Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Avis Amrel
Faj: Ember
Frakció: vándor (Fővárosi Királyi Palota)
Kaszt: Mágus
Nem: Lány
Kor:17
Kinézet: Arca gyermeteg , ártatlan. Tiszta bármilyen anyajegytől, pattanástól, vagy egyébb bőrhibáktól. Szemei kedvességet és őszinteséget sugároznak. Ha az ember nem tudja hogy már 17 éves, akár egy kisgyereknek is nézheti ugyanis igen alacsony, mindössze 162 cm magas. Dús, vállig érő sötét haját édesanyjától, míg gyönyörű égszínkék tiszta szemét apjától örökölte. Teste arányos, és termetéhez képest igen erős. (bónusz: )Kisugárzása is barátságos, kedves, már messziről, mindenféle konfrontálódás nélkül meg lehet mondani róla hogy egy ártatlan, őszinte lányról van szó.
Jellem: Kifejezetten nyitott lány, aki érdeklődő minden téren, mely az őt körülvevő világgal kapcsolatos. Őszinte személyiség, nehezen tud hazudni, ámbár saját maga is igencsak hiszékeny, naiv. Szeret más emberekkel beszélgetni, megismerni őket. Néha kissé talán gyerekesnek tűnhet, de igen komoly értékrendszere van. Nem akar senkit sem bántani vagy megbántani, s ő maga nem is érti miért bántják az emberek egymást.
Előtörténet:
„Madarak. Szabadok, vidámak, életrevalók. Talán ez okból nevezték lányukat Avisnak, mely madarat jelent. Egy boldog, szabad életet kívántak neki, ami nekik nem adatott meg. Nem akarták hogy a külvilág dühe, romlottsága megfertőzze egyszem lányukat. Hisz mindketten átélték már a szenvedést, mindketten tapasztalták a kétségbeesést, a tehetetlenséget. Sokan mondták nekik hogy a hazaszeretet fontos, a hűség pedig többet ér az életnél is. De senki sem kérdezte meg őket hogy mit gondolnak. Lassan teltek a szürke napjaik a városban, ahogy emberből bábukká lettek. Bábuk egy olyan táblán, melyen nincs jó és helyes. Bárhogy döntenének abból csak újabb harag és gyűlölet következne. Talán emiatt hagytak fel a döntés lehetőségével. Talán ez volt az a módszer, mellyel rákényszerítették őket hogy bábuk legyenek és átadják a ítélet jogát a királynak, a hadvezéreknek.
De még mielőtt fonalakat aggattak volna rájuk, mellyel később irányítani kívánták volna őket, egy utolsó döntést hoztak, mely következtében nyugalomra lelhettek. Az utolsó számukra értelmes döntés: a menekülés. Egy sötét, hideg viharos éjszakán csempészte ki a férfi a várandós feleségét. Napokig nem álltak meg , csak futottak, menekültek, távol az emberektől. Távol a veszélytől. A férfi végül egy erdő mélyén, egy tisztáson megállt. Szeme megakadt a mező virágain, a folyó vizén megcsillanó napfényen, a természet szépségében. Körülnézett, még talán elmélyedve magában gondolkozott, mérlegelt, de a döntést már meghozta. „Itt kezdünk új életet.” Szólt a feleséghez majd elkezdte felállítani koszos, szakadt sátrukat, melyekben az elmúlt estéket töltötték. Megfáradt, kissé sápadt arcukon most egy halvány mosoly látszódott. „ Holnap elkezdjük építeni a világot a lányunknak!” Súgta a férfi a nő fülébe még mielőtt elnyomta volna őket az álom…”
Egy idilli környezetben nőttem fel. Egy faház volt az otthonunk, ahol én, édesanyám és édesapám éltünk. Rajtuk kívül senkit sem ismertem, bár mindig is érdekelt, hogy mi található a sűrű fákon túl. Kissé bezártnak éreztem magam azon az egyébként elég szép nagy tisztáson, ahol mindennapjaimat tengettem. Szüleim rengeteget tanítottak nekem gyerekkoromban. Mind a becsületről, a tiszteletről, etikáról, vagyis egy csomó olyan dologról, amiről fogalmam sem volt hogy mik azok. Apa azt mondta a becsületről, hogy egy olyan jelenség, mely emberré teszi az embert, mely megkülönbözteti az állattól. És mégis néha olyan áldozatokkal jár, mely megfosztja az embert a lelkétől. Természetesen nem értettem meg mit akart ezzel mondani, bár szavaiban éreztem valamit, mely szinte teherré tette a levegőt a tüdőmben. Nem tudtam mi volt az, csak azt éreztem hogy a kellemes meleg faházunkban, hirtelen úrrá lett a hideg.
Körülbelül 10 éves koromig csupán a házimunkákban segítettem . Szerettem segíteni anyukámnak főzni, takarítani, ugyanakkor különlegesen élveztem édesapámmal továbbépíteni a házat, segíteni fát gyűjteni, sőt néhány alkalommal vadászni is elvitt. Persze ezen jeles alkalmakkor inkább csak megfigyelő voltam, mint vadász, tekintettel rá hogy nem lettem volna képes megölni egy ártatlan nyuszit, vagy mókust sem.
10 éves koromtól azonban egy új dolog lépett be az életembe. A szüleim már előre eltervezték hogy meg kell tennem ezt a lépést, csak abban nem voltak biztos hogy melyik irányba kellene elindulnom. Anya már 6 éves koromra megtanított olvasni és írni, és ekkorra úgy döntött hogy ideje hasznosítanom a tudást, amit eddig megszereztem. Órákig mesélt nekem egy jelenségről, valami különleges dologról, amit ő csak „mágiának” hívott. Különösen figyeltem mindenre amit mondott, de legjobban az a mondta kapott meg a legjobban, amikor azt mondta hogy mindenhol jelen van, mindenben és mindenkiben. Egy különleges dolog, mely összeköt minden élőt és élettelent. Egy csodálatos dolog.
Nemsokkal a „bevezetés” után el is kezdte ténylegesen tanítani a mágia fortélyait, miközben apukám egy teljesen más oldalról közelítette meg a dolgot. Míg anyukám varázsigéket, jeleket és pecséteket mutatott, addig apa az íjászatot és és a tőrrel való bánásmódot tanította. Már az első hónapban kiderült hogy melyik területen vagyok tehetségesebb. Kifejezetten gyorsan tanultam meg a mágia alapjait, és sokkal jobban elkezdett érdekelni mint a másik két fegyver. Valamiért, a művészet csodáját láttam benne, az alkotást. Ahogy telt az idő, egyre kevesebb időt szántam az íjászatra, és egyre többet a mágia potenciáljainak feltérképezésére. Anya egy igen egyszerű tréninggel állt elő. Egyszer mutatta meg a pecséteket, egyszer mondta ez az igéket, és szinte követelte hogy egyből, fejből idézzem vissza. Piszok kemény volt, igazából az első két évben csak alig-alig sikerült fejből akármit is alkotnom, azonban anya egyre több időt szánt a memóriám fejlesztésére, kis képeket csinált, melyek párban voltak, s lefordítva minél kevesebb találgatás árán kellett megtalálnom mindegyik párját (egyszerű memória játék). Rengeteget olvastam anya írásait, amit mind a szabadidejében készített, és kérte hogy fejből mondjak vissza olykor több tíz oldalnyi szöveget. Mindezt azzal indokolta, hogy rengeteg olyan alkalom lesz az életemben, amikor nem lesz időm felcsapni a könyvet és megkeresni benne a pecsét jelét, vagy a varázsiga pontos leírását, hanem spontán kell alkotnom. Anyukám egyre keményedő viselkedését egy ideig el tudtam viselni, de a folyamatos agymunka miatt egyre többet menekültem az udvarra apához ahol menedéket leltem anya őrült memóriafejlesztő feladatai elől. Persze ha ott is semmitevésen kapott anya, azonnal visszaráncigált a házba, ezért apa a következő ötlettel állt elő: Ha nem akarok megtanulni az íjjal lőni, vagy a tőrt forgatni, akkor legalább tanuljam meg a kivédésüket. Egy újabb tréning aminek nem láttam az értelmét. Fogalmam sem volt hogy miért kell nekem fegyvereket tudni használni, vagy fegyverek elől kitérni. Fogalmam sem volt, hogy a vadászaton kívül, mire használható a fegyver.
Mindenesetre a sok agytorna után nagyon jól esett a mozgás. Eleinte fabotokkal finoman támadt rám apa, és az volt a feladatom, hogy a sajátommal kivédjem. Azonban az esetek többségében, könnyű testemet kihasználva inkább kitértem a támadások elől mintsem frontálisan védtem volna ki őket. Apa az első néhány esetnél még elnézte, de mivel mindig egyre távolabb és távolabb kerültem tőle, neki egyre többet kellett felém futnia, és igen hamar kifáradt, ezért többször kedvesen megkért rá hogy esetleg lassíthatnék. Azonban valamiért sokkal kényelmesebbnek láttam elkerülni a problémát, mintsem szemtől szembe leküzdeni azt. S bár apa ennek igencsak a kárát érezte meg, én rendkívül jól szórakoztam, ahogy a kellemes nyári szellőben mondhatni táncoltam a szabadban. Pont mint a szél a fák lombjai között, bár belekap néha, s megrázza a fa koronáját, javarészt mégiscsak kikerüli a sűrű gallyakat, leveleket.
Így telt el jó pár év. Kemény volt ugyan a tanulás része, de élveztem az életem. Nem volt semmilyen problémám. Apával többször bővítettük a faházunkat, sőt, a tanácsomra külön létrehoztunk egy virágoskertet közvetlen a ház előtt, így szinte egész nap érezni lehetett a házban a kellemes finom illatokat, mely boldogsággal töltötte el aprócska életünket.
Mindeközben elkezdődött a tényleges mágiaképzés anyával. Furcsamód bár az alapokat értettem, és rendesen megtanultam, a legtöbb varázslat melyet létrehoztam egyszerűen nem ütötte meg az elvárt szintet. Példának okáért, a szintemen anyukám elmondása szerint tudnom kellett volna meggyújtani egy gyertyát varázslat segítéségével, viszont mindig csak kisebb szikrákat tudtam csak létrehozni. Azonban a mágián belül egy másik területre igencsak fogékony voltam, sőt! Talán ez volt az egyetlen olyan terület, melyben tehetségesnek számíthattam a mágián belül. Ugyanis a széllel történő varázslás szinte mindig az átlagos eredmény felett sikerült. Mintha csak a testemhez tartozna, úgy tudtam irányítani az egyes pecsétek által keltett szélhullámokat. Anya szerint a személyiségem az oka. Bár sosem tanított nekem semmit arról, hogy az ember személyisége akármennyire is hozzájárulna az elvégzett varázslathoz. Valahogy úgy fogalmazott, hogy olyan vagyok mint madár a levegőben. ..
„A lányuk 17 éves volt, mikor a férj elérkezettnek látta az időt. Egy csendes éjszakán összepakoltak, és otthagyván szeretett lányukat, könnyes szemmel elhagyták otthonukat hogy becsületből beteljesítsék a királynak tett szavukat, és megtalálják Azraelt és eljuttassák a királyhoz. Csak ezzel a feltétellel engedte meg a király ugyanis nekik, hogy elhagyják a várost, a sereget, és békés környezetben nevelhessék fel egyszem gyermeküket.
Az anya legszívesebben sikítana a fájdalomtól de nem teszi mert fél, hogy gyermeke felébred és meghalja. Az apa legszívesebben ordítana haragjában, hogy a becsületért hagyja hátra az életének egyetlen értelmét, de nem teszi, mert tudja hogy ez a kötelessége és meg kell tennie.
A lány másnap egyedül ébredt. A tisztás csöndés volt és magányos. „Értelmetlen” gondolta. Csak ez a szó jutott az eszébe. „Minden értelmetlen” kiálltotta ki a világba, majd őt is elöntötték a fájdalommal telt könnyek. Végül talált az asztalon egy búcsúlevelet ezzel a felírattal: „A becsület hívott, nekünk pedig mennünk kellett. Sajnáljuk.” A leírt szavak keserűséggel töltötték el a lányt, aki szinte észre sem vette a levél hátoldalára felírt, számára ismeretlen szót: „Azrael”.
A lány nem tétlengedett sokat, nem volt az a fajta ember. Csupán 2 órát töltött gyásszal és kesergéssel, majd elhatározta hogy ő is hátrahagyja kis világát, és elindul az erdőn túlra. Azonban, úgy döntött soha nem fogja újra felemlegetni ezt. Azelőtt soha nem töltötte el ekkora fájdalom, és félt hogy az emlékezéssel újra át kell élnie ezt a rémséget. Élelmen, ruhán, vizen, és egy egyszerű, házikészítésű hálózsákon kívül nem vitt magával semmit. Végül is mire lett volna szüksége? Anyjának minden írását fejből tudta. Sajnálta, hogy ennyit vesződött a memóriája fejlesztésével. Így ugyanis szinte mindig a fejében lesz a szülei arca, minden apró cselekedeti, minden, mely fájdalmat okozhat a szívének…”
Faj: Ember
Frakció: vándor (Fővárosi Királyi Palota)
Kaszt: Mágus
Nem: Lány
Kor:17
Kinézet: Arca gyermeteg , ártatlan. Tiszta bármilyen anyajegytől, pattanástól, vagy egyébb bőrhibáktól. Szemei kedvességet és őszinteséget sugároznak. Ha az ember nem tudja hogy már 17 éves, akár egy kisgyereknek is nézheti ugyanis igen alacsony, mindössze 162 cm magas. Dús, vállig érő sötét haját édesanyjától, míg gyönyörű égszínkék tiszta szemét apjától örökölte. Teste arányos, és termetéhez képest igen erős. (bónusz: )Kisugárzása is barátságos, kedves, már messziről, mindenféle konfrontálódás nélkül meg lehet mondani róla hogy egy ártatlan, őszinte lányról van szó.
Jellem: Kifejezetten nyitott lány, aki érdeklődő minden téren, mely az őt körülvevő világgal kapcsolatos. Őszinte személyiség, nehezen tud hazudni, ámbár saját maga is igencsak hiszékeny, naiv. Szeret más emberekkel beszélgetni, megismerni őket. Néha kissé talán gyerekesnek tűnhet, de igen komoly értékrendszere van. Nem akar senkit sem bántani vagy megbántani, s ő maga nem is érti miért bántják az emberek egymást.
Előtörténet:
„Madarak. Szabadok, vidámak, életrevalók. Talán ez okból nevezték lányukat Avisnak, mely madarat jelent. Egy boldog, szabad életet kívántak neki, ami nekik nem adatott meg. Nem akarták hogy a külvilág dühe, romlottsága megfertőzze egyszem lányukat. Hisz mindketten átélték már a szenvedést, mindketten tapasztalták a kétségbeesést, a tehetetlenséget. Sokan mondták nekik hogy a hazaszeretet fontos, a hűség pedig többet ér az életnél is. De senki sem kérdezte meg őket hogy mit gondolnak. Lassan teltek a szürke napjaik a városban, ahogy emberből bábukká lettek. Bábuk egy olyan táblán, melyen nincs jó és helyes. Bárhogy döntenének abból csak újabb harag és gyűlölet következne. Talán emiatt hagytak fel a döntés lehetőségével. Talán ez volt az a módszer, mellyel rákényszerítették őket hogy bábuk legyenek és átadják a ítélet jogát a királynak, a hadvezéreknek.
De még mielőtt fonalakat aggattak volna rájuk, mellyel később irányítani kívánták volna őket, egy utolsó döntést hoztak, mely következtében nyugalomra lelhettek. Az utolsó számukra értelmes döntés: a menekülés. Egy sötét, hideg viharos éjszakán csempészte ki a férfi a várandós feleségét. Napokig nem álltak meg , csak futottak, menekültek, távol az emberektől. Távol a veszélytől. A férfi végül egy erdő mélyén, egy tisztáson megállt. Szeme megakadt a mező virágain, a folyó vizén megcsillanó napfényen, a természet szépségében. Körülnézett, még talán elmélyedve magában gondolkozott, mérlegelt, de a döntést már meghozta. „Itt kezdünk új életet.” Szólt a feleséghez majd elkezdte felállítani koszos, szakadt sátrukat, melyekben az elmúlt estéket töltötték. Megfáradt, kissé sápadt arcukon most egy halvány mosoly látszódott. „ Holnap elkezdjük építeni a világot a lányunknak!” Súgta a férfi a nő fülébe még mielőtt elnyomta volna őket az álom…”
Egy idilli környezetben nőttem fel. Egy faház volt az otthonunk, ahol én, édesanyám és édesapám éltünk. Rajtuk kívül senkit sem ismertem, bár mindig is érdekelt, hogy mi található a sűrű fákon túl. Kissé bezártnak éreztem magam azon az egyébként elég szép nagy tisztáson, ahol mindennapjaimat tengettem. Szüleim rengeteget tanítottak nekem gyerekkoromban. Mind a becsületről, a tiszteletről, etikáról, vagyis egy csomó olyan dologról, amiről fogalmam sem volt hogy mik azok. Apa azt mondta a becsületről, hogy egy olyan jelenség, mely emberré teszi az embert, mely megkülönbözteti az állattól. És mégis néha olyan áldozatokkal jár, mely megfosztja az embert a lelkétől. Természetesen nem értettem meg mit akart ezzel mondani, bár szavaiban éreztem valamit, mely szinte teherré tette a levegőt a tüdőmben. Nem tudtam mi volt az, csak azt éreztem hogy a kellemes meleg faházunkban, hirtelen úrrá lett a hideg.
Körülbelül 10 éves koromig csupán a házimunkákban segítettem . Szerettem segíteni anyukámnak főzni, takarítani, ugyanakkor különlegesen élveztem édesapámmal továbbépíteni a házat, segíteni fát gyűjteni, sőt néhány alkalommal vadászni is elvitt. Persze ezen jeles alkalmakkor inkább csak megfigyelő voltam, mint vadász, tekintettel rá hogy nem lettem volna képes megölni egy ártatlan nyuszit, vagy mókust sem.
10 éves koromtól azonban egy új dolog lépett be az életembe. A szüleim már előre eltervezték hogy meg kell tennem ezt a lépést, csak abban nem voltak biztos hogy melyik irányba kellene elindulnom. Anya már 6 éves koromra megtanított olvasni és írni, és ekkorra úgy döntött hogy ideje hasznosítanom a tudást, amit eddig megszereztem. Órákig mesélt nekem egy jelenségről, valami különleges dologról, amit ő csak „mágiának” hívott. Különösen figyeltem mindenre amit mondott, de legjobban az a mondta kapott meg a legjobban, amikor azt mondta hogy mindenhol jelen van, mindenben és mindenkiben. Egy különleges dolog, mely összeköt minden élőt és élettelent. Egy csodálatos dolog.
Nemsokkal a „bevezetés” után el is kezdte ténylegesen tanítani a mágia fortélyait, miközben apukám egy teljesen más oldalról közelítette meg a dolgot. Míg anyukám varázsigéket, jeleket és pecséteket mutatott, addig apa az íjászatot és és a tőrrel való bánásmódot tanította. Már az első hónapban kiderült hogy melyik területen vagyok tehetségesebb. Kifejezetten gyorsan tanultam meg a mágia alapjait, és sokkal jobban elkezdett érdekelni mint a másik két fegyver. Valamiért, a művészet csodáját láttam benne, az alkotást. Ahogy telt az idő, egyre kevesebb időt szántam az íjászatra, és egyre többet a mágia potenciáljainak feltérképezésére. Anya egy igen egyszerű tréninggel állt elő. Egyszer mutatta meg a pecséteket, egyszer mondta ez az igéket, és szinte követelte hogy egyből, fejből idézzem vissza. Piszok kemény volt, igazából az első két évben csak alig-alig sikerült fejből akármit is alkotnom, azonban anya egyre több időt szánt a memóriám fejlesztésére, kis képeket csinált, melyek párban voltak, s lefordítva minél kevesebb találgatás árán kellett megtalálnom mindegyik párját (egyszerű memória játék). Rengeteget olvastam anya írásait, amit mind a szabadidejében készített, és kérte hogy fejből mondjak vissza olykor több tíz oldalnyi szöveget. Mindezt azzal indokolta, hogy rengeteg olyan alkalom lesz az életemben, amikor nem lesz időm felcsapni a könyvet és megkeresni benne a pecsét jelét, vagy a varázsiga pontos leírását, hanem spontán kell alkotnom. Anyukám egyre keményedő viselkedését egy ideig el tudtam viselni, de a folyamatos agymunka miatt egyre többet menekültem az udvarra apához ahol menedéket leltem anya őrült memóriafejlesztő feladatai elől. Persze ha ott is semmitevésen kapott anya, azonnal visszaráncigált a házba, ezért apa a következő ötlettel állt elő: Ha nem akarok megtanulni az íjjal lőni, vagy a tőrt forgatni, akkor legalább tanuljam meg a kivédésüket. Egy újabb tréning aminek nem láttam az értelmét. Fogalmam sem volt hogy miért kell nekem fegyvereket tudni használni, vagy fegyverek elől kitérni. Fogalmam sem volt, hogy a vadászaton kívül, mire használható a fegyver.
Mindenesetre a sok agytorna után nagyon jól esett a mozgás. Eleinte fabotokkal finoman támadt rám apa, és az volt a feladatom, hogy a sajátommal kivédjem. Azonban az esetek többségében, könnyű testemet kihasználva inkább kitértem a támadások elől mintsem frontálisan védtem volna ki őket. Apa az első néhány esetnél még elnézte, de mivel mindig egyre távolabb és távolabb kerültem tőle, neki egyre többet kellett felém futnia, és igen hamar kifáradt, ezért többször kedvesen megkért rá hogy esetleg lassíthatnék. Azonban valamiért sokkal kényelmesebbnek láttam elkerülni a problémát, mintsem szemtől szembe leküzdeni azt. S bár apa ennek igencsak a kárát érezte meg, én rendkívül jól szórakoztam, ahogy a kellemes nyári szellőben mondhatni táncoltam a szabadban. Pont mint a szél a fák lombjai között, bár belekap néha, s megrázza a fa koronáját, javarészt mégiscsak kikerüli a sűrű gallyakat, leveleket.
Így telt el jó pár év. Kemény volt ugyan a tanulás része, de élveztem az életem. Nem volt semmilyen problémám. Apával többször bővítettük a faházunkat, sőt, a tanácsomra külön létrehoztunk egy virágoskertet közvetlen a ház előtt, így szinte egész nap érezni lehetett a házban a kellemes finom illatokat, mely boldogsággal töltötte el aprócska életünket.
Mindeközben elkezdődött a tényleges mágiaképzés anyával. Furcsamód bár az alapokat értettem, és rendesen megtanultam, a legtöbb varázslat melyet létrehoztam egyszerűen nem ütötte meg az elvárt szintet. Példának okáért, a szintemen anyukám elmondása szerint tudnom kellett volna meggyújtani egy gyertyát varázslat segítéségével, viszont mindig csak kisebb szikrákat tudtam csak létrehozni. Azonban a mágián belül egy másik területre igencsak fogékony voltam, sőt! Talán ez volt az egyetlen olyan terület, melyben tehetségesnek számíthattam a mágián belül. Ugyanis a széllel történő varázslás szinte mindig az átlagos eredmény felett sikerült. Mintha csak a testemhez tartozna, úgy tudtam irányítani az egyes pecsétek által keltett szélhullámokat. Anya szerint a személyiségem az oka. Bár sosem tanított nekem semmit arról, hogy az ember személyisége akármennyire is hozzájárulna az elvégzett varázslathoz. Valahogy úgy fogalmazott, hogy olyan vagyok mint madár a levegőben. ..
„A lányuk 17 éves volt, mikor a férj elérkezettnek látta az időt. Egy csendes éjszakán összepakoltak, és otthagyván szeretett lányukat, könnyes szemmel elhagyták otthonukat hogy becsületből beteljesítsék a királynak tett szavukat, és megtalálják Azraelt és eljuttassák a királyhoz. Csak ezzel a feltétellel engedte meg a király ugyanis nekik, hogy elhagyják a várost, a sereget, és békés környezetben nevelhessék fel egyszem gyermeküket.
Az anya legszívesebben sikítana a fájdalomtól de nem teszi mert fél, hogy gyermeke felébred és meghalja. Az apa legszívesebben ordítana haragjában, hogy a becsületért hagyja hátra az életének egyetlen értelmét, de nem teszi, mert tudja hogy ez a kötelessége és meg kell tennie.
A lány másnap egyedül ébredt. A tisztás csöndés volt és magányos. „Értelmetlen” gondolta. Csak ez a szó jutott az eszébe. „Minden értelmetlen” kiálltotta ki a világba, majd őt is elöntötték a fájdalommal telt könnyek. Végül talált az asztalon egy búcsúlevelet ezzel a felírattal: „A becsület hívott, nekünk pedig mennünk kellett. Sajnáljuk.” A leírt szavak keserűséggel töltötték el a lányt, aki szinte észre sem vette a levél hátoldalára felírt, számára ismeretlen szót: „Azrael”.
A lány nem tétlengedett sokat, nem volt az a fajta ember. Csupán 2 órát töltött gyásszal és kesergéssel, majd elhatározta hogy ő is hátrahagyja kis világát, és elindul az erdőn túlra. Azonban, úgy döntött soha nem fogja újra felemlegetni ezt. Azelőtt soha nem töltötte el ekkora fájdalom, és félt hogy az emlékezéssel újra át kell élnie ezt a rémséget. Élelmen, ruhán, vizen, és egy egyszerű, házikészítésű hálózsákon kívül nem vitt magával semmit. Végül is mire lett volna szüksége? Anyjának minden írását fejből tudta. Sajnálta, hogy ennyit vesződött a memóriája fejlesztésével. Így ugyanis szinte mindig a fejében lesz a szülei arca, minden apró cselekedeti, minden, mely fájdalmat okozhat a szívének…”
