Gerard D. Lawrenz

„A tudásdémon legnagyobb fájdalma, amikor szembesül a ténnyel, hogy még ő se lehet képes akármire.” – Lia, a tudás démona


Kora délután lehetett, valahol a Hellenburgi Királyi Szövetség területén, egy békés kis országúton. Egy sötét ruhás varázslótanonc határozott iramban ballagott az út mellett. Kezében nyitott könyvet tartott és azt olvasta, miközben egyik lábát kapta a másik után. Egy pillanatra sem nézett fel a lapok közül ami nem lett volna éppen haszontalan, ugyanis egy méretes tölgyfa állot pont előtte tíz méterrel. Félő volt, hogy nekimegy, ugyanis ügyet sem vetve a körülötte lévő dolgokra tovább bújta a könyvet. Már csak két lépésre volt attól, hogy lefejelje a fát, amikor…
~ Egy lépést balra!
Gerard meghallva a hangot a fejében reflexszerűen kikerülte a fát.
~ Tudod, nagyobb biztonságban érezném magam, ha nem kéne tőled hallanom, min fogok átesni ha rossz irányba megyek.
~ Nem értem, miért zavar ez annyira.
~ Hé, ki is vezetett neki az útjező karónak?
~ Jaj már, az csak egy egyszeri…na jó kétszeri tréfa volt.
~ Am áruld már el nekem, miért ennyire fontos, hogy előre elolvassam, amit az egész hónapra ütemeztem be.
~ Bocsi, de most egy darabig nem lesz időd szívni magadba a poros oldalak tartalmát. Sőt, ha belegondolok, nem is lesz elég fény. A végén még elrontod a szemed.
~ Ki vagyok veled segítve. Nem bírtam kiolvasni a fejedből áruld már el, miért megyünk vissza a barlangodba.
~ Ja, hogy pont a lényeget nem tudtad megtalálni? Egyszerű: folytatod a kutatást, amit elkezdtem. Méghozzá alighanem az egyik legérdekesebb varázslattal.
~ Aha, akkor ez furcsa zöld kavics ehhez kapcsolódik!
~ Ne szívass, hogy csak ezt látod?! Franc, tudtam, hogy nem kellene azon aggódnom, megvan e még!
Pár óra múlva el is érték az úticéljukat. A hegybe vájt barlang pontosan úgy festett, ahogy hagyták. Gerard jól emlékezett rá, amikor elsőnek idejött, hogy megtanulja használni a démoni mágiát. Azóta nem járt itt, hogy kiderítette társa igazi nevét és elkezdték a kutatást Azrael kardja után. A barlang ugyanolyan káprázatos volt, mint ahogy a fiú emlékezett rá. Mint mindig, most is halvány fény töltötte meg az egész üreget, ami a karsztforrások be- és kijáratainál szűrődött be. A helyet kitöltő hatalmas pecsét semennyit sem vesztett az erejéből, így a barlangban most is szinte tapintani lehetett a mágiát. A pecsét az idők során összegyűjtötte azokat a mágikus energiákat, amik kárba vesztek volna egy felsült varázslat elvégzésekor. Gerardnak ez segített leküzdenie a fáradtságát az edzései során. A sok-sok elhibázott varázslat között olyanokat is érzett, amiket előző látogatásakor nem. Ezek az ő varázslatai voltak, amiket a gyakorlás során elrontott.
~ Ha belegondolok, mennyi Sötét dárdát tudott ez a hely magába szívni…
~ Lesz ez még több is, hidd el. De ami fontosabb: menj oda a barlangi tó melletti kövekhez, és vedd ki mögülük a könyvet.
Hősünknek nem kellett több magyarázatot ani. Ahogy Lia kimondta ezeket a szavakat, megjelentek előtte a lány emlékei, ahogy egy vaskos könyvet elrejt a barlang közepén fekvő tó bal szélén található kövek közé. Nem is teketóriázott sokat, magához vette a kötetet. A könyv nagyjából háromszáz oldalas, barna fedelű bőrkötésű példány volt, a fedőlapján egy fémből készült pánttal. Ez a pánt átölelte az egész könyvet, lezárva azt.
~ Az én mágiámból a kulcs hozzá. Rajta, nyisd ki.
Gerard megidézett egy Sötét dárdát, majd megkereste a záron a kulcslyukat, és a fegyvere hegyét óvatosan beleillesztette. A pánt halványan felizzott, majd levált a könyvről. A fiú nem habozott, azonnal kinyitotta. Az első oldalon ez ált.
~ „Nem lehetek az, akinek hiszem magam.” – Loren Sonne. Ez mit akar jelenteni? – ezúttal hiába kutakodott a fiú Lia emlékei között, nem találta ennek az idézetnek az értelmét.
~ Nos…tudod…ha egyszer rájön az ember, hogy semmi sem biztos, amiben hisz, előbb utóbb abba sem lehet biztos, hogy ő kicsoda. Ez a tudásdémonok egyik nagy dilemmája. A „Nem az, akinek látszik.” átirata. Inkább néz bele gyorsan...de a naplóbejegyzésekre rá ne merj nézni, azok csak rám tartoznak!
~ Értem...
Tovább lapozva a könyvet megdöbbentő feljegyzéseket talált benne Lia kísérleteiről, olyan varázslatok leírását rejtették az oldalak, amik egy átlagos mágusnak még csak meg sem fordultak volna a fejében.
~ Leviathan megszelídítése. Térszaggatás. Mágia raktározása, időutazás, örök élet?! Te jó ég, ezek félelmetes varázslatok.
~ Annyira nem. Ebből a rengeted bűbájból végül csak párat sikerült befejeznem, mielőtt elzártak volna. Amit neked néztem ki, az a 128. oldalon lesz.
Gerard gyorsan odalapozott.
~ Egyensúly Törő? Az meg micso…
Ahogy a kérdés feltétele közben beleolvasott a varázslat soraiba úgy megdöbbent, hogy még a gondolata is elakadt. A könyvben leírtak az elemi mágiákat taglalták, de nem arról írtak, hogyan miféle elemi varázslatokat lehet létrehozni, hanem azt, hogy egy tetszőleges varázslatot hogyan is kell elemi erővel felruházni.
~ Ez…ez…túlmegy minden határon. És ezt a kutatásodat sikerült befejezned.
~ Nem. Ez volt az utolsó félkész tervem, amin dolgoztam, mielőtt elindultam volna a Mocsárvidékre. De elég a fecsegésből! Azt akarom, hogy te fejezd be ezt a varázslatot. Gyorsan fusd át az emlékeimet.
~ Persze, persze.
A kutatással kapcsolatos emlékek elég rövidek, de világosan érthetőek voltak. Lia magától nem volt képes elemi mágiát használni, ezért készített egy kristályt, ami magába szívja a mágikus erőt, majd használója akarata szerint egy átalakított formában visszaadja. Több emlék is azt ábrázolja, hogy a kő megégeti, megrázza Liát, vagy éppen felrobban a kezében. A visszatekintést végül az a kép zárja le, hogy Lia elrejti a Fókuszkristályt a barlang egy repedésébe, majd elhagyja az üreget.
~ Elég veszélyes kis szerszámnak tűnik ez nekem.
~ Ugyan már, mit számítanak azok az apró kis karcolások.
~ Igazad van, sokkal rosszabb lenne, ha mondjuk életveszélyes lenne. – felelte, miközben odaballagott az emlékekben látott hasadékhoz és kivette onnan a Fókuszkristályt.
~ Hát, igazság szerint egyszer előfordult, hogy kiütött és kómában voltam tőle egy ideig…
~ Micsoda? És ezt miért nem láttam?
~ Mondom kiütött. Hogy emlékezzek rá mi volt, amíg aludtam. Az előtte lévő részletek meg nem fontosak.
~ Igazad van, végül is csak egy „hangyányi” esély van rá, hogy felrobban a fejem.
A vita lezártával végre alakom nyílt rá, hogy Gerard tüzetesen megvizsgálhassa a Fókuszkristályt. Nagyjából fél tenyérnyi nagyságú volt, gondosan szimmetrikusra csiszolva. A belsejébe egy apró üreget martak, aminek belső felületére szabad szemmel szinte alig kivehető apró valamiket véstek. Lia emlékeiből kiderült, hogy ezek pentagrammák, amik összegyűjtik és átalakítják a varázslatokat. A tetejébe egy apró fémszál volt csavarva, ezen keresztül lehet felakasztani.
~ Rajta, fűzd hozzá az amulettem láncához! Aztán próbáld meg a mágiádat belevezetni.
Az első próbálkozás nem sikerült annyira rémesen, mint ahogy az Gerard elsőre elképzelte. Talán társának emlékei lehettek az okai, mindenesetre tudatosan ügyelt arra, ne vezessen egyszerre a szükségesnél több erőt a kőbe. Ugyanakkor elfelejtette, hogy miközben felhalmozza az energiákat a kristályban, egyre erősebb koncentrációval kell azt féken tartani, aminek az lett az eredménye, hogy a Fókuszkristály egy heves pulzálás keretein belül kibocsátott egy lökéshullámot, ami a fiút nekirepítette a barlang falának.
~ Hm…nem rémlik, hogy ilyen egyszerű lett volna. Te csaló, ez így nem ér!
~ Még így sem találom túl könnyűnek.
A kudarc ellenére egy idő után képes volt anélkül végrehajtani a folyamatot, hogy bármiféle sérülést elszenvedjen.
~ Ha sikerült, neki is láthatunk az egyik elemnek.
~ Nem láttam a könyvben, hogyan kéne célzottan használnom ezt a követ.
~ Igen, mert erre akkor jöttem rá, amikor a folyó medrében csücsültem éveken át. A kulcs az összhang. Amikor egy adott elemmel szeretnél felruházni bármiféle varázslatot, a varázsigével egy időben kell parancsot adnod a fókuszkristálynak is. Ha sikerül, a varázslatot képes leszel átalakítani. Egy szokványos parancs az adott elem tulajdonságainak felidézéséből áll. Ezek a legegyszerűbb dolgok, amikre gondolhatsz: hő, szilárdság, energiatartalom, súly.
~ Akkor elkezdem a tűzzel.
Gerard alapállásba helyezte magát. Pár pillanatig gondolkozott, majd az egyik tenyerét előrenyújtotta. A kristály halványan felizzott
- Shadow Lance!
A tenyerén megjelenő pecsétekből füst tört elő.
~ Több energiát vigyél bele és több súlyt.
Újabb pár másodperces fókuszálás után:
- Shadow Lance!
A tenyerén lévő pecsét felizzott, majd egy pirosan izzó nyálkás massza tört elő belőle. A trutyi nagyjából fél métert repült, majd a földre csattanva kiégette a mohát a talaj tetejéről.
~ Hát…
~ Az előzőnél jobb volt. De mégis…EZ NEKED TŰZ?!
Azzal a lány illúziója gyomorszájon vágta Gerardot, aki savanyú ábrázattal rogyott össze. Ezen a helyen az amulett démona nagyobb szabadsággal tud mozogni, így képes fájdalomérzetet is kelteni.
~ Köszi, ez most tényleg jól esett…
~ Hé, csak motiválni próbállak. A lényeget kifelejted: minden elemnek van egy másodlagos jelentése. A tűz lehet akár a lelkedben égő heves vágy vagy akarat is. Próbáld meg ezt is belevinni. Gondolj valamire, amitől felgyorsul a szívverésed…hé, nem így értettem!
Szegény Gerard néha elfelejti, hogy Lia is belelát az ő gondolataiba. Úgy döntött, az eszményi hajadon képe helyett inkább valami tudásdémonnak valót idéz fel, miközben megpróbálja elvégezni az összetett varázslatot. Eszébe is jutott egy izgalmas és fordulatos máguspárbaj, amiről egy régi könyvben olvasott. Úgy volt vele, talán a varázsige nevét is le kéne cserélni.
- Flame Lance!
A tenyerében egy körülbelül tenyérnyi hosszúságú, de kinézetre tökéletes Tűzdárda jelent meg.
~ Na, ez már haladás – hallatszott Liától, miközben próbálta magába fojtani a nevetést.
~ Nem röhög, együttérez!
Sok-sok nappal és megannyi balul elsült kísérlettel később:
- Flame Lance! – kiáltotta, miközben kezével a barlang falát célozta. A varázslat ezúttal tökéletesre sikeredett. A dárdát megragadva az égő fegyvert úgy forgatta, mint az árnyékból szőtt testvéreiket.
~ Csakhogy sikerült összehoznod. Most ugyanezt tanuld be a jég elemmel…

Hello! Megérkeztem hozzád. Nem volt rossz élmény, így csupán felhívnám figyelmedet pár apróságra, valamint egy hibára.

A könyvnyitás a sötét dárdával nem tetszett, mert akkor más tudásdémonok is hozzájuthatnak a tartalmához. Inkább legyen máskor valami speciális kulcs.
Amire nagyon felhívnám a figyelmedet, az a varázsláson belül a fáradtság, és valamint adni kell időt a pihenésre és töltődésre. 2-3 varázslás után érezned kell a fáradtságot.  

1,5 k pipa

Mivel első élmény, így jár a tárgyjutalom:

Tárgy: Mágikus tinta
Ár: 900 Váltó
Leírása: Egy mágiával bájolt tinta, ami írás után eltűnik, azonban megfelelő mágikus szó kiejtésével láthatóvá, valamint elrejthetővé tehető. Természetesen más személyek is tudják használni, ha ismerik azt a mágikus szót.

Mindezek mellett jár a 100 Tp és az 1000 Váltó.

Gyönyörű idő volt aznap Hellenburgban. A nyár melege égette szárazra az esti eső után az utat, ami ettől úgy porzott, mint agarnak hagyott termőföld a felszántás után. A város egy félreeső szeglete volt ez, ahol sajnos még nem tudtak minden egyes utcát kikövezni. Ahogy elsétált a házak mellett, azok furcsa emlékeket idéztek fel a fiatal tudásdémonban. Hajdanán, amikor a szülővárosát felégették, őt meg kimenekítették és Hellenburgba hozták, sokat járt el erre a környékre. Nem azért, mert annyira szép lett volna, vagy mert bármiféle látványosságot talált volna a környéket. Ez a városnegyed volt a hellenburgi gettónegyed, amit Gerard fiatalkorában, míg a fény városában élt rendszeresen látogatott... leginkább azért, mert az árvaházat vezető lelkész rendszeresen figyelmeztette őket, hogy még csak a közelébe se lépjenek ennek a negyednek. A kíváncsiság hajtotta őt annak idején, amit a városrésztől való eltiltás csak tovább erősített. És most, sok évvel később újra itt van. Nem azért jött, hogy nosztalgiázzon, ezúttal konkrét céllal látogatta meg a város szégyenfoltját. Úgy hírlett ugyanis, hogy egy helyi tolvajbanda furcsa pletykákat kezdett el terjeszteni Azrael kardjáról. De a pletykáknak mindig van valami valóságalapja. Végig ezen gondolkozott, ahogy végighaladt a koszos utcákon.
~ Még mindig nem hiszem, hogy ezek a semmirekellők tudnának bármit is az ereklyéről.
~ Ha valóban Azrael indította útjára a legendát, nem hiszem hogy valamelyik ország főnemesei között tette volna. Az utca embere sokkal bőbeszédűbb.
~ Jól látom, hogy azt gondolod, az angyal itt mesélte el elsőnek a legendáját?
~ Minek kérdezel ostobaságokat, amikor tisztán látod. Ha én lennék ez a bizonyos Azrael, én biztos egy ehhez hasonló helyen kezdeném terjeszteni a mesémet.
~ Milyen gúnyosan mondtad. „Mese”, mi?
~ Hagyjuk a fölösleges szó... izé, gondolatmenést.
- Gerard? Szokatlanul csendes vagy, valami baj van? – szólalt meg váratlanul a mellettük sétáló alak.
Leo eddig csendben követte őket, mivel a bejövetelkor utasítva lett arra, hogy ne keltsen feltűnést. A tünde most járt életében először Hellenburgban és emiatt nagyon izgatott volt. Szerette volna látni az összes nevezetes épületet, ami a várost ékesíti, emiatt érthető, hogy kicsit elszomorodott, amikor kiderült, hogy pont a gettóba látogatnak el.
- Nem, csak éppen Liával beszélgettem.
A kardforgató értetlenül vakarta meg a fejét.
- Miért nem beszéltek egymáshoz? Azt legalább én is hallanám.
- Mert már így is túl nagy feltűnést keltünk. – néz körbe idegesen a démon.
Rainbow kénytelen volt elismerni, hogy igaza van. A közelükben így is majdnem mindenki őket bámulta, akit éppen nem foglalt le a saját gondja-baja. De ezen nem is kellene annyira meglepődni, hiszen elég furcsa a nyomornegyedben látni egy díszes köpenyben sétáló tizenéves tanoncot és egy csillogóra fényesített, bőrpáncélos tündét együtt sétálni. Szerencséjére az út nem tartott sokáig, hamar megtalálták a helyet, amit kerestek. A ház elvileg egy kocsma volt, noha még cégér vagy tábla se jelezte, hogy ez nem egy szokványos lakóház lenne, a helyiek jövése-menése alapján egyértelműen ki lehetett következtetni, bár némiképp segített az is, hogy meghatározott rendszerességgel repültek ki különféle alakok az épület ajtaján, legtöbbjük az utca közepén landolva. Egyikük fájdalmasan tápászkodott fel és nagyokat káromkodva hagyta ott a helyet, legnagyobb szerencséjére, mert az utána érkező kis híján rajta landolt.
- Azt hiszem, jó helyen járunk.
- Azt hiszed? Nem vagy biztos benne?!
- Hát... elég nehéz biztosnak lenni.
A hely belülről sem festett barátságosabban, mint kívülről. Az épület már szinte roskadozott, és ezen az sem segített, hogy a mennyezet több helyen lyukas volt. Ez ugyan némi felüdülést is jelentett, mert a törött ablakokat leszámítva egyedül a tető résein folyt valami kevés fény a bárba. Voltak ugyan még épp ablakok is, de olyan poros volt mind, hogy a lelkészek szent fénye se hatolt volna át rajta. A padló recsegett minden egyes ránehezedő lépéstől, látszott rajta, hogy már megélt egyet s mást, több helye fel volt szakadozva, repedésiből apró élőlények tűntek elő, ahogy a zajos léptek felrázták a deszkák alatt nyugvó állatok békés álmait. Egy dohos szagot árasztó pult torlaszolta el az emelet felé vezető utat, mögötte számtalan hordó, szénabálák módjára ledobálva. A belső teret pár asztalnak nyilvánított hordó töltötte meg, amik mellett kis farönkökön ültek az itt tartózkodók.
Ahogy beléptek a kocsmaajtón, egyből rájuk szegeződött minden tekintet. A jelenlévők közt minden faj képviseltette magát, a simlis zsebmetszőtől kezdve a menedékre lelt, otthonából elüldözött démonig. Nem véletlenül érdemelte ki Hellenburg eme negyede a rosszhírét. Az egyik sarokbéli asztalnál rögtön három démonnak tűnő személy súgott össze, amint megjelentek a kocsma bejáratánál. Mellettük több gyanús kinézetű alak kártyázott, néha-néha megszakítva a játékot pár mondatni ingerült szitkozódással.
- Ez nem ér, csaltál, te mocskos disznó! – kiabál az egyik fennhangon, miközben egyik kezével lesöpri a kártyákat az asztalról.
- Na de kérem – áll fel egy másik alak, baljós tekintettel mosolyogva – teljesen tisztességes üzlet volt.
Vele egyidőben másik két ember is felállt az asztaltól, vészjósló szemekkel fürkészve a pórul járt alakot. Szegény nem tudott mást tenni, nem akart az ablakon kirepült társainak sorsára jutni fogta magát, és bosszúsan kikullogott a kocsmából.
Szomorúan néztek a hoppon maradt férfira, de tudták, nem tehetnek semmit. A gettónegyedben mindennaposak voltak az efféle nézeteltérések, ha valaki érvényesíteni akarja az akaratát, azt szinte kizárólag az öklével tudja megtenni. Na persze ha Gerard is így gondolná, nem jött volna ide. Szerencsére senki sem kötött azonnal beléjük, így gond nélkül eljutottak a pultosig. Középmagas, ötvenes éveiben járó, enyhén őszülő szakállú ember volt rövid szakállal. Éppen egy koszos ronggyal törölgette a használt söröskorsókat.
- Szép estét! – köszönt oda neki a tünde. Úgy beszélték meg, hogy kivételesen ő intézi a fölösleges párbeszédköröket, mert ebben a szituációban Gerard kicsit kevésbé tudott volna érvényesülni, lévén még mindig csak tizenhét évesnek néz ki. A démoni mágiának is megvannak a maga hátrányai.
- Helló! – köszön vissza barátságtalan, közönyös hangon – mi kéne, ha vó’na?
- Mostanában nagyon magányosnak érzem magam – kezd bele, miközben haloványan kacsint egyet a szemével – tudna ebben segíteni nekem.
Az öreg nem szólt egy szót sem, csak finoman biccentett a fejével egy, a fogadó jobb sarkába épített ajtó felé. Leo hálásan összetette a két kezét, majd intett, hogy induljanak el.




Néhány nappal ezelőtt történt mindaz, ami miatt most a Falak városának legfélreesőbb negyedébe merték tenni a lábukat. A gettó bejáratától alig pár saroknyira kezdődött minden, amikor is Lia fülébe jutott az utcán sétálva egy pletyka, miszerint a kapu környékéről többen elköltöztek, ugyanis egy évek óta ott élő, utcán elhíresült bandavezérnek megengedték, hogy kiköltözzön a szegény negyedből. Úgy tartották, voltak kapcsolatai a gazdag negyedben is, s ezeket mozgatva könnyedén egy tucat embert tudna küldeni bármikor bárkire, aki akár csak egy kicsit is ellenszenves számára.
A szóban forgó házhoz érve egyáltalán nem lepte meg őket a látvány, ami eléjük tárult. Az utcában szinte minden másik épület üresen állt, vagy be volt deszkázva az ablaka, így nem volt nehéz megtalálni a keresett személy lakását. A külvárosi vityillók többséghez képest, takaros, elegáns faragványokkal díszített, de mégsem túlcsicsázott épület volt. Halk léptekkel közelítették meg, majd egy elegáns kopogást követően benyitottak.
- Te, nem kellett volna megvárni, amíg ajtót nyit.
- Minek, úgyis bejöttük volna...
Ekkor a ház egyik sarkából egy halk, erőtlen hang szólalt meg.
- Ki... ki van ott?!
Leo azonnal a kardjához kapott, de Gerard intett neki, hogy nincs mitől félnie. A hang forrása pár pillanaton belül megmutatta magát.
- Békével jöttünk – szól vissza a hang irányába kellemes, lágy hangon – nyugodtan előjöhet.
Szavai eljutottak a homályba menekült személyhez, aki megszeppenve bújt elő az egyik sarokból, egy oldalára fordított ebédlőasztal mögül. Nagyja nőtt, legalább 190 centiméter magas ember volt, jól kidolgozott izomzattal
- Kik maguk...? – szólítja meg őket ismét vékony, dadogó hangon.
- Úgy hallottuk, most kötözött ide a gettóból és...
- Ők küldték magukat?! – vág hirtelen a szavukba.
- Nem, mi a felsővárosban lakunk – hangzik a találékony blöff – csak egy pár kérdésünk lenne önhöz.
Az itt lakó férfi sóhajt egy nagyot, miközben az egyik kezét a melkasához szorítja, majd kiegyenesedik és pár lépéssel közelebb megy a két jövevényhez.
- Na ki vele, mit akarnak? – kérdez vissza immár sokkal határozottabb, kicsit talán modortalan hangon.
- Úgy tudjuk elég ok információ van a birtokában bizonyos régi ereklyékről. Egész pontosan Azrael kardja érdekelne minket. Arra kérjük, ossza meg velünk ezeket.
- Nem tudok olyan sok mindent. De ha hallani akarják, amit mondok, tegyenek meg érte egy szívességet.
A két látogató meglepetten nézett vissza rá.
- És mégis mi lenne az?
- A lányom bent ragadt a szegény negyedben. Hónapok óta nem láttam. Rossz társaságba keveredett, úgy hírlik eladták kéjhölgynek...
- Ez nem olyan nehéz dolog a gettóban.
- Nem érdekel! – fakad ki reménytelenül felkiáltva - Annyi kérek, hozzák haza nekem. Ha segítenek, elmondom, amit tudok.
Gerard sóhajtott egyet. Kénytelenek voltak belemenni, ha a végére akartak járni a pletykának.
- Hogy hívták a lányát?
- Maria Braun. A városnegyed déli részén, a Köves Kutya nevű fogadóban látták őt utoljára.
Csalódottan hagyták el a házat. Nem számítottak rá, hogy szívességeket kelljen teljesíteniük a (talán valótlan) információkért.
- Egyet mondj meg nekem. Régóta ismerlek már, miért nem próbáltad meg csak úgy erővel kiszedni belőle. Tudom mit mondanak a népek, de egyáltalán nem tűnt veszélyes bandavezérnek.
- Ne is mond – sóhajtott egyet a tudásdémon – de annál inkább tűnt aggódó apának. Van egy sejtésem, akkor sem árulta volna el, ha halálra kínoztuk volna.
- Én azért egy próbát adtam volna neki.

Juhhú! Ez jó kis sztorinak tűnik, így amint van rá kapacitásod és ihleted, kérem a folytatást, mert egészen tetszetős
Tök jó, hogy valahol a közepéből vágtál be jelenetet, hogy azzal kezdtél, aztán nagyjából ennek az élménynek a felétől pedig tekertél az elejére, így értelmet is nyert, miért van ott a kis társaság, ahol. Szeretem, ahol belecsapnak a lecsóba, ahol az izgibb résszel kezdenek, és csak aztán, miután már biztosan felkeltették az ember érdeklődését, akkor hozzák fel az okokat

Már korábban is észrevettem, hogy vannak nagyon frappáns hasonlataid és hogy itt-ott elejtesz néhány közmondásfélét. Tök jó, hogy tudásdémonként ilyeneket is beleírsz a posztjaidba, nagyon megdobják a hangulatot, meg jobban éreztetik a tudásdémon-feelinget

És még egy pozitívat kiemelnék: jók a leírásaid is. Jól el tudom képzelni a helyeket - nem túldíszített, túlmagyarázott, inkább nevezném egyszerűnek, itt-ott egy kis csipkével, pl ezzel: "de olyan poros volt mind, hogy a lelkészek szent fénye se hatolt volna át rajta" vagy ezzel: "ahogy a zajos léptek felrázták a deszkák alatt nyugvó állatok békés álmait"

Persze azért volt néhány hiba, egy-két elgépelés, egy helyen színcsere, na meg ez: "enyhén őszülő szakállú ember volt rövid szakállal" - itt jót mosolyogtam És ami még feltűnt: itt-ott váltasz jelen és múlt között, ami írásban kissé zavaró, megtörik egy picit a lendületet (és eszembe jutott, hogy mikor szóban elmesélünk valamit, akkor is ugyanezt csináljuk).
Viszont tényleg kevés hiba volt, szóval emelem kalapom, nincs miért kritizáljalak, csupán azzal, hogy figyelj az igeidőre!

Amin pedig felnevettem, ez a kis gyöngyszem:
- Te, nem kellett volna megvárni, amíg ajtót nyit.
- Minek, úgyis bejöttük volna...

Jöjjön mihamarabb a következő, de előtte átadom az élményért a jutalmadat: 100 tp, és mivel ez volt a 2., így kapsz még 2000 váltót. Egészségedre!

Nyikorgott az ajtó, por szállt a levegőbe. Ócska hely volt ez egy bordélynak, mégis örülhettek az itt lakók, hogy legalább még nem temette őket maguk alá egy omladozó fal.
- Biztos vagy benne, hogy itt találjuk?
- Nem.
- Ezt hogy érted? Akkor meg minek jöttünk ide?
Gerard sóhajtott egy nagyot.
- Itt van biztosan. De lehet, hogy már nem él...




Újabb furcsa szerzetek léptek be a nyikorgós ajtón. Nagy adag friss levegő töltötte meg a tér közepét, amire minden ember szinte reflexből odafordította a fejét. Öten voltak. Ketten közülük barna csuhát viseltek, ami az egész testüket eltakarta, a másik három egyszerű városlakónak volt öltözve. Rongyos, szakadt, bő ruhákat viseltek, hajuk rendezetlen volt és zsíros, mégis mindenki azonnal megmondta, hogy nem idevalósiak, ugyanis kettejük arca sima volt, frissen borotvált, és mindegyikük bőre frissen és tisztán ragyogott.
- Elnézést! – köszönt az egyik csuklyás alak a pultosnak – Szórakozni jöttünk, utat tudna nekünk mutatni.
A csapos rövid ideig gondolkodott, majd ügyet sem vetve rá megmutatta, melyik ajtó vezet a bordély felé. Az öt titokzatos jövevény hálásan bólintott, majd megindultak abba az irányba, amerre alig pár perce Gerard és Leo is elindultak. A dohos ajtó mögé érve megálltak a félhomályban, egyre csak azt fürkészve, nem nézi e őket senki.
- A terep tiszta. Helyezzük magunkat kényelembe.
A két csuház alak levetett magáról a barna szövetdarabot. Mindkét férfi (mert azok voltak) a protestáns egyházra jellemző kék köpenyt viselt. Egyikük, egy harmincas éveiben járó, enyhén őszülő ember volt. Hosszú haját hátravetve, lófarokba kötve hordta. Övén egy díszes csattal rögzített Bibliát viselt.
- Jól ismered a járást errefelé, testvér. – mondta nevető hangon.
A másik, egy éppen csak nagykorú fiatalember volt, valószínűleg templomos lovag, erről árulkodott a köpeny alatt megbúvó, de több helyen kilátszódó páncélja. Hátára egy kisebb méretű pallos volt szíjazva fegyver gyanánt. Arca sima volt, tekintete ártatlan, szemei kegyességről és megértésről árulkodtak. Rövid, ébenfekete hajkoronáját sosem fésülte, ezért mint mindig, most is ezerfelé állt.
- Gyerekkoromban sokat jártam erre.
- Nocsak – lepődött meg az egyik helybélinek öltözött kísérő – a családoddal?
- Úgy is mondhatjuk. A testvéremmel... – felelte titokzatosan.
A másik négy annyiban hagyta és elindultak a sötét folyosón átfésülni a szobákat.



Gerard nagy léptekkel halat el az egyes ajtók mellett. Néhány szobába benyitott ugyan, de a legtöbb esetleg azonnal rájött, a bent dolgozó hölgy nem az a lány, akit keresnek.
- Ha valakit az akarata ellenére hoznák ide – magyarázta közben – én biztos a folyosó végén helyezném el, hogy nem tudjon olyan könnyen megszökni.
Menetközben több gyanús kinézető, vélhetően a rendre felügyelő emberrel is találkoztak. Leo hosszas keresgélés után végül leszólította az egyik értelmesebbnek látszó fazont, hogy megkérdezze tőle, merre is találják azt a lányt, mert ők bizony személyesen tőle szeretnének „szolgálatot kérni”. A fickó készségesen elárulta nekik, hogy az egyik legelső szobában, amelyik mellett olyan könnyedén elhaladtak. A páros pár kérdőjelekkel a feje fölött, de megköszönte az útbaigazítást és elindult visszafelé.



A csapat hamar egy útelágazáshoz érkezett. Három folyosó kígyózott szerteszét, közülük az egyik volt az, ahol Gerard és Leo is elindultak. A déliek nem kérdeztek ilyen dolgokat, hogy ugyan merre vannak a bordélyházi hölgyek, mert őket nem is érdekelte.
- Roger, Albert! – szólalt meg a lelkész kinézetű férfi – ti menjetek jobbra. Brendon, te velem jössz bal irányba...
- Én egymagam is elég leszek. – mondta a páncélos fiatal, mielőtt bárki megkérdezte volna.
Azzal a csapatuk háromfelé vált, majd mindannyian eltűntek a kivilágítatlan folyosók sötétjében.




- Ez képtelenség, hogy tévedhettem ekkorát?!
- Ezt kivételesen én sem értem...
- Fogadd el, elmebajnok – nevetett Leo – ha már az elején megnéztünk volna minden ajtót, most nem kéne gyalogolnunk.
Hirtelen egy árnyak láttak a sötétben közeledni feléjük. Leo intett, mire mindketten megálltak. A tünde egyik keze máris a bal oldali kardja markolatára tevődött. Gerard eközben egy óvatos mozdulattal felemelte a jobb kezét, készen arra hogy megidézze bármelyik fegyverét, ha szükséges.
Ahogy az ismeretlen alak közeledett, a folyosót bevilágító kevés gyertya egyike felfedte kilétét. Ugyanaz a húsz év körüli, kék palástot viselő ifjú volt, aki nem sokkal utánuk érkezett a helyre. Félő volt, hogy birokra kelnek, már az is csoda, hogy Gerardot eddig nem érezte meg. Szerencsére Leo előbb látta meg ők, mint a protestáns élharcos őket.
- Próbálj hátrálni! Ha nem vesz rólam tudomást, hátba támadom, amíg üldöz...
Gerard nem mozdult. Tágra nyílt szemekkel bámulta az alakot, mintha egy mélységi mászott volna elő a félhomályból a protestáns lovag helyett. A páncélos ifjú megtorpant. Látszólag éppen annyira meglepődött, mint az ametiszt szemű démon.
- Gerard? – kérdezte remegő hangon.
A fiú leengedte a kezét. Döbbent arca egy pillanat alatt mosolyra fakadt.
- Bátyó?
Leonak az álla is leesett a döbbenettől.
- Ti? Ti ketten testvérek vagytok!?
A testvérpár fiatalabbik tagja nevetett a kérdésen, miközben odament és átölelte rég nem látott bátyját.
- Hát mondjuk úgy. Nem rokonok vagyunk, de testvérek. Mi a fenét keresel te itt? – kérdezte a páncélba bújt templomostól.
A másik szinte habozás nélkül válaszolt.
- Felvettek a templomosok fegyvernökei közé!
- Tehát sikerült elérned a célod...gratulálok. – felelte némi gondolkodás után.
Ekkor jutott eszébe, hogy ő is lovagnak akart állni. Végül a könnyebbnek látszó utat választotta és összeállt Liával. Utólag kicsit csalódott volt, hogy a hatalom reményében a sötét mágusok ösvényére lépett.
- Látom te sem voltál rest.
- Mágustanoncnak álltam. – válaszolta magabiztosan, leplezve kilétét – Így mindketten be tudjuk tartani az ígéretünket.
~ Úgy látszik, a démon-érzékelést még nem tanították meg neki.
~ Szerencsédre...
Eközben a tünde kardforgató kard helyett a fejét forgatta jobbra balra, azt sem tudta, mi folyik éppen körülötte.
- Miféle ígéret?! És hogy értetted, hogy testvérek, de nem rokonok?
- Nos, nem vagyunk vér szerinti rokonok. Én és Wilheilm a hellenburgi árvaházban találkoztunk. Testvérnek fogadtuk a másikat és megígértük egymásnak, hogy megerősödünk, hogy megakadályozhassuk az olyan tragédiákat, amiket a háború okozott.
- El se hiszem, hogy pont itt futok össze veled. – nézett végig rajtuk a templomosnövendék – jó bőrben vagy. Mintha egy napot sem öregedtél volna, mióta utoljára találkoztunk...
~ Végül is – gondolta magában a tünde – Gerard megtartotta a szavát...még ha kicsit szokatlan módon is.
- Tulajdonképpen amiatt vagyok most itt – magyarázta közben Gerard „bátyja” – mivel ismerem a járást a nyomornegyedben, engem is elhoztak erre a küldetésre.
- Mi a feladatotok?
- Hidegre tenni egy hírhedt utcai bandát. Elég sok minden írható a számlájukra, szinte minden piszkos ügyben benne vannak.
A páros két tagja engedelmesen bólogatott. Alig egy másodperccel később hangos üvöltés és csatazaj hallatszódott az folyosón túlról. Egy zörgő, ócska kürt fújt riadót, pár pillanatra rá minden szobában hangos dübörgés hallatszott.
- Ezek a társaim lesznek. Próbáljatok nem belekeveredni.
Gerard elmosolyodott.
- Te csak ne félts engem, meg tudom magam védeni.
~ Hm...te jó ég, ő volt az a tepsiképű kölyök az emlékeidből...jól megváltozott – szólalt meg a démon váratlanul.
A lovag-növedék egy bólintással jelzi, hogy nem félti őket. Röviddel ezután előtűnt a sötétben két alak. Ők voltak a szervezet pribékjei, akik ellenőrizték, nem történt e ezen a folyosón rendbontás.
- Ajjaj, már jönnek is! Stip-stop a nagyobbik! – mondta azonnal, mintha valami sportvetélkedőn lenne.
- Bátyó, mindig neked jut a mókásabb része... – felelte Gerard gondtalanul
~ Haver, mi ütött beléd, hánynom kell, ha csak meghallak.
~ Bocsi, csak a régi szép emlékek.
~ Látom...
Liát egyértelműen kizárólag az idegesítette, hogy társa képes a Szinkron használata nélkül is őrült módjára viselkedni. Wilheilm azonnal nekirontott az egyiküknek. Ahogy az várható volt a férfi könnyedén félreugrott az útjából, majd megpróbálja egy szöggel kivert bunkósbottal fejbevágni. A fiú páncélos létére gyorsan reagált, mintha előre számított volna erre a lépésre. Kecsesen oldalra lépett, majd a kardjával egy csapással megölte a férfit.
A „mágustanonc” ezalatt kezelésbe vette a másikat. Jobbnak látta azelőtt padlóra küldenie, mielőtt közel érkezik hozzá.
~ Nem használhatok árnyék mágiát, nehogy lebuktassam magam.
~ Egy ilyen barom ellen nem is fog kelleni.
Könnyedén felemeli a karját, majd csettint egyet az ujjával.
- Jégeső!
Az áldozat feje fölött megjelenik egy súlyos jégből készült pajzs, ami természetesen azonnal ráesik és térdre kényszeríti. A férfi rendesen összezavarodik, ami Gerard ki is használ, előrántja a kardját és egy ügyetlen, de célnak megfelelő mozdulattal megöli.
- Nem valami kemény ellenfelek. – jegyzi meg flegmán – ezért kár volt az összes társadat elhozni ide.
- A neheze még csak most jön. – magyarázta – az volt a fejesek terve, hogy minket csalinak használva idecsalogatjuk a nagyobb halakat. Ha az alvilági szervezet több tagja is itt van, a többi kivezényelt lovag és lelkész elzárja a menekülési útjukat és egyenként végez mindegyikkel.
Az idősebbik testvér rövid ideig habozott.
- Sajnálom... hogy belekeveredtetek.
Gerard csak nevetett a bocsánatkérésen.
- Ugyan már, már az idejét sem tudom, mikor volt utoljára egy jó kalandom. Szívesen segítünk, nem igaz, Rainbow?
- Abszolútde! – felette tömören Leo, akinek még mindig nem tisztázódott minden részlet a fejében.
- De egy apró szívességet azért kérni szeretnénk. – tette össze a két kezét – meg kell találnunk egy lányt, aki itt tartanak fogva ezek az átkozottak.
- Nocsak, egy régi barát.
- Egy megbízás. A családja talán tud valamit Azrael kardjáról és a segítségért cserébe elárulják, amit hallani akarunk.
- Nem tudtam, hogy ti is azt a kardot keresitek.
- Oh, talán hallottál már róla.
- Viccelsz, attól a kacattól hangos az egész protestáns egyház. De szép is lenne, ha valaki megtalálná...
Miután mindannyian egyetértettek abban, hogy ez bizony helyes, elindultak.

Rémült sikolyok és éles pengék csattogása töltötte meg a levegőt, ahogy a zűrzavar és a pánik szépen lassan úrrá lett az egész folyosón. Az egyes szobákból a különféle sötét ügyeiket lebonyolító emberek, felbérelt fegyveresek, örömlányok, valamint a bűnözőknek dolgozó egyéb jövevények rohangáltak ki-be. Többen elszaladtak segítséget hívni, amint meglátták a kék köpenybe bújt keresztest, aki a különös tekintető varázslótanonc társaságában könnyedén kiiktatta két embereüket.
- Ha minden jól megy, nem kell sok idő és a gazfickók összes pribékje idecsődül.
~ Ez logikus. Mivel nem tudják, hogy Wilheilm jóvoltából találtak rá erre a helyre azt fogják hinni, hogy véletlenül jutottak be. Ezért aztán minden erejükkel megpróbálják megállítani őket, nehogy hírt vigyenek a rejtekhelyükről a társaiknak.
- Addigra szeretném, hogy mindenki eltakarodjon innen, aki zavarni tudna minket. Azt javaslom, intézzétek el gyorsan a dolgotokat, mert az új jövevények már nem lesznek ilyen udvariasak.
Gerard és Leo bólintottak, majd elindultak a folyósó eleje felé, magára hagyva a templomost. Hamar rátaláltak az szobára, amit kerestek.
- Oké, akkor háromra két oldalról berontunk...
- Három!
Leo nem is gondolkozott többet, betörte az ajtót is kivont karddal felkiálltott.
- Senki se mozduljon!
Gerard a fejét vakargatva követte őt.
- Ahogy elnézem, halálra rémültek...a... – mondta egyre elhalkuló hangon.
A szobában eléjük tárulkozó látvány úgy lesokkolta a fiút, hogy nem tudta befejezni a mondatot. A nagyjából két négyzetméternyi helyen legalább nyolc hulla volt összezsúfolni. Mindegyikből halk patakként bugyogott a vég a néhol húsz centi hosszú és csontig hatoló sebek mentén. Leo óvatosan odament hozzájuk és szemügyre vette a sérüléseiket.
- Ez nem kard okozta vágás. – tűnődött el, miután meglátta, hogy néhol az áldozatok testéről a hús nem is lehasítva, inkább valamilyen módon ledörzsölve volt.
- Úgy látszik az ittenieknek meggyűlt a bajuk egy haragos csábdémonnal... – merített ihletet Lia emlékeiből – ilyesféle nyomokat egy erős korbács szokott hagyni.
- Lenne egy tippem rá, mi történt a kedves nyugdíjas bandavezérünk lányával...
Ekkor mindenki abbahagyta a beszédet. Nyilvánvaló, hogy a keresett lány, mint csábdémon tért vissza az élők sorába. De egyik újonnan született démon sem képes ekkora pusztításra, legalábbis azok, akikkel eddig találkoztak.
- Akkor ennyi volt?
- Attól tartok. Most pedig tűnjünk el innen, mielőtt Will és a haverjai felforgatják a helyet. Nem szeretnék itt lenne, amikor ideérnek.
Elindultak kifelé az ajtón. Leo, még mielőtt elhagyta a termet még egyszer tüzetesen szemügyre vette a hullákat. Neki nem volt olyan jó memóriája, mint a másik két társának, de nem akarta ezeket a pórul járt alakokat elfelejteni, ezért aztán alaposan elméjébe véste a testük, és sebeik minden apró részletét, amit csak észrevett.
- Jössz már, Rainbow! – kiáltott utána nevetve a démon.
Leo bólintott egyet, majd elindult Gerarddal együtt a kijárat felé.
- Várj csak...nem lesz baj, ha belebotlunk a többiekbe?
A démon gondterhelten megvakarta a fejét.
- Igazad lehet, találnunk kell egy másik utat...és azt hiszem, tudok is egyet!
Megfordult, majd egyik kezét a folyosó másik vége felé lendítette.
- Találnunk kell egy ablakot. Ha azon kimászunk, egy mellékutcában fogjukmagunkat nagy valószínűséggel találni. Onnan felmászunk a ház tetejére és háztetőről háztetőre ugrálva biztonságosan eljuthatunk anélkül, hogy bárki is észrevenne minket.
Leo kis ideig habozott, azt sem tudta, mit mondjon.
- Látom elég jól ismered a terepet.
- Tudod, amikor még fiatalabb...akarom mondani kevesebb évet leélt voltam, én és Will csaknak jártunk ide nézelődni. Elég idióta hobbi volt, így belegondolva.
A tünde kardforgató nem kérdezett többet, inkább elkezdett a kijelölt irányba futni. Sorra nyitottak ki az ajtókat, mígnem az egyik távolabbi szobában találtak egy még nem betéglázott ablakot. Úgy látszott, nem Gerard volt az első, akinek ez az útvonal eszébe jutott.
Leo végignézett a picurka kis ablakon. Nagyjából egy méter átmérőjű lehetett. Üveg, deszka, vagy bármi egyéb nem fedte le, így semmi más dolguk nem volt, csak felszökkenni és kimászni rajta. Ezt nehezítendő, az ablak nagyjából egy két méter magasan volt.
- Ezt biztos könnyebb lehetett gyerekként csinálni...
- Gondolod, hogy kiférünk?
- Hát elég necces lesz, de van egy ötletem. Tarts bakot.
Mikor a nyílással egy magasságba került, gyorsan megidézett pár kötelet, amiket kivezetett az ablakon és hozzácsomóztatta a legközelebbi szilárd objektumhoz.
- Ezekkel fel tudunk majd mászni az ablak aljáig, és valami lendületet is szerezhetünk. – mutogatta nagy lelkesen. Úgy tűnt, mintha elkezdett volna nosztalgiázni – Egyszerűen csak emeld fel a két karodat, húzd össze a válladat, akkor nem lesz baj.
A tünde ment kettejük közül elsőnek azért, hogyha valami gond lenne, akkor Gerard hátulról megsegíthesse. És az sem elhanyagolható, hogy kettejük közül ő a nagyobb, így ha neki sikerül, a démonnak is biztosan fog. Egy ügyes mozdulattal megkapaszkodott az albak peremében, majd a két lábát átdugta a résen. Megragadta a felső széléket, és egy hatalmas lendülettel útjára bocsátotta magát. Siklás közben még gyorsan felemelte és kinyújtotta a kezeit, majd gond nélkül földet ért... azaz majdnem, ugyanis az ablakból kiesve zuhant fél métert és elég csúnyán megütötte magát.
- Van odakint valaki? – hagnzott belülről.
Leo gyorsan körbenézett.
- Nem nincs, jöhetsz.
Gerardnak nagyjából feleannyi időbe telt kiérni, mint a másiknak köszönhetően annak, hogy valamivel kisebb volt, ráadásul korábban is csinálta már ezt. Az utcában körülnézve megkönnyebbülten tapasztalta, hogy egy árva lélek sem látta meg őket.
- Innen már csak el kell jutnunk a városrész egyik kapujáig.



Leo magányosan ült az Északi királyság elhagyatott, általuk elfoglalt tornyának földszintjén. Rajta kívül mindenki más a saját szobájában volt, a saját ügyes-bajos dolgait intézte, vagy egy korábbi út fáradalmait pihente ki. Valamiért egyre csak a korábbi kalandja járt a fejében. Akkor olyat látott, amivel álmaiban sem nagyon találkozott volna.
~ Azon napon Ger annyira...más volt. Életemben nem láttam még ilyen oldottnak, élettel telinek. És akkor először, mintha egyáltalán nem játszotta volna meg magát. Vajon mire gondolhatott, amikor Willel találkozott?
Soha életében nem gondolta volna, hogy a kiszámítható és (számára) könnyen megérthető Gerard egyszer olyat tesz, amit képtelen lesz bárhova is besorolni.
~ Minek gondolok én ilyenekre? Biztos valami ilyesmit mondana: „mit számít az, hogy egy régi ismerősöm fegyvernöke valami szentfazéknak? Az az ő baja” – gondolta magában, miközben Gerard jól megszokott, monoton hangját imitálta a fejében.
Egy hirtelen ötletből vezérelve felrohant a torony tetejére, és berontott Gerard szobájába.
~ Rég is volt már, hogy utoljára csak úgy elmentünk valamerre világot látni. Biztos örülne az ötletnek...
- Hé Ger, mi jót csinálsz?
A démon egy lusta mozdulattal letette a könyvet, amit az ágyán fekve olvasott.
- Semmi különöset...
- Hallottam, hogy vándor druidák érkeztek a faluba. Nincs kedved kihallgatni, miket mesélnek?
- Nincs időm ostobaságokra. Fel kell készüljek arra, ami jönni fog. Nagy változások küszöbén állunk.
- Aha...rendben. – csóválta meg a fejét – Bocsánat, hogy zavartalak.
A tünde hoppon maradva ballagott vissza a földszintre.
~ Mikor lett Ger ennyire merev...és komoly...és titokzatos.
Lefelé menet a csigalépcsőn óvatosan kitekintett az egyik ablakon a horizont felé.
~ Talán csak a háború teszi. Vajon Will tudja, miben mesterkedik az öccse...vagy bátyja, a fene tudja már, melyikük az idősebb...
Mikor leért, még kis ideig gondolkozott, majd úgy döntött, egymaga megy el a kocsmába iszogatni.
~ Egyszer majd úgyis elmúlik. Nem kell féljek, ott van neki Lia, ő majd helyrebillenti, ha letérne a helyes útról.



Hat kék köpenyes alak gyűlt össze a korábban látott fogadóban. Egyikük sem a főbejárat felől jött, hanem a kis oldalsó ajtón át, ahol korábban Wilheilm és pár társa felverték a port. Ők lehettek az erősítés, akiket az ifjú templomos korábban említett. Többük fegyvere és palástja vértől vöröslött, vagy apró csorbák rondítottak bele fényes élébe. A harcoknak már rég vége volt. A templomosok győztek, Hellenburg városa egy szemétdombbal tisztább lett. A hivatalos végszót maga Wilheilm mondta ki, aki éppen akkor érte utol társait az oldalajtón át. A köpenyét több helyen vérfoltok tarkították ebből látszott, hogy volt némi csetepaté a színfalak mögött. Bár az arcát díszítő széle mosolyból ítélve nem okozott túl nagy nehézséget a többi templomossal együtt lemészárolni a bűnszervezet megmaradt tagjait.
- Uraim, a küldetés sikerre járt! Egy darab nem sok, annyit sem hagytunk meg közülük!
A csapat örömujjongásban tört ki, elvégre eddig még csak a közelébe sem sikerült jönniük ennek a régóta működő bűnszervezetnek, mert senki sem ismerte a pontos tartózkodási helyüket. Bárki, akit eddig foglyul ejtettek közülük, inkább választotta a keserves halált, mint azt, hogy elárulja a bűntársait. Will egyre csak arra tudott gondolni, Gerard mennyire örülne neki, ha láthatná, hogy sikerrel jártak. Bár biztos furcsállná, hogy miért pont ő, egy egyszerű tanonc hirdette ki a győzelmüket. Így utólag belegondolva jobb is neki, hogy nincs most itt. Azonnal megtudná, hogy mekkorát hazudott neki a testvére.
- Kapitány, - szólította meg az egyik kék köpenyes – négy démont éreztünk az épületben, amikor ideértünk. Kettő jelenléte még nem tűnt el, de mindketten távolodnak.
- Igen...tudom...
- Üldözőbe vegyük őket? Ha nem kerülnek túl messze, semmi esélyük elmenekülni.
Will vett egy nagy levegőt, majd merengő tekintettel az plafon felé nézett.
- Nem, nem szükséges. Nem jelentenek veszélyt.
A fiatal lovag elindult kifelé a fogadó ajtaján. Útban az ajtó felé még intett egy nagyot a megszeppent kocsmárosnak, aki azóta oposszum módjára összerezzenve nézte az eseményeket, hogy az erősítésük megékezett, és szó nélkül berontott a hátulsó részt elrejtő ajtón át.
~ Az egyikük biztosan nem.

"kék köpenybe bújt keresztest" - a déliek templomosok, ez fotos különbség
"- Lenne egy tippem rá, mi történt a kedves nyugdíjas bandavezérünk lányával..." - ez ebből azért nem feltétlenül különbözik, főleg hogy a démon nem feltétlenül ott kel fel ahol volt, és lehet több év is eltelik. Megtörténhet így is de nem feltétlenül logikus.

Ezen kívül viszont nem volt gondom vele, és látszik, hogy a történet inkább Ger és a testvére viszonyát hivatott taglalni. Leo kérdésfelvetései is tök jogosak amúgy, bár hogy Lia útja helyes-e vagy helytelen azzal lehetne vitatkozni.

100 tp, 1000 váltó

Alig egy héttel azután kezdődött minden, amikor Gerard és Maria találkoztak. Szerelem volt az első látásra, már akkor tudták a másikról, hogy rokon lelkek...még ha ezt nem merték maguknak beismerni. No de nem gondoljunk illetlen dolgokra, ezt csak a kedves diplomata családtagjainak hazudták, ezzel indokolva, hogy elhagyja a családját és Gerard mellé szegődik. Egyszerűen csak megtalálták a közös hangot, és a céljaik is hasonlóak voltak. Másnap estére haza is értek a toronyba, ahol az ifjú démon lakott, így Maria bemutatkozhatott a ház többi lakójának is. Azaz hogy majdnem az összes többi lakónak. Lia aznap este egész másnap reggelig szótlan maradt. Csak azután kezdett el harsogni, miután Gerard a saját szobájába és egyedül voltak.
- Nem hiszem el, hogy belementél! Van fogalmad róla, kit engedtél a házadba? – visszhangozta be a szobát, miközben az illúziója megjelent Gerard szemei előtt.
A másik démon ezúttal örülhetett neki, hogy társának nem volt valódi teste, mert ha lett volna, most biztosan nekiugrott volna. Lia ott állt előtte teljes valójában, szikrázó szemekkel bámulta őt, miközben a fogát csikorgatta. A hosszú, fényes hajkoronája is mintha kicsit megemelkedett volna a levegőbe. Nem a szél fújdogálta sokkal inkább tűnt olyannak, mint amikor egy madár felborzolja a tollait, hogy ezzel ijesztőbbnek, hatalmasabbnak tűnjön.
- Az egyetlen dolog, amit beengedtem, az egy tehetséges diplomata. Tiszta szívből gyűlöli a régi világrendet, ami a születésekor rákényszerítette az akaratát. Kell ennél jobb szövetséges?
A lány képmása undorodóan morgott egyet.
- Pff, úgy beszélsz, mintha valaki még mindig figyelne. A sok ostoba báltól kezdesz besavanyodni.
- Ki? Te beszélsz, aki minden alkalommal azt imitálja, hogy másokkal beszélget meg táncol?
- Talán bajod van vele, baromarcú!?
- Figyelj, hagyjuk ezt. Démon vagy, nem valami kicsinyes kis gyerek, hogy holmi régi sérelmek hátráltassanak.
- Te akarsz engem kioktatni arról, hogy milyen egy démon? – harsogta úgy, hogy még a falak is beleremegtek.
Ekkor váratlanul kopogtak az ajtón. Lia gyorsan abbahagyta a kiabálást, Gerard pedig nyögött egyett, hogy nyugodtan nyissák csak ki. Maria nyitott be döbbent és zavarodott arccal.
- Csak gondoltam megkérdezem, melyik szoba üres még...jó ég, hallottam olyanokról, akik magukba beszélnek, de te eléggé magas szinten űzöd. Mintha egy teljesen más ember lenne itt melletted.
Gerard idegesen vakarta meg a fejét.
- Nos... az a nagy helyzet, hogy van is. – mondta halálkomoly fejjel, miközben elővette az amulettet – Látod ezt it?
A vámpír tüzetesen megvizsgálta a tekintetével az ékszert.
- Igen, fel is figyeltem rá.
- Nos, van még egy társam, akivel nem találkoztál. – nyújtotta előre a medált a hatás fokozásaképp.
- Az a kis kacat?
- Hé, ki a kacat, te arrogáns féreg? – harsogta a lány, miközben a nyaklánc közepét kitöltő zafírkristály élénkén kezdett villogni.
- Vaó...mi van a nyaklánccsajjal, mindig ilyen zabos?
- Lányok, lányok...egyelőre próbáljunk meg nem egymás torkának ugrani. Haladjunk apró lépésekkel.
És ekkor Gerard elmesélt mindent, amit róla és Liáról tudni kell. A találkozásukat, hogy hogyan képes neki az erejét átadni, hogy mi célból kötöttek szövetséget és hogyan képesek a gondolataikat és az emlékeiket megosztani. Maria egész végig csendben figyelt. Egyszer sem szakította őt félbe, csak nmán bólogatott, olykor-olykor hümmögött egyet. Mikor pedig befejezte nem csinálj mást, csak felállt a helyéről, és egy elégedett karlendítéssel jelezte, hogy mindent megértett.
- Különben nem furcsa neked pont egy lánnyal osztozni az elméden? – nézett rájuk pimaszul vigyorogva.
- Miért lenne gond...? – kérdezték szinkronban.
Maria egy erőteljes mozdulattal a homlokára csapott.
- Nem, igazatok van...én voltam a hülye.
Vett egy mély levegőt, majd megpróbálta ismét megszólítani Liát.
- Mindenesetre értem, miért nem bírod a fajtámat. Kicsit nehéz volt gondolom megbarátkozni a gondolattal...
Lia ekkor váratlanul elkacagta magát. A nevetésének zaja betöltötte az egész termet, olyan hangos volt. Könnyen érezni lehetett, hogy gúnytól és megvetéstől bűzlött a hangja.
- Hogy én megszokni? Ugyan mit? Azt a bárgyú képedet?
Maria agyában ekkor pattant el a cérna.
- Na ide figyelj, töpszli. Én más vagyok, mint azok a besavanyodott vén szarságok, és ha ezt nem vagy képes felfogni, ezer örömmel verem bele abba a szögletes fejedbe! – lendítette a nyaklánc felé az öklét.
- Magasról teszek rá, mit gondolsz! Nem fogok soha, ismétlem soha egy alávaló fogas rohadékkal barátkozni!
- Hé... – dörzsölte meg az orrnyergét idegesen – szellem létedre elég nagy szád van ám...
- Tényleg? Neked meg fogas létedre elég rusnya modorod! – vágott vissza neki gőgösem.
Leo már egy ideje próbált az ajtón kívül állva, annak nekitámaszkodva hallgatózni. Nem sok mindent tudott kifülelni, az erőteljes kiáltozásokból azonban annyi nyilvánvalóvá vált neki, hogy nem ment túl simán a bemutatkozás Liával. Váratlanul nyekkent a kilincs, s mielőtt még elhajthatta volna a fejét, Maria kicsapta az ajtót, de olyan erővel, hogy az nekicsapódott Leo arcának és a deszkákkal együtt a fal felé csapta. A vámpír oda se bagózott neki, csak morcos arccal lecsörtetett a lépcsőn, miközben egyre csak magában morgott, olyasféle szitkokat, hogy „idióta démon”, meg „maradt volna a halak közt”.
A tünde kardforgató szép lassan összeszedte magát. Feltápászkodott, majd a pirosló orcáját dörzsölgetve behajolt a szobába. Gerard még mindig ott volt. Elégedetlen fejjel ült az ágyán, nyakában Liával, akinek az amulettjén is meglátszott, hogy mérges, mert a talizmán közepét ékesítő zafírkristály vöröses fénnyel izzott.
- Úgy látom, nem ment valami jól a bemutatkozás.
- Fogjuk rá. Nem rajtam múlt. – mondta úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné a kettejük viszonya.
- Hát, Liának nem lehet valami könnyű...
- Köszönöm szépen!
- ...arra akartam kilyukadni, hogy nem kéne hagynod, hogy az érzelmeid befolyásoljanak.
- Fura ezt pont tőled hallani, Rainbow. Nem arról van szó, hogy nem hinném el, hogy ő más, egyszerűen csak utálom őket. Utálom és kész.
- Ezt nem értem, akkor se értem. Az a dolog sok tíz éve történt, azóta nem tettet túl magad rajta?
- Nem! és soha nem is fogom! Megmentettem az irháját, ő meg ezzel hálálta meg! – harsogta olyan erősen, hogy még a torony tetején tanyázó madar is felriadtak – Történjék bármi, nem fogok soha többé bírni a vámpírokban, és ez már így is marad. Nem fog menni, nem akarom és ha akarnám se menne.
Gerard és Leo úgy döntött, mára nem érdemes tovább a húrokat feszegetni, így elköszöntek egymástól és elindultak a maguk dolgát tenni. Maria közbe végig ott ült a lépcső egyik fokán. Ott hallgatózott, hallotta Lia minden szavát, kifogását, érvtét. Kis ideig még gondolkozott, mielőtt felállt volna a hideg deszkáról, majd elindult lefelé, hogy körbenézzen még egyszer a toronyban.



Éppen dallamot játszott odakint a hűvős esti szél, a nap alig pár perce bújt meg a horizont mögött, amikor Maria lelkes mosollyal az arcán odasomfordált Gerard mellé. A démon éppen egy régi nyelveket taglaló könyvet bújt, miközben valami elporladni látszó papírt szorongatott az ujjai között. Nem volt nehéz kitalálni, mi foglalkoztatja, de Mariát ez akkor nem is érdekelte. Neki valami másra volt szöksége.
- Hé Ger, a földön jársz még?
- Mondtam, hogy ne hívj így. – sóhajtott egy nagyot.
- Hülye fogas...
- Mindegy. Kölcsön tudnád adni Liát egy kis időre? Kellene valamihez.
- Micsoda!? Mi vagyok én valami hangoskönyv, arról szó sem lehet!
Gerard végignézett legújabb társán. Ugyanaz a Maria von Neulander volt, aki korábban megismert. Éppen ezért teljes magabiztossággal adta át neki a nyakláncot. Természetesen Lia nem hagyta magát ilyen könnyen, bár sok választása nem volt, de az allizúója egyfolytában püfölte Gerardot, majd miután átkerült a másik kézbe Mariát is.
- Veszed le rólam a mocskos mancsaidat! Nem hallod! Én esküszöm, ezért egyenként töröm el minden csontodat!
A vámpír mintha nem is hallotta volna, fogta és lesétált vele. Gerard pedig foyltatta, amit félbehagyott. A két lány útja a fölszintre vezetett, ahol Maria leült az egyik asztal mellé, a talizmánt pedig az asztallapra hajította olyan erőseb, amilyen erőseb csak tudta.
- Áu! Vigyázzál, összekarcolod a borítását!
- Csöndet, Nyakláncka...
Maria óvatosan odahúzott egy nagy hordót az asztal mellé, majd egy jól irányzott mozdulattal lecsapta a fedelét, odanyúlt Liáért és a hordó szája fölé lógatta.
- Háh, azt hiszed ez megrendít? Hiába mártasz forró olajba, úgyse érzek semmit! Ididóta!
Maria elmosolyodott.
- Ki beszélt itt olajról? – mondta vigyorogva, majd beleejtette Liát a hordó tartalmába.
A vámpír ezután magához vett egy hatalmas korsót, és nagyot merített, a hordó tartalmából.
- Egek, hosszú éjszaka lesz ez... – morogta magában, miközben merengő szemekkel bámulta tükörképét, amit a kupa tartalma vetített rá.
Nagyot lendített a poháron, és kiitta annak tartalmát. A bor, amit az alkalomra választott kitűnő évjáratnak bizonyult. Akárki is lakott is korábban, remek ízlése lehetett...még akkor is, ha tele volt csontokkal meg hullákkal a ház.
~ Hm...lassan ki kéne már vennem...
Óvatosan feltűrte a ruhája ujját és lenyúlt a hordó mélyére, kiemelve onnan Liát, majd egy hanyag mozdulattal viszsahajította az asztalra.
- Na, milyen volt az első merülés, csajszi?
Lia furcsamód fél percig meg sem tudott szólalni.
- Szé...szédülök...
- Nocsak, végül csak sikerült lejjebbvenni a hangerőt? – kérdezte pimaszul.
- Kussolsz! Nem azért...csak nem tudom kitalálni, mit vágjak a fejedhez, te...te...tudod mi!
Maria gúnyos hangon elkezdett nevetni.
- És még te akartad leharapni a fejem! – kacagott, miközben a kezével az asztallapot csapkodta.
- Nem is...az nem úgy volt!
- Nem e... – nézett rá baljós tekintettel – akkor meséld el nekem, hogy is volt...
Leo nagyjából fél órával később ment le a földszintre, hogy készítsen magának valamit éjszakára. Mikor rátalált a két lányra, már egymást átkarolva nevettek és beszélgettek annak a nagy hordó bornak a társoságában...illetve nagyon úgy látszott, mert Maria az egyik kezét a levegőben tartotta, fittyet hányva rá, hogy mennyire zsibbad, valószínűleg ott lehetett Lia illúziója. A kardforgató örömmel nyugtázta, hogy végül csak sikerült megtalálniuk a közös hangot, még ha ehhez egy kis segítség is kellett. Bár ő eddig sem aggódott értük, amilyen elszánt volt Maria biztosra vette, hogy sikerrel fog járni. Ami pedig leginkább bizonyítja az elhatározottságát, az az, hogy jól emlékezett rá, mi mormolt magában Maria, amikor elsétált mellette a lépcsősornál.
- A teringettét...hiszen diplomata vagyok...be tudok férkőzni akárki szívébe...

Látom nem tudod lehámozni az anime felhangot, de nem is feltétlenül baj.
Kissé elbizonytalanítottál, hogy Lia végül is miképp van jelen és mennyire él így, hogy boroshordóba dobott nyakláncától be tud csípni és szellemalakban átölelhette Mariát, de a történet mindenképpen aranyos volt és jár érte a 100 TP és 1000 váltó.

UI.: Bocs a késésért

.

A hellenburgi nagykönyvtár egyik eldugott sarkában járunk, ahová még a nap is alig sütött be. Jobb is volt így, hogy a félhomály miatt senki sem látott oda be. Gerard éppen tajtékzott a dühtől és a haragtól, ahogy egy nagyjából két kilós könyvt teljes erejéből a földhöz vágott.
- Ez sem jó! Egy rohadt szó, egy istenverte szó sincs ezekben a könyvekben! Hogy lehetséges ez?! Barlangban laknak, vagy mi a csuda!
Aleena ott állt alig fél méterre tőle. A testét egy hosszú, felnőtt ember számára készített köpeny takarta le. Mivel jócskán hosszabb volt, mint ő maga ezért a széle egy részében súrolta a földet. Leginkább úgy nézett ki, mint egy dísztelen, koldusember részére készült palást. Bár már nem volt tagja a Veroniai Kegyelmes Egyháznak, a testén függő láncok azonnal elárulták volna, hogy inkvizítor, márpedig az inkvizítorokat nem látják szívesen Hellenburg falain belül. A köpennyel viszont érdekes módon egyáltalán nem nézte ki senki, ennek talán az lehetett az oka, hogy a protestánsok fellegvárában a híres tolerancia miatt elég sok gyanús alak mászkált fel-alá, akik nem szerették az arcukat, vagy a testüket mutogatni. A lány ezen agyalva csak arra tudott gondolni, milyen ostoba dolog volt a déliektől, hogy ennyire nyitottak lettek. Dogma megvetése ide vagy oda, voltak dolgok, amikről azóta sem változott a véleménye. A lány most éppen egy halk sziszegéssel próbálta meg társát lecsendesíteni.
- Ne pisszegj, attól csak még feljebb szökik a szívverésem...
- Nyugalom Ger, ideges leszel. – jegyezte meg Leo a szokásos szarkazmusával, miközben egy másik könyvet bújt. Mivel egyedül ő tudott tündéül, az tünde nyelvű könyveket neki kellett átfésülnie.
- De ha egyszer ez a tetves könyvtár egyetlen sort sem tart azokról a „nefilimekről”, vagy hogy a fenébe is hívták őket!
- Még mindig nem érte, miért akarsz mindenáron találkozni velük?
- Azok a senkiháziak valami elképesztő erőt birtokolnak. Olyat, amit eddig még sosem láttam. Még a gyomrom is a feje tetejére állt, amikor azzal a szörnyeteggel sodort egyfelé a sors folyama. Ha csak belegondolok, milyen titkokat őrizhetnek, máris...áh...! – mintha csak varázsige lett volna, azonnal a fejéhez kapott, mert újra előtörtek az elvonási tünetei. Pár perccel később már Hellenburg zsúfolt utcáit járták.
- Elegem van a sötétben tapogatózásból!
- Miért nem keresel egy nefilimet és faggatod ki? – a hangja mint mindig, most is olyan volt, mintha ez mindenkinek magától értetődő lenne.
- Nem is rossz ötlet.
- Persze, majd biztos beszélni is fog egy démonnal...
- Azon könnyen segíthetünk. – vigyorgott bájosan ijesztően a hajdani inkvizítor.
- Amúgy is, az ostoba emberek mindenütt istenítik őket. Egyedül kell rájuk találjunk, a népes városoktól távol.
- Nos, akkor ez eldőlt. Keresni kell egy nefilim tábort, vagy valami ahhoz hasonlót.
- Azért ne siessünk ennyire. Ha találni akarunk egy ilyet, egyetlen egy biztos pont van az egész világon: egy templom.



Egy apró kis városkában szálltak meg, valahol a Nordenfluss mentén. Lakói egyszerű emberek voltak, akik halászatból, földművelésből, kézművességből, vagy kereskedelemből éltek meg. Amióta fegyverszünetet kötöttek, még a háború szele sem fújt errefelé. Ennek ellenére meglátszott a kis kolónián, hogy átélt már egyet s mást, az épületek többsége is elég leharcolt volt, több helyen elhagyatott, romos házak álltak. Olyan volt, mint bármelyik másik település a hajdani frontvonalon. A várostól nem messze egy apátság is helyet kapott, elég nagy ahhoz, hogy a különféle „angyali csodatevéseken” túl más, használható információval is tudjanak szolgálni.
- Ez már a negyedik nyamvadt város. Kezdek unatkozni...
- Nem a te ötleted volt?
- Igen, de azt hittem, ennél könnyebb dolgunk lesz.
- Na ja, eddig minden templomból el kellett menekülnünk. – vakarta meg a fejét.
Reménytelen helyzetnek látszott. Eddig nem csináltak semmit, csupán megálltak minden város mellett és megpróbáltak belopózni a legközelebbi templomba, hogy beszélhessenek a pappal, apáttal, püspökkel, vagy egyéb más tisztviselővel. Senki sem gondolta, hogy könnyű dolguk lesz, de így hogy már a harmadik várost hagyták maguk mögött üres kézzel, kezdtek kételkedni a terv sikerében.
Gerardnak bűntudata is volt emiatt. Eddig minden esetben ő mondta, hogy induljanak el a következő városba. Egészen más tervei voltak egy bizonyos, célnak megfelelő templommal, de ebbe a tervébe Lián kívül nem avatott be senkit. Így aztán azt hazudta, hogy csak kérdezősködni fognak. A többiek persze könnyedén le tudják olvasni az arcáról, amikor hazudik, éppen ezért fejtette út közben a tervét, amikor háttal állt nekik. Ily módon még a saját társai sem sejtették, hogy mire készül.
A városban több egyházi személy is tartózkodott. Jól felismerhetőek voltak a jellegzetes ruházatukról. Természetesen most is, mint mindig azzal kezdték a munkálkodást, hogy kifigyelték őket, hogy néznek ki, miket csinálnak, aminek nem igazán volt semmi értelme, vagy legalábbis sem Leo, sem Maria, sem Aleena nem tudta, miért csinálják ezt. A városban helyet kapott egy templom is, ahol két pap munkálkodott a közeli apátságtól függetlenül. A két pap közül az egyik éppen az utcákat járta, talán a piacra igyekezett, talán csak áldást adni, ezt nem tudták pontosan megmondani.
- Oké, úgy csináljuk, ahogy eddig. Elterelem a figyelmét, ti pedig addig lopózzatok be a templomba.
- Nem az apátság a célunk?
- Türelem... meglesz az is.
A három másik bólintott, majd elindultak a templom irányába. Gerard pedig óvatosan megközelítette a papot. Nem kellett sokat várnia, hogy megérezze a jelenlétét. Azonnal el is kezdett forgolódni, tekintetével jobbra-balra körözött. Könnyedén megtalálta Gerardot, aki abban a szent minutumban, hogy feléfordította a fejét, elkezdett futni előle. A tiszteletes hagyta, hogy szem elől tévessze, elkezdte követni.
Nagyjából tíz percnyi macsa-egér játékot követően Gerard a város szélén, egy jelentéktelen, poros kis utcában megállt. Nem volt fáradt, és tudott volna is menekülni még más irányba is, de nem ez volt a célja. Pont azt akarta, hogy kettesben beszélhessen a pappal.
- Arcizmod sem rendül! – ordította a közben őt utoléri tiszteletes. Egy húszas évei elején járó férfi lehetett, egyszínű ruhában, ami mindenféle díszítést mellőzött. Egyetlen ékszere az ujján díszelgő pecsétgyűrű volt, talán valami rangot is birtokolt, hogy ilyen csecsebecséket viselt. Meglepően határozott és bosszús arckifejezéssel nézett farkasszemet a démonnal.
- Ej, ennyire nincs semmi dolgod. – élcelődött vele Gerard. A feje felett rövidesen meg is jelent az első varázslat, egy szent fénysugár formájában. A csapás azonnal meg is akadt egy árnypajzsban, mivel hogy a démon előre számított erre a lépésre.
- Nem fertőzöl meg a bűnös lelkeddel... – mondta a pap immáron kissé határozatlanul.
Buzogányt ragadott és elkezdett rohamozni. Gerard testén azonnal megjelentek az árnypáncél és az erő szavának pecsétjei. A pap lesújtott a fegyverével, melyet a másik a puszta kezével könnyedén megállított. Ugyan megérezte a fegyver súlyát, de a két varázslat több mint elég volt, hogy különösebb grimaszolás nélkül, kísérteties magabiztossággal hárítson.
- Csillapodj, ha harcolni akarnék, már nem élnél.
A pap ijedten hátrált ki. Leeresztette a fegyvert. Bele sem gondolt, hogy a démon talán nem képes minden ütését ilyen módon hárítani.
~ Helyes, ez végre hajlandó meghallgatni. – gondolta magában. Némiképp meg is lepődött, mert eddig minden városban úgy vették, mintha meg sem szólalt volna.
- Mit akarsz, átokfajzat?
- Ez a te városod?
- Talán valami bajod van vele?
Gerard ekkor gyorsan felidézett magában egy varázsidét, majd aktiválta a bűnlátását. Némi kapzsiságot érzett a pap felől áramlani, de semmi többet. Másra számított, azt remélte, hogy egy háborús vidék elcsigázott városának papja talán kissé fogékonyabb lesz a bűnbeesésre. De valamit érzett így biztosra vehette, hogy a kapzsiság gyökeret vert a fiatal pap lelkében.
- Az emberek szenvednek. A háború megviselte ezt a földet. Innen érzem, ahogy a bűn megkörnyékezi a város lakóit.
- Azért vagyok én itt! – felelte dacosan.
- Kérlek, nem kárörvendeni jöttem. Megoldást kínálok.
Egy látványos mozdulattal benyúlt a köpenye alá, majd előhúzott onnan egy könyvet. Meg sem várta, míg reagál valamit, azonnal kinyújtotta a karját és odadobta neki. A pap zavarodottan nyúlt utána, kis híján ki is ejtette. Erősen belemélyesztette z ujjait a bortójába, majd az arca elég emelte. De amint meglátta, mi van ráírva, kis híján elhajította.
- Ez itt egy német nyelvű Biblia!
- Ej, nem kell mindjárt őrjöngeni.
- Ilyennel csak az eretnekek merik beszennyezni a kezüket!
- Itt a határ mentén – folytatta ügyet sem vetve a pap tiltakozásaira – a kutya se nézi, milyen nyelven imádkoznak az emberek. A protestáns eszmék miatt a déli falvak és városok hamarabb talpra állnak. Ezt érdemes lenne figyelembe venni. - azzal sarkon fordult és elindult a másik irányba.
- Hé, gyere vissza, te!
- A könyvet tartsd meg. Nem érdekel, ha ki se nyitod soha.

A várostól fél mérföldnyire egyesült újra a kis csapat. Érkezéskor beszélték meg, hogy dolguk végeztével itt gyűlnek össze és beszélik meg, mire jutottak. Gerard érkezett oda utolsónak, a többieknek nyilván sikerült hamarabb belopózniuk a templomba és kideríteni valamit. A démon nélkül egyszerű kis vándorkompániának tűntek és a gyanakvó egyháziak szemében is.
- Csakhogy ideértél. Már azt hittük, feldobtad a talpad. – a hangja mint mindig, most is telve volt iróniával.
- Gondoltam minél tovább feltartom.
- Jól is tetted. Mint az kiderült, pár vándor nefilim nemrég járt erre. A közeli apátságban szálltak meg néhány napra, aztán továbbálltak. Azok ott biztosan tudják merre vannak.
- Először is írunk egy levelet az apátságnak, majd eljuttatjuk oda. – kezdtek neki a terv kovácsolásának – ott találnunk kell valakit. Valakit, aki jelentéktelen és emiatt nem érti meg, mekkora jelentőssége van annak, hogy beszélünk vele.
- Csak egy bökkenő: még így is, hogy a Neulander család tagja vagyok, nem fogják elolvasni a levelünket.
Gerard váratlanul elmosolyodott. Előrenyújtotta a kezét, és megidézett egy sor pecsétet.
- Ki mondta, hogy a te neveddel írjuk alá...
Az árnyak szép lassan elkezdte gyülekezni a tenyerével. A kavargó sötétség összetömörödött, majd lassan megformálta egy keres tárgy alakját. A többiek elképedve nézték, ahogy a Gerard kezével összpontosított színtiszta mágia szép lassan felveszi a korábban látott fiatal pap pecsétgyűrűjének alakját.

Hosszú és unalmas gyalogút következett nem más irányba, mint a város templomáig. Gerard és Leo is velük tartott remélve, hogy hallanak vaami érdekes indormációt.
- Nem ellenség.
- Itt járt? – szólalt meg a félangyal is, nyilván a korábban legyőzött kultistára utalva.
Ahogy odaérnek a templom elé, Gerard és Leo váratlanul megtorpan.
- Azt hiszem, most elválnak útjaink.
- Úgy bizony. Odabent nem látnak minket szívesen...
Maria közben már egy ideje beért a városba. Azt a szekeret keresi, amivel a megboldogult kalandorok jöttek, mert az már úgy sem fog nekik kelleni, ő meg nem akar semmiféle erőfeszítést tenni, hogy szerezzen egy másikat.
Gerard óvatosan leül a földre, közvetlenül a templom elé. Leo inkább állva marad, nem szeret ülni, mert elzsibbadnak a lábai. És a föld is pörös, nem fűvel borított, ami kicsit kényelmetlen neki
- Szerinted miről beszélgethetnek.
- Ú, hadd találjam ki! - szólalt meg Lia most, hogy senki sem maradt, aki hallaná - "A borzalmat elűztük, mert mi ilyen hősies, bátor angyalszárnyas szörnyikék vagyunk!"
- Meglep, hogy egyáltalán nem hoz lázba...
- Engem is - feleli Gerard - a harc elég sok új információt adott. Elmúltak az elvonási tüneteim. - billeg jobbra balra, miközben felüdültem mosolyog.
Álldogálás közben Leot elkezdett merengeni. Nem gyakran szokott ilyet, de most kivételesen megesett.
- Te, Maria nem úgy tudja, hogy még az életünkért nyögünk?
- Fene gondolta volna, hogy ennyire alábecsülnek.... - csapott nagyon a démon a combjára - Valahogy tényleg jelezni kéne neki...
Gerard egy hirtelen ötletből vezérelve kieresztette a sötét auráját. Maria mindeközben csalódottan indul visszafele, szekér nélkül, merthogy a lovakat nem találta sehol.
~ Ger és Leo úgyis el tudnak menekülni. A többiek meg... hát kár értük.
Szép lassan múlnak a percek. A többiek még mindig a templomban lógatják a lábukat. Még mindig nem hallottak semmi érdekeset, és még mindig nem jött elő onnan senki, hogy beszéljen is nekik.
- ...mi a fene tart ennyi ideig. - Gerard kezd ideges lenne. Ha túl sokat emészti magát, a végén még ismét előjönnek az elvonási tünetei. Feláll hát, majd a földet bámulva elindul a templom ajtaja irányába.
- Hé-hé... nem lesz ebből baj? - vonja fel Leo a szemöldökét.
- Szerinted nem lennék képes megölni őket? - mondja töretlenül, majd nagy léptekkel halad tovább.
Mintha csak valami varázsige lett volna, azonnal fel is tűntek a többiek, szinte egyszerre kicsődülve a templomból. Előttük nem sokkal repült a korábbi kis sárkányka, aki olyan meggondolatlanul nekirontott az ellenségnek. Első dolga volt nekiesnie Gerardnak, felmászni a hátára és fel-alá mozgolódni. Hogy ez most egy jó dolog e, vagy sem, azt képtelen volt a trió bármelyik tagja eldönteni.
- Nyugodj már meg, te hülye dög. – mondta a gazdája, a korábban látott sötét tünde, miközben előkapott valamit a ruhája alól - Ja, amúgy ha jól emlékszem, Ti ezt kerestétek
Egy fiola volt nála, benne valamiféle zavaros folydékkal. „A mélységi vére”, futott át mindenki agyán hirtelen. Crispin nem is habozott, se szó se beszéd nekidobta a fiolát a démonnak, aki egy ügyes mozdulattal és rezzenéstelen pofával elkapta.
- Használjátok egészséggel...bár nem tudom, hogy mit akarsz vele kezdeni.
- Bele se merek gondolni, mikre lehetne használni... oh nem is, bele merek. – miután a vértért nyúl, az egyik kezével elveszi, majd a két ujja közé szorítva megcsillogtatja a napfényben, áttekint rajta és elteszi.
- Te hallottad a legtöbbet a kultista szándékairól. A várúr tudni akarja majd, mi történt. Gyere velünk.
- Ez engem is érdekelne...
- Szívesen maradnék kocsmázni, de semmi keresnivalóm Herr Bormannál. Csak útban lennék. Igen. És mindent el is mondtam. Nem hinném, hogy bármit hozzá tudnék tenni a beszámolóhoz. De ha úgy gondolod, akár mehetek is, elvégre már kaptam egy kedves meghívást - biccent Cyne felé.
- Hidd el, Bormann-nál mindenki útban van. Egy beképzelt kis senkiházi barom. Már mint nekem úgy jött le, de lehet, hogy csak én vagyok rossz emberismerő. Meg minél többen vagyunk, annál fenyegetőbben hatunk és könnyebb őt rávenni arra, hogy azt tegye, ami mindenkinek az érdeke. Kivéve, amennyiben a dicsőséges lovagnőnk nem szép szavakkal akarja őt meggyőzni, ebben az esetben sok sikert hozzá.
- Óh, Ery, szívesen a meghívást. A könyvtáras buli után úgy se volt sok időnk beszélgetni. Tényleg, a frissen beszerzett szerelmedet hol hagytad? Tudod, a könyvakrobata elfikédet? Na mindegy is, akkor végül is, megyünk mindannyian Borocskázni?

kis társoság tehát megindul, szép komótos tempóban egyenesen a vár irányába. Hosszú útnak ígérkezik, elvileg akár egy egész napot is igénybe vehet. Egy pillanatra meg is fordul Leo fejében, hogy nem akarnak e inkább hazamenni, netán tovább kutakodni a bányában, de Gerard ekkor már eldöntötte, hogy ő bizony mint a citromot ki akarja facsarni a kedves uraságból minden tudását...
~ Mi az a citrom?
Maria ekkor mg mindig fel alá csatangolt a városban. Talán még egy jó darabig ott is maradt volna, ha nem jönnek vele pont szembe. Ördögi nagy szerencse, bár a csapatból talán őt kéne a legkevésbé félteni, elvégre tapasztalt diplomata révén könnyedén eléldegélt volna még ebben az Isten háta mögötti faluban is pénz nélkül.
- Nicsak ki van itt?! – ordított Leo egyenesen előre az úton.
A vámpírnak égnek állt a haja, amint a hang irányába fordította a fejét. Odazsaladt és két kezét maga előtt emelgetve próbált valami köszönéshez hasonlót kinyögni.
- Hát ti...hogy-hogy itt vagytok?
- Győztünk.
- Nos igen... így is lehet mondani. – a démonon látszott, hogy igencsak bosszús, amiért nem tudta a kegyelemdöfésnek szánt dárdáját célba juttatni.
Maria egy hálás, megkönnyebbült mosolyt megeresztve odasétált melléjük... aztán minden előzetes jel nélkül úgy arcbavágta Gerardot, hogy összeesett a földön.
- És nekem emiatt kellett elmenekülni?!



Másnap estére érnek csak oda a várhoz, még így is korábban, mint amire számítottak. Nem így képzelte el egyikük sem egy gazdag bányászváros földesurának kastályát. Maga a hely kicsit régiesnek, romosnak, cseppet sem egy fényűző életet élő báró uradalmának képét festette eléjük. Ekkor gondoltak bele, hogy eddig a vidék nem igazán volt híres semmiről, kész csoda, hogy az itteniek a kavicsos hegyvidéki földenek meg tudtak élni. De ki tudja, talán az aranyláz majd ezt a kastélyt is szebbé varázsolja.
- A vár urához kérünk bebocsátást, a Sacra Institutio nevében. – harsogja a dacos lovagnő a tőle megszokott hangon.
- Sziiiaaa Lars-i! Remélem nem felejtettetek el engem! Jöttünk dumcsizni Borocskával, ha nem bánod. Hoztam haverokat is magammal.
Dracon előre trappol és alaposan végig méri az egyik kapuőrt, aztán tüntetőleg elfordul tőle és visszajön a sötét tündéhez. Már épp készülnének beengedni Kristint és Adát, amikor Cyne az előadásával teljesen összezavarja szegény őrök arcát. Egy ideig csak néznek egymásra, aztán Lars szólal meg.
- Maguk... elvégezték a munkát? Vagy maguk hozták a keresztest? - kérdezi bizonytalanul.
~ Munkát?
~ Ez érdekes. Úgy látszik nem csak mi akartuk megkavarni az állóvizet.
~ Akkor volt ez álló, amikor még nem ástak bele e hegy gyomrába…
Kristin bosszúsan, fáradt arccal felsóhajt.
- Félretehetnénk a bohóckodást? Nem hozott senki, magamtól jöttem, azt viszont tudom hogy kik lesznek azok akit az inkvizíció átkísér a Katedrálisba ha nem fordulnak azonnal sarkon és értesítik a báróurat a vendégeiről.
Szavainak súlyát csak tovább nyomja, hog időközben a nefilim is beszáll az erőfitogtatásba, szárnyait megrebegtetve Kristin háta mögött. Gerardnak mosolyra húzódik a szája, aminek a sarkából nem mellesleg még apró patakként csorgott a vér, akkorát kapott Maria páncélos öklétől.
~ Ez kezd nagyon vontatott lenni, csinálj valamit.
~ Türelmetlen barmok. Ha nem rohantak volna nekik, Maria gond nélkül bejuttatott volna minket. Idiótak…
Egyet gondol, s a móka kedvéért ő is beszáll az erőfitogtatásba. Egy határozott lépéssel ott terem a többiekkel egy vonalban, majd aktiválja a Zord jelenlétet, miközben megidéz pár pecsétet a tenyerébe.
- Az időnk ugyancsak drága... - majdnem kicsúszott a száján egy"alávaló férgek" is, de azzal már túllőt volna a célon.
- Annyit mondhatok, hogy semmi közöm hozzájuk, a lovagnő tényleg magától jött, de jobb ha bejelented, mert nagy lendületben van. – próbált meg az egyik katona kinézetű nő, akik velük jött enyhíteni a helyzeten.
Kristin fenyegetésére az őrök egymásra bámulnak, majd bólintanak hogy beengedjék őket, de Gerard zord jelenléte már túl sok nekik. A másik őr, amelyik nem Larsnak hívják, haragosan vágja le a lándzsáját a földre.
- Nem. Ennyit nekem nem fizet az úr. Előbb Johannes, most meg ezek. Felmondok!
Lars pedig inkább így hogy egyedül maradt szépen beenged titeket, de nem kísér föl
- Istenem, annyira hiányoztatok fiúk. Na de akkor, irány előre!
Odafele menet az egyikük megunja a hallgatást és elkezd mindenféle szamárságokról diskurálni.
- Ha jobbra néztek, pár lepukkant lakóházat láthattok, illetve egy barakkot, amit már senki sem használ. Balra nézve a vár egyetlen nevezetsségét láthatjátok: a kocsmát. Nevezetessége kimerül abban, hogy teljesen le van ürüle. Előre pillantva láthatjátok a várúr lakótornyát. Nem nagy eresztés. Se a torony, se a gazda!
~ Hülye ripacs…
Leo és Maria már most a szívükbe zárták a humoros kedvű sötét tündét, egyedül Gerard volt az, aki morcos fejjel hallgatta végig a felesleges monológot.
- Mehetünk, drága barátaim?

Könnyedén feltalálnak a nemes fogadószobájába. Mintha a bűz valamelyest csökkent volna, de azért még így is érződik az az aporodott, kcisit istállószagra emlékeztető aroma, ami körbelengi az egész helyet. Her Bormannt a foteljében találják, lábát épp egy lavór vízben áztatja, és valami koszos pokrócba van csavarva. Először Amyt meg Cynet látja meg, amire felderül a ronda képe.
- Máris visszatértek? Remélem teljesítették a magukra bízott feladatot, különben egy kanyit nem kapnak!
- Egy cseppnyi problémáma botlottunk, de sajnos aranyba nem. És nem jöttünk egyedül. – állt félre egy laza mozdulattal. S valóban, ekkor tűnik fel nekik is, hogy a két kedves egyházi képvileső nyulak módjára bújt meg a hátuk mögött.
- Hát, végül is, valamilyen szinten teljesítettük a feladatot, nem? A falunak szüksége van a báró védelmére, a bárónak meg a falu aranyára. Szépen megegyezünk, hogy igazságosan osztoznak meg az aranyból befolyt jövedelmen és mindenki örülni fog! A falu tud fejlődni, jönnek majd a látogatók, meg a bányászok távoli vidékekről. A mi kis Millingen-ünk szépen cseperedni fog, több bevételhez fog jutni, amiből jut a báró úrnak is. Hosszú távon sokkal kifizetődőbb, mint ha magának követelné a teljes aranykészletet. Tehát most azért vagyunk itt, hogy megegyezzünk abban, hogy a falu összbevételének mondjuk 10%-a az uraságé, cserébe állandó védelmet biztosít a falu számára és békén hagyja őket, nem fog zsarnokoskodni. Ha még is ilyenre vetemedne, akkor van itt egy kedves lovagnő ismerősöm, jó nagy befolyással, aki simán elintézheti, hogy a bárónak rossz napjai legyenek, ha túl kapzsi lenne. Senki sem számít az inkvizícióra, nem igaz? Nem egy túl kellemes emberek. Ha tőlük nem ijed meg, itt van az Úr egyik angyala, aki simán szólhat a kedves öreg bácsinak odafent, hogy problémákba ütköztünk. Ha még ez sem győzi meg magát, akkor még itt vagyok én is, akinek szintúgy vannak jó kapcsolatai. Tovább víve ezt a fonalat, szerintem annak se örülne drága Herr Bormann, ha egy Bukott Angyal tenne magánál látogatást. Tehát, megegyezhetünk abban, hogy mi szépen megtettük, amire kért minket és köt egy kölcsönösen előnyös szerződést Millingen-nel?
~Hm… talán mégsem olyan ostoba, mint amilyennek mutatja?
~ Igen, pont olyan, mint te.
Her Bormann köpni-nyelni nem tud Cyne hirtelen szóáradatától. Egy ideig hallgat, megrágja a mondandót, majd csak ennyire jut:
- Harminc.
- Tizenöt. És így nem lesz bejelentve a birtoka, mint kultisták által aktívan látogatott terület és nem kell rendszeres ellenőrzésre és folytonos keresztes felügyeletre számítania. - fonja össze Kristin a karjait a mellkasa előtt.
Egy pillanatra összeszűkül a pupillája, amikor Cyne elfelejti őt megemlíteni a nagy hatalmú, nyomást gyakorló személyek közt. Némán felemeli a jobb fezét, majd a bérgyilkos háta mögött állva kinyújtja felé a második és harmadik ujját, készen állva hogy egy gyors varázslattal végezzen vele ezért az arcátlanságért. Lia illúziója az utolsó pillanatban kap a keze felé.
~ Elent az eszed?! Ne most szúrd el!
Némi habozás után vissza is engedi a kezét. Maria mindezek alatt értetlenül néz előre. Elvégre a báró a király hűbérese, akkor miért nehezítik meg a dolgát az alkudozáskor. Nem volt ő zsarnok eddig...vagy igen? Leo is pontosan ugyanaz járt a fejében... meg nagyon mehetnéke volt már. A kocsma igazán hívohatóan hangzott, és a legkevésbé sem érdekelték őt a különféle politikai ügyeskedések. Van arany, van pénz, nem elég ez nekik?
- És ne feledkezzünk el a mi munkadíjunkról és mivel ilyen jól végeztük a dolgunkat, még jutalom is járna.
- Esetlen akkor most már tényleg megünnepelhetjük az egyezséget valami pia kíséretében. Vagy még mindig nincs semmi itala a várban, Here Bormann? Izé...Herr, határozottan Herr. Bocsi, nyelvbotlás.
A báró elsápad végignézve a díszes társaságon.
- Kultisták? Milyen kultisták? Mi az a kultista? Áhh a franc vigye el, tizenöt. No kotródjanak innen!
Fizetni persze esze ágában sincs....
- Köszönöm a belátását. Remélem ugyanilyen bölcs lesz a következő látogatásomkor is. - azzal sarkon fordul és kisétál. A szárnyas szörnyeteg szó nálkül követi.
Leo és Maria a többiekkel együtt mennek ki. Gerard megvárja, amíg mindenki más elindul, majd mielőtt mé ő is kimenne, odasúgja a pórul járt nemes úrnak.
- Tudja, a maga helyében a "következő látogatás" után egyszerűen úgy csinálnék mindent, ahogy akarnék. A kutya se fogja nézni... - teszi hozzá, miközben beleharapott a szája szélébe.A másik kettő ezalatt a sor végén ballagva elmélkedett.
- Sikerült végül szerkeret szerezni?
- Lovak nélkül sokra megyünk vele?
- MI?! Akkor most mi lesz.
- Megoldjuk valahogy...
- Persze, aztán megint az lesz, hogy gyalogolnunk kell.
- Hé, nem neked kell a páncélt cipelned.
- Senki se kérte, hogy hord!
- Mondtál valamit, hegyesfülű?!
Gerard ekkor érte utol őket.
- Akkor keressünk valamit és indulás haza.
- Áljunk csak meg! Valaki mintha kocsmát emlegetett volna.
- Oh, ez nem is rossz ötlet. - helyeselt a diplomata.
- Na azt már nem. Indulás haza, elég időt vesztegettünk.
Leo és Maria erre szinkronba teljes erőből fejbevágták Gerardot. A fiú úgy megszédült, hogy összerogyott az ütéstől, és kénytelenek voltak cipelni őt.... igaz nem votl túl megterhelő.
- Na, akkor mehetünk? - kérdezte a vámpír a létező legtermészetesebb hangon, mintha mi sem történt volna.
Mindeközben, míg ők magukkal foglalkoznak, a csapat többi tagja vígan egyeztet a másikkal.
- Mondtam, hogy fölösleges jönnöm. Ami pedig a selfet illeti... majdnem visszakúszott a barlangig, csak hogy neked segítsen. Remélem még találkozunk!
- Cyne, most már jöhet az a pia, rám fér!

Ahogy megbeszéltük, írd fel magadnak te is a 300 tp-t és 3k váltót mint a többiek, illetve plusszban még Maria talált 1 aranyat és 3 rezet, amit szintén felírhatsz magadnak. Természetesen a mélységi trutyit is megtarthatod.

Lovasfutár érkezett még aznap délután az apátság tornyainak lábához. Egyedül volt, s a közelben sem láttak a falon őrködő íjászok senkit. Bebocsátást kért azzal az indokkal, hogy levelet hozott a közeli város templomától. Nem más volt ő, mint Leo, mivel a csapatból ő nézett ki egyedül úgy, mint egy normális, hétköznapi polgár. Sajnos sem egy láncokkal körbetekert lányról, sem egy csicsás öltözetű varázslóról, sem a vámpírról, akiről ordít a származása nem hinnék el, hogy szimpla üzenetvivő lenne.
Nem sokkal azután váltak el egymástól, hogy Gerard sikeresen lemásolta a pap pecsétgyűrűjét. Ezen felbuzdulva elő is rántott a köpenye alól egy papírtekercset, meg egy kevés tintát és megbízta Mariát, hogy írjon valami hihető kifogást arra, miért is keresi a város papja a főapátot. Az indok egyszerű volt, mégis hihető: nekromanták bújnak meg a lakosok közt és szeretnék az inkvizíció segítségét kérni, hogy kiűzzék őket onnan. A többiek ezalatt visszamentek a városba és várták a hírt, hogy merre induljanak tovább.
- Húzzátok fel a kaput! – zúgott egy mély, öblös hang a fal tetejéről.
A kapurostély abban a pillanatban felemelkedett, Leo pedig áthaladt a falak alatt. Az apátság belül sem nyújtott szokatlanabb látványt, mit a horizontról kémlelve. Egyszerű kialakítású, könnyen fenntartható, védelmi funkciókat is kielégítő, szögletes építmény.
- Menjen a lovagterembe. Az apát úr valószínűleg ott henyél éppen.
A lovagterembe érve Leo megdöbbenve tapasztalta, hogy nem is egy, hanem leglább nyolc ember áll ott a különféle mindennapi dolgaikat intézve. Életében nem járt még vendégként egy erődben, a Tünde Erdő meg nem a különféle magasztos várai és kastélyai miatt olyan híres, így fogalma sem volt róla, hogy ennyi ember van itt. Szerencsére Gerard előre számolt ezzel és részletes felvilágosítást adott neki Lia emlékeiből, hogy is néz is egy apát, vagy éppen főapát ruházata, a rangjelzéseivel együtt. Könnyen ki is szúrta az illetőt, odament elé, majd tünde módra meghajolt előtte.
- Adjon Isten, apát uram. Híreket hoztam a várostól!
Az apát első ránézésre egy barátságos, ötvenes évei közepén járó férfinak tűnt. Leo szinte már bánta, hogy hamis okokkal zargatták őt, csahogy valamicske információt szerezzenek a nefilimekről. Mint legtöbb szerzetestársa, ő is hosszú, bokáig érő köpenyt viselt, mely jelen esetben hófehér színben pompázott. Volt rajta nem egy ékszen, vagy díszítő elem is, ezek közül némelyik rangjelzés, némelyik egyszerű ékszer volt, hogy pontosan melyik melyik, arra Leo már nem emékezett.
- Üdvözöllek, fiam. Mutasd mit hoztál.
Az illető a levélért nyúlt, amit Leo készségesen át is nyújtott neki. Kissé öreges keze tőle nem várt módon, különös határozottsággal ragadja meg a papírost, a tünde még érzi is, ahogy átlagon felüle lendülettel kitépik a levelet a kezéből.
~ Eddig sínen vagyunk. Már csak az kell, hogy elhiggye, amit Gerard és Maria írtak neki. Egek, mintha felnyársalna a tekintetével...
Az apát magához vette a tekercset, majd kibontotta és figyelmes szemekkel nekilátott olvasni. Nem kellett neki sok, hogy megértse az üzenet lényegét. Aggódó, gondterhelt arccal bólogatott, amikor a levél végén megpillantotta a város papjának pecsétjét, amit a Gerard által lemásolt gyűrű hagyott ott.
- Kezeskedem a város biztonságáért. – engedte le a kezét, s nézett mélyen Leo szemébe – Még naplemente előtt odaküldök pár embert, hogy tisztítsák meg a várost.
Leo önfeledten sóhajtott egyet a gondolataiban. Minden úgy történt, ahogy azt megjósolták. Már csak egyetlen egy dolog hiányzik.
- Szeretnék megpihenni a vár falain belül.
- Természetesen. – válaszolt neki szinte azonnal – A barakkban megszállhat a többi zsoldos között.
- Értem. Akkor ha megbocsát, nem is rabolom tovább az idejét.
Egyenesen az egyik torony felé vette az irányt, majd amint talált egy lépcsőt, felloholt rajta egészen a várfal tetejéig. Ott aztán alaposan megszemlélte a kilátást. Ahogy az várható volt, az apátság pereméről sokkal messzebbre lehetett látni, mint egyébként. Ha valaki, hát az egyik itt álló íjász biztosan tudja, amit akarnak. Meg is szólított egyet.
- Hé, nem bánod, ha itt lógatom a lában egy kicsit? – az jász bólintott, mire Leo leült a vár peremére.
Sokáig aztán nem is történt semmi. A tünde próbálta úgy rendezni a szavait, hogy abból ne jöhessenek rá, mire is kíváncsi. Ennél fogva aztán sokáig nem is szólt egy szót sem, csupán állt egyhelyben és bámult a semmibe. Aztán az országutat kémlelve egyszercsak megszólalt.
- Szerinted mennyi idő eljutni olyan messzire? – a hangja naiv volt és kíváncsi, körülbelül olyan, mint egy átlag tündéé, aki kimerészkedett az erdőből. Ezen a ponton megértette, miért pont őt küldték erre a feladatra.
- Fél nap sincs. Látod, – mutatott előre – amott van a város ahonnan jöttél?
- Gyakran járnak erre?
- Á, ki van halva az egész hely, a farkasok sem bóklásznak errefelé.
- Tényleg, hallottam hogy itt járt pár nefilim. Tényleg olyanok, mint amilyennek mesélik?
- Naná! Én sem hittem el, amíg a saját szememmel nem láttam. Mintha nem is halandók lennének. Olyan volt a látványuk, mintha egy álomba csöppentem volna.
- Merre mentek egyébként?
- Észak felé, az országúton. Ha jól emlékszem... – Leo meg sem várta, míg befejezi, egyszerűen sarkon fordult és elindult lefelé.
Talán még utánakiálltott, hogy várja meg, amíg befejezi, erről árulkodott az a tompa hang, ami Leo fülét megcsapta a lépcsőn lefelé rohanva. Már azóta kényelmetlenül érezte magát, hogy először betette a lábát az apátságba.



Másnap reggel egy kis csapat kíséretében indult vissza a társaihoz...azaz két társához. Gerard azóta sem tért vissza. Nem kellett sok, hogy közel érjenek egymáshoz, mert ő is az apátsághoz akart eljutni, kicsit más úton. A füves pusztán könnyedén észrevette, ahogy a lovak léptei felkavarták a port, azonnal letért az országútról és megvárta, amíg elhaladnak mellette. Az egyik utazó keresztest talán észre is vette, mert egy pillanatra megállította a lovát. De ezen a vidéken, a frontvonal mellet gyakran kóboroltak démonok, szinte képtelenség volt mindet megregulázni, vagy kiirtani, így aztán nem is tanusított neki túl nagy jelentősséget. Ráérnek aggódni, ha elintézték a faluban, amit találnak.
Ez volt Gerard szerencséje, mert így gond nélkül eljutott az apátság falaihoz. Nem volt nála se ló, se szekér, alvás nélkül bőven volt ideje, hogy egy este alatt megtegye azt a pár mérföldet. Mikor elérte az apátság falait, már tudta, hogy észrevették. A Pehelykönynedség már működött, amikor pár kecses ugrással az egyik toronyablakban landolt, valahol fennt a fene tudja hanyadik emeleten.
~ Hm...mostanra már biztosan elindult pár ember, hogy megnézze a falak tövét.
~ A démon érzékelés nem elég pontos, hogy megmondják vele, a falakon belül, vagy kívül vagy e. Ha a fal mellett mozogsz, beletelik egy kis időbe, mire rájönnek, csak csak kívülről kerülgeted az épületet.
~ Addigra biztos belefutok valakibe.
Nem is kellett sokat várnia, azonnal meg is jelent egy pap. Valahol a közelben lehetett, amikir megérkezett, ha a démon érzékével pontosan meg tudta mondani, bejutott. Kezében már ott feküdt a nyitott biblia, már mintha kántált is volna valamit.
Gerard szemügyre vette az ellenfelét. Szikár volt, szőke hajú, fiatalos arcú, talán ő is hasonlóan nézne ki, ha nem fogadta volna el a démon áldását. A testartása elárulta, hogy nem valami tapasztalt harcos. Fiatal pap lehetett, kezdő. Nem is csoda, hogy gondolkodás nélkül harcba kezdett ellene. Nagy hiba volt...
- Ötleted sincs, kivel kezdtél ki, igaz... – suttogta megnyerően.
Ahogy a szent fény csapott volna le a magasból, Gerard egy hirtelen ledülettel odasuhant elé, majd megidézett a kezébe egy árnyszablyát és ledöfte a papot. Szerencsétlennek arra nem volt ideje, hogy a buzogányáért nyúljon. Még utolsó erejével megpróbált utánakapni, de egy egy kilós démonnak semmiség volt hátraugrani, a pengét a bordái közt hagyva. Gyors győzelem volt, alig kellett pár másodperc, hogy a fájdalom allélt állapotba taszítsa az ifjú egyházit.
Gerard közelebb lépett hozzá. Lábát a feje búbjára helyezte, majd nekilátott kiszipolyozni belőle a maradék erőt, ami még benne maradt. Jól jön az, ha netán nehezebb lesz elmenekülnie. Jól tette, hogy sietett, mert pont abban a pillanatban ért oda két másik társa a néhai papnak. Ők már nem voltak olyan meggondolatlanok, megálltak előtt, hogy alaposan szemügyre vegyék.
- Elkéstetek! Ez az átkozott lélek már a pokol istenének elemózsiája!
~ Haver, honnan szülöd ezeket a hegyibeszédeket? – nevetett a lány illúziója közvetlenül mellette.
- Vegyétek intő jelnek. A megyétek mostantól a mi domíniumunk!
Mielőtt még bármit is tehettek volna, a lángoló tekintetű démon fogta magát és kiugrott az ablakon. A kőve vájt nyílás peremén óvatosan megtámasztotta a lábát, majd akkorát rúgott magán (természetesen a varázslatának segítségével), hogy lóval se tudták volna utolérni.
Kisvártatva még több pap és lovag érkezett hozzájuk. Döbbent arccal állták körbe elesett társuk hulláját. Nem értették, miért halt meg. hogy miért jött ide az a démon? Hogy miért ment el azonnal. Az egyik lovag magaszto léptekkel verekedte át magát a többieket. A palástjából azonnal kiderülhetetett, ő volt az apát, aki a rendet vezette.
- Ki tette ezt! – harsogta vérgőzös hanggal.
Az egyik pap válaszul kimutatott az ablakon, ahol még látni lehetett látni Gerard alakját alábukni a horizontnak. Egyenesen a város felé igyekezett.
- Azt mondta, a meghódítják a megyét... – suttogta az egyikük.
A főapát nem szólt egy szólt egy szót sem. Elfordult társa holttestétől. A többiekegtől egyig követték. Izzott körülöttük a levegő, páruknak az is nehezére esett, hogy ne rántsanak azonnal kardot.
- Indulás, emberek! Megtaláljuk a szentségtelen fajzatokat...
Ő és a többi harcos némán, szinkronban lépve megindultak levefé, a lovaikhoz.
- és fürdőt veszünk a vérükben!

Mostmár végképp nem értem mire megy ki ez az egész, de nem baj, alig várom, hogy megtudjam. Ahogy ígértem a reggeli kávém mellett olvastam el és jó kísérő volt mellé. Írd fel magadnak a 100 xp-t és 1000 váltót!

// Ez az az élmény, amiért nem jár TP. Avagy, Timeskip a csapat többi tagjával, míg Gerard a Köderdőben mulatta az időt//

Két hatalmas sziklát kerülgetett a patak a Köderdő fái között. Ez volt Aleena szerencséje. Ha nem akad meg az uszadék ebben a még sziklában, talán még volt is a világ vége felé sodródna. A parton feküdt, vizes ruhában, arcával a fák lobjait fürkészve, miközben nagyokat lihegett.
~ Valahogy túléltem...vissza...kell...jutnom....
Megfordult, majd a két kezével remegve megtámasztotta magát, hogy körbe tudjon nézni. Körülötte mindenhol fák és fák, sűrű lombok, megannyi világító gomba. A fényük egyre erősebben látszódott a bozótosban, ahogy a nap szép lassan elindult lefelé. Alkonyodott.
~ Hehe, ha az öreg mester most látna. „Tanulj meg úszni, gyermeken, jól fog jönni...” – elképzelte, ahogy hajdani tanára, egy vén inkvizítor nevet most rajta valahol a tágas mezők közepén, ahonnan származott, hiszen ott aligha ér bármi víz deréknél tovább.
Lassan sikerült feltápászkodnia. Bár a vízben sodródás elég sok erőt elszívott belőle, szerencsére komolyabb sérülés nélkül megúszta ezt a kis kalandot. Ám ahogy alaposabban szemügyre vette a körülötte elterülő erdőt, akarva akaratlanul rájött, eltévedt. A víz mentén visszafelé sem látszott semmi út, vagy ösvény, ráadásul visszafelé sem tudott elindulni. A patak medre végig emelkedett a forrás irányába, több helyen érdes sziklák közt csordogált.
~ Hát persze! Minden folyó a tenger felé folyik. Ha követem, előbb utóbb ki fogok jutni az erdőből.
Akkor aztán keres magának egy lovat, és elindul felkutatni a többieket...



Maria értetlenül állt a falu kapujában. Összesen két út vezetett a faluból, ahol megküzdöttek a Közös Tudatot birtokló nekromantákkal. Visszafele jövet, miután nem talált segítséget sehol nem látta Gerardot. Csak visszafelé mehetett. Akkor vagy meghalt, vagy otthagyta őket. Szép lassan a felhők felé fordította a fejét. Szerencsére még megvolt neki a lova. Talán napnyugtáig még meg tudja találni.
~ Szinte biztos, hogy megnyerte a csatát. Ugyanannyi holttest van itt, mint ahány ellenfele volt. Ő pedig eltűnt. Nyert, aztán továbbállt anélkül, hogy összevártuk volna egymást?
Megsarkantyúzta a lovat, és elindult visszafelé az úton. Ahogy körülötte egyre inkább elsötétedett az erdő, úgy vett visszább ő is az iramból. A sötétben könnyebben megbotlik az állat lába, akkor pedig cseszheti az egészet. Nem ismerte az erdőt, ha egy éjszakát itt kell töltenie, az egyenlő a halállal. Jót is nevetett a saját szerencsétlenségén. A Mocsárvidék rettegett vámpírja megijed egy másik rejtelmes vidéktől. Micsoda szégyen.



Egy erőtlen, összerogyott goblin teteme feküdt a fák között. Már egy tagja sem mozgott, amikor Leo nagynehezen rátalált. Ahogy számított rá, a kis csecsebecse, ami miatt utánaeredt, nem volt nála. Valahol útközben elhagyhatta, vagy direkt szabadult meg tőle, ezt már ő sem tudta megmondani.
~ Tehát győztek...ahogy az várható volt.
Nagyot szusszanva fordult sarkon, én indult meg az út irányába...mígnem rájött, hogy azt sem tudja, merről üldözte a goblint.
~ Fene ebbe az ismeretlen erdőbe. – rúgott nagyot mérgében az ernyedten fekvőhullába. Oszló húsa szétmorzsolódott a csizmája érintésekor, beborítva még a nadrágja szárát is.
Leült, hogy átgondolja a dolgokat. A Tünde erdő és a Köderdő közt ha volt is némi hasonlóság, nem volt képes felidézni. Talán csak annyi a közös bennük, hogy nem szabad meggondolatlanul nekiiramodni a fák sokaságának, különben hamar fűbe harap az illető. Ennek szellemében próbált Leo nyugodtan agyalva kiötölni valamit.



Aleena hosszas bandukolás után végre civilizáció nyomaira bukkant: apró kis erdei falu a megáradt patak partjánál. Itt talált szállást és szedte össze magát annyira, hogy újra útnak indulhasson. Eddig nem is tudatosult benne, mennyire elfáradt. Úgy tűnt, csak az adrenalin tartotta ébren, mert amint ledőlt a helyi fogadó ágyára, másnap délutánig fel sem kelt. Igaz nem tervezett sokáig maradni. Amint csak lehetett, el akart indulni visszafelé, megkeresni a többieket. Sajnos azonban fogalma sem volt, merre induljon. El is kezdett áskálódni, hátha talál valahol egy térképet az erdőről. Csakhamar bele is futott egy vándor muzsikusba, aki az apró település egyetlen terén boldogította a népet nem éppen kellemes énekével.
- Szóval, útmutató kéne, kislány? – szólt oda a háta mögül, miközben éppen egy öreg favágót faggatott.
Aleena ereiben egy pillanatra megfagyott a vér.
~ Mit képzel ez, nem tudja, ki vagyok?! Kivágom a nyelvét ennek a faragatlan tündének! Hogy én kislány?!
Gyorsan visszaemlékezett, mit tanítottak neki a rendnél az álcázásról. Odafordult felé, és a létező legbizarrabb aranyos mosollyal válaszolt neki.
- Eltévedtem... – imitált egy apró könnycseppet az arcára.
- Hát csak menj a szíved után, te földre szált anygal... – dalolásta, miközben megpróbálta a lantját pengetni.
~ Meg fogom ölni...
- ...de jól vigyázz, mert démonokat láttak errefelé utazni!
Aleena tágra nyílt szemekkel nézett rá.
- Démonok? Merre?!
- Hellenburg felé utaztak. Te is arra mész?
- Úgy valahogy...
Majd még mielőtt a másik elkezdhette volna a következő mondatát, Aleena sarkon fordult és elindult Hellenburg irányába.



Maria valamivel egyszerűbb megoldást választott, hogy felkutassa a többieket. Elutazott egészen a holdőrök legközelebbi táboráig, hogy befogja őket segíteni. Könnyedén eltalált oda, elvégre a hercegség neves védelmezőit minden sötételf ismeri Köderdőn innen, s tova, bármelyik útbaeső lakos meg tudta volna mondani, merre táboroznak állandó jelleggel.
- Hé papuskám! – szólt oda a barakk kapujában őrt álló holdőrnek – Szükségem lenne némi segítségre.
A katona értetlenül nézett vissza rá.
- Miben lehetek a szolgálatára, hölgyem? – érződött, hogy az utolsó szót egy lóadag iróniával mondta. No igen, Maria ha nem erőlteti meg magát, nem tűnik valami udvariasnak.
- Egy barátomat keresem, aki elveszett az erdőben.
Sokáig nem is kapott választ. Látszott a harcoson, hogy valamiért idegeskedik. Talán csak kínos helyzetben érzi magát, amiért nem tud semmit se tenni.
- Nos, akkor már valószínűleg kár lenne elindulni érte. Ez már csak így me...
- Óh! – vágott a szavába Maria ravaszul mosolyogva – Hát ilyen a királyság vitéz gárdistája? Szép kis legények vagytok ti, mondhatom. Akkor én magam indulok el értük. Adjon egy lovat!
Egész végig erre hajtott, hogy hátast szerezzen, amibel továbbjuthat. Az előző lova érdekes módon elszökött tőle, amikor elfelejtette kikötni...lehet azért, mert úgy hajtotta, mint rabszolgát a Rotmantelek.
- No nem, azt már nem! – rázta meg a fejét az őrszem.
~ Pokolba...
Nem sokkal később már az erdő szélén állt, tanácstalanul meredve a csillagos égre. Miután nem voltak hajlandók lovat adni neki, megpróbált lopni egyet. Ezért normális esetben akasztás járt volna, de amint igazolta, hogy melyik családnak is a tagja, helyette egyszerűen csak kipenderítették az erdőből. Azt se tudta, a világ melyik részén van most éppen. Egyet tudott: valamerre el kell indulnia. Északnak vette az irányt. Elképzelése szerint a többiek is arra mentek, át a Tünde Erdőbe, s onnan tovább az emberek földjére.



Egyiküknek sikerült is. Leo többnapos, hasztalan vándorlás után rátalált egy útra, ami északra vezetett egyenesen hazájába, a Tünde Erdőbe. Az egyedül töltött pár nap elég volt hozzá, hogy megutálja Nebelwaldot, ezért amikor meglátta az általa olyan jól ismert erdő első fáig, ahogy felváltják a gombákkal és lápi növényekkel telenőtt vidéket, akkorát derült, hogy tőle egy mérföldre is hallani lehetett. Amióta csak elindult, alig evett valamit, mert a Köderdőben talált növények nagy részéről nem tudta, ehető e. Mázli, hogy néha belefutott egy-egy apró állatba. Eddig bele sem gondolt, mennyire rossz irányba haladt csak örült, hogy végre eltűnhetett a Köderdőből. Aztán persze rájött, hogy így csak még nehezebb lesz neki megtalálni bárkit a társai közül.
Leo nagyot szusszant. Legalább már nem ismeretlen terepen járt, így talán könnyebben tud majd valami értelmes életre utaló jelet találni. Szerencsére tudta jól, hogy néz ki pontosan a tünde határőrség. Meghatározott távolságra egymástól lehet találni apró táborokat, ahol a gárda helyi tagjai megpihenhetnek az őrjáratuk végén. Ha elindul az egyik irányba, előbb utóbb találkoznia kell egy határőrrel. Mivel az erdő belseje sűrűbben lakott, abba az irányba indult meg.



Aleena zavarodottan sétált Hellenburg utcáin. Másképp nézett ki, mind indulásakor. A ruhája alapján könnyen felismerték volna, hogy valaha a Kegyelmes Egyház tagja volt, az pedig nem túl szerencsés dolog a protestáns fellegvárban. A városba érkezése előtt a köpenyét a folyóba hajította, a láncait pedig elrejtette a ruhája alá. Egyetlen megmaradt emlékét, a korábbi rendjében használt kardját is körbetekerte szövettel, hogy eltakarja a katolikus stílusú díszítéseket.
~ Nem értem. Az összes kaput megjártam már, de egyiknél sem láttak olyan démont, akit én keresek. Gerard...Leo...Maria. Egyikük sem olyan, aki könnyen bele tudna olvadni a tömegbe. – sóhajtott egy nagyot. Nem gondolta volna, hogy egyszer még örülni fog neki, hogy a társai nem tudnak rendesen rejtőzködni.



Messze északon, egy apró határ menti vároban nagy nyüzsgésre ébredtek a lakosok. Az egyik út mentén ádáz csata folyt, csattogtak a pengék, hullottak az emberek. Mairát is a csatazaj rázta fel. Mire odaért, csak az ottmaradt, hüledezve beszélgető tömeget találta. Akárki is harcolt, már továbbállt. Holttest egy sem volt.
- Mi történt?! – fordult az egyik járókelőhöz.
- Nagy napra virradt a város! A Démonkirály egyik hercegét megtalálták! Már úton vannak a Fővárosba, hogy kivégezzék. Ilyen még nem történt! Ez ünneplést érdemel!
Mariának megfagyott a vér az ereiben. Eddig is azt gondolta, hogy valahol északra a Köderdőtől fognak találkozni, mert erre a legegyszerűbb nem eltévedni. De hogy Gerard eljusson ide, aztán pedig megtámadják? Ezzel a lehetőséggel egyáltalán nem számolt.
A diplomata se szó se beszéd, odaszaladt a legközelebb kikötött lóhoz, majd nemes egyszerűséggel felpattant rá és elvágtatott északra. Érezte, ahogy egyre jobban összeszorul a torka. Az Északi Királyság nem túl elnéző a vámpírokkal, még akkor sem, ha az ő családjáról van szó. Fogalma sem volt, hogyan húzhatná ki a társát a bajból, de annyit tudott, hogy neki kell megcsinálnia. Ráér útközben gondolkodni.



A Tünde Erdő sokkal nagyobb volt, mint ahogy azt Leo elképzelte. Már esteledett, amikor megpillantotta az első, tünde keze által emelt épületet a fák lombjai között. Persze óvatosnak kellett lennie, annak idején dezertőrként búcsúzott el a gárdától. Ám mivel az ügynek nem lett túlzottan nagy visszhangja, elég kicsi az esély rá, hogy valaki felismerje.
Neki valamivel könnyebb dolga volt, mint Mariának, leginkább azért, mert nem próbált meg erőszakokodni. Kapott szállást, ételt, még le is tudta magáról a sok mocskot mosni, hogy aztán újult erővel állhasson neki a keresésnek. Ám a Köderdő még mindig egy hatalmas hely, s fogalma sem volt, merre induljon el. Eddig mindig együtt mozogtak, nem igazán látott bele a többiek fejébe.
- De ha lenne egy közös pont... – gondolkozott hangosan – hát persze! A torony. Egyszerűen odamegyek és megvárom őket.
Átkozta is magát eleget, amiért ez nem jutott hamarabb eszébe.



Aleenának szinte pontosan ugyanekkor jutott ez a teljesen egyértelmű dolog az eszébe.
~ Igen! Az az egyetlen hely, ahol nyugodtan tudunk találkozni. Csak el kell utazzak oda. Előbb vagy utóbb mindenki oda fog érni. Előbb vagy utóbb...
Megindult hát a tömeg sorai közt kacsázva, ügyelve arra, nehogy fellökjön bárkit is. Nem szeretett volna a kelleténél több feltűnést kelteni. Valahogy azonban mégis sikerült, mert egy gyanús kinézetű alak kipécézte magának. Talán egyszerű rabló volt, talán valami éles szemű lelkész, vagy akár egy démon, aki megneszelte őt. Akárki is volt, most a háta mögött állt, miközben egyik kezében egy kést tartott, a gerincének feszítve.
- Ki van ott? - Aleena nem vesztette el a hidegvérét.
- Ide az erszényeddel, most! – hangzott az egyenes válasz.
A lány a kardért nyúlt, ám amint megfogta érezte, ahogy a kés még szorosabban nekinyomódik a hátának.
- Semmi hirtelen mozdulat!
Ám Aleena rá se hederített. Egy laza mozdulattal leoldotta a szövetet a penge markolatáról. A férfi ekkor beledöfte a kést a hátába, ám az megakadt valamiben. Hihetetlen szerencséje volt a lánynak, hogy pont oda tekerte az egyik láncát. Nem sokat habozott, megpördült a tengelye körül és egyetlen gyors vágással leválasztotta a rabló fejét a nyakáról.
Körülöttük mindenki ijedten hátrált két lépést. Nem láttak semmit, csak azt, hogy Aleena egyik pillanatról a másikra rátámadt egy őt megközelítő ismeretlenre. A lány jól látta, hogy egyesen megpróbáltak minél távolabb kerülni tőle, mások már arról sugdolóztak, le kéne teperni a földre, mert veszélyes. Ismerte ezt a tekintetet, számtalanszor látta már, amikor annak idején a rend többi tagjával misszión vett részt. Tudta jól, nem kell sok idő hogy elszabaduljanak az indulatok. Az ismeretlen férfi frissen kiontott vére éppen csak egy pillanatra ért hozzá a cipője orrához, ő megiramodott és elkezdett futni.
Hosszas menekülés után végre sikerült mindnekit leráznia. Egy szűk, sötét utca közepén talált menedékre, egy régi, otthagyott hordó mögött.
- Óvatosabbanak...kell...lennem... – lihegett nagyokat – Legközelebb nem biztos, hogy ekkora szerencsém el.
- Nos, most se igazán volt. – szólt egy ismeretlen hang.
Aleena felfelé fordította a fejét. Az utcát szegélyező ház tetején egy ismeretlen alak állt. Alig egy évvel lehetett idősebb Gerard. A déliek közt megszökött szőke haj és kék szem kombinációját örökölte. Arca sima volt, frissen borotvált, a hajának vége pedig össze volt fonva, ebből Aleena arra következtetett, hogy az idegen rendszeresen visel páncélt. Bár most csak egy hétköznapi ruha volt rajta, vállán ott feküdt a protestánsok jellegzetes kék palástja, hátán egy pallossal kiegészülve.
- Kislány létedre elég jól mozogsz. – mondta, miközben egy elegáns mozdulattal leugrott és Aleena mellett landolt.
A másik jól látta mi az úton. Bár a tömeg nagy része csak annyit vett észre, Aleena megölte a férfit, ő tapasztalt harcos volt, ezért könnyedén észrevette, mi történt valójában.
- Az én nevem Willhelm. Megjegyzem, nem sűrűn látni errefelé ilyen fürge kardforgatót.
- Hm...nicsak ki beszél. – morgott vissza rá, még mindig távolodva tőle – Mióta engednek egy ilyen suhancot a templomosok közé?
Wilhelm kissé zavarodottan vakarta meg a tarkóját.
- Sajnos a testvérem elég magasra helyezte a mércét. Nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjak.
- Nocsak, milyen érdekes... – mosolyodott el a lány – ismerek valakit, aki ezt szokta mondogatni.
- Igen? Ki volt az?
- Á, csak egy őrült, aki nem volt képes látni a tetteinek következményeit...
A lány ekkor elfordult az ismeretlen felől. Épp elég időt vesztegetett, szeretett volna minél hamarabb hazatérni. Volt egy sejtése arról, ki lehetett ez a különös templomos lovag, te inkább nem firtatta. Aztán egyszer csak megtorpant. Valami mintha zavarta volna. Valami, amit nem látott tisztán. Eddig mindig világos volt a cél, ami hajszolt, eddig még egyszer sem tántorodott meg. Eddig még sosem érezte, hogy hezitálnia kéne. Olyat csak olyan érez, aki még nincs kész megtenni, amit meg kell. Majd egyik pillanatról a másikra rájött, mit kell tennie. Rájött, h igazán szabad akar lenni, időt kell sáznnia rá, hogy megismerje az érem másik oldalát.
- Ha jól sejtem, nem csak azért kerestél meg, hogy csevegj egy jót?
Wilhelm elégedetten húzta ki magát.
- Nos, történetesen megakadt a szemem rajtad. Ügyes lány vagy, ráadásul az érzékeid is élesek, gyorsan tudsz jó következtetést levonni...
- Ne félj, a hülye is kitalálta volna, hogy templomos vagy.
- ...az a helyzet – folytatta zavartalanul – hogy tanoncot keresek magam mellé.
Aleena meredt szemekkel sétált oda elé. A tekintete fagyos volt, az ábrázata komor. A hangja pedig akár a dermesztő szél.
- Szóval így állunk... – morogta mélyen a szemébe bámulva. Aztán egyik pillanatról a másikra sátáni vigyor ült ki az arcára – Figyelmeztetlek, nem vagyok könnyű eset.
Wilhelm átkarolta a vállát.
- Hát akkor mire várunk még!
~ Gerard, Leo, Maria...Lia! Remélem nem bánjátok, ha egy időre megszűnök létezni. Aleena Ashrow, az inkvizítor búcsút int...




Kalorusburg pontosan olyan volt, mint amilyennek Maria gyerekkori dajkája mesélte: dölyfös, elnagyolt, illemtelen, és végtelenül ronda. Ha bármiféle magasztosságot, vagy nemességet akartak a kinézetével érzékeltetni, hát nagyon nem sikerült. Ez járt a vámpír fejében, amikor az egyik külső gyűrűben bandukolt. Nem mert a főúton menni, ott úgysem engedték volna beljebb egy bizonyos pontnál. Helyette inkább elhatározta, hogy keres valami rejtett átjárót, vagy még inkább egy hátsó bejáratot, amit a kevésbé fényűző emberek szoktak igénybe venni.
A fővárosi gettó egy kegyetlen hely volt azoknak, akik nem ismertek minden egyes sarkon álló csuklyás alakot. Maria kénytelen volt ezt a saját bőrén megtapasztalni. Már éjszaka volt, nem is szívesen mászkált volna a városban, de az efféle kivégzéseket mindig másnap hajnalban szokták kihirdetni, addigra oda kell érnie, hogy valahogy kimenekítse a démont, akit keres. Bár már nem volt olyan biztos a dolgában, amikor három idegen ember vette őt körbe az egyik utcasarkon.
- El az útból. – mondta nekik mogorva hangon – Egy barátomat kell megtalálnom.
Az egyik alak rögvest neki is rontott. Egyik kezében ásót tartott, azzal próbált meg lesújtani rá. Maria a jobb karjával hárította, természetesen a páncél miatt semmi baja nem lett tőle. A szél ekkor félrefújta a köpenyét, megvillantva a éjszakai holdfényben a csillogó acélt, ami a karját fedte. Mielőtt az idegen észbekaphatott volna, Maria a másik kezével úgy gyormorszájon vágta, hogy hátraesett és elterült a földön.
A második nem habozott, ahogy a társa sikeresen elterelte a figyelmét, ő is megindult, hátulról próbálta meg leütni a már nem is annyira ártalmatlan kinézetű járókelőt. Maria elég csatát nézett már végig díszpáholyból, hogy számítson erre. Megpördült a tengelye körül, s azzal a lendülettel ágyékon rúgta a másikat. A harmadik ember megborzongva szisszent fel.
- Na mi van, megijedtél? – vigyorodott el.
- Szó sincs róla... – mondta a harmadik alak, miközben kioldotta a köpenyét, hogy ne akadályozza a mozgásban.
Hármuk közül egyedül ő mutatta meg neki az arcát. Utonállóhoz képest meglepően markáns vonalakkal bírt, é a hozzá tartozó rozsdabarna hajkorona is viszonylag rendezett volna. Egy elegáns, ámbár ugyancsak kikopott ruhát viselt, rajta megannyi csattal és gombbal...vagy legalábbis azok nyomaival. Régi ruha volt, de a diplomata könnyedén megmondta, fénykorában a felsőosztály egy tagja viselte.
- Remélem felkészült, kisasszony. – a férfi váratlanul egy normális alapállást vett föl.
Maria ugyancsak meglepődött. Az alapállása nem volt stabil, mintha úgy leste volna el egy normális vívótól, de ellene biztos elég volt, hiszen ő semmilyen vívótudással nem rendelkezik. A férfinél normális fegyver is volt, nevezetesen egy tőr. A tőr végére egy, az éji homályban láthatatlan drót volt függesztve.
- Had szóljon... – morogta Maria.
Ekkor a férfi meglepetésszerűen előredobta a tőrt. Maria persze gond nélkül elugrott előle. Amire azonban nem számított, hogy az ember rögtön utána neki is támad. Visszarántotta a kését, Maria válla fölött repülve kapta el, majd a torkának szegezte.
- Itt a vége.
Váratlanul Maria, ahelyett hogy eltávolodott volna a fegyvertől, egyszerűen odahajolt felé és ráharapott. Az ismeretlen férfinek meglepődni sem maradt ideje, mert a vámpír azzal a lendülettel megrúgta. A kést a lendület kirántotta a szájából, végigszántva a nyelvét és az ínyét, s a vére patakban kezdett folyni a szájából.
- Te őrült..! – vonaglott a férfi a földön – Akár meg is némulhattál volna...mégis miért?
- Nem megmondtam. – köpte ki a félig fagyott kőre a véres nyálát Maria – Egy társamat keresem.
- Ez a nő...képes volna az életét is feláldozni. – az útonálló ekkor jött rá, esélye sincs ellene.
A csatazajra a környék összes rosszarcú haszonlesője köréjük gyűlt. Eddig csak arra vártak, ki kerül ki győztesen az összecsapásból, hogy kit kell megkéselniük, hogy aztán elorozhassák az értékeiket. Maria idegesen forgatta körbe a fejét. Legalább hat-hét ember állt körülötte. Egyik irányba sem tudott menekülni. No nem mintha el akart volna futni. Már elhatározta, hogy el fog jutni, megmenteni Gerardot. Így nézett farkasszemet a csőcselékkel.
- Megállni! – hangzott egy mély, öblös hang a semmiből.
A férfi, akivel utolsónak küzdött meg, kétségbeesetten teremtette le az összes sorstársát.
- Aki akár csak ujjal is hozzá mer érni, annak velem, Klaus E. O. Haeckellel gyűlik meg a baja!
A csőcselék meghökkenve torpant meg. Nagyon úgy tűnt, ennek a bizonyos Klausnak van némi tekintélye az utcán.
- Idióták, nem láttok a szemetektől!? Ő itt egy igazi úrihölgy! – mutatott felé indulatosan.
Mariának nevetni támadt kedve. Ez volt az első alaklom, hogy valaki így nevezte.
- Úrihölgy...?
- Áruld el: mi okod volt visszafogni magad? Könnyedén összezúzhattad volna az ágyékomat.
Ekkor a másik két útonálló is magához tért. Ők sem hitték el, de alig fájt valamiük. Maria pont olyan erőssen támadta meg őket, hogy ne tudjanak ártani neki. Még az is, akit első látára kiütött, könnyedén fel tudott állni.
- Szeretek ok nélkül ütni. De most fontosabb feladatom van.
~ Ez a lány....mégis hogy került ide?
Klaus leporolta a nadrágját, majd egy elegáns mozdulattal felállt és rámutatott a lányra.
- Áruld el a nevet.
Maria egy lépést tett felé. Szinte tapintani lehetett kettejük közt a feszültséget.
- Maria von Neulander.
- Ám legyen, Maria von Neulander. Engedd meg, hogy patrónuod legyek eme kegyetlen utcákon...


- A démon, akit keresel, nem tudásdémon. Egész biztos, hogy háborúdémon.
- Ez biztos? – hüledezett.
- Elég sok embert ismerek, hogy tudjam. A pletykák gyorsan terjednek.
A beszélgetést Klaus házában folytatták. Tipikus romos nyomortanya béli ház volt, kevés bútorral, azok is félig össze voltak törve. Egyetlen egy kifogástalan pont volt az egész házban, a nagyszoba asztala. Friss érzetet adott, rendszeresen le volt tisztítva, egy karcolás nem tarkította a jól rendben tartott fa lapot.
- Akkor csak arrafelé mehettek...
- Merre?
- Az otthonunkba...de ne várj semmi hálát a segítségért.
Az idegen elegánsan kihúzta magát.
- Kérlek, én, Klaus E. O. Haeckel sosem fogadnék el bármi ellenszolgáltatást egy bajbajutott hajadontól.
- Te talán valami lecsúszott nemes vagy? – nézett végig rajta.
- Aligha. Szegény családban születtem. Ezeken az utcákon nőttem fel. Régi álmom, hogy egyszer felsőbb körökben mozoghassak. Igazi úriemberré fogok válni! – húzta ki magát büszkén.
- Milyen ironikus. Én világ életemben el akartam menekülni az úri élet elől...
Maria ekkor felállt az asztaltól.
- Hát, sok sikert hozzá. – indult meg kifelé - Nekem viszont el kell indulnom. Hosszú még az út hazáig...
Ekkor váratlanul megtorpant. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Meglátott egy soha vissza nem térő lehetőséget. Egész életében átkozta volna magát, ha ezt nem használja ki.
- Nem is! – szorította ökölbe a kezét, miközben újra Klaus felé fordult.
- Mi a baj?
- Kössünk alkut! Taníts meg boldogulni a világ legnyomorultabb vidékén, cserébe megtanítalak mindenre, amit egy úriembernek tudnia kell!
Klau kis ideig gondolkozott, majd így felelt.
- Egy feltétellel: vedd le a páncélod!
Maria szíve egy pillanatra megállt.
- Mi?! Mi...miért?
- Csak úgy leszel képe kiélezni az érzékeidet, ha a biztonságérzetet nyújtó héjból egyszerűen kibújsz. Tedd meg, és neked adom a tudásomat!
Maria kis ideig habozott, majd módszeresen letépte magáról a páncélját. Furcsa érzés volt neki. Olyan, mintha bármelyik pillanatban hátbaszúrhatták volna. Érezte a késztetést, hogy a háta mögé pillantson. Érezte, hogy fél...s elhatározta, hogy felülkerekedik rajta.
- Nos, akkor mire várunk még? – nevetett Klaus, majd megragadta Maria kezét és magával rántotta Kalorusburg utcáira.
~ Na várjatok csak, ti semmirekellők. Megmutatom, mire vagyok képes...



Leo stabil tempóban haladt az úttesten. Még pár nap és kijut az erdőből. Onnatól egyenes az út a Westerwaldig. Picit haragudott magára, amiért nem jutott előbb eszébe egyenesen a toronyhoz menni. Így inkább csak a gondolataiba temetkezve menetelt a két őrző mellett, akik elvállalták, hogy elkísérik...mígnem aztán a csapat megtorpant egy erdőrész előtt. Egy erdőrész előtt, ahol minden hamuvá volt égetve.
Az egész olyan volt, mint egy koromból készített tisztás. Körben egy szabályos gyűrű mentén minden fát, bokrot, növényt leégettek. Látszódott, hogy varázslat műve volt, a normális erdőtűz ennél tovább terjedt volna.
- Itt meg mi történt?
- Vandálok. Egy renegát druida lehetett, aki így bosszulja meg, hogy kitagadták. – felelte az egyik.
- Gyakoriak mostanában az ilyen rongálások. Két embert már ki is végeztek emiatt. - tette hozzá a másik.
A csapat elindult tovább, maguk mögött hagyva a leégetett pusztaságot. Aztán Leo egyszer csak visszafordult. Iszonyatos hiányérzete volt neki. Nem tudta szavakba önteni, amúgy sem volt túl beszédes tünde, de volt valami, ami nem hagyta nyugodni.
- Ti is ezekre figyeltek? – kérdezte végül.
- A nagy részünket emiatt helyezték ide.
Leo ekkor megtorpant. Összekulcsolta a kezét, és úgy bámult a másik két őrzőre. A többiekkel ellentétben ő azonnal rájött, mit kell tennie.
- Engedjétek, hogy segítsek nektek! Segíteni akarok védeni az erdőt.
A két harcos meglepetten nézett vissza rá.
- Nem vagy te gárdista...
- Nem érdekel. Eddig azt hittem, ismerem az erdőt. Azt hittem, magam mögött hagyhatom. Felkészületlenül vetettem bele magam az ismeretlenbe. Most hogy látom ezt...hogy egy druida művelje ezt...rájöttem, hogy képtelen vagyok másféle emberek logikáját megérteni. Én is minél hamarabb haza akarok jutni, de nem tehetem. Meg kell állnom. Erőt kell gyűjtenem. Túl kell tennem a saját gyengeségemen. Meg kell tanulnom végre mások fejével gondolkodni!
A két őrző döbbent arccal nézett vissza. Szokatlan volt a tündétől, hogy ennyit beszéljen, rikán törnek belőle elő ilyen gyorsan a szavak. Mégis úgy érezte, ezt most nem tarthatja magában. Még ő maga is meglepődött, mennyire gyorsan pörög az agya. Talán mindig is ilyen volt, csak sosem vette a fáradtságot, hogy ki is mondja, amit gondol.
- Nos, éppenséggel elkél még plusz egy szem és kard... – nézett rá az egyikük Leo két pengéjére.
- Deal? – kérdezte tőlük.
- Deal. – ráztak kezet az egyesség megpecsételéseként.
~ Remélem a többiek nem fognak aggódni... – gondolta, miközben elindultak vissza a tábor felé.
Aznap este tiszta, csillagos volt az égbolt mindannyiuk felett. A hold fényesen ragyogta be őket, ahogy egyre csak a tiszta eget bámulták. Abban a bűvös percben, mind a négy jóbarát ugyanarra gondolt: „Várjatok rám! Megmutatom, mire vagyok képes...”

Több mint egy év telt el, mióta utoljára nekromantát láttak a Köderdőben. A tündék szép lassan belefeledkeztek, ahogy abba is, hogy annak idején démonok költöztek be közéjük. A napok hetekké tömörültek. Szép lassan telt az idő. Olyan volt, mintha az egész csak egy hosszú álom lenne...

Hűvös, tiszta egű nap virradt Nebelwaldra. Még a nappali állatok is aludtak, de az Elathlai templom holdpapjai már szokásos napi teendőiket végezték. Mivel a köderdeiek általában átalusszák a nappalokat, így ez szokott az az időszak lenni, amikor mindenki nyugovóra tér. Előtte persze meg kell bizonyosodni róla, hogy mindent rendben hagytak, be kell zárni a templomot, megvárni, míg az utolsó áldozatot bemutató tündék is hazamennek. A holdpapok híresen arról, hogy még sötét tünde mértékkel is keveset alszanak, így valamennyire hozzászoktak, hogy napkeltekor feltorlódnak a feladatok, s ezt a jól megérdemelt pihenőjük bánja.
Ez különös bőrszínű egyén sétált fel a szentély lépcsőjén. Különös, mert olyan árnyalata volt az arcának, akár egy ember. Ember is volt persze. Annak a kevés embernek az egyike, akik itt élhették le életük egy részét. Nem volt különösebben magas, talán azért, mert még növésben lévő legénynek számított. Hosszú fekete haja klasszikus éjtünde módra, amit látszólag nem kedvelt, azonnal ki is bontotta, amint belépett a templom kapuján. A paptanoncokra jellemző, strapabíró kékes köpenyt viselte, egy pár bőrből készült csizmával és egy testhez illő, nem túl bő ruhával kiegészítve. Oldalán kard, varázskönyv díszelgett.
- Nocsak, szélnek lettél eresztve? – mosolygott felé az egyik holdpap.
- Gratulálok, te átokfajzat!
A szentély végében egy apró kis oltárt állítottak fel. Három holdpap felügyelt rá, egészen a templom zárásáig. Egy elegáns kút foglalt ott helyet, melynek vizét a napkeltei harmatból gyűjtötte össze egy márványból faragott csatorna által. Az oltár végében egyetlen holdpap álldogált. Egyik kezében egy egyszerű fadobozt tartott. Úgy tűnt, mintha beszélne valakihez, pedig nem volt vele senki más.
- Ej, máris eljött az idő?
- Igen.  – felelte neki a növendék – Gyorsan telik az idő. Lassan másfél éve már...
- Hm, pedig még szívesen beszélgettem volna. – vonja meg a vállát, miközben leemeli a doboz tetejét – Sok sikert odakint.
A tanonc belenyúl a dobozba. Egyetlen tárgy, egy arany fénnyel csillogó talizmán van csupán benne. Közepén egy zafírkristály ékesíti, alatta az alábbi vésettel: „Egy őrült mágus álma...”. Az illető magabiztos mosollyal az arcán hátrasöpri a haját, nehogy beleakadjon az ékszer lánca, majd az arca elé emeli a takaros kis csecsebecsét.
- Eljött az idő... – sóhajtott egy nagyot.
Háta mögött még jónéhány holdpap álldogált, elégedett arccal szemlélve az eseményeket. A tanonc ekkor felemelte a fejét. A többiek először pillanthatták meg a fiú szemeit, melyek hosszú idő után ismét régi, élénklila fényükben tündököltek.
- Vigyázz világ, érkezem! – mondta Gerard, majd a nyakába akasztotta az amulettet.



- HOGY MIT CSINÁLTÁL?! – harsogta egy észelős hang a semmiből.
Gerard és Lia hosszú idők óta először cseréltek ismét emlékeket. Nem lustálkodott az amaulett démona sem, mert amíg hordozója az erdőben koslatott a belső békét kutatva, ő a szentélybe tévedt papokkal, vándorokkal, vagy éppen csak arra járó bölcsebb egyénekkel társalgott, tengernyi új tudást és ismeretet magába szívva. Azt gondolta, Gerard lesz az, aki meglepődik a sok új információn, amit szerzett. Álmában sem gondolta volna, mennyire meg fog hökkenni, miket művelt az ifjú holdpap.
- Te őrült! Te idióta! Elment az a maradék eszed is?! Mégis mire volt jó elárulni a Nebelessinnek a titkunkat?!
A lány illúziója tiszta erőből püfölte a fél pillanattal ezelőtt még oly magabiztos Gerardot. A többi pap ebből persze csak annyit látott, hogy szerencsétlen fiú összevissza vonaglik és próbálja hárítani az ütéseket. Ezalatt a rengeteg idő alatt Lia is tanult egy két új trükköt. Az illúziója mostmár képes hatni Gerard minden érzékszervére.
- Jaj ne már, nem történt semmi rossz...
- És mi csinálok, ha örök időkre tündér maradsz?! Te állat! Barom! Hülye! Hülye! Hülye!
A körülötte álló holdpapok persze jót nevettek ezen a jeleneten. Valahogy ejtették, hogy ez fog történni, mert a lány vagy százszor említette nekik, hogy sajnálja, amiért Gerard ennyi unatkozik. Nagyjából negyed óra acsarkodás és ordibálás után aztán összeszedték magukat, s elbúcsúztak a szentély lakóitól. Közülük egyedül Darian nem volt ott. Ott várt a szentély kapujában, hogy útnak eressze a valaha volt legkülönösebb tanítványát. Mint mindig, most is érzelemmentes arccal nézett rá, amikor elindult az országúton.
- Biztos nem jössz? – kérdezte Gerard, még egyszer hátrafordulva.
- Szükségtelen. – hangzott a tömör válasz.
- Rendben. Akkor ég veled. Még hallasz felőlem. – ekkor belenyúlt a zsebébe, majd elővett onnan egy térképet. A térkép az Északi Királyságot ábrázolta, egy apró kis kereszttel kiegészítve a Westerwald közepén – Ha bármikor meg akarsz találni, tudod merre leszek...
Darian nagyot óhajtott.
- Úgy legyen. Ne feledd a hitet, Gerard.
Integetve nézte végig, ahogy Gerard, nyakában Liával elindul egyenes észak felé.
~ A mágus, ki két személy egyben...szentséges Holdanya, mit indítottam én útjára? – erőltetett az arcára egy mosolynak látszó grimaszt.



Lightleaf nyüzsgő, élettel teli kulturális olvasztótégely volt, ahogy annak idején az alapítói megálmodták. Mostanában mégis nyugtalanok a helyi lakosok. A korábban a Köderdőbe költöztetett démonok egyike törvényt sértett, majd elmenekült a katonák elől félve, hogy halálra ítélik. Azóta is bújkál. Rebesgetik, hogy itt lelt végül menedékre. Lightleafban az utóbbi időben így meg megszaporodott az eltűnt lakosok száma. A lakók pedig várnak...és félnek.
Egy szekér állt meg, nem sokkal a város határa előtt. Katonákat szállított, akiket a feszült helyzet és az általános aggodalmak miatt vezényeltek ide. Köztük volt egy, vagy két vándor is, akiken megesett a szívük, s nem volt kedvük elhajtani mellettük, hogy aztán gyalog szeljék az országutat. Közülük egyvalaki már az út eleje óta ott feküdt. A többiek észre sem vették, mintha láthatatlan lenne. Pedig nem volt éppen átlagos tünde.
Az idegen utas egy könnyed mozdulattal ugrott le az út szélére. Erdei úthoz képest túl poros volt, ahonnan jöttek. Talán a síkság közelsége, talán a hűvös, északi idő teszi. Nagy műgonddal porolta le a nadrágját, majd megigazította az ingét és beletűrt a hajába. A tünde igencsak feltűnő, mélyzöld színű, bő szárú nadrágot, fehér inget, és egy kicsivel világosabb zöld köpenyt viselt. Talán nem is lett volna különös, ha nem egészítette volna ki ruházatát egy arany színű, fémből tákolt babérkoszorú, egy indákból szőtt öv, valamint egy, az övön lógó, szabadon logobó szövetdarab. A köpeny szélét, valamit az övet díszítő szövetet a szivárvány színeinek megfelelően festették meg.
- Egy „viszlátot” sem kapunk? – kiáltott utána vidáman az egyik. Már megszokták, hogy az ideiglenes útitársuk különösen szótlan.
Leo megfordult. Nyűgös, mégis hálásan mosolygó fejjel beletúrt a hajába. Korábban már elbúcsúzott mindannyijuktól. Nem szerette fölöslegesen ismételgetni a dolgait.
- Jó utat...
Egy másik idegen csizma kocogtatta meg a talpát az utcakövön, valahol a város másik végében. Valahogy le kellett verni azt a sok sarat, amit idefele jövet összeszedett. Kifejezetten esős idő volt aznap, azon is csodálkozott, hogy nem merült ez az út szélén lévő egyik pocsolyában. Így is áldását adta a világ összes nagy becsben tartott istenének, hogy nem ázott el a haja.
Az idegen egy komoly arcú, felnőtt ember tekintetével megáldott, ámde ugyancsak fiatal lány volt. A tőle megszokott, vörös-fekete árnyalatú katonaruhát viselte, nem kifelejtve az olyannyira imádott láncait, melyek mindig ott lógtak a törzse körül. Újdonság gyannánt páj szíjjal szorította le a nadrágja szárát, hogy ne tudja senki se a ruhájánál fogva megragadni. Az öltözék felek a protestánsokra jellemző kék köpenyt lehetett látni, egy érdekes módosítással: a köpeny oldalába egy lyuk lett vágva. Oldalán kard volt, egy egyszerű kialakítású, dísztelen, rövid egykezes fegyver. Az elmúlt másfél évben a markolatát minduntalan egy szövetdarabban fedte le, hogy lenyugtassa az őt kísértő paranoiát. A markolaton lehetett látni hajdani rendjének szimbólumát, egy indákkal körbefont bokrot.
~ Cöh...Will nélkül nehezebb lesz, mint gondoltam... – morogta magában Aleena.
„Sajnos nem hagyhatom el a várost. Boldogulni fogsz te egyedül is”, ezt mondta neki, amikor elbúcsúzott tőle Hellenburg kapujában. „A tünde erdő már a két egyháztól is kért segítséget. Azt hiszem, eléggé nagy port kavart ez a jelentéktelen kis ügy...”, idézte fel korábbi társa szavait magában.
~ Ha ekkora port kavart, akkor biztosan itt lesznek. – párszor már belegondolt, nem volna e egyszerűbb csak simán a toronyhoz utazni, de aztán meggondolta magát. Ahogy a többieket ismerte, biztos idecsődülnek egy ilyen hír hallatán.
A szelíd óriás ivója a neve ellenére meglepően problémás hely volt. Olyan népek jártak ide, akik kedvüket lelték egy szokványos kocsmai csetepatéban, szívesen fogadtak a pincében kakasviadalokra, vagy csak megbeszélni egy nem túl kellemes ügyüket. Szinte örvényként szippantotta be magába azt a vámpírt, aki most az egyik asztalnál ülve gondolkozott.
- Biztos vagy benne, hogy itt lesznek? Három napja már, hogy idejöttünk. – kérdezte a mellette ülő férfi.
- Egyszerűbb lenne a toronyhoz menni, igaz...de jól ismerem őket. Ugyanarra fogunk gondolni... – mosolygott kedélyesen, miközben az italát rázogatta maga előtt.
Maria, és újdonsült barátja, Klaus E. O. Haeckel lopva figyelték a be és kimenő népeket.
- Két hetet adok nekik. – szólalt meg fél óra csend után a diplomata – Annál több akkor sem kellett, amikor az a két idióta besoroztatta magát az Ordo Malleusba.
- Ahogy érzi, „kisasszony” – nyomta meg különösen erős hangsúllyal a mondat végét, nem kevés iróniát keverve a szavai közé.
Klaus megfordult, majd intett a pincérlánynak, hogy rendelni szeretne még egy italt. Ám mire visszafordult, a vámpírlánynak nyoma veszett. A pincéből felszűrődő zajból ítélve valószínűleg a lent tartott ökölharcra ment, hogy kakaskodjon kicsit.
~ Ez lány...egyszer a sírba fog vinni. – mosolygott Klaus, majd felállt a székéről és elindul a városba keresgélni...csak később jutott eszébe, hogy nem fizetett.
A város másik végében éppen ekkor tűnt fel egy újabb idegen alak. Gerard volt az, ahogy épp melankolikus szemekkel pásztázta a járókelőket.
~ Fél lépést balra...most egyet balra...kettőt jobbra... – utasítgatta Lia, nehogy nekimenjen egy gyanútlan járókelőnek.
~ Látom, merre megyek.
~ Nekem te ne próbálj meg hazudni! – nézett rá megvető szemekkel, miközben a válla felett lebegett – Különben is, miért akarod ennyire megtalálni azt a démont.
~ Nem azért...csak nem akarok úgy elindulni, hogy vissza kéne jönnöm. Ha ez a tábornok fülébe jut, biztos rám sózná a feladatot. – nyögött egy nagyot.
~ Hogy akarod megtalálni?
Gerard már több embernél kérdezősködött. A mostanában eltűnt egyének közt voltak férfiak és nők is. Hátrahagyott tárgyat, hullát, vagy akár vérnyomot sehol sem találtak.
~ Ha jól sejtem, a rejtélyes szökevény azóta társakra is talált. És közülük az egyik biztosan tudásdémon. Egy tudásdémonnak gyerekjáték ilyesféle gaztetteket szőnyeg alá söpörni
~ Hm...értem már mire gondolsz...
~ Felhasználom a varázslatot, amit a két egyház tagjaitól tanultam... – mondta a démonfiú, majd lila szemeinek izzásával élesítette a bűnlátását.

A reggeli kávé mellett a legjobb élményeket olvasni.
Érdekes volt látni hogy milyen nagy az összehang a csapattagok között még távol is, és valóban úgy volt kerek a történet, hogy láttuk ők mit csinálnak mialatt Gerard tanonckodik. Kíváncsi leszek az új történetszálra, hogy mit alkot az újraegyesült csapat Lightleafben.

És akkor a jutalmak:
A csapatért külön nem adok xp-t, ahogy megegyeztünk, de cserébe 1500 váltót bőven megérdemelsz. A második élményért pedig jár a szokásos 100 tp és 1000 váltó

- Eltűnt tündék? És mégis mióta tart ez? – kérdezte Leo tágra nyílt szemekkel, mintha mit sem tudott volna a történtekről.
- Nagyjából két hete. Csoda, hogy nem hallottál róla. A rosszabb nyelvek már Lightleaf pusztulásáról mesélnek.
A tünde kardforgató jól tudta, mik történtek ebben a idillinek megálmodott vároban. Őszintén szólva, meg sem lepődött rajta. Olyan régóta éltek itt már különfélébbnél különfélébb szerzetek, csak idő kérdése volt, hogy felbukkanjon majd valami fura szerzet, aki majd megkeseríti mindenki más életét.
- Látták már bármikor is?
- Nem, sajnos még senki sem akadt, aki látta is volna.
Leo hálásan intett neki, majd elindult a város másik végébe. Egyre csak azon járt az agya, hogyan hozza ez közelebb őt és a társait. Annyi biztos, hogy elakarják majd intézni ezt a rejtélyes bajkeverőt. De így, bármiféle nyom nélkül talán még nekik is lehetetlen volna. Próbálta Gerard helyébe képzelni magát. Közülük ő szokta a legtöbb feltűnést kelteni, így logikus lenne ő után kutakodni. Arra gondolt, hogy valamilyen módon megpróbálhatja magára hívni az ellenség figyelmét. Egyszerűbb, ha elé ugrik a semmiből az, akit meg akar találni. Ezen felbuzdulva indult el, hogy valami gyanús dolog után kutasson. Nem volt könnyű dolga egy olyan városban, ahol mindenki fél percenként néz a háta mögé, nem mozgolódik valami rejtelmes alak a háta mögött.
~ Démon legyen a talpán aki itt képes volt bármi gaztettet elkövetni...
Gerard ekkorra már a város másik végében volt. Alig fél óra alatt több mint tíz tudásdémonéhoz hasonló aurát talált. Könnyen meg lehetett különböztetni egy démon kapzsiságát egy emberétől. Az emberében általában van valamiféle irányultság, ritmikus, vagy impulzushoz hasonló rendszer. A démonoké kaotikus, minden irányba egyformán szóródik, nem koncentrál semmire. Számított rá, hogy talán egynél több tudásdémon is el egy hatalmas városban...de hogy ennyi. Olybá tűnik Lightleaf valóban ideális táptalaj a különféle népek képviselőinek.
~ Valami mást kell kitalálnod.
~ Olyat mondj, amit nem tudok... – morogta nagyot sóhajtva.
~ A mélységi vére állítólag serkenti a szőrzet növését. - Lia elég sok mindent hallott az alatt az egy év alatt.
Gerard döbbenten habozott.
~ Öö...még valamit, amit nem tudok, de kevésbé undorítót.
~ Egyszerűbb volna használnunk a Közös Tudatot.
~ Azzal még várni akarok. Sokkal fontosabb, hogy hibátlanul el tudjuk az elménket különíteni. Így ha eltalál egy elmecsapás, téged nem fog érinteni. Talán, ideje volna egy kicsit merészebbnek lenni.
A démon nem sokkal később szabadjára engedte elsöprő erejét, egy sötét, misztikus aura formájában. Elég volt oldalra néznie, már látta az eredményét. Ahogy egy évvel korábban is, a városlakók most is idegesen, kényelmetlenül húzták össze magukat a közelében. Megmagyarázhatatlan érzés volt ez, amit a démonok jelenléte volt képe kelteni egy ártatlan járókelőben. Arra mindenesetre tökéletes volt, hogy felhívja magára a figyelmet. Egy tapasztalt démonnak nem okoz gondot ez alapján megtalálni a fajtársait.
- Megbocsát egy percre! – szólította meg az egyik városőrt.
A városőr odafordult felé, Gerardnak pedig abban a minutumban összeszorult a szíve. Emlékezett a tünde férfi arcára. Ő is ott volt azon a végzetes napon, amikor itt tárgyalt a köderdeiekkel. Ő is ott volt, amikor a feldühödött tömeg megrohamozta Lightleaf legékesebb épületét, hogy vérüket ontsák. Próbált nem meglettséget színlelni, ami szerencsére nem ment olyan nehezen. Pár év ármánykodás alatt ugyancsak megerősödött. És úgy tűnt, a Dariannal töltött idő során a kisugárzása is megváltozott, mert a városőr nem ismerte meg, annak ellenére, hogy korábban még összesúgtak egymás közt a katonák, amikor Hellenblatt utcáin lépkedett, fel a lépcsőn, hogy találkozzon a Nebelessinnel.
- Nem tűnsz idevalósinak. – nézett rá vigyorogva – Útbaigazítás kell? – Gerard újfent meglepődött rajta, hogy ebben a városban milyen barátságosak az emberek a általános elégedetlenség és a feszültség ellenére. Talán előírás a katonáknak, hogy így kell bánniuk az idegenekkel.
- Nem, igazából csak egy apróságról akarok megbizonyosodni. Egy eltűnt démont keresek...
Többet nem is kellett mondania. Az illető jól tudta, miféle átokfajzat bújt meg a városban. Talán azt hitte Gerardra, hogy egy inkvizítor. El is tudta volna magát inkvizítornak képzelni. Azóta hogy rájött, más démonokat is képes megérezni a belső szemeivel. Kár, hogy az egyház sose fog egy démont felfogadni démonok ellen. Pedig már nagyon régóta bevált módszer. Tüzet tűzzel irtani.
Maria elégedett, izzadó arccal sétált vissza a fogadó pincéjéből. Az övén lapuló kis erszénykéből hangzódó csilingelés alapján szinte biztos, hogy nyert. Igaz, ha veszetett volna, nem vigyorgott volna ennyire széles mosollyal.
- Klaus? – nézett körbe összeszorítva a szemeit – Az a mocsok előre ment...
Akármerre kereste, nem találta sehol a férfit. Arra gondolt, talán másfele indulhatott, vagy megunta a várakozást. Maria nagyot sóhajtott, majd elindult kifelé, egyenesen a város szívébe.
~ Talán kicsit nehezebb dolgom lesz, mint gondoltam...?
Valahol a város másik végében ez járt Gerard fejében is, amikor már harmadik órája próbált meg bármi nyomra bukkanni. Egyszerű elképzelés volt, miszerint egy ilyen gyilkos, akit még nem sikerült kézre keríteniük nem fog ész nélkül nekiesni bármely járókelőnek. Ha azonban valaki megpróbálja felkutatni őt, és bármi eredményt fel tud mutatni, akkor szinte biztos, hogy el akarja tenni láb alól. Ha Gerard legalább arra rávenné a vélt áldozatát, hogy támadja meg, jó úton haladna. Már csak találnia kell valamit. Valamit, amivel felhívhatja magára a figyelmet. Ehhez azonban olyasvalamit kellett tennie, amivel többet ér el, minthogy hülyének nézzék. Kicsit gondolkodnia kellett, mire rájött a megoldásra. Az alatt az egy év alatt úgy látszik, mégiscsak sikerült berozsdásodnia.
- Elnézést... – fordult oda ismét egy katonának látszó tündéhez.
A kezében nem sokkal utána elkezdtek kavarogni az árnyak, s a semmiből egy papírlap termett ott. Egy rajzolt kép volt, mely egy démont ábrázolt. Hogy pontosan ki lehetett az a démon, arról fogalma sem volt. Még valamikor Alfonz könyvének egyik oldalán látta a képét. De most nem is volt szükséges tudni.
- Körözött, közveszélyes démonra vadászom. Megtenné, hogy megmutatja a városháza irányát, hogy feltehessek egy-két kérdést...



Leo nyugtalanul forgolódott jobbra-balra, ahogy egymás után fordult be minden kanyarnál, amivel szembe találkozott. Olyan helyet keresett, ahol nem láthatja őt senki. Nagyjából fél óra után talált is egy helyet, két ház között, egy pár hordóval tarkított sikátor formájában.
- Egész eddig követtél?
Hirtelen egy másik alak bújt elő az egyik hordóhalom mögül.
- Ilyen könnyű volt észrevenni?
- Ismerlek...
Az idegen szintén tünde volt, akárcsak Leo. Látszólag átlagos erdőjáró lehetett, szűkre szabott nadrágban és ingben, amit egy bőrből varrt felsőrésszel spékelt meg. Fején érdekes mintázatú kalap csücsült, félig be is takarva hegyes füleit. Fegyver nem volt nála, ám a hátán egy lant függött egy hosszú szíjjal odafűzve. A hangja is olyan volt, akár egy bárdé: dallamos, barátságos, meggyőző. Valami azonban mégsem volt rendben vele. A haja rendezetlen volt, a tekintete ködös és zavarodott, a mosolya hamis, a mozgása pedig szabálytalan és fáradt. Mégsem tűnt fáradtnak. Sőt, olyan élénk volt, akár az erdőben futkorászó kis tünde.
- Egy egész éven át loholtál a nyomomban. Gondoltam visszafizetem. – ugrott oda mellé egy légies mozdulattal.
Leo szemöldöke finoman felhúzódott.
- Ó igen? Ennyire érdekes vagyok?
- Á, volt alkalmam megismerni. Hanem kíváncsi vagyok, kik azok, akiket a társaidnak nevezel.
Leo összeszorította a fogait. Akármennyire is magára akarta hagyni a tündét nem tehette. Volt benne valami, ami nem hagyta nyugodni. Tudott valamit, amire szüksége volt.
- Nos, ha minden igaz, most megláthatod.
- Ó, ebben nem kételkedem. – mosolygott vissza rá – Ebben nem kételkedem...
Leo mogorván fordított neki hátat. Tudta jól, hogy nem fogja őt követni, ha a tömegben halad. Inkább csak csendben, észrevétlenül oson majd mögötte.
- Ez egy tünde város. Minek bujdosol?
Az idegen bárt megköszörülte a torkát.
- Ki tudja. Talán jó okom van rá. Talán nincs. - Leo inkább már nem is mondott semmit. Az idegen csak azért mondta mindezt, hogy összezavarja. Ezt az örömöt nem volt hajlandó neki megadni.
Aleena valamiért nagyon nehezen tudott tájékozódni nem emberi településeket. Pedig az épületek elhelyezése nem volt sokkal különbözőbb, egyszerűen csak nem érezte azt a jól megszokott komfortérzetet, amit egyébként szokott. Folyton úgy érezte, hogy valaki rajta tartja a szemét. Nem is tévedett túl nagyot, mert alig egy pillanattal később egy idegen férfi állt meg előtte.
- Aleena Ashrow, ha nem tévedek? – az illető egy fiatal, megnyerő külsejű, szakadt ruházatú ember volt. Nem idevalósi, legalábbis Aleena ezt tippelte volna. Ahhoz képest viszont, hogy még sosem találkoztak, feltűnően barátságos volt.
- Attól függ, ki kérdi.
Az idegen kihúzta magát és költőien kezdte sorolni a lány vonásait.
- „Kissé alacsony, vézna alkatú kislány láncokkal a teste körül. Mindig túl óvatos és folyton aggódik”. Nem túl barátságos...ha megbocsát.
Aleenának elkerekedett a szeme. Az idegen szavai annyira...ismerősek voltak számára. Nyers, faragatlan, mégis kimért. Majdnem olyan volt, mintha Maria szavait idézte volna.
- Klaus E. Haeckel, szolgálatára. – nézett mélyen a szemébe.
- Nocsak, te is az egyikünkkel érkeztél? – az hogy ismerte, már biztossá tette, hogy találkozott az egyik társával. Hogy jóban voltak e, vagy inkább félnie kéne tőle, azt nem tudta megmondani.
- Még annál is jobb. Én kísérte ide egy Maria nevű lányt.
- Együtt voltál Mariával!?
Az inkvizítornak nagy kő esett le a szívéről. Ha többieket nem is, Mariát biztos itt fogja találni. Jó volt tudni, hogy legalább ők ketten ugyanarra gondoltak, amikor idejöttek. Az idegen már biztosan nem volt az ellensége. Vagy talán az volt, csak megpróbálta csőbe húzni. Akárhogy is, egy próbát megért neki, hogy tőle kérjen segítséget.
- Engedje meg, hogy mutassam az utat... – tárta ki a karját ravaszul mosolyogva.
Aleena pedig követte, egyenesen a fogadó irányába, ahonnan Klaus jött.

Fél órája már, hogy a démon és társa megérkeztek a városba. Semmi eredmény. Pedig ugyanazt az erőt birtokolták, mint a Katedrális bérencei. Egy démon is képes egy másik démont megérezni, ha okosan használja, ami megadatott neki. Akkor miért? Miért nem látta még meg azt, akit keresett? Gerard idegesen üldögélt egy elhagyatott sikátor falának tövében, egyre csak az ujja végét harapdálva. Amióta megerősödött a saját,emberi tudata, egy rekevésbé volt képes ezeket a jelentéktelen, halandó szokásokat fékezni.
~ Ha nem találunk ki valamit gyorsan, fölöslegesen jöttünk el idáig.
~ Én mondtam, hogy mennyünk rögtön a torony irányába. – a lány mint mindig, most is makacsul ragaszkodott azóta is változatlan véleményéhez.
~ Nem! Mostmár nem hátrálok meg. Megtalálom, ha addig élek is.
~ Világosíts fel kérlek még egyszer, miért is olyan fontos ez? – nézett rá az illúziója üreges, semmitmondó szemekkel.
Gerard idegesen fordította oldalra a fejét.
~ Szükségem van arra a papírra. A Köderdőnek mostanában egyre szigorúbban a határőrei. Az a démon is csak azért jutott el ilyen messzire, mert ott volt nála a letelepedési engedély.
~ Ekkora hülyeséget...
~ Azt a papírt maga a Fairlight család írta alá neki!
~ Démonok mindig is voltak és lesznek Nebelwaldban.
~ Ez csak egy apró színjáték. Sőt, inkább megfélemlítés. Egy jelzés, hogy szemmel tartják őket. Csak az a baj...
Gerard tisztán emlékezett a pillanatra, amikor egy hamis engedéllyel jutottak be, hogy tárgyalhassanak a köderdei vezetőkkel. Az Illúzió egy félelmetes varázslat volt. Ilyen hatalommal kérdéses, miért akarna bárki is bármiféle iratot magánál tartani, amikor egy intésébe kerül teremteni egyet. Gerard azóta már ismerte a saját korlátait. Nem elégedett meg többé, hogy az ellensége gyengepontjait keresgélje. A sajátjait akarta látni. És meg is találta. Csak olyan dolog képét lehet illúzióval lefesteni, amit ismer a démon. Ha még egyszer sem látta, nem képes rá. És a Fairlight család rendelete nem egy gyakori látvány. Armin Fairlight olyan uralkodó, szeret minél kevésbé belefolyni a hivatalos ügyekbe.
~ Aki ráteszi a kezét egy ilyenre, legyen akármilyen senkiházi, kapcsolatok nélküli démon, onnantól övé lehet Armin Fairlight szava. – bár nem beszélt, tisztán látszódott a gondolatain, mennyire meg akarja ezt a különleges kiváltságot szerezni.
~ Sokra nem mennél vele. Elfelejtetted, Simon von Neulander szava már így is a tied. Nem sok hasznát vetted annak sem...
~ Sajnos nem akarom megtartani. Köt az esküm. A hűségem a Fairlight-házhoz.
Gerard felállt a fal mellől. Egy pillanatra felnézett az égre. Igaz, fényes nappal volt, de még így is érezte, ahogy az éjszaka lámpásának fénye megvilágítja. Nem is őt, inkább az utat, amin elindult. Rávetül a fény, mely az útját szegélyezi. Ez a jele annak, hogy jó úton jár.
~ Ez egy áldozatom lesz a Holdnak... – mosolyodott el, ahogy egy magabiztos, lelkes lendítéssel ökölbe szorított a kezét.
Lia kis ideig habozott. Aztán hasát fogva elkezdett kacagni. Úgy nevetett, hogy kis híján megfeledkezett magáról és telepátia helyett igazi hangokat kezdett el hallatni.
~ Olyan vagy, mint amikor először találkoztunk. Nosztalgikus érzés ragadott el. És mégis hogy tervezed ezt véghezvinni? Akárki renegát démonfattya is lépett meg a drágalátos papíroddal, helyén volt az esze. Ez a város tökéletes búvóhely azoknak, akik jól tudnak titkolózni.
Gerard értetlenül nézett vissza tűnékeny társára. Nem érzett semmiféle belőle áradó bizonytalanságot. Mintha egész végig tudná a választ, amit keresett volna. Eddig fel sem tűnt neki, de olyan volt, mint amikor még egyáltalán nem ismerte a saját erejét. Amikor még apró kis démon volt csupán. Ugyanúgy tapogatózott a sötétben.
~ Létezik egy mód, hogy megérezd azt is, ha valaki varázsol. Akárki is legyen az emberünk, eddig azért nem találtunk rá, mert elkerül minket. Azt hiszem, megsejtett valamit. Talán akkor, amikor útbaigazítást kértünk. A képesség, hogy bármit kitalálj, korántsem abszolút. Létezik egy mód, amivel át lehet látni rajta. Egy hatodik érzés, mellyel akárki képes lesz a mágia áramlását követni.
Nem kellett sok idő, s a két démon ott találta magát egy magányosan álló ház tehetné. Alattuk terült el Lightleaf egyik legforgalmasabb tere. Megannyi ember, tünde, talán még pár démon is rohangált a házak között. Ők egy lapos tetejű háton ültek, fentről kémlelve a járókelőket. Rengeteg lehetett köztük a varázsló. Hogy tényleg így volt e, azt senki ember fia nem mondhatja meg.
~ Először ki kell tisztítanod az elmédet.
Gerard meghökkeve lépett egyet hátra.
~ Hülyéskedsz? Ezért edzettem egy éven át.
~ Nem, nem úgy értem! Minden élőlénynek van egy minimális mágikus kisugárzása. Annak érdekében, hogy képes legyél ezt látni, először meg kell tanulnod a saját mágiád keltette hatást elfojtani.
A fiú idegesen ült le. A Köderdőben elsajátított meditációs teknikát használta, hogy rendezze a gondolatait. Törökülésben várta a lány újabb utasítását.
~ Adjunk neki...
~ Kezdjük azzal, hogy összehangoljuk az elménket...
Órák teltek el várakozással. Egy apró zúgás hallatszott valahonnan a semmiből. Nem volt hallható, mégis hangot hagyott. Egy apró fényes tárgy villogott valahol a semmiben. Nem voltlátható, mégis égetett. Egy apró ütés, egy apró csípős illat, egy apró forró érintés. S végül mind az öt egybeolvadt. Egy apró érzés bugott Gerard fejében. Mindenhonnan. Minden tünde, démon, talán még pár ember is ilyenekkel bombázta az elméjét. Most, hogy a saját mágikus auráját figyelmen kívül tudta hagyni, érezte maga körül a varázslatot...és fél perc után úgy elkezdett fájni a feje, hogy azt hitte elájul.
~ Nem fog menni...ez túl nehéz!
~ Ó, még bele sem melegedtünk.
~ Ilyen rövid idő alatt...lehetetle... – elméje hirtelen megtorpant. Ő nem ismeri a lehetetlen szót – Tudod mit. Csináljuk tovább!
~ Ez a beszéd.
Ismét kényelembe helyezte magát, majd egy sóhajtással nekilátott a koncentrálásnak. Behunyta a szemeit, majd kizárta a saját maga keltett zörejeket. Hamar rájött, hogy eddig pont amiatt nem hallotta azt a minden irányból érződő kellemetlen érzést, ami most körüllengte. Nem hallott, nem látott semmit. Mégis érezte. De nem volt képes megmondani, honnan, s mit.
~ Meg kell tanulnod elkülöníteni egymástól az egyes kisugárzásokat. Most még csak egy nagy, zúgolódó tengerként érzed, melyet nem tart vissza többé a gát, amit a saját tudatod oly nagy műgonddal épített fel.
Apró léptekkel haladt. Ezek a mágiák mind olyanok voltak, melyeket ösztönösen használnak a halandók. Normális esetben nem is kéne éreznie őket. Volt a téren pár utcai mutatványos, egy-két tényleges varázsló. Az ő ténykedéseiket kellett felismernie. Először nem értette. Aztán szép lassan rájött, mennyiben más egy ösztönösen kiadott mágikus aura, egy varázslatot kísérőnél. Egyenletesebb, kevésbé rendezett, kevésbé hirtelen, inkább olyan, mint a könnyed szélfúvás. Ahogy az erdei vándor a szelet, úgy kell megtanulnia kizárnia magából ezeket az apró, jelentéktelen jeleket. Minden tünde képes varázsolni, minden tündének van egy ilyen különös kisugárzása. Tökéletes helyet választott az edzéshez.
Kis idő elteltével Gerard elméje elcsendesedett. Nem érzett mást, csak pár apró hangot a fejében dorombolni. Azokét, akik tudatosan használták a mágiát. Már képes volt eldönteni, melyik hangot akarja hallani. Közel volt a cél, hogy ezt a képességét kamatoztatni is tudja. De még mindig nem volt tökéletes.
~ Most következik a legnehezebb része. Áll fel, és idézz meg valamit. Hagyd nyitva az elmédet.
Az egyéletű démon felállt, majd óvatosan megidézett a kezébe egy fából faragott kockát. Váratlanul érte a síkító hang, mely ezután kitöltötte az elméjét. Olyan érzékennyé vált, hogy a saját varázslatának hangja kis híján ledöntötte a lábáról. Lia illúziója rázta őt vissza. A lány mint mindig, most is elégedetten mosolygott.
~ Jó lesz. Ennyivel másabb egy varázslatot előre megérezni, illetve egy varázslót érezni. Az egyik egy rendezetlen, szakaszos hullám. A másik egy hirtelen zörej, egy pillanatnyi fény. Ha ezt képes leszel megfelelően feldolgozni, készen állsz.
Az a süvítő hang olyan volt, mintha egy éles, izzó karddal szurkálták volna a fülét. Száz, talán kétszáz próba kellett, mire képes volt magától megszokni, elhitetni magával meg tudja szabni, mennyire erős jelet akar a fejében érezni. Mire eljutott a végére, már épp csak bizsergett a fejében, ahogy varázsolt. Pontosan annyira érezte a mágiát áramlani, mint amikor még egyáltalán nemtörődött, hogy bármit is megérezzen.
Az utolsó kihívás az érzés irányának és fajtájának meghatározása. Minden varázslat, minden varázsló kisugárzása tökéletesen egyedi. Egymástól elkülöníteni egy érzést, mely a búgó hangon túl semmi sem költöztet Gerard fejébe, igazi kihívás volt. A városban nem sok személyt lehet találni, aki éppen varázsolni készül. A saját varázslatain lesz kénytelen gyakorolni, ha el akar érni valamit. Gerard felállt, majd behunyta a szemeit. Eddig ugyan egyszer sem csinálta ezt, de képes volt a háta mögé is megidézni a különféle éjfekete fegyvereit. Azért nem használta, mert eddig nem volt képes megbecsülni a távolságot a háta mögött, és ebből meghatározni, hogy pontosan hova idézze meg a tárgyat. Ezzel a hatodik érzékkel ugyan továbbra sem lesz képes csukott szemmel varázsolni, de miután elkészítette a tárgyat, könnyedén meg kell tudnia mondani, hol landolt a földön.
Gerard odasétált a tető pereméhez, majd hátrafordult. A háta mögé egy apró tollpihét idézett meg a sötét árnyakból. Ahogy az várható volt, a toll elkészülése után azonnal meg is érezte, hála annak az ismerős, búgó érzésnek. Egy tompa, gyengéden simuló kézhez hasonló érzés, mely szép lassan kúszott végig a gerincsén, ahogy a toll lezuhant. Ahogy az várható volt, képtelen volt megmondani, pontosan merre repíti a pihét a gyengéd szellő. De ez már csak idő kérdése volt. Nem kellett sokat várnia, és már képes volt magát a pecsétek mozgását is érezni.
~ Hm...ez egész könnyen ment. Fejlődtél.
Gerard elégedetten húzta ki magát.
~ Ez csak természetes.
~ Most pedig ideje mennünk. Van egy démon, akit meg kell találnunk...

A pályázatot elfogadom, nagyon szépen megragadtad a dolog lényegét. Megvehete a mágiaérzékelés képességet, egyébként külön meghatódtam, hogy így véded a Köderdei hercegséget.

Tp-t és váltót most viszont nem adok, mivel az 1500 szó eleve követelmény volt (ha itt 500 szó lett volna a követelmény és helyette 1500 szóban fejted ki a dolgot adnék). Kérlek az ilyesmit legközelebb a pályázatos topicodba tedd be.

Maria valahol a város másik végében sétált, a szokottnál is súlyosabb léptekkel, miközben a fejét ráncolva oldalra biccentgetett.
- Nem hiszem el...annyi ember közül pont veled kellett összefutnom?! – nézett farkasszemet a mellette sétáló tündével.
Leonak ugyanez a kérdés merült fel a fejében. Amikor összetalálkoztak, először fel sem ismerték egymást, mert mindketten Gerardot keresték olyan erővel, hogy a többiekről teljesen megfeledkeztek. Mikor egymásba botlottak, egy pillanatig csak némán bámultak fejet vakargatva a másikra. Aztán szinte egyszerre, szimultán biccentették oldalra a fejüket. Egyszerre kiáltották el magukat, a másik nevét harsogva. Majd egy hangos „tudod, kivel poénkodj” kíséretében elindultak ugyanabba az irányba.
- Nem hogy örülnél neki. Térkép nélkül a fejedet is elhagynád, ha nem szögelték volna oda. – morgott vissza a másik.
Leo akkora lendületten nyomta oda a homlokát Mariáéhoz, hogy kis híján belesajgott a feje.
- Mert te talán többre jutottál? – húzta az idegeit, ahogy csak bírta, miközben a fejük egymásnak feszült.
- Ha éppen tudni akarod, rájöttem, mi miatt jött pont ebbe a városba. – dicsekedett el azzal, amit valószínűleg mindannyian tudnak.
- Ó persze, mert én csak véletlenül tévedtem ide! – vonta meg a vállát.
Leo úgy nézett rá, mint aki leszúrtak.
- Há?! Mondtál valamit, hegyesfogú?
- Nicsak ki beszél, az én fogaim legalább látszódnak, amikor beszélek, erdőlakó!
- Te kis...na gyere, játszuk le! - feszítette meg az öklét.
- Fasírtot csinálod belőled, bassza meg!
Kettejük veszekedését hangos utcazaj szakította félbe, valahol egy távoli sarkon. Az odacsődült tömeg, az a pánikszerű hangulat, mely a tündéken eluralkodott jelezte, valami szokatlan történt a városban. Az itt lakók amúgy is feszültek voltak, hogy a nagy katasztrófa után annyi nincstelent kellett a városban elszállásolni. Az emberek ilyenkor sokkal könnyebben elvesztik a fejüket.
Leo és Maria egy halott, kivérzett holttesthez siettek oda. Tünde volt, valószínűleg helyi lakos, legalábbis a ruhája nem arról árulkodott, hogy átutazóban lenne. Átlag elf lehetett, szőke hajú, vörös szemű, talán erdész volt, vagy valamiféle iparos. Micsoda szörnyűség, hallatszott valahonnan a tömegből. Egyre csak sopánkodtak a népek, már nem is számolom, hányadik, nyögte valaki a könnyeivel küszködve. Leo é Maria kelletlenül néztek egymásra. Nem a vérző hulla látványa borzasztotta el őket. A tény, hogy a vére cseppekben kúszott el az egyik kisebb utca irányába. Akárki is csinálta ezt, azt akarta, kövessék. Gerard akcióba lendült, az ellenség pedig válaszolt neki.



- Remélem nem tartott tolakodásnak, kisasszony! – jegyezte meg az idegen sármos mosollyal.
Aleena még mindig nem tudta elhinni, mekkora szerencséje van. Pont azzal összefutni, aki ezidáig kísérte Mariát, aki ráadásul felismerte őt.
- Ugyan, hagyd ezt az állandó udvariaskodást. – vigyorgott rá a lány vissza – Különben is, minek erőlteted ennyire? – már korábban is feltűnt neki, de a férfi nyelvtana nem éppen olyan, amit egy hasonló módon beszélő nemesúrtól elvár az ember. Nyilvánvaló, hogy nem természetes neki ez a fajta hangnem.
- Engem te ne félts. – szorítja ökölbe a kezét – Az álmom, hogy igazi úriember legyen! És igazi nemes!
- És pont Mariát kérted meg, hogy tanítson...? – tartotta magát Aleena a már igencsak erőltetett mosolyát.
- Miért? – vonja fel Klaus a szemöldökét.
Az ifjú inkvizítor inkább nem válaszolt, csak halvány szemrebegtetéssel oldalra fordította a fejét.
- Semmi-semmi... – bár erős volt a gyanúja, hogy már jól ismerte Maria igazi természetét.
Valahol a távolból egy harsány, női sikoly szakította őt félbe. Pár utcával odébb lehetett, pontosan egyikük sem látta. Annyi biztos volt, valami nincs rendben ebben a városban.
- Gondolod hogy...
- Kétség sem fér hozzá. – sóhajtott nagyot, miközben a homlokára csapott a tenyerével – Ezek ők lesznek.
- Megnézzük?
- Nem. – hangzott a gyors válasz.
- Tessék?
- Ez csak elterelés. Innen megmondom. Akárkit is akar Gerard levadászni, most a helybélieket odacsalogatta. Nekünk tehát egy félreeső helyet kell keresnünk.
Klaus idegesen vakarta meg a fejét. Neki ez eszébe sem jutott volna. A lány, bármilyen fiatal is volt, nem hazudtolta meg kilétét, inkvizítorhoz méltó módon látott át az ellenég cselén. Idegesen húzta össze a szemeit. Már csak arra kellett rájönniük, hol is van az az eldugott hely.
A város másik végén, valahol a házak tövében, ahol az utca véget ért, volt egy apró kis erdő. Valamikor féléve lehetett még ott. A Hellenblatt környéki fák sem menekültek a becses sárkány tüze elől, s megannyi városszéli fa is leégett. A város szélén, annak északnyugati sarkán most egy elszenesedett törzsekkel teli pusztaság terült el, ahol még a környékbéli tünde őrzők sem masíroztak. Alvilági népek rendszeres gyülekező helye, meg persze minden gyanús alaké, akik el akarták kerülni a városi gárdistákat. A tündék irtóztak a helytől, mert szerintük Földanya kísértetei járják a leégett erdők mezejét. Furcsa pletykák terjengtek újabban a tündék közt.
Gerard magabiztos léptekkel sétált bele a hamuszagú telep kellős közepébe. Körülötte mindenfelé kidőlt fák, leégett ágak, elszenesedett bokrok. Minden irányból körbevette őt a hajdanán még élénk erdő emléke, az odvas fák, hamuval fedett sziklák tömkelege. Alatta egy kis szabad tér terült el, melyet a sivár pusztaság szegélyezett. Gerard körbepillantott, ahogy óvatoan megállt a farönkök közt. Nem kellett kettőt pislognia, a tuskók mögül minden irányból feketén csillogó tárgyak repültek felé. Hasonlítottak ahhoz a dárdához, amit ő szokott megidézni. A különös fegyverek gond nélkül elérték őt...majd nem sokkla utána átsuhantak a testén, és a földbe szúródtak bele. Gerard nem sokkal később köddé vált, majd pár méterrel hátrébb dugta ki a fejét egy farönk mögül. Az égedd erdő fái közt tisztán kivehető volt az őt megtámadó démonok körvonala.
- Egy könnyebben ment, mint gondoltam. – nézett végig a három jómadáron, akit sikerült az illúziójával előcsalogatnia.
Három alak kúszott elő a leégett fák takarásából. Az egyikük magas, erőteljes izomzatú, pikkelyes testű, tüskés vállpáncélt viselő démon volt, hatalmas szarvakkal és szárnnyal. Hátán egy gigantikus csatabárd függött, démoni motívumokkal díszítve. A második egy nála valamivel alacsonyabb, inkább gyerektermetű férfi démon volt, hosszú, copfba font hajjal és rövid szakállal, zöldes árnyalatú palástban. Kezében fegyver helyett egy könyvet szorongatott. A harmadikuk arcát egyelőre nem látta, mert egy nagy fekete köpenybe burkolta a testét.
- Meglep, hogy ilyen könnyen átláttál a csapdánkon. Csak azt áruld el...hogy találtál ide? – kérdezte a tudásdémon.
- Ó, nagy szépen köszönöm. – hajolt meg Gerard.
A kérdésre nem felelt. Ők vezették őt ide, így talán nem is volt kérdés a kérdés. A hulla vérével, amit az utcán talált egy csíkot húztak a földre, mely egy utca felé mutatott. Az átlagember nem vette volna észre, de Gerard kis gondolkodás után rájött, hogy a vonal nem az utca irányát mutatja, hanem a városnak azt a végén, ahol a démonok megbújtak. A csík egyenesen a Hellenblatt melletti leégett erdő felé mutatott. Így aki nem elég szemfüles, nem lát át a cselen, Gerard viszont eltalál ide. Tökéletes terv volt. És most úgy tűnik, be is sétált a csapdájukba. A démon ekkor vette észre, hogy a háta mögött egy újabb démon jelent meg.
Az új démon alig egy méterre állt tőle. Értett a lopakodáshoz, ehhez kétség sem fért, mert egy szenes ágat roppanni nem hallott, amikor mögé lopózott. Fegyver nála sem volt, helyette egy fekete dárdát szorongatott a kezében. A dárda hegye most Gerard felé mutatott.
- Egek... – mosolyodott el – ilyen egyértelmű volt?
- És most még ki is tudunk faggatni. Elég nehéz helyet? – viszonozta a háta mögötti démon a mosolyát szarkasztikus hangjával.
Gerard vállat vont.
- Áh, volt már rosszabb...
A dárda megindult a feje felé, majd hirtelen nekiütközött egy láthatatlan pajzsnak, melyet a köpenye bocsátott ki, s ripityára tört. Gerard finoman előre dőlt, ahogy befejezete a varázslást, s súlyát lecsökkentve suhant előre oda, ahol korábban az illúziója sétált. A háta mögötti démon döbbenten bámult előre. A fiú minden erőlködés nélkül hárította a dárdáját, most pedig ahelyett, hogy elmenekül, egymaga rohan szembe a túlerővel. Ki lehet ez, futott át az agyán, kit küldött ellenünk a démonkirály?
- Öljétek meg! – hangzott egy keserves ordítás egyikük felől.
Újabb dárdák sőt, talán egy tőr is repüld Gerard felé. Rövid ide-oda lépkedés, egy pár ügyes mozdulat, és már ki is kerülte őket. Nem volt túl nehéz. Megannyi csata után pár szemből érkező lövedék nem okozott neki gondot. Közben még arra is volt ideje, hogy megidézze hőn szeretett hegyes kristályszilánkjait a levegőbe. A levegőt megtöltötte a fekete árny, nem sokkal utána tüskékké olvadva össze, melyek előtte lebegtek, csak arra várva, hogy egy intéssel útjukra indítsa őket.
A gigászi háborúdémon egyik pillanatról a másikra ott termett előtte. Alakja fenyegetően takarta ki előle a napot, ahogy fegyveréhez nyúlt, és felkészült lesújtani. Ha még azelőtt támadja meg, hogy ellőheti a fegyvereit, nem tud megártani nekik. Egy csapás, és holtan esik össze.
- Nehogy azt hidd, hogy hagyni fogom! – ordította, ahogy megfeszítette izmait, és felkészült da támadásra.
Gerard egy fél pillanatig csak döbbenten nézett előre. Aztán ismét széles mosoly ült ki az arcára.
- Már rég célba vagy véve... – dicsekedett el vele, majd a kezével legyintett egyet maga felé.
A szilánkok, melyek már a háborúdémon mögött lebegtek, most megindultak Gerard felé, egyenesen ellenfele hátának, módszeresen tűpárnává lyuggatva azt. A démonfiú eleve úgy idézte meg őket, hogy a keskenyebb hegyük felé állt. Tudta jól, úgy lehet ezt a támadást a legkönnyebben kikerülni, ha elévágnak, mielőtt lőhetne. Ismerte a saját gyengepontját. Ellenfele itta meg ennek a levét, aki nagyokat nyögve készült bevinni csapását, nem törödve a sebeivel.
- Ne merészelj alábecsülni! – ordította, ahogy csak bírta.
Hirtelen újabb alakok tűntek fel a látóhatáron. Leo és Maria a jobb, míg Aleena és Klaus a bal oldalon másztak elő a kidőlt, elszenesedett farakások közül. Gerard ekkor kardot rántott és a páncélja mellé döfött fele. A démon felordított, majd lecsapott. Gerard minden gond nélkül ki tudott előle kerülni. Már csak három ellenfele maradt.