Avis Amrel - Helyzetjáték

Helyzet:

Avis egy nagyon ártatlan teremtés, lelke pont olyan fehér, mint a hó. Szeretném látni, ahogy erre a tiszta lélekre ráfröccsen az első igazi mocsok, a pillanatot, amikor is végez egy emberrel. Hányni fog? Elájul? Esetleg jól viseli majd az egészet? HAJRÁ!

Egy újabb szokásos nap az úton. Már hetek teltek el, mióta Hilde és ő különváltak, s míg Hilde elindult a saját dolgát intézi, addig ő elindult a Fővárosba. Bár lóval gyorsabb lenne az út, azonban azon a hátason töltött mindössze pár nap is teljesen kikészítette szegény lányt, aki végre örült, hogy újra két lábán a földhöz közel járhatta az útját. Bár örült volna ha Hilde vele tart, de nem kényszeríthette hogy letérjen a saját útjáról. Elindult hát abba az irányba, amelyet Hilde mutatott neki, s azóta hírét se hallotta legjobb barátjának. A közösen eltöltött időnek hála felkészültnek érezte magát a világ megpróbáltatásaira, rengeteg mindenről tudott már, s amiről nem, azt ki tudta találni a meglévő tudásából.
Mindenesetre még hosszú az út előtt és talán ez jól is jön neki, ugyanis magát a királyt akarja megkérdezni a szüleiről, ami biztosan nem lesz egy egyszerű feladat, tekintve hogy hozzá nem léphet be csak úgy bárki, főleg nem egy olyan kérdéssel hogy „Hol vannak a szüleim?”hisz ezzel csak azt érné el, hogy egyenes úton hajítanák ki a legközelebbi ablakon, vagy talán még rosszabb.  
Végül az egyik fa mögül egyszer csak megjelent valami oda nem illő, mely egyből felkeltette Avis figyelmét. Egy csuklyás, borotválatlan, és jól láthatóan részeg férfi volt, aki a harmincas éveiben járhatott talán. Félelmetes szemekkel bámulta a lányt, ahogy szépen közelebb és közelebb sétál hozzá, mígnem a kritikus pillanatban nemes egyszerűséggel kiugorva a fa mögül a lány elé ugrott. Körülbelül két és fél fejjel volt magasabb a lánynál, aki ekkor már érezte hogy valami nincs rendben, de nem tudott mit reagálni a férfira, minthogy tovább sétálva megpróbálja kikerülni. Ki tudja, lehet puszta véletlen hogy pont most ugrott ki a fák takarásából. Azonban nem így lett, és ahogy Avis egy kikerülést próbált végrehajtani a férfi ismét elé állt, ám ezúttal meg is szólalt.
- Mondd csak.. Kislány, merre visz az utad? – Kérdezte kacér hangon, miközben szájából csak úgy áradt az alkohol kellemetlen csípős szaga. – Csak nem eltévedtél? Tudod nagyon VESZÉLYES ez az utacska, nem lehet tudni mikor ki jár errefelé. – mondta, miközben tett egy két kisebb lépést a lány felé, aki tudván a „veszély” jelenlétéről épp próbált volna elfutni a furcsán mozgó férfi elől, aki azonban megragadta karját, és a porba terítette a lányt, majd nehéz testével rátehénkedve mozgásképtelenné tette, s közel hajolva hozzá folyamatosan öntötte a szavakat a lánynak.
- Neeeem, biztosan nem arra kell menned. – Mondta, s egy megtört kárörvendés hagyta el bűzlő száját. – Itt… Itt kell maradnod.. Én tudom, bízz bennem. – Ekkor megfogva a lányt a derekánál, nekihajította az egyik közelebbi fának. Avis hatalmas fájdalmat érzett a hátán, ahogy a kemény fakéreg ütközött a törékeny testével.
- Ne!
- De de bizony! Most.. Most egy kicsit had legyél az enyém.. – Határozott léptekkel haladt a földön fekvő lány felé, kinek a fájdalom miatt nem volt lehetősége a futásra, vagy egyáltalán az állásra. A férfi egy kissé életlen és rozsdásodó kést húzott elő, és nyakánál fogva a fához szorította Avist.
- Így van.. Most az enyém vagy… - Mondogatta magában, s a késsel megpróbálta levágni a már így is meggyötört ruhát a fiatal lányról. – Az enyém vagy… Legalább te az enyém vagy…
- NE! Segítség! – Kiáltott, azonban a környéken senki sem volt. Ekkor már a férfi puszta erővel leszaggatta a lányról a külső ingjét, s ledobva azt a földre láthatóvá vált a szinte tökéletes teste, melyet persze még takart a fehérneműje. Azonban mielőtt a férfi azt is leszedte volna, Avis nagy lendülettel nemi szerven rúgta az illetőt aki odakapva az érzékeny pontra, elengedte Avist, aki egy ideig levegő után kapkodott, majd egy újabb szökési kísérletet próbált tenni, azonban a férfi megint elkapta, ezúttal a bókájánál, s a lány ismét a földre került. A férfi fél kézzel fogta a lány lábát, a másikkal még mindig a fájdalmas pontot fogta, azonban keze hamar feltévedt a lány sima, selymes testére. A férfi egyre izgatottabb lett, a lány pedig minden próbálkozása ellenére egyszerűen nem tudott szabadulni a nála sokkal erősebb férfi karjai közül. Bár fogalma sem volt, miért történik ez, vagy hogy a férfi mit akar elérni azzal hogy megszabadítja ruháitól, rettenetesen kényelmetlennek érezte a férfi tapintásár, érdes bőrét, kezei erős szorítását. Minden erejét összeszedve végül erőszakhoz nyúlt, és egy jobb kezes ütéssel  jelezte az ismeretlennek hogy neki nem tetszik a dolog. Erre a férfi sem volt rest, s egy viszonzó pofonnal büntette a lányt, akinek ez sokkal jobban fájt, mint a férfinak az ütés.
- Te is bántasz engem! – Ordított rá a férfi, a mindössze pár centire lévő lányra. – MINDANNYIÓTOK BÁNT ENGEM! – Üvöltött teljes torokból, majd egy újabb pofont készült adni a lánynak, ám a heves indulatok közepette nem figyelt a földön heverő régi késre, amit még ő ejtett el. A lány ösztönből cselekedett. Kétségbe volt esve, féltette az életét, a testét, öntudatlanul is a késért nyúlt, mikor meglátta. Erősen megmarkolta, s abban a pillanatban érezte hogy mit kell tennie. A férfi teste felé lendítette, s ahogy egyre közeledett a bántalmazó testéhez, egyre másabb és másabb érzés volt tartani a fegyvert. Kezdetben csak egy üres vasdarab volt, amit sok mindenre használhattak, azonban hirtelen valami más lett. Egy gyilkos fegyver, a lány karjának meghosszabbítása, egy része. Úgy érezte a pengét mintha részese lenne a testének, érezte a kés minden élének hidegségét, a karcolások fájdalmát, a görbületek tompultságát, a rozsdafoltok terhét. Érezte ahogy a kés lélegzik, ahogy kezeiből az erek továbbhaladnak a fegyverbe, s megtöltik azt élettel, személyiséggel. Egy megtört kés személyisége volt ez, kinek fájdalma a régi használója érzései voltak, kit megvetett az élet s kitaszított magából. Egy olyan emberé volt ez a kés, aki készen állt rá hogy igazságos, normális életet éljen, de elvették tőle ezt a lehetőséget. Látta maga előtt a kést, mikor először gazdájához került. Látta teljes pompájában, rozsdafolt és karcolás nélkül, tökéletes élességgel és tisztasággal. Látta rajta a megtört fényt, az ezüstös szín szépségét, s a tiszteletet melyet puszta képe sugárzott. De mi lett belőle? Ugyan mi? Egy elhasznált, félig tönkrement öreg kés, ki egykoron még fontos szerepet töltött be egy elismert szakács kezében, de most már állat helyett emberi hús felvágására használják. De ki tudja, talán nem is bánja, hisz a kettő nem is különbözik egymástól annyira.
 
A kés eléri az ember bőrét. Avis érzi bőre melegét, szőre érdes érintését, s a nedves izzadságot, mely ekkor már a férfi minden testrészén jelen volt. Ahogy lassan felszaggatta a tompa kés a hámréteget, s behatolt az irha, majd a bőralja területére, szinte Avis fülében hallatszott a szerves rész vágásának undorító förtelmes hangja, s ahogy felvágta az első eret, s behatolt a hús belső részeibe, a hús forró izzásá, s a vér kellemesen meleg, vasas ízét jelezte a kés Avisnek, ki ezekből a jelekből mindent átérzett. Azokban a pillanatokban, amikor a kés teljesen beleállt az emberi testbe, a kés valójában nem egy élettelen eszköz volt hanem maga Avis, akinek testrésze volt ekkor a fegyver.
 

Megálltak mind a ketten. A vér lassan csurgott végig a kés élén, s nagy cseppekben hullott a lány bőrére. A férfi szavai elálltak, arca meglepődöttséget sugárzott, s enyhe félelmet. A lány végig a férfi szemébe nézett, és csak akkor tűnt fel neki az, amit eddig az alkoholszag elnyomott: A fájdalmat.
A férfi leszállt a lányról, minden szó nélkül, és óvatosan nekidőlt a mellettük lévő fának. Bár nem látszott rajta kívülről, de a kés erős vérzést okozott a testen belül, mely rövidesen halálhoz fog vezetni.
- Hé.. Kislány… - Szólalt meg váratlanul, mire a még a sokktól mindig földön fekvő Avis felkapta a fejét. – Mi a neved? – Kérdezte. Az alkohol hatása hirtelen nyomtalanná vált, olyan volt, mintha az a férfi beszélt volna belőle, aki valójában akart lenni.
- Avis. – Mondta remegő hangon.
- Szép név. Avis… Madarat jelent igaz? Igen, valóban gyönyörű név…  - beszélt tiszta és érthető hangon a férfi. – Tudod nekem is van egy lányom… Vagyis volt. Őt Anelinának hívták. - mondta a férfi, majd tekintete az égre szegeződött. – Úgy szerettem.. Annyira szerettem.. Ő volt a mindenem… De az én hibám.. Nem tudtam megvédeni azoktól a.. Mocskoktól.. – Vért köhögött fel. Kezdett elhalványulni az élet a szemeiből. – Én… Elrontottam. Elrontottam az életem.. – mondta s könnyek szöktek ki szemeiből. Hirtelen látható az ember valódi éne. – Mindent… Mindent Elrontottam! A feleségem is.. Az én hibám. – Ekkor Avis is érezte a súlyt amit a férfi a vállán hordott egész idáig. Az egyszerű zokogásból hamar sírás lett. A férfi  letörölte volna a könnyeket a szeméről, s már emelte volna is fel a kezét, ám csak ekkor vette észre, hogy végtagjaiból már eliramlott az élet, s azokat már rég nem ő irányítja. Észre sem vette milyen vörös lett kabátja, melyet még felesége a szerény esküvőjükre csinált neki. Látszott az arcán, hogy most azonnal levenné, és még azelőtt kimosná szennyes vérét a ruhadarabból, mielőtt az beleivódna végleg. Látszott rajta, hogy ha tehetné, most azonnal összevarrná a szakadásokat azon a kabáton, hogy kimosná hogy újra tiszta legyen és az alkohol helyett újra felesége illatát árassza a világba. De nem tudta. Késő volt már. Visszagondolt azokra az időkre, amikor lánya és felesége is élt, s amikor egyetlen fia még tisztelte, és nézte valamibe. Mily régen is volt már, több mint hét éve! Az alkohol lehetett az, mely elfelejtette vele az idő múlását. De most, végre van ideje, hogy visszagondoljon. Annyi idő után, végre lett pár perce rá. Mily kegyetlen hogy csak pár percet kapott! Mégsem panaszkodott, nem reklamált. Nem, helyette megköszönte az Istent, hogy annyi bűn után még kapott rá időt hogy újra ember legyen.
- Avis.. Kérlek bocsáss meg… Bocsáss meg. Könyörgöm bocsáss meg! – tört ki magából, s talán már jobban is sírt volna, ha teste engedte volna. Ekkor Avisben is történt valami. Valami ami keserűséget okozott neki, ami fájdalommal töltötte el, s aminek hatására elengedte a kést a kezéből, és odasietett a férfi mellé, s lefektette a földre.
- É.. Én megbocsátok! Megbocsátok… - mondta és mondta, újra és újra, miközben próbálta elállítani a vérzést két kezével, persze ekkor már rég kifutva az időből. – Menj, még minden rendbe jöhet! Menj beszélj a feleségeddel… Biztosan szeret még!
- Igen.. Szeret.. – Mondta, de arra már nem volt ereje hogy elmondja, a feleségével már nem tud beszélni. – Szeret…. Avis… Kérlek fogadd el tőlem ezt… - nyögte ki magából nehezen, fuldokolva a vértől. Szemével a nyakában lógó egyszerű kissé ügyetlen szalmanyakláncra mutatott, mely igazából ránézésre semmilyen értékkel nem bírt, sőt, mondhatni egy darab szemét volt.
- A lányom készítette… Ez az utolsó dolog ami megmaradt… Minden mást eladtam… - Mondta, s szégyellte bevallani hogy múltkor egy pohár sörért még a nyakláncot is megpróbálta elcserélni, de senki sem fogadta el, mondván semmit nem ér. – Ez mindenem… Vidd! – mondta utolsó leheletével, s még élt egy percig talán, de szeméből ekkor már teljesen elveszett a fény.
Avis bepánikolt. Érezte hogy meghalt, de nem tudott beletörődni. Anyjától tanult szívmasszást próbált végrehajtani a halott tetemen. Minden egyes kompresszió után vér spriccelt ki az általa okozott sebből, de ezt szinte fel sem fogta.
- Ne. Ne. Ne! – Mondta magába, vagyis ha tehette volna akkor a földön fekvő férfinek – Ne halj meg! Még mindent rendbe tudsz hozni! Még mindent rendbe lehet hozni… - Csak nyomta és nyomta a férfi mellkasát, mígnem egész karja, és ruhája telefröcskölődött vérrel. Órákig próbálta újraéleszteni a halottat. S bár nyilvánvaló volt, ő mégsem érezte próbálkozásának kudarcát. A férfi vérét hamar Avis könnyei hígították fel kissé. A lány teljesen összeesett a földön. Csupa véres kezével a fejét fogta, és magában sírt. Olykor-olykor ránézett a férfi testére, és újabb erőt véve magán megint elkezdte a szívmasszást. Nem tudott beletörődni a végesbe. Az egész estét a férfi teste mellett töltötte, mosakodás nélkül. Végül reggel, levette a férfi nyakáról a láncot. S vissza se nézve folytatta útját. Nem azért nem nézett vissza mert megvetette a férfit, egyszerűen nem mert visszanézni, mert csak jobban elkeseredett volna… Egy kilométer után, mikor végre teljesen elhagyták a hullát, egy közeli patakban megmosakodott, s közelebbről megvizsgálta a láncot. Valóban, ránézésre értéktelen. Mégis, ez az állítás hibás. E lánc a legdrágább kincsek közé tartozik Veronia földjén. Mégis hogy lehet akkor az, hogy senkinek sem kell? Lehet azért, mert az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy a tárgyakat nem az értük kifizetett pénz, hanem az őket feltöltött érzelmes és emlékek teszik értékessé.

Nagyszerű történet lett, annyit szeretnék hozzátenni, hogy igazából a helyzetjátékok nem történnek meg, így erre nem kell majd visszautalnod, csak ha azt szeretnéd, hogy ez tényleg megtörténjen. Rád van bízva. Ami különösen tetszett, hogy milyen emberi volt az NJK aki megjelent.

Következő helyzet: 

Tegyük fel, hogy hosszas keresés után a karakter rátalál a szülei nyomára... Ám csakis két holttestre bukkan, ahogy egymás karjában feküsznek. Hogyan élne meg Avis egy ekkora kudarcot?