Alexander Schwarz

Újjászületés

Ahogyan feltápászkodott nagy nehezen, a vértől és kosztól ellepve, brutális látvány tárult elé: mindenfelé holttestek, volt, amelyik részekre szaggatva hevert a nyirkos földön. Úgy nézett ki az egész hely, mint egy mészárszék, vér és hús szerte széjjel. Sokkos állapotban állt fel és kezdett el botorkálni apja irányába, akit a bestia nemes egyszerűséggel kettétépett. Ahogyan a többiek, ő sem élte túl a támadást. Alexander letérdelt mellé és elmondott a lelki üdvéért egy imát, majd jelképesen lecsukta szeretett apja szemét. Aztán úgy látta a helyzetet, hogy jobb lesz távoznia: nem volt biztos benne, hogy a démon életben van-e avagy sem. Megfogta apja kardját és elindult a kijárt irányába. Nem volt nagy a táv, amit meg kellett tennie, de ez az út talán a leghosszabb volt az életében. Szédült, testét a páncél húzta és méterről méterre egyre fájdalmasabb volt számára a mozgás. A fizikai sérülésein kívül hallucinálni is kezdett. Ahogy vánszorgott apja képét látta maga mellett sétálni, eltűnni, és újra megjelenni. Zavaros volt az egész Alexandernek, szófoszlányokat hallott, kettőt látott szinte mindenből: „Ne féljétek a gonoszt…”; ,, Hiba volt idejönnötök ember!” Ebből a hiba szó többször is visszhangzott fülében mindaddig, amíg végre elérte a lovát és a hátán keresztben fekve elájult.
Ez után már csak arra emlékszik, hogy nagy nehezen felébredve, édesanyját és két bátyját látta maga előtt, és egy ismeretlent, aki valószínűleg valamiféle gyógyító volt. Mozgása még mindig hatalmas fájdalmakkal járt, mint kiderült több bordája eltörött és izma szakadt el a hatalmas ütés hatására. Tudta, hogy hosszú még a felépülés, de kitartó volt és türelmesen várta ki a végét. Ébredésekor anyja majdnem megölelte, de a gyógyító szerint nem lenne túl egészséges terhelni most a fiút. Bátyjai is megkönnyebbülve álltak az ágya mellett, amikor is Alexander megszólalt végül:
- Hiba volt odamennünk… Túl erős volt hozzánk képest, csak egy csoda mentett meg… - pillantott oldalra az asztalán heverő pörölyre és szomorúan befejezte mondandóját és közben egy könnycsepp gördült le az arcán – A legenda él, nem úgy, mint édesapánk. Az én hibám volt, nem kellett volna engednem neki!
Bár testvérei és anyja próbálta vigasztalni, Alexander a mai napig magát hibáztatja a történtekért. Aztán eljött a temetés napja, az egyik legnehezebb napja életében. Saját lábán tette meg az utat két mankó segítségével és egy apród „felügyeletével”. A gyógyító rendelte ki mellé, mert még a járás is nehezére esett Alexander számára. A szertartás, már amennyire az ilyen lehet, szép volt: családi körből és egyébként is rengetegen érkeztek, még az uralkodó is küldött néhány embert leróni a tiszteletüket a helyében. A környék jellegzetes virága lepte el a temetés helyszínét, a hatalmas fejű fehér krizantém.  A pap a mise megtartás után távozott, még a halotti torra sem maradt. A toron a halotthoz képest jó hangulat volt, a legtöbb családtag ilyen eseményeken találkozott csak egymással. A legtöbb rokonával jóban volt a legifjabb Schwarz, egy kivétellel: Thomas Schwarz nagybátyjával.  Apjának a testvére és közte kölcsönös volt a „szimpátia”. Keményvonalas katonaként inkább a harci képességeket és a győzelmet minden áron. Alexander ezt követte, sokszor érzelmei vezették, és nem volt könyörtelen a harcokban. Nagybátyjának sem nagyon kellett több bor, így könnyen megtalálta a lábadozó lovagot:
- Mindig is az az átkozott pöröly körül forgott a kis világod! Bravó, megtaláltad, és most? Lehet többé sántikálás nélkül nem is tudsz járni! Feláldoztad az apádat, a bátyámat azért a szarért! – vágta hozzá a súlyos vádakat.
Fiai próbálták csitítani az öreg harcost, de azt nem lehetett megállítani:
- Eresszetek! Ha nem csak a könyveket bújod és bátor ember lennél, neked is vele kellett volna ott halnod!
Alexander lassan felemelkedett asztalától és elindult Thomas irányába, félúton eldobta mankóit, mikor odaért megállt a lehető legközelebb hozzá. Az arcuk csaknem összeért, a feszültséget tapintani lehetett:
- Szerinted én nem kívánom minden pillanatban, hogy apám helyében legyek? Én ott nem csak az apámat, hanem a társaimat is elveszítettem ott! Mit tudok ellene csinálni? Nem tudom visszaforgatni az idő kerekét. – indította el mondandóját, nem kiabálva, de azért erélyesen szólva – Egyébként is Thomas bácsikám, ha nem tudnád temetésen vagy! Az apám, a saját véred békéjét háborgatod tiszteletlenségeddel! – utasított rendre a fiatal lovag, majd sarkon fordult és kiment a nagy teremből. Meg sem állt gyerekkora kedvenc helyszínéig, a „Nagy Szikláig”. Ezt csak testvéreivel nevezték így el, sokszor jártak oda gyermekkorukban, kardoztak, szaladtak szabadon a szélben, vagy csak éppen ültek a szikla szélén, ahonnan pazar kilátás nyílt a közeli völgyre. Sokszor láttak ott állatokat, még kisebb harcokat is akkor. Most erőlködve sikerült leülnie és néhány csepp könny kíséretében.  A gondolataiba és emlékeibe meredve nézett ki a fejéből. Kellemes és kellemetlen emlékek egyszerre jöttek elő, de sajnos a szebbeket elnyomta az utolsó tragikus eset. Ahogy ott volt Johann és Joseph jöttek utána, és az öccsüket közrefogva leültek. Néhány pillanatig csak figyelték az élet áramlását, majd Johann, diplomataként jól forgatta a szavakat, bár most nem abban a minőségében, hanem mint szerető bátya szólalt meg.
- Apánk mindannyiunkat egytől egyig ugyan úgy szeretett. De volt egy titka, amit miattunk nem mondott ki, de én láttam: Rád volt a legbüszkébb. Te mindig törekedtél a tökéletességre, bátrabb és merészebb voltál. Nagyon is hasonlítottál rá, és lehet, hogy ezt nem is vetted észre. Fiatalabb korában apánk is kutatta a pörölyt. Rengeteg feljegyzést készített, viszont ő feladta, a hosszú eredménytelenség miatt. Te kitartóbb voltál, kitartóbb, mint bármelyikünk.
- Csak szerencsém volt, pont ott volt mellettem, amikor elvágódtam. – válaszolt Alex, akinek jól esett már a jelenléte is a bátyjainak, de bizonyítékok híján, nem tudott egyéb logikus magyarázatot adni, minthogy csupán szerencsés egybeesés volt.
- „Csak az igaz lelkek érzik eme tárgy súlyát...” Alex hát nem érted? Úgy tűnik érdemes voltál arra, hogy a pöröly megjelenjen számodra, és segítsen a bajban, a gonosz démon elleni küzdelemben. Amikor visszamentünk átnézni a barlangot a démon még mindig ott hevert. A pöröllyel egyszerűen leszakítottad az állkapcsát. Ezt már valószínűleg nem vetted észre, de szörnyet halt a bestia.
Valamennyire sikerült lenyugtatni öccsüket, akinek már nem a bosszúvágy lebegett a szeme előtt. Testvéreinek érvei és szeretete meg tudta győzni, hogy a gyász mellett nincs semmi, ami miatt lelkiismeret furdalást kellene éreznie. Apjuk emlékét és szellemi örökségét meg fogja őrizni, és a család nevét büszkén fogja továbbvinni.
Ezután addig beszélgettek, amíg a fényes Nap helyét felváltotta a Hold sugarai. Így fáklyákat gyújtva elindultak vissza a megmaradt maroknyi gyászolók közé. Leültek hárman ahhoz az asztalhoz, ami fölött egy családi portré lógott: apjuk és anyjuk középen ülve, körülöttük a három gyermekük, Johann, Alexander és Joseph. Sokáig beszélgettek hárman, néhány kancsó bor is elfogyott, de ez senkire sem hatott negatívan, inkább a ki nem mutatott érzelmeket hozta előtérbe. A nap végén segítettek Alexnek lefeküdni, majd maguk is azt tették.
Múltak és teltek a hetek a legifjabb Schwarz egyre jobban érezte magát, már mankó nélkül is jól tudott közlekedni, és a bordáit sem fájlalta már. Amíg nem tudott a harcba visszatérni, újra nekiállt a pöröly tanulmányozásának, és használatának feltárására. Magában a fegyverben nem talált semmi olyat, ami megmagyarázná annak mágikus voltát. Bár szép, fegyverkovács által készített munkának tűnt, közelében jobban átjárta az életereje. Igaz, a harc óta nem fénylett fel ismételten, ennek ellenére volt valamiféle kisugárzása a tárgynak. Miután teljesen felépült újra képezni kezdte magát a harci képességiben, immáron a Fény Pörölyével az oldalán. Kezdetbe fura volt számára megszokni, hiszen leginkább karddal harcolt az igazságért, és a saját maga fejlődéséért. Egyre hatásosabb, egyre halálosabb. Alexander kezdte jobban érezni magát, és egyre magabiztosabb lett a hónapok után. Voltak kellemetlen álmai, és sokszor is riadt fel ezekre, már kevésbé volt lelkiismeret furdalása apja halála óta. Sokat segítettek neki természetesen ebben, és ez is nagyon jól esett neki. A pöröllyel való elméleti kutatása egy kis időre zátonyra futott. A fegyver a leírások alapján többet tudott, viszont ezek bizonyítás híján nem voltak többek legendáknál.
Nem akarta fölöslegesen ezzel az idejét pazarolni, felépülése után úgy döntött, hogy felfedezőútra indul. Új barátok, új kalandok, régi-új ellenségekkel találkozik, és emellett persze a szórakozást sem fogja megvetni. Alexander mindig is szerette az új, különböző karakterű, megbízható társakat. Jó bajtársakkal áldotta meg a sors azelőtt, viszont még barátokra nem nagyon lelt, akikben a katonaságon kívüli életében is megbízna. Nem is beszélve a szerelemről. Zsoldos lovagként sokáig inkább saját maga tudásának csiszolását helyezte előtérbe, így csak ritka fellángolások voltak, amik nem tartottak sokáig, hiszen rengeteg utazása miatt nem tudott egy helyen leragadni. Most szabadabban mozoghat, nincs annyira megkötve a keze, mint azelőtt volt. Természetesen nem csak céltalanul járna, kelne a birodalom területén, egy régi legenda kapcsán döntötte el, hogy megpróbálja a szerencséjét, és amellett tudását is. Egyedül vág neki hosszú útjának, amit reméli, hogy nem egyedül, és nem eredménytelenül fejez be persze.
Sokan beszéltek egy kardról, a mindenki által ismert Azrael kardjáról. Itt hagyta nekünk sok-sok ideje, hogy azzal valaki végre átvegye a hatalmat, pontot tegyen a háború ezzel a fegyverrel. Viszont megérdemeltük mi ezt? Vagy egyáltalán kell ez nekünk? Ki tudja, ha rossz kezekbe kerül, akkor akár a világot is uralhatja. Nagy hatalom, nagy felelősség. Alexander nem is tudja, mit kezdene a mágikus tárggyal. Talán elrejtené, vagy megpróbálja elpusztítani. Bár a Fővároshoz lojális, úgy gondolja, túl nagy erő összpontosulna egy kézben a kard miatt. Bármi történjék, Alexander mindig is igyekszik úgy eljárni, hogy igazságos legyen, és emellett racionális is maradjon.

Tudsz mindent.

Jutalom: 

Név: Nemesi Levél
Leírás: Egy kutyabőr, mellyel be tudod bizonyítani, hogy családod bizony a krémhez tartozik. Nem tűnik egy túl hasznos dolognak, ám adott körülmények között nagyon jól jöhet, s ha ott akarsz lenni bizonyos körökben, kell is.
Érték: 800 váltó 

100 Tp
1000 Váltó

Álom, édes álom?

Mostan színes virággal borított mezőkről álmodom. Lassan lépkedem, és élvezem a színpompás növények parádéját. A fák zöldek és virágokkal teli, a mező tele van a zöld füvet legelő állatokkal. Minden békében, minden egyensúlyban. Elemelkedem a földtől és lebegek a földtől pár centire. Ahogy haladok előre utamon, sok mindent hagyok el magam mellett: szép nőket, italozó és éneklő lovagokat, hatalmas kincses ládákat. Egyetlen dolog, ami előttem halad, a pöröly. Mit jelenthet ez? Telik az életem, és csak az egy dologra szűkült látóköröm üzenni akart nekem? Álljak meg egy kicsit az életben, szerezzek új barátokat? Talán már a szerelmet is megtalálhatnám? Nem tudom, én csak lebegek tovább, súrolom a zsenge füvet a lábammal. Bár szívesen járnék már a lábamon élvezem, hogy úszok a levegőben.  
Hirtelen leesek, és térdre rogyok, egy pillanatra még az erőmet is elveszítem. A földhöz ragadtam. Súlyos páncélom lehúz, és levegőért kapkodom. Mi történhetett? Erőt veszek magamon és pajzsomra támaszkodva felállok. Lángban áll minden: a mező, a fák égnek, az állatok kétségbeesetten rohannak az életükért. Változik a világ. Lépteim súlyosabbak, egyre több verejték úszik le arcomon, és én nem állok meg. Egy alakot pillantok meg: ősz, szakállas lovagot, talán nekem integet. Minden esetben követem, ez a tűz csak pusztulást hoz egyébként is. Az út, amin járok, ki van kövezve, viszont most egy elágazáshoz érek az alak követése közben. Körbenézek, de meglepő, amit látok: mind a három úton ugyan az az ember van, egy hatalmas karddal, páncélban. Az arany középutat választom, miközben a föld körülöttem leszakad, csak az az út maradt meg, amit el kezdtem. Egy nagy terembe értem, olyan volt, mint egy hatalmas küzdőcsarnok a pokolban. A széleit tűz határolta, hatalmas nézőtér zsúfolásig telve démonokkal. Csapda? Az alak nem mozdul, majd hirtelen egy démon jelenik meg mögötte és kettévágja. Tudtam ki volt az az alak. Most már tudatosan álmodom.
Mostan haragról és gyűlöletről álmodom. Az adrenalintól páncélom súlya pehelykönnyű, pajzsomat felemelem, és pörölyömmel rácsapva jelzem, készen állok bármire:
- Tudom miért jöttél, és nem engedem, hogy a lelkembe tiporj. Nagyon jól tudom, hogy nem az én hibám volt az egész dolog!
~ Nem hiszem el, hogy a tudatalattim ilyen helyzetbe hoz. – gondoltam álmomban.
- Te meghaltál és én élek, ezt elfogadhatod. – fejeztem be mondandómat, mikor hirtelen a szörny nekiiramodott és felöklelt. Szerencsére a pajzsommal felfogtam az ütést, de miközben hátraestem elejtettem pörölyömet. Hatalmas bárd magaslott felettem és kezdte el halálos útját a fejem irányába. Mielőtt lecsaphatott volna rám arrébb gurultam és gyorsan a pöröly irányába másztam, a szörny pedig eltűnt hirtelen. Mikor végre elértem volna azt, újra megjelent és egyik lábával a karomra lépett, a másikkal nemes egyszerűséggel elrúgta a fegyveremet ki az univerzumból. Elkapott. Harsány nevetése betöltötte az egész arénát, viszont ekkorra már kiürült a csarnok, csak én és ő voltam. Megfogta a nyakamat és felemelt a földről, nagy fogaival vicsorgott rám. Rákiáltottam:
- Fogadd el, végeztem veled, bosszúm már nem él többé!
- Fogalmad sincsen, hogy ki vagyok? – kérdezte kaján vigyorral.
- A lelkiismeretem vagy, és így jelensz meg, de nem értem miért!
- Hahaha ostoba! Én az élet vagyok!
Mondta nevetve, és azzal a lendülettel ütlegelni kezdett, majd hatalmas erővel egy falhoz vágott. Hatalmas fájdalmak közepette próbáltam felkelni, de az ott termett és a mellkasomra lépve még kissé a földbe is tiport.
- Azt hiszed itt a földön, minden rólad és szeretteidről szól? Tévedsz! Mindenki veszít az életéből el dolgokat, ilyen az élet. A földbe próbál döngölni, és meg is fogja tenni, ha hagyod!
Miközben szinte magamról is alig tudtam két alak vette közre a lényt, és ütötte ki. Majd közelebb léptek hozzám és kezet nyújtottak. Fényt és nyugalmat árasztottak magukból. Ahogyan hozzámértek, a sebek, ha nem is tűntek el, kezdtek begyógyulni, és már kevésbé fájtak. Mikor felálltam megláttam kik voltak azok: Johan és Joseph, két testvérbátyám.
- Állj fel Alexander. Nem kell, hogy egyedül vívd ezt a harcot. Segítünk neked, és engedd is, hogy segítsünk neked. Tudjuk, ez nagy teher, viszont neked sem szabad hagyni magadat. Új szövetségeseket kell, hogy szerezz. Mi mindig itt leszünk melletted, de társakat kell szerezned, akikkel számíthattok egymásra. Olyanokat kik utadon kísérnek és hűek hozzá. Te vezetőnek születtél, követni fognak az emberek, de mindenképpen válogasd meg őket. Nem szabad mindenkit túl közel engedned, ezzel mindenképpen vigyázz! Tedd azt, amit jónak látsz, de ne mindig a szíveddel láss!
Miután befejezték, a szörny felébredt és megindult felénk. Futva, egyre vészesebben közeledett, amikor is a fura dolog történt:
- Veled leszünk mindannyian! – körbevett az összes szerettem és mikor már majdnem elkapott volna lelassult az idő, a szeretteim a lelkembe költöztek, és hatalmas erőt adtak nekem. A fegyveremmel a kezemben halálos csapást indítottam el a szörnyre. Sikerült eltalálnom, ki is dőlt, de volt még ereje beszélni.
- Most sikerült, végre legyűrted a múltadat! De lesznek olyan idők, amikor visszajövök és újra és újra harcba szólítalak magam ellen! Rajtad áll, hogy nyersz vagy veszítesz! Mindenesetre átgondolnám testvéreid tanácsát. – fejezte be és elhalványodva eltávozott a helyről.
Én kidőltem, és elájultam.
Mostan szebb jövőre és új reményre ébredek, egy mezőn virágok között. Felkelek és ott tömegek várnak. Mögöttem a családi birtok, amire a felkelő nap sugarai süt erőteljesen. Én teljes, díszes páncélzatomban lépek ki az emberek közé. Egy kisebb zsoldos katonákból álló sereg áll előttem parancsra készen. Szépen alakzatban álltak fel és tisztelegtek nekem. Talán én is belekóstolhatnék ebbe a vezető szerepbe, mint ahogy bátyám mondta az álmomban. Apám halála óta, egyébként is engem illet meg a pozíció. Most a vén nagybátyám Thomas kezében van az irányítás, viszont engem illet meg a poszt, és ezt nem tűröm. Aki még a testvére temetését sem tiszteli, az annak a hagyatékát sem fogja. Meg kell szereznem, és vinnem tovább apám útját, aki szintén ezt az utat szerette volna átadni, de arra sajnos nem volt ideje ebben az életben. Kezembe kell venni az életem alakulását, és végre letenni az asztalra valamit. Minél többet kell harcolnom, hogy elérjem célomat, de ez nem tart vissza attól. Ismét vissza kell tenni a Schwarz család nevét ahova az illik!
A zsoldosok között sétálva fura dolgot veszek észre: egyiküknek sincs arca. Ez azt jelenti, hogy meg kell ismerni a katonáidat, hogy feltétlenül harcoljanak érted, vagy azt, hogy új arcokkal kell bővíteni a barátaim sorát. Sajnos nem sok ilyen ember van, és ők is szerte széjjel vannak Veroniában, így nem tudnak követni küldetésemben. Talán nem is a házam környékén kell, hogy keressem ezeket az új embereket… Vagy lehet nem is embereket keresek? Ami biztos, hogy olyanok kellenek, akikre rábízhatom a katonákat, aki a jobb kezem lehet. Vezetőként, akármennyire is készen állok (legalábbis így gondolom) szükségem lesz egy tanácsadóra is. Ezen erősen gondolkodtam többször is, hiszen a jó vezetők bölcsen hozzák döntéseiket. Viszont még túl fiatal vagyok, hogy teljesen egyedül álljak ilyen nagy feladat elé, így mindenképpen kell, több szem, többet lát alapon szereznem magam mellé. Én sosem a zsoldért harcoltam, én a becsületért és a az uralkodóért . Annak ellenére, hogy még nem találkoztam vele személyesen, harcoltam érte, de emiatt kicsit inkább a közvetlen vezetőmért harcoltam szívesebben. Általában az apám volt az. Jó katona volt és érdemes volt vele harcolni: jól képzett, taktikus és mindig igyekezett a jóért is küzdeni. Az embereinek parancsolt, de azt azok el is fogadták, mert ismerték. Minden csata után, ha nyertes volt, vagy ha nem is végigment a táboron, és mindig lelkesítő szavakat mondott bajtársainak. Bajtársainak. Ez a kulcsszó, és nem más. Semmivel sem érezte és éreztette magát jobbnak, mint bármelyikük. Ugyanolyan katonák voltak a harcban olyankor. Persze parancsnokuk volt, hisz minden seregnek, egységnek van egy vezére, aki az ő érdekükben is adja ki a vezényszavakat. Természetesen egy ütközet sem ér véget áldozat nélkül, de ő mindig próbálta minimalizálni a veszteségeket. Kisebb nagyobb sikerrel.
Mikor a sereg elejére sétáltam és szembe fordultam vele, az egyik pillanatban hirtelen egy kéz került a vállamra. Oldalra nézve apám állt ott és elismerően bólintott:
- Fiam, tudod, hogy erre teremtél e Földön, büszke vagyok rád, hogy ide is elértél. A tanításod innentől befejeződik, el kell foglalnod a helyemet. Készültem én már erre, csak nem tudtam, hogy ideje korán távoznom kell tőled. Állj ki az embereid elé, és légy jobb, mint apád volt. Bízom benned, bízunk benned. Most mennem kell.
A kezét fogtam közben, viszont mikor a végére ért beszédének elengedtem azt és ő elsétált annak a bizonyos fénynek az irányába. Hát ennyi… Végleg elengedtem őt. Nehéz volt, és lehet, hogy hosszabb ideig tartott a gyász, de sikerült végre. Nagy megkönnyebbülés számomra, és úgy gondolom mások számára is. Hiszen végre önmagam lehetek: önbizalommal, humorral és élettel teli, mint régen. Önbizalmamat a támogatóim adják, akik eddig és mindig segíteni fognak utamon. Humoromat a génjeim adják: ez az élettel szembeni harcomat, és annak keserűségének legyűrésében fog támogatni. Az életkedvem pedig abban, hogy életcélokkal képes az ember élni, ha van miért küzdenie, csak úgy érdemes élnie. Életcélok nélkül az élet egy hatalmas bolyongás az erdő közepén, honnan a szabadulás csak merő remény.  Álmomat elmesélem sok embernek, s kik szeretnének, tanulnak belőle. Egy biztos, hogy én tanultam belőle sokat, erőt merítettem belőle, és új felfogással vágok neki az életemnek. Kalandvággyal és pozitívan.
Mostan jó illatokkal álmodok: kész a reggelim.

(Még nem szerkesztettem, mert rohanok a buszomhoz:D )

Lássuk csak! Tartalmi szempontból nagyon tetszett ez az egész álom, mert sok lehetőség rejlik benne. Álomban sok megmagyarázhatatlan esemény történhet, amin aztán a karakter elmélkedhet, ha felébred.

Az írás minőségét az rontotta el, hogy hullámzó volt: Jelen és Múlt váltakozása. Egy helyen feltűnő volt a harcoltam szó ismétlése, elég rövid időn belül. Utolsó észrevétel pedig a génjeim szó, ami teljesen kiugrott a szövegkörnyezetből.


Most jöjjön az, aminek kell! Jutalmad: 100 Tp és 2000 Váltó ( 1000 Váltó jutalom, mert ez a második élményed )