Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Robert Berkeley
Faj: ember
Nem: férfi
Életkor: 27
Frakció: Az Egyház
Kaszt: keresztes
Kinézet: 182 cm magas, ezen felül 98 kg. A jóléttől van rajta némi súlyfelesleg, azonban kissé sem mondható kövérnek, inkább testesnek. Arca nem tartalmaz túlzottan markáns jegyeket magán, ezért sokkal fiatalabbnak tűnhet. Ezt viszont ellensúlyozza a borostájától , mely elég gyakran fedi orcáját. Haját többnyire a rövidre vágott fazon jellemzi, amelynek barna tincseit oldalra szokta fésülni. Szempárja a zöldes-barna árnyalatban jelenik meg, mit gyakran mogyoró barnának is neveznek. Elég átlagos kinézete van, mit gyakran csak a nemesi gúnya, vagy a páncél dob fel.
Jellem: Kissé zárkózott, nem igazán nyílik meg egykönnyen, csak azoknak kik elnyerik bizalmát. Meglehetősen önfejű, amely tulajdonsága gyakran szeszélyességgel is társul. Aggódó jellemű, ám rendkívül intuitív, sokszor megérzésire hagyatkozik. Új körülményekhez és változásokhoz könnyen alkalmazkodik. Bizonytalan, de ha elvárják tőle rendkívül határozott, céltudatos lesz. Régi példákat állít modellnek maga elé. Szereti az aranyközéputat járni. A vallással is így van, igaz fontosnak tartja, ám vakul nem követi azt.
Előtörténet:
Húsába maró felszentelt fém rést vájt a becstelen lénybe. Még rúgkapált a természet ellenes maradásért, azonban gyilkosa nem érzett iránta semmit. Teste rohadó belsejét, már rég elhagyta a lélek, melyet bánhatna tőle elvenni. A sárba tapadt lábával még inkább a földhöz szögezte az élőhalottat. A bordákra nehezedő súlytól csak úgy roppantak a csontok. A kardot lassan kihúzta a mocskos lényből, minek élét tömény alvadt vér borította. Szétnézett a csatatéren a keresztes, hol káosz uralkodott. Bajtársai, valamint ellenfelei egyaránt voltak éppoly élők, mint amilyen holtak. A jellegzetes szárnytollakkal díszített sisakot levéve, biztos lehetett mindenki, miszerint Robertet látja. Az arcára kiült a harctéren elszenvedett hosszú harc fáradalma.
- A megfertőzött vér áztassa a földet! A szentelt földet bemocskolták ezek a lények! Isten nevében gyilkoljátok le őket! - prédikált az egyik inkvizítor, kinek megkopott tekintetében még mindig égett a gyűlölet. Szinte az ember a poklot látta benne feltámadni. Csontos ujjaival, pedig ide-oda bökött. Sokakat feltüzeltek ezen szavak, s eszeveszett mészárlásra ösztönöztek. Robert másnak számított, ő fölöslegesen nem gyaláz holttesteket. A kripták, illetve a sírok árulkodtak a visszatérők életéről, melyek mellett elhaladt a Berkeley család sarja. A megkopott évszámok, a sötét mohafátyol miatt alig voltak kiolvashatók. Az egyik ilyen kőfaragványra rá is helyezte kezét, s próbálta magát megtámasztani. A lihegése igencsak gyorsnak mondható, illetve a hidegben jól is láthatták annak sziluettjét. A holtak szava nem éppen a legkifinomultabb volt, sőt még benne is némi undort keltett. A poshadt hörgés, mely elhagyja rohadó állkapcsukat. A csontvázakból jóval több jelent itt meg, bár azok nem jelentettek akkora gondot.
- Fivérem látom elfáradtál. Azonban nem pihenhetsz, hisz a gonosz se tesz ilyet. Kiráz a hideg ettől a helytől. - súgta oda Ulric, kit láthatólag szintén kirázott a hideg. Sokaknak ez a hely olyannak számított, mintha a holtak hideg kezeikkel a lüktető szívükbe marnának.
- Rendben! Csak kellett némi idő barátom. - jegyezte meg a legfiatalabb Berkeley, ki kardját ismételten kezébe erőltette, majd egyenesen az egyik óriás fűzfa alatti kriptába vette az irányt. A fának lelógó ágaira különböző csontokat aggattak. A hatalmas kőpillérek, mik az ajtót alkották, pedig vérrel lettek beborítva. Áldozati vér lehetett ez, melyet szentségtelen rítusokhoz használtak. A hideg is kirázta Robertet. A hely sugárzott magából valami félelmetes erőt, mi egészen a mélyében leledzett.
- Én oda be nem teszem a lábam! - jegyezte meg az egyik újonc, kinek páncélját még csak karcolás sem cifrázta. A vér szerinti testvére mögé bújt már a csata elején is, talán még kardját se lendítette a látszat kedvéért.
- Hé új fiú! Itt minden erőnkre szükségünk van! Te meg testvéridet, hagynád lent pusztulni! - kiáltotta le hangosan az ifjút Barkeley egyetlen képviselője. A nyakánál lévő láncingnek a felgyűrt részét erősen megszorította. Engednie kellett fogásából sajnos. Nem is a testvére, inkább a fiú nagybátyja megjelenésének köszönhetően. Ez az inkvizítor csontos sápadt kezét a megtermett férfi vállvértjére tette.
- Fiam...remélem semmi esztelenséget nem akarsz tenni. Mert ha igen akkor, megszállottnak nyilvánítalak. - súgta a pap ezen szavakat fülébe, amik a méreggel egyenértékűnek számítanak. Alantas felkent végrehajtó volt ő, családja érdekében nem igazán resttelte csuháját bemocskolni.
- Ahogy óhajtja inkvizítor testvér. - jelentette ki megvető undorral Rob. Látta harcostársai képén a zavartságot. Ujjaikat fegyverik markolatára fonódtak. Clemens könnyen befolyásolta a gyenge akaratúakat, illetve a vak hitbuzgókat. Nem akarhatott vele senki sem ellenszegülni, ugyanakkor már ellenszenvese szívesen lecsapta volna annak fejét. Az ékesen díszített sisak ismételten felkerült a tulajdonosának fejére. Erőt merített magán, majd így szólott:
- Fáklyát! Lemegyünk a szörnyeteg gyomrába.
A szabadon lévő végtagjához vette a világító pilácsot, mely megvilágította a sötét lépcsőket. A falakból néhány helyen indaszerűen tört ki a gyökérzet. A temetőbogarak csak úgy nyüzsögtek a földön, így elkerülhetetlen lett a rájuk taposás. A szagok minél lejjebb hatoltak, annál elviselhetetlenebbé váltak. Clemens testvér hátul mormolt valami imát, ugyanakkor egy ősibb nyelvezetű ima hangosabbá és hangosabbá lett. A köralakban kialakított kriptában három bíborcsuklyás nekromanta állt. A középső fejét szarvasaganccsal díszített farkas koponya is takarta. Megszólalt valami ismeretlen nyelvezeten, s tőrt rántott a két társa. Ezen áldozati tőrök nem éppen a legmegfelelőbb fegyvereknek számítottak, főleg nem harcban. Az elsőt még idézés előtt sikerült a legöregebb testvérnek levágnia. Köldökétől egészen nyakáig felvágta azt. A másik megidézett egy csontvázat, mi ide-oda csapkodott kardjával. A legfiatalabbat el is találta, minek hatására Clemence gyorsan kihúzta őt a harctérről. Igaz ügyetlenségében, azonkívül gyengesége miatt fel is bukott vele. A mára csontokból összetákolt lényt Robert saját kardjával suhintotta szét. Ez a hullagyalázó sem menekülhetett. A vérszemet kapott testvér rögvest keresztüldöfte. A koponya árnyéka mögé bújt utolsó sötétmágusnak, sikerült kellő időt nyernie. A mágiájával megidézett egy lovagot, kinek kezében hatalmas harcikalapács pihent. Az óriás még csak levegővételnyi időt sem hagyott. Megsuhintva fegyverét, egyenesen az egyik katona fejét csapta bele a kövekkel kirakott talapzatba. A sisak egy az egyben ripityára robbant, a benne lévő fejjel együtt. A darabok majdnem mindenkit beterítettek. A rostély alatti mimikák rémületre váltottak. Néma csendet csakis a veterán kiáltása törte meg. Feltámasztva a többiekben is a bátorságot, lassan mindenki megostromozta a hajdani nemest. Kardjaikkal a rémséget igaz megsebezték, mégis szinte meg se torpant. Megfogva az ellene cselekvőt, lendületből elcsapta azt. A falhoz suhintott páncélos nem érezhette a falnak ütését, hisz a csapástól a nyaka egyből eltört. Rongybabaként hullott alá, hiába cselekedett bátran. Robert inkább próbált a dolgok mögé látni. A rohadó fémmel beborított kolosszust megkerülve, annak gazdáját vette célba. Menekülni próbált a nekromanta, kezét ellenben elvesztette. Az eleven vér kissé furcsa látszatot keltett a sok élőholt után. A vörös köpenyt megragadva próbálta ezentúl helyben marasztani az átkozottat. Éles fegyverének elejét egészen a nyakcsigolyáig átnyomta, majd azon is túl. Az állati csontokat hordó férfi holtan esett össze, miképp alattvalóit is felemelé. Nem figyelve a mögötte zajló eseményekre, már csak az idős keresztes élt. Több helyen is vérzett az aggastyán. A zombi igaz elvesztette irányítóját, habár nem akadályozta meg őt ez a mészárlásban. Megpróbálva társát megmenteni, a Berkeley sarj lendületet véve hatalmasat csapott ellensége felé. A páncélt átütve, ám a csontban megragadva elvesztette fegyverét. A nála lévő tőrrel nem akart harcolni, hisz értelmetlen lett volna.
- Itt az én pallosom, fejezd be mit elkezdtem! - ordította ezen szavakat a ősz ember, eztán kardját az égbe hajította. Repült a fém, amit mintha csak Isten akarata lett volna Robert elkapta. Hatalmas bosszúszomjas ütés elől sikerült elugrania. Alulról indított csapásával pedig a szétmállott, páncélt vette célba a lábhajlatnál. Simán átvágta a keresztes a lény végtagját. Az persze egyensúlyát veszte elbukott. Már csak egy végső csapás kellet, melyet a tarkóra mért. A rothadó fej a második csapástól vállott el a testről. Saját kardját kihúzta, s odaballagott az eltávozott testvéréhez.
- Büszke lehet rád a családod öreg, s Isten is szolgálatidért. Lelked, majd utat talál a fénybe. Nyugodj békében! - mormolta el a megboldogult javára az elismerő szavakat, a nemes egyházbéli. Odament az inkvizítorhoz, ki unokaöccsével foglalkozott éppen. Az ifjú sérülése nem számított súlyosnak, ugyanakkor mégis. A kardban lévő méreg felemészti lassan a testét. Bármennyire is ódzkodott a két idegesítő személy társaságától Berkeleynek segítenie kellett. Kiérve látták a lovaknak hűlt helye lett. Farkaslábnyomok borították a helyet, ezért gondolhatták mi történt.
- Nyavalyás ordasok! Így még több időt kell ezekkel tölteni. - jegyezte meg halkan Rob, ki fejéhez nyúlt akaratlanul.
- Hogy történhetett ez!? Biztos ez is Isten egy próbatétele. Kérlek segíts nékünk, újfent utat találni fényességedhez! - reménykedett az álszent ember, ki csak magát akarta menteni, ebből a reménytelen helyzetből. Az út nehézkesnek tűnt, s még a nap se kélt fel. A három túlélő egyre csak fáradtabbá lett. Az erdőben világosságra lettek figyelmesek, amely halványan pislákolt, akár csak a reményük.
- Ott talán lepihenhetünk, talán jótét lélek lakozik ott, és befogad minket. - tette szóvá a Berkeley család képviselője. A csuhás képén már eleinte látta, miszerint nem tetszik neki a dolog. Persze tudták, miként banditák tábortüze is lehet, de próbáltak a legjobbra gondolni. Kinézve a fák közül csak egy magányos nőt láttak, ki éppen a parazsat piszkálta. Bőre érdekes mód fakóbbnak számított, mint az átlag embereké.
- Jó estét néked hölgyem! Mi csak lekuporodnánk melléd a tűzhöz. - próbált kedvesen közeledni a gyengébbik nemhez Robert. A kezeit felrakta, mindemellett lassan elindult. Megérezte a kísérteties erőt, ami sugárzott az idegenből. A képességei ellenére, viszont nem érezte őt fenyegetőnek, főleg nem akkoron, amint meglátta arcát. A leány közelebbről még inkább gyönyörűnek tűnt, sőt a hajdani hitvesére emlékeztette őt. A keresztest teljesen megbabonázta, valamint meg is rémítette.
- Persze...helyezkedjetek csak el. Jaj veled mi történt!? - érdeklődött a kisasszony, majd rögtön odaszaladt a sebesülthöz, kin már az első tünetek mutatkoztak. Lassan letették az újoncot. A nő sürgölődött, s ide-oda nyúlt, bizonyára értette a dolgát.
- Mi a neved tünemény? - kíváncsiskodott a nemes, bár mielőtt a nő válaszra nyitotta volna a száját Clemence elrángatta. Az idős férfi ráncolásai baljóslatúak voltak, mindemellett komoly oka lehetett rá, ha legutáltabb ismerősét akarja abba beavatni.
- Nem látod te fiú! Ez egy ördögi démon. Éreztem a sötétséget, amely csak úgy szétterjed testében. Ez egy vámpír gyermekem. Csapdába csalt minket! Megvárja míg elalszunk, utána megöl minket. - suttogva mondta a súlyos vádakat az inkvizítor, közben kezeit tördelte idegességében.
- Na és ha az? Ő talán más. - táplált bizalmat a rangos ház leszármazottja.
- Elcsavarta a fejedet te ostoba! Jusson eszedbe, mire esküdtél fel! Isten nevében paran... - parancsolását nem sikerült végigmondania, hiszen Rob ott teremt, aztán nekinyomta a legközelebbi fatörzsnek.
- Isten nevében te nem parancsolhatsz! - kiáltotta le a papot, akivel még pár másodpercig farkasszemet nézett. Elengedte őt később, aztán dühödten távozott. Visszaérve a tábortűzhöz, a hölgy még mindig sérült társát ápolta.
- Talán valami baj történt? - kérdezte aggódó hangon a leány. Robert Berkeley meglátta az átlagosnál nagyobb fogakat, mire fel a tulajdonosa zavartan elkapta tekintetét.
- Ne félj tőlem. Én vakon is érezném a jelenléted. Tudom mi vagy, mégsem áll szándékomban bántani...annyira zavarban érzem magam. Tudod rettentően hasonlítasz a hitvesemre. Olyan most, mintha hozzá szólnék. - osztotta meg lelkének titkait a keresztes, ki egy kivágott farönkre leült.
- Na és a kedvesed otthon vár téged? - érdeklődött a leány, s gyönyörű szemei összetalálkoztak az előtte ülőével.
- Csak várt... - gördültek le a nehéz szavak, mindemellett a rezzenéstelen arcról legurult egy könnycsepp. - A nejem azt hitte, miként én vadászat során életemet vesztettem. Ő a hír hallatán saját életét is elragadta.
- Ez szörnyű! Milyen nehéz lehet neked. - jegyezte meg a vámpír, ki az ellenkező nem arcára tette bársonypuha kezét. A beszélgetés már jó pár perce tartott, s a felszentelt lovag azt is elmondta miért is választotta ezt az utat. A pápa nem akarta kellőképpen eltemetni feleségét, természet ellenes tette okából kifolyóan. Megígérte neki, miszerint örökké együtt lesznek a mennyekben, így kiegyezett az Egyházzal. A szentségtelen lények irtásával kell kiegyenlítenie felesége hibáit. Mégis most nem vitte rá a lélek, a vérszívó bántására. Derült égből, mint villám az inkvizítor előlépett. Aranyozott tőrét megragadva készült elszánt tettére.
- Csalódtam benned fiam. Látom egész szépen elbeszélgettél ezzel a szukával! Állj félre! Had teljesítsem be, mihez nincs bátorságod! - szinte már az értelem teljesen elhagyta elméjét Clemencenek.
- Nem akarlak bántani téged atyám, ugyanakkor az se engedhetem, miként bántsd a lányt. - jegyezte meg, aztán a nő elé állt.
- Talán elfelejtetted kötelességedet?! Én szólhatok a pápának pár jó szót, amely által kedvesed feloldozást nyerhet. A rossz döntés esetén, arád örökre a pokol lángjaiban fog égni. Tudod mi a jó döntés. - szólalt meg magabiztosan az őrült csuhás. Magabiztosan a lány felé ment, ki mellől elállt a védelmezője. A kisasszony sikoltozni kezdett, minek hatására Robertnek elméjében felidéződött arája. Kezébe vette újra a gyilkolásra használt eszközét, majd átszúrta az öreg férfit.
- Te átkozott! A pokolban fogsz elégni! - mondta ki az átokhoz hasonló szavakat az inkvizítor.
- Tévedsz atyám. Oda te kerülsz! - vágta rá, s lerúgta kardéléről az öreget. A nő szorosan a karjaiba ölelte majd megcsókolta Robot, ki azt viszonozta. Reggel mikor felébredt a lánynak már eltűnt, csak a fiatal srác maradt itt, ki éppen magához tért.
~ Remélem megbocsájtasz nekem drága Sophia...gyenge voltam. - gondolta magában, és útra kélt a megmaradt társaságával. A történtek után is a Főváros maradt a lakóhelye. Az eszméletlen unokaöcs szava nem számított, így neki mindent elhittek, mégis hazudnia kellett a tényekről. Mégis nem adja fel a küzdelmet szerelme lelki üdvéért.
Faj: ember
Nem: férfi
Életkor: 27
Frakció: Az Egyház
Kaszt: keresztes
Kinézet: 182 cm magas, ezen felül 98 kg. A jóléttől van rajta némi súlyfelesleg, azonban kissé sem mondható kövérnek, inkább testesnek. Arca nem tartalmaz túlzottan markáns jegyeket magán, ezért sokkal fiatalabbnak tűnhet. Ezt viszont ellensúlyozza a borostájától , mely elég gyakran fedi orcáját. Haját többnyire a rövidre vágott fazon jellemzi, amelynek barna tincseit oldalra szokta fésülni. Szempárja a zöldes-barna árnyalatban jelenik meg, mit gyakran mogyoró barnának is neveznek. Elég átlagos kinézete van, mit gyakran csak a nemesi gúnya, vagy a páncél dob fel.
Jellem: Kissé zárkózott, nem igazán nyílik meg egykönnyen, csak azoknak kik elnyerik bizalmát. Meglehetősen önfejű, amely tulajdonsága gyakran szeszélyességgel is társul. Aggódó jellemű, ám rendkívül intuitív, sokszor megérzésire hagyatkozik. Új körülményekhez és változásokhoz könnyen alkalmazkodik. Bizonytalan, de ha elvárják tőle rendkívül határozott, céltudatos lesz. Régi példákat állít modellnek maga elé. Szereti az aranyközéputat járni. A vallással is így van, igaz fontosnak tartja, ám vakul nem követi azt.
Előtörténet:
Húsába maró felszentelt fém rést vájt a becstelen lénybe. Még rúgkapált a természet ellenes maradásért, azonban gyilkosa nem érzett iránta semmit. Teste rohadó belsejét, már rég elhagyta a lélek, melyet bánhatna tőle elvenni. A sárba tapadt lábával még inkább a földhöz szögezte az élőhalottat. A bordákra nehezedő súlytól csak úgy roppantak a csontok. A kardot lassan kihúzta a mocskos lényből, minek élét tömény alvadt vér borította. Szétnézett a csatatéren a keresztes, hol káosz uralkodott. Bajtársai, valamint ellenfelei egyaránt voltak éppoly élők, mint amilyen holtak. A jellegzetes szárnytollakkal díszített sisakot levéve, biztos lehetett mindenki, miszerint Robertet látja. Az arcára kiült a harctéren elszenvedett hosszú harc fáradalma.
- A megfertőzött vér áztassa a földet! A szentelt földet bemocskolták ezek a lények! Isten nevében gyilkoljátok le őket! - prédikált az egyik inkvizítor, kinek megkopott tekintetében még mindig égett a gyűlölet. Szinte az ember a poklot látta benne feltámadni. Csontos ujjaival, pedig ide-oda bökött. Sokakat feltüzeltek ezen szavak, s eszeveszett mészárlásra ösztönöztek. Robert másnak számított, ő fölöslegesen nem gyaláz holttesteket. A kripták, illetve a sírok árulkodtak a visszatérők életéről, melyek mellett elhaladt a Berkeley család sarja. A megkopott évszámok, a sötét mohafátyol miatt alig voltak kiolvashatók. Az egyik ilyen kőfaragványra rá is helyezte kezét, s próbálta magát megtámasztani. A lihegése igencsak gyorsnak mondható, illetve a hidegben jól is láthatták annak sziluettjét. A holtak szava nem éppen a legkifinomultabb volt, sőt még benne is némi undort keltett. A poshadt hörgés, mely elhagyja rohadó állkapcsukat. A csontvázakból jóval több jelent itt meg, bár azok nem jelentettek akkora gondot.
- Fivérem látom elfáradtál. Azonban nem pihenhetsz, hisz a gonosz se tesz ilyet. Kiráz a hideg ettől a helytől. - súgta oda Ulric, kit láthatólag szintén kirázott a hideg. Sokaknak ez a hely olyannak számított, mintha a holtak hideg kezeikkel a lüktető szívükbe marnának.
- Rendben! Csak kellett némi idő barátom. - jegyezte meg a legfiatalabb Berkeley, ki kardját ismételten kezébe erőltette, majd egyenesen az egyik óriás fűzfa alatti kriptába vette az irányt. A fának lelógó ágaira különböző csontokat aggattak. A hatalmas kőpillérek, mik az ajtót alkották, pedig vérrel lettek beborítva. Áldozati vér lehetett ez, melyet szentségtelen rítusokhoz használtak. A hideg is kirázta Robertet. A hely sugárzott magából valami félelmetes erőt, mi egészen a mélyében leledzett.
- Én oda be nem teszem a lábam! - jegyezte meg az egyik újonc, kinek páncélját még csak karcolás sem cifrázta. A vér szerinti testvére mögé bújt már a csata elején is, talán még kardját se lendítette a látszat kedvéért.
- Hé új fiú! Itt minden erőnkre szükségünk van! Te meg testvéridet, hagynád lent pusztulni! - kiáltotta le hangosan az ifjút Barkeley egyetlen képviselője. A nyakánál lévő láncingnek a felgyűrt részét erősen megszorította. Engednie kellett fogásából sajnos. Nem is a testvére, inkább a fiú nagybátyja megjelenésének köszönhetően. Ez az inkvizítor csontos sápadt kezét a megtermett férfi vállvértjére tette.
- Fiam...remélem semmi esztelenséget nem akarsz tenni. Mert ha igen akkor, megszállottnak nyilvánítalak. - súgta a pap ezen szavakat fülébe, amik a méreggel egyenértékűnek számítanak. Alantas felkent végrehajtó volt ő, családja érdekében nem igazán resttelte csuháját bemocskolni.
- Ahogy óhajtja inkvizítor testvér. - jelentette ki megvető undorral Rob. Látta harcostársai képén a zavartságot. Ujjaikat fegyverik markolatára fonódtak. Clemens könnyen befolyásolta a gyenge akaratúakat, illetve a vak hitbuzgókat. Nem akarhatott vele senki sem ellenszegülni, ugyanakkor már ellenszenvese szívesen lecsapta volna annak fejét. Az ékesen díszített sisak ismételten felkerült a tulajdonosának fejére. Erőt merített magán, majd így szólott:
- Fáklyát! Lemegyünk a szörnyeteg gyomrába.
A szabadon lévő végtagjához vette a világító pilácsot, mely megvilágította a sötét lépcsőket. A falakból néhány helyen indaszerűen tört ki a gyökérzet. A temetőbogarak csak úgy nyüzsögtek a földön, így elkerülhetetlen lett a rájuk taposás. A szagok minél lejjebb hatoltak, annál elviselhetetlenebbé váltak. Clemens testvér hátul mormolt valami imát, ugyanakkor egy ősibb nyelvezetű ima hangosabbá és hangosabbá lett. A köralakban kialakított kriptában három bíborcsuklyás nekromanta állt. A középső fejét szarvasaganccsal díszített farkas koponya is takarta. Megszólalt valami ismeretlen nyelvezeten, s tőrt rántott a két társa. Ezen áldozati tőrök nem éppen a legmegfelelőbb fegyvereknek számítottak, főleg nem harcban. Az elsőt még idézés előtt sikerült a legöregebb testvérnek levágnia. Köldökétől egészen nyakáig felvágta azt. A másik megidézett egy csontvázat, mi ide-oda csapkodott kardjával. A legfiatalabbat el is találta, minek hatására Clemence gyorsan kihúzta őt a harctérről. Igaz ügyetlenségében, azonkívül gyengesége miatt fel is bukott vele. A mára csontokból összetákolt lényt Robert saját kardjával suhintotta szét. Ez a hullagyalázó sem menekülhetett. A vérszemet kapott testvér rögvest keresztüldöfte. A koponya árnyéka mögé bújt utolsó sötétmágusnak, sikerült kellő időt nyernie. A mágiájával megidézett egy lovagot, kinek kezében hatalmas harcikalapács pihent. Az óriás még csak levegővételnyi időt sem hagyott. Megsuhintva fegyverét, egyenesen az egyik katona fejét csapta bele a kövekkel kirakott talapzatba. A sisak egy az egyben ripityára robbant, a benne lévő fejjel együtt. A darabok majdnem mindenkit beterítettek. A rostély alatti mimikák rémületre váltottak. Néma csendet csakis a veterán kiáltása törte meg. Feltámasztva a többiekben is a bátorságot, lassan mindenki megostromozta a hajdani nemest. Kardjaikkal a rémséget igaz megsebezték, mégis szinte meg se torpant. Megfogva az ellene cselekvőt, lendületből elcsapta azt. A falhoz suhintott páncélos nem érezhette a falnak ütését, hisz a csapástól a nyaka egyből eltört. Rongybabaként hullott alá, hiába cselekedett bátran. Robert inkább próbált a dolgok mögé látni. A rohadó fémmel beborított kolosszust megkerülve, annak gazdáját vette célba. Menekülni próbált a nekromanta, kezét ellenben elvesztette. Az eleven vér kissé furcsa látszatot keltett a sok élőholt után. A vörös köpenyt megragadva próbálta ezentúl helyben marasztani az átkozottat. Éles fegyverének elejét egészen a nyakcsigolyáig átnyomta, majd azon is túl. Az állati csontokat hordó férfi holtan esett össze, miképp alattvalóit is felemelé. Nem figyelve a mögötte zajló eseményekre, már csak az idős keresztes élt. Több helyen is vérzett az aggastyán. A zombi igaz elvesztette irányítóját, habár nem akadályozta meg őt ez a mészárlásban. Megpróbálva társát megmenteni, a Berkeley sarj lendületet véve hatalmasat csapott ellensége felé. A páncélt átütve, ám a csontban megragadva elvesztette fegyverét. A nála lévő tőrrel nem akart harcolni, hisz értelmetlen lett volna.
- Itt az én pallosom, fejezd be mit elkezdtem! - ordította ezen szavakat a ősz ember, eztán kardját az égbe hajította. Repült a fém, amit mintha csak Isten akarata lett volna Robert elkapta. Hatalmas bosszúszomjas ütés elől sikerült elugrania. Alulról indított csapásával pedig a szétmállott, páncélt vette célba a lábhajlatnál. Simán átvágta a keresztes a lény végtagját. Az persze egyensúlyát veszte elbukott. Már csak egy végső csapás kellet, melyet a tarkóra mért. A rothadó fej a második csapástól vállott el a testről. Saját kardját kihúzta, s odaballagott az eltávozott testvéréhez.
- Büszke lehet rád a családod öreg, s Isten is szolgálatidért. Lelked, majd utat talál a fénybe. Nyugodj békében! - mormolta el a megboldogult javára az elismerő szavakat, a nemes egyházbéli. Odament az inkvizítorhoz, ki unokaöccsével foglalkozott éppen. Az ifjú sérülése nem számított súlyosnak, ugyanakkor mégis. A kardban lévő méreg felemészti lassan a testét. Bármennyire is ódzkodott a két idegesítő személy társaságától Berkeleynek segítenie kellett. Kiérve látták a lovaknak hűlt helye lett. Farkaslábnyomok borították a helyet, ezért gondolhatták mi történt.
- Nyavalyás ordasok! Így még több időt kell ezekkel tölteni. - jegyezte meg halkan Rob, ki fejéhez nyúlt akaratlanul.
- Hogy történhetett ez!? Biztos ez is Isten egy próbatétele. Kérlek segíts nékünk, újfent utat találni fényességedhez! - reménykedett az álszent ember, ki csak magát akarta menteni, ebből a reménytelen helyzetből. Az út nehézkesnek tűnt, s még a nap se kélt fel. A három túlélő egyre csak fáradtabbá lett. Az erdőben világosságra lettek figyelmesek, amely halványan pislákolt, akár csak a reményük.
- Ott talán lepihenhetünk, talán jótét lélek lakozik ott, és befogad minket. - tette szóvá a Berkeley család képviselője. A csuhás képén már eleinte látta, miszerint nem tetszik neki a dolog. Persze tudták, miként banditák tábortüze is lehet, de próbáltak a legjobbra gondolni. Kinézve a fák közül csak egy magányos nőt láttak, ki éppen a parazsat piszkálta. Bőre érdekes mód fakóbbnak számított, mint az átlag embereké.
- Jó estét néked hölgyem! Mi csak lekuporodnánk melléd a tűzhöz. - próbált kedvesen közeledni a gyengébbik nemhez Robert. A kezeit felrakta, mindemellett lassan elindult. Megérezte a kísérteties erőt, ami sugárzott az idegenből. A képességei ellenére, viszont nem érezte őt fenyegetőnek, főleg nem akkoron, amint meglátta arcát. A leány közelebbről még inkább gyönyörűnek tűnt, sőt a hajdani hitvesére emlékeztette őt. A keresztest teljesen megbabonázta, valamint meg is rémítette.
- Persze...helyezkedjetek csak el. Jaj veled mi történt!? - érdeklődött a kisasszony, majd rögtön odaszaladt a sebesülthöz, kin már az első tünetek mutatkoztak. Lassan letették az újoncot. A nő sürgölődött, s ide-oda nyúlt, bizonyára értette a dolgát.
- Mi a neved tünemény? - kíváncsiskodott a nemes, bár mielőtt a nő válaszra nyitotta volna a száját Clemence elrángatta. Az idős férfi ráncolásai baljóslatúak voltak, mindemellett komoly oka lehetett rá, ha legutáltabb ismerősét akarja abba beavatni.
- Nem látod te fiú! Ez egy ördögi démon. Éreztem a sötétséget, amely csak úgy szétterjed testében. Ez egy vámpír gyermekem. Csapdába csalt minket! Megvárja míg elalszunk, utána megöl minket. - suttogva mondta a súlyos vádakat az inkvizítor, közben kezeit tördelte idegességében.
- Na és ha az? Ő talán más. - táplált bizalmat a rangos ház leszármazottja.
- Elcsavarta a fejedet te ostoba! Jusson eszedbe, mire esküdtél fel! Isten nevében paran... - parancsolását nem sikerült végigmondania, hiszen Rob ott teremt, aztán nekinyomta a legközelebbi fatörzsnek.
- Isten nevében te nem parancsolhatsz! - kiáltotta le a papot, akivel még pár másodpercig farkasszemet nézett. Elengedte őt később, aztán dühödten távozott. Visszaérve a tábortűzhöz, a hölgy még mindig sérült társát ápolta.
- Talán valami baj történt? - kérdezte aggódó hangon a leány. Robert Berkeley meglátta az átlagosnál nagyobb fogakat, mire fel a tulajdonosa zavartan elkapta tekintetét.
- Ne félj tőlem. Én vakon is érezném a jelenléted. Tudom mi vagy, mégsem áll szándékomban bántani...annyira zavarban érzem magam. Tudod rettentően hasonlítasz a hitvesemre. Olyan most, mintha hozzá szólnék. - osztotta meg lelkének titkait a keresztes, ki egy kivágott farönkre leült.
- Na és a kedvesed otthon vár téged? - érdeklődött a leány, s gyönyörű szemei összetalálkoztak az előtte ülőével.
- Csak várt... - gördültek le a nehéz szavak, mindemellett a rezzenéstelen arcról legurult egy könnycsepp. - A nejem azt hitte, miként én vadászat során életemet vesztettem. Ő a hír hallatán saját életét is elragadta.
- Ez szörnyű! Milyen nehéz lehet neked. - jegyezte meg a vámpír, ki az ellenkező nem arcára tette bársonypuha kezét. A beszélgetés már jó pár perce tartott, s a felszentelt lovag azt is elmondta miért is választotta ezt az utat. A pápa nem akarta kellőképpen eltemetni feleségét, természet ellenes tette okából kifolyóan. Megígérte neki, miszerint örökké együtt lesznek a mennyekben, így kiegyezett az Egyházzal. A szentségtelen lények irtásával kell kiegyenlítenie felesége hibáit. Mégis most nem vitte rá a lélek, a vérszívó bántására. Derült égből, mint villám az inkvizítor előlépett. Aranyozott tőrét megragadva készült elszánt tettére.
- Csalódtam benned fiam. Látom egész szépen elbeszélgettél ezzel a szukával! Állj félre! Had teljesítsem be, mihez nincs bátorságod! - szinte már az értelem teljesen elhagyta elméjét Clemencenek.
- Nem akarlak bántani téged atyám, ugyanakkor az se engedhetem, miként bántsd a lányt. - jegyezte meg, aztán a nő elé állt.
- Talán elfelejtetted kötelességedet?! Én szólhatok a pápának pár jó szót, amely által kedvesed feloldozást nyerhet. A rossz döntés esetén, arád örökre a pokol lángjaiban fog égni. Tudod mi a jó döntés. - szólalt meg magabiztosan az őrült csuhás. Magabiztosan a lány felé ment, ki mellől elállt a védelmezője. A kisasszony sikoltozni kezdett, minek hatására Robertnek elméjében felidéződött arája. Kezébe vette újra a gyilkolásra használt eszközét, majd átszúrta az öreg férfit.
- Te átkozott! A pokolban fogsz elégni! - mondta ki az átokhoz hasonló szavakat az inkvizítor.
- Tévedsz atyám. Oda te kerülsz! - vágta rá, s lerúgta kardéléről az öreget. A nő szorosan a karjaiba ölelte majd megcsókolta Robot, ki azt viszonozta. Reggel mikor felébredt a lánynak már eltűnt, csak a fiatal srác maradt itt, ki éppen magához tért.
~ Remélem megbocsájtasz nekem drága Sophia...gyenge voltam. - gondolta magában, és útra kélt a megmaradt társaságával. A történtek után is a Főváros maradt a lakóhelye. Az eszméletlen unokaöcs szava nem számított, így neki mindent elhittek, mégis hazudnia kellett a tényekről. Mégis nem adja fel a küzdelmet szerelme lelki üdvéért.
Volt egy-két régies fogalmazás, ahogy írtad is, s jól működtek, használd őket bátran. Ami azt illeti, az inkvizítorokkal viszont vigyázz. Nem jó móka túl sokszor ujjat húzni velük. 
