Celina von Wald

Név: Celina von Wald
Faj: Ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Íjász
Nem: (igen) Lány
Kor: 19
Kinézet: Hosszú, vörös, rakoncátlan tincsek mögül szemléli Celina a világot nagy, fűzöld szemeivel. A lányok között egészen magasnak számít százhetvenkettő centijével és nőiesnek karcsú derekával és viszonylag nagy melleivel. Hölgyhöz illően ruhát visel, ami sárga színben pompázik, de hogy szemérmetessége ne sértse mozgásterét, egy kék nadrágot vesz fel alá, így engedve őt szabadon mozogni. A sárga ruhára is felvesz egy kék pólót, s ezekre még egy zöld kabátot övvel átkötve, amire erszényét erősíti fel. A földet súroló fekete köpenye legtöbbször vállára terítve, csuklyája szemébe húzva, amit ritkán vesz le civilek társaságában, de ha mégis megtenné, gyilkos, rideg tekintettel mérne végig mindenkit. Fekete bőrcsizmája is legtöbbször a lábán található, de néha leveszi őket és élvezi, ahogy a puha pázsit csiklandozza talpait. Hátára szíjazva hordja nyilakkal teli tegezét és az íját.
Jellem: Édesanyja halála után ő vezeti a háztartást, főzni is már egyre jobban tud. Ha nem is sikerül mindig finomra, ehetőnek ehető dolgok kerülnek ki a keze alól… Az eset óta feszes, szigorú és kecses, keveset beszél, akkor is cinikusan, az embereket ezzel minél kevésbé közel engedve magához. Szinte semmi sem érdekli, vagy ha mégis, akkor sem mutatja ezt. Mivel kerüli a társaságot, ezért ritkán mozdul ki otthonról, ha mégis megteszi, azt is minél kevésbé feltűnően próbálja. Edzeni szokott kijárni, azt is elhagyatott helyen teszi. Egy szenvedélye van, az pedig az olvasás, információszerzés. Ha épp nem edz, akkor a könyvtárban lehet megtalálni egy-egy rövidebb-vastagabb könyv mögött. A zenében is jártas, de azt is csak hobbi szinten, barátok között. Igazából, ha valakit nem ijeszt el jellemével, akkor úgy gondolja, hogy az az ember megérdemli, hogy ne úgy kezelje, mintha kötelezték volna arra, hogy együttműködjön vele.

Előtörténet:
Egy átlagos családba születtem második gyermekként. Apa a hadseregben szolgált, ezért is tanította bátyámat, aki valamiért született őstehetség volt kardforgatás terén. Nagyapa nem jeleskedett a fegyverhasználatban, ellenben kitűnt tiszta hangjával, amit lantján kísért. Amíg testvérem a kardhasználatot sajátította el, addig én a papától vettem leckéket, illetve segítettem, anyának a házimunkában és természetesen tanultam az iskolában.
Kilencéves voltam, amikor a papa meghalt. Már nem volt, ki tanítson engem, így amint elvégeztem anya melletti teendőimet, mentem ki nézni, ahogy Andreas egyre ügyesebb és erősebb lesz. Mindig sóvárogva néztem őt, de féltem, hogy nem lennék elég jó harcos hozzá. Az ő sportágában legalábbis tuti nem. Soha nem próbáltam ki semmit, lehet, hogy valamihez nekem is őstehetségem van. Egyszer meg is próbáltam felemelni azt a kardot, amit ők egykezesnek csúfolnak, de két kézzel is alig bírtam megtartani. Tehát ha van tehetségem, az se a víváshoz lesz.
Egyik nap összeszedtem a bátorságomat és odamentem édesapámhoz megkérdezni őt arról, hogy lehet-e belőlem is harcos, mire elnevette magát. Nem esett jól, de nem tántorítottam apa mellől. Látva elszántságomat, megköszörülte a torkát és hatalmas kezét vállamra tette biztatásnak.
- Túl kedves vagy te szerintem ahhoz, de ha szeretnéd, akkor bizony harcost faraghatunk belőled – mosolygott rám, mire felragyogott a tekintetem. – Gyengének és törékenynek tűnsz a közelharchoz, inkább a távolharcot ajánlom neked – állapította meg engem végigmérve.
- Megpróbáltam felemelni az egykezes kardot, de alig bírtam el – csóváltam a fejem. – Tanulhatok mást? – néztem apára félénken.
- Persze drágám, de ha igazi harcos szeretnél lenni, akkor sokat kell még fejlődnöd – puszilta meg a homlokom. - Én csak a kardok világában vagyok otthon, úgyhogy majd megkérek valakit, hogy tanítson téged – kócolta össze a hajam apa.
Izgatottan vártam, hogy vajon ki fog tanítani, ami ki is derült másnap délután. Andreas edzésének a közepén beállított hozzánk egy ismeretlen néni, akiről később kiderült, hogy apa gyermekkori barátjának a húga, és hogy Elisabeth-nek hívják.
- Szervusz, tökmag, te lennél a bátor kis íjász-jelölt? – guggolt le hozzám. Bátortalanul bólintottam.
- Nyugalom kincsem, nem fog megenni a néni – bíztatott apa, majd folytatta tovább bátyám edzését.
Ezután kicsit felbátorodva ismerkedtünk meg egymással, hogy meglegyen köztünk az összhang, ami a nő szerint fontos. Én meg szorgalmas tanítványként hittem neki.
Az edzést másnap kezdtük. Először is megkaptam az első íjamat, gyerek méretben természetesen. Utána megtanított arra, hogy hogy tartjuk az íjat, hogy illesztjük be a nyilat és aztán, hogy kell ellőni azt. Megpróbáltam teljesíteni a követelményeket, de lássuk be, van még mit javítanom a technikámon. Mondjuk az íj súrolta a célpontnak kirakott szalmabábut, szóval megdicsértek, aminek persze megörültem és lelkesen próbálkoztam. Elisabeth folyamatosan mondott valamit, hogy mire figyeljek legközelebb. Bár állítása szerint rá is kell érezni ahhoz, hogy mester lehessek, de az csak majd sok-sok évnyi gyakorlás után lesz.
- Szia, Lis – üdvözöltem mesterem, amint kiértem a falunk melletti mezőre, ahol gyakorolni szoktunk. Nyolc év telt el azóta, hogy elkezdtem vele edzeni. Azóta felnőttem, befejeztem az iskolát is és ügyesebb lettem íjászat terén.
- Nem vagy te egy kicsit szemtelen? – kérdezte vigyorogva „Lis”.
- Ugyan, én mindig is tisztelettudó vagyok veled szemben – pukedliztem. – Attól még, hogy tegezlek – érted tegez-lek – tisztellek téged, mivel megtanítottál íjászkodni.
A béna szóviccemre csak egy szemforgatással reagált, majd sóhajtott egyet és elmutatott a messzebb felállított céltáblák felé. – Ma megnézzük, hogy ötven nyílvesszőből mennyi talál és hogy azok is mennyire pontosan. – A szalmabábukon piros pöttyök jelezték a százszázalékos találatok helyét. Egy a fejen, egy a mellkason.
A bemelegítés alapvetően abból állt, hogy idáig kocogtam, még egy kicsit nyújtottam, majd felhúztam az íjamat és lőttem. Az ötvenből kilenc talált pontosan, tizenhét majdnem eltalálta a pöttyöket, huszonegy találta el a bábukat és három ment mellé. Jobban sikerült, mint máskor az ilyen gyakorlatok, de volt már ennél jobb is. Sőt jobbnak kell lennie! Összeszedtem a nyilakat, majd újra meg újra próbálkoztam, egészen addig, míg tizenhét pontos, tizenkilenc majdnem pontos és tizennégy pontatlan nem lett, mellé pedig egy sem ment.
- Igazából már évek óta nem tudok neked mit tanítani, de ahhoz, hogy beléphess a seregbe, nagyjából tizennyolc kell, hogy legyél – mosolygott. – Az edzésed ezennel befejezem civil – mondta megjátszott komolysággal, mire kitört belőlünk a nevetés. – De viccen kívül, ha tényleg íjász szeretnél lenni, akkor várunk a seregbe – kacsintott, majd ott hagyott engem egyedül.
Összeszedtem a cuccaim és én is elindult hazafelé, közben folyamatosan gondolkozva az ajánlaton. Menjek? Ne menjek? Az eszem azt súgta, hogy igen, ott a helyem, de a szívem meg szabadságra vágyik, ezért nem akar csatlakozni…
Ezt addig ismételgettem magamban, míg nem hazaértem. Apa még Hellenburgban, a bátyám a kertben gyakorol, anya pedig a konyhában készíti az ebédet. Csak a szokásos. Ezért szokásomhoz híven a délelőtti edzés után segítettem anyának az ennivalóban, megebédeltünk, majd elindultam a könyvtárba.
Amíg iskolába jártam, gyakran jöttem ide tanulni, az ismereteimet az adott témában növelni. Mióta befejeztem tanulmányaimat, azóta is előszeretettel olvasok el mindenfélét, de legtöbbször történelmi könyveket. Mily meglepő, most is egy újabb ilyen könyvet emeltem le a polcról, hogy hátha ebben megemlítenek valamit, amit a többiben nem, hátha találok valamit, amitől még okosabb lehetek. Tényleg így szeretném leélni az életem? Könyveket bújva, semmit nem csinálva? A saját szememmel szeretném látni a könyvekben leírt helyeket, azokat is fontos küldetések miatt meglátogatva. Szalmabábukra lőni nem túl izgalmas, szóval hallgatok a mesterre és csatlakozok!
Az elhatározástól lángoló szívvel indultam haza, hogy megmondjam a többieknek, megyek Hellenburgba! Izgatottan léptem be a házba, ahol nem találtam senkit. Andreas valószínűleg még edz, anya meg lehet, hogy kint dolgozik, így utamat a kert felé vettem. Furcsamód nem találtam ott senkit, így visszasétálva körülnéztem bent is. A hálóban találtam rá testvéremre, amint az ágy szélén ülve figyeli a békésen szuszogó anyát.
- Mi történt? – kérdeztem csendesen.
- Rosszul lett és összeesett – hangzott a tömör válasz.
- Hívjak orvost?
- Szerintem csak elfáradt – állt fel. – Megcsinálod a vacsorát, hogy anya nyugodtan pihenhessen?
- Persze – bólintottam. Óvatosan kisurrantunk a szobából, majd szétváltunk. Én a konyha felé vettem az utam, testvérem pedig a kert felé.
Anya sajnos nem lett jobban, így eredeti célomról megfeledkezve otthon maradtam őt ápolni. Egy évnyi szenvedés után megváltás volt anyának a halál. Tulajdonképpen az elmúlt egy évben nem is nagyon csináltam mást, mint átvettem anyától a feladatait. Anya halála után meg már kötelességemnek éreztem ezeket, sőt, annyira megviselt az egész, hogy sokáig nem is akartam kimozdulni. A család többi tagját is lesújtotta: apa szinte nem is járt már haza, a bátyám pedig minden percét gyakorlással töltötte.
Aztán egyszer az utcán belebotlott egy lányba, akit első látásra megszeretett. Aranyos lány volt meg minden, de nem jöttünk ki túl jól egymással. Az elmúlt másfél év alatt kialakult cinizmusommal és pesszimista hozzáállásommal elüldözöm magam mellől az embereket. Mondjuk nem is akarok társaságot, úgyhogy nagyszerű.
- Ma se fogsz kimozdulni? – kérdezte a bátyám belépve a nappaliba. Papa lantjával a kezemben ültem, de nem játszottam rajta, s nem is énekeltem. Csak gondolkodtam. Amit természetesen meg kellett zavarnia valakinek.
- Nem szándékoztam, köszönöm – pengettem egyet a lanton, nem érdekelve, hogy le van hangolva.
- Akkor egész nap itt akarsz ülni, kezedben egy hangszerrel, hogy aztán ne használd és gondolkodni?
- Nem, képzeld el, ki fogok menni a kertbe gyomlálni, leszedni a vacsorához való kellékeket és miután megcsináltam fogom folytatni csak ezt.
- Megártott neked a túl sok gondolkodás és a magány – csóválta a fejét.
- Lehet – vontam meg a vállam.
- Sophie-val össze fogunk házasodni – mondta, mint egy mellékes információt közölve, miközben elkezdett kisétálni.  – Egyébként – fordult vissza az ajtóból – szeretném, ha te lennél az egyik koszorús lány.
- Sokan lesznek?
- Alapvetően csak a család meg a közeli barátok.
- De jó pofiznom kéne, hogy ne rontsam el a hangulatot – fintorogtam.
- És ezt nem tennéd meg értem? – nézett rám összevont szemöldökkel.
- Nincs kedvem hozzá, de legyen – sóhajtottam, mire elvigyorodott.
Pár hónap múlvára minden elkészült, én pedig feszengtem a habos-babos ruhában. Felerőltettem a legigazibb mosolyom az arcomra és próbáltam jól érezni magam. Majdnem sikerült is, de még mindig túl sok volt az ember, mint ami nekem még az élvezhető tartományba esik, ami se több se kevesebb, mint egyedül jómagam. De mint minden rossznak, ennek is vége lett egyszer, s mivel az ifjú pár elköltözött, egyedül maradtam.
Eleinte jó volt, de később zavart, hogy nincs senki, aki belém kötne. Egyedül kuksoltam az elhagyatott házban, míg pár nap után nem jött át testvérem, hogy megnézze, mit is csinálok. Semmi hasznosat, úgyhogy először nógatott, hogy senki nem tart itt, álljak be a seregbe, ahogy ő tette pár éve, majd mivel nem voltam hajlandó, egyre dühösebben és egyre türelmetlenebbül próbált a „jó útra” terelni, de túl makacs voltam hozzá. A végén elege lett és hozzá vágta a fejemhez, hogy semmirekellő, lusta disznó vagyok és kiviharzott. Azóta nem is találkoztam vele.
Dühös voltam, hogy ilyeneket mondott rám, de tudtam, hogy igaza van, még ha ezt nem is voltam hajlandó elfogadni. Hirtelen elhatározásból döntöttem úgy, hogy elmegyek rendesen íjásznak, és akkor csak azért sem lesz igaza a bátyámnak. Felkaptam a felszerelésem és elindultam Hellenburgba.
Nem volt messze a város, így pár óra alatt odaértem gyalogszerrel, ahol pedig rácsodálkozhattam, hogy milyen nagy is ez a hely. Miután eleget bámészkodtam, elindultam a palota felé, hogy felkeressek valakit, aki segíthet nekem. A kapunál álló őröktől megkérdeztem, hogy hol tudok csatlakozni az íjászokhoz, mire elmagyarázták, hogy merre kell mennem és hogy kit kell keresnem.
Fél órányi bolyongás után rátaláltam az íjászokra, s egy kapitánynak kinéző alakra, aki az egyik nővel beszélgetett. Ugyan háttal állt nekem, de meg mertem volna rá esküdni, hogy Lis az.
- Öhm, elnézést, maga lenne Otto Wein kapitány? – léptem oda, mikor abbahagyták a beszélgetést és nézték az edzést. Érkezésemre tekintetüket felém fordították, s láttam, amint Elisabeth kicsit meglepődik.
- Igen, én vagyok. Kihez van szerencsém? – kérdezte érdeklődve.
- Celina von Wald – pukedliztem. – Örvendek a szerencsének.
- Csak nem Ön Henrik von Wald lánya?
- Egészen véletlenül igen, és az engedelmével csatlakozni szeretnék a sereghez.
- Az íjából ítélve nem az apjára ütött, igazam van-e? De hagyjuk most ezt. Sokkal fontosabb, hogy vajon tudja is használni a fegyverét?
- Két éve még tudta – szólt közbe Lis. – A tanítványom volt. Két éve úgy váltam el tőle, hogy már nem tudok neki mit tanítani és elég idős, hogy csatlakozzon hozzánk. Kezdtem letenni róla, de végül mégis eljött – mosolyodott el.
- Bevallom őszintén, hogy azóta nem nagyon fogtam íjat a kezembe, de előtte évekig tanultam, és hiszem, hogy ez a tudás nem tűnt el, lehet, hogy csak egy kis gyakorlás kell neki – gondolkodtam el.
- Jó mestered volt, kisasszony – bólogatott a kapitány. – Tanítványnak ügyes volt? – fordult Elisabeth felé.
- Ügyesnek ügyes volt, de csak mert a kudarcok után sem adta fel, hanem újra és újra megpróbálta.
- Ettől még szeretném látni, hogy mit tud. – Bólintottam, így odavezettek egy céltáblához, ahol visszaemlékeztem ez eddig tanultakra. Örültem, hogy az első lövésemmel egyáltalán eltaláltam a táblát, így összpontosítottam és újabb nyilakat küldtem a tábla felé, míg a hatodik el nem találta a közepét. Azt azért tegyük hozzá, hogy anno sokkal messzebbre kellett lőnöm, de emlékeztetőnek nem volt rossz.
Wein egy ideig csak hümmögött, majd, mint egy eredményre jutva közölte, hogy mindig van szükség utánpótlásra, s mivel nem is kell sokat foglalkozni velem, ezért nagyon szívesen lát. Megveregette a vállam, majd elsétált, gondolom a többi frakciót is ellenőrizni.
- Rég láttalak kölyök – bokszolt bele a karomba. – De ne hidd azt, hogy az élet itt csupa móka és kacagás. Kemény edzéseid lesznek. Ki kell belőled hoznunk a legjobbat – vigyorodott el.
- Persze-persze, de előbb megkereshetem apát?
- Amikor meghallottam, hogy nem gyakoroltál, akkor megsajnáltam szegény íjadat. Szegény csak porosodott egy félreeső sarokban, anélkül, hogy használná valaki…
Megforgattam a szemem. – Elhiszem, hogy örülsz, én is örülök, de meg kéne keresnem apát, hogy elmondhassam neki a fejleményeket – húztam össze a szemöldököm.
- Szerintem anélkül is tudni fogja, inkább gyakorolj, hogy behozd azt a szintet, amit annak idején produkáltál – rángatott el edzeni. Mit tehettem volna, így addig nem is hagytam abba, amíg már ösztönből is sikerült eltalálnom a tábla közepét egymás után többször is. Elégedetten szedtem össze nyilaimat és indultam el haza, csodálkozva azon, hogy a nap már lemenőben.
- Látom jó edzőt találtam neked annak idején – hallottam meg apa hangját magam mögül. Megfordultam, s láttam, ahogy ellöki magát a faltól. – Nem hittem volna, hogy kimozdulsz otthonról – indultunk el.
- Én se, de Andreas kiprovokálta belőlem – kulcsoltam össze a karom magam előtt.
- Mindenesetre örülök, hogy kimozdultál otthonról – mosolyodott el. Rég láttam őt mosolyogni, s erre automatikusan ellágyultam.
Az út kellemesen telt, mintha semmi rossz nem történt volna eddig. Otthon is gyorsan összedobtam valamit, hogy együnk utána meg fáradtan nyúltunk el az ágyon. Mondjuk én egy ideig még nem tudtam elaludni, túl sok minden történt aznap. Bűntudatot éreztem, hogy ennyire összevesztem a bátyámmal, s ki akartam őt engesztelni valamivel, de nem tudtam, hogy mivel. Ezen törve a fejem nyomott el az álom. Reggel korán ébredtem fel arra, hogy az egyik oldalamról a másikra fordulván minden elkezdett fájni. Felnyögtem, majd összeszorított fogakkal feltápászkodtam. Kellett nekem nem mozogni.
Innentől kezdve apával együtt jártunk be, egészen addig, míg meg nem állapodtunk abban, hogy egyszerűbb lenne, ha Hellenburgban laknánk. Amint találtunk egy megfelelő lakhelyet, ezt meg is tettük, ezzel megkönnyítve a dolgunkat.
Én közben még mindig gondolkodtam, hogy mivel tudnám megbékíteni testvéremet. Tudom, hogy ő is be akart lépni a seregbe, de sosem érezte magát elég erősnek, elég ügyesnek, ezért máig nem tette meg. De most mivel már van felesége, ezért kénytelen lesz valamit kezdeni magával, hogy el is tudja tartani őt. Legendás harcos akart lenni mindig is, bár nem tudom, hogy ez az álma él-e még. Legenda… Lehet, hogy egy különleges kard segít neki ebben. Lehet, hogy ha sikerülne valahol megtalálnom Azrael legendás kardját, akkor nem csak kiengesztelném, de Hellenburg győzelmét is elősegíthetném. A kereséssel meg úgyis teljesül az a kívánságom, miszerint be akarom járni az egész világot. Így e két cél kereszteződéséből lett az új küldetésem, miszerint találjam meg Azraelt.