Szabadság - A landscape fit indoors

Zephyrantes a legkülönösebb város, amit életemben láttam.
Nem kétséges, hogy amikor a tünde nagykövet, Lady Wildwind a Katedrálisban járt, ugyanennyire idegenül érezte magát a mi falaink között: hogy nyugodtan léptetünk át a palotaőrség első párosai közt, lopva pillantok Anatra. A nefilim ugyanolyan csodálattal adózik az elfek hírneves fővárosának, mint mindennek Veronián, ám ezúttal egyetértek vele.
A nagy vadászkastélyok gondosan nyírt kertjei sem versenyezhetnek a tündék egyetlen útmenti liliombokrával sem.

Nem kell különösebben hosszú utat megtenni a palotáig: lépcsői előtt megtorpanok, s hagyok magamnak időt, hogy jó néhány szívdobbanásnyi ideig a homlokzatot nézzem - merőben más, mint amihez szoktam s azt hiszem, talán az egyetlen palota Veronián, amely kizárólagosan fából épült.
Magabiztosan ugrom le a nyeregből - még nem szoktam meg az új öltözékemet egészen, így a mozgásom valamivel lassabb, mint magamtól megszoktam -, s megvárom, hogy Anat csatlakozzék hozzám a lépcsők alján, mielőtt fellépkednék a főkapuhoz, s Amelia Fairbranch állig felfegyverzett palotaőrei közt az első nagy csarnokba lépnék.
Itt megállok: az ő dolguk innentől, hogy belejentsenek, s elvezessenek oda, ahol a királynő emberei vagy akár ő maga fogadni óhajt.

A lépcső tetején áll, teljes díszben. Mióta annyit lovagolt keresztbe-kasul Veronián, akarva-akaratlanul is kialakult egy fajta feladatköre a lovagok között, ami leginkább abban merült ki, hogy minden külügyhöz kapcsolódó diplomáciai ügyet neki kellett intéznie, akár messzi tájakra kellett utazni, akár ide jöttek küldöttek. Nem volt benne biztos, hogy a kiváló eredményei miatt osztották rá ezen nemes feladatot, Lightleaf miatt, vagy fricskaként a mistwood-i eset miatt. Akárhogy is legyen, kezdett egészen belejönni, bár eleinte kifejezetten utált tárgyalni, mostanra a rutin sokszor kisegítette a szorultabb szituációkból is. Még a német-tudása is egészen sima lett, bár nem szerette, senki sem mondta volna meg, hogy néhány hónapja még erősen törte.
Páncélt nem viselt, csak egy sötétzöld, ezüslevelekkel díszített tunikát, egy barna bőrnadrágot, és a tünde köpenyt, amit a lovagi kitűzője fogott össze, hogy minden azonnal tisztában legyen vele, hogy egy lovaggal áll szemben. Kibontott hajában ott díszelgett a wolpertinger agancsokból készített fejpántja, ami kölcsönzött neki egy kicsivel erőteljesebb és megnyerőbb kisugárzást. A biztonság kedvéért övébe tűzte a hosszútőrét, csuklóján pedig ott pihent legfrissebb ékszere, egy druidáktól kapott védelmező karperec.
Fogalma sem volt róla, hogy vajon az emberek milyennek láthatják az otthonát, de majdnem biztos volt benne, hogy lenyűgözőnek kellett lennie. Hiszen hol máshol láthatnának ilyen buja zöldet, gyönyörű kerteket? Hol máshol lehetnének ilyen közel a természethez? Megvolt a magas kőfalak bája is, ezt el kellett ismernie, az emberi építészet komoly tervezést és munkát igényelt, de teljesen más életérzést közvetített. Ők leigázták és felhasználták a természetet, míg a tündék egybeolvadtak vele. Amikor a lépcső tetejéről meglátta a két érkezőt majdnem elnevette magát. A sors különös fintora, hogy ismét Norven Kather atyát sodorta elé, hiszen már a démonháborúban is találkoztak, utána később a katedrálisban, mikor Lightleaf ügyét képviselte… és egy pusztakezes párbajban sikeresen kiütötte. Az arca láthatóan meggyógyult, és a nő csak remélni merte, hogy a büszkesége is. A mellette lépdelő hölgyet viszont még nem látta. Sőt, még csak hozzá foghatót sem látott soha. A szépsége, a barna bőre mind-mind idegen volt, ahogy a földöntúli ragyogása is… Loreena gyönyörűségesnek látta. Amint felfelé lépdeltek széles vigyorral az arcán üdvözölte őket.
- Norven Kather atya! Örülök, hogy újra látom. Kisasszony. – biccent oda a nőnek. – Önnel még nem találkoztam azt hiszem, Lady Loreena Wildwind vagyok. Őfelsége Amelie Fairbranch királynő bízott meg, hogy üdvözöljem önöket az udvarban, és tolmácsoljam végtelen sajnálatát, hogy nem tudja azonnal fogadni az Északi emberek küldöttségét, de halaszthatatlan elintéznivalója támadt.
Valahogy kifejezetten kedvére való volt ez a különös véletlen, és a vidámság a hangján is hallatszott. Oldalra lépett és kezével invitálta őket beljebb a palotába.
- Megmutatom a lakrészüket, ahol felfrissülhetnek kicsit. Őfelsége hivatalosan csak holnap tudja önöket meghallgatni, de nagyon szívesen látja önöket vacsoránál.
Számtalan fatörzs-oszlop között haladnak el, sok pici csigalépcsőn át, ahol nem is olyan egyszerű tájékozódni, míg végül odaérnek két különálló, de egybenyíló hálószobához.
- Ezt a két lakosztályt készítették elő.
A szobák szerencsére hasonlítanak az emberi lakosztályokhoz, főleg zöld és ezüst színekben pompáznak, és nagyszerű kilátás nyílik a Zephyrantes közepén fekvő kristályvízű tóra.

Egy pillanatra felvonom a szemöldököm, ahogyan a királynő nagykövetébe botlunk az első csarnok lépcsőinek tetején.
Eltelt már némi idő azóta, hogy Lady Loreena Wildwind a Katedrálisban járt - szentségtörő kis falujuk megalapításához volt pápai engedélyre szüksége, s amint megkapta, vissza is indult nyomban. Most, hogy az otthonát látom, már értem, miért sietett annyira.
Ő maga nem sokat változott azóta, hogy utoljára láttam; hosszú sörényének dús vörösét apró agancsoktól ékes fejpánt tartja a helyén, karcsú alakján kitűnően fest tiszti egyenruhája, bár azaz érzésem, eredetileg igyekezett valahová az udvari pompa és a megszokott, katonás viselete közé érkezni vele.
Csinos arcán elömlő széles, barátságos mosolya elárulja, hogy sem nem felejtette el a találkozásunkat, sem merevebbé nem vált protokoll tekintetében. Visszafogott, de őszinte félmosollyal biccentek neki a köszöntése hallatán - nyilvánvaló, hogy egyáltalán semmi fogalma sincs az emberi címek keszekusza útvesztőjéről, s hogy a dolgát ne nehezítsem, nagyvonalúan eltekintek tőle, hogy kijavítsam. Elvégre a tündék messze földön híresek szociális esetlenségükről; a Holtmezei csatában viszont annál ékesebben bizonyították, hogy tettek tekintetében lehet rájuk számítani... ha kissé megkésve is.

- Lady Wildwind. Engedje meg, hogy csodálatomat fejezzem ki. Az otthona lenyűgöző szépségű.
Félreállok a tekintete útjából, ahogy Anathoz fordul, s udvariasan várom végig, hogy bemutatkozzék.
- A kisasszony ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson és megcsodálja Zephyrantest, hölgyem - jegyzem meg, igyekezve figyelmen kívül hagyva a kinti lombok közt átszűrődő aranyfény pászmáit, amelyek a nefilim sötét bőrén táncolnak szikrázva. - Engedje meg, hogy bemutassam a Katedrálisban élő nefilimek nagykövetét. Anat első volt az övéi közül Veronián, s bizonyos, hogy nem az utolsó, akit Őfelsége Amelie királynő vendégül lát.
Hagyom, hogy köszöntsék egymást, aztán visszafordulok a tünde felé.
- Igazán nem szeretném Őfelsége idejét rabolni, s hogy lássák, ezek nem csak üres szavak, örömest engedem, hogy minden kötelességét s teendőjét, amelyet a látogatásunk elé kíván ütemezni, szíve s alkalma szerint vegye sorra. Vendégszeretetük méltán híres, ahogy egyszer már volt alkalmam tapasztalni Lightleafben; boldog vagyok, hogy megint egyszer megtisztelnek vele.

Némán követem a lovagot, pár lépésnyire lemaradva tőle: ez a rengeteg lépcső egyébként is elfárasztana annyira, hogy cseppet előreengedjem, mert bár szokva vagyok hozzájuk, az otthoniak valahogyan mégis kissé másak.
Ahogy kitárja az ajtókat, nem tudom nem észrevenni a kilátást a tóra: lélegzetelállító helyiség, s én őszinte mosollyal fordulok megint Lady Loreena felé.
- Köszönjük, Lady Loreena. Engedje meg... tévedek-e, amennyiben azt gondolom, Őfelsége megosztotta önnel a látogatásunk okát? Nem úgy ismertem meg, mint aki felhatalmazás nélkül távozna egy ilyen helyzetből.

Mikor az atya megemlíti, hogy a vele utazó hölgy egy nefilim leplezetlen érdeklődéssel néz végig rajta. Így legalább már érthetőbb számára, hogy miért tűnt a nő annyira idegennek.
- Megtiszteltetés vendégül látni népe egy tagját Anat kisasszony. Számomra pedig felüdülés úgy félangyalt látni, hogy… nos… nem lángolnak.
Őszintén megrémítette a démonháború vége és a nefilimek eljövetele, egyenesen azt hitték Lloyddal, hogy vége lesz a világnak, de szerencsére a mennyek haragja még nem érte utól őket. A pap örömére csak bólint, tisztában van vele hogy szavai nem többek formulánál, bár azon őszintén meglepődik, hogy a férfi volt Lightleafben. A kereskedelmi ügyek nem az ő asztala szerencsére, és mi másért ment volna oda? Magában felnevet, hogy Amelie milyen okosan használta ki a semleges zóna meglétét, és mostmár kezd hinni benne ő is, meg talán már maga a királynő is, hogy a falu puszta létezése mérföldkő a békéhez. A másik ilyen mérföldkő a legutóbbi nagy csata volt ahol az emberseregek kénytelen voltak összefogni a holtak ellen… Ki tudja? Talán Abaddón mégis úgy dönt, hogy inkább nem jön majd Veroniára. Minden esetre neki nincs bevett válasza az ilyesmire, és nem is igazán kenyere a bájcsevegés, így inkább rátér a lényegre, ami a két fáradt utazó számára minden bizonnyal most a pihenés.

Könnyed léptekkel vezeti végig a párost a folyosókon és a lépcsőkön, hogy megmutassa a szobájukat. Nem kerüli el a figyelmét Kather mosolya, így elégedett arccal várja meg, hogy tud-e még valamiben a segítségükre lenni.
- Remélem kedvükre való a lakrészük. – jegyzi meg, de a választ látja az arcukon. A küldöttség okára viszont bólint. Az a térkép… Amikor meghallotta el sem akarta hinni először. Kicsit sajnálta, hogy nem volt ott a mélységivel való küzdelemkor, azóta szeretett volna elpusztítani egy olyan ocsmány lényt, mióta átesett az anomálián és a látomások közepette véletlenül megpillantott egyet… De ha már a küzdelemből nem jutott neki, legalább a térképet szerette volna látni ő is egyszer. Látni, hogy vajon mi van a tünde erdőn túl, vagy délebbre még a nefilimek otthonától is! Valójában sosem tudták mekkora a Veronia, elszigetelt kis kontinens voltak idáig, akiket lefoglaltak a belső harcaik… A világ őrült sebességgel változott körülöttük mostanában.
- Nem téved. Őfelsége említette az északi emberek nagylelkűségét, hogy szeretnék megosztani velünk is ezt a csodálatos felfedezést. Igazán hálásak vagyunk érte, és meg kell mondjam, magam is borzasztóan kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lehet az igazi, teljes Veronia… Remélem lesz alkalmam legalább egy pillantást vetni a térképre. Mondja, Norven Kather, ugye csodálatos? Biztos látta ha elhozta nekünk.

Kis időt hagyok magamnak, hogy szemügyre vegyem a lakosztályt; részben azért, mert igazán megérdemli, részben viszont azért, hogy a tünde is lássa, illendő áhítattal adózom a palotájuknak.
Anat már beljebb lépett, s most a berendezést csodálja - nem lep meg a dolog, az elfek messze földön híres ácsmunkái itt még tökéletesebbnek hatnak, mint a közegükből kiragadva, egy-egy emberi házban. Megkésve fordulok vissza a lovag felé, elhessegetve a gondolatot, hogy biztosan észrevette, a nefilim legalább annyira lekötötte a figyelmem egy percre, mint a helyiség.
- Igazán gyönyörű - felelem, ügyelve rá, hogy nehogy túlságosan gyorsan vágjam rá.

Megfigyelem Lady Loreenát egy kicsit: barátságos udvariassága mögött valódi kíváncsiságot vélek felfedezni, s nem kétlem, hogy utólag bánja, nem lehetett ott, amikor rábukkantunk a térképre. A mélységi emlékére kiráz a hideg.
- A tündék barátsága nemegyszer volt Észak segítségére, Lady Wildwind. Őszentségének gondja van rá, hogy míg van kinek meghálálnunk, soha ne merüljön feledésbe.
Rövid csend, aztán valamivel kevésbé hivatalosan bólintok.
- A térkép elsőre ésszel felfoghatatlan méretű, hölgyem. Nem kétlem, hogy holnap lesz alkalma szemügyre venni, ha Őfelsége végighallgatott. Magam is remélem, hogy nem utoljára látom vendégségünk alatt. Köszönöm, hogy fogadott.

Nem kerüli el a figyelmét, hogy a szoba mellett az atya a nefilimet is csodálja, de nem biztos benne, hogy mert gyönyörű nő, vagy, mert a vallásuk szerint az istenük küldöttei. Bárhogy is legyen, egy pillanatra meleg mosoly kúszik az arcára, de ez rögtön el is tűnik, amint Kather atya visszafordul hozzá. A csodálatát értékeli, természetesen, bár egy ember számára biztos benne, hogy az egész palota egy csoda. Keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy a királynő palotájának egyik legszebb szobájában töltsék az éjszakát. Először a hálára terelődik a szó, majd a térképre.
- Őszentsége… - az a pápa volna? Igen, biztosan, mintha rémlene is neki ez a megszólítás, de még mindig nagyon furcsának találja. - Nagyon figyelmes. Azt hiszem a legutóbbi nagy csatában mind a másik tudtára adtuk, hogy a bajban számíthatunk egymásra. Nem tudom részt vett-e benne, de bizonyára értesült az eseményekről.
A térkép viszont már jobban érdekli, így amikor kis csönd utána férfi folytatja, a szokottnál valamivel lelkesebben bólogat.
- Én is remélem, és örültem a viszontlátásnak. A kötelességek mellett azért remélem, jól fogják magukat érezni Zephyrantesben.
Magára hagyja a papot és a félangyalt, és elindul vissza a lovagok házába. A vacsorán nem vesz részt, ilyenkor inkább az előkelőségek és politikusok ülnek le egy asztalhoz, legfeljebb a magasabb rangú vezetők, ha éppen a közelben vannak, de semmiképp sem egy olyan kezdő lovag, mint Lory.

Másnap reggel érkezik a parancs, hogy a királynő úgy döntött, hogy ha már úgyis ismeri Norven Kathert és mivel ismételten messzire kéne utazni, ezért szeretné, ha ő kísérné el az embereket… Nos oda, ahova mennek és ahová a hatalmas térkép vezeti őket. Loreena végtelenül boldog és izgatott az út miatt, hogy talán olyan helyeken járhat hamarosan, aminek a földjét még nem taposta tünde, sőt veroniai sem. Egy nagy táskába pakolja össze a holmijait, és a palota előtt várja teljes harci felszerelésben az emberférfit és a nefilimet, örökké hűséges lovát kantárszáron vezetve. Magának sem akarja bevallani, de már alig várta, hogy elszabadulhasson a fővárosból kicsit. A csata után bár megkegyelmeztek neki, sőt a címét sem vették el, de feszült volt a helyzet közte és Elinor Wildwind között, és nem szívesen mászkált a palotában sem. Egyszerűen mindenki érezte, hogy valami nem stimmel köztük, de senki sem merte megkérdezni miért… Tapintatból, vagy félelemből, ki tudja? Minden esetre biztos benne, hogy ráfér egy új kaland.

Amelia Fairbranch királynő valóban szépség.
Nincs meg benne a Lady Loreenára jellemző, izgága elevenség - sokkal hűvösebb és merevebb amannál, s bár az emberi diplomatáktól kissé eltérő stílusban beszél, magatartása mégis egy valódi uralkodóé. Udvariasan hallgatom, különösebb szándék nélkül, diplomáciai érzékem maradéktalanul kisegít az ő asztalánál is: modora az én ízlésemnek egy kissé fennhéjázó, ám eszemben sincs a mondanivalóját vagy annak mikéntjét kifogásolni. Csakis azért vagyok jelen, mert a térkép önmagában nem tudott eljönni.
No és azért, hogy az uralkodó kénytelen legyen mindenki előtt elismerni: valójában Észak érdeme, hogy az egyáltalán eljutott hozzájuk.

Másodikként hagyjuk el a csarnokot.
Csak most, a folyosóra lépve veszem észre, hogy mennyire ránk esteledett, amíg Őfelségével társalogtunk: a palota fafalaiból nyíló ablakokon át a csiszolt, futószőnyeg borította padlóra ragyogón süt be a Hold, s kitekintve olyan, mintha az ég minden csillagát látni lehetne. Némán gyönyörködve követjük a csendes léptű tündét, aki a szállásunkra visszavezetni hivatott; meg sem próbálom megjegyezni a kacifántos csigalépcsők kusza tekervényein át vezető utat, amelyen úgy sétál végig, ahogy én a Katedálris főhajójában tenném.
Odabent csend fogad, de nem az otthonom megszokott, mély és jelentésteljes csendje. Ez az öreg fáké, amelyek körülveszik és behálózzák Amelia Fairbranch palotáját; a kristályvizű tó méltóságteljes, élő, lüktető csendje. Az éjszaka puha, villogó szemű csendje.
A természet csendje.

Anat az ablakhoz lép, s elgondolkodva figyeli az alant elterülő Zephyrantes szentjánosbogárfényű éjszakáját. Alakját a fekete víz fölött függő Hold ezüstfehér fénnyel önti le: sötét haja és bőre szikrázik tőle, árnyéka karcsún nyúlik végig a padlón, ameddig egybe nem folyik az enyémmel az ajtó előtt.
Még mindig a kilátást csodálja, amikor töprengő hangon megszólal.
- Ins... Intis... Insit... - kezdi tétován, majd aprót szusszant. - Kather, miért volt olyan fontos az a térkép? Már van térkép a világról, nem?
Mellélépek, magam is a korlátra támaszkodva.
- Erről nincs - felelem, ugyanolyan tűnődőn. - Még sohasem láttam ekkorának Veroniát.
Rövid ideig figyelem a palota előtt posztoló őrség páncéljainak villogását a sötétben.
- Olvastál már Zephyrantesről?
Megrázza a fejét.
- Régen a tündék alsóbbrendűek voltak. Nem foglalkoztunk a kultúrájukkal.
Ez olyan váratlanul ér, hogy fölnevetek: az elfek fennhéjázó magánvéleménye mellett frissítően hat az övé.
- Hát most itt vagy, a birodalmuk szívében. Én sem jártam még erre soha.
- A régi legendáink sok-sok földről beszélnek, még a másik világból. Meg innét is. De itt több van, azt mondják.
Szokatlan, szelíd kíváncsisággal sandítok rá.
- Mindegyiket szeretnéd látni?
- Nem - vágja rá azonnal. - Nem akarok hajóra szállni.
- Miért nem?
- Félek a nagy vizektől.
Nem kerüli el a figyelmem, ahogy megborzong.
- Hogy van alattuk valami. Azok.
- Egy olyan őrizte a térképet is - fordulok felé, megfeledkezve a panorámáról. - Egy fenevad.
Elkomolyodó ábrázattal bólint, vonásai megfeszülnek.
- Gondoltam. De ezek nem közelítik meg az erőseket. Közel sem.
Ez meglep: megkésve bár, de érzem, hogy a szemöldököm magától felszalad.
- Igazán nem? Hát mennyire tudnak erősek lenni?
A nefilim arca elsötétedik.
- Ha akarnak, hegyeket formálnak át az akaratukra - fog bele idegenül csengő, hideglelős hangon; valami különös, fenyegető légkör csapódik le körénk, amely minden szavával egyre sűrűbbé válik. Mágia. Nefilim mágia. Komolyan, töprengve figyelek, miközben egyre jobban belelovallja magát a próféciába. - Számtalan utódot képesek egy pillanat alatt megidézni. Olyan nagyok, hogy koronájuk az eget súrolja, és felfalnak mindent, ételt, életet, földet és végül az időt is magát...
Élesen vesz levegőt, hogy folytassa, mikor előrelépek, két kezembe fogva az övét.
- Anat - szólítom meg; a keze fejét fölemelem a tenyerem közt tartva. Érezni, hogy mennyire áthűlt egy szemvillanás alatt. Megvárom, hogy a szemembe nézzen az ujjaink felett, és megnyugodjon. - Elég. Nem történik semmi ilyesmi.
Gyönyörű vonásai egyszerre felszabadulnak, csillagfényes tekintete mégis komor marad.
- Fog, ha ti és az ezüst férfi továbbra is pusztítjátok a bukottakat.
- Nem hagyhatjuk őket életben.
- Tudom jól, hogy ősi titkokat rejtenek nyughelyeik, de ha megölitek őket, felkeltitek a legsötétebbik fenevad figyelmét.
Tenyerébe lassan kúszik vissza a vér melege, amíg pillantásom kutatón függesztem a vonásaira.
- Mi történne, ha megkímélnénk őket?
- Nem jönne el az ég csillaga ember formájában.
Kitekint oldalra, el a sima, hűvös víztükör felett.
- Vagyis a prófétáink ezt mondják.
Némán hagyom, hogy közénk kússzon egy kis csend, de nem engedem el őt; inkább finoman megszorítom a kezét, hogy visszaforduljon.
- Te mit hiszel?
Anat nem töpreng a válaszon.
- Azt, hogy ha az emberek így folytatják, sokkal hamarabb is egy másféle fenevad fog rájuk szabadulni. Isten nem nézi tétlenül, hogy a szolgái egymást mészárolják... - rosszalló szusszanásra számítok, a félvér arca ehelyett felderül. - Tényleg, akkor most az ezüst férfival együtt fogtok dolgozni?
Lehunyom a szemem, mert el sem akarom hinni, hogy megint ide lyukadtunk ki. Felsóhajtok, elengedve a kezét, bármiféle sietség vagy durvaság nélkül.
- Nem tudom. A fenevadat ő ölte meg.
- De most van térképetek. És a halottpapok miatt nem tudtok továbbmenni. A tenger felé.
Derűsen csilingelő hangja némi bosszúságot ébreszt bennem.
- Úgy hangzol, mint aki örül ennek - hunyorítok rá, majd elgondolkodva pillantok ki a tóra, most először: nem hosszan, mert nem bírok soká elszakadni az arca látványától. - Nem tudom, mi fog történni.
- Örülök - szögezi le azonnal. - Az embereknek nem szabad egymást ölniük. Isten ügyén nem.
- Ez bonyolult.
- A kifogásaitok bonyolultak inkább...! - neveti el magát hirtelen, s ez váratlanabbul ér, mint eddig bármi.
Nem láttam még ilyen vidámnak.
- Vagy úgy...! - vonom fel a szemöldököm, széles vigyorral csatlakozva hozzá. - Ez a véleményed rólunk?
- Ez - bólint őszintén. A komolysága meg a nevetése visszhangja együtt olyanok, mint a bor. - Érdekesek vagytok, meg viccesek is egyben. De főként különösek. Ezek a tündék meg... Túl önteltek.
Rajtam a sor, hogy nevessek.
- Nagyon önteltek - jegyzem meg cinkos elégedettséggel. - Mind. Ebben egy véleményen vagyunk.

A nefilim körültekint a tájon, aztán mélyet szippant a balzsamos levegőből.
- Nos, azért szép hely - szól. - Lent, délen voltak még szebb helyek.
Kíváncsian figyelem, ahogy a tulajdon szavait ízlelgeti.
- Az otthonodra emlékeztet?
- Otthon, a sivatagban, volt egy kis zöld terület - fog bele válaszul. - Egész kicsi csak, de több kút is fakadt ott. Apám rangja miatt kaptuk, és nagyon kellemes volt.
Milyen rengeteg napfény süthetett ott rá...! Most veszem csak észre, mennyire sötét is az éjszaka valójában.
- Hiányzik a sivatagi napfény?
- Csak a táj. Az üresség, a szabadság.
Szabadság. Az arcát figyelem.
- Bezárva érzed magad a magas falak között?
- És a fák között. És a hegyek között.
- Boldogtalan vagy.
Megrázza a fejét, mint aki nem egészen erre gondolt.
- Nem, egyáltalán nem. Csak majd visszalátogatnék valamikor.
Újult érdeklődéssel fordulok a kilátás felé.
- A térképen biztosan találunk utat, amin elvihetlek oda.
- Az átjárót a mieink őrzik. Visszafelé nem jöhetek ott, ahol bejöttem.
Hát persze. Száműzték. De ha nem akarják engedni, hát majd megbánják.
- Hajóval mehetnénk - töpreng tovább -, de azt a nekromanták miatt nem tudunk. Ameddig a part mellett megyünk, rendben van a hajó.
- Akkor megölöm a nekromantákat.
- Megtennéd?
Csodálkozó hangjából azonnal érzem, hogy engem néz. Megfordulok, hogy szembekerüljek vele teljesen.
- Meg.
Mosolyog megint, pedig tudhatta volna.
- Köszönöm - szól végül. - Az ezüst férfi segít majd.
Esroniel von Himmelreich.
Hirtelen kimerültnek érzem magam.
- Igen, biztosan - dörzsölöm meg a halántékomat. Azt, hogy a zsinatelnökkel együtt dolgozzak, azt nem ígértem meg. De mikor érdekelte a nefilimet a véleményem? Ellököm magam a korláttól. - Későre jár, Anat. Holnap indulunk haza.
- Rendben.
A folytatás a két lakosztály közötti átjárónál ér utol.
- Köszönöm még egyszer, Kather.
- Szívesen.

A reggel ugyanolyan szikrázó és friss, mint akárhol máshol Veronián: álmosan kászálódom ki az ágyból, már a szőnyegen taposva, mire ráébredek, hol is vagyok tulajdonképpen. A kinti táj világos, zajos élettel telt meg valamikor hajnalban, és egy pillanatra szöget üt a fejembe, vajon mekkora tájra onthatja ezt a fényt a Nap.
'A térkép felfoghatatlan méretű.'
Ezt mondtam tegnap Lady Wildwindnek, és komolyan is gondoltam.
Nem tart sokáig összekészülnöm, odalent pedig már vár a kíséretem és a lovam: vár továbbá Lady Loreena is, egészen a hegyes álláig felfegyverkezve, úti öltözékben. Amelia Fairbranch királynő nem bízza a dolgát a véletlenre.
Katonás biccentéssel köszöntöm a lovagot, hogy leérünk a palota elé. Ha valami, hát a lépcsősoraik nem fognak hiányzni.
- Lady Wildwind - jutalmazom egy rövid mosollyal, mert jól emlékszem rá, milyen félelmetes harcos. - Őfelsége tudja, kire érdemes az új világot bízni.

Amikor meglátja a párost lejönni a lépcsőn, viszonozza a mosolyukat. Furcsa lesz együtt utazni a férfival, akivel egyébként a véletlen már oly sokszor sodorta össze, csak valahogy mindig elkerülték egymást. Van egy olyan érzése, hogy ő és bájos társnője is komoly csomópontok abban a bizonyos hálóban, ami mindig megjelenik ilyenkor a lelki szemei előtt. Néhány lélek, talán egy tucat, akiknek az útja folyton keresztezi egymást veronián, ebben a különös és zavaros korszakban. Talán egyszer még eposzba is foglalják majd őket…
- Jó reggelt, Norven Kather és Fräulein Anat. Remélem, nem fogja azért egy teljes új világ felelőssége a vállamat nyomni tünde oldalról… De értettem a bókot és értékelem. Igyekezni fogok méltónak lenni a feltételezésre.
~Vagy Amelie meg akar szabadulni tőlem… Nem. Az anyám akar megszabadulni tőlem a legutóbbi után…~ Teszi még hozzá keserűen gondolatban. Lassan már senkinek a szándékaiban nem lehet biztos, még a tulajdon környezetében sem. Sőt a saját családjában sem. Egy istállósfiú elővezeti Kather és Anat lovait is, látszik rajtuk, hogy kérés nélkül is gyönyörűen le lettek csutakolva, a sörényük és a farkuk ki lett fésülve, és még minőségi abrak is került a szájuk elé. Loreena könnyedén pattant fel Jóska nyergébe. Ők már csak így vannak, mindig együtt, és nem is adná ezt a lovat senki másnak.
- Bár rövid volt a látogatásuk, remélem azért jól érezték magukat a tündék városában, és a vacsora sem volt túl… szokatlan. Hová is megyünk most pontosan?
Legszívesebben máris nekivágna Veronia eddig felfedezetlen tájainak, a tengernek, az erdőknek vagy a messzi sivatagnak a Schattenschielden is túl… De rábízza a vezetést a különös párosra, csak nem viszik tévútra.

Ha még valaki nem hinné el, hogy Niel a sátán, még úgy is el tudja rontani Kather esélyeit, hogy ott sincs!
Mármint, köhmm, szép játék volt, s bár igazából a nagyküldetés az igazi jutalom meg a felfedezés lehetősége, mindketten beírhattok 100 TP-t jutalmul.