Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Lloyd Hawthorn
Faj: Elf
Frakció: Laza szálakkal kötődik a Tünde Királysághoz, de főleg vagabundus
Kaszt: Vadász
Nem: Férfi
Kor: 32
Kinézet: Rendezetlen vállig érő kócos barna haj, borostás orca, s egy szép pár szürke szem. Első pillantásra egyértelmű, hogy nem sok nemesi tündevér folyik ereiben. Emellett abszolút nem mondható, hogy ne lenne formás az arca, bár közel sem a klasszikus tündeideál megtestesítője. Durva de markáns vonások, már-már emberi hatást téve, de a hegyes fül azonnal elárulja, hogy erről tulajdonképpen szó sincsen. Alkata szikár, nem különösebben kidolgozott, de látszik rajta, hogy megedzették az évek, s a vándor életmód miatt mindenhol pont annyi izom és zsír van amennyi kell. Magassága átlagos, hozzávetőleg 180 centiméter magas. Többnyire egyszerű szürke, barna, és zöldes kalandor öltözéket visel kopott bőrcsizmával. Kissé nyűtt már a szett, de amennyit jár kel nem is csoda. Díszeket nem nagyon hord, egy egyszerű vasnyaklánc kivételével, melyen egy kicsi ezüst levél lóg. Emlék hazáról, vagy egy régi szerelemtől... Ki tudja.
Jellem: Nem mindenkinek megfelelő életmód a pusztán erdők hűvös árnyában való fetrengés, s bár igaz, a tündék természetének része a távolságtartás és a csöndes egyszerű élet szeretete, Lloyd nem feltétlenül él ugyanezen élvezetekkel. Szó se róla, jól esik egy hosszú utazással teli nap után egy cédrus árnyékába ledőlve keserédes dalokat játszva elszenderedni, de éppoly kellemes egy drága kocsma legszebb szobájában rubinvörös bortól ittasra festett álmokat látni. Egyszerű lélek egyébként, az élet számára egy jópofa játék, nem olyan különösen nagy téttel, elvégre egy ilyen pokoli jelenben mi legyen az ember, ha nem vidám? Ehhez híven kellőképpen laza, nem tartoznak az asztalához a komoly dolgok, egy jó pohár sör viszont igen is! A kényelem élvezete ellenére egyébként egészen dörzsölt, vándorlásai során látott ilyen-olyan dolgokat, de végül is az élet egy nagy kaland, minden balhéban benne kell lenni, legyen az szerencsejáték, duhajkodás, vagy kocsmai verekedés. Persze ilyen életvitel mellé érdemes némi józanság is, az esetek többségében a mellészegődött tündére adja meg az említett hangot. Nincs is szebb, mint amikor egy csínytevésről híres lény képviseli az átgondolt döntéseket, az esetek többségében nem is annyira átgondolva. Társasági lélek, de fajából adódóan nem mindig érti meg az embereket, és lassan már az elfeket sem. Szereti a nőket, Lili annyira nem, s nem is habozik szabotálni szinte minden olyan szituációt, amikor Lloyd sikeres lehetne.
Liliana: Liliana egy apró kis tündér, aki heccből szegődött hősünkhöz. Nem képvisel magában szinte semmilyen ütőerőt vagy harcászati előnyt, ugyanis határozottan lusta lélek, s ha még olyan nagyon fel is dühítené valami, akkor se lenne képes túl nagy kárt tenni bárkiben is gyenge varázserejével. Alapvetően jó szándékú, de emellett igencsak kedveli a csínyeket és trükköket, szívesen szórakozik a gazdájával és más emberekkel . Nagyszájú és kotnyeles, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül pofátlankodik bele bármibe, bármikor, bárkivel szemben. Viselkedése és jelleme gyakran és gyorsan vált az idegesítő kishúg és az érett nővér skálák között. Mikor Lili teszi helyre Lloydot, mikor fordítva.
Előtörténet:
Hajsz, lágyan pendül a lantnak húrja, elf kéz alatt szép nótát dalol a legrútabbul eszkábált hangszer is. A mese most mely hangzani fog egy fiatal hősnek a története, jóképűnek, okosnak, és persze fondorlatosnak. Felemelkedés története ez, pórból hogyan lész gazdag, tékozlóból hazatérő hős. Loyd és Liliana a tündér mondája ez, legszebb ballada mind köz...
- Nem, és nem. Továbbra sem jó. Túlzottan hosszú a narcisztikus intro, és túlzottan rövid a rész ahol engem fényezel. Meg amúgy is, miért nem Liliana ÉS Lloyd?
- Mert csak mellékszereplő vagy! Minden balladában egy férfi elf a főszereplő, nem egy tündér. Nem valami nevetséges komédiát akarunk, hanem egy igazi kemény kötéses Balladát. Hősökkel, szörnyekkel, vérrel, nőkkel, és esetleg egy tündérrel.
- Ahol most állsz, se hős, se szörny, se nő, de ha így haladsz még vér éppen lehet benne. Az egyetlen igaz motívum a tündér, miért is ne én legyek hát a főszereplő?
- Egye már meg a fene. A kisujjamat kéred, de karom tövéig berántasz.
A közelben parázsló tűz nagyot roppant a mordulásra, már-már megijesztve a felette serpenyőn süldögélő szalonnát. Kellemes illatok szálltak közben, remélhetőleg nem csalogatva semmilyen bestiát a közelbe. Egyszerű lakoma lesz ez, de egy hosszú nap után ha az embert az erdőben találja meg az éjszaka, akkor ott tölti azt, s örömmel is.
- Meséld el nekem újra, hogy milyen volt a gyerekkorod, s akkor talán tudok majd neked segíteni abban, hogyan is kéne kitalálni a történetet rólad, és hű tündéredről.
- Már megint?
- Már megint. Ha elmeséled, talán elmondom hova van elrejtve a tündérek titkos aranya!
- Jó üzletnek hangzik. Remélem a titkos aranylelőhely nem megint egy Goblin fészek, tudom hogy jó móka volt és nem akartál rosszat, de majdnem ott hagytam a fogamat.
- Nem hazudtam, valóban volt ott arany, csak Goblinok őrizték!
- De még milyen vérmes goblinok… No, akkor ugye minden a keleti erdőségben kezdődött egy szép Nyári napon. Dél fele járhatott…
Dél fele járhatott, mikor egy gyermek keserves rívása megtörte Creekshire relatív csöndjét, vehemens ordításából azonnal sejteni lehetett hogy kisfiú, s ez a felismerés nem is váratott túlzottan soká, ugyanis a bába hamar konstatálta a dolgot.
- Egészséges hím poronty. Azt mondja a fáma, hogy aki ilyen erővel visít nagy dolgokra hivatott még.
- Már megint úgy hangzik, mintha fényezni próbálnád magad. Nincs semmi szégyenérzeted?
- Lényegtelen, inkább hallgass!
Az egyszerű kicsiny kis elf lakás egészen megtelt az ott lévő jövevények számától. Egy bába, egy druida, s természetesen a nem olyan népes család édesapja. Mindig is kelendő volt az apás szülés a tündék körében.
- Nevezzük el a nagyapjáról! Illene neki a név, már most hasonlít rá!
A hang tulajdonosa egy fiatal elf férfi volt, piszkos szőke hajjal, s jellegzetes vonásokkal. Nem tűnhet nagy meglepetésnek, hogy Lloyd édesapja volt tisztelhető benne. Nem is oly messze tőle, egy igencsak szemrevaló, a hosszas szenvedések ellenére vidám barna hajú elf hölgy feküdt az ágyon.
- Részeges Vénember? Nem illik a név egy ilyen szép gyereknek.
- Dehogy is, ne viccelődj már Sarah! A vénember tiszt volt a katonaságban még mikor nem vénült meg, és züllőt le. Azt mondják hogy úgy féltek tőle, mint a tűztől… Igazán nagy harcos volt régen, hátha a név jó irányba tereli el a gyermeket.
- Hát legyen… Lloyd, ne sírj. Anya és apa gondoskodni fog rólad, akkor is ha egy részeges Vénember leszel.
Mintha varázsszó lett volna, a kisded elhallgatott, s úgy döntött, hogy kipiheni a távozás első fáradalmait. Komoly dolog szülni, de még milyen komoly dolog megszületni. Egy egész új világ első fényei magában olyan fárasztóak, mint hetek a korábban odúként szolgáló méhben. Komoly meló bizony!
- Hogy eltalálták!
- Vajon mit szólnának hozzá, ha tudnák, hogy egy mihaszna tündérrel utazgatok?
- Legutóbb mikor otthon jártál eléggé tetszettem nekik.
- Tündér vagy, bármelyik régi vágású elf hanyatt vágja magát ha lát valami esztétikusat, az otthoniak meg egészen régi vágásúak.
A neveltetés ugyan egészen jól haladt, de közel sem eléggé jól ahhoz, hogy jó gyereknek lehetett volna nevezni az ifjú Lloydot. Itt-ott elcsattant egy pofon, megérdemelten persze. Nem biztos, hogy ízléses gyerekcsínyek közé sorolható a szomszéd aludttejes bödönébe való belevizelés, vagy éppen a szarvasmarhák éjszakai ijesztgetése. Akárhogyan is, ha rossz is volt mint az elszabadult tűz, tehetségesnek bizonyult a vívásban, s határozottan úgy tűnt, hogy bérelt páhollyal rendelkezhet az őrségben, ha szünetlen lelkesedéssel folytatja a gyakorlást a fakardokkal a faluban lakó gyermekekkel. Egy tehetséges ifjú sorsa, gyakran ilyen korán eldől.
- De nem így történt.
- Ha ennyire ismered a történetet, miért kell megint elmesélnem?
- Része akarok lenni az egésznek.
Sok dolog megzavarhatja egy ifjú elme és személyiség fejlődését, s esetünkben ez a művészet volt. Van valami fennkölt a dalokban, az elf balladákban, s a történetekben melyeket szájról szájra adnak át. A bennük szereplő hősök, a karizmatikus előadók, vagy a fene tudja, talán csak a borgőz és misztikum ami körbeveszi. Akárhogyan is, nem kellett sok idő, hogy a szép dalok megrontsák tanulásra való készségét, s mire 12 éves lett, nagyszerű fuvola játékos kerekedett belőle. A szülőket persze mind ez nem is zavarta, a gyerek jobban érezte magát így, mint harcosként, s az elfek számára választható életutak közül a Vadászok ösénye felé kezdett kacsingatni, ugyanis ott volt a legnagyobb szabadideje, s persze kietlen erdőknek a mélyén könnyen gyakorolja az ember a dalok játszását, ha igaz nem is lesz túl sok vadászélménye. Kevés vad kedveli a különböző dinóm-dánomot, amelyik meg igen, azt lehet nem kéne odacsalni. El is telt hát pár év, s nem is olyan soká a repertoár részévé vált a Lant is, melyet végül örök kedvencének titulált. Kevés hangszeren szól oly tisztán a dalszó mint egy szépen hangolt húroson, s bár mindig volt mit gyakorolni, a fák tönkjének dőlve az ember élete relatívan lassú és kellemes volt, feltéve ha kerülte a elő-elő forduló bestiákat, s persze hazavitte az elvárt mennyiségű húst és erdei gombát, ami nem volt egy túl nehezen teljesíthető feladat, a természet busásan eltartja azt, aki tisztelettel kezeli.
- Kellemesnek hangzott az életed, miért is hagytad el a falvat?
- Nyugalom, nyugalom, pont most jutok ahhoz a részhez.
Vándor emberek mindig is jártak az erdőkben, hisz relatív béke honol az emberek és a tündék között, amennyiben persze tiszteletben tartják egymásnak írott és íratlan szabályait, Lloydot pedig persze érdekelték is ezek a fura idegenek. 18 éves korában találkozott egy utazóval aki hogy s hogy nem meghallotta egyik gyakran játszott dalocskáját, s bátorította, hogy érdemes lenne elutaznia, és felfedeznie a világot, mert bizony nagy becsben vannak ám tartva azok az utazók, kik műveltek az ékesszólásban, torkukban filemüle fészkel, s még a zenélésben is kellőképpen ügyesek. Bárdoknak hívják az ilyeneket, mondta, s hogy minden kocsmában vízesésként folyik számukra a bor, s a nők úgy omlanak karjaikba, mint hosszú esőzés után a hegyoldal. Igazán arany élete lenne, nem kéne többet vadásznia, és figyelnie a természet rendjére, ugyanis ha ő nem, akkor majd mások megtartják az egyensúlyt. Mit árthat az, ha egy kicsit körbenéz, megfordul itt-ott, esetleg szalmába csal egy-egy hölgyet, vagy éppen ágyba. Jó móka, megbízható bevétel, és persze érdekes életút… Amikor meg már ismert dalnok, vidáman vonulhat majd haza, telepedhet le, s beszélhet unokáinak arról, hogy beza mindenfele kihajtott ám a magja, s több rokonuk van mint amennyi nem.
- Nade mi van azzal a karddal amit emlegettél?
- Azrael kardja. Nagyszerű indok volt arra, hogy távozóra fogjam. Minden tündének szent feladata lehet egy ilyen hatalmas tárgy megszerzése. Senki nem fog ferde szemmel nézni egy olyan elfre, aki veszi a batyuját és távozik emiatt.
- És akkor nem is érdekel az a kard?
- De! Hogyne érdekelne, képzeld milyen hatalmas tárgy lehet, ha az emberek meg akarják kaparintani. Könnyű lenne nevet szerezni magamnak otthontájt, ha csak úgy beköszönnék korunk leghatalmasabb fegyverével. Úgy sejtem, hamar bekerülhetnék a királyi családba, de ha oda nem is, nemesi rang ütné a markomat.
- Egyszerű, de nagyszerű a világotok. Bár még nem találtad meg azt a kardot.
- Hah, nem is fogom, ha csak pont a kard meg nem talál engem. Keresi azt minden második kalandor, oszt egyiknek sincs még a kezében. Miért pont egy alkalmi munkás dalnoknak kerülne a markába a teremtő egyik legnagyobb ostora, vagy éppen áldása? Szép mese az egész, ha mondom én, jó alibi a távozáshoz.
- Furcsa teremtés vagy te, valami kellene, de mégsem akarod megkeresni.
- Ki tudja, hogy létezik-e egyáltalán a fegyver maga… Ha meg tényleg akkora ereje van, biztos akarattal is rendelkezik. Én lennék a gazdája, hát megtalál! Ha meg nem, hát éppen nem halok meg ahol most vagyok. Feltörekvő dalnok, nem is hangzik rosszul. A nevem ugyan nem ismert, de 10 év vándorlás után előbb utóbb csak lesz már belőlem valaki.
- Talán ha megkaparintod azt a kardot akkor lesz. Lehet tudom is hogy merre lelheted meg, de elég hosszú utat kéne érte tenned.
- Na, akkor majd az út megteszi magát, mert hogy nem hagyom el a civilizáció békéjét csak biztos és jó pénzért, az szent.
- Nem bújik meg benned elegendő kalandvágy.
- Kalandozni is tudni kell, épp elég kellemes kaland az nekem, ahol borízű a szám, és csóktól nedves a nyakam.
- Vagy tán bortól nedves a nyakad, s pofontól vörös az orcád.
- Az már nem az én hibám…
A tűz még egyet-egyet roppant, ám az éjszaka csöndes volt. Csöndes, és főleg szalonnaszagú. Furcsa, hogy ebben a pokoli világban, hol az utazó napi betevője és biztonsága legalább olyan kétséges, mint hogy másnap fog-e esni, mégis akad ilyen idilli ámbátor mégis egyszerű pillanat.
- Jó vacsorához és ebédhez szól a nóta. Mit szólnál egy szép dalhoz egy bátor kis tündérről, amíg megétkezel virágporból és harmatcseppből, vagy éppen abból amire fáj a fogad.
Csak egy csöpp bólintás volt reá a válasz, s halkan ugyan de az erdő zajának ütemtelen zavarát átvette egy andalító dallam, mely egy csöpp tündérről szólt, ki akár legyen tövis Lloyd oldalában akár nem, egyetlen társa a magányban, s ha sötét is az éjszaka, egy pár szempár mindig felcsillan a legnagyobb lombok alatt is, hiszen ha két személy cipeli világának keserű terhét, máris fele olyan nehéz az, akkor is ha az egyik málhás csak 20 centiméteres.
Faj: Elf
Frakció: Laza szálakkal kötődik a Tünde Királysághoz, de főleg vagabundus
Kaszt: Vadász
Nem: Férfi
Kor: 32
Kinézet: Rendezetlen vállig érő kócos barna haj, borostás orca, s egy szép pár szürke szem. Első pillantásra egyértelmű, hogy nem sok nemesi tündevér folyik ereiben. Emellett abszolút nem mondható, hogy ne lenne formás az arca, bár közel sem a klasszikus tündeideál megtestesítője. Durva de markáns vonások, már-már emberi hatást téve, de a hegyes fül azonnal elárulja, hogy erről tulajdonképpen szó sincsen. Alkata szikár, nem különösebben kidolgozott, de látszik rajta, hogy megedzették az évek, s a vándor életmód miatt mindenhol pont annyi izom és zsír van amennyi kell. Magassága átlagos, hozzávetőleg 180 centiméter magas. Többnyire egyszerű szürke, barna, és zöldes kalandor öltözéket visel kopott bőrcsizmával. Kissé nyűtt már a szett, de amennyit jár kel nem is csoda. Díszeket nem nagyon hord, egy egyszerű vasnyaklánc kivételével, melyen egy kicsi ezüst levél lóg. Emlék hazáról, vagy egy régi szerelemtől... Ki tudja.
Jellem: Nem mindenkinek megfelelő életmód a pusztán erdők hűvös árnyában való fetrengés, s bár igaz, a tündék természetének része a távolságtartás és a csöndes egyszerű élet szeretete, Lloyd nem feltétlenül él ugyanezen élvezetekkel. Szó se róla, jól esik egy hosszú utazással teli nap után egy cédrus árnyékába ledőlve keserédes dalokat játszva elszenderedni, de éppoly kellemes egy drága kocsma legszebb szobájában rubinvörös bortól ittasra festett álmokat látni. Egyszerű lélek egyébként, az élet számára egy jópofa játék, nem olyan különösen nagy téttel, elvégre egy ilyen pokoli jelenben mi legyen az ember, ha nem vidám? Ehhez híven kellőképpen laza, nem tartoznak az asztalához a komoly dolgok, egy jó pohár sör viszont igen is! A kényelem élvezete ellenére egyébként egészen dörzsölt, vándorlásai során látott ilyen-olyan dolgokat, de végül is az élet egy nagy kaland, minden balhéban benne kell lenni, legyen az szerencsejáték, duhajkodás, vagy kocsmai verekedés. Persze ilyen életvitel mellé érdemes némi józanság is, az esetek többségében a mellészegődött tündére adja meg az említett hangot. Nincs is szebb, mint amikor egy csínytevésről híres lény képviseli az átgondolt döntéseket, az esetek többségében nem is annyira átgondolva. Társasági lélek, de fajából adódóan nem mindig érti meg az embereket, és lassan már az elfeket sem. Szereti a nőket, Lili annyira nem, s nem is habozik szabotálni szinte minden olyan szituációt, amikor Lloyd sikeres lehetne.
Liliana: Liliana egy apró kis tündér, aki heccből szegődött hősünkhöz. Nem képvisel magában szinte semmilyen ütőerőt vagy harcászati előnyt, ugyanis határozottan lusta lélek, s ha még olyan nagyon fel is dühítené valami, akkor se lenne képes túl nagy kárt tenni bárkiben is gyenge varázserejével. Alapvetően jó szándékú, de emellett igencsak kedveli a csínyeket és trükköket, szívesen szórakozik a gazdájával és más emberekkel . Nagyszájú és kotnyeles, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül pofátlankodik bele bármibe, bármikor, bárkivel szemben. Viselkedése és jelleme gyakran és gyorsan vált az idegesítő kishúg és az érett nővér skálák között. Mikor Lili teszi helyre Lloydot, mikor fordítva.
Előtörténet:
Hajsz, lágyan pendül a lantnak húrja, elf kéz alatt szép nótát dalol a legrútabbul eszkábált hangszer is. A mese most mely hangzani fog egy fiatal hősnek a története, jóképűnek, okosnak, és persze fondorlatosnak. Felemelkedés története ez, pórból hogyan lész gazdag, tékozlóból hazatérő hős. Loyd és Liliana a tündér mondája ez, legszebb ballada mind köz...
- Nem, és nem. Továbbra sem jó. Túlzottan hosszú a narcisztikus intro, és túlzottan rövid a rész ahol engem fényezel. Meg amúgy is, miért nem Liliana ÉS Lloyd?
- Mert csak mellékszereplő vagy! Minden balladában egy férfi elf a főszereplő, nem egy tündér. Nem valami nevetséges komédiát akarunk, hanem egy igazi kemény kötéses Balladát. Hősökkel, szörnyekkel, vérrel, nőkkel, és esetleg egy tündérrel.
- Ahol most állsz, se hős, se szörny, se nő, de ha így haladsz még vér éppen lehet benne. Az egyetlen igaz motívum a tündér, miért is ne én legyek hát a főszereplő?
- Egye már meg a fene. A kisujjamat kéred, de karom tövéig berántasz.
A közelben parázsló tűz nagyot roppant a mordulásra, már-már megijesztve a felette serpenyőn süldögélő szalonnát. Kellemes illatok szálltak közben, remélhetőleg nem csalogatva semmilyen bestiát a közelbe. Egyszerű lakoma lesz ez, de egy hosszú nap után ha az embert az erdőben találja meg az éjszaka, akkor ott tölti azt, s örömmel is.
- Meséld el nekem újra, hogy milyen volt a gyerekkorod, s akkor talán tudok majd neked segíteni abban, hogyan is kéne kitalálni a történetet rólad, és hű tündéredről.
- Már megint?
- Már megint. Ha elmeséled, talán elmondom hova van elrejtve a tündérek titkos aranya!
- Jó üzletnek hangzik. Remélem a titkos aranylelőhely nem megint egy Goblin fészek, tudom hogy jó móka volt és nem akartál rosszat, de majdnem ott hagytam a fogamat.
- Nem hazudtam, valóban volt ott arany, csak Goblinok őrizték!
- De még milyen vérmes goblinok… No, akkor ugye minden a keleti erdőségben kezdődött egy szép Nyári napon. Dél fele járhatott…
Dél fele járhatott, mikor egy gyermek keserves rívása megtörte Creekshire relatív csöndjét, vehemens ordításából azonnal sejteni lehetett hogy kisfiú, s ez a felismerés nem is váratott túlzottan soká, ugyanis a bába hamar konstatálta a dolgot.
- Egészséges hím poronty. Azt mondja a fáma, hogy aki ilyen erővel visít nagy dolgokra hivatott még.
- Már megint úgy hangzik, mintha fényezni próbálnád magad. Nincs semmi szégyenérzeted?
- Lényegtelen, inkább hallgass!
Az egyszerű kicsiny kis elf lakás egészen megtelt az ott lévő jövevények számától. Egy bába, egy druida, s természetesen a nem olyan népes család édesapja. Mindig is kelendő volt az apás szülés a tündék körében.
- Nevezzük el a nagyapjáról! Illene neki a név, már most hasonlít rá!
A hang tulajdonosa egy fiatal elf férfi volt, piszkos szőke hajjal, s jellegzetes vonásokkal. Nem tűnhet nagy meglepetésnek, hogy Lloyd édesapja volt tisztelhető benne. Nem is oly messze tőle, egy igencsak szemrevaló, a hosszas szenvedések ellenére vidám barna hajú elf hölgy feküdt az ágyon.
- Részeges Vénember? Nem illik a név egy ilyen szép gyereknek.
- Dehogy is, ne viccelődj már Sarah! A vénember tiszt volt a katonaságban még mikor nem vénült meg, és züllőt le. Azt mondják hogy úgy féltek tőle, mint a tűztől… Igazán nagy harcos volt régen, hátha a név jó irányba tereli el a gyermeket.
- Hát legyen… Lloyd, ne sírj. Anya és apa gondoskodni fog rólad, akkor is ha egy részeges Vénember leszel.
Mintha varázsszó lett volna, a kisded elhallgatott, s úgy döntött, hogy kipiheni a távozás első fáradalmait. Komoly dolog szülni, de még milyen komoly dolog megszületni. Egy egész új világ első fényei magában olyan fárasztóak, mint hetek a korábban odúként szolgáló méhben. Komoly meló bizony!
- Hogy eltalálták!
- Vajon mit szólnának hozzá, ha tudnák, hogy egy mihaszna tündérrel utazgatok?
- Legutóbb mikor otthon jártál eléggé tetszettem nekik.
- Tündér vagy, bármelyik régi vágású elf hanyatt vágja magát ha lát valami esztétikusat, az otthoniak meg egészen régi vágásúak.
A neveltetés ugyan egészen jól haladt, de közel sem eléggé jól ahhoz, hogy jó gyereknek lehetett volna nevezni az ifjú Lloydot. Itt-ott elcsattant egy pofon, megérdemelten persze. Nem biztos, hogy ízléses gyerekcsínyek közé sorolható a szomszéd aludttejes bödönébe való belevizelés, vagy éppen a szarvasmarhák éjszakai ijesztgetése. Akárhogyan is, ha rossz is volt mint az elszabadult tűz, tehetségesnek bizonyult a vívásban, s határozottan úgy tűnt, hogy bérelt páhollyal rendelkezhet az őrségben, ha szünetlen lelkesedéssel folytatja a gyakorlást a fakardokkal a faluban lakó gyermekekkel. Egy tehetséges ifjú sorsa, gyakran ilyen korán eldől.
- De nem így történt.
- Ha ennyire ismered a történetet, miért kell megint elmesélnem?
- Része akarok lenni az egésznek.
Sok dolog megzavarhatja egy ifjú elme és személyiség fejlődését, s esetünkben ez a művészet volt. Van valami fennkölt a dalokban, az elf balladákban, s a történetekben melyeket szájról szájra adnak át. A bennük szereplő hősök, a karizmatikus előadók, vagy a fene tudja, talán csak a borgőz és misztikum ami körbeveszi. Akárhogyan is, nem kellett sok idő, hogy a szép dalok megrontsák tanulásra való készségét, s mire 12 éves lett, nagyszerű fuvola játékos kerekedett belőle. A szülőket persze mind ez nem is zavarta, a gyerek jobban érezte magát így, mint harcosként, s az elfek számára választható életutak közül a Vadászok ösénye felé kezdett kacsingatni, ugyanis ott volt a legnagyobb szabadideje, s persze kietlen erdőknek a mélyén könnyen gyakorolja az ember a dalok játszását, ha igaz nem is lesz túl sok vadászélménye. Kevés vad kedveli a különböző dinóm-dánomot, amelyik meg igen, azt lehet nem kéne odacsalni. El is telt hát pár év, s nem is olyan soká a repertoár részévé vált a Lant is, melyet végül örök kedvencének titulált. Kevés hangszeren szól oly tisztán a dalszó mint egy szépen hangolt húroson, s bár mindig volt mit gyakorolni, a fák tönkjének dőlve az ember élete relatívan lassú és kellemes volt, feltéve ha kerülte a elő-elő forduló bestiákat, s persze hazavitte az elvárt mennyiségű húst és erdei gombát, ami nem volt egy túl nehezen teljesíthető feladat, a természet busásan eltartja azt, aki tisztelettel kezeli.
- Kellemesnek hangzott az életed, miért is hagytad el a falvat?
- Nyugalom, nyugalom, pont most jutok ahhoz a részhez.
Vándor emberek mindig is jártak az erdőkben, hisz relatív béke honol az emberek és a tündék között, amennyiben persze tiszteletben tartják egymásnak írott és íratlan szabályait, Lloydot pedig persze érdekelték is ezek a fura idegenek. 18 éves korában találkozott egy utazóval aki hogy s hogy nem meghallotta egyik gyakran játszott dalocskáját, s bátorította, hogy érdemes lenne elutaznia, és felfedeznie a világot, mert bizony nagy becsben vannak ám tartva azok az utazók, kik műveltek az ékesszólásban, torkukban filemüle fészkel, s még a zenélésben is kellőképpen ügyesek. Bárdoknak hívják az ilyeneket, mondta, s hogy minden kocsmában vízesésként folyik számukra a bor, s a nők úgy omlanak karjaikba, mint hosszú esőzés után a hegyoldal. Igazán arany élete lenne, nem kéne többet vadásznia, és figyelnie a természet rendjére, ugyanis ha ő nem, akkor majd mások megtartják az egyensúlyt. Mit árthat az, ha egy kicsit körbenéz, megfordul itt-ott, esetleg szalmába csal egy-egy hölgyet, vagy éppen ágyba. Jó móka, megbízható bevétel, és persze érdekes életút… Amikor meg már ismert dalnok, vidáman vonulhat majd haza, telepedhet le, s beszélhet unokáinak arról, hogy beza mindenfele kihajtott ám a magja, s több rokonuk van mint amennyi nem.
- Nade mi van azzal a karddal amit emlegettél?
- Azrael kardja. Nagyszerű indok volt arra, hogy távozóra fogjam. Minden tündének szent feladata lehet egy ilyen hatalmas tárgy megszerzése. Senki nem fog ferde szemmel nézni egy olyan elfre, aki veszi a batyuját és távozik emiatt.
- És akkor nem is érdekel az a kard?
- De! Hogyne érdekelne, képzeld milyen hatalmas tárgy lehet, ha az emberek meg akarják kaparintani. Könnyű lenne nevet szerezni magamnak otthontájt, ha csak úgy beköszönnék korunk leghatalmasabb fegyverével. Úgy sejtem, hamar bekerülhetnék a királyi családba, de ha oda nem is, nemesi rang ütné a markomat.
- Egyszerű, de nagyszerű a világotok. Bár még nem találtad meg azt a kardot.
- Hah, nem is fogom, ha csak pont a kard meg nem talál engem. Keresi azt minden második kalandor, oszt egyiknek sincs még a kezében. Miért pont egy alkalmi munkás dalnoknak kerülne a markába a teremtő egyik legnagyobb ostora, vagy éppen áldása? Szép mese az egész, ha mondom én, jó alibi a távozáshoz.
- Furcsa teremtés vagy te, valami kellene, de mégsem akarod megkeresni.
- Ki tudja, hogy létezik-e egyáltalán a fegyver maga… Ha meg tényleg akkora ereje van, biztos akarattal is rendelkezik. Én lennék a gazdája, hát megtalál! Ha meg nem, hát éppen nem halok meg ahol most vagyok. Feltörekvő dalnok, nem is hangzik rosszul. A nevem ugyan nem ismert, de 10 év vándorlás után előbb utóbb csak lesz már belőlem valaki.
- Talán ha megkaparintod azt a kardot akkor lesz. Lehet tudom is hogy merre lelheted meg, de elég hosszú utat kéne érte tenned.
- Na, akkor majd az út megteszi magát, mert hogy nem hagyom el a civilizáció békéjét csak biztos és jó pénzért, az szent.
- Nem bújik meg benned elegendő kalandvágy.
- Kalandozni is tudni kell, épp elég kellemes kaland az nekem, ahol borízű a szám, és csóktól nedves a nyakam.
- Vagy tán bortól nedves a nyakad, s pofontól vörös az orcád.
- Az már nem az én hibám…
A tűz még egyet-egyet roppant, ám az éjszaka csöndes volt. Csöndes, és főleg szalonnaszagú. Furcsa, hogy ebben a pokoli világban, hol az utazó napi betevője és biztonsága legalább olyan kétséges, mint hogy másnap fog-e esni, mégis akad ilyen idilli ámbátor mégis egyszerű pillanat.
- Jó vacsorához és ebédhez szól a nóta. Mit szólnál egy szép dalhoz egy bátor kis tündérről, amíg megétkezel virágporból és harmatcseppből, vagy éppen abból amire fáj a fogad.
Csak egy csöpp bólintás volt reá a válasz, s halkan ugyan de az erdő zajának ütemtelen zavarát átvette egy andalító dallam, mely egy csöpp tündérről szólt, ki akár legyen tövis Lloyd oldalában akár nem, egyetlen társa a magányban, s ha sötét is az éjszaka, egy pár szempár mindig felcsillan a legnagyobb lombok alatt is, hiszen ha két személy cipeli világának keserű terhét, máris fele olyan nehéz az, akkor is ha az egyik málhás csak 20 centiméteres.
Elaluszik a tűz, de még izzik a parázs
Az éj, szép álommal vigasztalja magát,
Sötét az éj, s rémtől igen számos,
De a lomb alatt az utazó, igencsak álmos.
Jobb volna álomba ringatni magát,
De fejében tovább dúdolja dalát,
Azt mely megtörtént, s azt, mit szeretne,
Nőket aranyat, s lenni hős szerepben
Harminc esztendő, mind egyként elmúlt,
S ki nem rátermett, sebesen kimúlt,
De ám mégis tapossa annak porát,
Est végén vajh édesnek érzi-e borát?
Élet-e hát az, hol csak a ma a valóság,
Vagy illúziója annak, holmi csalóság,
Helyes lenne-e követni a sorsot,
S a jövőért átbújni minden áldott bokron
Rejt-e üdvösséget, a szent ügynek hiánya,
S ennek látszatát vajon hajnaltájt ki bánja?
Jobb lesz-e, ha már szemelőt a cél,
Vagy ki sokat akar, a végén semmit ér?
Lesz-e még hős, a tékozló fiú,
Akar-e lenni, kell-e tán kiút?
Mert posvány tán élte, de mégiscsak szép
Fakó festékkel kent, mulandó kép
Az éj, szép álommal vigasztalja magát,
Sötét az éj, s rémtől igen számos,
De a lomb alatt az utazó, igencsak álmos.
Jobb volna álomba ringatni magát,
De fejében tovább dúdolja dalát,
Azt mely megtörtént, s azt, mit szeretne,
Nőket aranyat, s lenni hős szerepben
Harminc esztendő, mind egyként elmúlt,
S ki nem rátermett, sebesen kimúlt,
De ám mégis tapossa annak porát,
Est végén vajh édesnek érzi-e borát?
Élet-e hát az, hol csak a ma a valóság,
Vagy illúziója annak, holmi csalóság,
Helyes lenne-e követni a sorsot,
S a jövőért átbújni minden áldott bokron
Rejt-e üdvösséget, a szent ügynek hiánya,
S ennek látszatát vajon hajnaltájt ki bánja?
Jobb lesz-e, ha már szemelőt a cél,
Vagy ki sokat akar, a végén semmit ér?
Lesz-e még hős, a tékozló fiú,
Akar-e lenni, kell-e tán kiút?
Mert posvány tán élte, de mégiscsak szép
Fakó festékkel kent, mulandó kép
