Véletlenek és védtelenek - Tea és Tyr

Vannak napok, amikor egyszerűen csak elegem van a társaságból. Elviselhetetlennek tűnnek a semmitmondó beszélgetések, a kocsmák hangos csevegései, az unalmas, már ezerszer hallott, közhellyé kopott pajzán kis történetek. Vannak napok, amikor valószínűleg belehalnék, ha megérintenének. A leggyöngédebb simogatás is felsértené a bőröm, égető fájdalommal hámozná le a csontjaimról a húsom, a legkisebb zaj is felszakítaná a dobhártyám, szétszaggatná a tudatom.
A cipőmet a kezemben tartva, mezítlábasan sétáltam a Tünde-erdőben, kiélvezve, ahogy a puha fű simogatta a talpamat. Végtelen nyugalommal árasztott el a felhőkbe karmoló lombok könnyű susogása, mintha csak valami ismeretlen nyelvű himnuszt énekelnének, amihez a langyos szél szolgáltatta a dallamot. A csobogó patak pajkos hullámai maguk közé hívtak. Gyors mozdulatokkal dobtam le a ruháimat a parton, egy bokor alá rejtve őket, aztán teljesen meztelenül léptem a habok közé, a csermely medrében egyre mélyebbre sétálva fölfelé indultam, egy mélyebb pontját keresve a víznek, ahol akár derékig is ér a patak.
Miután meguntam, elindultam visszafelé, és a legnagyobb – bár kellemes – meglepetésemre egy férfit láttam meg jóízűen heverészni, pontosan köztem és a ruháim között. Mikor biztos voltam benne, hogy észrevett, rámosolyogtam. Nem fárasztottam magam azzal, hogy pőreségem takarjam. – Jó napot, idegen! – köszöntem felé lágy, dallamos hangon.

Csupán a szemöldököm szinte észrevehetetlen, rezdülésnyi mozdulatával reagáltam a tényt, ahogy az ismeretlen férfi tekintete végigsiklott a testemen. Megfürödtem a pillantásában, kifejezetten tetszett, hogy nem sikerült zavarba hoznom, s hogy szinte szemérmetlenül kalandozott a domborulataimon. Igaz, egyelőre csak a szemével.
− Csak a ruháimat – felelem a nekem szögezett kérdésnek, miközben magam is végigmérem őt, én azonban csak akkor, mikor kutató tekintetem nem találkozhat az övével, esetleg csak sejtheti, hogy a testén kóborol. Van egy olyan halvány sejtésem, hogy a kedvemért csihol csupán tüzet, s ez valamiféle ismerős-idegen érzéssel szalad végig a gerincem ívén. Nocsak, vannak még úriemberek! – A gondolatra égnek merednek az apró szőrszálak a tarkómon.
− Csendre vágytam… Aztán egy fürdőre. És mint mondtam, a ruháimat itt hagytam − vallok engedelmesen a kérdések sortüzét megfelelve.
− Köszönöm – biccentek felé, majd felé sétálva, először megállok a tűz mellett egy pillanatra, majd lopva a ló felé sandítok. – A ruháim ott vannak – fejemmel az állat melletti bokor felé intek. – Szelíd? Mármint a ló… Félnék elmenni mellette – lágy mosollyal fürkészem a férfi arcát.

Érzem, ahogy újra és újra megrajzolja a vonalaim a szemével. Tehetné mondjuk másképp is. Elképzelem, ahogy a kezével vagy épp puha csókokkal húzza meg a határaim. A mentális képtől libabőr szalad végig a karjaimon, ami óhatatlanul azt sugallhatja, hogy valóban fázom, nekem pedig eszem ágában sincs bármi mást állítani. Már megtanultam, hogy sose bölcs dolog őszintének lenni. Közelebb lépek a tűzhöz, még mindig nem zavartatom magam a pőreségem miatt, a karjaim a lángok felé nyújtom, élvezem, ahogy a melegség átjárja a testem.
Kuncogok, de olyan jóízűen, mintha minimum az évszázad viccét sütötte volna épp el. – Nem azt mondom, hogy nem tűnik szelídnek – vonom meg a vállam a ló felé sandítva. – De tudom, hogy a látszat könnyen lehet csalóka. Mint például téged is elnézve, uram – hamiskás mosollyal pillantok rá. – Te se tűnsz kimondottan gonosznak, de ki tudja, mik a céljaid… Akár velem. Talán azért gyújtottál tüzet, mert meg akarsz enni – féloldalasan somolygok tovább, közelebb lépve a tűzhöz, megmártózva a jóleső melegben.

Míg a férfi odavan, azon gondolkodok, hogy felvegyem-e a ruháim, de egyelőre inkább meztelen várom vissza. Szeretném még egyszer magamon tudni a tekintetét.
− Persze, a tűz is elég meleg – sóhajtom a visszatérő felé, a hangom élével egészen határozottan azt próbálva érzékeltetni, hogy vannak olyan dolgok, amíg könnyebben hevítik át az embert, például egy férfi ölelése. − Sajnálom, hogy ennyi bajt okozok! − búgom csábos hangon, aztán lassan öltözködni kezdek.

A feltett kérdésre nem válaszolok hangosan, csak egy aprócskát rázok a fejemen, de azért nem röstellek a gesztushoz mellékelni egy csalóka, pimasz mosolyt. Az nem kizárt, hogy harapnék valamit… Elvégre én mikor nem vagyok éhes? Csakhogy pont nem olyan dolgokra, amit éppen felajánlott. Ámde ne szaladjunk ennyire előre, nem kell még semmiről lemondanom, ki tudja, mit tartogathat számunkra még ez a délután?
− Tyrwel Ghlan – ismétlem utána, engedve könnyedén, fátyolos színnel kicsúszni a hangokat az ajkaim közül, mintha csak színes, jóízű füstöt lélegeznék ki, vagy varázsigét kántálnék. – Adrastea – szólalok meg néhány másodperc múlva újra, ezúttal teljesen érzelemmentes hangon. – De aki becézni akar, csak Teának szólít – a szám sarkát egy halvány mosoly íveli fölfelé.
− Tényleg nem kérek, de köszönöm. Ellenben valami másban szükségem lenne segítségre – puha mosollyal fordítok neki hátat, hogy aztán a vállam fölött visszanézhessek rá. – Nehezen boldogulok a gombokkal, ha megtenné, hogy segít velük… − Természetesen a ruhám hátán lévő gombokra célzok, amikkel egyébként tökéletesen elvagyok, de ki nem hagynám az alkalmat, hogy újdonsült ismerősöm gombolja be őket. Ha másért nem is, tényleg kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet az érintése.
− És arra még nem gondoltál, Tyr – váltok át bensőségesebb hangra −, hogy én is lehetek egyike a veszélyeknek, ami a védtelenekre leselkedik a vadonban? – kérdezem fanyar mosollyal, aztán sóhajtok, mintha csak viccet mondtam volna, és hát... minden viccnek fele igaz. Egyáltalán nem vagyok annyira veszélyes, mint amennyire szeretnék.
-- De nem, nem félek -- felelek végül a kérdésre is. -- Bízom abban, hogy mindig bele fogok botlani egy hozzád hasonló segítőkész férfiba, aki majd megvéd -- megvonom a vállam, miközben kislányosan ártatlan mosollyal sandítok az arcára.

Nem feltűnő, óvatos mozdulattal dőlök enyhén hátra, míg a gombokkal babrál, hogy a bőröm egy óvatlan pillanatig az ujjaihoz érjen. Mégis, mintha tonnányi súlyként nehezedne rám a keze, a gerincem mentén libabőr szalad végig az érintése nyomán. Akárcsak az összes férfi, összeroppanthatna ő is. Talán csak egyetlen pillanatra kéne lankadjon a figyelmem, míg átverne a hazug szeme, s úgy tehetné magáévá az egész lényemet, mint ahogy a testem birtokolja a szemével. Halk sóhaj szakad le az ajkaimról, s ahogy ellép, én magam is a másik irányba húzódok. Sokkal veszélyesebb vagy te minden vadnál, Tyrwel Ghlan, de valószínűleg fogalmad sincs róla. Nekem meg persze eszem ágában sincs felhívni a figyelmed a hatalmadra.
− Fürödtem – vonom meg a vállam. Ez legyen elég magyarázat arra, hogy miért voltam meztelen. Persze nem állítok egyáltalán valótlant, tényleg fürödtem, de azt már nem kötöm az orrára, hogy csak azért hanyagoltam olyan sokáig a felöltözést, mert meglehetősen imponált, ahogy lopva, vagy épp kevésbé kendőzetlenül magáévá tette a testem a tekintetével.
− Valóban szerencsés vagyok – értek egyet egy apró sóhaj és egy halvány mosoly keretében. – Nem is tudok, mit mondani. Ha egy trollal vagy farkas falkával találkozom, valószínűleg csak annyit tehettem volna, hogy emelt fővel meghalok. Persze megpróbálhattam volna elszaladni. Tudod, hogy van ez… Szégyen a futás, de halna meg inkább az, aki kerget – féloldalasan somolygok rá.
Sértetten villan felé a tekintetem. Ó, tehát csak így itt hagyna? Azt is bevallom, hogy teljességgel meglep a felém irányuló kimért hűvössége, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire könnyedén utasítson vissza valaki. Ez egyrészt arra ösztönöz, hogy valamiképp addig feszítsem a húrt, míg be nem adja a derekát, vagy ki nem derül a távolságtartás oka, de az se tűnik rossz opciónak, hogy egyszerűen faképnél hagyom. El tudom ugyan képzelni a pihenésnek olyan formáját, ami mindkettőnk számára lehetne szórakoztató is, de oldja csak meg magának… Tétovázok még egy pillanatot, hogy mit tegyek, magamban mérlegelve a lehetőségeket, amikor Tyr lova a füleit hátracsapva figyelni kezd, az állat izmai megfeszülnek, izgatott fújtatásba fog. – Mit is mondtál? A veszélyt jelzi? – kérdezem a férfitól, de ezúttal nem a vonásait kémlelem, hanem körbefürkészek a tájon.

− Nem esett rosszul – vonom fel a szemöldököm, miközben az íriszeimet pajkos fény színezi át. – De nem tagadom, el tudok képzelni jobb, vagy legalább ugyanannyira kellemes szórakozást is – nem átalkodok rákacsintani.
Csupán bólintok, mintegy megelőlegezve a csöndet. Észlelem, hogy kényelmetlenül érzi magát, mint akit zavar a hallgatás. Az emberek többsége valóban fél a csendtől, legtöbbször kínosnak is érzik, én kicsit másképp viszonyulok az egészhez. A valóban fontos dolgok sose abban a sávban vannak, amiket kimondunk; az igazán lényeges gondolatokat és érzéseket az ember mindig elhallgatja. Igazán csak a csendjeiből ismerszik meg valaki, s engem most határozottan érdekelni kezdett a tünde.
Engedem magamat a ló irányába húzni, a tekintetem riadtan rebben Tyr arcára. Nem mondanám, hogy félek, de előszeretettel szoktam ingerelni a férfiakban a hőst, elvégre ki ne érezné magát nagyobb férfinak magát attól, ha egy védtelen nőt a pártfogása alá vehet? Értelemszerűen nekem se rossz, ha valaki nagyobb férfinak érzi magát mellettem.
Szinte nem is kell magához vonnia, mintha csak jól ismert koreográfia tánclépéseihez igazodnék, felé lépek, az ujjaim a mellkasára fektetem, tenyerem a szíve fölé simul. Nem mondok semmit, csak fölnézek az arcába, a tekintetem nekifeszül az övének. Az egymásba simuló két szín úgy harmonizál egymással, mintha csak az első őszi dér csókolná meg az erdő sűrű lombjainak zúgó zöldjét. Hagyom, hogy a pillanat megfellebbezhetetlenül terüljön körénk, kiszámíthatatlan varázslattal ölelve körbe minket.
Féloldalas mosollyal fordulok utána, nem titkolom: tetszik, hogy velem együtt képzeli el az estét.
− Köszönöm – súgom a köztünk lévő csekélyke, könnyen legyőzhető távba. – Nem fogod megbánni. Ha másért nem, hát összebújva biztosan nem fogunk fázni – ártatlan tekintettel pislogok rá, miközben enyhén ráharapok az alsóajkamra.
− Menjünk, gyűjtsünk fát! – a tünde felé lépek, megragadom a csuklóját, és a fák felé kezdem húzni.

A nagy fa alatt megállva figyelem, ahogy dolgozik. Persze segíthetnék, de mivel jóval ügyesebb, erősebb és gyorsabb, mint én, valószínűleg csak feltartanám, hogy ügyetlenkedni kezdenék. Így inkább csak egy fél mosollyal figyelem, ahogy elkészül a három rőzse-halom, majd felvont szemöldökkel figyelem, ahogy közelíteni kezd felém.
Mint a becserkészett vad, ami az utolsó pillanatban döbben rá, hogy belesétált a csapdába. Teljesen ösztönszerűen simulok hozzá, kifejezéstelen arccal, inkább riadt, mint elégedett tekintettel figyelem a másféleképp villanó szemeket, mielőtt még lehunynám a sajátom abban a pillanatban, ahogy az ajkai az enyémhez érnek. Győztem. Győztem, és ez nem tölt el semmiféle örömérzettel, sokkal inkább érzem magam elárulva.
A nyaka köré font karjaim engedem a testem mellé hullani, miután megszólal, és mereven biccentek, jelezve, hogy mehet. Megfeszült izmokkal állok, mintha átok merevítené mozdíthatatlanná a tagjaim, nem is érzékelve a körbevevő időt. Csak akkor veszem észre a férfit, mikor hozzámér, sután rámosolygok, hagyom, hogy vezessen.
− Valóban gyönyörű vagyok? – fordítom felé a fejem réveteg tekintettel. A kellemes érzés kérés nélkül terjed szét a mellkasomban, oldva a bennem lévő feszültséget. Persze ez még nem jelent semmit. Még tetszem neki, mert körülleng a fajra jellemző mágia, aminek a tulajdonságait hordozom. Még nem lát engem, elvakítja a démoni varázslat. Halkan nevetek. – És akkor vajon gyönyörűnek fogsz-e látni, Tyrwel Ghlan, ha megtudod, hogy démon vagyok? Biztos tudsz-e lenni abban, hogy valóban szép vagyok, és nemcsak megmérgezem a szemed? – közelebb lépek hozzá, már ha nem lép el, tenyerem a mellkasára fektetem, űzött pillantást emelek az arcára. – És megbánod-e, hogy az erdőben megcsókoltál?

− Miért hazudnék? – kérdezek vissza kissé talán túl élesen, a szemöldököm összeráncolom, és olyasféleképp nézek rá, mint ahogy egy sértett kislány tenné. És valamilyen szinten sértve is érzem magam, bár teljesen következetlenül. A viselkedésem leginkább egy macskáéra emlékeztethet, akinek egészen addig fájt a foga az egérre, amíg el nem kapta, utána pedig, mivel jobbat nem tud vele kezdeni, inkább ott hagyja a gazdasszonya küszöbén. Valóban sokkal érdekesebbnek találtam a tündét, amíg passzívan viselkedett, s nem mondom, hogy most érdektelenné váltam volna az irányába, inkább csak más mederbe terelte az eseményeket azzal, hogy feladta az ellenállást. Talán örülnöm kéne, elvégre megkaphatnám, de amit most akarna nyújtani, az édeskevés ahhoz képest, amit el szeretnék venni tőle. Az őszintesége kell. Ha akar, hát akarjon engem. Akarjon úgy is, ha szörnyeteg vagyok, ne csak addig, míg csak a szemet megtévesztő ártatlan szépséget látja bennem.
Szórakozottan rámosolygok. Ujjaim felfelé csúsznak a mellkasán, kihúzom magam, hogy a bőröm belesimuljon a tenyerébe: mint egy cirógatást követelő macska. – Miért, megtetted volna? – lehelem halk sóhajként, pilláim árnyékából szomorkás hitetlenséggel fürkészem az arcát, és várok. Egészen eddig a pontig mintha mindig sejtettem volna előre, hogy mi lesz a következő lépés, most azonban tanácstalan vagyok. Várom, hogy Tyrwel Ghlan meglepjen.

Engedem, hogy megcsókoljon. Sőt, mi az, hogy engedem?! Úgy kapok az ajkai után, mint ahogy a sivatagban hosszú időre eltévedt ember telhetetlenül ölelné magához a vizeskorsót. Észre sem veszem, ahogy az ujjaim ökölbe szorulnak – megmarkolom a mellkasát fedő könnyű szövetet.
Puhán simulok hozzá, szinte ösztönszerűen, akár húznia se kéne. Az arcát figyelem, tekintetem megállapodik a szája könnyed ívén, a saját alsó ajkam beharapom. A kérdésre nem válaszolok hangosan, csak a fejemet ingatom meg. A távolsága jobban zavarna. Vagy ha valóban közel lenne; úgy, ahogy a szerelmesek vannak közel.
− Micsoda? – kérdezek vissza suttogva. Aztán hagyom, hogy engedjen, hagyom, hogy menjen, az ujjaim ellazítom, egy kissé kinyújtom a kezem, hogy egy pillanatig még érintsem a mellkasát. Nyelvem hegye végigsiklik a szám peremén, ahogy vetkőzni kezd. A tekintetem végigszalad az immár meztelen felsőtestén. – Van még mit levetned ahhoz, hogy kvittek legyünk – mosolygok rá kacéran. Elvégre ő már látott engem teljesen meztelenül is. Így utólag belegondolva, talán hiba is volt felöltözni… Miután tett a tűzre, és végre ismét rám néz, a szemöldököm felvonom, aztán csak a szememmel intek: folytassa a vetkőzést.

Azokon a dolgokon gondolkodok, amiket mondott. Ahogy mondta. Valójában nem is tudom megfogalmazni, hogy milyen jó érzés volt veled lenni. Hát persze, hogy nem tudod. Nem is ismersz, Tyrwel Ghlan, és nem tartom valószínűnek, hogy ez valaha változni fog. Én nem arra születtem, hogy lassanként, lépésről-lépésre hódítsanak, hogy kinyíljak, hogy igazán odaadjam valakinek, hogy valaki valaha tudja, milyen érzés mellettem lenni. Én csak megtévesztelek, bekebelezlek, elaltatlak, körbeszőlek mindenféle bugyuta mesékkel, mint ahogy a pók fonja körbe az áldozatát, hogy megfojtsa. Mellettem csak az őrjítő, mindent eltöltő vágy létezik, ami elvakítja a szemed, hogy tényleg engem láss. Megborzongok a bőrömet karistoló hűvös széltől, és közelebb húzódom a tündéhez a tűz mellett.

− Mit köszönsz? – kérdezem elég csöndesen ahhoz, hogy ne érződjön a hangomban megbúvó él. – Nekem nem kell hálásnak lenned – az arcára sandítok, de csak rövid időre, hogy semmit ne olvashasson ki a szememből. Mocskosnak és undorítónak érzem magam, elárultnak. De legalább erősnek. Olyan erősnek, hogy akár az egész világot bekebelezhetné a bennem lapuló sötétség, ha kiengedném.
− Nem vagyok éhes, de te egyél nyugodtan – mosolyogva fordulok felé. A térdeim a mellkasomhoz húzom, és átölelem a vádlimat.

A sértettség apró ráncokat vés a homlokomra, ahogy összehúzom a szemöldököm, de elfordítom a fejem, hogy elrejtsem előle az arcomat. Nem kell tudnia, hogy mit érzek. Hogy egyáltalán érzek valamit. Egyáltalán nincs jelentősége.
Miután végez az evéssel, engedelmesen követem vissza a fekvőhelyre, a mellkasára hajtom a fejem, hallgatom a szíve kiszámítható ritmusát, míg el nem alszik. Óvatosan bontakozom ki a karjai közül, egy kísértet nesztelenségével öltöm magamra a ruháim: ezúttal nincs szükségem segítségre a gomboknál.

Az éjszaka hűvös levegője átszivárog a pórusaimon, hidege az izmaim közé fészkeli magát, egészen közel a csontomhoz. Harmatos fűtől nedves a lábfejem, egészen a bokámig. A patakpartra sétálok, leülök egy nagyobb kőre. A csermely folyamát közrevevő fák sűrű lombjain átszűrődő holdfény, és a szaladó hullámok csilingelő nevetése színezi ízessé az éjszakát. Megnyugszom. Belesüppedek a puha, mély békébe és engedem, hogy a világ átfolyjon rajtam. Csak akkor veszem észre, hogy sírok, mikor érzem a könnyek nedvességét az arcomon. Némán zokogok, nem sokáig. Az ilyen pillanatokat meg kell becsülni, különlegessé kell tenni, nem szabad sem elhamarkodni, sem elnyújtani, mert akkor elveszíti a varázsát.

Amikor virradni kezd, leveszem magamról a ruháim, hogy megmosakodjak. Az új napokat szeretem tisztán kezdeni. Tisztán és mással. Visszamehetnék a tündéhez, de én még soha nem mentem vissza senkihez, és még sosem fordultam vissza búcsúzáskor. Teljesen ellentétes irányba indulok, mint amerre Tyrwel táborozik. A patak mentén fölfelé, majd attól keletre, az erdő mellett van egy kicsiny falu, tele barátságos emberekkel. Ma elcsábítok egyet az asszonyától.