1. Nincs semmi baj
Mit ne mondjak, változatosak a napjaim. Ha nem a kardot keresem, akkor épp küldetést teljesítettem vagy edzettem, hogy még ügyesebb legyek. Jól esett Reingard dicsérete, s nem akartam elpuhulni, sőt, még jobb akartam lenni. A legjobb.
- Szerintem túlzásba viszed – zavarta meg Lis a koncentrációmat, minek következtében a kilőtt nyílvessző a céltábla mellett repült el és fúródott a földbe. Csak megforgattam a szemem és újra megfeszítettem az íjamat. – De most komolyan, te nem unod, hogy egész nap ugyanazt csinálod?
- Nekem így tökéletes – feleltem hűvösen. Ezerszer megmondtam, hogy ne szóljon bele a dolgaimba, de sosem képes abbahagyni a piszkálódást.
- Kéne találni neked egy férfit, aki a gondjaiba venne – ábrándozott.
- Ne gyere megint ezzel – engedtem le íjamat és fordultam felé mérgesen. - Boldog vagyok így, ennél jobb életet nem is kívánhatnék.
- Ringasd magad hazugságokba nyugodtan, de ha egyszer magadhoz térnél, akkor majd azt fogod mondani, hogy „Lis, mindenben igazad volt! Miért is nem hallgattam rád?” – játszott el engem, ahogy sírva odamegyek hozzá. – Ne csináld Lina, okosabb vagy te ennél – fakadt ki a dühös tekintetemen. – Mondd csak, mikor találkoztál utoljára a bátyáddal?
- Elisabeth – vettem egy mély levegőt, hogy ne ordítsam le a fejét a kényes téma miatt. – Ha az illető nem akar változást, akkor bármivel próbálkozhat az ember, nem fogja magát hagyni. Felesleges ezzel idegesítened, mert ezzel csak annyit fogsz elérni, hogy megutáljalak.
- Makacs kölyök vagy te, pont olyan, mint az apád – sóhajtott szomorúan. – Azért szerintem örülne neki, ha meglátogatnád.
- Meg a fenéket – mérgelődtem.
- De igazad van, nem erőltethetlek semmire, ha te nem akarod – vonta meg a vállát, majd mindenféle köszönést mellőzve magamra hagyott.
Eleinte még próbálkoztam eltalálni a táblát, de amikor már az ötödik nyilam ment félre, akkor úgy döntöttem, hogy felesleges törnöm magam, ha úgy sem tudok erre koncentrálni. Végig az járt a fejemben, hogy vajon mit reagálna, ha egyszer csak betoppanna hozzá a kishúga, akit legutóbbi találkozásukon ő maga ócsárolt mindenféle szép szóval.
Idegesen szedtem össze a cuccaimat, s amilyen gyorsan csak tudtam viharzottam haza. Ha meg is evett engem a méreg, az íjamat finoman, óvatosan raktam le, csak utána kezdtem el dühösen csapkodni. Puffogva álltam neki az ebédnek, ami nem más volt, mint csirkehús zöldségkörettel.
- Kinek kell egy nagyobb testvér? Annyi egyke van, ők is megvannak nélkülük. Lehet, hogy sóvárognak utána, de az életük anélkül is lehet teljes és boldog. Ő kiáltott engem semmirekellőnek, nehogy azt higgye, hogy ezzel meg tudott engem bántani, mert nem, teljesen hidegen hagy. Engem ő nem érdekel! – szitkozódtam az orrom alatt. Viszont így dühösen a mozdulataim sem voltak olyan finomak, mint máskor, kapkodásom eredményeképpen megvágtam az ujjam. Nem volt nagy vágás, de a sérülékeny lelkemnek csak ennyi kellett, hogy megadja magát. Először csak egy kövér csepp gurult le az arcomon, de hamarosan több is követte. – Kegyetlen vagy, bátyó – motyogtam nedves arccal.
Kellett egy kis idő, míg lenyugodtam, de kedveszegetten láttam neki az étel befejezésének. Hiába csináltam a kedvencemet, alig volt étvágyam. Javarészt csak túrtam ide-oda az apróra felvágott darabokat, de nem bírtam megenni őket. Hosszú ideje először elővettem a lantot, s elszomorodtam, hogy porosan, lehangolva találtam meg. Letakarítottam, és elkezdtem felhangolni, ám úgy látszik túl régóta szolgáltak már a húrok, az egyik megadta magát és elpattant. Szerencsére nem hajoltam túl közel hozzá, viszont így jó néhány hang lejátszása vált lehetetlenné. Sóhajtottam, de nem volt mit tenni. Félreraktam, hogy majd ha szereztem húrt, akkor megjavíthassam.
Lehet, hogy megbánta, hogy olyanokat vágott a fejemhez? De akkor miért nem keresett? Lehet, hogy nem volt alkalma rá? Esetleg beteg lett? Rosszabbnál rosszabb lehetőségek jutottak eszembe, míg a végén odáig jutottam, hogy meg kéne látogatnom őt. Hisz okos enged, szamár szenved. Felkaptam a fegyveremet, tanulva a legutóbbi banditás esetből, s lóháton indultam neki az útnak.
Hamar odaértem, hisz csak a közeli faluba mentem át. S amennyiben jól emlékszem, akkor a túlsó szélére költöztek ki. Nem voltam biztos magamban, amint megláttam Sophie-t a kertben, minden kétségem elszállt. A bátorságommal együtt.
- Szép napot kívánok – köszöntöttem sógornőmet, amint leszálltam a lóról. Az arckifejezését elnézve, nem kívánt melegebb tájakra, viszont nem állítom, hogy ujjongott volna érkezésemre.
- Szép napot – hagyta abba a munkáját. – Mi járatban erre?
- Jöttem meglátogatni rég nem látott bátyámat és családját – feleltem kérdésére.
- Miért nem szóltál hamarabb? Sütöttem volna süteményt. Sütni még most is tudok – gondolkodott hangosan. – Gyere beljebb, ne ácsorogj a kapuban – invitált be a házukba. Bevallom, nem hittem volna, hogy csak a kedvemért így fogadott volna, de történt egy s más az óta.
- Miattam nem szükséges, nemrég ettem, nem vagyok éhes – próbáltam meg lebeszélni a plusz munkáról, miközben kikötöttem a lovamat.
- De akkor milyen házigazda vagyok? – sopánkodott.
- Bár fogalmam sincs róla, de le merem fogadni, hogy nagyszerű – mosolyogtam rá kedvesen. Nem hitt a fülének, ahogy ezeket a szavakat kimondtam.
- Biztos te vagy az, Celina? – vett alaposan szemügyre.
- Igen, én vagyok – pukedliztem előtte.
- A bátyád mesélt arról, hogy mitől lettél annyira negatív és borúlátó. Csak remélte, hogy hamar visszatér a hőn szeretett húga, de nem hitte, hogy ilyen hamar bekövetkezik – csodálkozott. Folytatta volna, de babasírás törte meg a csendet, így elnézést kérve hagyott magamra a konyhában.
- Tényleg jó rég találkoztunk, ha már családapa lett belőled, bátyó – sóhajtottam szomorúan.
Amíg vártam Sophie-t, addig kicsit körülnéztem a konyhában, ahol hagyott engem. Szép rend uralkodott mindenhol, egy darab porcicát nem találtam sehol, nem mintha kerestem volna egyáltalán. Bezzeg nálunk… Amennyit otthon töltünk, biztos, hogy kisebb-nagyobb családok is alakultak ki, vegyük csak példának a lantot. Ha hivatásos családanya lennék, lehet, hogy én se csinálnék mást, de hol van az még! Magamat ismerve, nagyon messze.
- Bocsánat, hogy megvárakoztattalak – ért vissza az anyuka, karján kislányával.
- Hogy hívják? – néztem unokahúgomra.
- Clara-nak – mosolygott rám. – Szeretnéd megfogni? – ajánlotta fel nekem, hogy saját kezemben tarthassam azt a csöppnyi, törékeny testet.
- Szabad?
- Természetesen – válaszolt, majd vidáman átadta nekem.
- Mennyi idős? – kérdeztem fel sem nézve a pici arcáról.
- Már négy hónapos – újságolta boldogan.
- Kicsi Clara – simogattam meg az alvó kislányt. – Biztos örökölte anyja szépségét.
- Andreas is ezt hajtogatja folyamatosan – sütötte le pironkodva a szemét. – Tényleg megváltoztál.
- Mindenki változik az idő múlásával. Drága bátyám merre járkál? – kérdeztem kicsit elkomorodva.
- Elment bevásárolni helyettem, de hamarosan meg kéne érkeznie – gondolkodott el.
A várakozást asszonyos csevegéssel ütöttük el, mindenféle témát felhozva. Közben nem győztem betelni unokahúgom látványával. Annyira aranyos volt, hogy legszívesebben vissza sem adnám Sophie-nak, inkább megtartanám magamnak. De ő még sem az én kislányom, hiszen nekem nincs senkim, akit egyáltalán az udvarlómnak nevezhetnék. Csak egy munkamániás megkeseredett vénasszony vagyok. Léptekre figyeltünk fel, jött valaki a házhoz.
- Ki van nálunk? – A testvérem hangjától görcsbe rándult a gyomrom. Lassan felbukkant a hang gazdája is, aki úgy csodálkozott rám, mintha egy angyal jött volna el hozzá. – Celina?
- Rég láttalak, Andreas – álltam fel és nyújtottam vissza a kicsit a sógornőmnek.
- Komoly okod lehet, ha meglátogattál – húzta fel szemöldökét.
- Csak kíváncsi voltam, hogy hogy vagytok – vontam meg a vállam.
- Visszatért volna az a kishúgom, akit évekkel ezelőtt elveszítettem? – nyomott egy barackot a fejemre, mire felkuncogtam. – Kíváncsi voltam, hogy mikor térsz végre magadhoz, de ezek szerint nem kellett sok neked – mosolygott velem.
- Az nem volt állapot, ahogy voltam. Igaz, hogy dacból csaptam fel zsoldosnak, de legalább kezdtem valamit magammal.
- Na és mesélj, udvarlód, volt-e már? – foglalt helyet az asztalnál.
- Ha lett volna, már meghívtalak volna titeket az esküvőre – feleltem lemondóan.
- Majd kerítünk neked valakit – vigasztalt, de láttam, hogy elfojtott egy nevetést.
- Sok sikert – néztem rá gúnyosan.
- Ezt vegyem egy kihívásnak?
- Annak veszed, aminek akarod – húztam hamiskás mosolyra a számat.
- Fogadunk száz aranyban, hogy én találok neked hamarabb valakit? – nyújtotta felém hatalmas tenyerét.
- Fogadjunk, hogy nem – csaptam bele vigyorogva a kezébe. A háttérben láttam, amint Sophie rosszallóan csóválja a fejét, de nem szólt közbe, örült, hogy végre kibékültünk.
- Meddig maradsz?
- Most csak leugrottam megbeszélni veled a régi sérelmeket, de ha gondolod, visszalátogathatok még a héten. Gondolom Clara-val még nem utazhattok – néztem át a csöppségre.
- A doki szerint lehetne, de inkább nem kockáztatunk még egy ideig – válaszolt bátyám helyett a felesége.
- Na de nem is zavarok tovább, majd egy hét múlva újra meglátogatlak titeket – álltam fel és vettem az irányt az ajtó felé. – Addig is legyetek nagyon boldogok a kicsivel – vettem egy búcsúpillantást tőle. – Gratulálok hozzá, csodálatos kisbaba – búcsúztam tőlük.
- Köszönjük szépen. Add át üdvözletemet apának – köszönt el tőlem a bátyám.
- Vigyázz magadra hazafelé, nehogy valami bajod legyen – integetett szabad kezével Sophie is, majd kiléptem a házból.
- Teljesen megérte eljönnöm – simogattam meg boldogan lovamat. Felpattantam a hátára, s ügetésben indultam vele vissza Hellenburgba.
A nap alacsonyan járt már, de a városig kísért, mintha csak is miattam maradt volna fent ilyen sokáig az égen. Majd kicsattantam az örömtől, amikor beestem a ház ajtaján és elmeséltem apának a mai napomat. Miután befejeztem még rám szólt, hogy meg kéne ennem vacsorára a maradékomat, amit farkasétvággyal tömtem magamba. Minden visszaállt a rendes kerékvágásba, mindenki boldog. Csak érteném, hogy akkor miért maradt ilyen keserű szájíz utána.[/u]
Mit ne mondjak, változatosak a napjaim. Ha nem a kardot keresem, akkor épp küldetést teljesítettem vagy edzettem, hogy még ügyesebb legyek. Jól esett Reingard dicsérete, s nem akartam elpuhulni, sőt, még jobb akartam lenni. A legjobb.
- Szerintem túlzásba viszed – zavarta meg Lis a koncentrációmat, minek következtében a kilőtt nyílvessző a céltábla mellett repült el és fúródott a földbe. Csak megforgattam a szemem és újra megfeszítettem az íjamat. – De most komolyan, te nem unod, hogy egész nap ugyanazt csinálod?
- Nekem így tökéletes – feleltem hűvösen. Ezerszer megmondtam, hogy ne szóljon bele a dolgaimba, de sosem képes abbahagyni a piszkálódást.
- Kéne találni neked egy férfit, aki a gondjaiba venne – ábrándozott.
- Ne gyere megint ezzel – engedtem le íjamat és fordultam felé mérgesen. - Boldog vagyok így, ennél jobb életet nem is kívánhatnék.
- Ringasd magad hazugságokba nyugodtan, de ha egyszer magadhoz térnél, akkor majd azt fogod mondani, hogy „Lis, mindenben igazad volt! Miért is nem hallgattam rád?” – játszott el engem, ahogy sírva odamegyek hozzá. – Ne csináld Lina, okosabb vagy te ennél – fakadt ki a dühös tekintetemen. – Mondd csak, mikor találkoztál utoljára a bátyáddal?
- Elisabeth – vettem egy mély levegőt, hogy ne ordítsam le a fejét a kényes téma miatt. – Ha az illető nem akar változást, akkor bármivel próbálkozhat az ember, nem fogja magát hagyni. Felesleges ezzel idegesítened, mert ezzel csak annyit fogsz elérni, hogy megutáljalak.
- Makacs kölyök vagy te, pont olyan, mint az apád – sóhajtott szomorúan. – Azért szerintem örülne neki, ha meglátogatnád.
- Meg a fenéket – mérgelődtem.
- De igazad van, nem erőltethetlek semmire, ha te nem akarod – vonta meg a vállát, majd mindenféle köszönést mellőzve magamra hagyott.
Eleinte még próbálkoztam eltalálni a táblát, de amikor már az ötödik nyilam ment félre, akkor úgy döntöttem, hogy felesleges törnöm magam, ha úgy sem tudok erre koncentrálni. Végig az járt a fejemben, hogy vajon mit reagálna, ha egyszer csak betoppanna hozzá a kishúga, akit legutóbbi találkozásukon ő maga ócsárolt mindenféle szép szóval.
Idegesen szedtem össze a cuccaimat, s amilyen gyorsan csak tudtam viharzottam haza. Ha meg is evett engem a méreg, az íjamat finoman, óvatosan raktam le, csak utána kezdtem el dühösen csapkodni. Puffogva álltam neki az ebédnek, ami nem más volt, mint csirkehús zöldségkörettel.
- Kinek kell egy nagyobb testvér? Annyi egyke van, ők is megvannak nélkülük. Lehet, hogy sóvárognak utána, de az életük anélkül is lehet teljes és boldog. Ő kiáltott engem semmirekellőnek, nehogy azt higgye, hogy ezzel meg tudott engem bántani, mert nem, teljesen hidegen hagy. Engem ő nem érdekel! – szitkozódtam az orrom alatt. Viszont így dühösen a mozdulataim sem voltak olyan finomak, mint máskor, kapkodásom eredményeképpen megvágtam az ujjam. Nem volt nagy vágás, de a sérülékeny lelkemnek csak ennyi kellett, hogy megadja magát. Először csak egy kövér csepp gurult le az arcomon, de hamarosan több is követte. – Kegyetlen vagy, bátyó – motyogtam nedves arccal.
Kellett egy kis idő, míg lenyugodtam, de kedveszegetten láttam neki az étel befejezésének. Hiába csináltam a kedvencemet, alig volt étvágyam. Javarészt csak túrtam ide-oda az apróra felvágott darabokat, de nem bírtam megenni őket. Hosszú ideje először elővettem a lantot, s elszomorodtam, hogy porosan, lehangolva találtam meg. Letakarítottam, és elkezdtem felhangolni, ám úgy látszik túl régóta szolgáltak már a húrok, az egyik megadta magát és elpattant. Szerencsére nem hajoltam túl közel hozzá, viszont így jó néhány hang lejátszása vált lehetetlenné. Sóhajtottam, de nem volt mit tenni. Félreraktam, hogy majd ha szereztem húrt, akkor megjavíthassam.
Lehet, hogy megbánta, hogy olyanokat vágott a fejemhez? De akkor miért nem keresett? Lehet, hogy nem volt alkalma rá? Esetleg beteg lett? Rosszabbnál rosszabb lehetőségek jutottak eszembe, míg a végén odáig jutottam, hogy meg kéne látogatnom őt. Hisz okos enged, szamár szenved. Felkaptam a fegyveremet, tanulva a legutóbbi banditás esetből, s lóháton indultam neki az útnak.
Hamar odaértem, hisz csak a közeli faluba mentem át. S amennyiben jól emlékszem, akkor a túlsó szélére költöztek ki. Nem voltam biztos magamban, amint megláttam Sophie-t a kertben, minden kétségem elszállt. A bátorságommal együtt.
- Szép napot kívánok – köszöntöttem sógornőmet, amint leszálltam a lóról. Az arckifejezését elnézve, nem kívánt melegebb tájakra, viszont nem állítom, hogy ujjongott volna érkezésemre.
- Szép napot – hagyta abba a munkáját. – Mi járatban erre?
- Jöttem meglátogatni rég nem látott bátyámat és családját – feleltem kérdésére.
- Miért nem szóltál hamarabb? Sütöttem volna süteményt. Sütni még most is tudok – gondolkodott hangosan. – Gyere beljebb, ne ácsorogj a kapuban – invitált be a házukba. Bevallom, nem hittem volna, hogy csak a kedvemért így fogadott volna, de történt egy s más az óta.
- Miattam nem szükséges, nemrég ettem, nem vagyok éhes – próbáltam meg lebeszélni a plusz munkáról, miközben kikötöttem a lovamat.
- De akkor milyen házigazda vagyok? – sopánkodott.
- Bár fogalmam sincs róla, de le merem fogadni, hogy nagyszerű – mosolyogtam rá kedvesen. Nem hitt a fülének, ahogy ezeket a szavakat kimondtam.
- Biztos te vagy az, Celina? – vett alaposan szemügyre.
- Igen, én vagyok – pukedliztem előtte.
- A bátyád mesélt arról, hogy mitől lettél annyira negatív és borúlátó. Csak remélte, hogy hamar visszatér a hőn szeretett húga, de nem hitte, hogy ilyen hamar bekövetkezik – csodálkozott. Folytatta volna, de babasírás törte meg a csendet, így elnézést kérve hagyott magamra a konyhában.
- Tényleg jó rég találkoztunk, ha már családapa lett belőled, bátyó – sóhajtottam szomorúan.
Amíg vártam Sophie-t, addig kicsit körülnéztem a konyhában, ahol hagyott engem. Szép rend uralkodott mindenhol, egy darab porcicát nem találtam sehol, nem mintha kerestem volna egyáltalán. Bezzeg nálunk… Amennyit otthon töltünk, biztos, hogy kisebb-nagyobb családok is alakultak ki, vegyük csak példának a lantot. Ha hivatásos családanya lennék, lehet, hogy én se csinálnék mást, de hol van az még! Magamat ismerve, nagyon messze.
- Bocsánat, hogy megvárakoztattalak – ért vissza az anyuka, karján kislányával.
- Hogy hívják? – néztem unokahúgomra.
- Clara-nak – mosolygott rám. – Szeretnéd megfogni? – ajánlotta fel nekem, hogy saját kezemben tarthassam azt a csöppnyi, törékeny testet.
- Szabad?
- Természetesen – válaszolt, majd vidáman átadta nekem.
- Mennyi idős? – kérdeztem fel sem nézve a pici arcáról.
- Már négy hónapos – újságolta boldogan.
- Kicsi Clara – simogattam meg az alvó kislányt. – Biztos örökölte anyja szépségét.
- Andreas is ezt hajtogatja folyamatosan – sütötte le pironkodva a szemét. – Tényleg megváltoztál.
- Mindenki változik az idő múlásával. Drága bátyám merre járkál? – kérdeztem kicsit elkomorodva.
- Elment bevásárolni helyettem, de hamarosan meg kéne érkeznie – gondolkodott el.
A várakozást asszonyos csevegéssel ütöttük el, mindenféle témát felhozva. Közben nem győztem betelni unokahúgom látványával. Annyira aranyos volt, hogy legszívesebben vissza sem adnám Sophie-nak, inkább megtartanám magamnak. De ő még sem az én kislányom, hiszen nekem nincs senkim, akit egyáltalán az udvarlómnak nevezhetnék. Csak egy munkamániás megkeseredett vénasszony vagyok. Léptekre figyeltünk fel, jött valaki a házhoz.
- Ki van nálunk? – A testvérem hangjától görcsbe rándult a gyomrom. Lassan felbukkant a hang gazdája is, aki úgy csodálkozott rám, mintha egy angyal jött volna el hozzá. – Celina?
- Rég láttalak, Andreas – álltam fel és nyújtottam vissza a kicsit a sógornőmnek.
- Komoly okod lehet, ha meglátogattál – húzta fel szemöldökét.
- Csak kíváncsi voltam, hogy hogy vagytok – vontam meg a vállam.
- Visszatért volna az a kishúgom, akit évekkel ezelőtt elveszítettem? – nyomott egy barackot a fejemre, mire felkuncogtam. – Kíváncsi voltam, hogy mikor térsz végre magadhoz, de ezek szerint nem kellett sok neked – mosolygott velem.
- Az nem volt állapot, ahogy voltam. Igaz, hogy dacból csaptam fel zsoldosnak, de legalább kezdtem valamit magammal.
- Na és mesélj, udvarlód, volt-e már? – foglalt helyet az asztalnál.
- Ha lett volna, már meghívtalak volna titeket az esküvőre – feleltem lemondóan.
- Majd kerítünk neked valakit – vigasztalt, de láttam, hogy elfojtott egy nevetést.
- Sok sikert – néztem rá gúnyosan.
- Ezt vegyem egy kihívásnak?
- Annak veszed, aminek akarod – húztam hamiskás mosolyra a számat.
- Fogadunk száz aranyban, hogy én találok neked hamarabb valakit? – nyújtotta felém hatalmas tenyerét.
- Fogadjunk, hogy nem – csaptam bele vigyorogva a kezébe. A háttérben láttam, amint Sophie rosszallóan csóválja a fejét, de nem szólt közbe, örült, hogy végre kibékültünk.
- Meddig maradsz?
- Most csak leugrottam megbeszélni veled a régi sérelmeket, de ha gondolod, visszalátogathatok még a héten. Gondolom Clara-val még nem utazhattok – néztem át a csöppségre.
- A doki szerint lehetne, de inkább nem kockáztatunk még egy ideig – válaszolt bátyám helyett a felesége.
- Na de nem is zavarok tovább, majd egy hét múlva újra meglátogatlak titeket – álltam fel és vettem az irányt az ajtó felé. – Addig is legyetek nagyon boldogok a kicsivel – vettem egy búcsúpillantást tőle. – Gratulálok hozzá, csodálatos kisbaba – búcsúztam tőlük.
- Köszönjük szépen. Add át üdvözletemet apának – köszönt el tőlem a bátyám.
- Vigyázz magadra hazafelé, nehogy valami bajod legyen – integetett szabad kezével Sophie is, majd kiléptem a házból.
- Teljesen megérte eljönnöm – simogattam meg boldogan lovamat. Felpattantam a hátára, s ügetésben indultam vele vissza Hellenburgba.
A nap alacsonyan járt már, de a városig kísért, mintha csak is miattam maradt volna fent ilyen sokáig az égen. Majd kicsattantam az örömtől, amikor beestem a ház ajtaján és elmeséltem apának a mai napomat. Miután befejeztem még rám szólt, hogy meg kéne ennem vacsorára a maradékomat, amit farkasétvággyal tömtem magamba. Minden visszaállt a rendes kerékvágásba, mindenki boldog. Csak érteném, hogy akkor miért maradt ilyen keserű szájíz utána.[/u]