Nagyküldetés: Szabadság

"Ötezer váltópénz. Ennyit ajánlok. A munka: őrködés és kíséret. Menj a Kronesburg melletti romhoz egy hét múlva hétfő reggelre. Felszerelést hozz bőven."

... Az a levél, amit mindannyian megkaptatok. Egy magas, teljesen ruhákba csavart férfi és egy nefilim. Egyik sem beszél. A félangyal fegyvertelen, hatalmas könyvet cipel. Szinte eltörpül az alak mellett. Hogy hol talál meg benneteket? Rátok bízom, de legyen valamilyen harccal kapcsolatos szituáció. Úgy néz ki, hogy jó harcosokat keresett. Kronesburg pedig egy part menti város - se nem nagy, se nem kicsi. Jól ismert romjairól, hiszen az már régóta nekromanták kedvelt búvóhelye.


Mi is kell az első postba? Leírni, hogy hogyan kapod meg a levelet, majd addig, hogy megérkeztek Kronesburgba, és meglátjátok a párost a romok bejárata előtt álldogálni. Nem hosszú post, határidő legyen... jövő hét szombat! Jó írogatást mindenkinek!

Hideg, sötét éjszaka borul Észak egy városára. Az egyik sikátor szürkés falait, kikövezett útját most holttestek és vér borítja. A Hold alig-alig világít ide be, ahol viszont fény éri ezt a területet, a vörösségen fényesen csillan meg - még friss halottak ezek frissen kioltott élettel.
Alicia a kezében tartott tőrre pillant, melynek pengéje bordós. Ujjain és tenyerén is szárad a vér - az utolsó személyt saját kezűleg intézte el, a többit rábízta az élőholtakra. Jelenleg egy csontváz van jelen, egy másiknak éles maradványai szerteszét a földön, és az alaposabb megfigyelők észrevehetik, hogy ilyen szilánkos darabok néhány lábba fúródtak.
Fagyosan néz végig az elé táruló látványon. Megint belekerült ebbe... Megint fenyegetőztek, megint a legkülönfélébb tervekbe szőtték bele anélkül, hogy Alicia tudott volna róla, és ha ez még nem lenne elég, a csontvázak láttán sem rettentek meg ezek a bolondok. Hihetetlen népség... Azt hitték, hogy olyan egyszerű lesz elintézni őt?
Elengedi az éles fegyvert, ami fémes hangon esik a földre. Sarkon fordul, hogy távozzon a helyszínről, közben int egyet, mire a csontváz eltűnik. Ahogy megemeli fejét, hogy megszemlélje az utat, amin végig kell haladnia, ismét visszatérve a szélesebb utcákra így, két alakot pillant meg. Egyikük teljesen felöltözött, gyakorlatilag semmi sem látszódik belőle a megannyi ruhadarabtól, alakjából ítélve férfi lehet az illető. Mellette egy igencsak aprónak tűnő személy áll, fajával kapcsolatban nem kifejezetten biztos, a hatalmas könyv a kezében viszont feltűnik neki. Nem sejtet túl sok jót ez a páros, és kissé bánja, hogy szolgálóját elküldte.
Pillanatokig csak farkasszemet néznek egymással, majd a lány kinyítja a vaskos kötetet, elővesz belőle egy összehajtott lapot, és a nekromantának nyújtja. A tünde kérdőn felvonja a szemöldökét, bizalmatlanul méri végig a furcsa öltözködésű egyént. Némi hezitálás után a sötételf elveszi a nyújtott papírt, de végig gyanakvón figyeli az előtte állókat. Amint úgy érzi, nem fognak rátámadni, gyors mozdulatokkal kinyitja a levelet, melyen ezt a szöveget találja:
"Ötezer váltópénz. Ennyit ajánlok. A munka: őrködés és kíséret. Menj a Kronesburg melletti romhoz egy hét múlva hétfő reggelre. Felszerelést hozz bőven."
Feltekint, hogy kérdezhessen valamit, de ahogy megemeli fejét, hűlt helyüket találja csak. Visszavezeti figyelmét a betűkre, még egyszer elolvassa a mondatot, és nyugtalanság lesz úrrá rajta, még ha ezt nem is mutatja a külvilág felé.

Voile a nő karján ücsörög ismét. Hosszú utat tett meg Kronesburg felé, efelől semmi kétség, de az elmúlt éjszakák nem voltak túl békések. Álmatlanul feküdt többnyire, bámulva a békességet hozó Holdat, és ha el is szenderedett párszor, az is felszínes volt. Nyomasztja a jelenlegi szituáció, mivel túl sokat ajánlanak érte, mindemellett nekromantákhoz közeli helyre kell mennie. Tény és való, hogy egy közülük, de hogy pont őt nézzék ki, és hogy pont akkor...? Kissé hihetetlen a helyzet a számára.
Gyanakszik, és ez a fő oka annak, hogy képtelen belenyugodni a jelenlegi felállásba. A magas fizetség magas veszélyt jelent, emiatt pedig legalább tízszer átgondolta indulás előtt, hogy valóban szükséges-e ezt vállalnia. Nyilvánvalóan igen: anyagilag nincsen a helyzet magaslatán, és akármennyi ellenérvet sorakoztasson fel elméje az ellen, hogy ide eljöjjön, nem foglalkozik vele. Győz a pénz, amiből rendes étket vehet, na meg a remény, hogy esetleg birtokába kerülhet egy értékes tárgynak. Bár... Utóbbit inkább próbálja elnyomni magában, mielőtt túlságosan belelovallná magát és csalódás érné.
- Voile, te hogy vagy ezzel? - fordul madara felé. Az állat csak felborzolja tollazatát, kissé rászorít Alicia karjára, bár ez szinte semmit sem kéne jelentsen, a nő mégis úgy érzi, társának is rossz előérzete van ettől. Mély levegőt vesz, lassan kifújja azt, közben átgondolja, mi is van nála: ott a varázskönyve, érzi a súlyát, mely a derekán lévő övet húzza, valamint egy kis fiola is található nála.
A romok felé megszaporázza lépteit. Egyre csak közeledik, végül megpillant pár alakot, akik miatt óvatossá válik, megrántja karját, így Nebelvoile azonnal felemelkedik a levegőbe pár szárnycsapást követően, és helyet keres magának egy közeli fa ágán. Alicia lassan halad az egyelőre fel nem ismert személyek felé, minden mozdulatukra figyel.

Ki nem állhatom a párbajokat.
Soha nem volt kenyerem szemtől szemben összemérni magam senkivel sem, mégis előfordult már máskor is, hogy kénytelen voltam ehhez hasonló összecsapásba bocsátkozni. Hasonlóba, de sohasem ilyenbe. Ez a fickó nagyobb volt, mint amit átlagembertől megszoktam.
És jóval erősebb, mint amit egyáltalán bármilyen embertől megszoktam.
Kivételesen nem én kezdtem a csörtét: én csak betértem a műhelyébe, hogy friss patkót üssön a lovam lábára, aminthogy amaz önfeledt vágtájában elébb ledobta a magáét a bal hátsó lábáról. Csoda, hogy meg nem sántult, ez a falu meg épp útba esett - nem is jártunk messze otthonról, azonban úgy gondoltam, felesleges kísérteni a szerencsénket.

A kovács, bizonyos özvegy Erich Zollner - néhai Erich Zollner - először egyáltalán nem volt gyanús. Pontosabban szólva oda sem figyeltem rá. Soha nem jöttem volna rá arra sem, hogy szándékosan szögelte lazára azt a patkót, ha nem jön utánunk a maga lován; az úton indultam el, ahol mindennapos a jövés-menés, s mire gyorsuló galoppban lefordultam volna az első tágas bükkfasoron, már éreztem is a rándulást, amit baljós, tompa csendülés követett.
Bosszúsan toppantam le az út porába, hogy szemügyre vegyem a kárt. Ekkor rohant rám Erich Zollner a kovácskalapácsával.
Rövid, de annál fürgébb táncba vitt, kardot rántva hátráltam el a közeléből, forogtunk és ugráltunk egyre - legalább három perc visszafojtott lélegzetű munkámba telt eléggé eltávolodni tőle, hogy megtaláljam a hangom anélkül, hogy a homlokom beszakítását kockáztattam volna.
- Az ördög bújt beléd, ember? Mit művelsz? - vicsorogtam rá, de még legalább két, félelmetes erejű ütését ki kellett kerülnöm, hogy a válaszát megfogalmazza. A torkát összeszorító sírás egyáltalán nem tette könnyebbé a szavai kibogozását.
- Irena Zollner özvegye vagyok...! - dörögte elsötétült, durva hangon végül, homályos tekintetét egyenesen a szemembe fúrva.
Bambán bámultam vissza rá.
- Az ki?
Bizonyára mást várt, mert ordítva rohant rám erre: úgy járt a karja a mázsás pöröllyel együtt is, akár a cséphadaró és engem igencsak levert a veríték, ahogy hátrafelé táncoltam előle, néhány gyors szúrással válaszolva neki. Úgy döntöttem, egész egyszerűen megőrült.
- Boszorkányságért égetted meg két évvel ezelőtt! - zihálta vagy a századik ütésváltás után: eddigre kétszer eltalálta a kardomat, közvetlenül a keresztvas alatt és nekem az volt az érzésem, a csuklóm alig várja, hogy túléljem a harcot, és megkönnyebbülten darabokra eshessen. - Szemmel verte a mészáros fiát, azt mondtad! Senki nem tiltakozott, mert nem akarták ugyanígy végezni! Tavasz eleje volt. A Húsvétot sem érhette meg!
- Emlékszem - vágtam rá hirtelen, élvezettel figyelve, ahogy megtorpan egy rezzenésnyi időre. - Ugyanilyen magasan állt a Nap, amikor kiszenvedett.
Úgy pillantott fel az égre, ahogyan csak a falusiak tudnak, akik felett az időjárás az úr, de láttam a mozdulatában a fájdalmas, ösztönös gyászt is. Gyengéden előreléptem, majd teljes erőből a gyomrába döftem a kardot, az egész testsúlyommal ránehezedve.
- Hazudtam - jegyeztem meg, ahogy csészealjnyira táguló szemeit rám fordulni láttam. - Semmire sem emlékszem a feleségedből. De te magad is hiába. Keresd meg a Pokolban, ha tudod! Annyi ott az összeégett boszorkány, hogy a Harag Napjáig se akadsz a nyomára.
A kovács tátogott s hallottam, hogy a torkában kattan valami: sípolva fűrészelt a torkában a a levegő, utána azonban összecsuklott, mintha csak kirúgták volna a lábát alóla.
Nagy marha ember volt: most, hogy visszanyertem a lélegzetem, a mellkasára kell fellépnem, hogy kiszabadítsam a testéből a kardot. Erőtlenül mozgolódik a talpam alatt, mint azok a kövér, tejfehér pajorok, amikre néha ásás közben bukkan az ember.

- Átkozott bolond - prüszkölöm, letörölve a fegyverről a nyomait. - Mégis mit képzeltél?
A patkó ettől azonban  nem kerül vissza a helyére, s nincs kedvem megkockáztatni, hogy a csődör lesántuljon; megragadom hát a szárat, s visszalépkedünk két kövér bükk közt az útra.
Az útra, amely egyáltalán nem üres.
Megtorpanok a látványtól, mert nem sok effélébe botlani az érkeztük óta sem - jókora könyv alatt roskadozó nefilim ácsorog a porban egy hórihorgas, tetőtől talpig beöltözött emberrel; némán merednek ránk és bár az Úr látja a lelkem, elég volt a harcból mára, azért felemelem a kardot.
- No, mondjátok, amíg szépen vagyunk - reccsenek rájuk, csak úgy foghegyről. - Mit akartok?
Semmi válasz és ettől rendesen igencsak feldühödnék, de a férfi - ha férfi egyáltalán... ha ember egyáltalán - összehajtogatott, lepecsételt ívet emel fel. Felvonom a szemöldököm.
- Nekem szól?
Szótlan bólintás. Biccentek neki válaszképpen - futárból láttam éppen nála furcsábbat is már.
Lássuk. De - aminthogy a ráütött pecsét egészen dísztelen -, bőven ráérek feltörni, ha visszaértem a Katedrálisba.



Egészen addig nem jutott eszembe, mitől is hangzik olyan ismerősnek Kronesburg neve, ameddig néhány perccel ezelőtt meg nem pillantottam: természetesen nekromanta-búvóhely ez is, pont mint az az átokverte mocsár. Tudhattam volna!
De ha már eljöttem idáig, akár ki is deríthetem, miben sántikálnak. Ott állnak a réges-rég lerontott bejárat előtt mind a ketten: kontrasztos alakjunk jól kivehető a kora tavaszi sápadt verőfényben. A férfi rendben van, de mit keres itt egy nefilim? Egyszerű gyanakvásomba ő az egyetlen, aki kíváncsiságot csempész.
Azaz majdnem az egyetlen.
Nem volnék meglepve, ha Willem nyomára bukkannék az egyik ilyen poshadt gombatelepen.

A hajnali órák csendjét, fémek csengésének hangja zavarja meg. Beszélgetnek, ahogy érintkeznek egymással. Ehhez hozzátartozik az, hogy olykor a két penge megcsúszik egymáson, hogy hosszabb hangot keltsenek életre. Egy tíz perce megy a küzdelem a két fél között. Az egyik egy marcona alak, zsíros fekete hajjal és nagy szakállal. Szemei kékek, akár a tenger, de most vad düh nyomát lehet benne felfedezni. Az egyik óvatlan pillanatban a mellkasára kap egy rúgást, mire rögtön kiszalad belőle a levegő. Kapkodja rendesen, miközben pihegve szól küzdőfelének.
- Rohadj meg te aljas! – szól a komoly tekintetű szőke elf felé, Tyrwelnek. Nem bízza el magát, mert közel sem győzte le az ellenfelét, egy bandita kapitányt, akivel van egy kis elszámolni valója. Az útonálló főnöknél csupán egy sima kard, míg a tündénél egy kétkezes kard van. A haramia nem tudja elhinni, hogy küzdő fél miért forgatja ennyire ügyesen azt a kétkezes kardot? Próbál fogást találni rajta, de sehogy se jön össze neki. Az elején sikerült két nem túl mély vágást ejteni, azonban sorsdöntőt, vagy mélyet nem. A tünde nem lendül át túlságosan támadásba, mert az ritmusváltással járna. Nem célja az ölés, mert élve elkapni egy banditát, sokkal nagyobb kihívás és többet fizetnek érte, mint egy hulláért.
- Kicsinállak, hallod? Pitypangzabáló! – próbálja szavak által kibillenteni a lelki nyugalmából az ex-őrző kapitányt. A rövid szünet szünet után újra elindul a dallam. Az elfen látszik, hogy kezd fáradni a nagy fegyver forgatása miatt. Számos helyen megrúgta lábával a banditát, de makacsabbik fajtából való.
- Készülj a végső csapásra, te fattyú – s emeli a fegyverét egy nagy csapásra. Észreveszi, hogy Tyrwel egy pillanatra nyakában logó ékszerhez ér. Az addigi nyugalmat, régi harad és bosszúvágy váltja fől. Megtorpan az útonálló, de a tünde nem. Két lépés után meglendíti a hatalmas kardját, ami először fémmel érintkezik, aztán a küzdőfele nyakával. Szavak helyett heves hörgés hangja veszi át a terepet. A hegyes fülű azonban még kétszer lesújt a tehetetlen vezérre, akinek a szemében jól kiolvasható, hogy mekkora kínokat él át. A megnyitott réseken végül elpárolog a maradék élet a testből, hogy örök nyugalomra térjen. Odalép hozzá, aztán a szemhéját letolja. A két alak, akik időközben szemtanúi voltak az egész jelenetnek, most látják az időt arra, hogy odajöjjenek hozzá. A közeledő léptekre lesz figyelmes és feléjük fordul. Még sosem látta őket, s elsőre igen csak rejtélyesek. A nagyobbik végül benyúl a zsebébe, hogy onnan egy levelet halásszon elő. Mindketten fegyvertelenek, így úgy véli, hogy szándékaik cseppet sem ellenségesek. A fehér színű iratot nyújtja Tyrwelnek, aki egy ideig nem nyúl érte. Mikor kellőképpen kielemezte magának a párost, akkor veszi el a felé ajánlott dolgot. Azon ezután távoznak gyors lépésekkel. Nem nézi meg egyből, hanem előtte ismeretlen sírba temeti el a megölt férfit. A dolga végeztével töri fel a pecsétet, aztán olvassa el a benne található szöveget. Szemet szúr neki Kronesburg neve, amiről hallott már egy pár dolgot, majd a másik fontos az időpont. Végső soron a pénz szemet szúr neki, s ettől úgy véli, hogy nem csupán egy feladatról van szó. Talán attól sokkal mélyebb, s szövevényesebb.
~ Talán ott van valahol a kard ~ ejti ki a szavakat magában, amitől arckifejezése keményebbé válik egy árnyalattal. Három másodperc után már azon ténykedik, hogy milyen felszereléseket vigyen magával. Egy napi készülődés után megindul a helyszínre. Nyugodt tempóban halad, míg végül el nem éri a romokat. Ahogy egyre közeledik, akkor úgy megpillantja a bejáratnál levő személyeket. Lelassítja a lovát, aztán megáll. Leszáll róla, majd a változatosság kedvéért gyalog kívánja megtenni a megmaradt távolságot, a hátasát vezetve.

Azt hittem, hogy végre előrébb jutok családom ügyében, mikor megbeszéltem a találkozót egy közvetítőn keresztül egy megvesztegethetőnek tűnő keresztes lovaggal.
Általában óvatos vagyok minden az egyházzal kapcsolatos dologban és abban sem bíztam igazán, hogy létezik olyan lovag, aki nem dőlne inkább saját kardjába, mint, hogy elárulja az egyházat, de ha arról volt szó, hogy közelebb kerülhetek a rejtélyhez, ami egyre hihetetlenebb utakra vezetett engem, akkor nem gondolkoztam kellő higgadtsággal, olyanokba is beleugrottam, amibe máskor biztosan nem..
Persze azért nem voltam annyira ostoba sem, hogy ne készültem volna fel arra, hogy esetleg nem az én szám ízem szerint sül el a dolog, így elég hamar rájöttem, hogy csapdába akarnak csalni.
Hogy ki állhat a háttérben? Ha ezt megtudnám, akkor máris közelebb lennék a titok nyitjához.
Azonban most azon dolgoztam, hogy mentsem a bőrömet.
Két bérgyilkos volt, az egyik a sötétben megpróbálta eljátszani a Keresztest, így szemből közeledett, a másik közben valószínűleg a hátamba akart kerülni.
Az egyik ház sötétbe borult benyílójában álltam és néztem ahogy a sötét alak a tér közepén lévő szökőkút felé közeledik, ahol elővigyázatosan egy tömött zsákot helyeztem el.
Ha ilyen messzire merészkedik az ember lánya a kutatásokban, mint én, azért nem árt az óvatosság.
Mikor már majdnem odaért a csalihoz, már felfedezte, hogy valami nincs rendben, de addigra társa már átvágott torokkal hevert a sikátorban.
Őt azonban nem akartam megölni, meg akartam tudni, hogy ki fogadta fel, ki küldte?
Így a tőrömet nem a szíve felé, hanem a combjába igyekeztem beleállítani. A fickó azonban már résen volt, talán valami hatodik érzék figyelmeztette, de az utolsó pillanatban elmozdult és a penge a köveken pattant csörömpölve.
- Bújj elő, te szajha! – kiáltotta és kissé ő is visszahúzódott a sötétebb árnyékokba. – Ne gyávaként támadj!
- Mert ti annyira becsületesen akartatok küzdeni, mi? – léptem elő nem messze, talán tíz lépésnyire tőle, már karddal a kezemben.
Nem tudhatta, hogy ez a fegyver biztosítja számomra, hogy akkor is lássam, ha a Hold fellegek mögé burkolja magát, de egyelőre nem volt erre szükségem, elég fény akadt ahhoz, hogy lerendezzük dolgunkat egymás közt.
- Ha jól megfizetik, miért ne? – vonta meg vállát és hideg mosoly jelent meg szakállas arcán, ahogy a vért meglátta a kardomon. – Látom megkönnyítetted az osztozást.
Azonnal támadott, nagyobb termetét akarta kihasználni, hogy a lendületével és erejével sodorjon el, de nekem eszem ágában sem volt feltartani. Macskaként gördültem el az útjából és miközben gurulásból féltérdre érkeztem, a bokája inai felé vágtam. Éreztem, ahogy pengém húst ért és a férfi fájdalmas dühvel kiáltott fel. A lendülete még tovább vitte, de erősen sántikálva.
Mire felállva ismét szembefordultam vele, láttam, hogy nem igen fog megállni azon a lábán.
- A beleiddel foglak megfojtani, miután kiélveztelek. – fröcsögte nyálasan, vörösbe forduló szemekkel.
- Azt erősen kétlem, mert ahhoz férfi kell. – vágtam vissza neki halkan és most én mosolyodtam el.
Egy ilyen fickónak ez a beszéd olyan, mint bikának a vörös posztó, azonnal elfeledkezett még arról a kis óvatosságról is, aminek dolgoznia kellett volna benne, hiszen láthatta, hogy nem egy könnyű prédát dobtak elé, vagy csak a megbízó volt zsugori és profik helyett, amatőrökre bízta a munkát.
A düh még a fájdalmat is felülírta, meglepő módon újból felém lendült, de az akarat, nem írhatta felül a test alkalmasságát. Nem kellett nagyon megerőltetnem magam, egyébként is sokkal fürgébb voltam, mint ő, bár nem szívesen akadtam volna a kezei közé. Erőben nem vehettem volna fel vele a versenyt és, ha elkap, hamar kiszorította volna belőlem a szuszt is, de akkor sem jártam volna jól, ha a pengémmel kellene hárítanom egy csapását. Nem, tartanom kell a tisztes távolságot.
Most a másik oldalra táncoltam, számítva rá, hogy sérülése miatt nem tud utánam fordulni könnyen és most a másik lábának térdén ejtettem sebet. Közben épp csak elkerültem hadonászó öklét, érezte a szelét. Nyögve esett térdre.
- Állj meg! Feladom! Ne ölj meg, csak a munkám végeztem! – penget most már más hangokat.
- Rendben! Életben hagylak, ha megmondod ki bízott meg. – eresztettem le a kardom és mellé léptem.
- Áhh……legyen. – hajtotta le a fejét, mint aki tényleg feladja, de én sem most kezdtem a szakmát, láttam a szemét és még mielőtt keskeny tőre elérhette volna az oldalam, kardom már suhant és széles, vörös sebet nyitott a nyakán.
A férfi feje félrebillent, hiszen alig tartotta valami, a vér bugyborékolva tört elő és a test puffanva dőlt el.
- Bolond! – ingattam meg a fejem, ahogy végig kutattam, de persze nem találtam nála semmit, ami a megbízóra utalt volna.
Gyorsan körülnéztem, mert valami azt súgta, hogy nem vagyok egyedül és valóban, két alakot láttam eltűnni a szemben lévő utca sötétjében,
Magamban káromkodva rohantam oda, de senkit nem láttam.
~ Azt hiszem jobb, ha eltűnök innen! ~
Nem sokára már a fogadóbeli szobámban pakoltam össze a holmim, mert azonnal indulni szándékoztam, fogalmam sem volt ki és mit láthatott a két gyilkossal való küzdelmemből, de nem akartam bajt.
Halk neszezést hallottam az ajtó felől. Azonnal előhúztam a kardomat és oda fordultam. Egy papírlap csúszott be az ajtó alatt.
Felrántottam az ajtót és még láttam a lépcsőnél eltűnni egy magas, tetőtől-talpig beburkolózó férfit és egy……nefilimet? Ráadásul egy jó nagy könyvvel?
Megesküdtem volna rá, hogy őket láttam az este is!
Annyira meglepődtem, hogy csak jó pár pillanat elteltével futottam utánuk, a lépcső azonban már üres volt.
Mára elég volt ennyi a meglepetésekből, jobb, ha szedem a cókmókom és azonnal elmegyek.
Visszatérve a szobámba, megláttam a földön a levelet. Felvettem és elolvastam, aztán leültem az ágyra és homlokom ráncolva töprengeni kezdtem.
"Ötezer váltópénz. Ennyit ajánlok. A munka: őrködés és kíséret. Menj a Kronesburg melletti romhoz egy hét múlva hétfő reggelre. Felszerelést hozz bőven."
Végül is mit veszíthetek? Úgy is jobb elhúzni innen egy időre és a két alak elég érdekesnek ígérkezett, ahogy az ígért jutalom sem volt kevés.
~ Tehát akkor irány nyugat, irány Kronesburg! ~
Még nem jártam ott, de hallani hallottam róla, mégpedig azt, hogy az ottani romok között sok a nekromanta. Talán éppen ezért kaptam a megbízást, ki tudja? De hamarosan kiderül, hiszen már lovam hátáról már messziről megpillantottam a két mozdulatlanul álló alakot.

Megemelem a buzogányom, és dühösen nézek az előttem állóra.
Hogy kerül ez pont ide? A Fővárosba? És miért nézett ki pont engem?
Egy démon áll előttem, tisztán érzem a gyűlöletes energiáját. Kinézete sem emberi: két szarv nő ki homlokából, termetre is magasabb nálam, és fura, fűrészes pengéjű kardot fog a jobbjában. Nem könnyű kitalálni, milyen bűnből született újjá: a háborút képviseli. Szinte éget gyűlöletének a lángja.
És erős. Habár még csak párszor támadt rám, érzem, hogy egyre nehezebben tudom hárítani a csapásait. Szerencse, hogy nem két kézzel fogja azt a fegyvert, különben már kifordult volna a csuklóm... így még van egy kis idő addig.
Miért támadt épp rám? Mert pap vagyok? Vagy valaki uszította? Nem, ez valószínűtlen, igyekszem senkinek sem az útjába állni - nyíltan. Ha viszont a reverendám keltette fel a figyelmét, az rossz jel: a vak gyűlölettel nehezebben lehet bármit is kezdeni.
Talán még a Béke sem hatna rá. Nem mintha lenne időm nyugtatgatni... addig négyszer is meghalnék. Most is támad: mivel szerencsére nem gyorsabb nálam, ezért egy oldalra lépéssel kikerülöm a sújtását (ami valószínűleg kettémetszett volna átlósan), és jobb híján előrelendülök. Bal kezemben megmarkolom az egyelőre csukott Bibliát, és próbálok gyenge pontokat keresnék.
Ha őszinte lenne a hitem, most elmormolnék egy rövid imát.
Játszi könnyedséggel hárítja a csapást, és felnevet - reszelős, őrült hangja felkavarja az eddig nyugodt délutánt. Szegény, lepukkant környék ez, nem igazán akad, aki segíteni tudna, a közeliek valószínűleg vagy bezárkóztak, vagy elmenekültek. Segítséget nem hívhatok, a menekülés pedig esélytelen, még a legközelebbi templomig is. Túl kitartó ez a túlvilági förtelem.
Nem, nem érdekel, démon-e vagy sem. Azért gyűlölöm, mert az életemre tör.
Hátraugranék, de bal kézzel arconvág - eltántorodom onnan, és igyekszem nem elesni. Azt hiszem, a szám felszakadása miatt még bele is haraptam a nyelvembe... mit tegyek? Hogy éljem túl? Hogy tudnám kihasználni az Egyház erejét egy olyasvalakivel szemben, aki a küzdelemért élt, és azért is halt meg?
Köpök egy véreset, és újra mozgásba lendülök. Legalább csináljak valamit, ha esélytelen is, azzal is csak húzom az időt.
-Felesleges, féreg! - most először szólal meg, s a szavai semmivel sem emberibbek, mint a nevetése. Megtorpanok a meglepetéstől, majd hátrálok pár lépést.
-Miért vagy itt? Miért támadsz engem? - ujjaim rászorulnak a markolatra, ahogy a szemébe nézek. Színtiszta őrületet és pusztításvágyat látok: emberi érzelmek egy vadállat testében. Félelmetes, és bármilyen furcsa...
...tiszteletet ébreszt bennem.
-Minek kell indok? - nevet fel újra, majd támadásba lendül. A szemébe nézek, ahogy hárítok, a bal csuklómmal is támasztva a buzogány nyelét: fájdalom hasít mindkét karomba, de állom.
Olyan, mint én. Más a szenvedélyünk, de ő is csak hódolni akar neki.
-Dögölj meg, pap! - nem, a gondolkodás nem segít semmit. Nem húzódik vissza, továbbra is a buzogányomnak feszíti a fegyverét, és vigyorog. Legalábbis... azt hiszem.
-Azt hiszed, segíthet bármin is a dühödt tekintet? Véged van!
Felettébb kellemes beszélgetőpartner, de most oda se figyelek arra, amit mond. A Biblia kinyitása nélkül nehezebb, és lassabb, de elég ideje szobrozunk már, úgyhogy...
Kinyújtom a bal karom.
Sacra Lux.
A fénysugár közvetlenül a démonba csap, és bár én is érzem a forróságot, ő egyenesen felüvölt - összeszedem minden erőm, és nem kapok a fülemhez, ehelyett amíg a fájdalommal foglalkozik, összeszedve minden erőm vágom arcon a buzogányom tüskéivel.
Hátratántorodik, de már készül is az újabb támadásra. Nem látok rajta sérülést, és ez aggasztó... azért volt erő a csapásomban, és ha alig érezte meg, akkor nehezebb a dolgom, mint gondoltam... hacsak nem használom ki az előnyöm.
Kinyitom a Bibliám - a Rosarius tehetetlenül hullik a földre, most nem veszem hasznát. Jobbomban a fegyverrel, balomban a könyvvel várom, de mintha csak toporogna. Fél. Nem akarja újból érezni a fájdalmat.
Akkor én kezdeményezem. Megindulok felé, és mikor a közelébe érek, hirtelen magam elé tartom a Bibliát.
-Sacra Lux! - kiáltom, mire összerándul, és a feje felé emeli védekezőn a kezeit. Hiába vár a fényre, ehelyett meglendítem karom, és az egész testem lendületével olyat vágok a bal csuklójára a fegyverrel, hogy majdnem kiejtem ujjaim közül.
Reccs.
Na, most már sikerült. Lehet akármilyen harcias, az alkarja szilánkosra törése megállítja. Elengedi a kardot, bal kezéhez kap, és ismét felordít. Hátraugrom, és ismét magam elé emelem a Szentírást.
Most megismered a fájdalmat, démon. Sacra Lux.
Ismét pontosan talál az égető sugár, és az üvöltés fülsiketítővé válik. Némán nézem, ahogy nehezen feláll, és meglepő gyorsasággal elkezd futni, még a fegyvert is itthagyja. Ki tudnám végezni? Talán, de nem akarom.
-Még találkozunk, pap! Megbánod még, esküszöm...!
Nem válaszolok. Elengedem izmaim, s ahogy puffanok a földön, lihegve nyúlok el, nem törődve ruhám tisztaságával.
Nyertem. Életben maradtam.
De csak szerencsém volt.

Mennyi idő telt el? Öt perc? Félóra? Nem tudom, de ahogy felkelek, rögtön meglátom a két alakot közeledni. Egy magas alak, és egy... félangyal? Mit keres itt egy ilyen páros? Csak nem...
-Ti küldtétek a démont? - nézek rájuk, közben úgy-ahogy lesöpröm a piszkot a reverendáról.
Nem felelnek. Ekkor tűnik fel a nefilim kezében lévő könyv.
-Ti küldtétek!? - válik dühösebbé a hangom, de még mindig nem érkezik válasz. Az alacsonyabb kinyitja a kötetet, kivesz belőle egy lepecsételt levelet, és átnyújtja nekem. Aztán megfordulnak, és szó nélkül távolodni kezdenek.
Mi a franc? Rájuk akarok támadni, kiverni belőlük a választ, de... rossz előérzetem van. Valami óvatosságra int; nem csinálok hát semmit, csak felveszem a földről a Rosariust, elpakolom a felszerelésem, majd elindulok hazafelé. Majd ott kinyitom, amit adtak.


Ötezer váltópénz. Ennyit ajánlok. A munka: őrködés és kíséret. Menj a Kronesburg melletti romhoz egy hét múlva hétfő reggelre. Felszerelést hozz bőven.

...Felszerelést hozz bőven. - olvasom el még egyszer a mondatot. Kronesburg... hallottam már róla, állítólag nekromanták használják rejtekhelyként a romokat.
Harcosokat kerestek. Hát... velem pont mellélőttek.
Semmiképpen nem illek oda. Csak hátráltatnám őket. Éppen ezért...
...nincs az az Isten, hogy kihagyjam.

Leszállok a lóról, és kantárszáron vezetve közelítek a romokhoz. Pár alakot már meglátok, s próbálom felmérni, kik is ők. A reverendám felett egy barna utazóköpenyt is viselek, ez alatt pedig ott lapul mindenem, ami hasznos lehet: a buzogány, a Biblia (benne a Rosariussal), a Hanglopó, és a... tolvajkulcs.
Nem, nincs az az isten, hogy visszaadjam a tulajdonosának, akitől loptam. Túl hasznos ahhoz.
Mikor észreveszem a már ismerős párost, megnyugszom: jó helyen járok, jó időben. Megkötöm a hátasom egy távolabbi fához, és immáron egyedül csatlakozom a csapathoz (?). Magamtól nem szólok senkihez, egyelőre csak várok, és igyekszem minden hasznos információra felfigyelni.
Jobb, ha nem tűnök ki az itt lévők közül. Hatékonyabban tudok szórakozni.

Higgyétek el, nincs rosszabb egy éhes falánkság démonnál. Épp egy kisebb faluból rohantam ki, kezemben egy jókora szelet disznóhússal, nyomomban pedig két őrrel, akik a kaputól indultak utánam a mészáros kiáltására. Miért akarnak elkapni, csak egy darab hús, a mészárosnak több száz disznaja van, bármikor visszatermelheti, amit most elvittem tőle. Hátrafordultam, hogy megnézzem, mi a helyzet az őrökkel, mikor felbuktam. Egy fa gyökere nyomakodott ki a talajból, és nem láttam. Az őrök persze utolértek, és rögtön a torkomnak szegezték a kardjaikat, és követelték vissza a húst. Mint mondtam, nincs rosszabb egy éhes falánkság démonnál. Kipördültem a kardjaik alól, amik nem sokkal a nyakam mellett álltak bele a földbe, felpattantam, majd a kezemben tartott húsdarabbal úgy töröltem képen az egyiket, hogy azt sem tudta, merre van kelet és merre nyugat. A másik már jött is, előle kitértem, és a háta mögé kerülve egy picit megkocogtattam a térdhajlatát, amitől összecsuklott. Felmarkoltam a húst, és ismét rohanni kezdtem, de beleütköztem valakibe. Egy csuklyás alak és egy nefilim. Itt éreztem ma először, hogy végem van. De nem jött el a várva várt kaszás, csak átnyújtottak egy levelet. Valamit nem értettem, de mire megkérdeztem volna, már eltűntek. Végeredményben mindegy is, a levélben annyi állt, hogy jó harcosokat keresnek Kroenensburg városában. Mit volt, mit tenni, ennél minden jobb. Hopp, jobb is, hogy eszembe jutott, hátra néztem a két őrre, akik még mindig próbálták rendezni soraikat. Jó nagyot suhinthattam azzal a hússal, ha az úgy kikészült. Amilyen gyorsan csak lehetett, már el is tűntem, és az első nem-őr párostól kértem útbaigazítást Kroenenburg felé.
Majd háromnapi járóföldre voltam, mikor megpillantottam a romos falakat, valamint két alakot, akiket messziről nem tudtam beazonosítani. Remélem nem őrök. Közelebb érve, a két alak rendkívül ismerősnek tűnt, és rá is jöttem, miért: a csuklyás, ruhákba csavart fickó volt, meg a nefilimje. Elértem őket, már beszélgető távolságba:
- Üdvözletem, ezt a levelet maguk hagyták meg nekem pár nappal ezelőtt. Miről van szó? – tértem rögtön a lényegre, mindenféle körítés nélkül.

Megérkeztek tehát mindannyian, és mielőtt a nézeteltéréseitek miatt egymás torkának esnétek, a magas alak int: Kövessétek! Levezet benneteket a romokba, ahol az angyalromokat kísérteties izzás lengi be: Érezhető a gonosz jelenléte. Az első képen látható hídon átvisz benneteket, aminek a végén csuhás alakok állnak: Nekromantának tűnnek, amikor viszont közelebb értek nem evilági hangon üvölteni kezdenek, és kétes eredetű csápok indulnak felétek. Már tudjátok, mi ez: Mélységi. A magas férfi egyetlen legyintésével megállítja a csápokat, majd szent fénnyel lesodorja a kultistákat. Amiután átvezet benneteket a hídon, és megálltok egy hármasútnál, utasításokat ad, papíron:

Alicia, Amelia, Tyrwel: "A jobbra eső járatban kultisták fészkelnek. Legyőzni nem tudjátok, de tartsátok fel őket!" - Egyértelmű a parancs, addig legyen a post, amíg leértek, és megpillnatjátok a 4 kultistát. Beszéljétek meg a felállást, támadni nem kell még!

Bane, Gerard, Yrsil: "A balra eső járatban nekromanták fészkelnek. Zúzzátok össze őket!" - Ti se támadjatok még, három nekromanta az ellenfeletek. Tervezzétek meg a felállást!

Ashe, Hilde, Wilhelmina: "Őrizzétek a hidat míg nem vagyok itt! Semmi sem juthat át!" - Fog is jönni valami, hiszen miután a többiek eltűnnek, valami csuhás közelít felétek. Látjátok rajta, hogy a fele sem tréfa, hát még amikor közel ér! Ez egyszerre kultista és nekromanta. 4-es szintig mindent tud használni, és erős is. Döntsétek el, hogyan álltok ki ellene, de a harcot hagyjátok meg következő postra!

Astonien, Norven: A férfi int, hogy kövessétek, majd egyenesen megy tovább. Lementek egy lépcsőn, és amint leértek, leveszi csuklyáját és felfedi magát: Esroniel von Himmelreich az. Keressetek meg az interakcióval!

Ennyi lesz, aki nem írt előzőbe írjon, mert ha második köre sem lesz, ki kell, hogy zárjam a küldetésből! Határidő szombat éjfél!

Jó munkát!

Mikor közelebb érek és leszállok a lóról már látom, hogy többen is ácsorognak már a két alak közelében, akiket eddig a romok takartak, ráadásul nem mást is megpillantok közöttük, mint az inkvizítort.
~ Ez nem lehet igaz! Szerintem valami átok ül rajtam, hogy állandóan az utamba sodorja a papot. Lehet, nem ártana végérvényesen pontot tenni ennek a végére? ~
Azonban erre most sem az idő, sem a hely egyelőre nem alkalmas, de tudomásul kell vennem, hogy nem árt majd szemmel tartanom és lehetőleg nem engedni a hátam mögé, hiszen biztos megfordulnak benne hasonló gondolatok, mint bennem.
A magas alak és a nefilim nem sokat habozik, láthatóan úgy vélték mindenki itt van, aki kell, mert intettek, hogy kövessük őket.
~ Szép kis csapat jött itt össze. Gondolom a feladat sem lesz kicsi. ~ ébredt fel bennem az izgalom, ami a nehéz küldetések sajátja.
A furcsa fényjelenség, ami a romokat hatja át, a gyanúmat igazolja és bár nem vagyok varázsos, még engem is megérint valami sötét borzongás, ami innen ered.
Egy hídon lépkedünk át megbízóink vezetésével, mikor feltűnnek a másik végén a csuhások. Mivel vezetőink nem torpannak meg, én is megyek tovább, a izmaim azonban megfeszülnek, készen rá, hogy kardot rántsak. Talán nekromanták?
Hamar kiderül, hogy nem! Az üvöltésük hátborzongatóan visszhangzik és a köpenyek alól kikígyózó csápok sem a halottkeltőkre utalnak, hanem valami sokkal ijesztőbbre…...pokolibbra.
Azt hittem, hogy nekünk kell velük majd megküzdenünk, így kardot rántottam, de a magas alak könnyed mozdulattal dermesztette meg a tekergőző nyúlványokat, majd égi fényt idézett és egyszerűen lesöpörte a kámzsásokat a hídról.
~ Nem semmi! Ha ilyet tud, akkor vajon mire kellünk mi? Mivel nézhetünk szembe még? ~ nyilalt belém a kérdés, de persze eszemben sem volt visszafordulni.
A híd végén útelágazás várt minket és a páros megállva, mindenkinek egy papírdarabot nyomott a kezébe, továbbra sem törve meg beszéddel a csendet.
~ Vajon némák, vagy valami fogadalom? ~ tippelgettem hasonlóan csendben fürkészve őket, de aztán az írásra fordítottam a figyelmem.
"A jobbra eső járatban kultisták fészkelnek. Legyőzni nem tudjátok, de tartsátok fel őket!"
Jó páran ácsorogtunk ott és mivel a levél többes számot használt reménykedtem, hogy nem csak nekem szól, mert ha azok a kultisták, akiket az előbb láttunk, akkor nem lesz semmi feladat teljesíteni az utasítást.
Mivel az nem segített semmin, ha tanácstalanul toporgok ott, elindultam a megadott járat felé, feltételezve, hogy többen is jönnek majd utánam. Két alak mozdult arra velem együtt, egy nő és egy férfi.
~ Tehát valószínűleg ennyien leszünk. ~ vontam le a következtetést, ahogy megálltam, hogy bevárjam őket.
- Üdvözlöm a hölgyeket! – szólalt meg a tünde férfi elsőnek.
- Azt hiszem, itt nem sok "hölgy" akad, ha ezt a munkát ránk bízták. - felelem egy vigyorral .
A sötét köpenyes lány arcán feldereng egy halvány mosoly.
- Ezek szerint mindhármunknak ugyanaz a feladat jutott - jegyzi meg, majd a karján fészkelődő bagoly fején nyugtatóan simít végig.
- Valaha bárki találkozott már velük korábban?
- Még nem is hallottam róluk, így fogalmam sincs, hogy milyenek. – válaszol a férfi, ahogy fürkész pillantása végigvándorol rajtunk, mintegy felmérve mire lehetünk képesek. - Megtudhatnám a becses nevét? Én Tyrwel Ghlan vagyok. – kezdeményez ismét a tünde.
- Én is csak pletykákat arról, hogy állítólag vannak olyan lények, akik ellen még a most feltűnt nefilimek is kevesek és ezek a kultisták vagy mik, őket imádják istenként. De persze ez csak szóbeszéd. - vonom meg a vállam. - A nevem Amelia......Tewelon és zsoldosként keresem a kenyerem. - érintem meg a hátamon lévő kardokat. - Gondolom mindenkit a néma langaléta hívott ide, akit a nefilim kisér?
- Alicia Zharis - mutatkozik be a másik lány. - Jómagam nekromanta vagyok – jegyzi meg apró szünet után, amivel kivívja, hogy alaposabban megnézzem magamnak.
Bólintása után, amivel jelezte, hogy őt is a két alak hívta ide, azonban inkább a dolgunkra koncentráltam.
- Mennyire étetek a harchoz? – tér a lényegre azonnal Tyr, miután ő is jelezte, hogy szintén így került ide. - Én ex-őrző kapitány volnék, de történt pár dolog. Jelenleg Hellenburgi városőr vagyok, meg amolyan vándor.
Még a bemutatkozás előtt felmértem a másik kettőt és bár nem rajongtam a nekromantákért, most valószínűleg nem jön rosszul, ha valami alvilági lények szolgáival kell megküzdenünk. A tünde férfiről meg messziről lerítt, hogy köze van a katonasághoz, így nem ért váratlanul a bejelentése.
- Mint említettem zsoldos vagyok, ez a kenyerem és.....még életben vagyok, szóval azt hiszem elboldogulok. - adok választ a kérdésére. - De ilyenek ellen még sosem harcoltam. - teszem hozzá, hogy ne áruljak zsákba macskát.
- Tekintve, hogy afféle mágus volnék, fizikai harchoz gyakorlatilag semmit sem értek, a holtak viszont jó támogatók lehetnek. Mindemellett vándorló életmódot folytatok – teszi le a voksát a másik lány is. - Ezzel a népséggel azonban még nem futottam össze korábban.
Ez nem jó hír, hiszen így valószínűleg fogalmunk sincs mivel és hogyan harcolhatunk azok ellen, akik a folyosón az utunkat állják majd és akik ellen tartanunk kéne magunkat. Egy pár percig néma csend ereszkedik közénk, amit a tünde erős, határozott hangja tör meg.
- Én leszek a vezér, ha nincs ellenvetésetek ellene. Célom, hogy mindenki épségben maradjon. Nos indulhatunk?  - néz ránk kérdőn, ahogy előhúzza a kétkezes kardját jelezve, ő már tettre kész.
- Ha mágus vagy, akkor csinálhatnál valamit, amivel fel tudnánk mérni a helyzetet, hogy mivel állunk szembe. Maradj hátul. – mondja a nekromantának, majd felém fordul. - Ha zsoldos vagy, akkor mellettem a helyed.
- Még lenne valami, mielőtt nagyon nekiindulnánk - szólal meg a lány. - Nekromanta vagyok, holtakat idézek - kezdi bele. - Nem lenne biztonságosabb, ha ők haladnának előttünk? Ha el is pusztítják őket, visszahívhatom őket, így míg erőm van, tudom pótolni a veszteségeket.
Én általában egyedül dolgozom, így a csapat munka nem az erős oldalam, ezért nem tartom rossz ötletnek, hogy Tyr vezessen minket egyelőre, addig míg nem okoz csalódást.
- Számíthatsz a kardomra. – bólintok Tyr felé ezért. - Jó ötlet, ha azokat a.....lényeket küldjük előre, - értek egyet Alicia-val, - és a madarad? Nem tudja kikémlelni őket? Vagy mire jó? - kérdezgetek tovább, mivel jó ezt előre tudni, főleg, hogy ténylegesen nem tudjuk mivel állunk szemben.
- Nyugodtan hívhatod őket hulláknak is, ha az jön a nyelvedre - vonja meg a vállát habozásomra a nekromanta. - A madaram sajnos nem tud beszélni . Jó lenne felderítésre, de úgy érzem, nem ez a megfelelő alkalom hozzá. Inkább támad – magyarázza, miközben megmutatja a bagoly lábain lévő vaskarmokat. - De kémkedésről adtál egy jó ötletet, és ha megállhatunk egy kicsit... – és ezt is teszi. - Képes vagyok egy holt szemén keresztül látni. Ha először ki szeretnénk deríteni, milyen helyzetben vannak, nos... Védtelen maradok, valamint mozdulni sem tudok arra az időre, míg egy csontvázon keresztül nézelődöm.
Ennyivel is okosabb lettem. A terve is tetszik, hiszen ez ránk nézve sokkal veszélytelenebb lenne mindenképpen. A fene tudja mire képesek ezek a kultisták!
- Egyelőre csak tudjuk meg mifélék ezek. – bólintok. - Míg te nézelődsz, addig megvédelek, ha kell. - nyugtatom meg, lecövekelve mellette.
A tünde is egyetértően bólint a nekromanta tervére.
- Hálás köszönetem – biccent felém Alicia, aztán megidéz egy csontvázat – ezt sosem leszek képes megszokni.... - , majd az egyik mellé lépve a homlokára tesz a kezét. Pár pillanat múlva annak vörösen kezd izzani a szeme, ami valószínűleg azt jelenti, hogy sikerrel járt.
Így aztán megszületik a felállás, jóval előttünk megy a két csontváz, hogy kikémlelje előttünk az utat, aztán jövünk mi Tyr-rel és a legvégén zárja a menetet Alicia, hiszen őt védenünk is kell.
- Akkor mindenki tudja a dolgát. – zárja le a tervezgetést a tünde férfi és nekiindulunk.
Mikor a megidézett holtak egy kanyar után meglátják az utat lezáró négy köpenybe burkolózó alakot, Alicia halk figyelmeztetésére még azelőtt megállunk, hogy a kultisták minket is meglátnának.
Mivel az utasítás az, hogy tartsuk fel őket, így várni kényszerülünk, ami talán arra is jó, hogy megtudjuk miféle szerzetekkel van dolgunk, mit tesznek az Alicia által idézett lényekkel, így talán felkészültebben várhatjuk őket.

Hamarosan megérkezik a megbeszélt pontra, azonban előtte a lovát biztos távolságban lazán kiköti. Bármikor el tud szabadulni vész esetén. Alig érkezik meg a többiekhez, mikor a magas alak int, hogy kövessék. Gyorsan felzárkózik, sőt közelharcos lévén az elsők közé oson. Sosem járt ezen a helyen, de ahogy elnézi, lehetségesnek találja, hogy a kard ide lett rejtve. Nem bizalom gerjesztő, sőt a bőrén érzi a gonosznak jelenlétét. Egy hídon kelnek át, s tőle telhetően próbál halkan és nyugodtan haladni. Előttük nem messze csuhás alakok tűnnek fel. Közelebb érkezve számára fura nyelven szólnak, azonban a vezetőjüknek lelöki őket egy kézlegyintéssel. A keze különben a kézkezes kardja markolatán pihen, hogy szükség esetén bármikor előhúzhassa. A hídon átérve három felé szakad az út, így nézi különös férfit, hogy itt mit fognak tenni? Nem szólal meg, hanem papírokat osztogat nekik. Mivel ő esik legközelebb, ezért ő kapja az első cetlit. Félrevonul, hogy a papíron levő írást elolvassa. Sosem volt dolga kultistákkal, azonban ex-őrzőként úgy érzi, ha ez parancs, akkor végre kell hajtania. Elindul egyedül, mit sem sejtve, hogy utána még ketten tartanak vele. Mikor a járatban eltűnt, akkor megáll egy időre, hogy hideg fejjel tovább gondolkodjon. Alig tele bele két perc, de máris ott van a sarkában a két nő. Bevárja őket, mert talán nem véletlenül haladnak erre.
- Üdvözlöm a hölgyeket! – szól hozzájuk, de kissé rideg távolságtartó hangnemében. Mindkettő mosollyal üdvözli, és furának tartja, hogy nem szóval fejezték ki magukat. Nem ítéli el őket ezért, hanem fülel. A bagylos kifejezetten ismerős neki, sőt pár pillanat múlva rájön, hogy hol találkozott vele. Némán biccent az állatnak, majd mikor szóhoz jut, magához ragadja a kezdeményezést.
- Még nem hallottam róluk, ezért fogalmam sincs, hogy milyenek valójában. – adja meg a saját részéről a választ, miközben a tekintete az ismeretlen lányra vetül. De néha elidőzik Alián is. Szembefordul az ismeretlennel, s egész hajmeresztő módon érdeklődik.
- Megtudhatom a becses nevét? Az enyém Tyrwel Ghlan – hallatja a hangját, de kezét nem nyújtja oda. Számára leginkább egy megtűrt személy, akivel vagy ki fog jönni, vagy hamarosan elválnak az útjaik.  A társalgás után ő lesz hallgatag. Mindkét partnere szavára odafigyel, s ez jól megfigyelhető rajta. Nemsokára egy új témát vet fel.
- Mennyire értetek a harchoz? – hangja komoly, s egyáltalán nem látszik rajta, hogy viccelne ezzel. Fogalma sincs, hogy a partnerei eddig mennyit küzdöttek az életükért? Van e tapasztalatuk egyáltalán? Hogy példával járjon előttük, így megosztja velük a volt rangját.
- Én ex-őrző kapitány volnék, de a sors másképp rendezte el. Jelenleg Hellenburgi városőrség tagja vagyok, meg amolyan vándor. – fejezi be a beszédét, majd szája egy jó darabig csukva marad. Magában a másod unokahúgára gondol, akit meg kellett volna védenie, de útjaik különváltak. Jelen pillanatban a védelmező szerep érzése kezdi átjárni lényét. Túl kell élniük ezt, hogy tovább küzdjenek. Milyen lelombozó ha belegondol bárki?  
- Én leszek a vezető, ha nincs kifogásotok ellene. Célom, hogy mindenki épségben maradjon. Indulhatunk? – hallatja a hangját, miközben félre áll, hogy minden gond nélkül kikerüljön a kardja a helyéről.
- Ha mágus -féle vagy, akkor tehetnl valamit annak érdekében, hogy felmérjük a helyzetet. Emellett maradj hátul.
Szól Aliának, aztán Amelia felé intézi a szavait.
- Ha zsoldos vagy, akkor mellettem a helyed. – ha sikerült leegyeztetni mindent, akkor nem marad más hátra, mint előre. Felvesznek egy alakzatot jóformán. Hátul Lia található, majd Amelia és Tyr, míg elől két halott.
- Akkor tudja mindenki a dolgát. – veti oda, kissé halkabban. Megállnak, mielőtt még a kultisták szeme elé kerülnének. Marad a várakozás.

Rajta kívül vannak még néhányan, akik - itteni megjelenésükből ítélve - ugyanerre a feladatra jöttek. Eltűnődik azon, hogy vajon mindenkit ugyanolyan módon hívták-e meg, mint Aliciát, közben igyekszik pár arcot megvizsgálni, hátha ismeri őket. Halvány mosoly jelenik meg rajta, ahogy pár vonás feldereng emlékei közül - talán mégsem lesz olyan vészes ez a küldetés, mint azt elsőnek hitte. Viszont... Pontosan miről is van szó? Mert az addig rendben van, hogy ismerős közegben találta hirtelen magát - többé-kevésbé -, de az nem biztosítja azt, hogy nem csalták csapdába. Mire megy ki ez a játék?
Az ismeretlen intésére bizalmatlanul végigméri ismét őt, megemeli kezét, mire Voile odarepül hozzá, elengedve azt az ágat, ahol megpihent pár percre, majd letelepszik a nő karjára. Most már indulhat.
Gyanakodva követi, vannak fenntartásai, mindennek ellenére megteszi azokat a lépéseket előre, hogy ne maradjon le. Lefelé menet rossz érzése támad - bizonyára az izzástól, na meg attól a negatív, kellemetlen levegőtől, ami körüllengi a romokat. Nebelvoile azonnal megrázza magát, idegesen borzolódik fel tollazata, nyugtalanul lépdel. Bőven elegendő ok már ez is arra a nő számára, hogy azt mondja: köszönte szépen, de ő távozik, azonan ha valóban elmegy, nem fogja megbánni? Az is lehet, hogy igen. Pláne akkor, ha legközelebb összefut egy itt megjelent alakkal, elvégre ha ép bőrrel tér valaki vissza, az azt jelenti, hogy megúszta a küldetést, és nem kevés summában részesült mellette. Alicia közel sem egy kalandvágyó fajta, de ami kell, az kell, és a veszélyek vállalása elengedhetetlen ahhoz, hogy újabb és újabb tudással, felszereléssel gazdagodjon - és természetesen pénzzel. Ezek pedig szükségesek ahhoz, hogy túléljen, hogy egyre közelebb kerüljön céljához.
- Nyugalom, Voile - súgja madarának, és végigsimít az állaton, mire az kissé megnyugszik a finom, kedves érintéstől.
Ahogy leérnek, körbenéz az épületben. Lenyűgözőnek találja a helyet, de ennek nyomát sem lehet látni arcán; mindössze megszemléli a környezetet futólag, figyelmét aztán tereli is vissza az eléjük táruló útra, pontosítva: a hídra. Még el is gondolkodik azon, hogy vajon miért nem látogatott el eddig ide, elvégre egy nerkomanták által lakott hely, túl sok baja csak nem lehet ilyen környezetben, de a válasz egyértelmű: nincs itt feladata, minek jöjjön akkor?
Közelednek, a túloldalon pedig pár alak körvonala rajzolódik ki. Első pillantásra kaszttársainak tűnnek, így enyhe kíváncsisággal fordul a vezető páros felé, hogy mégis mihez kezdenek. Megfordul a fejében, hogy talán ők is szövetségesek erre a pár órára, ám amikor a csuklyások felüvöltenek azon a különös hangon... Alicia megtorpan, részben azért, mert ötlete sincsen, mégis miféle teremtmény hörög így, és az ismeretlenség felé nem megy meggondolatlanul, másrészt mert Voile is olyan nyugtalanná válik ettől, hogy durván csapkodni kezd szárnyaival. A sötét tünde ügyetlenkedve lépdel kicsit odébb, hogy ne tartóztasson fel senkit, és hogy madara ne tegyen még apró kárt se senkiben. A kétes eredetű csápok csak fokozzák a bagoly idegességét - a tünde érintése ellenére is felrepül a magasba, hogy minél távolabb legyen attól a borzalomtól, ami előttük van.
A nő ingerülten fordul menetirányba, és pontosan abban a pillanatban csap le a szent fény, akkor söprődnek le az ellenségként kezelendő személyek. Igyekszik a lehető legkevésbé kimutatni megrökönyödését, de pár vonást így sem képes elrejteni. Lázasan próbál emlékei közt valaki olyat keresni, aki képes ilyesmire, aki megjelenhet itt, aki fáradt azzal, hogy összegyűjtsön egy igencsak sokszínű csapatot, de senkit nem talál. Akik eszébe jutnak, azoknál is esélytelen, hogy itt kössenek ki. Az viszont egyértelmű, hogy valamelyik istenfélő, tehát neki, Aliciának is megfontoltan kell cselekednie, nehogy megbánja.
Felpillant a még mindig levegőben lévő madárra kissé aggodalmasan, végül, hogy lemaradását behozza, gyors léptekkel zárkózik fel. Bizonyára utolsóként sétál és ér át a hídon, ekkorra már Voile is odasiklik, érzékelve, hogy elmúlt a közvetlen veszély. Nem mondható még békésnek, szinte sugárzik belőle a nyugtalanság, mindenesetre visszatér gazdájához és annak karjához.
A hármas elágazásnál állnak csak meg. Ekkor a ruhákba bugyolált alak mindenkinek egy-egy cetlit ad, és habozva bár, de elfogadja sajátját. A fecnin ez áll:

"A jobbra eső járatban kultisták fészkelnek. Legyőzni nem tudjátok, de tartsátok fel őket!"

Hitetlenkedve pillant fel a lapról, és már számonkérné az ismeretlent, hogy ez mégis mekkora badarság, viszont végül mégsem szólal meg. Elfojtja kitörni készülő kérdéseit, az egyéb nem túl kellemes megjegyzéseket, az ellenségeskedő hozzászólásokat, azonban figyelembe kell vennie, hogy a másik mennyivel erősebb lehet nála. Pillanatok alatt legyűrte azokat a különös egyéneket, és ez már egy elég jó ok ahhoz, hogy ne merjen felszólalni. Cseppet sincs ínyére a helyzet, de jelen esetben sok mást nem tud tenni: teljesíti a rá kiszabott feladatot. Bízni egyáltalán nem bízik benne, de megadja neki az esélyt arra, hogy gyakorlatilag pajzsként felhasználhassa - elvégre erre kérte fel őt, hogy élő pajzsa legyen. Feltűntette ezt tisztán és érthetően, azonban Alicia minek is vállalta el...?
Jobban belegondolva többen is lehetnek majd vele. Tekintve, hogy többes számot használt... Igencsak jól felkészült erre, alapos tervezés állhat emögött, és csak reméli, hogy ezen feltételezése valós, nem csak egy naiv elképzelés. Rossz beosztás esetén bukásra ítéltetett ez a küldetés, ezt pedig szeretné elkerülni, legyen bármi is az ára. Nem akarja itthagyni a fogát, és ennek érdekében hajlamos felfedni lapjait, még ha nem is szívesen, de megtenné.
Vesz egy mély levegőt, melyet lassan fúj ki, ezt követően tanácstalanul néz baglyára, aki a szokásos gunyoros tekintetével figyeli a nőt. Nem tud ő se ajánlani semmit, így hát nincs más hátra, mint előre: megindul a jobboldali járat felé. Nem néz körbe, még a mozgolódás hallatán sem, hiszen fölösleges: vannak, akik más irányba tartanak, ez egyértelmű. Járását igyekszik a lehető leglazábbá tenni, mivel nem akarja, hogy a feszült lépések elárulják, milyen kényelmetlenül is érzi magát jelenleg ebben a közegben.
Mindössze egy nőt és egy szőke elf férfit vesz észre, akik ugyanoda tartanak, akárcsak ő. Utóbbiban egy ismerős vonásait véli felfedezni, mire kissé megnyugszik, hiszen mégiscsak kényelmesebb egy már látott személlyel összedolgozni, viszont a nőről semmit sem tud. Hogy még mögötte jönnek-e ebbe az irányba, egyelőre fogalma sincsen, de nem is áll szándékában emiatt visszanézni, jobb felmérni, kikkel van dolga.
- Üdvözlöm a hölgyeket! - köszönti Tyrwel őket a maga távolságtartó hangszínével, mire a sötét tünde egy aprót biccent. Ha a látszat nem lett volna elegendő, hát a hang biztosan, mivel az sem egy idegené, valóban ez az elf az, akivel korábban már összefutott.
- Azt hiszem, itt nem sok "hölgy" akad, ha ezt a munkát ránk bízták - feleli erre a másik egy széles vigyorral, és a harmadik fél is megenged erre a kijelentésre egy halvány mosolyt.
- Ezek szerint mindhármunknak ugyanaz a feladat jutott - jegyzi meg csak úgy mellékesen bevezetésként, és a karján izgatottan toporgó baglya fején végigsimítja ujját. Nem szeretné, ha félelmében ismét eszeveszettül csapkodna, majd elrepülne percekre, ahol vélhetően ugyanolyan nagy veszélyben van, akárcsak a földhöz közel.
- Valaha bárki találkozott már velük korábban? - érdeklődik.
- Még nem is hallottam róluk, így fogalmam sincs, hogy milyenek - válaszol elsőként a tünde, miközben gyorsan megvizsgálja társait. Nos, ez nem vezeti őket előrébb, de számított erre a válaszra. Ő sem tud semmit, miért is várná el bárkitől, hogy informált legyen ezekkel a kultistákkal kapcsolatban?
- Én is csak pletykákat arról, hogy állítólag vannak olyan lények, akik ellen még a most feltűnt nefilimek is kevesek és ezek a kultisták vagy mik, őket imádják istenként. De persze ez csak szóbeszéd - vonja meg a vállát a nő. Rögzíti elméjében az elhangzottakat, egy biccentéssel köszöni meg a tájékoztatást. A megállításukban ez nem fog szerepet játszani, viszont ez a kis morzsa is több, mint a semmi, és ő értékeli még ezeket az apróságokat is.
- Megtudhatnám a becses nevét? Én Tyrwel Ghlan vagyok - mutatkozik be a férfi, ezzel együtt feltéve a másik kilétével kapcsolatban a kérdést, azonban kezét nem nyújtja oda, mint ahogy azt általában szokás.
- A nevem Amelia......Tewelon és zsoldosként keresem a kenyerem - érinti meg a hátán lévő kardokat, alátámasztva ezzel kijelentését.
- Alicia Zharis - jön az ő köre bemutatkozás terén. - Jómagam nekromanta vagyok - teszi még hozzá, csak hogy azonnal tisztázza, miféle szerzet is ő valójában. Most derüljön ki, ha valamelyiküknek van egy enyhe ellenszenve, ami miatt nem hajlandó együtt dolgozni vele. Ha később kerülne arra sor, hogy miféle kasztba tartozik is ő, csak kellemetlenné tenné a helyzetet mindenki számára. Meglepetéseket most nem érdemes okozni a csapattársaknak, normális esetben viszont mélyen hallgatna erről a számára kicsinek számító tényezőről.
- Gondolom, mindenkit a néma langaléta hívott ide, akit a nefilim kisér?
Erre Alicia csak egy igenlő bólintással reagál.
- Mennyire étetek a harchoz? - vetődik fel a következő téma, ami most elég fontos.
A bemutatkozást gyorsan lezavarták, egyéb, használható információkat is igyekeztek megosztani, amit ellenfelükről tudhatnak, így más, ami megvitatás tárgya lehetne, nem igazán maradt - ezt leszámítva. Jobb is, ha nem fecsérlik az időt, hanem tömörem megfogalmazzák azt, amit közölni szándékszanak, és ez eddig így is ment. Első nekifutásra a nekromanta számára úgy tűnik, marad is ez a felállás. A férfit nem úgy ismerte meg, mint egy beszédes alakot, ő magát sem tartja szócséplőnek, csak a különleges eseteket leszámítva, és az eddigiek alapján Amelia is lényegretörő.
- Én ex-őrző kapitány volnék, de történt pár dolog. Jelenleg Hellenburgi városőr vagyok, meg amolyan vándor - kezdi Tyrwel a kört, még mielőtt ő kaphatná meg ugyanezt a kérdést.
- Mint említettem, zsoldos vagyok, ez a kenyerem és.....még életben vagyok, szóval, azt hiszem, elboldogulok - ad választ az ember. - De ilyenek ellen még sosem harcoltam - teszi azért még hozzá, hogy ezt is tisztába tegye.
Jó indítás. Tapasztalt harcosok, viszont hiába van mindez, ha fogalmuk sincs arról, miféle ellen kerül eléjük. Aliciára ugyanez igaz, mindössze meglévő képességeit használhatja fel okosan, és nagy valószínűséggel így is fog tenni. Mit ne mondjon, öngyilkos vállalkozás ez az egész, de már nem fordulhatnak vissza.
- Tekintve, hogy afféle mágus volnék, fizikai harchoz gyakorlagilag semmit sem értek, a holtak viszont jó támogatók lehetnek. Mindemellett vándorló életmódot folytatok - mondja némi mérlegelés után. Csupán pillanatokig kellett eltűnődnie azon, hogy megosztásra kerülhetnek-e ezek az információk, vagy inkább hallgassa el, hiszen sosem lehet tudni, ki fog következőnek hátbatámadni. Végül arra jutott, hogy nincs mit titkolnia, mivel az csak veszélyeztetné a csapatjátékot, aminek amúgy nem egy túl nagy kedvelője. Itt viszont rákényszerül, a kelleténél talán jobban a figyelmeztető sorok miatt.
- Ezzel a népséggel azonban még nem futottam össze korábban - vallja aztán ő is be ezt a tényt, hogy számoljanak ezekkel.
- Én leszek a vezér, ha nincs ellenvetésetek ellene - jelenti ki a férfi, a sötét tünde pedig nem szól közbe, ezzel is jelezve, hogy neki teljesen megfelel. - Célom, hogy mindenki épségben maradjon. Nos, indulhatunk? - érdeklődik kardját előhúzva, majd a nekromanta felé fordul, és így szól: - Ha mágus vagy, akkor csinálhatnál valamit, amivel fel tudnánk mérni a helyzetet, hogy mivel állunk szembe. Maradj hátul - adja is ki az első parancsot, amire egy apró bólintás a válasz. Kérdés, mégis mivel lehetne szolgálatukra? Van egy ötlete, de azt valóban érdemes lenne felhoznia? Már most fel kéne fednie az első kártyát?
Mielőtt bármit is szólhatna, az őrző odafordul a másik nő felé.
- Ha zsoldos vagy, akkor mellettem a helyed.
- Számíthatsz a kardomra - válaszol a megszólított, és mivel az elf elindul, a csapat másik két tagja is így tesz.
Ez lényegében akkor lerendezve, viszont a felálláshoz még hozzá tudna tenni pár dolgot. Pillanatokon belül közli is társaival, elvégre ez sem egy olyan ötlet, amit érdemes lenne rejtegetni. Figyelembe véve, hogy mindegyikük számára ismeretlen ellenfeleik képességei, elengedhetetlen a lehető legnagyobb biztonság megteremtése, ami pedig elképzelésével talán megvalósulhat, így igen, leleplezi egyik trükkös képességét, de még nem most. Egyelőre az idézést kell terítékre hoznia.
- Még lenne valami, mielőtt nagyon nekiindulnánk - szólal meg. - Nekromanta vagyok, holtakat idézek - kezdi felvezetni az ötletét egy kis kerteléssel. - Nem lenne biztonságosabb, ha ők haladnának előttünk? Ha el is pusztítják őket, visszahívhatom őket, így míg erőm van, tudom pótolni a veszteségeket.
Talán ez a legésszerűbb opció mind közül, azonban nem kizárt, hogy a csapattagok ellenezni fogják. Mégiscsak egy nekromanta mocskos tudásáról van szó, amit többnyire nem részesítenek előnyben, így gyakran kamatoztatni sem tudja azt, amire képes.
- Jó ötlet, ha azokat a.....lényeket küldjük előre - kapja az első reakciót, valamint Tyrwel is jelzi egyetértését egy bólintással. - És a madarad? Nem tudja kikémlelni őket? Vagy mire jó? - kérdezget tovább Amelia.
- Nyugodtan hívhatod őket hulláknak is, ha az jön a nyelvedre - vonja meg a vállát Alicia a zsoldos kisebb szünetét hallva. Ő nem csap ebből cirkuszt, eleve nem válna előnyére, és már kapott bőven elég negatív jelzőt mind saját magára, mind az általa idézett holtakra egyaránt, hogy ezen ne akadjon fenn.
- A madaram sajnos nem tud beszélni - tekint aztán Voiléra. - Jó lenne felderítésre, de úgy érzem, nem ez a megfelelő alkalom hozzá. Inkább támad - fordul vissza a nő felé, és rámutat a bagoly lábain lévő vaskarmokra. Részben ez az egyik indok arra, miért nem küldi előre szerencsétlen állatát, mivel harcias jellem, a másik nem más, mint Nebel korábbi zaklatottsága. A sötét tünde úgy véli, a pettyezett tollú ilyen állapotában most képtelen lenne bármi hasznosat is tenni anélkül, csak elrontaná, ahogy ösztönei a visszahúzódásra, a menekülésre ösztönöznék. Nem a semmiért vadult meg a hídon.
- De kémkedésről adtál egy jó ötletet, és ha megállhatunk egy kicsit... - áll meg, és most jön az a bizonyos ász. - Képes vagyok egy holt szemén keresztül látni. Ha először ki szeretnénk deríteni, milyen helyzetben vannak, nos... Védtelen maradok, valamint mozdulni sem tudok arra az időre, míg egy csontvázon keresztül nézelődöm.
Ezzel gyakorlatilag mindent elárult a képességről, előnyét és hátrányát egyaránt közölte, és mintha egy kétélű pengén táncolna. Nyilvánvalóan nem ugorhatnak egymásnak, mivel veszett üggyé válna ez a küldetés, ettől függetlenül vannak fenntartásai.
- Egyelőre csak tudjuk meg mifélék ezek - reagál Amelia. - Míg te nézelődsz, addig megvédelek, ha kell - cövekel le a nekromanta mellett az ember.
- Hálás köszönetem - hajol meg egy kissé egy alig észrevehető mosoly kíséretében, de hogy ebben enyhe gúny fedezhető fel, vagy valóban köszöni, rejtély marad. Mély levegőt vesz, maga előtt látja a csontváz pecsétjét, és hamarosan, némi koncentrálást követően, derengéssel kísérve megjelenik a két, mérgező pengével ellántott élőholt, várva gazdájuk parancsára. Ő két szívdobbanásnyi időt még várakozik, aztán az egyik megidézett csontvázához lép, megérinti annak homlokát, hogy beleáramoltatassa a nekromanta sötét mágiáját. Mindössze pár másodpercig tartja ott a kezét, és amint úgy érzi, ezzel végzett, kipróbálja a képességet, valóban működik-e ellenőrzésként. A rövid aktiválásra az egyik üres szemgödörben vörös izzás válik láthatóvá, Alicia pedig ezáltal megláthatja saját magát, ahogy behunyt szemmel összpontosít. Megbizonyosodva, hogy működik a varázslat, az izzás eltűnik, a képességet ideiglenesen feloldja, és ismét elindulhatnak: csontkupacok elöl, mögöttük a közelharcosok, sor végén pedig maga a nekromanta.
- Akkor mindenki tudja a dolgát - jelenti ki végszóra a férfi.
Haladva a járatban pár méterenként megáll, hogy ellenőrizze, mi van előttük. Az idézett lények valamivel előrébb vannak, ők nem állnak meg egyszer sem, csupán a kiadott utasítást követik: menjenek. Az, hogy egy kisebb táv van köztük, tényleges védelmet nyújt a még élőknek (ki tudja, ki esik áldozatául ezeknek a rejtélyes szörnyetegeknek?), na meg azt is biztosítja, hogy Alicia időben tudjon szólni a kultisták felbukkanásakor. Nem is kell sok időnek eltelnie, hogy társai meghallják suttogását:
- Látom őket. Négyen vannak.
Szerencséjükre legyen írva, hogy pont egy kanyarulatnál tartanak, így pont nem buknak le. Az az élőholt, melyen nem alkalmazza a holtak szemét, előrébb lépdel, némileg védve a hátul lévő, kémkedésre használtat. Lassan, rozogán teszik meg a lépteket, egyre csak közelednek, de nem azért, hogy támadjanak. Fegyvereik egyelőre leeresztve lógnak testük mellett - fő feladat most az, hogy megtudják, miféle támadásra számíthatnak.

* A szokásos unalmas napok egyike volt a mai, egy Déltől úgy 30 kilométerre északnyugaton fekvő kisebb városkában akadt dolga, ugyanis futárszolgálataira szükség volt, s nem meglepő módon őt küldték el azzal a mintegy harminc Bibliával, melyre szükség akad, egy kellemetlen helyi tűz miatt. Mindez egészen egyszerűen történet, s az Eliseburgban lakozók kifejezetten kedvesen fogadták érkeztét. Az átadás sebesen meg is történt, bár azonnali indulás helyett megétkezett az egyik közeli fogadóban, hogy Kohle ki tudja kissé pihenni a szállítás fáradalmait. Mire végzett, már lejárhatta a nap az útjának negyedét, s így kissé lustán sétált ki az állathoz. Felszerszámozta azt, majd még utoljára kissé megcirógatta Kohle arcát, s felpattant rá. Nem volt szándékában sokat várakozni az indulással, ha most hazaér már biztosan nem sóznak semmit nyakára, s teljes nyugalommal henyélhet, vagy látogathat el a kovácshoz, hogy az tanítson neki pár vonást. A kötelesség a mindene, de persze azért egy kis pihenő mindenkinek jól esik, nemde? Talán egy fertályórán keresztül utazhatott, mikor egy dombosabb területen haladva egy integető alakba botlott, aki egy szekér mellett álldogált. Alacsony, vaskos kis emberke volt, s eléggé kétségbeesettnek tűnt. Odavezette hozzá lovát, majd rámarkolt a lándzsájára. 
- Adjon isten, kisasszony.
- Fogadj isten, jó uram. Mire fel integetett oly nagyon irányomba? 
* A férfi göcsörtös ujjaival a szekér felé mutatott, melynek kereke igen láthatóan egy lukba volt szorulva. Baleset? Aligha, még látszódott az ásásnak a nyoma, ezek valamit trükközni akarnak vele, könnyen lehet, hogy csak arra várnak, hogy leszálljon a lóról, s a szekér ponyvával takart belsejéből pár haramia fog kiugrani. 
~ Ebugatta, ezek is jó emberbe kötöttek bele... Reggel még nem voltak itt, remélhetőleg nem tudtak mást kifosztani, nem olyan forgalmas hely ez a dombok miatt, a királyi utak jobbak. 
- Beragadt a szekér kereke, látom a kisasszonynak jó lova van, minden bizonnyal ki tudná rántani.
- Nem olyan ló ez, inkább fürge mintsem erős.
* Kezeivel erősen rászorított a lándzsára, melyet pihentetve a szerszámba akasztva tartott. Kicsit kijjebb emelte azt a megszokottnál, bár semmiféle fenyegető szándék sem volt benne, pusztán csak abba kapaszkodott üres kezével. 
- Azért mégis igen értékelnénk a segítséget.
- Sajnálom, de nem érek rá. Tolják meg a szekeret, akik benne ülnek, majdan isten is jól megsegíti kendtek'. 
* Védelmére legyen, nem kereste a szerencsétlenek vesztét, s fordított is volna lován hogy elkerülje  férfit, ám akkor ketten törtek ki a szekér belsejéből. A másik jómadarak egyenként bunkósbottal és rozsdás kardot viselve ugrottak elő, mellé otromba bőrpáncélokkal, melyek igen használhatatlanok voltak, s egyértelműen csak akadályozták a mozgást, de sok védelmet nem nyújtottak. A kérlelő flótás is megtalálta a karmait, s az eddig takart hátából előkapott egy kétélű kardot, mely gatyaszárába volt belepászítva, hogy csak mögüle lehessen észrevenni. Nagyon szánalmasak voltak, kicsit el is gondolkodott rajta, hogy inkább átgázoljon rajtuk lovával, s nem is álljon le harcolni, ám a tény, hogy egy sima utazóval még így is könnye végeznek, arra ösztönözte, hogy cselekedjen. Lándzsáját kivéve megfogta azt a súlypontnál, s rettenetes erővel hajította azt el az előtte lévő alaknak, akinek szinte akadály nélkül döfte át a mellkasát. A hegye a földben landolt, szinte kitámasztva a férfit, aki lassan, vért köhögve táncolt le a fegyver vékonyodó végén, végül elterülve a földön. A másik kettő egy pillanatra megtorpant ettől, ám pont csak annyi időre, hogy neki legyen ideje egy árnytőrt előidézni, mely azonnal az úgy öt méterre lévő kardos torkába landolt. Gurgulázva kapott a sebesülés irányába, s értetlenül konstatálta, hogy a vér ömölve távozik belőle. Talán fel se fogta mi történt, eldőlt, s még egy kicsit járta a haláltáncot, ám végül szenvedése nem volt számos. Már csak a harmadikon volt a sor, neki különleges elbánással készült, s át is vetette a lábát a lovon, hogy majd amíg az sokkolva áll, elkapja torkát, s kissé táplálkozzon, ám amaz nem sokat fecsérelte az időt, s ordítva futásnak eredt az ellenkező irányba. Felpattanhatott volna a lóra, s elkaphatná... De nem volt kedvében, elég vért ontott már ma, felesleges lett volna még egy szerencsétlent is megölni, egymagában kutyának se fog ártani. Sóhajtva odalépett a köhögő, ziháló férfihoz, s kirántotta a vértől vöröslő lándzsát, majd fásult közömbösséggel szúrt egyet a szív tájékába, amire végül majdnem azonnal kilehelte a lelkét a férfi.
- Tudod, hogy nem szeretem, ha dobálsz.
- Reméltem megijednek.
* Felemelte a fegyvert, majd végignyalta annak végét, már-már metodikusan letisztítva. A nyálat s a maradék vért nadrágjába törölte, majd sóhajtva ismét a lóhoz lépett, hogy felszálljon rá. Ekkor vette csak tudomásul, hogy ismét nincs egyedül. A vér élvezése során valószínűleg kicsit vesztett érzékeiből, s nem vette észre, hogy egy köpenyes, nefilimmel sétáló alak közelítette meg.
- Mivel lehetek szolgálatára idegen?
* Amazok nem válaszoltak, s mindössze egy levelet nyomtak kezébe, távozva. Furcsállva nyitotta ki azt, majd ismerős kézírás fogadta. Volt nem egyszer dolga már ezzel, úgy érezte egyik legtekintélyesebb feletteséhez tartozhatott, ám ebben egyenlőre nem lehetett teljességgel biztos, s felpattanva a lóra megindult Hellenburgba. Az út megszokottan unalmasan telt, s lényegében még a megérkezés is. Első pár lépése Ciel kapitányhoz vezetett, akinek jelezte, hogy mibe is botlott, már a szekér képében. Az idegenről egyenlőre nem beszélt semmit, s ahogy visszaért a rezidenciára még mielőtt elkezdte volna kimosni a vért a ruháiból, összehasonlított egy korábbról elrakott levelet a mostanival, hogy egyezik-e Esroniel írása az ismeretlenével. Arcán hűvös mosoly szaladt végig, mi okból vehette fel vállára a jó Ura azt a nagy köpenyt, s indulhatott meg a semmibe, mikoron erős sereg biztosíthatta volna útját, s nem kéne pénzért felbérelni holmi megbízhatatlan zsoldosakat...
- Miért?
- Talán valami olyasmit szeretne látni, melyet vezetőként nem láthatna.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* A hét sebesen telt el, s különösen keményen dolgozott, hogy végül okkal kérhessen ki magának egy napot (Vagy kettőt), mikor a Zsinatlenök egy személyes kérésre hivatkozva végül eltávozhatott. Nem kívánta a véletlenre hagyni az egészet, rettenetesen megvetette az éjszakai lovaglást, de reggelre mindenképpen ott akart lenni a célpontnál, s ezért úgy döntött, hogy már délután ötkor elindul, hogy éjfél környékén Kronesburgban foglalhasson egy fogadót. Az utazás kellemes volt, bármennyire is nem szerette a sötétet, fajából adódóan mégis vonzódott hozzá egy kissé, s a kellemes éjjeli szellő hűsen cirógatta haját, miközben lova patkói dobogva visszhangoztak az üres határban. Olyan volt az egész, mintha csak egy álom lenne, s mire végül megpillantotta a parti városka pislákoló fényeit, már-már hidegen kelt a képzetből, miszerint tényleg csak egy könnyed éjjeli vágta ez a mai, s nincs semmi oka. Ennek ellenére persze becsületesen fel volt készülve, akadt nála minden, amire valaha is szüksége lehetett, s gyógyfőzettől kötszeren át egészen a furcsa robbanó rúnáig magával cipelt mindent. Mire fáradtan lepihentette lovát az istállóba, már csak megetetni és itatni volt ideje, egy gyors takarás kivételével. A fogadós nem sok örömmel fogadta, ám kedvét mégis megtalálta mikor előkerült a pénz, s végül a kulccsal való babrálás után fáradtan dőlt bele a szalmába, még étkezéssel se foglalkozva. Álom nélküli szundításának végül a kakas szava vetett véget, s elhagyta szobáját, megreggelizve némi szalonnával, egy jó karéj kenyérrel, s egy korsó erős barna sörrel, mely kellőképpen felébresztette. Ezután szépen kifizette a tartozást a fogadósnak, s még rá egy napot, hogy lova megkapjon mindent, amire szükség lehet. Ezzel készen elindult hát a találkahelyre, hol végül egy nagyobb csoportosulásba botlott: Volt ott mindenki, akit el lehetett képzelni. Elfektől kezdve ( Jé, egy Tyr! No, nem fog ma a nyakába akaszkodni véletlenül se) egészen a démonokig. Nem volt idő senkivel se leállni ismerkedni, a köpenyes intett, s sebesen megindultak lefele a romokba. A romlottság csúnyán áthatott mindent, nem tudta még érzékelni a démonok jelenlétét, de ez a szinte haraphatóan tömény nyálkás hatás rettenetesen fullasztva ostromolta minden érzékszervét.
- Ez...?
- Nem tudom, de undorító. Mindent áthat, s úgy fed le, mint egy fekete lepel... Úgy érzem a vesztünkbe sétálunk...
- Az Úr fénye még a legsötétebb zugokba is bevilágít.
* Sajnos utolsók között mozgott, esélye se volt közelebb kerülni Esronielhez, ki a csapat élén haladt előre. Utukat pár furcsa öltözékű alak állta, már lassan készült harcba folyamodni velük, ám a köpenyes zsinatelnök különösebb zavar nélkül söpörte le őket a sötétségbe, teljesen figyelmen kívül hagyva a kitörő csápokat... Most már mindent értett, Falbwich... Akkor is ezt érezte, most is... Akárhogyan is, Esroniel cetliket osztott szét, s az ő csapatuk magából, két embernőből, egy másik vámpírból, s egy sötételfből állt. A híd végén álltak most, s elolvasva az utasítást végig nézett a bajtársakon, s végül lándzsáját a földnek támasztva ránehezedett arra, pihentetve lábát. A zsinatelnök leckéjén ha megtanult valamit, akkor az az volt, hogy a győzelem felé vezető út a saját ellentétek félrerakásán feküszik, s így közömbös, talán egy kis belecsempészett mesterkélt kedvességgel megszólította azokat, akik ott álltak mellette.
- Ha már együtt vagyunk, lehet érdemes lenne megtudni, ki mihez ért.
- Távol harcos vagyok, de gondolom erre nem volt nehéz rájönnötök.
* Szólalt meg először a vörös nő. Sejthette volna, bár azért mégis illő volt részéről a kérdés, s ha másra nem is, arra sikerült rájönnie, hogy az íjásznő is egészen szűkszavú, csak úgy mint maga.
- Jól bánok a karddal.
* Csendült fel végül a válasz a másik nőtől, aki a korlátnak támaszkodva pihent. Hallhatóan elégedett volt a harci képességeivel, s ez mindenképpen megnyugtatta, elvégre az önbizalomban nem fukarkodó alakok az esetek többségében valóban értenek is maguk szakmájához, s nem is csak szájukat jártatják.
- Előbb láttam még egy másik vámpírt, hova lett?
- Nem tudom, de majd csatlakozik, ha újra felbukkan.
- Hátha... Nem viselt látható fegyvert.
* S valóban, kifejezetten jó lenne, ha a másik visszatérne. Felszerelés híján kénytelen volt arra következtetni, hogy az mágus lehet, s mivelhogy magát számba véve a zsoldossal együtt van két közelharcosuk, még egy távolsági nem árthatott... Remélhetőleg azok mielőbb megjelennek, bárhova is vitte dolguk. A várakozás feszülten telik, semmi kedves sincsen ehhez, s részben csak azért jött, hogy az elnök szolgálatára legyen, ám még csak nem is a közelében van... Láthatóan csalódott emiatt, de hát ha éppenséggel így segíthet neki, hát legyen! Egészen el is gondolkozik, mire végül révedéséből a szűkszavú nő hangja kelti fel.
- Ismeritek?
- Nem, nem ismerem
* Pár pillanatig szemlélte a furcsa csuhát a távolságból, ám nem tudott sokat kivenni belőle... Emellett mégse kívánta azonnal feleslegesen folyatni azt a drága jó vért (Majd megissza inkább, ha arról van szó), s nem is igazán volt stílusa először támadni aztán kérdezni, így szeretett volna várni még egy kicsit. 
- Nem, majd elmondja mit is akar ha ideér, de addig is készüljünk a legrosszabbra.
* A kardok íjak sebesen elő is kerültek, s azonnal tapinthatóvá vált a feszültség, mely a furcsa, rongyokba burkolt személyt vette körül. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar szembe kerül majd egy ellenféllel, s pont emiatt görcsösen is remélte, hogy ne az legyen, aminek jelenleg vélte. 
- Nem várjuk meg, Lődd le!
* Csendült fel a nő hangja, ám egyenlőre nem találta jogosnak az erőszakot, arról nem beszélve, hogy ebben a félhomályban nehéz is lenne eltalálni igazán egy messzebbi célpontot. Fegyverét erősen szorítva indult meg annak irányába, határozott, dobogó léptekkel, melyek hangosan visszhangoztak a furcsa építmények között.
- Van egy olyan érzésem, hogy ő nem a vámpír lesz, hanem valami sokkal rosszabb.
* Ő maga is érezte a sötétséget, ami az idegenből áradt, de nem akart feleslegesen kockáztatni, s lényegében hárman vannak egy ellen, nem jelenthet túlzottan nagy veszélyt számukra egyetlen kósza ellenfél, akkor sem, ha kicsit közelebb jön ( Éljen a logika)
- Állj meg ott ahol vagy, nem esik bántódásod.
* Pár pillanatig nem kapott semmilyen választ a kérdésre, a csuhás látványosan ignorálta őket, s ez azonnal felidegesítette kissé. Foga összeszorult, igazán meg kéne szabadulnia ettől a rettenetes dühkezelési problémától, de mégiscsak lényének része lenne hirtelen haragja, nemde? 
- Lehet, hogy nem beszél németül?
- Tündéül, valaki?
* Lassan 10 méter választotta el mindössze a lénytől, s most úgy érezte, hogy érdemes lesz elkezdenie hátrálni. Nem féli a halált, de azért egy kicsit várhat még, s valljuk be... A reményen annak, hogy bajtárs lenne, tényleg rohamosan fogy.
- Csak egy szót tudok, de szerintem azzal nem megyünk túl sokra
- Esetleg ne üljünk le és várjuk meg még továbbmegy?
* Szólal most meg a másik is, igen gúnyosan. Bajtársiasság és egymás feltétlen támogatása... Csendül a fülében a mantra, s így csak grimaszt erőltet a képére, hogy pár hasonló vitriolos gúnnyal itatott megjegyzéssel viszonozza a másik megszólalását.
- De, jól hangzik, fárad már a lábam.
* Lándzsáját megfordítva léptében egy egyeneset karcolt a hófehér márványba, mely jól láthatóan jelölt egy vonalat, pár méterre a hídtól. Még utolsó reményként égett benne a vágy ahhoz, hogy talán tényleg nem kell leállnia harcolni valami efféle szörnyeteggel.
- Ha átlép rajta, akkor biztos ellenségünk.
- És ha előbb öl meg minket mint ahogy átlépné? Ne várjunk!
- Akkor nem fogja egy-két nyílvessző megakadályozni.
* Azzal úgy három méterre a meghúzott vonaltól megvetette a lábát, s kinyújtotta a lándzsát maga elé, egyértelműen jelezve a közeledőnek, hogy nem kívánatos jelenség. Mindeközben az íjásznő fegyveréből is elsuhant egy nyíl mellette... Mit tesz vajon a csuhás?

- Vége van! Innen nem jutsz tovább, te mocskos csaló!
Legalább öt ember állta útját a fiatal démonnak, aki egy rosszul sikerült kártyaparti haragos vesztese elől menekült.
- Csaló? Talán csalásnak nevezed a felsőbbrendű tudást? Tudod, aki csal, olyan eszközhöz folyamodik, ami a másiknak nem áll rendelkezésére…rendben, talán mégiscsak hívhatsz csalónak.
Gerard újabban kártyázással szokta a kenyerét keresni. Lia segítségével és az emberekét meghaladó memóriával nem is volt nehéz nyernie. Az ellenfele ezúttal egy hírhedt hamiskártyás volt, aki látszólag zokon vette, hogy egy sehonnai suhanc bolondot csinált belőle.
~ Nem értem, mire számított. Olyan egyértelműek voltak a jelzések, amiket a lapok hátoldalába karcolt.
Hősünk a saját fegyverével vágott vissza neki, ugyanis valahányszor ellenfele akár csak egy pillanatra is félrenézett, egy-két karcolással megváltoztatta a jelzést a lapokon, amiket kézbe kapott. Mire a fickó rájött a turpisságra és minden mozdulatát figyelni kezdte a fiúnak, már késő volt. Ennek ellenére bízott az általa használt jelzésekben, nem is csoda, hogy pár körön belül kikapott.
- Most pedig kifizeted, ami engem illet!
~ Milyen otromba. Segítsek?
~ Ezekkel egymagam is boldogulok.
- Sötét dárda!
Gerard tenyerében egy amorf fekete massza jött létre, majd egy szempillantás alatt egy hegyes lándzsa alakját vette föl
- Nem ajánlom, hogy ujjat húzzatok velem.
Elkezdett a fogadó ajtaja felé rohanni, miközben fegyverét az ajtót elálló férfira szegezte, ami egy pajzzsal és egy buzogánnyal a kezében várta, hogy lesújthasson. A pali felkészült a támadás blokkolására és az ellentámadásra. Gerardnak nem is lett volna sok esélye szemtől szemben megküzdeni egy jól megtermett ellenféllel, aki valószínűleg katonaként tevékenykedik a városban. De nem is ez volt a célja. Amint egy méteren belül ért, úgy tett, mintha elhajítaná a fegyverét, de ehelyett csak lendített egyet a karjával és egy elegáns mozdulattal elrohant a döbbent tekintetű férfi mellett. Mire ellenfele ráeszmélt, hogy egy csúnya blöff áldozata lett, Gerard már a fogadó ajtaján kívül volt. Búcsúajándék képen a dárdájával megcélozta a férfi lábát, így a szerencsétlen nem hogy nem tudta megállítani, de az ajtóban összeroskadva a társait is hátráltatta.
- Bolondok, utána! – ordítozta a bandavezér habzó szájjal. De nagy meglepetés várta őket, amint kiléptek a kocsma ajtaján.
- A Hellenburgi Királyi Szövetség nevében le vannak tartóztatva!
A városi őrség egy egész szakasza állt előttük csak arra várva, hogy a gazfickók tetten érve előbújjanak a rejtekhelyükről. Gerard a kezdetektől fogva arra számított, hogy a hamiskártyások el akarják majd tenni láb alól, ha legyőzi őket, ezért az estét megelőző napon ellátogatott a városőrökhöz, felajánlva, hogy kézre keríti nekik a bűnbandát, amit már hónapok óta hiába hajszoltak, kiderült ugyanis nem sokkal korábban, hogy a társaság számlára csempészés, merényletek és uzsorázás is írható. Még egy kis pénzt is tudott a kis kalanddal keresni, így még egy jó darabig nem lesz baja a megélhetéssel. Dolga végeztével elégedetten tért vissza a fogadóba, ahol megszállt.
~ Hehe, ezt az esetet még sokéig fogják az őrségen emlegetni.
~ Az biztos. Bár nem hittem, volna, hogy ennyire könnyen át tudjuk verni őket.
~ Az ilyen ócska csalók folyton elbízzák magukat. Nincsenek felkészülve rá, hogy egy erősebb ellenféllel küzdjenek meg.
Másnap reggel hangos kopogásra ébredt hősünk. Álmosan ballagott, hogy ajtót nyisson. Két alak várta. Egy magas, teljesen ruhákba csavart férfi és egy nefilim. Gerard unott közönyös arccal nézett rájuk, szeme se rebbent, valójában azonban igencsak megrémült.
~ Kik lehetnek ezek? Csak nem azért jöttek, hogy kiiktassanak?!
~ Nyugodj már le, nem látod a tekintetüket. Semmi rosszat nem terveznek.
És valóban, még csak egy rossz szavuk sem volt hősünkre. Az igazság az, hogy semmilyen szavuk nem volt, csak álltak ott némán bámulva. Az egyikük egyszercsak kinyújtotta a karját, benne egy levéllel.
- Ó, milyen titokzatos. Nagyon szépen köszönöm. – Gerard visszanyerte az önbizalmát annyira, hogy a szokásos mézesmázos hangján szólalhasson meg.
A levél átvétele után a két alak távozott, magára hagyva hősünket a borítékkal.
~ "Ötezer váltópénz. Ennyit ajánlok. A munka: őrködés és kíséret. Menj a Kronesburg melletti romhoz egy hét múlva hétfő reggelre. Felszerelést hozz bőven." Hinnye, valakinek nagyon kellhet a segítség.
~ Talán a fülébe jutott a tegnapi eset, és felkért.
~ Hát, érdekesnek hangzik. Romok, Kronesburg, mi…
~ Ó, az egy egész pofás kis hely…ha meg akarsz halni. Ott van valahol a Kísértet-szigeteknél. Ej, mintha több évtizede nem jártam volna arra.
~ Talán mert tényleg így van.
~ Újabban a nekromanták tanyáznak arrafelé.
~ Újabban? Ezt mégis honnan tudtad me…ja, így már világos.
Gerard fejében megjelentek Lia emlékei, amik arról szóltak, hogy mialatt ő a különféle fogadókban szerencsejátékozott, a lény oda sem figyelve a játékra mindenféle kósza híreket igyekezett begyűjteni.
~ Hát, akkor nincs mit tenni.
~ Azt mondták, felszerelést hozz bőven…el ne felejts sapkát vinni!
~ Veled együtt még egy kicsit sok cuccom is lesz.
Még aznap útra keltek. Hosszú volt, nem történt semmi érdekes útközben. Mikor megérkeztek, már egy kisebb csapat verbuválódott össze. Gerard jobbnak látta nem odamenni hozzájuk…illetve nem is, Lia intette óvatosságra.
~ Nézz csak rájuk. Szerintem mindjárt elkezdik egymást gyilkolászni. Tapintható a feszültség.
~ Nincs is kezed.
Erre a lány illúziója egy hatalmas pofont kever le a fiúnak. De még mielőtt továbbvihették volna ezt a vitát, egy alak intett neki és a többieknek, hogy jöjjenek utána. Gerard gyorsan utolérte a többieket.
~ Igazi vegyes társaság! Kíváncsi leszek, mit kell majd alakítanunk.
~ Ha engem kérdezel…nem tudom.
Lassan, de biztosan elkezdett a csapat elindult a romok mélyére. Útjukat állta ugyan néhány nekromanta és egy mélységi, de a megbízójuknak sikerült elintéznie őket minden erőlködés nélkül.
~ Ez csak nem…
~ A Szent Fény. Csak nem egy lelkész…
~ Az egy dolog, de milyen lelkész. Ezzel az alap varázslattal ekkora erőt kifejteni…ő egy igazi nagyágyú lehet.
Ahogy tovább haladtak előre, egy útelágazáshoz értek. A férfi ekkor odaszólt Gerardhoz és a másik két démonhoz.
- A balra eső járatban nekromanták fészkelnek. Zúzzátok össze őket!
A fiú csak unott arccal bólintott, jobbnak látta nem megszólalni. Két társával elindultak az alagút felé, rövidesen egy kanyarban találták magukat. A túloldalán három nekromanta állt őrséget. Gerard meglátta az árnyékukat az üreg falán intett, hogy húzódjanak egy kicsit hátrébb, nehogy meghallják őket tanácskozás közben.
~ Úgy látszik ideje megállni haditervet készíteni.
~ Ja persze, hogy aztán ránk ronthassanak, mialatt itt teapartizunk.
~ Jaj, menj már…
- Üdvözletem, a nevem Gerard D. Lawrenz. Én volnék a tudás démona.
~ Ember, legalább ne hazudj ekkorát. Te nem tudásdémon vagy, hanem egy ócska mutatványos.
~ Ezt most miért mondod.
- Fűbe fogunk harapni érzem, veszélyes a hely nappal…és éjjel még veszélyesebb. Ráadásul ez a srác komplett bolond. – szólalt meg hirtelen Lia a nyakláncból. Szavait a többiek is tisztán hallották.
- Á igen, ő itt a társam, Lia. Kicsit mulatságos kedvében van, mint mindig.
- Nem is!
A bemutatkozás után Gerard elkezdett gondolkozni. Fejében ott voltak Lia azon emlékei, amikor hullaidézőkkel harcolt. Kis gondolkodás után felszólalt.
- Ezeknek a hullaidézőknek nincs valami jó fegyverforgatási készségük. Ha rájuk támadnánk, valószínűleg a szolgáikat használnák pajzsként, vagy a hátunk mögé idéznének mindenféle élőhalottat, hogy bekerítsenek minket. Legrosszabb esetben a szolgáik közvetlenül a talpunk alatt bukkannak fel.
Vett egy mély levegőt. Várt egy kicsit, hátha valakinek volna még egy kis mondanivalója.
- Az lenne a legideálisabb, ha a harc elején fölénybe kerülnénk. Valószínűleg amint rájuk támadunk, rögtön elkezdik az idéző varázslatot mormolni, de az is lehet, hogy egy-két szolgájukat már rég őrségbe állították. Viszont ha egy nekromantát legyőzünk, a játékszerei is eltűnnek. Úgy jönnénk ki a legjobban, ha hárman egyszerre megrohamoznánk őket. Kevés időnk lenne. Egy ember feltartóztatná az esetleges szolgákat, a másik kettő kiiktatná az egyik hullaidézőt. Ha ez megvan, nálunk lenne az erőfölény, és összezavarnánk őket.
Itt újabb szünetet tartott, hogy a többieket is engedje szóhoz jutni.
- Viszont lehet, hogy még ezután is lesz valami trükk a tarsolyukban. Az támadáskor és utána is csatarendbe kéne harcolnunk, hogy tudjunk figyelni az hátunk mögött felbukkanó esetleges előholtakra, vagy tudjuk egymást fedezni, nehogy valakit sarokba szorítsanak. A legrosszabb az lenne, ha a csata során elválasztanának minket egymástól. Én azt javaslom, ketten álljanak elől, egyvalaki pedig a hátuk mögött fedezve őket, így abban sem akadályozzuk egymást, hogy a harc elején kiiktassunk egy ellenséget. Mit szóltok?
Miután befejezte a tervének felvázolását, várta a többiek reakcióját. Miután befejezték a tervezést, finoman hozzátette.
- Egyébként én inkább a távolsági harcban jeleskedem, bár kedvelem a közelharcot, de sajnos nem vagyok elég képzett hozzá. Könnyedén tudnálak titeket támogatni, de a gyors és meglepetésszerű támadást is végre tudnám hajtani.
~ Haver, ennél nyálasabb dumát még életemben nem hallottam. Mintha nem is démon lennél, hanem valami gyerek dadája.
~ Ha meg akarod nyerni a társaid bizalmát, akkor nyitottnak és őszintének kell lenned.
~ Te meg az őszinteség...jé, hát ő meg mit csinál?
Bane minden előzetes figyelmeztetés nélkül nekiugrott az ellenségnek. Gerard fagyos tekintettel, a meglepettség legkisebb jelét sem mutatva nézte. A nekromanták rögtön meg is idézték a csontvázaikat, hogy feltartsák a vakmerő démont.
~ Ki gondolta volna…
~ Én nem!
~ Asszem most tanultam meg, hogy ahol emberek vannak, ott nincs tökéletes terv.
~ Téves! Ahol démonok vannak, nincs tökéletes terv.
- Hagyod meghalni, vagy segítesz neki?
~ Miért ilyen ismerős ez az alak? Tetszik a stílusa…
~ Én ismerem! Nyilván az emlékeimből dereng. A neve Yrsil és csábdémon. Örülhetsz, neki is van valami fura belső hangja. Régebben futottunk össze…aj, de majd a csata után ráérsz emlékeket keresgélni! Siess!
~ Nyugalom.
Gerard lassan elkezdett a csatatér felé sétálni. Odafele menet odaszólt Yrsilnek.
- Te aztán egy cseppet sem változtál. Jó látni titeket!
A „titeket”-kel természetesen arra gondolt, hogy tud valamit Fryaról.
~ Ez egész okos volt. És most mit vársz tőle?
~ Nem emlékszem rá kristálytisztán, de ha jól vettem le az infókat, elég kíváncsi a fazon. Ez majd kicsit felcsigázza a lustáját.
- Na, aztán le ne maradj.
Veti oda, majd szaporázva a lépteit Bane mögött terem, aki addigra már a csontvázakat ártalmatlanította és sarokba is szorította az ellenséget.
- Na ez a felállás hogy tetszik?
Leszegett fejjel ballagott oda.
- Még jobb, mint az enyém! Pedig milyen jó kis terv volt…
Vett egy mély levegőt, majd felemelte a fejét.
- Ejnye, ejnye, szomorú vagyok. – veti oda arcán ördögi vigyorral – öt percembe telt annak a remek cselnek a kitalálása, és mi ellen? Pajtikáim, hol kellett rátok az az öt perc?! – mondja, miközben baljós tekintettel a nekromantákra néz.
~ Olyan félelmetes vagy, mint valami drámaszínész.
- Lehetőség szerint ne legyen véres a ruhájuk. És most: tőrt és varázskönyvet a földre dobni, majd elrugni magatoktól. Előre szólok, hogy aki az engedélyem nélkül megszólal, hátat fordít nekem, félrenéz, vagy akár csak menekülni próbál, azt megölöm.
Ezalatt a két tenyerében hirtelen megjelent a tiszta mágia anyaga, ami végül egy-egy Sötét dárdává formálódott.
- Ha végeztetek, a köpenyt is dobjátok le.
Ekkor intett Bane-nek, hogy vigyázzon, nehogy próbálkozzon valamivel a sarokba szorított ellenfele.
- És most válaszolni fogtok! A kérdéseim egyszerűek lesznek, a feladat minél bonyolultabb választ adni, minden részlettel! Aki úgy érzi, egy részlet nem kellően fontos, az halál fia. Mi ez a hely, kik a fejesek, mitől kéne óvakodnunk? Ahogy mondtam, minden titokzatos ügyet a lehető legrészletesebben kérek.
~ És nekem egy pohár narancslevet!
~ Reméljük, nem fognak újra támadásba lendülni.
- Mindenek előtt a legfontosabb kérdésem: hallhatja e bármi ezt a beszélgetést?
Innentől már csak az ellenfeleiket múlik, hajlandóak e beszélni. Ha bármelyik nekromanta ellenkezni próbál, azonnal beledobja a két Sötét dárdát, majd újakat hoz létre. Hősünk reméli, hogy megtudhatja, mi is folyik itt valójában.

Hogy lehetek ilyen figyelmetlen?
Rezzenéstelen arckifejezéssel haladok a csapat után, és közben lázasan gondolkodom. Mit tehet az ember, ha azzal az inkvizítorral találkozik egy ilyen helyen, aki betörésen kapta rajta?
Még szerencse, hogy akkor kimagyaráztam magam... de ha rajta múlik, most ugrott az álcám. Igaz, valószínűleg úgysem tudtam volna sokáig tartani, de hogy ilyen hamar találkozzak valakivel, aki ismer?
Ennek ellenére, bármilyen különös is legyen, nem félek. Nem gyanakszik rám, ha pedig a miértről kérdez, elmondom neki az igazságot - ha a rezidencián helytálltam, most is menni fog.
Persze nem bámulom, csupán egy bólintással üdvözöltem, ahogy észrevettem. Inkább előrefelé nézek, közben pedig igyekszem a csapat sereghajtói közt haladni... ennek ellenére hátrahőkölök, mikor meglátom a csápokat; hallottam már ilyenről, bár persze nem volt balszerencsém a saját szememmel látni. Ha viszont ez valóban az, amire gondolok, akkor már értem azt a magas árat.
Épp elővenném a buzogányom, mikor a magas férfi elindul, és két intéssel elintézi a sötét alakokat.
Nos.
Biztos kellek én ide?
Persze rögtön választ is adok a kérdésre. Nem, természetesen nem kellek. Pont ezért jöttem... és ha szerencsém van, még ki is használhatom a gyengeségem. Talán.
Egy hármas elágazásnál állunk meg - a férfi kioszt pár papírdarabot, de nekem másfajta módon jelez. Int, hogy kövessem... és valaki másnak is.
Norven Kather az.
Ez egyre érdekesebb.

Fehér hajú férfi áll előttünk.
Nekem fogalmam sincs, ki ő, viszont az inkvizítor szemmel láthatólag ismeri: felhördül, és a fegyveréhez kap.
- Te....!
- Szúrjon, atya, még most. - tárja szét karjait a férfi. Mi a franc történik itt?
-Ki ez, Atyám? - kérdezem, de nem kapok választ. Norven kis híján hallgat a fehér hajúra... elgondolkodom, hogy talán közbe kellene lépnem, de szerencsére nem kell erről döntenem, csupán a nyakának szegezi a kardját. Csupán.
- Hová hoztál?
Úgy látszik, ismerik egymást. Felettébb barátinak tűnik a kapcsolatuk.
- Egy mélységi fészkébe.
Hát tényleg az. Kerülni akartam ezeket a nem evilági teremtményeket, minél távolabb akartam magam tartani tőlük... erre eljövök ilyen messze a Fővárostól, és lám, itt van egy.
Nem, nem szólalok meg. Rendezzék le a boldog találkozás élményét nyugodtan.
- Mi az kénköves pokol az a mélységi? - lám, ezért jó, ha az ember néha kétes körökben is forog. Bár az is igaz, hogy ha csak a fele lenne igaz a róluk szóló pletykáknak, egy közülük elpusztítaná egész Veroniát.
- Nem volt a... - itt enyhe szünetet tart a férfi, némi álköhécseléssel megspékelve - ...Nefilimje kicsit zavart a régi romok közelében?
- Nem értek héberül. De emlegetett valamit. Valamit, amitől fél. Ez lenne az?
Egyre kevésbé értem, mi folyik itt.
- Ez. Bukott angyalok, mondhatjuk úgy is. - bukott angyalok? Tehát ez igaz? Ha egy lehetőségem lett volna, mit ne higgyek el, ezt választottam volna. Persze az sem biztos, hogy a fehér hajú igazat mond.
- Mi vonzotta az eretnekek atyját egy ilyen világ előtti förtelem karjaiba? - az eretnekek... hogy kit? Na várjunk, de...
- A kollegám itt... - mutat a nefilimre - ...azt mondja, hogy van egy nagyon fontos információ idelenn. Annyira fontos, hogy ezen közösen kell dolgoznunk. Maguknak és nekem.
Közösen.
Kezdem érteni, mi folyik itt... és ha jók a feltételezéseim, akkor még több kérdésem van. Nagyon sok kérdésem. És most egyiket sem tehetem fel.
- Mi dolgod a fiúval? - tiszteletteljesen mosolygok, mikor felém bök az állával, persze valójában kíváncsian várom a választ, hisz ez az, amit én is tudni akarok.
- Kell még egy pap, a biztonság kedvéért. - idejön elém. - Esroniel von Himmelreich vagyok, örvendek.
Nem kapok a buzogányomhoz.
Nem engedem, hogy arcomon eluralkodjon a döbbenet.
Az eretnekek atyja valóban az, akire gondoltam. Esroniel von Himmelreich, a protestánsok vezetője, az Egyház legnagyobb ellensége. És én rezzenéstelenül nézek a szemébe, mintha egy közember lenne.
Tartani magam a szerepemhez. Mindig, minden körülmények között.
-Astonien Michelberger. Azonban engem is érdekel az, ami az atyát. Miért vagyunk itt?
- Reakciója meglepően elenyésző. - nevet halkan. - Egy térkép, Veronia teljes területéről.
Térkép... értékes lehet, ha eljött ide érte.
- Miért én? A humorérzéke kedvéért, zsinatelnök? - kérdezi Norven, mielőtt reagálhatnék.
- Mert maga profi.
Nos, ebben az esetben még jobban érdekel, miért vagyok itt. De ezt nem teszem szóvá.
-Ha nem tanultam volna meg leplezni, amit gondolok, nem állnék itt. - válaszolom nyugodtan, de... közben látszik, hogy megfeszülnek az izmaim. Hiába minden színészkedés, a zsinatelnök áll előttem. Nem mintha érdekelne bármelyik egyház... de egyszerre fenntartani az álcám és nem belekeveredni a két frakció harcába némileg bonyolult. - Mit ért teljes alatt?
- Tengerrel, hegyekkel, sivataggal együtt.
- Sivatag! - Norven végigméri a nefilimet. - A Schattenschilden túli régióval együtt?
Mi? Milyen sivatag? Jó, igaz, aki még alig mozdult ki a Fővárosból, nem igazán tudhat ilyenekről, de azért térképeket már láttam. Lehet, hogy nem a semmiért érdekli annyira a zsinatelnököt ez a hely. Egyre inkább úgy érzem, nem kellett volna belekeverednem ebbe az egészbe... ugyanakkor végre találtam valamit, ami talán közelebb visz a célomhoz.
Mintha mondani akarnék valamit, aztán jobbnak látom, ha csenden maradok. Lopva Norvenre nézek; nem hittem volna, hogy valaha is azt kívánom, egy rövid beszélgetés erejéig kettesben maradhassak vele... pedig könnyebb dolgom lenne, legalábbis valószínűleg.
- Igen, az egész régióval együtt. Ez nem olyan, amit bárkinek is ki kellene sajátítania. Dolgozzunk együtt. - ekkor rám néz, úgy tűnik, észrevette a rezdülésem. Ügyes, nem sokan lennének képesek felfigyelni rá. - Mondja csak, Astonien testvér!
Mondjam. Tegyem fel a kérdésem, nagyszerű. És mégis melyiket?
-Ezért keresett Északon, álruhában szóvetségeseket? - nézek a szemébe ismét. Norvennél jól jött, ha meghunyászkodtam, most viszont nyugodtnak kell maradnom. Végtére is az ellenségem áll előttem, s nem kevés olyan jellem van, aminek részeként azonnal előrántanám a buzogányt.
- Így van. - még folytatnám, de az inkvizítor megelőz.
- Miből gondolta, hogy hajlandó leszek együttműködni?
- Magának is érdeke. Gondoljon bele! Maga fogja vinni az információt Északra...!
- Hacsak el nem vágja a torkomat, amikor végeztünk. Mennyi vérdíjat tűzött a fejemre, zsinatelnök?
Nocsak, nocsak. Érdemes figyelni a beszélgetésükre.
- Szeretné tudni? - pillantok meg egy vigyort Esroniel arcán. - Ötezer váltót.
Szép pénz. Pont annyi, amennyit nekünk ajánlott.
- Élve vagy holtan?
- Élve.
- Gazdag ember. biccent, és egy horkantással felel a vigyorra. - Erre majd visszatérünk, ha úgy találja, magának fizetné.
- Rendben. Örülök, hogy számíthatok magára. Már nemsokára itt kell lennie az asszisztensemnek...
Norvenre pillantok - úgy látom, meglehetősen érdekli ez az egész.
- Kell a térkép. - majd felém fordul. - Astonien testvér, megtiltom, hogy az itt történtekről jelentést tegyen a Katedrálisban. Ez az én dolgom. - na, attól nem kell félned, inkvizítor. Ha valakinek el fogom mondani, az biztos, hogy nem az Egyház lesz.
-Rendben. - jobb nem szóvá tenni a gondolataim. - De mi köze a térképnek ehhez a mélységihez?
- A mélységiek a nefilimek ellenségei... és mindenkié, aki él és mozog. Alighanem egyidősek.
Érdekes, de ez nem válasz a kérdésemre. Vajon hogy reagálna Norven, ha ezt mondanám neki?
- Nos, a térkép a mélységi mögött van.
Most először ül ki arcomra a valódi megrökönyödés, de hamar lehiggadok, és bólintok.
-Ezek szerint mindenképpen le kell őt győznünk? Nincs más út?
- Nincs, de ha minden igaz, az általam adott instrukciók alapján az asszisztensem már meg is találta a gyenge pontját...
-Valóban? - mondom talán túl gyorsan, és felvillan a szemem. Egy mélységi gyengesége? Van egyáltalán ilyen? - És ezért várunk most az asszisztensére?
- Igen, mindjárt meg is jön.
- Kicsoda az asszisztense, zsinatelnök? - különös Norven szúrós tekintete. Azaz nem, egyáltalán nem különös.
- Nagytiszteletű úr! Megtaláltam! - mielőtt a protestánsok vezetője válaszolhatna, megüti a fülem egy női hang, s mikor arra fordulok, egy démont látok meg. Nem örül nekünk, Esroniel mögé fut, és macskaként fúj ránk.
Valami azonban feltűnik.
Nem érzem a jelenlétét.
Ki lehet ez?
- Tudhattam volna! - úgy tűnik, Norven se kifejezetten boldog. Értetlenül nézek egyikről a másikra, és gondolkodom, mi is folyik itt.
- Nem egymás vérét fogjuk ma ontani, erről én kezeskedem. - sóhajt a zsinatelnök. -Bár ez gondolom nem garancia maguknak...
- Tud válogatni, von Himmelreich! - nem. Az inkvizítor határozottan nem boldog. - Mi már ismerjük egymást.
Milyen meglepő. Úgy látszik, Norven mindenkivel összerúgta már a port.
-Honnan, Kather atyám? - most már ideje megszólalnom. Megpróbálok valami hasznosat is megtudni... azt hiszem, nem lesz nehéz a háttérben maradnom, de tétlen azért nem lehetek.
- A zsinatelnök meg én egy kereszt alatt szolgáltunk régen, fiam. - valamiért azt érzem, hogy lenéz. Nem ismer el. Nagyon helyes. - A démonja itt... nos, vele nemrég akasztottam tengelyt a határon.
Nocsak, nocsak. Mégis megtudok pár érdekes tényt, úgy tűnik.
- Kérem, a nézeteltéréseiket tartsák meg későbbre. Jelenleg nagyobb gondunk is akad. Fizikailag is. - nem reagálok a békítésre, hisz nem én ellenségeskedem. Norvennek viszont nyilvánvalóan nem tetszik ez a hangnem, mégis engedelmeskedik. Ez szokatlan.
- Hallgatjuk, zsinatelnök. - nincs egyedül. Nem mutatom ki, de kíváncsi vagyok.
- Mit tudnak a mélységiekről?
- A nefilimek rettegnek tőlük.
Egy pillanatra elgondolkodom, én mit mondjak... aztán a részigazság mellett döntök. Valójában tényleg csak hihetetlen mendemondákat kaptam.
-Én csak annyit, amennyit most elmondott. Igaz, hallottam már róluk, de nem többet.
- Nos, hát a legfontosabb az, hogy ne őrüljenek meg, amikor ránéznek.  Meg tudják ezt oldani?
-Elég erős az önuralmam, ha ez segít. - ennyit még én is elárulhatok. Azt pedig nem kell tudniuk, hogy ha kezdene is megőrjíteni, azt is eltitkolnám.
...vagy akár el is játszhatom az őrületet; több lehetőség lapul ebben a szituációban, mint bármelyikük sejtené.
- Gondolom, igen. - Norven nem túl bőbeszédű, de nem is lepődöm meg ezen.
- Az jó lesz. Nem lesz könnyű, de remélem, odaát jó kiképzést adtak. - ezúttal sunyi a vigyor, amit észreveszek. - Mert én annak idején jó kiképzést kaptam...
- Örülök, hogy jó hasznát látja.
Tényleg nagyon baráti a viszonyuk.
- Szóval, a maguk dolga lesz feltartani. Én erősítem majd magukat, mint ahogy azt a mocsárban is tettem, ha Kather atya még emlékszik. A segédem pedig legyengíti a mélységit eközben, végül pedig beviszem a kivégző csapást. Rendben lesz? - nem, nagyon nincs rendben. Már az is kérdés, hogyan fog minket erősíteni, de hogy ketten feltartsunk egy bukott angyalt?
-Ha valóban képes vagyok feltartani, akkor igen. De nem tudom, mire számíthatok az erejével kapcsolatban. Mondana erről valamit? - azért ne fejezzük már be itt. Jelenleg semmit nem tudok arról, mi vár rám.
-Ha ott működött, nem látom be, itt miért ne tenné.
- Ha készen állnak kövessenek! A következő teremben lesz a bestia. Ha kérdés van, még most tegyék fel.
Hogy... hogy mi?
- Mi működik a legjobban a mélységiek ellen? - ez valóban fontos, de én is kérdeztem valamit.
- Szent fény. Démon-félék valójában. Astonien testvér, a maga részéről... Nincs alakjuk, csak puszta sötétség. Az elméjét fogják összetörni. Vagy testüknek darabkáit manifesztálni.
Csoda történt!
-Biztató. De az őrjítésen kívül milyen erejük van még? Mire képesek? Hogyan támadnak?
- Nem tudom. Még mindig hamarabb összezúztam őket, minthogy elértek volna.
Na jó. Mégsem történt csoda. De legalább gyűjthetem a hasznos tudnivalókat... nem árt kiismerni az ellenség vezérét. Főleg, hogy csak az Egyház ellensége, nem az enyém.
- Ki fog derülni, Astonien testvér.
Szelíden mosolyogva bólintok Norvennek... tényleg, ez az első alkalom, hogy normálisan (?) mosolyra húzom a szám a jelenlétében.
Persze, ki fog derülni. És mi van, ha későn?
- Kövessenek hát! - majd a zsinatelnök énekelni kezd. - Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt...!
Követem. Közben előveszem a köpeny alól a felszereléseim - a Biblia (és benne a Rosarius) a bal kezemben, a buzogány a jobb kezemben. Minden a szokásos.
Csak az ellenfél nem az.
Most mondanám, hogy meg fogok halni, de ez nem igaz. Ha csak egyvalaki fogja túlélni közülünk, az én leszek... ugyanis sajnálatos módon én többre tartom az életem bármilyen elvnél.
De egye fene, amíg egy szemernyi esélyünk is van, maradok. Bármilyen őrültség legyen is.

Sejthettem volna, hogy ismerősökbe fogok botlani.
Itt van Eva Freiheit, a boszorkánykölyök, akivel a Főváros középső gyűrűjén, egy fogadóban rúgtam össze a patkót, évszakokkal ezelőtt; később megtaláltam Elyre Slyph Hel, a démoni helytartó oldalán, ahol csúfos kudarcot vallott, mint személyi testőr. Úgy tűnik, az Eisspitz kitörését is túlélte, csak és kizárólag azért, hogy újra felbukkanhasson ott, ahol dolgom akadna. Veszedelmes pillantást vetek rá, amelyet ő csakoly kihívóan viszonoz és már épp leugranék a nyeregből, hogy nekilássak kitekerni a nyakát, amikor a megbízóink felbukkannak: ugyanúgy ketten vannak s hozzánk intézik a hívást, jelezve, hogy nincs időnk személyes ellentétek lerendezésére.
Sejthettem volna, hogy nem lesz ennyire egyszerű a dolgom.

A második, akin megakad a szemem, nem más, mint a kajla mosolyú, jóképű fiú, akit a van Linden-házban kaptak el az embereim: minden lében kanál kölyök, ezt elsőre láttam, ugyanakkor amikor megfegyelmeztettem az elöljárójával, azt hittem, utoljára látom a városi templomán kívül.
Nocsak, fiacskám. A kíváncsiság és a macska esete.
Azért nem kötekszem vele, most majd kiderül, mit tud s jelenleg ő az egyetlen, aki testvéremnek számít itt: mellette lépkedek szótlanul egészen addig, amíg magunkra nem maradunk a nyúlánk férfival. Már azelőtt sem tetszik a helyzet, hogy leoldaná a csuklyáját, de ahogy az anyag mögül előbukkan a zsinatelnök szabályos, szemrevaló arca, az indulat olyan erővel vág mellbe, amilyet utoljára a Mocsárvidéken éreztem.
Úgy kapok a kardom után, ahogyan régen nem.
- Te...!
- Szúrjon, atya, még most - tárja szét karjait von Himmelreich, s bár az első ösztönöm az, hogy így tegyek, mégis erőt vesz rajtam a gyanakvás. A főeretnek csak biztosra megy. Tud valamit, ahogy mindig.
- Ki ez, atyám?
Michelberger testvér értetlen arcát látnom sem kell, hogy a felcsendülő hangjához kapcsolhassam, de rá sem hederítek, amíg Esroniel von Himmelreich nyakát érinthetem, karddal, ahogy kell. A fegyver hegyét a gégéje fölé támasztom.
- Hová hoztál?
A férfi nyugodtan állja a tekintetemet.
- Egy mélységi fészkébe.
Kijelentése baljósan cseng, mégsem tudom hová tenni.
- Mi a kénköves pokol az a mélységi?
A zsinatelnök szemében csintalan fény gyúl.
- Nem volt a... - torpan meg, jelentőségteljes köhintést iktatva közbe - nefilimje kicsit zavart a régi romok közelében?
Elemi erővel rohan meg az emlék, ahogy Anat leugrik a lóról, s a fehéren világító angyali romokhoz szalad a maga érthetetlen, idegen csengésű anyanyelvén hadarva: kezét a leomlott fal megmaradt darabjaira tette, s alig két sor múltán olyan keserves sírásban tört ki, hogy azt hittem, menten megszakad a szíve.
A zsinatelnök csibészes arckifejezése s a célzással is felérő szünet a mondanivalójában - a nefilimem, így mondta - elég ahhoz, hogy érezzem, a szokottnál több vér szökik az arcomba, de ha van ember, aki előtt szeretnék minden effélét elkerülni, az ő.
Eszembe jut Anat megint, ahogy a tőle kapott Bibliáját szorongatva a homlokát ráncolja, s szót érteni próbál velem a Katedrálisban.
'Félsz egyáltalán valakitől?'
'A fenevadaktól.'
- Nem értek héberül - szólok végül. - De emlegetett valamit. Valamit, amitől fél. Ez lenne az?
Von Himmelreich bólint, figyelmen kívül hagyva az ádámcsutkájához támaszkodó kardot.
- Ez. Bukott angyalok, mondhatjuk úgy is.
- Mi vonzotta az eretnekek atyját egy ilyen világ előtti förtelem karjaiba?
- A kollegám itt - mutat a nefilimre - azt mondja, hogy van egy nagyon fontos információ idelenn. Annyira fontos, hogy ezen közösen kell dolgoznunk. Maguknak és nekem.

Tudhattam volna. De miért nem a maga emberei közül hozott még?
Fejemmel gyanakodva bökök Astonien testvér irányába.
- Mi dolgod a fiúval?
- Kell még egy pap, a biztonság kedvéért.
A férfi ellép most, levéve állát a kardról, s én - kivételesen sértődöttség nélkül - hagyom, leeresztve azt. A zsinatelnök megáll a fiatal pap előtt.
- Esroniel von Himmelreich vagyok, örvendek.
- Astonien Michelberger - üdvözli a fiatalember olyan rezzenéstelenül, mintha ez bárkivel bármikor megtörténhetne. - Azonban engem is érdekel az, ami az atyát. Miért vagyunk itt?
- Reakciója meglepően elenyésző - kuncog fel von Himmelreich, alighanem a kedvére van a testvér visszafogottsága. - Egy térkép, Veronia teljes területéről.
- Miért én? - ütöm tovább a vasat, mielőtt áttérhetnénk a mondanivalójára. - A humorérzéke kedvéért, zsinatelnök?
A válasza olyan egyszerű, amilyen csak lehet.
- Mert maga profi.
- Ha nem tanultam volna meg leplezni, amit gondolok, nem állnék itt - jegyzi meg Astonien Michelberger, s én újult kíváncsisággal pillantok rá, mert kevélynek még nem láttam.
- Mit ért teljes alatt? - folytatja, ezúttal egyszerű kíváncsisággal a hangjában.
- Tengerrel, hegyekkel, sivataggal együtt.
- Sivatag! - csapok le a fragmentumra azonnal. - A Schattenschilden túli régióval együtt?
- Igen, az egész régióval együtt. Ez nem olyan, amit bárkinek is ki kellene sajátítania. Dolgozzunk együtt.
Tudom, hogy nincs választásom, pedig szívesen ellenkeznék - az igazság viszont az, hogy fogalmam sincs a térképészetről. A zsinatelnök közben ifjú útitársunk felé fordul.
- Mondja csak, Astonien testvér!
A fiú gyanakszik. Meglátszik rajta.
- Ezért keresett Északon, álruhában szövetségeseket?
- Így van.
Napok óta a bolondját járatja velem! Ez felmérgesít annyira, hogy ne adjam olcsón az együttműködésemet, ezúttal sem.
- Miből gondolta, hogy hajlandó leszek együttműködni?
- Magának is érdeke. Gondoljon bele! Maga fogja vinni az információt Északra...!
Ellenségesen ráncolom az orrom.
- Hacsak el nem vágja a torkomat, amint végeztünk. Mennyi vérdíjat tűzött a fejemre, zsinatelnök?
A férfi arcán széles, derűs vigyor villan fel.
- Szeretné tudni? - kérdi szikrázó szemmel. - Ötezer váltót.
Sok pénz. Az az érzésem, nem ennyiről indult.
- Élve vagy holtan?
- Élve.
- Gazdag ember - horkanok fel, mert a nyíltsága minden alkalommal meglep. - Erre majd visszatérünk, ha úgy találja, magának fizetné.
- Rendben. Örülök, hogy számíthatok magára. Már nemsokára itt kell lennie az asszisztensemnek...
- Kell a térkép - hunyorítok rá, majd a figyelmem a pap felé fordul. - Astonien testvér, megtiltom, hogy az itt történtekről jelentést tegyen a Katedrálisban. Ez az én dolgom.
- Rendben - egyezik bele azonnal. - De mi köze a térképnek ehhez a mélységihez?
- A mélységiek a nefilimek ellenségei - felelem, kissé eltérve a tárgytól -, és mindenkié, aki él és mozog. Alighanem egyidősek.
- Nos, a térkép a mélységi mögött van - toldja hozzá von Himmelreich, mintha csak azt mondaná, húst a mészárosnál szokás venni.
- Ezek szerint mindenképpen le kell őt győznünk? - érdeklődik Astonien testvér tárgyilagosan. - Nincs más út?
- Nincs, de ha minden igaz, az általam adott instrukciók alapján az asszisztensem már meg is találta a gyenge pontját...
- Valóban? - vágja rá a fiú izgatottan. - És ezért várunk most az asszisztensére?
- Igen, mindjárt meg is jön.
Nem tetszik a főeretnek hanghordozása.
- Kicsoda az asszisztense, zsinatelnök? - szúrom közbe gyanakodva, de jóformán még végig sem mondom, máris ismerős hang hasít a levegőbe.
- Nagytiszteletű úr! Megtaláltam! - csilingeli, hanem ahogy megfordulok, összeakad a tekintetünk: egyszerre lépünk hátra, vad, erőszakos arccal, majd a démon a zsinatelnök széles válla mögé bújik, s onnan fúj kifele, akár kismacska a nálánál nagyobbra nőtt patkányra.
- Tudhattam volna! - vicsorgok, de mielőtt megmoccanhatnék, von Himmelreich közbevág.
- Nem egymás vérét fogjuk ma ontani, erről én kezeskedem - sóhajt fel, s a démonja engedelmesen megtorpan. Én nemkülönben, noha egészen más okból. - Bár ez, gondolom, nem garancia maguknak...
- Tud válogatni, von Himmelreich! - folytatom azért, nem véve le a szemem a lányról - Mi már ismerjük egymást.
- Honnan, Kather atyám? - érdeklődik Astonien, s én rásandítok a szemem sarkából.
- A zsinatelnök meg én egy kereszt alatt szolgáltunk régen, fiam. A démonja itt... nos, vele nemrég akasztottam tengelyt a határon.
Nem kétlem, hogy a főeretnek már aznap értesült a dologról.
- Kérem, a nézeteltéréseiket tartsák meg későbbre. Jelenleg nagyobb gondunk is akad. Fizikailag is.
Kényszerítem magam, hogy belássam, így szabadulok el ebből a helyzetből leghamarabb.
- Hallgatjuk, zsinatelnök.

- Mit tudnak a mélységiekről?
- A nefilimek rettegnek tőlük - vágom rá, mert valóban ez minden, amit megtudtam. A kutatómunkából egész egyszerűen kimaradtam. Astonien testvér kicsit többet tépelődik a maga válaszán.
- Én csak annyit, amennyit most elmondott. Igaz, hallottam már róluk, de nem többet.
- Nos, hát a legfontosabb az, hogy ne őrüljenek meg, amikor ránéznek - szól a zsinatelnök szenvtelenül. - Meg tudják ezt oldani?
- Elég erős az önuralmam, ha ez segít - szól a fiatal pap, s én gyanakvó hangon csatlakozom hozzá.
- Gondolom, igen.
- Az jó. Nem lesz könnyű, de remélem, odaát jó kiképzést adtak - jegyzi meg sunyin, s ismerős, világító vigyora ezúttal kaján szarkalábakat rajzol a szeme sima szögletébe. - Mert én annak idején jó kiképzést kaptam...
Felhorkanok, mint akinek a lábára léptek.
- Örülök, hogy jó hasznát látja - jegyzem meg szárazon és az az érzésem, közel áll hozzá, hogy elnevesse magát. Ehelyett azonban visszatér a tárgyhoz.
- Szóval, a maguk dolga lesz feltartani. Én erősítem majd magukat, mint ahogy azt a mocsárban is tettem, ha Kather atya még emlékszik. A segédem pedig legyengíti a mélységit eközben, végül pedig beviszem a kivégző csapást. Rendben lesz?
Hát hogyne. Egyszer bevált, miért is ne reszkírozzuk meg újra és újra, egészen addig, amíg rajtavesztünk? De Esroniel von Himmelreich olyan férfi, akinek a zsebében mindig vannak ráadás húzások, ezért egyszerűbb, ha felveszem a ritmusát.
- Ha ott működött, nem látom be, itt miért ne tenné.
A kölyök aggályosabb ennél valamivel.
- Ha valóban képes vagyok feltartani, akkor igen. De nem tudom, mire számíthatok az erejével kapcsolatban. Mondana erről valamit?
- A következő teremben lesz a bestia. Ha kérdés van, még most tegyék fel.
- Mi működik a legjobban a mélységiek ellen? - kérdezem csak azért, hogy megtudjak valamit abból a rengeteg dologból, amelyről fogalmam sincs és alighanem elengedhetetlen volna hozzá, hogy megküzdjek egy ilyen lénnyel.
- Szent fény - érkezik a válasz azonnal. - Démon-félék valójában. Astonien testvér, a maga részéről... Nincs alakjuk, csak puszta sötétség. Az elméjét fogják összetörni. Vagy testüknek darabkáit manifesztálni.
- Biztató - húzza a száját a testvér. - De az őrjítésen kívül milyen erejük van még? Mire képesek? Hogyan támadnak?
- Nem tudom. Még mindig hamarabb összezúztam őket, minthogy elértek volna.
Én is megelégelem a kérdéseket. Nem azért jöttünk, hogy vitafórumot indítsunk.
- Ki fog derülni, Astonien testvér.
A fiú mosolyogva bólint, de az az érzésem, leginkább azért, mert ugyanígy gondolja, és egyáltalán nem örül neki. A közöttünk húzódó csendbe von Himmelreich erős, tiszta hangú éneke hasít.
- Kövessenek hát! - fordul sarkon, s megindul előre. - Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt...!
Gondom van rá, hogy a démon ne kerüljön a hátam mögé.

Ahogy elértük a romokat, a felhozatal eléggé vegyesre sikerült. Ha a két alak önmagában nem lett volna elég furcsa, volt ott egy másik démon is, meg egy fiatal srác, akiről nem tudtam eldönteni, kit, vagy mit képvisel. A többiek pedig vámpírok, sötét elfek, és a többi, és a többi. Ahogy a tekintetemet körülhordoztam a többieken, ismét megkordult a gyomrom, és zavartan néztem le rá.
~ Fene az ehségbe, most ettem! – futott át rajtam, majd mikor ismét felnéztem, alkalmi vendéglátóink már intettek is, hogy kövessük őket. A séta egy városnéző túrához hasonlóan indult, és meg kell mondjam, a hely energiája elég nyomasztó volt. Démonként nem éreztem, hogy ennek zavarnia kéne, de éreztem, és ez épp elég volt. A romok sosem jók, ezt most itt feljegyzem magamnak. Ha már romok közé kell bemerészkedni, ott jó dolog nem történhet. És igazam lett, megint. Elértünk egy hídhoz, ahol csuhások álltak. Már épp léptem volna előre, hogy most falatozhatok, legalábbis reméltem, hogy megtehetem, mikor torkukból égtelen üvöltés tört fel, majd furcsa eredetű csápok nyúltak ki felénk. A magasabb vezetőnk játszi könnyedséggel sodorta le őket, amire még én is eltátottam a számat, és reméltem, hogy démoni létemből kifolyólag, engem nem akar eltenni láb alól. Nyeltem egy nagyot, majd megláttam, hogy egy darab papír köszön vissza a kezéből, melyet felém nyújtott. Nem sok minden volt rajta, gyakorlatilag, egy utasítás, mely szerint balra kell elindulnunk, ahol nekromanták várnak majd minket. El kell intéznünk őket. A baj az, hogy a levél nem specifikálta, mit jelent az „elintézni”.
- Nem vállalok semmilyen felelősséget az esetlegesen bekövetkező halálokért, és nem szolgáltatok vissza egy darabot sem belőlük. – néztem a vezetőinkre, de szerintem nem érdekelte őket, így a fiatal srác után indultam el balra, hogy pontot tegyek a nekromanta-vész végére. A srác, nos, kicsit tökkelütöttnek látszott. Gerard-nak hívták, és mivel megtette az első lépést, úgy illett, hogy nem maradhatok ki belőle.
- A nevem, Bane, és úgy látszik, ideiglenesen partnerek leszünk. – egészítettem ki a végét, bár jobb szerettem, ha egy ilyen összecsapásnál nem kell figyelnem másokra, így nem okoz gondot, hogy teljes erőbedobással vessem magam a küzdelembe. Egy darabig sétáltunk egymás mellett, majd egy kanyarhoz érve megpillantottuk az ellenfeleinket. Három nekromanta álldogált előttünk, és a fiatal srácnak már nyílt is a szája. Én el voltam foglalva azzal, hogy felmérjem a triót. Gerard csak mondta a magáét, de valahogy nem voltam oda az ötletért, hogy ilyen nyakatekert módon oldjuk meg a feladatot. Ha a nekromanták tényleg kimondottan ránk várnának, már támadtak volna, ezt pedig eddig nem tették meg. Veszélyesek az élőholtak miatt, ez tény, de nem hiszem, hogy elrejtenék az egyetlen védelmüket, és harci eszközeiket. Gerard még be sem fejezte, én lassan sétálni kezdtem a nekromanták felé. Eleinte semmilyen reakciót nem mutattak, majd láttam, hogy a szájuk mozog, és tudtam, hogy már kántálnak, ami egyet jelenthet csak. És be is igazolódott a dolog, három csontváz jelent meg köztem és a nekromanták között, hogy feltartsanak, és azt reméltem, hogy nem leszek egyedül a dologban, de úgy tűnik a másik kettő, még bőven tanácskozik. A három csontváz rögtön mozdult, és már suhintottak is a kardjaikkal, ami elől nem volt egyszerű kitérni, főleg, hogy három pengéről beszélünk. Gyorsak voltak, de én meg macska ügyességet kaptam démoni mivoltommal együtt. Lábamat megsuhintva állon rúgtam az egyiket, és hallottam, ahogy a csont reccsen. Mikor szemügyre vettem, feltűnt, hogy az alsó állkapcsa kissé kimozdult a helyéről. Ezt jó jelnek vettem, mert akkor ennél komolyabb gondot is okozhatok nekik. Ezen felbátorodva, és nem törődve, hogy a másik kettő mit tervez, kezemmel megragadtam a már így is kimozdult állkapcsot és egy erőteljes mozdulattal eltávolítottam a helyéről, majd a földhöz vágtam. Homlokánál megtaszítva odébb löktem a csontvázat, és a másik kettőre kezdtem koncentrálni. Valamit ki kellett találnom, így hirtelen ötlettől vezérelve, megragadtam a közelebbit, valahol a bordák között, és átdobtam a fejem felett. Sokkal nehezebb volt, mint azt elsőre gondoltam, de végül nagyot csattant a földön. A harmadik közeledett, egy vízszintes vágással próbálkozott, ami elől leguggoltam, és ekkor jött a ragyogó ötletem, miszerint simán elharaphatnám a combját. Kezeimet letettem, és lábammal kirúgtam magam, hogy állkapcsommal elroppantsam az erős csontot. A csontváz, eldőlt a megrövidült láb irányába, én pedig az alsó szárról leszedegettem, amit le lehetett, majd a törött csonttal a kezemben odébb gurultam, valahova a nekromanták környékére, és az első utamba álló nyakának szegeztem a kezemben lévő csontot.
- Na ez a felállás hogy tetszik? – kérdeztem Gerard-tól, ha még eddig nem lépett volna akcióba. A nekromanta nem mozdult, és látszólag a társai is tanácstalannak látszottak, és csak remélni tudtam, hogy ez így is marad.

//Tudom, tudom, tervezni kellett volna még csak, de a karakter nem túl nagy tervező. Ha ez így esetleg baj, akkor sikoltsatok és átírom//

"Ötezer váltópénz. Ennyit ajánlok. A munka: őrködés és kíséret. Menj a Kronesburg melletti romhoz egy hét múlva hétfő reggelre. Felszerelést hozz bőven."

Ennyi állt a papíron amelyet a férfi átnyújtott nekem. Tetőtől talpig el volt takarva, bizonyára túl híres, vagy túl keresett ember lehetett. Mellette egy Nefilim állt, szinte tudtam hogy minden pillanatban széttéphet. Nem is bántam volna. Nem kellett az arcára néznem, hogy érezzem mély megvetését. Gondoltam rájátszom még annyival, hogy megnyalom a kezemben heverő nő holttestét. Érzékien megnyaltam a nyakát, és elégedetten csettintettem a nyelvemmel. Körülöttem vagy tíz ember hevert, zsoldosok és gyilkosok, árulók, dezertőrök bandája. Megmérgeztem akit tudtam, a többieket pedig egymásnak estek abban a tévhitben hogy egyikük volt a bűnös. Végül a két megmaradt, kifáradt harcossal már könnyedén végeztem. Az elsőnek felnyitottam a torkát a saját tőrével, megfestve a falat, míg a legutóbbit simán megfojtottam. Elengedtem a kezemben tartott nőt, ledobtam a többi közé, páncélja halkan csattant a fapadlónak, majd a nefilimre kacsintottam. Mindketten undorodva fordultak el tőlem, majd sietősen távoztak. Kronesburg, igen ? Onnan kitiltottak nyilvános paráználkodásért, ha jól emlékszem úgy fél évszázadra.

Megérkezvén a romokhoz, már másokat is találok ott. Szokásos széles mosolyommal lépek előre, amely akkor sem hervad le mikor egyháziakkal találkozom ott. Kather atyát kapásból felismerem, mellette egy vékonydongájú papot, tünde, vámpír, áhh démon is van a csapatban. Szemem egy személyt keres, meg is pillantom őt. Pontosabban a csuklyáját, mert szokás szerint elrejti az arcát. Megnyugodott kissé, és felé venné az irányt, mikor egy magas férfi int mindannyiunknak hogy kövessük. A kis csapat lezúdul a romok közé, s hiába próbálok meg, nem tudok Lia közelébe keveredni. Helyette két démonnal kerülök össze, és mielőtt megszólalhatnák, már osztják is a parancsokat. Az egyik tippelésre egy falánkságdémon lehet, ezt a teljesen fekete színű alapon, fehér mintákkal tűzdelt bőre, valamint gyolcsokban csavart teste is megerősíti. A másik egy fiatal fiú, mágusköpenyben és egy valóban érdekes amululettel. Valami felfoghatatlanul ismerős érzés fog el a közelében. Mintha...
Ám idő sincs semmire már a romokhoz értünk, pontosabban egy hídon kéne átkelnünk. A túloldalon néhány Köpenyes áll, úgy tűnik a Pillangó átka nem múlik el csak úgy. Csápok nyúlnak elő, egyenesen a társaságnak rontanak ám az élen haladó férfi egy könnyed mozdulattal le-legyintette az ellenfelet a hídról. Szent, vakító fény világítja meg a romokat, hunyorogva meredek a híd túlsó oldalára, ahol a Mélységi hűlt helyét találom csak. Bár az ereje rettentő, így a személyisége is nyilvánvalóvá válik. Szent tehát a két egyház egyikéhez tartozik. Északi nem lehet, hiszen akkor nem hívott volna meg engem. Egyedül a déliek közül lehet, és erejét tekintve egyetlen ember lehetséges.

//Esroniel von Himmelreich, Sil. Senki más nem jöhet szóba.//

Ahogyan átkeltünk, engem és a démonokat balra terel, egyenesen egy nekromantáktól hemzsegő lyukba. Két társam megindul, és velem együtt lép be a terepre amely egy hosszú szűk folyosó volt. Néhány lépés után egy kanyarnál álltunk meg, ahol a éhségdémon könnyen bemutatkozott.
- A nevem, Bane, és úgy látszik, ideiglenesen partnerek leszünk. - mondta majd a folyosó végén lévő alakokat kezdte méregetni. Úgy hármat látok így a sötétben, még nem támadnak, ám nem kizárt hogy hamarosan megindulnak.
- Üdvözletem, a nevem Gerard D. Lawrenz. Én volnék a tudás démona. - kezdte a fiú, lágy hangon, kellő távolságot tartva mindannyiunk között. Jó akkor egy mágussal többen vagyunk.
- Fűbe fogunk harapni érzem, veszélyes a hely nappal…és éjjel még veszélyesebb. Ráadásul ez a srác komplett bolond. - szólalt egy igencsak ismerős hang a semmiből. Kissé nehezen, de rájöttem hogy a nyakláncból szólt.
- Á igen, ő itt a társam, Lia. Kicsit mulatságos kedvében van, mint mindig. - folytatta a fiú, bemutatva a társát. Valószínűleg a nyakláncára gondolt, már hallottam erről a furcsa démonról. Mondjuk, miről nem hall manapság egy pletykafészek csábdémon ?
- Nem is ! - hangzik fel újra az az ismerős hang. Nehézkes visszaemlékeznem, vajon tényleg ismerem, vagy csupán a képzeletem játszik velem ? Esküdni mernék rá hogy ezt a lágy derűs hangot már ismerem.
- Ezeknek a hullaidézőknek nincs valami jó fegyverforgatási készségük. Ha rájuk támadnánk, valószínűleg a szolgáikat használnák pajzsként, vagy a hátunk mögé idéznének mindenféle élőhalottat, hogy bekerítsenek minket. Legrosszabb esetben a szolgáik közvetlenül a talpunk alatt bukkannak fel. - folytatta, bölcsen okítva minket. Leülök a sarokba, és előveszem a pipámat, egykedvűen, és kissé még álmosan hallgatva a mondani valóját. Hát ő valóban taktikázni szeretne, ám oldalra sem kell néznem ahhoz, hogy lássam az éhségdémon már megindult az ellenfél felé.

//Hogy ez mennyit képes beszélni, Sil.//

- Az lenne a legideálisabb, ha a harc elején fölénybe kerülnénk. Valószínűleg amint rájuk támadunk, rögtön elkezdik az idéző varázslatot mormolni, de az is lehet, hogy egy-két szolgájukat már rég őrségbe állították. Viszont ha egy nekromantát legyőzünk, a játékszerei is eltűnnek. Úgy jönnénk ki a legjobban, ha hárman egyszerre megrohamoznánk őket. Kevés időnk lenne. Egy ember feltartóztatná az esetleges szolgákat, a másik kettő kiiktatná az egyik hullaidézőt. Ha ez megvan, nálunk lenne az erőfölény, és összezavarnánk őket. - folytatja rendületlenül, én pedig ekkora már végeztem a pipám megtömésével.  Rágyújtok majd egy szív alakú füstkarikát fújok arra amerről jöttünk. Arra gondolok vajon miért én fogtam ki ezt a túlbuzgó csapatot. Nem bírnak egy helyben ülni és várni ?
- Egyébként én inkább a távolsági harcban jeleskedem, bár kedvelem a közelharcot, de sajnos nem vagyok elég képzett hozzá. Könnyedén tudnálak titeket támogatni, de a gyors és meglepetésszerű támadást is végre tudnám hajtani. - folytatja de ekkor már az ellenfél nekromantái meg is idézték a csontvázaikat és az éhségdémon már harcba is szált velük.
- Na ez a felállás hogy tetszik ? - kiabál hátra nekünk. Felnézek a fiúra, rávillantom kedves mosolyom.
- Hagyod meghalni vagy segítesz neki ? - mondom, majd az éhségdémon felé biccentek. Mélyet szívok a pipám kellemes füstjéből. Szív alakú karikát fújok a bejárat felé az én kis üdvöskémre gondolva, majd úgy vélem idő van üzenetet küldeni. Tenni amúgy sem tennék semmit, egyenlőre még enni szeretnék, utána meg egyet szundítani, és ha ez megment akkor talán harcolhatunk is. Úgy tűnik ők ketten képesek lerendezni ezt, hát akkor tegyék csak meg.

~ Hé hé, csaknem az én kis kedvenc nekromantámat láttam idelent ? Azért már egy üdvözlet jól esett volna. Vagy elvitte a cica a nyelved, csillagom ? Áhh, komolyan, azért vigyázz arra a formás hátsódra, mert úgy tűnik idelent könnyen elpatkolhat az ember. Hasznos tanács, ha beüt a ménkű : Szégyen a futás, de jót tesz az egészségnek. Kívánj sok szerencsét drágám, ha baj van sikíts egy erotikusat és ott leszek !

//Üdvözöld már az én nevemben is, Sil.//

A Nebelwaldból hazajutni nem olyan egyszerű ám. Főleg nem nekem. Igaz, most már egész közel jártam Hellenburghoz, és most nem sötéttündékbe botlottam bele, de a banditák, azok nem a legkedvesebb népséghez tartozik. Szerencsére csak hárman voltak, nem úgy, mint legutóbb. Ott is csak szerencsénk volt, hogy sikerült észrevétlenül kijutnunk, de most a nulla helyett egyből hármat kaptam. Kicsit erős váltás, de amíg túlélem, addig nekem mindegy.
Főleg a lovat féltettem, de miután megijedt és laza fogásom miatt könnyűszerivel ledobott magáról, szépen otthagyott magamra, úgyhogy nyöszörögve keltem fel és megfogadtam, hogy ha lehet, akkor többet nem utazok lóháton.
Hárman voltak, mindegyiknek egy-egy kard volt csak a fegyvere. Mivel nem tétlenkedtek, ezért én is gondolkodás nélkül támadtam rájuk, hogy életben maradhassak. Mivel gyorsabb voltam náluk, ezért mindegyikük hamar harcképtelenné vált. Hiába fájt a szívem, nem hagyhattam, hogy védtelenekre támadjanak.
Mint például én majdnem két ártatlanra, akik arra sétáltak. Persze még időben észbe kaptam, de nem győztem bocsánatot kérni tőlük, mikor közelebb értek hozzám. Egyikük sem szólalt meg, helyette a férfi egy levelet nyomott a kezembe, majd minden szó nélkül tovább álltak.
- Ez különös – néztem utánuk még egy ideig, de utána jobban érdekelt, hogy vajon mi állhatott a levélben.
"Ötezer váltópénz. Ennyit ajánlok. A munka: őrködés és kíséret. Menj a Kronesburg melletti romhoz egy hét múlva hétfő reggelre. Felszerelést hozz bőven."
Egy bizonyos esemény óta nem különösebben szívlelem a nekromantákat, Kronesburg pedig egy kedvelt helye a hullaidézőknek.
Lehet, hogy ő is ott lesz? Ha igen, ha nem, megérdemlik, hogy egy kisebb rendet tegyünk végre köztük!
A ló okos volt, az istállóhoz futott egyenesen, ott találtam meg, a csomagommal együtt. Gyorsan összeszedtem mindent, utána siettem haza, hogy felkészüljek a következő utazásra. Kevesebb ruha, több fegyver, és nem kevés élelem, ugyanis az odaút nem valami rövid, ha most indulok, akkor talán időben odaérek.
Lassan telt az utazás társaság hiányában, viszont ugyanezért az okok miatt ritkábban álltam meg pihenni és azokat is településeknél. Viszont nem akart semmi megtámadni és időben is értem oda, szóval egy szavam sem lehet.

Ránézésre eléggé szedett-vedett társaság várta a furcsa alak utasításait, de mielőtt a démonok, emberek, elfek és vámpírok egymásnak estek volna, intett az alak, hogy kövessük őt. Levezetett minket a mélybe, szűk folyosókon keresztül. A hófehér márvány a különös fényviszonyok miatt lilás-zöldes színekben játszódtak, ami csak ezért volt ijesztő, mert sehol nem szűrődött be a föld alá fény, és ha be is sütött volna, biztos nem ilyen színekben tette volna.
Egy ideig így sétáltunk, mindenki a furcsa fény forrását kereste, de senki nem találta meg. Végül elértünk egy hídhoz, ahol rengeteg csuhás alak álldogált, azt mintha csak ránk várt volna, a mélyből hatalmas csápok nyúltak fel. Hirtelen megijedtem, de az alak intett egyet és a megszokott normális fény hatására mindezt elsöpörte az útból.
Átvezetett minket a hídon, ahol az út végül háromfelé ágazott. Cetliket osztott szét köztünk, azok alapján, hogy ki milyen feladatot lát majd el. A híd őrzését kaptam meg, másik négy társammal együtt, akik között kettő vámpír, egy sötételf és egy másik hellenburgi nő volt.
- Ha már együtt vagyunk, lehet érdemes lenne megtudni, ki mihez ért – kezdte a beszélgetést a lándzsáján támaszkodó vámpír, miután a többiek három különböző irányba indultak el. Ha jól figyeltem, akkor a démonok egyirányba mentek, a két egyházi férfi a furcsa alakkal és a nefilimmel indult el, az utolsó csapatban pedig egy tünde, egy fővárosi zsoldos és egy általam már régebbről ismert nekromanta.
- Távol harcos vagyok, de gondolom erre nem volt nehéz rájönnötök – tártam szét a kezem.
- Jól bánok a karddal – felelt a másik hellenburgi a korlátnak támaszkodva.
- Előbb láttam még egy másik vámpírt, hova lett?
- Nem tudom, de majd csatlakozik, ha újra felbukkan.
- Hátha... Nem viselt látható fegyvert. - Valóban nem láttam nála semmit, ami bármelyik családra utalt volna, úgyhogy nem tudtam hova tenni, de nem sokáig foglalkoztam ezzel, ugyanis jobban foglalkoztatott a felénk közeledő alak. Ugyanolyan fekete csuhát viselt, mint azok, akik nemrég a hídon álltak.
- Ismeritek?
- Nem, nem ismerem – feleltem.
- Nem, majd elmondja mit is akar ha ideér, de addig is készüljünk a legrosszabbra.
Nem kellett a vámpírnak kétszer mondania, egyből idegre helyeztem egy nyilat, felkészülve minden eshetőségre.
- Nem várjuk meg, Lődd le! – vesztette el türelmét az ember, de még nem lőttem. Vártam valamilyen apró jelre, ami vagy erőszakos támadásra utal, vagy békés csatlakozásra… de semmi.
- Van egy olyan érzésem, hogy ő nem a vámpír lesz, hanem valami sokkal rosszabb.
- Állj meg ott ahol vagy, nem esik bántódásod – szólt a vámpír, de zavartalanul haladt tovább, egyre közeledve kis csapatunkhoz.
- Lehet, hogy nem beszél németül? – gondolkodtam hangosan.
- Tündéül, valaki?
- Csak egy szót tudok, de szerintem azzal nem megyünk túl sokra – vontam meg a vállam.
- Esetleg ne üljünk le és várjuk meg még továbbmegy? – fakadt ki az ember.
- De, jól hangzik, fárad már a lábam – válaszolt rá cinikusan a vámpír. Azzal fogta a lándzsáját és egy vonalat húzott a földbe. - Ha átlép rajta, akkor biztos ellenségünk.
- És ha előbb öl meg minket mint ahogy átlépné? Ne várjunk!
- Akkor nem fogja egy-két nyílvessző megakadályozni.
Mintegy eleget téve a vámpír szavainak, előttem egy nyilat, ami ha az alak nem mozdul, nem fogja eltalálni őt.

Okés, okés, tudom hogy sokat késtem, de itt vagyok, ráadásul nagyon ráértek, mert ennek a körnek a határideje a krónika vége... Tudom, úgy ígértem, hogy nem lesz krónikaszünet, de lesz, mert nem tudom a jelenlegi politikai helyzetben a továbbiakat kivitelezni.

A kör, mindenkinek:

Mindenkinek megvan egy adott harc, amit ha kértek, segíthetek levezetni (ha nem én, akkor egy másik admin, kérdezni ér.) A harc végére a belső kamrából a protestáns zsinatelnök (aki felismeri, a többieknek egy magas, különös férfi) jön ki, aki siettet benneteket, hogy rögvest el kell hagyni a helyet, ugyanis összeomlik. Kint kaptok fejenként 1000 váltót (aki megírta a kört az jóvá is írhatja), valamint a férfi azt is mondja, hogy:
"Jó munkát végeztetek, mindannyian. Hogy miért ennyit kaptok? Mert szükségem lesz még rátok. A maradék négyezret és még egy kis ajándékot később kaptok meg. Hamarosan ismét felkereslek benneteket! Isten veletek!"
Mondja, majd fekete lovára pattan a nefilimmel együtt, és elvágtatnak. A ti körötöknek itt vége egy ideig, addig írjátok, míg eltűnök, majd ti is elmentek a magatok dolgára!

Jó munkát!

Egy kis adrenalin tombol benne, mert négy kultistával van dolguk és fogalma sincs, hogy lehetne ellenük küzdeni. Jelenleg arra vár, hogy Lia elmesélje, hogy mit tapasztal. Abból talán megtudnak valami hasznosat, amit felhasználhatnak ellenük. Persze titokban egy terven ötletel, ami nem azzal jár, hogy valaki meghal közülük. Ha közli velük a nekromanta, hogy mi történt, akkor ő nagyjából előáll egy jó ötlettel. Közelebb lép hozzájuk és felvázolja nekik gyorsan a lépéseket.
- Nos szembeszállunk velük, de okosan. Először én indítok egy támadást fejük fölé, hogy azáltal por és föld kerüljön a szemeikbe. Míg azzal vannak elfoglalva, hogy kikönnyezzék a szemeikből, addig én meg Amelie letámadjuk őket. Lia neked a kultisták háta mögé kellene idézned lényeidből körülbelül mikor a szemükbe kerül a por. Ezzel jól eltereli a figyelmüket én pedig a harcos társammal elvágjuk a lábaik inait, így lassítva őket a haladásban. Utána visszavonulót fújunk. Ha minden jól megy, akkor senki sem sérül meg. Csináljuk! – szól rá mindkettőre, mert az idő sürgető. Ha végeznek a tanácskozással, akkor nem marad más hátra, mint a terv a kivitelezése. Összegyűjti magában a természet erejét, majd mikor felbukkannak a kultisták, akkor egy suhintás keretében elindít fejük fölé egy force of nature-t. Kivárja a pillanatot, hogy a halottidéző az ellenségeik vonala mögé idézzen, s csak ekkor ad Amelienek jelzést, hogy teljes gőzzel támadhatnak. Mivel azok össze vissza csapkodnak, ezért kettő darabnak elvágja a lábán lévő inakat. A zsoldosnak marad a másik kettő, majd ha az szintén végzett, akkor gyors létekkel távolodik. Egyszer visszafordul, hogy még egy force of nature-el megkínálja őket, hogy biztosan fel legyen tartoztatva.
- Menjünk vissza, ezek már lassan fognak jönni. Kézen vonszolni magad a legnehezebb feladat. – ezzel a két társa társaságában indulnak visszafelé. Néha megáll, hogy ellenőrizze a kultistákat. Végül visszaérnek oda, ahonnan a nagy csoport szétvált. Megáll egy pillanatra, de akkor közeledik sietve a magas férfi, akit még mindig nem ismer. Mikor a szájából hallja, hogy minél előtt el kell hagyni a helyet, akkor ő ott van az elsők között, aki nem kételkedik a beszédében. Mikor kiérnek, akkor jutalmul kap 1000 Váltót, amit fejének bólintásával nyugtáz. Az sem kerüli el a fülét, hogy esetleg még szükség lesz a szolgálataira. Int végül a fura párosnak, aztán odafordul a két nőhöz.
- Köszönöm a segítséget, s ha hihetünk annak, akkor még viszont látjuk egymást. Minden jót. – hangzik el tőle, aztán megkeresi Tábornokot. Ellenőrzi a lovat, hogy nem történt vele gond, mit odabenn volt, aztán mikor meglátja Hildét, akkor jelez neki. Hazafelé vezető úton legalább nem egyedül mennie. Szépen lassan az ő társaságában Hellenburg felé közelednek, maguk után hagyva a helyet.

Nem követjük túlságosan hosszan a zsinatelnök csengő hangú énekét: alig párszáz lépésre a folyosótól, ahol csaknem egymás torkának ugrottunk az imént, óriási, kör alakú csarnok nyílik, s felfelé fordulva látom, ahogy kiöblösödik hatalmasan. Óriási, egyenetlen, de nem cakkos kőfelület; talpunk előtt, a kemény gránitba vágva hatalmas, feneketlennek tűnő lyuk tátong. Olyan óriási, hogy csaknem a csarnok végéig elér.
Egy emberként torpanunk meg mind az öten, aztán a zsinatelnök felemeli a kezét.
- Na, ott a térkép... - bök a csarnok túlsó falára, ám én hiába erőltetem a szemem, csak sima követ látok.
Nagyon remélem, hogy igaza van. Hanem a keze most irányt vált: lefelé mutat, a padlóban ásító fekete lyukra.
- És ott a mélységi.
Most az egyszer hiszek neki, mert egyáltalán semmi kedvem a feneketlen üresség fölé hajolni. Észrevétlenül megborzongok.
- Akkor mire várunk.
Esroniel von Himmelreich nem húzza az időt.
- Hát akkor készüljenek! - mondja, azzal megköszörüli a torkát és a verem fölé hajol.
- ÁLDÁS, BÉKESSÉG! - üvölt bele a sötét mélységbe: szavainak visszhangja - 'kesség!, ség-ség-ség... - sokszorosan visszaverődik a falakról, s a fejemet elzsongítva morajlik át mindannyiunkon; éppen csak hallom rajta keresztül, hogy Astonien testvér maga elé motyog, mielőtt meglehetősen nagy zaj támadna odalent.
Aztán különös, rettenetes robaj.
Eddig felszegett fejjel, pislogás nélkül figyelem a gödör peremét; csak a morajló rengésre hajlok le, s tömjénfüstölőt helyezek a talajra halk koccanással. Pillanatnyi csend áll be, amely másra sem jó, csak hogy a zsinatelnök fürge hátraugrása mindannyiunkat megugrasszon egy kissé.
- Jön! - figyelmeztet fennhangon, teljesen feleslegesen: a fejemben irdatlan, kaparászó suttogás támad ugyanis, aztán el is hal finom csendüléssel, ahogy a helyére a főeretnek fényes imája tolul, elsöpörve a szörnyeteg befolyását.
A nekromanta Draugr csarnokában éreztem ilyet utoljára.
Ez pedig csak egyet jelenthet.

Von Himmelreich nem hazudott: a mélységi alig néhány szempillantás múlva előtüremkedik a veremből, iszonyú teste nem más, mint örvénylő csápok és fogak tengere. Egy pillanatig hiába próbálom meghatározni, hol viselheti a fejét, a színe pedig hol citromsárga, hol fekete, hol piros, hol pedig valami, ami leginkább a spektrum túlvilági feléről származhat. A hangját, azt azért tisztán hallom: nem úgy érzékelem, mint egy szokványos emberi vagy állati hangot, mégis felmerednek tőle az alkarom szőrszálai.
- Nyavalyás pondrók! - csap végig az idegzetemen. - Hogy merészeltétek...! Viseljétek a következményét, ha felébresztettetek!
Ennyi elég is volt a szörnyetegből. Belekapaszkodom a kardom markolatába, s nekilendülök, hogy a fényesen felizzó élével vágjak belőle néhány szeletet. A legegyszerűbb, ha ezüstláncot csavarok rá elébb; akkor nem mocorog annyira.
Vakító fénysugár vágódik a rettenetes alak kellős közepébe: hátrapillantás nélkül is tudom, hogy Astonien Michelberger műve lehet csak, s a nyomában érkező irtózatos sikoly csaknem kettérepeszti a fejemet. A kavargó hústömegből kövér csáp vágódik az irányomba - alighanem felé is, aki mögöttem áll -, aztán a következő pillanatban sisteregve pattan le a zsinatelnök aranyfényű pajzsáról.
- Hé - kiált fel a férfi azonnal -, ne bosszantsátok fel! Még nem tud meghalni, csak nyerjetek időt!
- Ezt említhette volna korábban is, zsinatelnök! - kiáltom hátra, mert nem sok híja volt, hogy ijedtemben térdre essek a gránit göröngyein a sebzett üvöltésre; azért fogom magam, és jó széles körívnyit hasítok ki a legközelebbi, dagadt csápból. - Hátul nincs szemem! Mi történik?
- Judicatonum! - kiált fel mögöttem a pap, aztán látom elfutni magam mellett, neki az általam megvágott csáp párjának, amelyet a bestia sietve húz visszafelé.
Szép munka, kölyök. Van benned spiritusz.
Nem mintha sok időnk volna ezen örvendezni: von Himmelreich sürgető kiáltása gyorsabban ér utol, semhogy megtorpanhatnék.
- Állítsa meg a társát, mielőtt meghal! Ott jönnek a szolgái!

A szolgái...? Hát persze.
Miért is gondoltam, hogy egyedül lesz!
Sandán pillantok jobb felé, ahonnan számtalan kistermetű, csápos lény özönlik a terembe: káromkodok egy kicsit magamban, de azért odahagyom a mélységit, s megragadom Astonien gallérját, hátrafelé rántva őt, magammal húzva őt a füstbe.
- Gyere már, kölyök, mielőtt elevenen felfal!
Jól küzd, de semmi kedvem hozzá, hogy a kis fattyak maguk alá temessenek bennünket. Nem vagyunk túlságosan messze: időben sikerül megtorpannunk a főeretnek mellett, s én bosszankodva forgatok meg egy hosszú ezüstláncot, hogy lesújthassak az első lényre.
Nem szenvedhetem, ha megzavarnak munka közben.
Újra felvillan a fény, és ezúttal a zsinatelnök sem tiltakozik: a testvér széles ösvényt vág a kis dögök között, s én átlósan lépek elébe, hogy a közelébe érőket apríthassam. Könnyebb ellenfelek, mint a gazdájuk: hamarosan térdig gázolunk az ocsmány állagú maradványokban, s komolyan aggódni kezdek, hogy egész egyszerűen elfáradok, mielőtt elfogynának. A lábikrám és az oldalam, meg a karjaim elzsibbadtak, s most figyelmeztetően izzanak: a hátamra és a mellemre tapadó ingem elárulja, hogy segítség ide vagy oda, összeszorított fogakkal kell tartanunk a frontot.
Michelberger testvér buzogányt ragad, s olyan hévvel forgatja, amivel nekem is új energiát ad. Túl hiú vagyok hozzá, hogy előtte fáradjak el.
Nagyon remélem, hogy mire keresztülvágjuk magunkat rajta, von Himmelreich kitalál valami a nagy fajzat ellen is. Meg azt is, hogy a tudálékos, macskaképű kis asszisztense nem csak a szárnyait szárogatja a felforrósodott levegőn.

Mintha csak a gondolataimban olvasna, a mélységi e pillanatban megremeg - érzem, ahogy a zsinatelnök imája egyszerre kiszáll a fejemből, s ahogy az erő elhagy, gyönyörű ívben hatalmasat rúgok a legközelebbi nyálkás kis fattyúba. Valahol a felső harmadán találom el: gurgulázó hangok kíséretében vágódik hátra, éppen kellő távolságban bukva fel ahhoz, hogy teljes erőből lesújthassak rá a lánccal.
A hatalmas dög közben elkezd nőni, s ahogy az ima félbeszakadt, újrakezd a fejemben a különös idegtépő susmorgás is: hátrafordulok, tekintetemmel a zsinatelnök után kutatva, de nem kell sokat keresnem: amint aranyfényben fürdik, s ököllel rohan a csáptenger felé. Meg sem rezzenek, amikor eltűnik - a mélységi mintha bekebelezte volna -, az első mély levegőt mégis akkor veszem, amikor a szörnyeteg egyszeriben fénylő cafatokra hasad. Csápjai lehanyatlanak, s alig pár szívdobbanásnyi idő múltán von Himmelreichlép elő belőle, fekete vért törölgetve magáról. Démoni asszisztense levegő után kapkodva jelenik meg mögötte, kezében szilánkosra tört követ szorongatva.
- Köszönöm, köszönöm...!
A zsinatelnök a képére tapadt szutyok alól mosolyog rá. És, akármilyen hihetetlen, esküdni mernék, hogy ránk is.

Lihegve engedem le a fegyvert, megmozgatva az elgémberedett vállamat, s félrerúgok egy kupac nyálkás maradványt. Ellenséges pillantást vetek a démonra, de túlságosan fáradt vagyok hozzá, hogy nyílt ellenségeskedésbe fogjak.
- Megvan a térkép?
A zsinatelnök barátságosan, de fürgén int.
- Most lesz meg, kövessenek!
Elindul a kráter peremén az oszladozó mélységi mellett; a falon, ahogy elhaladunk mellette, a kezéből áradó fényben egy hatalmas térkép rajzolódik ki, kőbe vésve. A nefilim csendes eltökéltséggel másolni kezd, de szinte oda sem figyelek: megfeledkezem Astonien testvérről, Asaelről, a mélységiről meg a kardról is, amit hanyagul lógatok a lábam mellett: elemi kíváncsisággal vizslatom a térképet, amely óriásibb, mint valaha képzeltem. Nem vagyok túl jó térképolvasó, a szemmértékem sem megbízható, azt mégis érzem, hogy sohasem fogom tudni elfelejteni, amit most látok.
Hosszan bámulom a falat, póbálva felfogni, mégis hová eshetünk egyáltalán rajta. Sikertelenül.
Órákba telik, amíg a nefilim mindent rávés a jókora pergamenre, s én önkéntelen tisztelettel gondolok a számtani tehetségére, amellyel megtartotta az irdatlan kép arányait: ahogy kiérünk a kriptából a fényre, átveszem az értékes tekercset fegyelmezetten, s Esroniel von Himmelreich szemébe nézek a küszöbön.
A zsinatelnök elfojtott mosollyal, őszinte barátságossággal biccent, elengedve a tekercs felé eső részét egy rövid pillanat után.
- Nos, uraim, testvérek, köszönöm.
Hunyorítva habozok, végül mégis biccentek felé. Pillanatnyi csend, aztán a képe elkomorodik.
- Most pedig nyomás el előlem, mielőtt a zsinati protokoll szerint kellene eljárnom.
Kedvem lenne vitába szállni vele, de mind tudjuk, hogy felesleges volna. Esroniel von Himmelreich zsinatelnök olyan ember, akinek kevés méltó ellenfele akad Veronián, akármekkora legyen is az. Én pedig nem tartozom közéjük.
Végigmérem megint egyszer dölyfösen, mert ingerel az önbizalma.
- Nyomás, fiam - intek Astonnak; mondanék még sok mindent, aztán inkább mégiscsak ráhagyom a zsinatelnökre a szavait. - Mielőtt meggondolom magam.
- Jó utat haza!

- Látom őket. Négyen vannak. – suttogja hátulról Alicia, ahogy a hullái eltűnnek egy kanyar mögött és amire én le is cövekelek, mert négy kultista azért nem tréfadolog.
Viszont az is biztos, hogy nagyon gyorsan ki kell találni mit tegyünk, mert ahogy azok a sötét alakok felfedezik a feléjük közeledő csontikat, akkor hamar arra is rájöhetnek, hogy nincsenek egyedül.
Nem tudhatjuk milyen mágiával ruházta fel őket mesterük, milyen mágiát szabadíthatnak ránk akár távolról is, én meg csak közelharcban lehetek hasznos, de talán két társamnak van javaslata. Végszóra Tyr fel is veti, miként gondolja a dolgot.
- Nos szembeszállunk velük, de okosan. Először én indítok egy támadást fejük fölé, hogy azáltal por és föld kerüljön a szemeikbe. Míg azzal vannak elfoglalva, hogy kikönnyezzék a szemeikből, addig én meg Amelie letámadjuk őket. Lia neked a kultisták háta mögé kellene idézned lényeidből körülbelül mikor a szemükbe kerül a por. Ezzel jól eltereli a figyelmüket én pedig a harcos társammal elvágjuk a lábaik inait, így lassítva őket a haladásban. Utána visszavonulót fújunk. Ha minden jól megy, akkor senki sem sérül meg. Csináljuk!
Mivel harcosnak vallotta magát a tünde, igazán kíváncsian várom, hogy vajon, miként képzeli ezt el, de nem várat sokáig a bemutatóval, mert ahogy én bizonytalanul rábiccentek a dologra – tartok a a kultistáktól bevallom, de jobb ötletem sincs - és valószínűleg Lia is, máris akcióba kezd.
Hallottam már ezen technikáról, de még tapasztalni szerencsére nem tapasztaltam, ahogy mintha a csapása meghosszabbítása lenne, eléri a négy alakot a tünde által kavart „szélostor”.
Megfeszülten figyelek már ezek után, hiszen az időzítésen akár az életem is múlhat. Alicia-nak még azelőtt hátba kell támadnia őket, hogy kipisloghatnák a port a szemükből a váratlan támadás okán és, ha megfordulnak……..
Tyr intése már szinte mozgásban talál, mert egy pillanatnyi elvesztegetni való időnk sincs, csak addig reménykedhetünk a győzelembe, míg folyamatosan fenntartjuk a meglepetések erejét, hogy ne térhessenek magukhoz, csak mikor már késő.
Mivel nem akarok társamnak útjában lenni, így a barlang falának ellenkező oldalán suhanok és egy lélegzetvételnyivel később már a megidézett csontváz felé félvakon csapkodó kultisták mögött vagyok. Nem habozok, kardom egy csapásával metszek térdeik irányába, aztán megtoldom egy torok vágással is, biztos, ami biztos, ha találok az csak jó, ha nem, akkor sem sétálnak egy darabig sehová.
Azonban nem időzhetünk ott egy-két pillanatnál tovább, mert akár többen is lehetnek, így rohanok is vissza a kanyar mögé, fél pillantást vetve hátra, hogy a tünde is jön-e. Jön!
- Menjünk vissza, ezek már lassan fognak jönni. Kézen vonszolni magad a legnehezebb feladat.
- Ez könnyebb volt, mint gondoltam, de talán túl könnyű. – ráncoltam a homlokom, de nem voltam ellene, hogy távozzunk kicsit messzebb, mert kirázott a hideg ettől a helytől.
- Azonban feladatunk szerint tartanunk kell ezt a barlangszakaszt, így még maradnunk kell, de az a végén is jó lesz talán. – tettem még hozzá.
Elértük az elágazás elejét, ahol mindenképp meg kéne állnunk, de ekkor felbukkan a magas férfi, az egyik megbízó és sietősen int, majd elmondja, hogy azonnal ki kell mennünk innen, mert mindjárt összeomlik.
Biztos igaza van, de ha nem így lenne se akarnék vele vitatkozni, egyrészt azért amit láttam tőle, másrészt mert örültem neki, hogy a hátam mögött hagyhatom e rémisztő és sötét helyet.
Azért még vetek egy pillantást a hátunk mögé, de a kultisták hála az égnek nem bukkannak fel, de így is megkönnyebbülve bukkanok ki a friss levegőre.
A magas férfi jóval előttünk járt és úgy látom Norven inkvizítor lova is hiányzik már, ezek szerint ő is megúszta. Remélem a többiek is, de nem érdeklődöm nyíltan felőlük, mivel nem látom értelmét, hogy többet tudjak a kelleténél.
Az 1000 váltó jól jön, ahhoz képest, hogy a feladat úgy néz ki félbeszakadt, de talán még nincs veszve minden, ha hinni lehet a férfi szavának.
"Jó munkát végeztetek, mindannyian. Hogy miért ennyit kaptok? Mert szükségem lesz még rátok. A maradék négyezret és még egy kis ajándékot később kaptok meg. Hamarosan ismét felkereslek benneteket! Isten veletek!"
- Részemről a szerencse! – tettem el a pénzt, ő meg nem sokat habozik, int a nem messze álló nefilimnek és lóra pattanva hamarosan már nyomukat sem látni.
- Köszönöm a segítséget, s ha hihetünk annak, akkor még viszont látjuk egymást. Minden jót. – hangzik fel mellettem Tyr hangja, aki szintén elindul, hogy útnak eredjen.
- Ahhoz képest, hogy először dolgoztunk együtt, nem volt semmi. – biccentettem felé. – Neked is jó utat, ahogy neked is, ha csak nem a Főváros felé tartasz. – nézek a nekromantára, Aliciára. – Ha gondolod, elvihetlek, Hűséges elbír mindkettőnket. – intek a békésen legelésző paripa felé.
Ha jön Lia, akkor vele, ha nem akkor egyedül, de elkocogok a város irányába.

Miután Bane kutyaszorítóba került az ő dolga, hogy kihúzza a kelepcéből. Az egyik nekromanta mindjárt ráveti magát, hogy megölje.
~ Ennyi esze volt...
~ Ráérünk később is a fejére olvasni.
~ Csipkedd magad, mert is így jársz.
~ Eszednél vagy?! Én sose csinálnék ilyen ostobaságot.
~ Ugyan kérlek...a múltkor is fejjel rohantál a falnak..
~ Jaj, mert te mindent annyira jól tudsz! Állandóan csak ugráltatsz!
A lány gondolatai egy pillanatra elhallgattak.
~ Igen, nagyokos? Akkor ez most old meg egymagad!
És ennyi volt, az amulett démona nem szólalt meg többet. Gerard magára maradt.
~ Lia...ne most viccelődj.
De hiába, a mélységesen megsértett lány hallgatag maradt.
~ Ez hiányzott most a legkevésbé.
Odafordul a vígan pipázó csábdémonhoz. Próbált nyugodt hangon megszólalni, de valahogy mégis kirajzolódott a szavaiban, hogy ideges.
- Jobb lesz, ha te is jössz...Sötét dárda!
Majd megidézett egy mágiából álló fegyver, és a merész falánkságdémont lekaszabolni készülő nekromantának dobta. A célzás tökéletesre sikeredett, a hullaidéző súlyosan megsebesült, így már nem jelentett veszélyt a társukra. Ellenfeleik gyorsan feldolgozzák a történteket, majd megidézték a csontvázaikat és rohamra utasították őket. Ő volt most a legközelebb hozzájuk félő volt hát, hogy védekeznie kell. Gerard ennek tükrében megidézett két újabb Sötét dárdát. Az egyikkel suhintott maga előtt egyet, nehogy túl közel jöjjenek hozzá az ellenfelei, majd a másikat az egyik csontváznak dobta. Yrsil eközben kitalálta, hogy a harc helyett menti az irháját.
- Ég veled Lia, majd egy másik életben látjuk egymást!
Ekkor azonban teljesen váratlanul az amulett a megszokott kék fénye helyett vörös fénnyel felizzik, miközben Lia morcos és sértődött hangon megszólal.
- El ne kezd nekem te is! Told ide a képed, de sürgősen!
A csábdémon egy percig habozott, majd nevetve azt felelte:
- Te sosem hagysz nyugtot nekem mi, apróság?
Előrántja a korbácsát, s egyenesen az egyik Gerard felé közeledő csontvázra csap. Sikeresen elcsapja vele az élőholtat, mire Bane-t a falhoz vágja a két zombi. Nem a csata végéig, de a fejét ért ütéstől ideiglenesen harcképtelen lesz. A Zombik most a másik két démon felé veszik az irányt. Sil nem habozik, karmot ránt és előre vonul.
- Zombik. Lassú, ocsmány, büdös dögök. Fedezd a seggem, kölyök!
Korbácsával megcélozza az egyik zombi lábát, majd egy erőteljes rántással a földre kényszeríti. Ezután odalép mellé és addig tapossa a fejét, amíg össze nem zúzódik. Végül, hogy biztosra menjen, megnöveszti a karmait, és átdöfi vele a koponyáját. A pórul járt élőhalott nem fog több gondot okozni...a két társa viszont igen. Gerard egy pillanatra elkomorodott.
~ Elég a fejetlenségből, ideje komolyra venni a figurát, ugye Lia?
Semmi válasz.
~ Ne duzzogj látom, hogy te is így gondolod.
A fiatal tudásdémon lép kettőt előre, majd erősen rámarkolt a kezében maradt Sötét dárdára
- Hé, oda tudnád rántani az egyiket a másik elé?
- Nem rossz ötlet, egy próbát megér. – válaszolja Yrsil, miközben finoman maradásra bírja a zombit a talpával a padlón. Csattan a korbács az egyik zombi nyakán, majd egy jól irányzott rántás után már ott is volt a megfelelő helyen a két élőholt: pontosan egy vonalban.
~ Most vagy soha!
Gyorsít a tempón, és (tudásdémonhoz relatíve) vad rohamot intéz az egyensúlyát pillanatra elvesztett zombi ellen. Egy lépésre tőle megtorpan, majd a Sötét dárdát a bordái közé célozva megpróbálja egyszerre mindkét élőholtat leszúrni vele. Eközben társa is mozgásba lendül, a támadásával párhuzamosan a karmaival az rothadó hústömeg nyakát célozza meg. Mindkettejük támadása betalál, ám a várt eredménnyel ellentétben nem sikerült mind a két zombit kiiktatni. A hátul lévő élőholt minden erejét lantba vetve egy utolsó támadást intéz a védtelen Gerard ellen, megragadja és nekidobja a közeli kamrafalnak. A művelet közben elszakad a gerince, és összeesik, bár még tud mozogni. A nekromanták vicsorogva nyugtázzák, hogy a szolgáikat legyőzték.
- Rohadékok...
Gerard az ütközés ereje miatt egy pillanatra elveszti az egyensúlyát, így féltérdre ereszkedik, majd egyik kezével a földre támaszkodva igyekszik visszanyerni azt. Pár mélylevegő után talpra áll. Társa ezalatt megtámadja az immár védtelen hullaidézőket.
- Hali! - integetek oda a nekromantáknak, ezután a korbácsával egy erőteljes csapást visz be neki. Egy pillanatra neki is lankadt a figyelme, ugyanis ezalatt a földre került zombi megragadja és beleharap a lábszárába.
- Hogy az a....rohadt...mocskos...alávaló... ti utolsó szemétládák, TÖNKRETETTÉTEK A KEDVENC CSIZMÁM !
A harmadik nekromanta, aki még nem sérült annyira, hogy harcképtelen legyen kihasználva a két démon pillanatnyi hezitálását megragadva a másik kettőt egyszerűen áthúzza őket a falon. Úgy mentek át a falon, mintha szellemek lennének. Ekkor azonban a földön vergődő élőholtak is megálltak.
- Nem menekültök!
Gerard megidéz egy Sötét dárdát, majd a "falnak" dobja nagyjából oda, ahol a hullaidézők letűntek. Sajnos semmit nem ér el vele, a fegyver nekiütközik a falnak. Ellenfeleik sikeresen megléptek előlük. A fiú hiába megy oda, hogy megpróbálja a saját kezével kitapogatni a láthatatlan rést, csak a szilád kővel találja magát szembe.
- Hát, van egy rossz hírem. Legfeljebb a zombikat nyúzhatok meg új csizmának.
- Elegem van, hazamegyek. Nem fizetnek ezért eleget.
Yrsil kifelé menet előveszi még egyszer előveszi a pipáját.
- Hé, Lia!
A néma ékszer hirtelen újra el kezd fényleni. Lia illúziója alakot ölt, bár ezt csak Gerard látja, de még mindig elég durcás fejet vág.
- Mi az, Dalos?
- Aztán vigyázz magadra... - válaszolja, miközben rágyújt - Nem úgy mint ahogy kikötöttél abban a csini nyakláncban. Ha sors is úgy hozza, még találkozunk, apróság!
- Hehe! Ha már te is beleütöd az orrod ilyen dolgokba, igazán nincs mi miatt aggódnom. Menjünk mi is...Partner!
A csábdémon ezalatt eltűnik az alagútban. Gerard még egy darabig némán bámulja a falat, majd ő is úgy dönt, ideje kereket oldani.
- Hosszú még az út...
Kiérve a járatból a megbízójukkal találták magukat szembe.
- Jó munkát végeztetek, itt a jutalmad.
Azzal átnyújt neki 1000 váltót. Gerard kérdően néz rá vissza.
- Oh, hogy miért csak ennyi? Mert szükségem lesz még rátok. A maradék négyezret és még egy kis ajándékot később kaptok meg. Hamarosan ismét felkereslek benneteket! Isten veletek!
Mondja, majd fekete lovára pattan a nefilimmel együtt, és elvágtatnak.
~ Milyen érdekes...
~ Ez elég aljas húzás volt a részéről.
~ Most miért mondod ezt?
~ Igaz. Én már akkor is elkísérném ezt az alakot, ha nem fizetne egy petákot sem.
~ Egyetértek. Ezt a helyet...ezt a mágiát...egyzer meg akarom ismerni.

Figyelemmel követem a meglehetősen furcsa társaság többi tagját. Hogy viselkednek a harc előtt? Mit gondolnak egymásról? Miért egyeznek bele a közös harcba, holott szemmel láthatóan gyűlölik egymást? A fehér hajú békéje, ugyan... a fél karom tenném rá, hogy benne nagyobb az ellenérzés.
Norven olyan, mint egy vadállat: ösztönből cselekszik, kimutatja a gondolatait, s cseppet sem fél a zsinatelnök erejétől. Ezzel szemben Esroniel nagyon is kontrollálja magát... összefogásról és nemes célokról beszél, s mégis...
...valamiért úgy gondolom, hogy mindez csak megjátszott.
Tévednék? Azért gondolnám így, mert soha nem csináltam mást a színészkedésen kívül? Meglehet, de nem érdekel. Ha az ösztöneimben nem is bíztam soha, az emberismeretemben igen.
Csendben követem hát őket, mintha tudomást sem vennék a szikrázó légkörről.
Most fontosabb dolgom van: túlélni.

Érdekődve tekintek körül a teremben. Vajon mennyi az esélye, hogy valaki átosonhasson a vékony párkányon, anélkül, hogy észrevenné a szörnyeteg? Valószínűleg semennyi... pedig milyen jó is lenne harc nélkül megúszni ezt az egészet. Hé, mikor jelentkeztem az Egyházhoz, nem gondoltam volna, hogy egy bukott angyallal kell megküzdenem a zsinatelnök oldalán! Ha ezt tudtam volna... jó, valószínűleg akkor se csináltam volna másképp. Minek? Erre a küzdelemre nem készíthetnek fel az edzések.
És Isten jóindulatában se bízhatok. Pap létemre. Milyen ironikus.
Esroniel a verem túloldalára mutat.
- Na, ott a térkép...
Én nem látok semmit.
A mély felé szegezi ujját.
- És ott a mélységi.
Hát ez nagyszerű. És meghalni mikor kell?
- Akkor mire várunk. - én aztán nem tudom. Talán tapsra?
- Hát akkor készüljenek! - krákog, majd a veremhez hajol. - ÁLDÁS, BÉKESSÉG!
...hát... ez nem pont taps. De meg kell hagyni, hatásos: baljós morajlás hangzik fel.
-Ez aztán az indítás... - morgom, majd megszorítom a buzogányt. Igaz, nem túlzottan érdekel, mennyire bőszítjük fel a bestiát... mit számít az már? Az inkvizítor tömjént helyez a földre, én pedig önkéntelenül is hátrébb húzódom.
- Jön! - ugrik hátra a fehér hajú, és imádkozni kezd. Zavaros, kusza, őrjítő suttogást hallok, de mielőtt megdöbbenhetnék, azonnal véget is ér. Jóleső csend veszi át a helyét, és...
...nő az erőm.
Sokkal.
Nagyon sokkal.
Mi folyik itt? Érzem, hogy eddig soha nem próbált képességeket is könnyedén tudnék használni... olyanokat, amik messze meghaladják a tudásom. Ez... ez a zsinatelnök műve, de hogy csinálta?
-Ez most komoly? - nem bírom visszafojtani a gondolatot, szerencsére csak halkan suttogok. Nem fogják meghallani.
Norven nem habozik sokat, azonnal rá is támad a lényre.
Földöntúli.
Ez az egyetlen gondolat, ami eszembe jut róla. Nem is látom igazán, hogy néz ki; állandó alakja és színe nincs, szinte csápokból és fogakból áll az egész.
És fülsértő hangon szól hozzánk. Szól? Suttog? Ordít? Nem tudom eldönteni.
- Nyavalyás pondrók! Hogy merészeltétek...! Viseljétek a következményét, ha felébresztettetek!
Meg tudom érteni, én is utálom, mikor felráznak az álmomból.
De nincs időm szórakozással elfedni ezt a borzalmas érzést.
Sacra Lux. Jól céloztam: pontosan a mélységi közepébe vágódik a sugár, az pedig olyan sivítást hallat, amitől az összes idegszálam megfagy. Kis híján mind meghalunk egy csápjától, de Esroniel kivédi egy arany pajzzsal. Nocsak.
- Hé, ne bosszantsátok fel! Még nem tud meghalni, csak nyerjetek időt!
- Ezt említhette volna korábban is, zsinatelnök! - Norvent is eléggé meglepte a hang, de azért szorgalmasan aprítja a bukott angyalt. - Hátul nincs szemem! Mi történik?
Engem azonban mindez egyáltalán nem érdekel.
Eddig gyenge voltam. Jelentéktelen. Most viszont olyan erőt érzek magamban, amivel...
-Judicatonum! - kiáltok fel, és a csáp felé vetem magam, amit az imént védett ki a zsinatelnök. Ha a Szent Fény ennyire fájt, lássuk, ez milyen lesz majd!

Hiába. Visszahúzódik ugyan, de mégsem érek el túl sokat.
- Állítsa meg a társát, mielőtt meghal! Ott jönnek a szolgái!
A kiáltásra még nem figyelnék fel, de mikor az inkvizítor egész egyszerűen megragadja a reverendám gallérját, és hátraránt... az maradandó élmény.
- Gyere már, kölyök, mielőtt elevenen felfal!
Engedek a húzásnak, mielőtt hátraesnék.
Ez a lehető legjobb lecke volt. Elbíztam magam, azt hittem, az erő számít valamit... erre majdnem meghaltam.
Elvakított ez az egész... engem... pedig elképesztő önuralmat fejlesztettem ki magamban.
Ez nem történhet meg még egyszer. Soha.
Tényleg jönnek a szolgái... akármik is legyenek ezek. Nem mintha érdekelne: meg kell ölnünk őket, tehát ezt fogjuk tenni. Igaz, ez elég nehéznek tűnik, hisz első ránézésre is több, mint ötvenen vannak. Nincs túl sok időnk lustálkodni.
Sacra Lux! És a sorban másodikba már bele is vág a sugár. Mégis megnőtt az erőm, és tud ez hasznos is lenni, ha nem kap el a hév.
Még szorosabban fogom a buzogányt, és én is nekirontok a szolgáknak, Norven mellett.
Megmutatom, hogy én is tudok valamit.
Judicatonum!

Nem használom túl sokszor az Úr erejét, szükségem lehet még rá. Nem szoktam még hozzá a harchoz, így igencsak fárasztó a számomra, mégsem lassítok a tempón egy pillanatra sem: pörgök, fordulatból péppé zúzom az egyiket a buzogánnyal, majd a sűrűjébe vetem magam. Lecsapok újra, újra és újra, a védelem helyett inkább a támadással törődöm, és ez a módszer hatékonynak bizonyul: még csak meg sem sebeznek.
Judicatonum! A fénylő buzogányfej gyönyörű (őszintén szólva szerencsés) találatával hátrarepítem egy áldozat maradványait, s az még két társát sodorja el a közelemből. Ebben a képességben aztán van súly!
Mégis, kezdem egyre nehezebbnek érezni a tagjaim. Késztetést érzek arra, hogy hátráljak, próbáljak egy kis pihenőt nyerni. Fájó izmaim egyre nehezebbé teszik a küzdelmet, s akaratlanul is egyre közelebb engedem a szolgákat.
Norvenre nézek, aki szinte forgatagként darálja az ellenséget.
Nem.
Judicatonum! Aranyban fénylő erővel vágok közéjük, és bármennyire fáj is, kitartok. Majd pont előtte fogok megtörni! Nem, azt már nem. Inkább megszakadok, de kivívom a tekintélyét. Szükség lesz még rá.
Ahogy saját magam motiválása közben a mélységire pillantok, látom, hogy remeg, és mintha megnőtt volna.
Hirtelen elgyengülök. Hátraugrok, de nincs okom az ijedelemre: szinte az összes szolgát levertük Norvennel, s aki maradt, az is hátrébb húzódik.
Valamiért nem érdekel, melyikünk ölt meg többet.
Most mi fog történni? Figyelmesen nézem, ahogy Esroniel a halálába rohan, s ökle aranyszínnel izzik fel... öngyilkos merénylet? Nem, annyira senki nem lehet hülye. Szájtátva figyelem, ahogy szinte szétfoszlik a hatalmas test (lehet egyáltalán testként emlegetni?), és a hanyatló csápok közül kisétál a zsinatelnök. Nocsak, itt a démon is, kezében egy törött kővel... az vajon mi célt szolgálhat?
- Köszönöm, köszönöm... - nem tudom eldönteni, ezt kinek mondta. Nekünk? A démonnak? Mindenkinek? Mindenesetre... a mélységi elpusztult, legalábbis nagyon úgy tűnik.
Megcsináltuk. Bár nem tudom, én mennyire voltam hasznos ebben.
Mivel nincs ruha, amiben letörölhetném a... maradványt a tüskékről, csak több-kevesebb sikerrel megpróbálom lerázni, úgy csatolom vissza az övemre. Imát természetesen nem mondok... ezek nem emberek. Kis híján térdre hullok a fáradtságtól, s a fújtatásomon is érezni, hogy nagyon nem szoktam hozzá ehhez, de még bírom.
Még.
-Megvan a térkép? - tényleg, a térkép! Amiért ezt az egész őrültséget csináltuk.
- Most lesz meg, kövessenek! - és int, hogy kövessük a peremen. Eleget teszek a kérésnek, s közben félelem vagy tériszony nélkül pillantok le a verembe.
Feketeség. Ennyit látok csupán.
Mikor Esroniel keze nyomán arannyal rajzolódnak ki a vonalak, a döbbenet helyett nagyon is tárgyilagosan nézem. Próbálom értelmezni, kivenni a részleteket, új információkra rájönni... ugyan hiányzik belőlem a készség, hogy pontosan őrizzem meg elmémben a képeket, így is az emlékezetembe vések jó pár dolgot.
Valamiért szerencsésnek érzem magam, hogy ezt az elsők közt láthatom.
Nem unatkozom, pedig sokáig itt állunk tétlenül. Újra lenézek a mélységbe, körbepillantok a teremben, vetek egy pillantást arra is, amerről bejöttünk, s közben igyekszem megfigyelni minden apró részletet. Közben visszanézek a térképre, azt is memorizálom, s közben gondolkodom rajta, vajon tényleg érdemes volt-e ennyit szenvedni érte.
Aztán elkészül. Némán indulunk el a kijárat felé, s ahogy kiérünk, Esroniel átadja az inkvizítornak az egyik pergament.
- Nos, uraim, testvérek, köszönöm. - fura, de nem tudok teljesen kiigazodni az arcán. Valóban mosolyogna? Én némán hajtom meg a fejem, és meglepő módon Norven is biccent.
- Most pedig nyomás el előlem, mielőtt a zsinati protokolok szerint kellene eljárnom.
- Nyomás, fiam - int az inkvizítor. - Mielőtt meggondolom magam.
Nincs túl sok ellenvetésem.
- Jó utat haza! - hallom még a szavakat, de erre már nem válaszolunk. Hosszú az út Carolusburgig, s most furcsamód örülök, hogy Norvennel együtt utazok haza. Ilyen se volt még. Változnának az idők?
Nem tudom, egyvalami azonban biztos.
Azt az erőt meg kell szereznem. Egyedül. Segítség nélkül.