Lyliana Silverfalls-Helyzetjáték

Lyliana kisasszony helyzetjátékra jelentkezik

A kedves Lyliana arra ébred, hogy elvesztette az uralmát a tűz felett, sem létrehozni, sem irányítani nem tudja. Hogyan dolgozod ezt fel?

Az alkonyi nap utolsó sugarai is elhagyják a légteret, amikor az alig pislákoló tűz mellett lassan álomra szenderedek. Csendesen telik az éjszaka, neszezés sincs, hiszen ezen a késő őszi hideg éjjelen még a baglyoknak sincs kedvük elő merészkedni. De nem is baj, így hosszú idő után először végig tudom aludni az éjszakát. Úgyis rám fért már a pihenés. Ám a sors egyik kezével ad valamit, a másikkal pedig elvesz valami mást. Bár ezt akkor még nem sejtettem. Álom mentes éjszakám volt, ami abban az időben igazán ritkaságszámba ment, így a hajnal első sugarai frissen, és üdén találtak rám. Ám a csípős reggel megtette a hatását, tehát további lustálkodás helyett inkább elkezdtem tűzifát gyűjteni, és az eszközeimet használva pillanatok alatt lobogott is egy kisebb tüzecske. Ám én még mindig fáztam, tehát úgy döntöttem, hogy használom az erőmet, és megbiztatom egy kicsit, hogy  jobban erőre kapjanak a lángok. Ám akárhogy próbáltam sehogy nem sikerült. Ekkor egy újabb kupacot csináltam a faágakból, és megpróbáltam azt meggyújtani, vagy átvinni oda a tűz egy részét, ám ez is sikertelennek bizonyult. Pánikba estem. Hiszen ez volt szinte az egyetlen fegyverem, amit használni tudtam, és ami többfunkciós volt. Ezen kívül nem sok minden volt a tarsolyomban önvédelem céljából. Először próbáltam higgadtan átgondolni, hogy mi miatt veszhetett el az erőm, ám semmi olyan dolog nem jutott eszembe, ami hatással bírt volna ebben az ügyben. Utána átgondoltam, hogy keveredtem-e vitába valakivel, ám ez se vezetett sikerhez, hiszen hetek óta egy teremtett lélekbe se futottam bele. Tehát a sors, vagy az erdő szellemei űznek velem gonosz tréfát. Esetleg a mindenség elégelte meg az effajta játékokat. Ám azt tudtam, hogy attól még, hogy nincs már meg ez az erőm, még nem mehetek haza a klánomhoz. Hiszen gondolhatják azt is, hogy valahogy direkt tartom vissza az erőm, és csak csapda, hogy újra közéjük kerüljek, majd orvul hátba döfjem őket az alkalmas pillanatban. Hisz mindig is bizalmatlanok voltak velem szemben.
Lelkileg teljesen összerogytam, és a fának dőlve csak néztem magam elé, miközben könnyeim patakokként folytak végig a dércsípte orcáimon.
Mintha az ég is érezte volna fájdalmamat, szakadni kezdett az eső. Bár az is lehet, hogy csak tetézni akarták a dolgokat, és rátenni még egy lapáttal nyomorúságos reggelem megpróbáltatásaihoz.
Lelki szemeim előtt újra lejátszódott az az éjszaka, amikor is a tűz áldása megérintett, és megkaptam ezeket a félig átok, félig áldás képességeket, amiket néha büntetésnek érzek, de tudom, hogy hasznosak. És most nincs meg egyik képességem se. Ürességet érzek a mellkasomban, ami egyre inkább szorító fájdalommá változik. Üvölteni tudnék, amíg csak egy hang is ki tud jönni a torkomon, de ehhez sincs erőm. Csak ülök a szakadó esőben, és patakként folyó könnyeim függönyén át élettelen, fénytelen szemekkel bámulok magam elé. Kihunyt bennem minden lelkesedés, minden álom, minden cél. Az erőm nélkül már csak egy roncsdarab vagyok, ami nem működik, amivel nem lehet mit kezdeni, nem lehet megjavítani. Kiara megpróbál megvigasztalni, hozzám bújik, ahogyan csak tud, de most róla se veszek tudomást. Most még talán a veszélyt se érezném meg. Sőt talán nem is törődnék vele. Legalább a halál csókjától elfelejtenék mindent, és nyugalomba tudnék szenderülni mindörökre. Teljesen magamba fordulva ültem órákon vagy talán napokon keresztül ugyanazon a helyen, mígnem egyszer csak kisütött a nap, és a szél is elkezdte lágyan cirógatni az arcom. Egy pillangó libbent tova kecses szárnyain a szemem előtt, és erről egyből eszembe jutott a kishúgom, Miu. Ekkor tértem magamhoz. Hogy mit is teszek. Belesüllyedtem az önsajnálat ingoványos mocsarába, és elfelejtettem, hogy van valaki, aki miatt érdemes küzdeni, és aki miatt kerüljön bármibe is, vissza kell szereznem a képességeimet. Újra megpróbálkoztam a tűzgyújtással, és a mozgatással, felidézve minden mágiám alapját, a pecsétjeiket, és azokat lassan végiggondolva próbáltam előhívni a mágiámat, ámde sikertelenül. Egyedül a sziklákkal való támadásomat tudtam véghez vinni, de azt minden erőfeszítés nélkül. Ekkor döntöttem el, hogy kerül amibe kerül,de mindenképp vissza szerzem azt, ami az enyém volt. Nem érdekel az sem, hogy meddig kell elmennem miatta, és az sem, hogy mit kell érte feláldoznom. Hiszem volt olyan mágiám, amiért akár az életemet is képes lettem volna feláldozni, és emiatt tényleg majdnem otthagytam a fogamat, amikor szembe szálltam a Mélységivel. éppen ezért nem hagyhatom, hogy csak úgy, minden nyom nélkül, szinte egyik pillanatról a másikra csak úgy kivesszen belőlem a tűzmágia minden csírája. Elindultam hát, hogy keressek valakit, aki orvosolni tudja a problémámat.


/Kérnék szépen még egy kört Az erő elvesztésénél rosszabb, szerintem úgyse jöhet. /

Nos, igaz, hogy nem szabtam határt szóban, de azért ez pici. Icike-picike. Kicsit kérnék még hozzátoldani, olyan 7-800 szóig.