Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Egy fényes világ gyermeke
I.
Egy már megszokott, fényes meleg délután. A nap sugarai rakoncátlan módon szöknek át a fák, ide-oda himbálózó ágaik között, s elérve a talajszintet éltető erejükkel megvilágítják az itt ott felbukkanó nyíló virágszirmú növények páratlan színeit. Az erdő él, lélegzik, szinte beszélget a benne sétáló két emberhez a maga komótos nyugodt, kedves módján. Madárénekkel köszön, és friss, erdei levegővel kezd el csevegni veled. Kedves és megnyugtató, barátságos és segítőkész. Tudja hogy azért jöttek, hogy elrabolják tőle az egyik féltve őrzött gyermekét, mégis, szó nélkül, mosolyogva üdvözöl udvarában mert tudja, nem veszel el többet annál mint amire szükséged van. Ilyen hittel bízik meg a két vadászban kik lassan, kimért mozgással lépésről lépésre próbálnak közelebb kerülni az óvatlan őzhöz.
Apa és lánya. Különös felállás. Köztudott hogy az apák inkább a fiukat viszik el vadászni, hisz társadalmi norma hogy a nők otthon végzik a házimunkát, míg a férfiak kemény munkával megszerzik az élelmet, s mindent ami a túléléshez szükséges. Vajon mi történhetett hogy az apa mégis lányát hozta el? Logikus következtetésnek tekinthetjük azt az állítást, hogy nincs fia az apának, ám ez csak félig igaz. Valóban nincs fia, viszont dönthetett volna úgy, sőt, sokkal „elfogadottabb” döntés lett volna ha egyedül jön, s lányát otthon hagyja. Hisz mi értelme lenne egy lánynak vadászatot tanulni? Vagy még jobb kérdés, miért akarja az apa, hogy lánya vadászatot tanuljon? Erre a választ kétség kívül maga a lány is nagy erőkkel keresi, ám magát a kérdést frontálisan nem meri feltenni apjának, félve attól hogy elijeszti kiszemelt zsákmányukat, mely mindössze tizenöt méterre legelészik tőlük egy patak mellett.
A lány eddig fel nem tett kérdésére a válasz mi sem egyszerűbb: Apja meg akarja ismertetni lányát egy fontos dologgal. Korántsem a zsákmányszerzés most az, ami a családfőt most a legjobban izgatja. Sokkal nagyobb érdeklődéssel figyeli lánya reakcióit, ahogy felhúzza a nyilat, s óvatosan megcélozza az őz nyakán végigfutó ütőeret. Tudatni akarta egy szem gyermekével a halál pontos fogalmát, jelenségét, és természetét. Bár tudta hogy egy állat halála nem fog akkora érzelmet kiváltani mint egy ember halála. A nyíl elszáll, s végigmetszi a levegőt útja során, egészen addig, míg éles hegye bele nem fúródik az állat húsába, feltépve bőrét, szétszaggatva húsát, s felvágva ereit. Az állat kétségbeesetten kezdett el ugrálni, menekülni, épp csak azt nem tudta mi történt vele. Valószínűleg nem is volt ideje kideríteni ezt a rejtélyt. A nyíl becsapódása után mindössze tíz másodperce volt rá, hogy örökre búcsút mondjon szeretett erdőjétől, a világtól, az élettől. Összeesett, s bár még pár pillanatig próbált levegőért kapkodni, az utolsó momentumokban már ő is beletörődött sorsába és feladta. A vér behatolt a nyíl által elmetszett nyelőcsőbe, s egyenes útón haladt a tüdő fele. Innen már csak talán az életének szebb perceire gondolhatott vissza szegény állat, már ha volt ereje emlékezni. Hiszen ekkorra már az agya leállt a működéssel, s végül szeméből eliramlott az élet.
- Ava.. Jól vagy? – Kérdezte az apa mély, stabil hangon az éppen öklendező lányát. – Nagyon rosszul vagy?
- Jól.. Igen – törölte meg a száját. Szerencséjére kihagyta ma apja tanácsára mind az ebédet és a reggelit, így nem volt minek feljönnie.
- Gyere akkor, segíts cipelni, haza kell vinnünk, ez lesz a vacsora.
- Ugyan már.. Egyedül is el tudtad eddig hozni a zsákmányokat.
- Ez így van. – Mondta, miközben megvakarta fejét. Eközben már a vér tócsában állt az őz körül, a föld nem igazán tudta felszívni a sűrű folyadékot megfelelő tempóban. – De ahogy telik az idő, a csontjaim is gyengülnek, te pedig 14 évesen elég erős vagy már hogy kisegítsd apádat.
- A csontjaidnak semmi baja. – Szólt a kislány kicsit gúnyos hangon, majd ránézett az elhunyt állatra. – Nem szívesen érek hozzá, és ezt te is tudod. – mondta a lány bedurcáskodva, ám az apa, nem válaszolt egyből. Nem, előtte hosszan nézett lánya szemébe. Keresett benne valamit. Valamit, ami nélkül nem állná meg a helyét a világban.
- Ava.
- Igen?
- Nem tarthatunk téged anyával örökké gyerekként. Egyszer fel fogsz nőni, és onnantól mindennap fogsz találkozni ezzel. – mutatott rá a döglött őz vérben fürdő testére. – És szembe kell majd vele nézned. És nem csak szembe kell majd vele nézned, hanem meg kell tanulnod vele együtt élni. Azért hoztalak el, hogy megismerd a természetét. Szeretném, hogy legközelebb te engedd el a nyilat, és szembesülj vele milyen érzés elvenni valamitől azt, ami számára a legkedvesebb. – Arca végig komoly volt, hangja pedig szinte félelmetes. A lány nem tudott mit mondani. Szemei tükrözték hogy fél a jövőtől, hogy nem akarja elfogadni azt amit apja mondott. Számára talán túlságosan nagy kegyetlenség elvenni valakitől valamit. Hisz a lány még talán a magántulajdon fogalmával sincs teljesen tisztában. De apja tudja, hogy már nincs sok ideje, ezért minél inkább fel akarja készíteni Avist a külső világ megismerésére. Ahhoz pedig a halál mint jelenség megismerése elengedhetetlen.
- Rendben. – Szólalt meg egyszer csak a lány apja hatalmas meglepődöttségére. – Segítek cipelni. – Ez a kijelentés váratlan volt apja számára. Egyszerűen nem tudta hova tenni. Ilyen hamar megbékélt volna a dologgal? Ilyen egyszerű lenne ez a lányának? Vagy az is lehet hogy beteg? Nem az kizárt. Foglalkozott már elmebetegekkel, akik megszállottjai voltak az elmúlásnak. A szeretett, kedves lánya nem lehet olyan. Hihetetlen hogy ennyire elfogadóan viselkedik egy ilyen ismeretlen dologgal szemben. Talán a nevelés tehette ilyen nyitottá mint amilyen most.
Apja akaratlanul is elgondolkozott, vajon ilyen könnyen fogja venni az akadályokat az életében. Jól tudta hogy ha egyszer kimegy az erdőből hamar szembe fogja találni magát majd a gyilkossággal, kapzsisággal, szenvedéssel és fájdalommal. És ha ezekkel a szörnyű dolgokkal is ugyanolyan elfogadó lesz? Ha ugyanilyen könnyen fogja eltűrni maga mellett, megtörténhet-e hogy saját maga lesz az, ki okozója lesz a gyötrelemnek? Túl fiatal lesz még, mikor elhagyják. De addig még három év. Kár lenne ezen gondolkodva fecsérelni az időt. Talán túl sokat aggódik, sőt biztos is. Hisz ő az saját gyermeke, és hisz benne hogy valaki olyasvalaki lesz ha felnő, aki talán meg fogja tudni változtatni azt a szennyet amiben most élnek.
- Apa, segítesz akkor, vagy egyedül fogom hazacipelni? – ébresztette fel gondolataiból. Szinte felnevetett magában, mennyire is elmélyedt problémáiban a férfi, melyet lányának csak egy széles vigyorral közölt.
- Persze, bocsi, csak elbambultam kicsit. – Mondta, majd elindultak hazafelé. Nem mentek túlságosan messze, nem is merte volna messzebb vinni lányát, tudta hogy csak körülbelül 30 kilométerre van innen a legközelebbi város, és félt, hogy egy erre tévedt vándor, vagy esetleg banditacsapat megtörné a lányuk világának harmóniáját.
Már szürkület volt mikor hazaértek. A férfi elvonult egy kisebb melléképületbe, de egy kis ablakon még figyelte lánya reakcióit, aki a tehertől megszabadulva egyszerűen ledőlt a fűbe és elkezdte kutatni az égen a sorba megjelenő csillagokat. A házukban világos volt, s a nyitott ablakon érződött hogy készül a vacsora. Ezen a férfi megint csak mosolyogni tudott. Úgy tűnik mégsem ebből a finom őzből lesz vacsora. Bár kíváncsi volt mit talált felesége amiből ételt tudott készíteni, igazából annyira nem izgatta. Eleget gondolkodott már magában, eleget találgatott. Kellemes meleg nyári este volt, s nem akarta aggódással tölteni az egészet. Ez a beígért 18 év, amit a király nekik szánt, szinte úgy röppen el mint egy fuvallat a réten.
Besötétedett mire végzett a munkával. A hús hasznos részét jól eltette a kis pincéjükbe, ahol még az ehhez hasonló nyári melegeken is igen hűvös volt. A bőréből ruhát tervezett készíteni, de úgy döntött mára elég volt a munkából. Kisétált a kis tisztásukra, s észrevette hogy lánya még mindig ugyanott, ugyanazon a helyen feküdve pihenget. Annyira mélyen el volt veszve gondolataiban, hogy szinte észre sem vette, ahogy apja odasétál hozzá, és lefekszik mellé.
- Megvagy? – kérdezte tőle mosolyogva.
- Persze. – szólalt meg gyermekded hangon Avis – Mondd, milyen világ az, amelyik az erdőn túl van? – Kérdésére nem érkezett egyből válasz. Az apa igyekezett minél jobban megválogatni szavait.
- Emlékszel mikor a nyíl belefúródott? – szólalt fel hosszas gondolkodás után végül.
- Igen.. Akkor lettem rosszul. – Válaszolt, miközben jobb kezét a szájához emelte, jelezve azt, hogy az érzést azóta sem felejtette el, sőt igencsak beleégett emlékezetébe.
- Ha egyszer megismered a világot, az igazi világot, ugyanezt fogod érezni. Hiszed vagy sem, a kinti világban rengeteg olyan dolog van amit nehéz megmagyarázni. rengeteg olyat tesznek az emberek, amiknek talán még maguk sem értik a lényegét. Talán ez remekül leírná a világot. „Emberek cselekszenek gondolkodás nélkül.” – Itt tartott egy kis szünetet, hogy a lány megeméssze az előbb elhangzott szavakat. Egykoron ő is ilyen ember volt, sőt talán még most is az. Egy olyan ember aki cselekszik, és nem gondolkodik. De nem önszántából lett ilyen. Nem, egyszerűen nem tudott más lenni. A világ amibe beleszületett tette ilyenné még kiskorában, esélye sem volt rá hogy mássá váljon. Már kisgyermek kora óta ilyenné nevelték, és a világ melyet maga körül látott nem tűrte meg a másságot. Esélye sem volt rá hogy változtathasson. Ezért született Avis egy másik világban. Ezért nevelték fel itt, hogy ha majd egyszer átlépi az erdőt, és szembesül a világ problémáival, meg tudja azt változtatni. Hiszen jelenleg most ő tudja a legjobban milyennek kellene lenni egy igazságos világnak. Hisz abban nőtt fel.
- Drágáim! Kész a vacsora! – Hallatszott egy meleg női hang a ház felől.
- Egy igazságos, és jó világ… - Suttogta magában a férfi, de szavait ekkor már senki sem hallhatta, mivel lánya, már rég elindult a fényes ház felé. Bár nem merte bevallani magának, de érezte hogy ahhoz hogy ez lányának sikerülhessen arra előbb vagy utóbb szüksége lesz valamire. Ez a valami pedig nem más, mint Azrael.
