajtincsei által még mindig bűvészkedő mutatványba. Még jóízűen lenyalogatta a karmán maradt méreg maradványait, majd visszahúzva őket bekopogott az ajtón.Eltelt néhány pillanat, majd akadozó léptek kopogása közeledett, kulcsok csörgésével. A léptek zaja megállt, s egy igen mély és erős férfihang szólalt meg.
-Ki vagy és mit akarsz?
-Szép jó estét. - köszönt illedelmesen. - Bocsánat eme kései zavarásért, becses nevem Hóhajú Yrsil, hollódoktor és alkimista. - válaszolta meg a kérdést, mielőtt halkan hozzátette volna. - Sok egyéb mellett.
A Flufflepuff páros érdeklődve szaglászta meg az ajtót.
-Herr Vosst keresem. - tette hozzá.
Az ajtó mögött álló férfi sokáig nem szólalt meg, csak latolgatta magában, hogy mit is mondjon a kéretlen látogatónak, ám valami jóindulat fordulhatott meg benne, hiszen hangos csörgés-zörgés után, az ajtó zárja felnyílt, hogy az ajtó résnyire kinyílhasson. -Mi dolga van velem egy alkimista hollódoktornak? - kérdezte a nyíláson kikukucskáló, torzonborz küllemű, koros ember. Külsőre a negyvenes éveibe lehetett sorolni, szakálla ápolatlan, de rövid, zsíros fekete haja már hosszabb, válláig lenyúlva simul a kobakjára. Szemei a kék eget tükrözték vissza, arcán megannyi régi sérülés nyomai. Egyszerű parasztingben fogadta a vendégét, vászonnadrágban és mezítláb.
-Azt hallottam hogy vadászik valamire. - vette elő a mosolyát a démon, ahogyan belesett a nyíláson, már amennyire természetesen a kalapja engedte. - Egy kőszörnyetegre, vagy éppen kettőre. Azt hiszem segíthetek a problémán...már persze ha megegyezésre tudunk jutni. - tette hozzá. Az életben semmi sem volt ingyen. Vagy amire azt mondták, az eléggé gyanús volt. - Almát ? - kínálta fel a baljában lévő kettőt, miközben jóízűen beleharapott a jobbjában tartott mérgezettbe.
-Gyorsan jár a hír errefelé. - húzta el a száját a férfi, de végül kinyitotta az ajtót teljesen, hogy betessékelje az idegent, ám mielőtt belépett volna a talpa alatt kőröző rókákra mutatott, mondván, az állatok kint maradnak. - Almám az van elég. Inkább árulja el, miben tudna nekem segíteni egy hollódoktor alkimista?
Ahogy az ajtó kinyílott láthatóvá vált a szegényesen berendezett kabin. Egy nagy ágy volt benne, egy nagy asztal, három székkel, vadászfelszerelések az egyik sarokban, hordók a másik háromban, s a tűzhely felett néhány személyes tárgy, dekorációnak.
-Ami azt illeti, gondoskodhatom arról hogy vadászat közben ne alulról szagolja a ibolyát. - emelte meg kérdőn a szemöldökét a démon. - Vagy talán ez kevés ? - harapott újra az almájába.
-Gondoskodhat? - a férfi tekintete kissé értetlenül figyelte a démont, majd az erdő felé bökött. - Van fogalma róla, mivel van dolgom odabent? Miféle kőszörnyeteg az? Na bejön? Hideg lesz odakint.
Yrsil kissé vonakodva hagyta odakint a kiskedvenceit. Fluff és Puff mindig mindenhová vele mentek. Rábiccentett a két kölykére, majd belépett és becsukta maga mögött az ajtót.
-Ami azt illeti, a hallottak alapján egy olyan lénnyel áll szemben, amelyről tudok egy keveset. - kínálta meg magát ülőhellyel. - Egy lény amely kőből van és romok között lakozik, igaz ? Esetleg ezek a romok nem tartoztak egykoron a vámpírok birtokai közé ?
-De bizony. Már jó rég óta járom az erdőt ahhoz, hogy ismerjem minden titkát... legalább is majdnem minden titkát. - a férfi baljára sántítva bicegett egy másik székhez és leült egy nagy sóhajtással. - Csaknem kettő mérföldön át találni lehet egy több száz éves torony felborult romjait. Vámpíroké. De eddig csendes is volt.
Rövid szünetet tartott, amíg lenyúlt egy farönkért és a tűzre dobta.
-Akkor ismeri a dögöket. Tetvesen kemény a bőrük. Elvégre kőből vannak. De nem sebezhetetlenek. Nekem elég nagy szerencsém volt, hogy meg tudtam ölni egyet. - baljával a lábára simított. - Azóta lábadozok belőle.
-Megengedi hogy megnézzem ? - mutatott a férfi lábára a démon, ahogyan felnyitotta az orvosi táskáját. Ha amaz engedi akkor megvizsgálja a lábát, hátha tud kezdeni vele valamit. - Ha jól gondolom akkor a sikolyuk is fejfájdítóan hangos, igaz ?
-Nem hallotta még sikítani őket, akik ezt gondolják. - Herr Voss felhúzta nadrágja szárát, hogy megmutassa a sérülését.Egy harapás volt, igen nagy szájjal, amelynek nyomán hiányzott is a hús a férfi combjáról. Szerencsésnek lehetett nevezni, hogy nem veszített annyi izmot, de látszott, hogy amennyire tudta, kezelte, így egy ronda, de vállalható hegesedés kezdődött a kötés alatt.
-A vért is megfagyasztja az emberben, s ha attól nem is ájul el, a látványától szinte biztosan. A legrosszabb, hogy nem azért vadászik, mert enni akar...
- ...hanem mert gyilkolni akar. - guggolt le a férfi lábához, hogy alaposabban szemügyre vegye a kötést és a sebet. - Ez nem néz ki túl jól, de legalább élétben van.
-Hálásan köszönöm. - fogadta el a segítséget és türelmesen végig ülte, amíg az idegen kezelésbe veszi. - Az én nevem Julius Voss. Ne haragudjon, hogy nem mutatkoztam be hamarabb, Hóhajú Yrsil. Igen, a szörny gyilkolni akar. Felébredhetett a régi teremtőinek sírja felett és most védelmezni próbálja. Kipucolni a betolakodókat.
-Ahham. - mondta a démon, ahogyan befejezte a kötés kicserélését. - Ezt igya meg. - tolta oda az egyik főzetét az orra alá, ellenkezést nem tűrő hangon. - Ami azt illeti a segítségem nem lesz ingyen. Segíthetek leteríteni a maradék gargoyle-okat, feltéve ha megkapom a testüket illetve mindent ami megmarad belőlük. - dőlt hátra a székében folytatva az időközben az asztal szélére letett alma eszegetését. - Értem pedig ne aggódjon, meg tudom védeni magam.
-Ha segít elpusztítani az utolsót, azt kezdhet vele, amit akar! - legyintett a férfi, majd benyakalta az italt, s nagyot grimaszolt tőle. - Nem fog ettől harmadik kezem nőni, remélem... Kettő kőszörny volt az erdőben. Az egyik elpusztítása túl nagy árat követelt. A másikat már bármiért is elpusztítanám.
Tekintetében elszántság lakozott, ahogy visszaadta Yrsilnek a fiolát.
-Az egyszerű csapdák nem működnek. Túl okos hozzájuk. De a csaliknak bedől. Így elkaphatjuk.
-Van terve ?
-Volt. De a csákányom eltörött a másikba. - mély levegőt vett, ahogy a tetőgerendákat fürkészte. - Talán ha agyon tudnánk nyomni egy nagyobb kővel... Mennyire érzi magát jó erőben Hóhajú Yrsil?
Yrsil válasz helyett csak megfogta az asztal szélét. Egy szempillantásnyi ideig koncentrált, óvatosan felszínre engedte a benne mélyen eltemetett démon erejét. Csupán pont egy leheletnyit engedett a felszínre belőle, nyers és izzó dühöt amely az egész testét átjárta. Talán az egészből semmi nem látszott, ő mégis úgy érezte mintha forróság járta volna át. Az asztal megemelkedett a földtől. A démon néhány pillanatig a tekintetét a földnek szegezve tartotta az asztal az egyik kezével, majd óvatosan letette. Még csak nem is erőlködött.
Herr Voss nem meglepettnek látszott, hanem letaglózottnak. Nagy szemekkel nézte az asztal könnyed megemelkedését a plafon felé, majd vissza, s hangosan, elnyújtva füttyentett mellé.
-Ez igen... Ezzel az erővel talán... Igen. - bólogatott és szemében megcsillanni látszott a remény szikrája. - Akkor csapdát állítunk a lénynek. Szükségünk lesz... Kötelekre, ásóra, egy nagyobb kőre a romok közül és egy csalira. Ha fel tudjuk húzni a követ egy magasabb fára, a jó pillanatban lehajítva elpusztíthatjuk a bestiát vele!
-Akkor mi van ha nem találjuk el ?
-Akkor igazán nehéz dolgunk lesz túlélni a napot. - vágta rá komolyan, majd megköszörülte a torkát. - De el fogjuk találni, mert gödörbe süllyesztjük. Elég csak annyi ideig megállítani, amíg a kő eltalálja.
-Azt hiszem értem. - biccentett a démon. - A lábát elnézve úgy sejtem én leszek a csali. - igazította meg a kalapját. - Mikor akar nekikezdeni ?
-Csak a bolond megy ki éjszaka az erdőbe, szóval... - mielőtt még befejezhette volna a mondandóját, az erdő felől hajmeresztő sikítás hallatszott, mintha acél és kő egymásnak dörzsölődött volna olyan erővel, hogy a hang robbanás szerűen terjedt el a levegőben.
A vadász várt, hallgatott, majd biccentett.
-Ez elég messze volt ahhoz, hogy ne kelljen aggódni. Valamelyik bolond éjszaka ment az erdőbe. Mi ne legyünk bolondok. Holnap reggel munkához látunk, mit szól hozzá, Hóhajú Yrsil?
-Nekem megfelel. - biccentett, majd felállt a székből. - Megkeresem holnap röviddel kakaskukorékolás után.
-Tegyen úgy, Hóhajú Yrsil. - biccentett, s felállt, hogy kikísérje a démont ám ekkor meglepetten nehezedett a bal lábára. Láthatóan könnyebben sétált már rajta, noha bicegett még, de kevésbé fájdalmasan.
-Köszönöm, hogy jött.
Yrsil egy biccentéssel nyugtázta a férfi szavait, majd elindult a fogadó felé. Egy gyors füttyentéssel magához intette a kiskedvenceit, és csendesen morfondírozott magában még az úton…

Herr Voss már a kunyhóján kívül tevékenykedett, mikor Yrsil megjelent a rókáival. Lábára sokkal könnyebben nehezedett rá, s bicegése is alig volt feltűnő, noha szemei a tegnapinál is karikásabbak voltak. Kezében éppen egy kötelet tekert, mellette egy ásó hevert. Már észrevette a közeledő doktort a domb aljáról, így iparkodott is, hogy ne vesztegessen el semennyi időt.
-Hallottam az éjjel üvölteni a bestiát. Többször. Akárki is merészkedett be, sokáig bírta. - köszönt jóreggeltet a maga sajátos módján, azonnal a tárgyra térve. - Ha szerencsénk van, a kőszörny megsebesült. Készen áll?
-Igen. - biccentett a kalapja árnyékából a démon, miközben megigazította az oldalán lógó orvosi táskáját. - Mutassa az utat. - engedte előre a vadászt. A tekintete egy pár pillanatig méregette a férfi lábát, de nem tette szóvá.
A vadász is biccentett, majd elindult a ház mögé, ahol még megállt egy pillanatra. Két földrakás volt ott, relatíve frissek, fejfákkal ellátva, noha nevek nem voltak rajtuk. Mély levegőt vett, majd szó nélkül tovább indult, be az erdőbe. Néhány percig egy csapást követtek, s a rókák is a közelben szaglásztak, fürkésztek, amikor azonban Herr Voss letért a csapásról, a járás kissé megnehezült. Sűrű aljnövényzet és rengeteg kidőlt fa nehezítette meg a haladást, míg végül a kövek meg nem jelentek. Eleinte csak kisebb kavicsok, majd egyre nagyobb sziklák kezdték beteríteni az aljzatot, ritkítva az aljnövényzeten.
-Már a torony területén vagyunk. - suttogta a vadász, hangját minél inkább visszafojtva. - Óvatosan.
Ekkor azonban Fluff tért vissza a fürkészésből, jelezve, hogy talált valamit.
-Mit akar a róka?
-Talált valamit. - válaszolt Yrsil, ahogyan elvette vasbögréjében lötykölődő fekete levest alá tartott ujját, és belekortyolt a pokoltűzön melegített italába. Korábban a vadászt is megkínálta, de az csak egy fejrázással elutasította a kedvességét. Még nem tudta mi a jó. Az ujjai végén lebegő pokoltűz haloványan izzott még ahogyan beledugta az ujját a szája sarkában lógó pipájába, és egy jót pöfékelve leguggolt a kiskedvencéhez.
-Mi érdekeset találtál ? - kérdezte ahogyan a pipafüst egy kérdőjel alakját öltötte fel - Netán egy embert ? - pöffentett még egyet a füsthöz, egy emberi alakot formázva. - Vagy egy épületet ? - alakult újfent át a füst formája - Netán egy ilyet ? - formálódott ki egy gargoyle hátborzongató alakja a fejméretű füstfelhőből, felszárnyalva a levegőbe.
-Ezek a füst-trükkök... ördögtől való dolognak tűnnének, ha nem tudnám, hogy a hollódoktorok mágikus tudásúak. - rázta meg a fejét a vadász, ahogy közelebb lépett a rókához. Ha csak tudta volna. Fluff csak pördült kettőt és eliramodott a kövek közé, ahonnan érkezett, időnként meg-megállva, hátranézve, követik e. Ahova vezette őket, az se nem ember, se nem épület, se nem gargoyle volt. Vér. Megalvadt már, de rengeteg volt belőle. A köveken, a fák törzsén, a füvön, de még a lombokra is felcsapott. A vadász kissé elfehéredett a látványtól.
-Van esetleg abból a meleg italból még, ha szabad kérdezni?
Tekintete végigfutott a temérdek véren.
-Ami azt illeti, akad egy kevés. - válaszolta, ahogyan odanyújtotta a bögréjének maradékát. - Az alvadt vér alapján ez a tegnap esti áldozat lehet. - nézett szép alaposan környéken, éber tekintettel fürkészve a környéket.
A vadász először beleszagolt a bögrébe, mert furcsállta a folyadék színét, de mivel érezte, hogy a szaga jobb a mindent beterítő vérszagnál, lehúzta a maradékot. Eközben Hóhajú Yrsil szemei sem tétlenkedtek, s figyelmét nem kerülte el a sziklák közül éppen csak kikandikáló kéz ujjain megcsillanó gyűrűk.
-Azt hiszem valakinek elkéne egy segítő kéz. - biccentett a kilógó kéz felé, majd megindult hogy megvizsgálja mégis hogyan került oda. - Lehet ott van a többi része is, bár nem kezeskedem érte. - vont vállat, miközben újabbat pöfékelt a pipájából és az állatai érzékeiben bízva, odasétált.
Szóviccein még a rémes körülmények között is derülni látszott a vadász, így követte a doktort. Mikor odaértek, a kéznek sajnos csak az alkarig volt tulajdonosa. A csonkot hatalmas erővel téphették le a testről, s még a ruha egy része is körülötte volt, hasonlóképpen eltépve. A vadász ezt meglátva önkéntelenül is elfordította a tekintetét. A kéz meglehetősen fakó volt, s nem csak azért, mert minden vér kiszállt belőle. Körmei hegyesek és hosszúak voltak, noha alakra egy férfi volt a gazdája. A gyűrű, mely rajta volt, egyszerű fémből készült, de gránát volt benne, mint a vöröslő ékkő, s a ruha anyaga láthatóan finom volt, nem egyszerű ing maradványa. A démon eltette a gyűrűt. Úgy érezte kár volna itt veszni hagyni.
-Kellemetlen... Talán a vér segíthet nyomára bukkanni a bestiának. - azzal csendesen elindult körbe a tett helyszínén. Yrsil szemei kíváncsian kutatták át a környéket, amikor is megpillantotta azt a bőséges vérrel hagyott ösvényt amely a fák közé vezettek.
-Herr Voss. - hívta fel a figyelmet a vérfoltokra. - Fluff, nézz be a fák közé. Ha látsz valamit, gyere vissza. - küldte előre a rókáját, aki a fák és bokrok fedezékében indult meg a kijelölt irány felé.
-Várjunk egy picit. - igazította meg az oldaltáskáját hogy szükség esetén a kabátjával és kalapjával együtt könnyen megszabadulhasson tőle. A pipájából kilökte a parazsat és eltette a bögréjét is.
-Ez a szörny vére... Ez jó. - tekintete rémülettel volt tele, de hangja reményt sugárzott. - Ha megsebesült, könnyebb dolgunk lesz. A közeli fákkal könnyű dolgunk lesz. Jó magasak.
Fluff elindult, a parancsnak engedelmeskedve, követte a nyomokat, majd nem sokkal később Puff jelent meg. Ő is találhatott valamit, mert nem közelítette meg a páros, csak távolról kekkintett egyet.
-Én elkezdek ásni. Maga keressen egy jó nehéz követ és kösse körbe a kötéllel. - nyújtotta a doktornak a kötelet.
-Legyen óvatos. - intette óvóan a démon, miközben lekanyarította a válláról az orvosi táskáját és felakasztotta egy közeli faágra a kabátjával és köpenyével együtt. Ezek után elvette a vadásztól a kötelet és nekiindult a kőkeresésnek, de a biztonság kedvéért még pikkelyeket növesztett a tagjaira. Beletelt némi időbe mire talált egy méretes sziklát amelyet elég nagynak ítélt arra hogy felhasználhassa a csapdára. Szinte egyidőben érkezett vissza a vadászhoz Fluffal, aki valami fényeset tartott a szájában. Egy vérrel festett törött ezüst tőr volt.
-Ezüst... Ezek szerint a tegnap esti áldozat értette a dolgát.
-Úgy tűnik a tegnapi áldozat nem csupán egy egyszerű alak volt. - jegyezte meg a démon, majd megpróbálta megérinteni óvatosan, tartva attól hogy még felszentelt is. - Meghoztam a követ. - közölte még az egyértelműt, majd nekilátott hogy kitalálja azt hogy hova fogja fellógatni.
-Látom. Én még kiásom a dög vermét. Addig pihenjen egyet. Vagy menjen a másik rókája után. Egy ideje már nagyon szugerálja a fák közül. - bökött állával Puff felé. - De az istennek sem akar idejönni.
-Ha a bestia még mindig vérzik, biztosan nem akar vadászni. Egyenlőre biztonságban vagyunk. De ha talál, hozzon egy marék mohát. Jó lesz füldugaszolásra.
Yrsil gyorsan körbenézett, de nem kellett sokat keresnie, mire keresett a vadásznak némi füldugaszolót.
-Talán egyenlőre. - jegyezte meg. Nem érezte magát biztonságban idekint. Nem is lett volna képes, ugyanis most vadászott. A tőrt magánál tartotta, ez több ezüstöt tartalmazott mint az öklei, talán kapóra jöhet majd a későbbiekben. A megtalált kéz gyűrűjét vette elő most, hogy pillanatnyilag nyugodt volt a helyzet, és megvizsgálta.A gyűrű láthatóan szépen megmunkált darab volt, apró, intrikált motívumokkal tarkították, s a gránát ékkövet is apró, hegyes fog-szerű fémkapcsok tartották a helyén. Csend volt. Csak az ásó monoton, tompa hangját lehetett hallani, ahogy Herr Voss egyre mélyebbre és egyre szélesebbre ásta vele a gödröt. Csend volt. Se madarak, se a szél nem szólott. Fluff és Puff egymással szórakoztak az aljnövényzet sűrűjében. Csend volt. Így nem volt nehéz meghallani a fák recsegését a távolból. A vadász felkapta a vejét a derékig érő gödörből és kihajította az ásót.
-Adja az Úr, hogy csak egy nyúl ugrál a fűben. - nyögött fel halkan, majd a kőre bökött. - Húzzuk fel az ágra...
-Megoldom. - közölte a démon, ahogyan felhajította a kötél végét az ágra, majd miután Voss kimászott a gödörből, lekezdte felhúzni. - Igyon egy kicsit. - nyújtotta oda kulacsát a vadásznak, amely hűsítő almateával volt feltöltve.A kő súlya megbillentette a fa ágát, apró zörgést okozva, de az ág vastag volt és tartott. A távolban ismét megreccsent egy ág a lombok között, így Voss gyorsan kortyolt a teából. Kezei remegtek, de felkészültnek tűnt.
-Maga figyeljen előre, én megtartom a kötelet. - javasolta. - Nekem nem lenne erőm ahhoz, hogy a bestia elé állhassak. De önnek van karizma helyettem is.
Azzal gyorsan összegömbölyített néhány csipetnyi mohát és a fülébe tömte, s mutatott Yrsilre, hogy tegyen hasonlókképpen.Szó nélkül biccentett, majd mosolyogva a tenyerébe ütött.
-Megoldjuk valahogy. - nyújtóztatta ki a tagjait, és még gyorsan nyújtani kezdett egy kicsit. Nem mintha a teste egy percet is öregedett volna, ez sokkal inkább a lelkének szólt amolyan megszokásként. És még mindig jobb volt mintha harc közben húzódott volna meg valamije. Felkészült volt.
-Értékelem a könnyelmű hozzáállását. - sóhajtott a férfi, majd szájába illesztette az ujjait és irdatlanul nagyot füttyentett.Ettől aztán nem csak az ágreccsenések gyakorisága szaporodott meg, de a lombok is egyre erősebben kezdtek ringatózni, noha szél továbbra sem fújt. Nem is tartott két másodpercig, már is megjelent a szörny. Aránytalanul hosszú végtagjaival a fák között kapaszkodva haladt. Minden mozdulatával belemarkolva a fák törzsébe. Nagy volt. Nagyobb, mint egy jól megtermett ember és csaknem olyan hosszú, mint egy szekér. Teste szürke volt, s a bőrébe vésett mágikus pecsétek lila derengéssel színezték meg a gyilkolásra alkotott szörnyeteget. Feje elnyújtott, kosszerű forma volt, szarvakkal, szemei lila fényben sugározták a vérszomjat, s mikor rávetültek a fa alatt álló démonra, száját szélesre nyitotta, és sikított. Yrsil a mellkasában érezte a hangot, s ha nem lett volna betömve a füle, biztos lehetett benne, hogy vérezni kezdett volna azon keresztül. Ezután, mint a kilőtt nyílvessző, a Gargoyle nekiiramodott.
-Gyere. - intett neki a démon, ahogyan időzítette a vetődését a gargoyle érkezésével. Esze ágában sem volt egy szélsebesen haladó kőszörnyeteg útjába állni, és inkább időzítette az első támadását arra a pillanatra amikor az megpróbálja majd az irányát korrigálni. Talán az őrjöngő vadkan módjára száguldó szörnyeteget sikerült elkerülnie, hirtelen rántást érzett. A haján. A szemei tágra nyíltak és egy pillanatra felizzott benne egy rég eltemetett érzés. Vak düh. Ahogyan oldalra pillantott a haját markoló, vicsorgó gargoylera gondolkodás nélkül ütött.
A Gargoyle láthatóan nem számított arra, hogy Sil közelebb akar lépni hozzá, így csapása elkerülte a démont, ahogy a démon ökle, akár egy ágyúgolyó, nekivágódott a torz fejének. Az ütés ereje akkora durranással járt, hogy a fák között is messzire elhallatszódott. Bár a szörny egy pillanatra megrökönyödött, s elengedte a haját, hamar összeszedte magát és az immár közelre került démont megpróbálta két karjával leszorítani, miközben száját szélesre nyitotta, hogy közvetlen közelből az arcába sikítson.
Yrsil nem volt ismeretlen az ökölharcban, még ha ez a lény messze felülmúlt minden eddigi ökölbajnokot akivel eddig összevetette a sors. Szerencsére a nem minden a méret, így sokszor tudás és tapasztalat felülmúlta a nyers fizikai erőt. Minden ügyességét és tapasztalatát latba kellett vetnie hogy a lény emberfeletti fizikai erejét ki tudja játszani. Az esetek döntő többségében ő volt az aki legyűrte az ellenfeleit a nyers fizikai erejével, így fura módon szórakoztatónak találta hogy ezen előnytől megfosztották. A gargoyle mozgása lomha volt és pontatlan, így a démon nem csupán elkerülte a lény markait de egy elterelésnek álcázott lábrúgás után még egy erőteljes csapást is be tudott vinni annak halántékára amelytől az egyensúlyát vesztve fogott padlót. Sikolya ezúttal fájdalmas volt, ahogy szárnyával megpróbálta eltakarni magát, hogy biztonságban felpattanhasson a földről. Yrsil egy tompa ütést érzett a gyomra tájékán ahogyan a vergődő gargoyle farka gyomron vágta. Szinte természetellenes hajlékonysággal és kimért mozdulatokkal hárította el a lény tétova támadásait, ahogyan oldalra lépett. Nem tudta megállítani. Egy cél lebegett előtte. Össze akarta törtni ezt a dögöt. A sértettség még mindig dacolt benne azóta hogy a lény elkapta a haját. A fejéhez lépett és magasra emelte a lábát hogy vak dühhel taposson a lény fejére. A démoni erő felizzott és a bőre enyhén gőzölögni kezdett. A sarka irdatlan erővel csapódott a lény fejére, mélyen beletaposva azt a földbe. Hangos reccsenés és kő morzsolódásának hangja hallatszódott a talpa alól, és a démon elégedetten nyugtázta azt a bizonyos hatalmas repedést amely a bestia arcát keresztezte. Kár hogy még eszméleténél volt. A lény dühödt sikítással csapta szét a szárnyát ahogyan lila szemeit a démonra meresztette. Az ujjai megnőttek és kihegyeződtek, mindkét kezén öt-öt dárda szegeződött először a föld, majd a démon felé. Yrsil nem mozdult el a helyéről, ott állt és gyakorlott mozdulatokkal hárította el a lény támadásait a puszta kezeivel. A pikkelyekkel borított alkarja elegendőnek bizonyult még egy bestia ellen is. Egyenesen a lény szemébe bámult, rezzenéstelen arccal tisztázva vele: ő nem tágít.
A gargoyle megpróbált talpra vergődni ahogyan tétován a torka felé kapott, szemlátomást megpróbálta megragadni hogy magával rántsa a gödörbe. Yrsil félrehajtotta a fejét hogy elkerülje a karját, és egyben megragadta a dög csuklóját. Ahogyan a teste a már sok százszor elgyakorolt mozdulatot rutinmozdulatot ismételte, a lény lábába rúgott hogy kibillentse azt az egyensúlyából…és megrántsa maga felé, az irányba amely felé a dög is haladni akart. Yrsil teste újfent felizzott ahogyan átjárta a démonok pokoli ereje, megnövelve újfent a fizikai erejét. A lény meglepett hökkenéshez hasonló hangja volt az utolsó amit a démon hallott mielőtt a kőszörnyeteg a gödörbe zuhant volna.  A kötél hangos sistergéssel dörzsölte csaknem füstölésig a faágat, melyen végigvezették, s a hatalmas kődarab, melyet nagy nehezen feljutattak, sebesen csapódott a gödörbe borult bestia testére. Kő csattant kövön. Hangos roppanás követte a dübbenést. Egy utolsó sikoly még elhagyta a kőszörnyeteg testét, hogy megsirassa szétmorzsolódott alsótestét, s mint egy bosszúszomjas lény, megpróbált a démon felé nyúlni, mielőtt a lila derengés végleg el nem hagyta a testét.
A gargoyle halott volt.
Az erdő pedig ismét csendbe borult.
Yrsil kiropogtatta az ujjait és egy nagyot sóhajtott.
-Fluff ? Pluff ? - kérdezte hangosan, megvárva hogy a rókák előbújjanak a rejtekhelyükről. - Voss ? Él még ? - kérdezte újra, ahogyan megsimogatta a lábánál ugrándozó rókákat. A gőz még mindig haloványan áramlott a testéről, ahogyan a démoni erő után elérte a lehűlés. A vadász a fa mellett térdelt és remegő kezeit szorította össze, miközben tekintetét le nem vette a gargoyleról.
-Élek még... élek... - őt is elhagyta egy nagy sóhajtás, majd ránézett a doktorra. - Köszönöm. A holttest az öné. Tegyen vele amit akar. Én megkaptam a bosszúmat.

Micsoda remek próbatétel volt! Igazán megérdemelted a jutalmat. Korábbi megegyezésünk alapján a Napraforgót kidobjuk, nem kell az. Helyette négy adag Gargoyle vért sikerült kifejtened az összenyomott szörnyetegből. Ami a gyűrűt illeti, felírhatod nyugodtan az adatlapodra a következőképpen, ha szeretnéd: Ismeretlen Gránát gyűrű (típus nélküli tárgy).