Gerard D. Lawrenz

Név: Gerard Đ. Lawrenz

Faj: Démon

Frakció: -

Kaszt: Tudásdémon

Nem: Fiú

Kor: 17

Kinézet: az átlag démonhoz képest felettébb különösen néz ki, ugyanis semmilyen démoni jegyet nem hordoz. Átlagos embernek néz ki, a magassága és a arca sem sugallja, hogy démon lenne. Hosszú, fekete haját általában hátravetve hordja a csuklyája alá gyűrve. Az ehhez társuló mély tekintetű lila szempár és a bizalomgerjesztő, ártatlan mosoly pedig tökéletesen elfedi a jellemének sötét oldalát. Rendszerint egy sötétkék vagy fekete egyberészes ruhát visel, itt-ott kidíszítve aranyszínű, vagy tengerkék mintázatokkal. E fölé általában egy mágusköpenyt vesz föl. A nyakában ott lóg legféltettebb kincse, egy amulett, amit a nap huszonnégy órájában visel. Az ékszer egy aranyozott láncon függő, arany borítású fekete-acél talizmán, közepén egy méretes zafír kristállyal.

Lia kinézete: Lia egy démon, akit a Nebelturm vámpírok Gerard amulettjébe zártak, mert felfedte ősi titkukat. Ő volt a fiú mestere. Az amulettel érintkező embereken képes az Illúziót használni, ezzel megjeleníteni előttük a néhai testének képét, azt a hatást keltve, mintha ott állna előttük. Lia egy nagyjából 12-14 éves lánykának néz ki, bár már körülbelül 40 évet élt le démonként. Derékig érő, szőke haja és égszínkék szeme van. A gyönyörű arcát érdekes módon neki sem torzítja el semmilyen démoni jelleg. A víziója általában kék katonaruhát visel, amit aranyozott díszes fémlemezekkel ékesítettek.

Jellem: Gerard minden embernek ugyanazt az arcát mutatja. Megbízható, nyugodt, megfontolt, könnyen barátkozó, egyszóval egy nagyon szimpatikus ember. Bárkivel szívesen létesít kapcsolatot és rendkívül diplomatikusan kezeli az esetleges nézeteltéréseket is. Ez tart egészen addig, amíg valaki nem keresztezi a céljait. Igencsak céltudatos fiú olyannyira, hogy a siker elérése érdekében hajlandó bármilyen eszközt felhasználni. A cselszövésben és az ármánykodásban nincsen párja, leleményességén néha még ő maga is meglepődik. Gyakran hasonlítja az embereket sakkfigurákhoz, akik előre betanult sémát szerint kiszámíthatóan cselekszenek. Kevés olyan ember van, akit ténylegesen elfogad társának.
Lia jelleme és hatása Gerard jellemére: az amulett démona egy igen makacs és amiatt néha idegesítő karakter. Általában minden alkalmat megragad arra, hogy hősünk agyára menjen a nyaggatásával, vagy ostoba kérdésekkel. Ha viszont harcra vagy intrikára kerül a sor, ő is véresen komolyan veszi a helyzeteket igaz, ő valamivel egyszerűbben gondolkodik, mint Gerard. Harc során, amikor a páros minden erejét lantba veti, a gondolataik egy hullámhosszon pendülnek emiatt a jellemeik rövid időre fuzionálódnak. Ilyenkor Gerard sokkal agresszívebb, állandóan baljós tekintettel vigyorog mindenkire, és magához képest szokatlanul őszinte.

Előtörténet:

„Egy őrült mágus álmánál nincs félelmetesebb, mert neki megvan a hatalma, hogy valóra váltsa” – Albert Nachkatze atya.

Még fel sem kelt a nap, de a kakas már kukorékolt az udvaron. Igaz, nem sietett nagyon előre, a nap első sugarai pár perccel a lárma kezdete után jelentek meg, és hatoltak be a szobába. Gerard, álmából fél lábban kikelve kapta a fejéhez a kezét. Nem igazán így képzelte el a lovaggá válást.
A hosszú ideje dúló vallásháborúnak számtalan áldozata volt, s leginkább azok a vidékek szenvedték meg, melyek a két ország határainak közelében helyezkedtek el. Amikor mindkét fél számára tudatosul, hogy a harcok nem fognak rövid időn belül lezárulni, elkezdték kimenekíteni a háborús övezetben élőket. Így került a fiatal Gerard Hellenburgba. A családja sajnos nem volt ilyen szerencsés. A falu, ahol éltek, egy nekromanta szekta áldozatává vált. A sötét mágusok kihasználták a helyzetből fakadó zűrzavart és mészárlást rendeztek, hogy a holttesteket feltámasztva erősítsék meg soraikat. Egy véletlenül arra tévedt, az evakuálást vezető zsoldoscsapat vetett véget az ámokfutásuknak, kimenekítve a megmaradt embereket.
A túlélőket a Hellenburg falai között szállásolták el, majd pár nap múlva útnak eresztették őket, had tehessék, amit jónak látnak. A gyerekeket a protestáns egyház vette szárnyai alá, felügyelt rájuk és megfelelő taníttatást biztosított nekik. Gerard nagyjából kilenc évesen döntötte el, hogy lovagnak áll, hogy megerősödjön, és véget vethessen a háborúnak. Néhány évvel később Hellenburg vezetői számos lovagot a vidéki területekre vezényelt a rend fenntartása mivégett. Gerard egy Otto von Röttenvogel nevű lovag fegyvernökeként került ki a városból. A terület a Mocsárvidéket határoló folyó mentén helyezkedett el, néhány kósza falun és tanyán kívül semmi jelentős nem volt fellelhető, így a vidék nyugodtan élvezhette a háborútól mentes mindennapokat. A kivezényelt katonáknak a helyiek adtak szállást és ételt, cserébe a vitézek szabad óráikban (amiben igencsak bővelkedtek) besegítettek a ház körüli munkákban. Gerard a Seadan-tanyán, nagyjából másfél mérföldre a vidék legnagyobb falujától kapott szállást.
Így hát aztán, ha a kakas reggel kukorékol, az annyit tesz, ideje felkelni és elkezdeni dolgozni.
A család tagjai (Robert Seadan, valamint a felesége és két lánya) nagyon barátságosak voltak vele, az itt eltöltött pár hét után már-már családtagként tekintettek rá. Nem is csoda, hiszen rendkívül segítőkés fiú volt. Ahogy lassan teltek a napok, Gerard is megszokta az új környezetet, olyannyira, hogy már-már elfeledkezett arról, miért is akar lovag lenni, helyette szívesebben élvezte a békés, vidéki életet.
Az a nap is úgy indult, mint a többi. Ébredés után Gerard még gyorsan befejezte a regényt, amit előző nap este félbe hagyott. Különféle régi legendák gyűjteménye volt.
~ „…a boszorkány karmazsinra festett köpenyében a katedrális kövezett padlóján. Megszállott mosollyal átkozta gyilkosait, akik hősiessége nélkül talán még ma is eretnekként ásta volna alá szeretett egyházunk csodás cselekedeteit. Utolsó szavai, mielőtt összeesett volna, így hangoztak: Visszatérek!” huh, ez kicsit ijesztően hangzott!
Felébredni, ellenőrizni, hogy az állatok közül egy sem szökött ki az újjel, majd megreggelizni és nekilátni az aznapi teendőknek. Ebéd, vacsora, ahogy éppen esik, majd végezetül a jól megérdemelt pihenés. Napközben, ha az idő engedi, pihenésként horgászás a folyó partján, vagy egy kiadós durmolás a közeli réten (lehetőség szerint nem akkor, amikor az állatokra kéne felügyelni), már ha Seadan két lánya nem ugrik a nyakába, hogy játszanak lovagosat. Így teltek a mindennapok. Ez is teljesen átlagos napnak indult, de valahol a délutáni horgászáskor szakadt meg a jól bejáratott rutin. Hősünk éppen a karton ülve várt, hogy horogra akadjon egy méretes hal, közben egyre csak azon elmélkedett, vajon hogyan lehetne a horgászás tradicionális folyamatát meggyorsítani. Lassan már úgy tűnt, elalszik a vízparton, amikor arra lett figyelmes, hogy a bot jobbra balra rángatózik. Izgatottan felkapta és elkezdte minden erejét lantba vetve húzni. Hosszas vergődés után a hal megadta magát és végre valahára sikerült kirántani a vízből. Gerard akkora lendülettel rugaszkodott neki, hogy amikor kifogta, hátraesett és elterült a földön. Miután felkelt, a fejét fogva szemügyre vette a zsákmányt. Egy körülbelül három arasznyi nagyságú pontyot fogott.
~ Aszta, ekkorát még sose fogtam! Lesz otthon ámulás-bámulás.
Felemelt, hogy alaposabban szemügyre vegye.
~ Jó nehéz.
Elégedetten ballagott visszafelé. Egyik kezében a horgászbotját tartotta, a másikban a halat, fejével a föld felé lógatva. Örömében ugrándozva lóbálta a zsákmányt, egyre csak arra gondolva, mekkorát fognak nézni a háziak, elvégre még ő maga sem gondolta, hogy ilyen szép nagy halat tud fogni. A mámorból egyszer csak kizökkentette egy hang, amit a háta mögül jött. Olyan volt, mintha egy fém tárgy esett volna le valahonnan.
~ Ez meg mi volt?!
Döbbent tekintettel megfordította a fejét és hátranézett. Nem látott senkit, csak egy apró, nyaklánchoz hasonlító valamit a földön.
~ Hát ez meg mi?
Lassan megfordult, majd odaballagott, hogy szemügyre vehesse a kis csecsebecsét.
~ A hal szájából esett volna ki…?
Lerakta a horgászbotját, majd a szabaddá vált kezével felvette az amulettet, hogy alaposan szemügyre vehesse. Fekete acélból készült, aranyborítású nyakék volt, közepén egy téglalap alakú zafírkristállyal. A kristály körüli aranyozásba betűk voltak vésve, az alábbi szöveget adva: „Egy őrült mágus álma…”.
~ Rossz előérzetem van…jobb lesz itt hagyni.
Letette a földre, felállt és elindult vissza a ház felé. Aztán egy pillanatra megtorpant, és visszatekintett az ékszerre. Olyan hívogatónak tűnt, mintha kérlelné, hogy vigye magával. Egy pillanatra azt gondolta, csak a képzelete játszik vele.
~ Elment az eszem…!
A következő pillanatban már kezében a hallal, másik kezében a horgászfelszerelésével, nyakában a díszes amulettel menetelt a ház felé. Mikor megérkezett, a család többi tagja már a vacsorához készülődött.
- Idenézzetek, mit fogtam!
- Aszta!
- Jé, ki gondolta volna…
- Nem is tudtam, hogy ekkora halak teremnek errefelé.
A kapás pillanatok alatt be lett sózva, majd elhelyezve a kamrában. Vacsora közben meg is tárgyalták, hogy holnap ebédre megeszik igaz, arról elég hosszadalmasan vitatkoztak, hogy hogyan is készítsék el. Végül megegyeztek abban, hogy nyárson sütve lesz a legjobb.
Aznap este már mindenki mélyen aludt, egyedül Gerard szemére nem jött álom. A szobájában, az ágy közepén ülve vizsgálgatta a korábban talált amulettet. A többieknek nem szólt róla egy szót se. Még mindig rossz előérzete volt a kis tárggyal kapcsolatban, de valamilyen oknál fogva mindennél jobban tudni akarta, van e az ékszernek bármi különleges tulajdonsága. Ahogy forgatta a kezében, egyszer csak felfigyelt egy apró vágásra az oldalán. Megdöbbenve tapasztalta, hogy az amulett felső részét le lehet csúsztatni, mert úgy illeszkedett az alsó részbe, mint kulcs a zárba. A felső részt egy apró, kristályból faragott tükröt takart el, amit az amulett alsó részébe illesztettek bele. A tükör körüli aranyozás is szöveget hordozott: „…vezet, hogy felébredj!”
- „Egy őrült mágus álma vezet, hogy felébredj!”. Mi a csudát jelenthet ez? – suttogta szinte megigézett hangon. – Ez valami ereklye lehet…vagy talán egy kultista talizmánja…
- Vagy talán a legvadabb álmod, Gerard! – szólalt meg egy lágy, nőies hang a semmiből. Gerard ijedten kapta fel a fejét, de nem látott egy árva lelket sem magán kívül.
~ Kezdek elfáradni, jobb lesz lefeküdni.
Azzal visszaillesztette az amulett felső részét a helyére, letette a szekrényére, majd elaludt.
Másnap szabadnapot kapott, így jobb híján elhatározta, hogy bemegy a faluba körbenézni, hiszen vasárnap volt, és ilyenkor mindig lehetett találni valami érdekeset a vásáron (többek közt a horgászbotját is itt szerezte). A rejtélyes amulettet is magával vitte, nem azért, mert azt gondolta, szerencsét hoz, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem érezte helyesnek otthagyni.
~ Biztos csak beképzelem magamnak. Nem lehet több, mint egy csicsás kis nyaklánc. Tényleg, mi lenne, ha megvizsgáltatnám egy ékszerésszel! Akkor talán meg is tudhatok róla valamit. – futott át az agyán útközben.
Miután sikeresen megtalálta a piacteret, első dolga volt szétnézni a vándorkereskedők közt, hátha talál köztük egy szakembert. Szerencsére volt egy felállított sátor a tér szélén, az alábbi feliratot hordozó táblával: „Ördögűzés, bűbáj és ékszer adás-vétel.”
~ Talán itt…miért kellett ezt így eldugni? Különös.
A sátorban egy csuklyás középkorú férfi fogadta.
- Mi járatban, gyermekem?
- Tudna egy pillantást vetni erre. – mondta, miközben elővette az amulettet. A férfi rövid ideig csak bámulta, majd alig hallható hangon megszólalt.
- Szép darab…mennyiért adnád?
- Nem eladó!
A mondat után Gerard a szája elé kapta a kezét.
~ Ezt most én mondtam?! Mi szükségem volna rá?
-  Ugyan fiam, biztos meg tudunk valahogy egyezni. Hány váltót kérnél ezért a kis csecsebecséért.
- Ahogy mondtam, nem eladó. Vagy talán a mestereid ólmot öntöttek a füledbe, nekromanta!
~ Hogyan?! Miket beszélek?! - olyan érzés járta át, mintha valaki más szólalt volna meg az ő hangján.
Ekkor a férfi egy lépéssel közelebb ment Gerardhoz, majd mosolyogva kijelentette.
- Nem illik ilyen hangnemben üzletelni. Ejnye, ejnye…
Ekkor léptek hallatszottak a sátor bejárata felől. Két alak, akik ugyanolyan köpenyt viseltek, mint az „eladó”, kezükben egy-egy tőrrel lassan a két „üzletfél” felé meneteltek.
- És most add szépen ide…
Ekkor az amulett elkezdett kékes fénnyel világítani. Gerard ijedten megragadta az ékszert, mire az elkezdte égetni, majd valamitől olyan sokkot kapott, hogy elvesztette az egyensúlyát és elterült a földön.
- Hát ez meg mi lehet…
Ekkor Gerard felállt. Egy pillanatig még leszegett fejjel próbálta visszanyerni az egyensúlyát, majd egy hirtelen mozdulattal ránézett a férfira. Gúnyos megvetéssel és végtelen magabiztossággal mosolygott.
- Már érzem… - suttogta.
A férfi ekkor megelégelte a várakozást, és bátorságot gyűjtött hozzá, hogy leszúrja a különösen viselkedő fiút. Gerard szóra sem méltatta, csak kinyújtotta felé a kezét. A tenyerén különös pecsétek jelentek meg, majd egy Sötét dárda jött elő belőle, belecsapódva a férfi mellkasába. Azonnal életét vesztette. A két társa csak döbbenten állt, mire a fiú egy szúrós pillantást vetett rájuk. Ennyi elég is volt, hogy felvegyék a nyúlcipőt. Dolga végeztével elégedetten ballagott haza. Mikor hazaért, Seadan úr rögtön leszólította.
- Na, találtál valami érdekeset?
- Nem, semmi különös nem volt.
- Kérsz valamit, mielőtt lefekszel?
- Nem, köszönöm…
~ Már megkaptam, amire vágytam.
A nap hátralévő részét és az éjszakát is ébren töltötte azzal foglalatoskodva, hogy rájöjjön, miként tudja felhasználni az amulett erejét. Ahogy a keze közt forgatta az ékszert, arcáról el tűnni nem akaró mosollyal, szinte már azok erőlködve, nehogy elnevesse magát örömében, egyszer csak egy hang zökkentette ki mámorából.
- Látom, tetszik!
Hősünk ijedten nézett hátra. Egy nagyjából 14 éves, hosszú szőke hajú lány állt előtte. Olyan volt a tekintete, mint egy halottnak, mégis magabiztosan mosolygott.
- Minden elismerésem. Nem gondoltam volna, hogy egy ember ilyen hamar megtanulja használni az erőmet. Annyi év után végre szárazföldet látok magam körül.
- Az erődet? Te lennél az amulett szelleme?
A lány erre elkezdett nevetni.
- Szellem?! Komolyan nem érezted? – válaszolja – én egy démon vagyok!
Gerard kezdett elbizonytalanodni.
-  Démon…értem. Most mi lesz, megszállod a testem?
- Neked aztán élénk fantáziád van. Én nem csinálok veled semmit. Az az amulett egy börtön, ami magába zárja az erőmet. Az, hogy képes lettél használni azt jelenti, hogy az erőm mostantól a tiéd.
- Tehát nem származik semmi hátrányom belőle, hogy használom?
- Ha ennyire érdekel, ott vannak az elvonási tünetek, amik minden démonra kihatnak. Arról nem is beszélve, hogy ha meglátják a mágiádat, démonként fognak rád tekinteni. És azzal, hogy ezt az erőt elfogadod, neked is viselned kell a bűneim terhét. Ennyi az egész.
Gerard elgondolkodott egy kicsit, majd magabiztosan azt felelte.
- Nem lepődtem meg. Sőt, már számítottam rá. Neved van?
- Nincs. Az ilyesmi nálunk már nem számít. Hívj Lorennek, ha úgy akarod.
- Rendben van, Loren, elfogadom az ajánlatodat. Mától kezdve társak vagyunk!
Nem sokkal az eset után Gerard visszaköltözött Hallenburgba, természetesen Lorennel együtt. Kapóra is jött neki, mert unalmában már azon járt az esze, hogy felboncolja az állatokat, ezzel csillapítva a vidéken aligha kielégíthető tudásszomját. Szerencsére a városi könyvtár bőségesen ellátta őt olvasnivalóval, így legalább nem kellett mindennap Loren nyafogását hallgatni a fejében. A mindennapjaik ezek után is ugyanolyan monoton teltek. Felkelni, dolgozni, olvasni, aludni. Loren az Illúziót Gerardon használva a látképére festette a testét, így kísérve a fiút, mint valami szellem. Hetente átlag kétszer rájött az ötperc, ilyenkor kikönyörgi, hogy Gerard vegyen egy halom gyümölcsöt, amit ő aztán mágiával elporlaszt, mert elmondása szerint ilyenkor olyan, mintha megenné őket. Hősünk a lány tanácsára messzire kerülte az egyházi személyeket, mert elmondása szerint még neki se sikerült az erejét elrejtenie előlük, amikor még szabad volt. Szóval többnyire békésen teltek hetek Hallenburgban. Gerard ugyan kicsit bánta, hogy nem járhatott templomba és kénytelen volt feladni lovagi tanulmányait. Ugyanakkor fáradhatatlanul gyakorolta az amulett erejének előhívását. Meg is lett az eredménye, pár hét után már bármilyen heves érzelem hatására előtört Loren ereje, hogy támogassa hősünket egy-egy csetepaté során. Azonban ez az erő korántsem volt biztonságos. Egy alkalommal meg is mutatkozott, amikor Gerard összetűzésbe keveredett egy utcai bandával.
- Utoljára mondom, hagyjatok fel a város lakóinak megfélemlítésével!
A banda vezére magabiztosan lépett előre.
- Nocsak, és ha nem?!
- Én figyelmeztettelek…
Ekkor Gerard megragadta az emulettet, és erősen koncentrált a benne lévő erőre. Érezte, hogy a levegő a teste körül felmelegszik, és az energia elkezd a vérében áramlani. Az ellenfelei ilyenkor általában vagy megijednek tőle és hátrahőkölnek, vagy csak értetlenül nézik, mit szándékozik csinálni. Akkor azonban nem így történt. A banda egyik tagja habozás nélkül odalépett hozzá és gyomorszájon vágta. Gerard érezte, ahogy a fájdalom végigszalad a testén, hogy a döbbenettől kibillen az egyensúlyából és elesik. De mégsem zuhant a földre, helyette megragadta a támadója fejét.
- Gyertek elő, árnyak!
A kezében megjelent egy Sötét dárda, amit azonnal hozzávágott ellenfeléhez. Ezután további dárdákat idézett meg, amiket elkezdett véletlenszerű irányokba elhajítani, óriási pusztítást okozva. A bandavezér társai ijedten menekültem. A vad tombolásnak az vetett végett, hogy Gerard belerohant egy épület falába, majd eszméletét vesztette. Mikor felébredt, Loren illúzióját látta maga előtt, ahogy szigorú tekintettel bámulja.
- Nem megmondtam, hogy tanulj fegyelmet. Egek, legközelebb el ne veszítsd a fejed!
Ezután Gerard már nem kereste direkt a bajt és tényleg csak akkor használta az emulett erejét, amikor szükséges volt. Loren továbbra sem kímélte őt a mindennapos ötperceitől, ezért még így is volt elég izgalom az életében. Egyik nap aztán közvetlenül a szokásos napi teendők után hazafelé menet a kis démon a szokottnál is izgatottabb volt.
- Igyekezz már! Ej, ha nekem lábam lenne…
- Abbahagynád végre, hogy állandóan belemászol a fejembe.
- Egyszer még örülni fogsz neki. Így legalább nem kell beszélnünk egymáshoz. Na, de igyekezz már, még a könyvtárba is el kell menned!
- Még van otthon egy füvészkönyv, amit ki se nyitottunk.
- Ugyan már, a múltkori szakkönyvre is ezt mondtad, és egy nap sem kellett neki.
- Akkor te voltál a hibás, Loren. Mondtam, hogy ne olvasd el előttem a lapok másik felét.
- Ember, még mindig lassan olvasol. Megöl az unalom, mire végre lapozhatok. Nem jobb neked, hogy kétszer olyan gyorsan tanulhatsz?
- Ja, aztán majd megint borogathatom a homlokomat a migréntől.
- Kit érdekel! Inkább szedd a lábaidat.
Amint hazaértek Loren azonnal használta az Illúziót, hogy megjeleníthesse Gerard előtt a valaha létezett testét.
- Na, menj, csomagolj össze, indulunk.
Gerard már meg sem lepődött a hirtelen kijelentésen.
- Ugyan hová?
- Majd meglátod!
Pár pillanattal később már rótták a mérföldeket az úton. Loren egy Hallenburg melletti hegy lábához vezette hősünket. A hegy oldalán egy pár bokor és cserje közt egy alagút bejárata rejtőzött.
- Hm, nem is tudtam, hogy van itt egy barlang.
- Hát igen, kiásni még egy dolog, de elrejteni – feleli Loren vigyorogva – na, az az igazi művészet!
Az üreg leginkább egy mészkőbarlangra emlékeztetett. Párás, dohos levegő töltötte meg az egészet, több helyen méteres cseppkövek lógtak a plafonról. A járat egy tágas barlangban végződött, közepén egy földalatti tóval. Mindenhol a víz halk csobogását lehetett hallani. De mást is lehetett érezni, nem csak a meszes víz illatát.
- Mi ez a hely. Szinte harapni lehet a levegőben a mágiát. – Gerard az évek alatt megtanulta démon módjára érzékelni a mágiát.
- Nem jársz messze az igazságtól. Mielőtt az amulettbe kerültem volna, itt végeztem a kutatásaimat. A barlang egészét egy pecsét veszi körbe, ami minden fölöslegesen elhasznált mágikus erőt magába szív.
- És azért hoztál ide, hogy kitisztítsam az orrom?
- Emlékszel, mit kértem az erőmért cserébe?
Gerard elgondolkodott egy kicsit.
- Ha jól emlékszem, valami bűnödet kéne átvállalnom.
- Pontosan!
- Az volt a bűnöd, hogy itt kísérleteztél?
- Ja, mások szerint. Az igazi bűnöm az volt, hogy nem tudtam befejezni.
Hősünk nyelt egyet.
- És egészen pontosan mit kutattál?
- Hallottál valaha is beszélni Azrael kardjáról?
- Nem különösebben.
- Azt mondják az utolsó angyal itt hagyott egy kardot, amivel örökre el lehetne hozni a békét Veroniába. A bökkenő ott van, hogy senki sem tudja, hol rejtette el.
- Ez érdekes, mesélj még!
- Ez minden. A többi csak unalmas részlet, aminek a felét talán szájról-szájra adás közben fűzték hozzá.
- Aha, szóval van egy ereklyénk, amiről azt se tudjuk, hogy kéne megtalálni.
- Mi van, h azt mondom, tudom hol van?
- Ezt te sem gondolod komolyan.
Loren vigyorogva kiöltötte a nyelvét, majd azt felelte.
- Ha oda akarnál adni egy kardot a világnak, kire bíznád?
- Természetesen a legerősebbnek.
- És mit gondolsz, majd megverekednek érte az emberek?
- Nem lenne túl logikus. Elvégre a kardnak meg kéne menteni minket, nem egymás ellen uszítani.
- Szerintem ez az Azrael sem volt olyan hülye, hogy erre ne gondolt volna. Akkor szerinted hogy biztosította, hogy a megfelelő emberhez kerüljön a kard?
- Értem! Tehát szerinted a kard majd engedi magát megkeresni, ha egy elég erős ember indul el érte?!
- Kezded kapiszgálni. De inkább úgy gondolom, hogy a kard próbára teszi a keresőit, és aki megfelel a feltételeinek, az előtt fedi csak fel magát.
- Tehát kereshetem, amennyit csak akarom, ha nem állok rá készen, úgysem fogom megtalálni?
- Valahogy úgy.
- Ugye tudod, hogy erre nem sok esély van. Sokkal valószínűbb, hogy a kard csak úgy hátra lett hagyva.
- Gondoltam erre is. Ha így van, akkor a megfelelő embernek olyan erő birtokában kell lennie, amivel biztosan megszerzi magának a kardot. Vagy az is meglehet, hogy csak az lesz képes forgatni, aki rendelkezik az ehhez szükséges erővel.
- És azért kutattál itt a mágia után, hogy te legyél az a „megfelelő” ember?
- Ez is pipa.
- És azt akarod, hogy fejezzem be, amit elkezdtél, hogy a mágiával megszerezhesd a kardot?
- Ejnye, milyen szerény vagy! Tudod, nem igazán látok módot rá, hogy az amulettből kijussak. Azt akarom, hogy te vedd át a helyem!
Loren utolsó szavai szinte visszahangoztak a teremben.
- Azrael kardja…és egy mindennél erősebb mágia. Loren, többször akartam kérdezni, te milyen démon vagy?
- Szerintem te is jól tudod. Nem sok háborúdémon éhezik az ismeretlenre.
Gerard nyelt egyet. A hangja hirtelen elkomolyodott.
- Véletlenül nem azért tudtál újjászületni, hogy jóvá tedd a bűnödet, amit a tudás utáni vágyad éltetett?
- Persze, ezt gondolja mindenki más. Én inkább felhasználom ezt a vágyat, hogy megváltsam vele a világot! Akármit is tettem, biztos vagyok benne, hogy nem bántam meg. Ezért kérdezem most meg tőled: akarsz hatalmas lenni?
- Honnan tudod, hogy amiben hiszel, igaz e?
- Nem tudom. De ha sikerül, biztos leszek benne! „Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Csak nem beijedtél?
- Épp ellenkezőleg. Elfogadom az ajánlatod!
- Helyes, akkor lássunk is munkához!
Hosszú hónapok teltek el. Rengeteg idő kellett hozzá, hogy Gerard képes legyen uralni az amulett erejét, nem csak magába szívni, hogy aztán őrjöngve pusztítson el mindent maga körül. Loren szigorú mesternek bizonyult, folyton folyvást varázslatokat használt rajta, hogy Gerard üdének és frissnek érezze magát, miközben már mindene sajogott a fáradtságtól, amikor pedig már ez sem használt, beleültette az akaratát a fiú elméjébe, amitől a személyiségük összeforrt, így volt képes Gerard lelki erőt és kitartást meríteni a lány motiválásának köszönhetően. Miután a tanítvány elsajátította a démoni erő tudatos használatát, napokat meditált, hogy szinkronba hozza elméjét az amulettel. Az edzés végével hátra maradt még egy utolsó próba.
- Figyelj, eljött az idő, hogy párbajozz velem!
- Nem fogok veszíteni!
A két társ felállt egymással szemben. Loren megidézett egy mágiából álló lándzsát, Gerard a már jól megszokott Sötét dárdáját. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd hirtelen egymásnak rontottak, hogy bemérjenek a másiknak egy csapást. Loren Gerard arcát célozta, aki ügyesen kitért…vesztére, mert a kis démon csak erre várva egy hirtelen mozdulattal ledöfte. Természetesen Lorennek nem volt igazi teste, így a seb és a fájdalom is csak illúzió volt. A harc után Gerard komoran felállt.
- Még egyszer.
Újra összecsaptak, az eredmény nem változott.
- Még egyszer!
De hiába harcolt végig a fiú tíz, húsz, harminc párbajt, mindig alulmaradt, mert képtelen volt Loren második támadását hárítani, vagy idő előtt találatot bevinni.
- Mond, hogyan állatnám ki a próbát?
- Erre az egyre magadtól kell rájönnöd.
Gerard ezután napokig meditált, hogy a koncentrációkészségét fejlessze, végül, amikor a fáradság felülkerekedett a pluszba szerzett akaraterején is, elszenderedett. Álmában egy hatalmas oroszlánnal harcolt, akinek képtelen volt egyáltalán a közelébe is kerülni. Ekkor egy hirtelen ötletből vezérelve levágta a bal karját, odadobta a vérszomjas állatnak, majd amíg azt lefoglalta a testrész elfogyasztása odalopózott mögé, és levágta egy késsel a fejét. Az álom itt ért véget.
~ Mi volt ez?! Talán csak…ez az!
- Loren? Loooren!
- Itt vagyok, miért zavarsz alvás közben? – visszhangzott az amulettből.
- Küzdjünk meg megint!
- Egek, te tényleg nem tudod, mikor kell szünetet tartani.
Újra ott álltak egymással szemben. Loren unott arccal várta a kezdést, míg Gerard komor képpel figyelte, mit lép ellenfele. Egymásnak ugrottak. A kis démon kapásból Gerard szemét célozta meg, de hősünket ez nem zavarta, ignorálva ellenfele fegyverét csak arra koncentrált, hogy megvágja a dárdája hegyével. Összecsaptak, mindkettejük fegyvere célba talált. Ekkor Loren elégedett arccal nézett hátra.
- Mostmár készen állsz!
Gerard olyan sokkot kapott, hogy térdre rogyott tőle. Egyik kezével a fejéhez kapott érezte, hogy égeti a látszólagos seb, amit Loren ejtett rajta. A látása megmaradt, de a két szemével nem a körülötte lévő dolgokat látta. Helyette egy hatalmas fekete ürességben találta magát, előtte képek, pontosabban emlékek cikáztak. Emlékek egy szőke lányról, aki démonként visszatérve folytatta álmai megvalósítását. Loren hangja folyamatosan kommentálta a képeket, amiket látott.
~ Egy szép udvaron tértem magamhoz. Körülöttem nem volt semmi, csak egy méretemhez nem illő piros ruha és egy varázskönyv, amibe egy nyíl fúródott bele. A könyvet lapozgatva olyan érzés fogott el, mintha már láttam volna ezt valahol. De nem emlékeztem semmire. Elégedettséggel töltött el, ahogy a lapokból meríthettem tudást, mintha a létem értelmét véltem volna felfedezni.
Újabb képen ugyanazt a szőke kislányt látta, ahogy egy hatalmas pentagrammát rajzol.
~ A lét értelmét keresni, a világ értelmét keresni. Sok nemzet tudását összefogni. Mutasd magad, Leviathan!
A lány testéből kék lángok törtek elő, megszállottam kacagott. A következő képen ugyanaz a lány kedvesen mosolyogva áll Károly király előtt.
~ Én harcolni akartam, hogy a világ megtalálhassa létének értelmét. Akaratom erősebb volt, mint bármely lovagnak, vagy papnak. Talán ezért is lehetett belőlem lovag. „Fogadod, hogy életeddel és véreddel óvod a királyságot és mindent, amiben hisz?”. Az eskümmel végre lettek társaim, akiket megvédhettem. Azt feleltem: „Én, Loren Sonne, fogadom!”. Megfogadtam…én leszek az, aki megtalálja Azrael kardját!
Azt ezt követő látomásban a lány egy komor arcú férfi mellett áll egy hegy tetején. Alattuk egy kisebb szakasznyi katona várakozott, a királyi zsoldosokból és különféle vámpírcsaládokból összeverbuválva.
~ Készen állsz, fogas!
~ Szemtelen vagy, mint mindig. Tudod Loren, elgondolkodtam, van e értelme annak, mit teszünk. Hogy helyes e, amiben hiszünk?
~ Isten útjai kifürkészhetetlenek.  A nekromanták azt az utat választották, amiben hisznek. Ha egyszer eljön a csata ideje, kiderül, melyikünknek ad Isten igazat.
Ekkor a völgyből kürtszó hallatszott.
~ Hopp, ez a jel, ideje indulnunk. Alattunk már az ellenség területe vár csak. Valami utolsó mondanivaló?
~ Van! Loren Sonne, a fény világítsa meg utunkat!
~ Úgy legyen, Lothar von Nebelturm!
Ezután a kép elmosódott, majd újabb emlékfoszlányok jelentek meg. Loren és Lothar csapatai a nekromanták több rejtekhelyén rajtaütöttek.
~ Akkoriban az a környék veszélyes volt. Nem tudhatta az ember, mikor törnek rá egy útszéli bokorból. Jobb esetben csak az értékeit veszti el, rosszabb esetben a testét is. A nekromanták közkedvelt módszere volt az "alapanyaggyűjtésre", hogy a mocsárvidéki rejtekhelyeik közelébe tévedt utazókat csalták tőrbe.
Az ez után következő emlék egy kevésbé szerencsés helyzetet festett le. A csapat fele már odaveszett, nem egyet közülük feltámasztottak, hogy a saját bajtársaik ellen harcoljon. A helyzetük kezdett kilátástalanná válni.
~ Elvesztünk. Sokkal több szolgával bírtak, mint azt gondoltuk. Nem volt más választásom, mint azt használni.
Loren testéből újra előtörtek a Leviathan lángjai. Habozás nélkül megragadott egy fegyvert, majd őrült rohamba kezdve rátámadt a legközelebb álló nekromantára, és leszúrta. A mágus teste összerogyott, vele egyidőben a kard kékes fénnyel felizzott, majd pár másodperc után kialudt. A holtidéző által irányított összes teremtmény szinte egyszerre esett össze.
~ A teknika, amivel a Nebelturmok a lelkeket fegyverekbe zárják. Ezzel nyertem meg a csatát. De ha láttam volna Lothar rémült arcát, amikor engem lát ezzel küzdeni, talán sosem használtam volna…a csatát követő hónapokat a Mocsárvidéken töltöttem, hogy tökélyre fejlesszem tudásomat.
A következő emlékfoszlány a szövetséges erők táborában játszódik. Lothar beszélget Lorennel valamiről, majd kíséretével elhagyja a tábort.
~ Végre elérkezett a pillanat, rendet teremthetünk, csírájában fojthatjuk el a gonoszt, kiűzhetjük a megszaporodott nekromantákat a Mocsárvidékről. El kell terelnem a figyelmét az erősebb mágusoknak, hogy Lothar csendben kiiktathassa a szekta vezetőit.
Az ezt követő kép egy csatateret ábrázolt. A mocsárvidéki nekromanták legjobbjai harcoltak a lány és maroknyi megmaradt embere ellen. Loren tigris módjára küzdött, akkor sem hátrált meg, amikor egy mágikus lövedék tíz centivel az arca mellett suhant el, felrobbantva egy mögötte elhelyezett barikádot. A csata végén a hullák közül kitekintve megpillantotta Lothart és kíséretét. Ujjongva odarohant, hogy gratuláljon neki. A férfi arca azonban komor volt, egyáltalán nem emlékeztetett a csatát nyert vezér ábrázatára. Lassan felemelte a kezét, majd megragadva a kardját, ledöfte a lányt.
~ „Lothar…miért?” csak ennyit tudtam kinyögni. A férfi hallgatott, majd elővett egy díszes nyakláncot és azt dadogta
[color:7998=#0099rr] „Aki mások kincsét elveszi, az őrzőt is felkelti. A királyodat nem fogja érdekelni, ha végzek egy démonfattyal. Ez lesz a börtönöd, örök időkre!”
Az utolsó képen Loren döbbent tekintettel áll. A testébe szúrt pengétől mozdulni sem tudott, nem tehetett mást, mint várni, hogy a sorsa beteljesedjen. Aztán egyszer csak elmosolyodott. Egyik kezével megragadta a pengét, a másikkal az amulettet. Lothar hiába próbálta a kezétől elhúzni, a lány nem eresztette.
~ Nem mondtam én se semmit. Aztán, amikor éreztem, hogy a varázslat lassan befejeződik, megszólaltam: „Nem bánsz el velem ilyen könnyen. Egyet jegyezz meg: visszatérek!”
Ekkor a lány teste összerogyott és a földre zuhant. A látomás itt ért véget. Gerard ébredéskor a földön fekve találta magát. Loren illúzióját nem látta sehol. Felállt, majd körbenézett. Egyszer csak megjelent előtte a lány víziója. Valahogy más volt. Sokkal közelebbinek érezte, mint eddig bármikor.
- Mennyire emlékszel?
- Ez most költői kérdés akar lenni?
- Bocs. De tudnod kéne, hogy igen.
Ekkor Gerard agyán furcsa emlékek futottak keresztül.
„Ha végre magához tér megnézem, tényleg sikerült e a látomás” – visszhangzott a fejében Loren emléke.
- Ez érdekes…
- Az agyunk mostmár egy hullámhosszon pendül. Azzal, hogy végrehajtottuk a rituálék, az elménk kapcsolatot létesített. Mostmár halljuk a másik gondolatait és látjuk az emlékeit. És mindenek előtt: mostmár minden feltétel nélkül hozzá tudsz férni az erőmhöz. Használhatod anélkül is, hogy elvesztenéd a fejed. Amit láttál, az én múltam fejezetei.
- Úgy láttam, nem maradtak emlékeid arról, milyen voltál, mielőtt démonná váltál volna.
- Ez sajnos az egésznek a velejárója. Biztos valami sötét varázsló lehettem.
- Igen…semmi sem maradt utánad, csak egy piros ruha. Egy díszes udvaron…egy karmazsin köpeny…várjunk csak!
- Mi a baj?
- Te hány éves is vagy?
- Hát, körülbelül 20-30 évet rohadtam abban a nyakláncban, és előtte még úgy 20 évet éltem démonként. Miért lenne ez olyan fon…
- Valamit meg kell néznem!
Azzal Gerard fogta magát, és elrohant a városi könyvtárba. Loren ugyan menet közben folyamatosan faggatta, mert képtelen volt a fiú mélyebb gondolataiba belelátni, ha túlcsordul a feje az adrenalintól. Hősünk meg sem állt a könyvtárig, ahol nyomban a szépirodalmi kötetek között kezdett el matatni. Előkapott egy méretes krónikát, majd rövid keresgélés után rábökött az egyik történetre.
~ „…a boszorkány karmazsinra festett köpenyében a katedrális kövezett padlóján. Megszállott mosollyal átkozta gyilkosait, akik hősiessége nélkül talán még ma is eretnekként ásta volna alá szeretett egyházunk csodás cselekedeteit. Utolsó szavai, mielőtt összeesett volna, így hangoztak: Visszatérek!”
Ezután előrelapozott a legenda elejéhez.
~ Lia. Így hívták a lányt, akit mindenféle tiltott tanok gyakorlása miatt meggyilkoltak. Az egyház egyik apácája volt. A könyv szerint a történet több, mint 30 évvel ezelőtt született.
A lány egy szót nem tudott szólni a döbbenettől. Végül nagy nehezen összeszedte magát.
~ Ez volnék…én.
~ Eléggé rád vall. Szép név, meg kell mondjam.
~ Lia…tetszik! Annyi év után végre...nos, akkor engedd meg, hogy bemutatkozzam. Lia, szolgálatodra. Van valami mondanivalód, mielőtt nekivágunk az útnak?
~ Hogy ne lenne! A fény világítsa meg az utunkat!
~ De aztán úgy legyen, Gerard Đ. Lawrenz!
Ekkor mindketten elhallgattak. Gerard óvatosan nekidőlt a könyvespolcnak, majd az edzésektől kimerülve álomba szenderült.

Nos, azt hiszem tisztázva lettek a kérdések amik felmerültek, s át is adtam a dolgokat amiket reakcióként kaptál tőlem meg Nieltől.



A Személyes passzív: Démoni sugallat
Leírás: Mielőtt börtönébe lett volna zárva, Lia egy hatalmas démon volt, aki sok embert, lényt, apparátust és úgy általánosságban mindenféle dolgot ismert. Ezt nagyszerűen ki is tudja hát Gerard használni olyan helyzetekben, amikor valami teljesen ismeretlennel kerül szembe, s esetleg fogalma se lenne arról, hogy mit is tegyen. Emellett kalandok során ha a mesélő úgy gondolja, hogy a Démon ismerhette az adott NJK-t, s számít is valamit az ismeret, ezt jelezheti a játékos irányába, aki ezt megpróbálhatja kihasználni. Hogy jó ötlet vagy sem, az már más kérdés.

Név: Sötét dárda
Szint: 1.
Ár: Tudásdémonok kezdéskor megkapják ingyen, 1000 váltó
Leírás: A tudásdémon egy varázserőből és sötét energiákból álló mágikus lándzsát idéz meg, amit ellenfelének dob. Minden típusú páncélt átvisz, viszont a tudásdémon gyenge fizikai ereje és a képesség mágikus jellege miatt nem hatol túl mélyre.

Felszerelés: Varázskönyv