Nagyküldetés: Szabadság

Yrsil adja a formáját, és míg a fejében beszél, igyekszik közben azért társaira is figyelni. Sőt, lehetőség szerint ki is zárja a másik hangját, elvégre most fontosabb dolga is van: a csapattársakkal kitalálni valamit a problémájuk megoldására. Kényszeríti magát, hogy ne forgassa szemeit, bár elég nagy a késztetés rá, és legszívesebben most megkeresné azt a bolondos hajasbabát, hogy minimum egy barackot nyomjon a kobakjára, legalább pedig jól befenyítse pár élőholttal. Mind a hangsúly, mind a szóhasználat roppant irritáló, nem tűrendő, és nem is hunyhat szemet efölött - amint itt végeztek, szépen meg is fizetteti vele a szavak árát.
A csontvázak elöl haladnak, a kanyarban ők, az élők várakoznak addig, míg Alicia meg nem szólal. Felhasználva azt az igencsak praktikus képességet, mellyel az egyik holtján keresztül figyelheti az eseményeket, az ellenfeleket vizsgálgatja, de azon kívül, hogy az egyikük elindul feléjük, nem történik más. Mintha kissé értetlenek lennének, vagy inkább... Érdektelenek. Ez jobb szó.
- Látom őket. Négyen vannak – suttogja aztán, nehogy hangosan visszhangozzon a járatban a hangja. Aggasztó a létszám, de talán elbírhatnak velük, pontosítva: feltarthatják őket valahogy. A holtak a szolgálatában állnak, így egy kisebb létszámfölényben lehetnek, bár nem tudja, mennyire fog menni a könnyen elintézhető szolgákkal mindez. Értelme nagyon nincsen ezen tűnődni, elvégre majd ez is kiderül - valamit csak kitalálnak ellenük, hogy feltartsák őket.
- Csak az egyik közeledik felénk - teszi még hozzá, hátha ez némileg megnyugtatja társait. - Nem úgy tűnik, mintha nagyon zavartatnák magukat - magyarázza, továbbra is figyelve az ottaniakat. A csontvázakat közben megállítja, hogy kölcsönösen szemlélődhessenek mind a kultisták, mind Alicia.
Előre látja, hogy ez, a feladatuk nagyon kockázatos lesz. Ha sikeresen körvonalazódik egy használható terv, legyen az bármilyen, egyáltalán nem lesz biztonságos művelet. Legalábbis... A harcosoknak, mivel figyelembe véve a képességeket, még a nekromanta jár a legjobban, hiszen csak varázslatokat kell használnia hául, nem a közelbe menni, majd egy fegyvert előrántva keresztülmetszeni a nyakakat, végtagokat, esetleg gyomrokba döfni a pengéket. Ez azért egészen jó, nem? Nagyobb eséllyel menekülhet el baj nélkül, ha úgy adódna a helyzet.
Tyrwel azonnal előáll egy ötlettel, a holdcsókolt viszont továbbra is figyelemmel kíséri, mit fognak a kultisták tenni, egyelőre azonban nincs változás - nincs veszély. Ez igencsak megnyugtató, de nem jelenti azt, hogy ez végig így fog maradni; igyekezniük kell, különben tényleg rájuk találnak. A terv azonban elérkezik egy olyan szakaszához, ami cseppet sem tetszik a nekromantának, sőt, egyenesn zavarja.
Lia.
Erre a szóra felfigyel, és szinte vérszemet kap tőle. Ki engedte meg neki, hogy Liának hívja?! Na ne döntsön róla önkényesen, Alicia nem adott arra engedélyt, hogy így becézgesse. Ezer örömmel szólna és pörkölne oda néhány csípős megjegyzéssel, de jobbnak találja, ha nem most akad fenn mindezen. Most csak... El kell viselnie. Volt már rosszabb is, nem igaz? Ez semmiség lesz!
Arcán természetesen nem változik semmi, de kikívánkozó gondolatok sikítanak elméjében, elvégre nem Liának hívják, hanem Aliciának... Mindegy. Menthetetlen ez a tünde. Inkább igyekszik eltekinteni ettől, és arra figyelni, hogy mit is mondott az imént, hogy mi is a terv, ami igazából nem tűnik nehéznek, de annál kockázatosabbnak. Jó, hogy van pár képessége, amit fel tud használni itt, és így a holdcsókolt is kamatoztatni tudja sajátjait, és így rendben lesz.
És nem ő fog megsérülni, ami a legjobb.
Halkan mély levegőt vesz, közben könyve után tapogatózik, hogy az idézés pillanatokon belül sikerülhessen. Vaktában felcsapja azon az oldalon, ahol a csontváz pecsétje is van - nem olyan nehéz, tekintve, hogy az első lap közepén szerepel. Szinte már automatikusan nyílik ott a kötet.
Megszakítja a holtak szeme képességet, így már nem a csontvázon keresztül lát, hanem saját szemeivel kémlelheti környezetét. Mintha jó időérzéke lenne, pont ekkor hangzik el a parancsszó, amire szinte kirobban helyéről, hogy azt a pár lépés távolságot megtegye, amivel ugyan előbújik rejtekéből, viszont látja is, hová kell pontosan idézni.
Míg megy, eltűnteti a csontvázakat, megérkezve a megfelelő helyre, megvárja, míg Tyrwel is aktiválja saját képességét. Amint észreveszi, hogy ellenfeleik nem rövid időre megvakultak, rápillant a könyvre, majd vissza a kiszemelt célra: az ellenség mögé. Egy pillanat töredéke alatt megjelenik a két csontváz, és azonnal megemelik zörgő kezüket, hogy lesújtsanak mérgezett pengéjű kardjukkal. Hamar harsan az egyik kultista első ordítása, amit az egyik csontváz által okozott sérülés vált ki, így odafordulnak - elképzelése szerint mélységes kétségbeeséssel -, és látatlanban csapkodnak össze-vissza, zavarodottan lépegetve ide-oda, hátha elkerülhetik egy nekromanta erejét.
A felbolydulással már van lehetősége a két fegyverforgatónak elvágni azokat a bizonyos testrészeket. Ezt sikeresen véghez viszik - a tünde és az ember meglepően gyorsan és összhangban cselekednek. A csontvázakat, mint a kultisták szempontjából hátráltató tényezőket hagyja azok nyakán, és ahogyan csak lehet, vagdalják a földre kényszerült test bizonyos részeit, a szabadon hagyott tagokat, igyekezve tehetetlenné, mozgásképtelenné tenni őket. Talán brutális, de bizonyára nem tart sokáig ez a mészárszék - valószínűleg hamar elintézik őket úgyis.
Amelia felvetését támogatja - ő is szívesebben van a barlang elején, mint ezeknek az alakoknak a közelében, így gyakorlatilag az elsők között van, aki el is indul vissza, hátrahagyva a fekve szenvedő ellenfeleket. Idézett szolgáit is eltűnteti, majd ahogy a járat elejére érnek, feltűnik a magas, világos hajú alak is - ismételten jó az időzítés. Így, elsőre nem ismerős a számára a felbérlőjük, viszont ahogy megszólal, mintha felismerés csillanna szemében. Nem tudja biztosra, de… Lehet… Arról a napról van?
Magára ölti a hideg maszkot, siettetésére pedig el is indul kifele a mélységből. Voile ott pihen végig karján, bár meglehetősen nyugtalan – egyáltalán nem tetszik neki sem a környék, sem úgy az egész szituáció, és ezt karmos ujjainak szorításával Alicia tudtára adja. Viszont nemsokára vége van ennek is. Súgná az állatnak folyamatosan, hogy nincsen semmi baj, azonban az nem ő lenne, valamint állati társára úgyse lenne hatással az ilyesmi. Túl makacs ahhoz, hogy engedjen pár negédes szónak.
Elindul kifele. Fogalma sincs, kik vannak még körülötte – nem is nagyon érdekli igazából -, csak megy, hogy mihamarabb kiérhessen, nem foglalkozva azzal, milyen jó is lenne tudni, miféle arcok jelentek még meg itt, akivel talán a későbbiekben még találkozhat is. Nem, most elsőbbséget élvez az, hogy a felszínre érhessen.
Áthaladnak a hídon, majd fel a lépcsőn, mintha csak egy csordát képzenének. Összeverődött színes bagázs ez, melynek semmi egysége sincsen, mindenki más és más, már csak azt a tényt figyelembe véve, hogy itt van egy zsoldos, egy tünde és egy csábdémon, valamint egy nekromanta. Kell ennél több, hogy furcsának találja már ennyitől a csapatot?
- Jó munkát végeztetek, mindannyian – szólal meg fönn ismét felbérlőjük. Annyira ismerős… Tudja, hogy látta már valahol, tudja, hogy hallotta már ezt a hangot, de pontosan hol és mikor? Milyen körülmények között? Annyira kétségbeesett szituációba került volna, ahonnan nem emlékszik az apró részletekre? Megeshet.
Az idegen átnyújt mindenkinek az ígértnél egy kisebb összeget. Jóval kisebbet. Egy ideig tekintetét a bőrszütyőn pihenteti, aztán felpillant, de nem követelőzőn, mégis érződik rajta, hogy magyarázatot szeretne ehhez. Elvégre ötezret ígértek, nem ezret. Nem azért utazott ennyit és nem azért jött el idáig, hogy aztán az ötödével térjen ismét a vándorlás útjára.
- Hogy miért ennyit kaptok? – teszi fel a költői kérdést, megelőzve a felháborodott és értetlen felszólalásokat. - Mert szükségem lesz még rátok. A maradék négyezret és még egy kis ajándékot később kaptok meg. – Ajándék… - Hamarosan ismét felkereslek benneteket! Isten veletek! – köszön el, majd felül lovára a nefilimmel együtt, és elvágtatnak. Hamarosan? Vajon mikor lesz az a hamarosan, és akkor milyen feladat vár rájuk?
És még mindig nem tudja, kicsoda ez a figura. Eddig is egyértelmű volt, hogy valamelyik egyház erős tagja, de melyiké? Borzasztóan zavaró, hogy nem tudja kitalálni.
Tyrwel hangjára figyel fel aztán, köszönetére csak biccent egy aprót, szótlanul, Amelia pedig olyan szívességet tesz, amin azért el kell gondolkodnia pár pillanatra, hogy mérlegelje a lehetőséget. A Fővárosba most nem áll szándékában menni, de az arrafelé vezető út során valamikor, bármikor leszállhat, valamint nagy segítség lenne ez. Mégiscsak pihentetőbb úgy valamivel az utazás, ha valaki más visz, na meg gyorsabb is. Lassan be kéne szereznie egy lovat?
- Nos, ha nem zavar egy nekromanta társasága, elfogadom – hajol meg kissé hálája jeleként. – Azonban még valamit… - körbenéz, megkeresve a legmagasabb alakot a környéken, kinek ezüstös tincsei távolról világítanak, de nem találja. - … Nem, semmi – fordul vissza fejrázva. Nem gond, majd legközelebb megkapja az ízléstelenség jutalmát, mert ő bizony nem felejt!
Amelia mögött odalépdel a hátashoz, megvárva, míg a nő jelez neki, hogy felszálljon. Elindítva a lovat indulnak el Carolusburg városába, Voile pedig a magasból követi őket, rajtuk függesztve örző pillantását.

Bane őrült módon nekiesik a nekromantáknak. Vagyis azok teremtményeinek. Ronda egy lények annyi szentigaz. Na nem mintha itt bármi is szép lehetne. Romok, kosz és por, furcsa színű ragacsos szutyok a sarkokban. Az egész helytől kiráz a hideg. Talán ki kéne takarítani. Ha befognám a csapatot, talán végeznénk fél év alatt. Csodálom ezeket a nekromantákat, amiért ilyen fantasztikus képességük van a mocsok megtűrésére. Mondjuk az a két zombi is jól jönne a takarításban amelyek éppen Bane-t tartja fogva. Hacsak időközben nem potyognak darabokra és csinálnak még nagyobb halom undormányt magukból mint alapból. A szemem villan egyet, ahogy látom a démontársam a kutyaszorítóban. Ám a kisujjam sem mozdítom. Miért is tenném ? Csendesen meredek előre, s kényelembe helyezem magam, majd folytatom a füstkarikák eregetését. Nem mintha éppen aggódnák a falánkságdémonért, maga hozta magára a bajt. Majd megoldja valahogy. Meg majd azokat a csontvázakat is lerendezik akiket a nekromanták éppen ebben a pillanatban idéznek.
- Nem segítesz neki ? -biccentek felé a tudásdémonra nézve. Talán neki több oka van segíteni ezen a szerencsétlenen. Nekem nincs kedvem bemocskolni a ruhámat.
- Jobb lesz, ha te is jössz... - szólal oda nekem, mélyszürke hangjában rejtőző idegességgel - Sötét dárda! - kiált fel, majd a kezében lévő fegyvert az éppen Bane előtt álló nekromantának hajítja. Az talál is, bár messze nem olyan pontosan mint kéne. Végülis nem sokat várhatok el egy gyenge fizikumú, fiatal démontól. Ehhez képes még mindig jobb mint Mika. Legalább nem a bokámat találta el, és ez bizony nagy dolog. Legalábbis ha kettejüket kéne összehasonlítani. A csontvázak viszont gyorsan közelednek, feltűnően gyorsan. Ha pedig ők feltűnnek, én eltűnök. Talán még beérek egy közeli faluba ebédre. Gerard két dárdát idéz meg, az egyikkel maga előtt tellegetve próbálja távol tartani a csontvázakat, egy másikat pedig az egyiknek vágja. Remek, őt megeszik, én pedig addig elmegyek enni. Könnyedén felpattanok, s hátrálok három lépést. A csontvázak a kis tudásdémont szorongatják, a falánkságdémont pedig nemsokára széttépik. Azt hiszem semmi dolgom velük immáron, ez a kirándulás amúgy sem alakult túl érdekesen számomra.
- Ég veled Lia, majd egy másik életben látjuk egymást ! - búcsúzom és már suhanok is el. A fiú amulettje vörös fénnyel felizzik, Lia morcos és sértődött hangját hallom.
- El ne kezd nekem te is! Told ide a képed, de sürgősen! - mondja. A francokat megyek oda, nem voltunk mi annyira jóban. Na jó, talán egy kicsit. Ezúttal kihúzom őt és a pasiját a szarból, de nem hiszem hogy ennek a történetnek lesz második része. A szívességem olyan mint a halál. Egyszeri alkalom.
- Te sosem hagysz nyugtot nekem mi, apróság ? - feleltem nevetve. Bár nem tudom mennyire van lehetőségem nevetni. Előrántom a korbácsom, s egyenesen az egyik Gerard felé közeledő csontvázra csapok. Ilyen szűk helyen nemnagyon tudok sokat csinálni, de a minimum így is megy. A csontváz kifekszik a csapstól, viszont feltűnik hogy a távolban két zombi indul meg felénk. Máris megették volna a démont ? Kicsit körbenézve megpillantom a fal tövében heverő Bane-t, aki történetesen eszméletlen. Hülye lépés, én a helyükben kettétéptem volna. De hát, ki tudja mi járhat egy necro fejében. Az ujjaim megnyúlnak, és felveszik igazi alakjukat. Húsz centis acélkarmok villannak meg a sötétben. Egy szempillantás az egész mutatvány. Őszintén szólva imádom a karmaimat, sokmindenre jók. Jobb eszközt aligha kívánhatnék a zöldségek felszeletelésére. Akár húst is szúrhatok a végükre, ha sütögetni akarok. Dugóhúzónak sem utolsók. Gerard elé állok, hogy a csatasor élére kerüljek. Nos, nézzük mit lehet itt kezdeni.
- Zombik. Lassú, ocsmány, büdös dögök. Fedezzd a seggem, kölyök ! - morgom, majd meglendítem a korbácsom, és az egyik zombi lábára csavarom. Ahogyan végetér a művele, jó erőben lévén kirántom láb alól. A fiú kettőt lép előre, erősen rámarkol a dárdájára.
- Hé, oda tudnád rántani az egyiket a másik elé? - kérdezi, mintha az gyerekjáték volna nekem. Ja, persze, mert az csak úgy megy.
- Nem rossz ötlet, egy próbát megér. - mondom miközben mindkét talpammal elegánsan a zombi arcába érkezem. Hangos reccsenés hallatszik, ahogyan a koponya betörik. Egy megvan, még kettőt kéne kihúzni a kívánságlistáról. Meglendítve a korbácsom az elöl haladó zombira koncentrálok. A lendítésnél picit felrántom a válla előtt, és telibekapom a nyakát. Megrántom miközben kissé félrelépek, hogy helyt adjak a másiknak akármit is tegyen. Amaz gyorsít a tempón, és vad rohamot intéz az egyensúlyát pillanatra elvesztett zombi ellen. Egy lépésre tőle megtorpan, majd a dárdát a bordái közé célozva megpróbálja egyszerre mindkét élőholtat leszúrni vele. Ahogyan az apró tudásdémon elhalad mellettem én is mozgásba lendülök. Karmaimal egyenesen az elülső zombi nyakát célzom, a tőlem kitelhető legnagyobb erővel. Az elsőnek annyi, ki is múlik azonnal, viszont a második még elcsípi Gert és erőből a falnak vágja. Gerard az ütközés ereje miatt egy pillanatra elveszti az egyensúlyát, így féltérdre ereszkedik, majd egyik kezével a földre támaszkodva igyekszik visszanyerni az egyensúlyát. Pár mélylevegő után talpra áll.
- Rohadékok... - nyögi szédelegve.
- Hali ! - integetek oda a nekromantáknak, majd meglendítve a korbácsom a kettő közül a jobb oldalira csapok, ám a bal oldalinak rontok neki. Balommal egyenesen a mellkasába célzok. Karmaim élesek és úgy tűnik felnyársalnának valamit. Ami nem a nekromanta lesz, ugyanis a földön fekvő zombi jókorát harap a lábszáramba. Az idő szinte megáll, ahogyan a zombi rothadó, bűzlő állkapcsa a gyönyörű csizmám finom bőrfelületéhez ér. Lassan belemélyed, bár át nem szakítja, tönkreteszi. Ha nem fájna a harapás üvöltözve őrjöngenék.
- Hogy az a....rohadt...mocskos...alávaló... - szitkozódom, miközben fél lábon ugrálok. Rettentően fáj. Le ugyan nem sántulok tőle, de a csizmámat lehet, végleg hazavágta. - Ti utolsó szemétládák, TÖNKRETETTÉTEK A KEDVENC CSIZMÁM ! - ordítok.
A nekromantákra nézek. Az egyikük megszabadul a fél szemétől, és a csapásomtól padlót fog, mire a harmadik társuk megragadva a másik kettőt egyszerűen áthúzza őket a falon. Nem, nem töri át, csak mintha nem lenne ott fal. Az élőholtak nem mozognak tovább.
- Nem menekültök! - kiált fel a fiú. Megidéz egy dárdát, majd a "falnak " dobja nagyjából oda, ahol eltűntek. A penge ártalmatlanul pattan le, és kis csendüléssel esik a földre. Ger odasétál a falhoz, hogy kitapogassa, tényleg ott van e vagy sem, de én már nem törődök vele. Kínomban már morogni sincs kedvem. Most utazhatok haza ebben a csizmában. Szerencsére otthon van még vagy öt pár csizmám, de akkor is ez volt a kedvencem. Ezt fel fogom róni a Zsinatelnöknek.
- Hát, van egy rossz hírem. Legfeljebb a zombikat nyúzhatok meg új csizmának. - húz fel még a fiú is.
- Elegem van, hazamegyek. - morgom, majd megindulok visszafelé. - Nem fizetnek ezért eleget. Hé Lia ! - szólalok még vissza, miközben megtömöm a pipám.
- Mi az, Dalos? - kérdez vissza a kis ártatlanka.
- Aztán vigyázz magadra... - válaszolom, miközben rágyújtok a pipámra, rejtelemesen szétfújva a füstöt magam körül - Nem úgy mint ahogy kikötöttél abban a csini nyakláncban. Ha sors is úgy hozza, még találkozunk, apróság ! - mondom, majd eltűnök az alagútban. Nagyon jól tudja, hogy csak érte tettem meg, és ez egyszer, utoljára. A régi szép idők emlékére.
- Hehe! Ha már te is beleütöd az orrod ilyen dolgokba, igazán nincs mi miatt aggódnom. Menjünk....Partner! - válaszolja könnyedén, mintha nem is abban a nyakláncban csücsült volna végig.
- Hosszú még az út... - hallom még a tudásdémon hangját. Persze, de neked hova hosszú ? Nekem a fél világot kell átszelnem ahhoz, hogy hazaérjek.
Felballagok a felszínre, miközben a hely erősen rázkódni kezd. Összeomlik hát. Ahogyan felérek a Zsinatelnök hangját hallom.
- Jó munkát végeztetek, mindannyian. Hogy miért ennyit kaptok? Mert szükségem lesz még rátok. A maradék négyezret és még egy kis ajándékot később kaptok meg. Hamarosan ismét felkereslek benneteket! Isten veletek! - mondja, majd fekete lovára pattan a nefilimmel együtt, és elvágtatnak. Vágtathatsz ahova, és ameddig csak akarsz, egy csizma árával jössz nekem, ez a nyamvadt 1000 váltó pedig édeskevés még a fáradtságért is. Ahogyan a kinti gyülekezet szépen felhalmozódik, egészen egyszerűen szőrén szálán eltűnök. A távolból még egy pillantást vetek vissza, az én kedvenc nekromantámra. Láthatóan keres valakit, vagy valamit. Bizonyára valami ismerősét, nem tudom. Talán oda kéne mennem hozzá, márha csak köszönni, de nem megy. Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. A távolból fürkészem őt, ahogyan felszáll a lóra, majd elindul egy másik alakkal. Valamikor még úgyis találkozunk mi ketten...addig is, azt hiszem alszom egyet. Ettől a fáradtságtól leragadnak a szemeim...

Felhívnám a kedves testvérek figyelmét, hogy aki még nem írt, tegye meg, mert holnap vagy holnapután este indul gőzerővel a folytatás!

* A csuhás ellenfelük zavartalanul haladt tovább a feléje kilőtt lövedék mellett, ignorálva a tényt, hogy ők támadást intéztek ellene. Kicsit megijedt annak reakciómentességétől, ám végül nem tette azt szóvá, s csak szorosabban ölelte magához a lándzsát. Gondolkodását végül a korábban eltűnt két ember megjelenése törte meg, s hangjukra hátra pillantott, majd fordul is vissza előre. Egy vámpír, s egy sötételf... Furcsa páros volt.
- Bocsánat, valami elterelte a figyelmünket... de már itt vagyunk.
* Az óvatosan közeledő ellenfél kissé megemelte a botját, s a mozdulatra végül vegytiszta, harapható sötét mágia telítette meg a termet. Nem tetszett ez egy kicsit se neki, s ahogy hátra pillantott, kénytelen volt konstatálni, hogy bizony az eddig soraikban lévő zsoldos küllemű nő egyszerűen felszívódott... Nem nagyon sejtette, hogy mi történhetett vele, bár leginkább a félelemre tudott csak gondolni, s így éppen megértette annak reakcióját, ha éppenséggel elfogadhatónak nem is tartotta. Most jött el az idő, amikor a lehető legjobban kellett volna összetartaniuk, a gyávaságnak helye nem volt véletlenül sem!
- Nem léphet át a hídra! * Kiáltott fel, miközben megidézett egy árnytőrt, elhajítva azt a lény irányába. Stratégiai fontosságú helyszín volt most az építmény, annak veszte komoly hátrányt jelentette volna nekik. Egy pillanattal később végül kicsit halkabban megszólalt ismét * - Nem támadhatom meg közelharccal addig, amíg a távolsági lehetőségek el nem fogynak.
- Ez egy jó döntés
* Válaszolt végül az íjász, majd egy erős nyilat lőtt ki, mely szinte egy időben talált célt a sajátjával... Vagyis talált volna, ugyanis a lövedék egy zombiba landolt, meggátolva a szabad utat az ellenfél felé. Sok élőholthoz volt már szerencséje, nagyját meg is ölte, pláne a Pusztaföldi harcok során, ahol mintegy ötösével taposta őket széjjel, de efféle teremtésre sosem vetült még szeme: Erősebbnek tűnt, mint bármely másik rohadó társa, s mindenféle csápok álltak ki belőle, amikhez hasonlót még életében nem látott, s úgy istenigazából nem is akart többet. Szája önkénytelen is imába kanyarodott, míg pár pillanatig sokkolva figyelte a lényt.
- Uram, Ki fény vagy az éjszaka sötétjében, hadd legyek eszközöd e homályban, adj erőt kérlek, hogy hozzád méltón cselekedhessek, s védelmezhessem dicsőséged... Ámen. * Közben lassan lépkedett előre, kezével pillanatra megérintve a sötételf vállát, s nyugodtan bólintva neki, hogy majd marad inkább ő elől. Lándzsáját kissé megforgatta, kitartva azt az élőholt felé, majd letépte nyakáról a réz csillagot, s odaszorította azt a fegyverhez. * -  A zombikkal foglalkozóm én, támadjátok az idézőjét.
* A zombi rávetette magát, amire is kitolta a lándzsát, se melltájt felszúrta a lényt a szent fénytől fehéredő fegyverre.A hús sisteregve pusztult annak érintésére, ám sajnos a csápok továbbra is képesek voltak mozogni, s egy azonnal felé is mozdult. Hozzávetőleg az íjásznő lőtte nyíllal, s a sötételf nekiiramodásával egy időben lépett előre baljával, hogy aztán a lendületet kihasználva elrúghassa a felszúrt lényt (Nagyon szerette ezt a mozdulatot, volt benne valami erőszakosan elegáns, amit nehéz volt máshogy kivitelezni!). Ezután menten ismét támadott, átszúrva nyakát annak, ám ideje nem volt, mert valamilyen furcsa képességnek hála a lény ripityára robbant, beterítve magát, s a környéket valamilyen undorító löttyel, s egy elrepülő testrésznek hála nekilökve a bátor zsiványt egy oszlopnak, aki azonnal elveszítette eszméletét. Gondolkodás nélkül törölte le arcáról a lét (Mely egyébként kifejezetten irritálta a bőrét... Talán mart volna? Ki tudja...), majd ahogy megpillantotta a szenvedő kultistát, nyílként vetődött irányába, megforgatva a lándzsáját. Amaz testéből természetellenes vér távozott a földre, majd megidézett két csápokkal rendelkező csontvázat. Ezek nem tűntek túl veszélyesnek, így továbbra is kiáltva rohant irányukba, végül egy lendületes, söprő támadást végrehajtva, mely ripityára törte az élőholtakat. Ezen a ponton már nem igazán aggódott az ellenfelétől, mely természetesen hiba volt, s annak sebesen szétnyílt csuhája. A ruha mögül csápok és csontok zavaros katyvasza tört elő, melyek mind irányába lódultak. Nem kicsit rémült meg a rettenetes látványtól (S szagtól... Az orra legmélyebb pontjába is belemászott az undorító esszencia), ám most már késő lett volna megállnia, s így csak egy kicsit megfordította magát, vállával az ellenfél felé célozva, majd amennyire a csápok, s az izmok hagyták, neki akart rohanni, hogy feldönthesse. Próbálkozása erőteljes volt, ám gyengének bizonyult a lényhez, s amaz végül körbefogta a rettenetes testrészekkel, erősen tartva, de nem szorítva. Nem értette, hogy mégis mire készülhetett, ám ahogy megpillantotta húzásának az irányát, egyértelművé vált minden: A szakadékba akarta vetni magát, s a lányt is. Kétségbe esve próbálta beakasztani valahogy súlyos fegyverét a földbe, hogy nyerjen pár pillanatot, ám ahogy talán két méterre lehettek a szikla széléről, valamilyen morajlás hangzott fel, amire is a lény halomra dőlve fordult magába. Csápok... Csontok... Mind egyetlen nagy halom undorító svédasztallá változott, mely elhevert mellette, és rajta. Valami történt bent, s ez megmentette a kellemetlen sorstól. Undorodva, s az intervenció miatt dicsérve Urát, takarította le magáról a maradványokat, majd még dühében belerúgott a lény koponyájába, ami kevésnek híja halálát okozta. Bőrét még mindig marta a savas lé, ám nem tudott vele mit tenni, s így csak csöndben szenvedve viselte azt. Talán egy percnek kellett eltelnie, ahhoz, hogy végül megjelenjen Esroniel, s az egész pereputty, kizavarva mindenkit. Az utolsók között haladt, figyelve, hogy a zsoldost meglátja-e valahol, ám nem volt efféle szerencséje. Kint banálisan végződött az eset, a Zsinatelnök sietősen kifizette a népeket, amire is savanyúan tette el végül a pénzét az erszényébe, majd a férfi sietősen távozott. Sajnálta, hogy nem invitálta magával, de azért kicsit örült is neki, hogy akadt lehetősége tisztálkodni, így útja először nem Hellenburgba vezetett, inkább a közeli várost kereste fel, hogy vehessen egy fürdőt magának, amivel végül képes volt leszedni a most már bőrét igen kikezdő, vörös nyomokat hagyó folyadékot. A kádban hőn szeretett Ura szava visszhangoztak a fejében:
Jó munkát végeztetek, mindannyian. Hogy miért ennyit kaptok? Mert szükségem lesz még rátok. A maradék négyezret és még egy kis ajándékot később kaptok meg. Hamarosan ismét felkereslek benneteket! Isten veletek!
Vajon mi várhatott még rá?

Megdöbbentem. Nem tudtam eldönteni, hogy az alak annyira kiszámíthatónak látott minket, hogy tudta, hogy rá célzok, illetve látta és fél másodperc alatt felmérte, hogy nem eshet baja, vagy pedig annyira nem érdekelte őt az az egy kis nyíl, hogy célja felé rendíthetetlenül közelített továbbra is. Igaza volt a vámpírnak, nem egy-két nyílvessző fogja őt megfékezni.
Kellett néhány perc, amíg magamhoz tértem a sokkból, de ehhez nagyban hozzájárult két szövetséges érkezése, amivel jelentősen nőttek az esélyeink.
- Bocsánat, valami elterelte a figyelmünket... de már itt vagyunk.
Furcsa egy páros volt, ránézésre velem egykorúaknak tűntek, egy vámpír lány és egy sötéttünde srác. Ezzel nem is lett volna bajom, ellenben azzal, hogy a lánynál látszólag tényleg nem volt semmilyen fegyver. Az, hogy a fiú tőrjeit előszedve úgy helyezkedett, hogy védhess a lányt, csak tovább erősítette ezt a meglátásomat.
Vagy elhagyta a fegyverét, ami vagy egy korábbi krízishelyzetben történhetett, vagy pedig alapból nem volt nála semmi. Mivel nem úgy nézett ki, mint aki életveszélyes helyzetből csöppent volna ide, ezért valószínűbbnek tartottam az utolsót. De milyen vámpír az, akinek nincs fegyvere? A másik hölgyön látszott, hogy a Nebelturm család sarja, de a másik… Tekintetéből azt vettem ki, hogy nem sok harcban volt része, és mégis, ahhoz képest, hogy a védelme gyakorlatilag egyenlő volt a semmivel, meglepően nyugodt volt. Nos, ez vagy nem teljesen normális, és akkor bármelyik család fekete báránya lehet, vagy pedig egy olyan következtetésre enged jutni, hogy további vámpírcsaládok is vannak.
Gondolatmenetemből a csuhás alak rántott vissza. Felemelte botját, amitől kellően veszélyben éreztem magam ahhoz, hogy minden porcikámmal arra legyek felkészülve, hogy egy védekező lövést indítsak, vagy legrosszabb esetben is elmeneküljek. Megborzongtam, amint a teret sötét aura lengte körbe. Ha nem is egy nyílt támadásellenünk, de nem is merek belegondolni, hogy mikre lehet képes, ha már ilyen szörnyű kisugárzása van.
- Nem léphet át a hídra! – kiáltott a vámpír. - Nem támadhatom meg közelharccal addig, amíg a távolsági lehetőségek el nem fogynak.
Magamban igazat adtam neki. ki tudja, hogy mennyivel veszélyesebb, ha közel kerül hozzánk, de én sem voltam kíváncsi erre. Ugyan alapvetően közelharcos, megidézett egy árnytőrt, amit kilőtt a kultista felé, hogy addig is ne csak én támadjam őt.
- Ez egy jó döntés – adtam hangot véleményemnek később, mikor rájöttem, hogy mennyivel romlanának az esélyeink, ha ő közelről próbálná leszedni, én pedig távolról lőnék rá úgy, hogy az lehetőleg csak ellenséget találjon el, szövetségest ne…
Egy nyilat helyeztem az idegre és mágiával felerősítettem, hogy ha netán azért lenne ilyen nyugodt az ellenfelünk, mert páncélt visel a köpeny alatt, akkor ezzel minimum ráijesszek, de lehetőleg meg is sebezzem valahogy. Viszont mielőtt támadásaink célba értek volna, egy undorító, zombiszerű valami jelent meg előtte. Vitatkozhatnánk arról, hogy pontosan mi volt az, de mivel semmi élő nem volt benne, és a felsőteste konkrétan csápokból állt, annyiban maradnék, hogy ellenség, méghozzá a rosszabbik fajtából.
- A zombikkal foglalkozom én, támadjátok az idézőjét – adta ki az újabb parancsot Nebelturm kisasszony. Egyenjogú partnerem parancsának miért vetettem alá magam? Mert én sem voltam okosabb ebben a helyzetben, mint ő. Volt más választásom? Igen, tárt karokkal fogadni a ránk mosolygó halált.
Egy fejlövést adtam le, hátha ezzel többre megyünk, mint az előzőekkel, viszont egyáltalán nem számítottam arra, ami történt. A csuklya alól csápok nyúltak elő és fogták fel a nyilamat. Kámzsája leesett, így teret engedett, a többi undorító nyúlványnak is. De amikor a vessző koppant a földön, a csápok pedig sértetlenül tekeregtek tovább körülötte, az ereimben is megfagyott a vér.
Tompán érzékeltem magam körül, hogy a zombi és a lándzsa további harcokat vívnak egymással. A félelem a szívembe mart és olyan kegyetlenül fogva is tartott, hogy hosszú időbe telt, míg magamhoz tértem. Lehet, hogy csak másodpercek teltek el, de egy ilyen harcban minden pillanat meghatározó és kellő figyelmetlenség vagy meggondolatlanság akár az egész csapat vesztét is okozhatja.
Mint például az, ahogy a sötét elf életét megunva a nekro-kultistának rohant, így nehéz helyzetbe hozva engem. Szerencsémre-szerencsétlenségünkre könnyedén lepattant róla és egy közeli oszlopnak repült neki. Ha túl is élte, kétlem, hogy ne lennének komolyabb sérülései, mindenesetre nem értem rá arra, hogy aggódjak érte. Kisebb bajom is nagyobb volt ennél és minél több csapattagot élve akartam tudni magam mellett.
Kihasználva azt, hogy nem fájt a fejem a tünde miatt, újra céloztam és hihetetlenül megkönnyebbültem, amikor el is találta. Ugyan csak a szájszerű nyílásánál találtam el, de ha másodpercekre leköti a figyelmét, akkor már ebből is előnyt tudunk magunknak kovácsolni.
Áldom az eget, hogy normális társaim is adódtak, ugyanis a vámpír erre egyből reagált és megindult az idéző felé. Ha már itt tartunk mi lett a zombival és mi az a gusztustalan folyadék…?
Valami talán vérnek nevezhető dolgot hányt a híd kövére az áldozatom és majdnem követtem a példáját, de végül hatalmas lelki erővel sikerült nem öklendeznem a látványtól. Gyorsan túltette magát a sérülésén, szinte rögtön megidézett két hasonlóan undorító zombit, amit egy lendületből érkező csapás semlegesített is.
A kultista mintha csak erre várt volna, nekilendült, hogy egyikünket legalább magával rántsa a halálba. Segítettem volna, de féltem, hogy többet ártanék vele, mint segítenék, ha netán elmozdulnának, vagy pajzsnak használná szövetségesem. Ezen kívül pedig amennyit eddig belőle láttam, hittem abban, hogy egyedül is képes vele boldogulni. Mondjuk meglepődtem azon, amikor szinte tárt karokkal rohant neki, de bízva épelméjűségében nem kérdőjeleztem meg tettét. Egészen addig nem, amíg amaz csápjaival át nem ölelte és próbálta magával lerángatni a szakadék felé.
Nem tudom, hogy erre mit reagált volna, de nem úgy tűnt, mint aki ennél tovább gondolkodott volna, biztos nem így tervezte ő sem a dolgot, csak meghiúsította tervét. Ha igen, ha nem, szerencsénkre nem is kellett többet ezzel foglalkoznunk, legfeljebb neki a maradványokkal. Ugyanis egyszer csak valami furcsa zajt hallottunk, ami szerintem a csápos cuccból jött, de nem vagyok benne biztos, ilyen helyen az sem biztos, hogy egyedül van… Végül az győzött meg, hogy darabjaira esett szét. Egyszerre fogott el a hányinger és a mérhetetlen öröm, hogy ezt is túléltem. Mikor kissé lenyugodott a gyomrom egy hálaimát rebegtem el a Mindenhatónak, hogy ilyen kegyes hozzám, hogy továbbra is megtartott és vigyázott rám.

(Aki eddig benne volt, és minden kört megírta, jár az 1000 váltó!)

Telnek, múlnak a napok, közben felkavarják Veroniát a krónika eseményei, sokan már a résztvevők közül is elfeledték a zsinatelnök expedícióját... Ekkor egy hét pihenő után felbuzdul a kontinens, futárok viszik a hírt: Esroniel és Sixtus személyesen megegyezve közös hadjáratot indít a Kísértet-szigeteki nekromanták ellen. A díj nem kevesebb, mint a szabad hajózás lehetősége... Kincsek, felfedezések várnak mindenkit, aki elég bátor lesz, és az elsők között indul el. Persze, ez nem ilyen sikeres, hiszen az ostromlandó hely nem véletlenül híres veszélyességéről... Nem marad más, mint az Ordo Maellust, az Éjféli Őrséget, a Zsinati Gárdát és a Déli Elit Őrséget befogni fő haderőnek a vállalkozó szellemű kalandorok közé. Meg is alakul egy kétezer fős csapásmérő egység. Összegyűlnek a tagok hamar a Kősivatag déli határában, de hamar látszik, hogy a Sötét Apostol sem volt rest. Az egyházi vezetők hamar ki is találják a megtörés módját: Esroniel maga fog megindulni, és egy előre tolt apró csapat segítségével előkészíti az utat a Kísértet-szigetek szívéig.


Ti, résztvevők a seregbe jelentkeztetek, és néhányótokat Niel, a többieket pedig a pápa választja maga mellé, a testvériség jelében. Mindenkit személyesen keres meg az illető, a párbeszédekért keressetek meg. Egy levelet fogtok kapni hogy menjetek egy sátorba, így előre nem lövöm le, hogy kihez kerültetek. keressetek, és get hyped for undead slaying!

A ló amit Gobz éppen evett nagyon ínycsiklandozó volt. Mármint másoknak nem lett volna az a betegségben szenvedő ló, de Gobz egy univerzálisan mindenkit befogadó démon volt. Gobz toleranciája nem látott határokat csikorgatott, hiszen mindent és mindenkit befogadott a pocakjába. Kicsit bántotta az, hogy az egyik lába már nem volt meg a lónak és a rohadás miatt a bőrének nagyja is el lett fogyasztva már a kisebb földi élőlények által, de annak az érzése, hogy nem csak ott volt, szabadon... csak ott hevert Gobz előtt az ingyen étel... annak az érzése felbecsülhetetlen volt a jóízűen falatozó démonnak. Gobz éppen befejezte a lakmározást, mikor egy újabb élőlény jelent meg. Gobz nem mondhatott nemet egy jó kis lakmározásnak így megindult az újonnan érkezett ember felé. Sajnos arra nem számított, hogy nem fog kooperálni abban, hogy Gobz megegye őt és a hátán lévő nagy kalapáccsal le fogja ütni a démont.
Annak ellenére, hogy Gobz sziklákból volt, vagy éppen amiatt elég fájdalmas volt a démonra mért ütés. Majd megrepedtek szegénynek a sziklái és Gobz eldöntötte, hogy ilyen kis mértékű étel nem ér meg egy küzdelemnyi belepocsékolt energiát, főleg, hogy valószínűleg az erő különbség a másik fél felé billen. Gobz úgy döntött, hogy inkább békén hagyja a személyt. Igazán remélte, hogy nem olyasmi szándékkal jött hozzá, hogy megölje vagy hasonlók, mert akkor kénytelen lett volna csoszogásból gyorsabb iramba váltani, amit már sok éve nem kellett megtennie... és Gobz ha lehetne, akkor inkább megtartaná a tradíciót. Hátat fordított tehát a támadónak miután felkecmergett a földről, erősen fülelve, hogy az megindul felé vagy sem. Gobz távolodni kezdett az egyéntől és nem hallotta semmi jelét a mozgásnak, így kezdett megnyugodni. Ekkor azonban beszédet hallott.
- Megállj! Te vagy a Gobz nevű démon? - kérdezte, de Gobz szerette volna elfedni kilétét. Sokkal jobb, amikor nem ismerik fel. Rengeteg előnye van, többek között az, hogy néha véletlenül belé sétálnak mikor alszik és az egy nagyon kellemes indítása a napnak megspékelve egy reggelivel. Nem is kutatják nagyon, nem támadnak rá sokszor csak úgy véletlen, hogy ezt meg azt bizonyítsanak, bár már megtörtént párszor.
- Nem. - érkezett a válasz, remélve, hogy a beszélgetésnek itt vége szakad és folytathatja útját az óriási démon. A kontrázás viszont azonnal érkezett és váratlanul.
- Mi a neved?
Gobz nem készült fel ilyesfajta kérdésekre. Igazából élete során nem kérdezték gyakran a nevét, így álnevet sem kellett kitalálnia. Megpróbálhatott volna azonnal kitalálni egy álnevet, de Gobz ahhoz túl lusta volt.
- Gobz. - válaszolta. Gobz elvesztette a küzdelmet az anonimitással. Innentől kezdve ez az ürge már fel fogja ismerni Gobz gyönyörűen csiszolt szikláit és szexien pezsegő vérét. Nem volt jó megoldás, de mi mást tehetett volna a démon... kitalálni egy véletlenszerű álnevet... áh.
- Jó, megteszi. Hallom, szeretsz enni... - érkezett a folytatása a beszédnek. Gobz kíváncsi volt, hogy mégis miért szólította meg az ember, de annyira nem, hogy rákérdezzen. Úgy látszik nem is kell rákérdeznie, mivel fog beszélni magától is és bár amiket hallott Gobzról azok igazak voltak, csupán Gobz nem tudta honnan jött az információ. Gobz gondolkozni kezdett és közben bólogatni. Multitasking. Egyszerre válaszolt a kérdésre és jött rá arra, hogy kinek a keze állhatott mindezek mögött. Gobz elszántan hitte, hogy Sámuel volt a hibás, hiszen ő az ádáz ellensége Gobznak.
- Ha akarsz sokat enni, kövess. De ott senkit sem ehetsz még meg! - érkezett a folytatás közben. Gobznak nem tetszett ennek a hangzása. Gobz sokkal inkább szeret mindent megenni, mint semmit sem jelentő szabályok közé zárva lenni. Gobznak nagyon nem tetszett, hogy senkit sem ehet meg ott.
- Ehh.
A démon nem tudta megérteni, hogy így mégis hogyan csillapítaná étvágyát, ha senkit sem ehetne meg. Nem elég, hogy sétálnia kellene, még nem is táplálkozhatna a helyszínen. Teljesen kizárt volt ennek a lehetősége, Gobz inkább ment volna... mondjuk az ellenkező irányba és elfogyasztott volna pár lakost egy kis faluból.
- Több száz ezer levágott élőholt hullája. - jött a meglepő válasz. Ez már sokkal inkább hangzott úgy, mint ami Gobz-féle kikapcsolódás lenne. Főleg, hogy még mindig érezte hasában a rothadó lónak tápértékét. A több száz ezer pedig igazán kecsegtető volt. Lehet Gobz végre jól tudna lakni egyszer és mindörökké és végre aludhatna egész nap...
- Hmm. - jelezte a tetszését, de kételkedett még az egész ajánlatban. Először azt mondta a figura, hogy ott senkit sem ehet meg a démon, majd utána azt mondta, hogy lesz ott több százezer embernyi étel. Nagyon gyanús volt Gobznak az ajánlat, mintha csapdába akarták volna csalni. Gobz viszont éhes volt, így úgy döntött, hogy megnézi mit akar az alak. Ha meg akarta volna ölni, azt már akkor is megtehette volna, mikor Gobz hátat fordított.
- Csak egy kis séta. Annyi lesz ott, hogy meg sem tudod enni mind. - SÉTA?! Uhh... Gobznak nagyon nem tetszett ez már így. Az egy dolog, hogy követnie kellett volna, de a követés az lehet maximum öt... akár négy lépés is, de a séta már annál többet jelentett. Gobz alkudozni kezdett.
- Séta étel? - próbálta minél rövidebben kifejeznie mondanivalóját, így minél több energiát megspórolva. Így is elég sokat beszélt már a démon ahhoz, hogy megérje több százezer hulla ki tudja mennyi idő után. Gobznak kellett valami biztosíték ahhoz, hogy jóllakhat az út során.
- Séta étel. Követsz, vagy nem? - válaszolt az ürge és úgy látszott nem értette meg Gobzot. Gobz morgott egy kicsit. Nagyon nem volt kedve hozzá, de kénytelen volt hosszabban és érthetőbben kifejeznie magát.
- Étel mikor séta. - próbálta elmagyarázni azt, hogy éhes és séta közben is ennie kell.
- Lesz étel, sok. Közben is lesznek élőholtak. - mondta ugyanazt megint. Gobznak nem az ottani élőholtak kellettek, hanem valami finomság útközben.
- Hmm... Két ló séta közben? - tett fel egy ajánlatot az embernek.
- Most csak egy óra séta kell. Utána lesz sok séta. De séta közben sok élőholt. - úgy látszott, hogy az ajánlatot tett ember sem volt idióta. Sokat beszélt és ő is próbált energiát spórolni szavaival... vagy csak próbálta megértetni magát a démonnal.
Gobz úgy látta, hogy a beszélgetésnek hamar véget kell vetnie, máskülönben még legalább egy percig tartott volna a beszélgetés és akkor nagyon fáradtságos befektetés lett volna az egész. Fogta tehát magát Gobz és beleadott mindent, hogy a lehető legrészletesebben kifejezze magát.
- Séta közben ha látunk ételt, akkor te hozod Gobznak, ok? - még egy okét is hozzátett a végére. Ez a mondat nagyon kifárasztotta a démont. Jó esetben egy hónap alatt nem kell ennyit beszélnie mint ebben a mondatban, de szerencsére bevált a manőver és megértette az ajánlatot tett fél.
- Jó. Most gyere.
Ment tehát az ismeretlen, mögötte Gobzzal és egy szarvast is hozott az út során a démonnak. Gobz boldog volt, mivel nem kellett neki odamennie a szarvashoz, plusz ez még élő is volt. Neki ölték frissen és még sok volt benne a hús! Gobz örült, hogy elfogadta a feltevést, hiszen az előzővel együtt annyit evett, hogy már kényelmesen aludni mehetett. Innentől már csak az alkalmát várta.
Gobznak hosszas séta után végre megérkeztek egy sátor elő. A sátor elég nagy volt ahhoz, hogy beférjen Gobz és ez egy nagyon jó pont volt Gobznál. Minél kevesebbet kellett tennie Gobznak, Gobz annál boldogabb volt. Be is lépett tehát a sátorba, ahol egy fehér ruhás, szakállas ember állt Gobz előtt. Gobz egy pillanatig megfontolta, hogy megpróbálja megenni, de végül úgy döntött, hogy helyette a százezer élőholtat választja, főleg amiatt, mert azok kevésbé harcolnának életükért. Gobz helyet is foglalt a földön és amikor leült akkor jött rá, hogy milyen perfekt lenne elaludni.
- Te vagy Gobz? - érkezett a kérdés, de Gobz tartotta magát.
- Nem
A beszélgetés egyre inkább emlékeztette Gobzot arra, amikor a másikkal beszélgetett még... és, hogy azelőtt milyen finomat evett.
- Akkor hát ki vagy? - jött ismételten a kérdés, amire Gobz túl lusta másképpen válaszolni.
- Gobz.
Gobz visszaemlékezett arra, hogy milyen jóllakott a szarvastól a vadló után. Ülésből fekvésbe is ment át a nagy visszaemlékezések közepette. Kezdett éppen annyira elálmosodni a démon, hogy már aludni tudjon menni. És egy ilyen alkalmat nem szívesen hagyott volna ki. Azonban még gyorsan be szerette volna fejezni a beszélgetést.
- Jó. Azt tudod, ki vagyok?
- Nem. - válaszolta és igazán remélte, hogy az ember nem kezd bele annak magyarázásába, hogy pontosan ki is ő. Gobzot nem igazán érdekelte, hiszen ha nem Gobznak étele akart lenni, akkor semmi közük sem volt egymáshoz.
- Az az ember vagyok, akinek... - kezdte mondani és Gobz úgy döntött, hogy az alvást választja. Nem adódik meg olyan gyakran a szundításnak a lehetősége, mint amilyen gyakran azt Gobz szeretné, de most pont megadódott. Már feküdt is, így nem volt más dolga, mint becsuknia szemét...
Nem volt fájdalommentes a reggeli ébredése Gobznak. Az ezüstlánc nem volt túl kényelmes, amivel Gobz láncolva volt a ketrechez, amiben vitték. Gobz ásított egy nagyot és ambivalens érzések keletkeztek benne. Egyrészről nagyon örült, hogy lovasszekéren vitték, másrészről nem volt benne biztos, hogy akkor most egy csapda volt az egész vagy sem... arról ne is beszéljünk, hogy Gobz ismét nagyon éhes volt.

Alig egy napja érkeztem meg a táborba.
Soha nem jártam még ennyire Délen a Kősivatagban: kietlen, elvadult vidék ez, veszedelmesen közel a Kísértet-szigetekhez. Emberfia nem jár erre, hacsak kényszer vagy parancs nem vezeti, különös hát egyszerre ennyi lelket látni a poros síkságon. A tábor minden lehetséges módon különbözik attól, amelyben utoljára jártam - akkor Észak és Dél készült összecsapni a Pusztaföldön, s a sátrak közti levegő mástól sem volt hangos, csak egymást ócsárló, lázító beszéddel meg bizakodással, hogy a Protestáns Egyháznak irháját vesszük mihamarább.
Ez nem történt meg, sőt.
Esroniel és a pápa emberei ezúttal mintha egyenesen örömmel vegyülnének. Együtt ülnek az apró tüzek mellett, amelyek a sivatagi éjszaka hűvösét hivatottak elűzni, bort forralnak és beszélgetnek, egészen úgy, mintha nem állnánk öldöklő háborúban másfél évtizede. Az Úr látja a lelkemet, még zsinati gárdistát is látok az Ordo Maellusszal társalogni: fegyvereket méricskél a két fickó, leginkább egyensúlyra és olyan elégedettnek, érdeklődőnek tűnnek közben, ahogy a lovaikat összemérő nemesifjak békeidőben.
A látvány annyira megdöbbent, hogy felháborodni sincs érkezésem.

Széles félköríven tett, csodálkozó sétámból térek vissza éppen, amikor a sátramnál ismerős, ideges kölyökbe futok: kissé túlsúlyos, göndör hajú fiú, nemegyszer szalasztották hozzám sürgönnyel a Katedrálisban, és bár többnyire méltóságomon alulinak találom az ilyesmit, az ő halálra vált, buta tésztaképe valahogy mindig rákényszerít, hogy rémisztgessem.
- Mi kéne, fiam? - mordulok rá, mert a sátram előtti félős toporgása idegesít.
Ki nem állhatom a málészájú kölyköket. Jozef nyakas pimaszsága bosszant, de ha ilyenné válna helyette, még aznap kilökném a harangtoronyból.
A gyerek holtra váltan fordul meg, és egy pillanatra kíváncsi vagyok, vajon lángoló szarvakat lát-e a homlokomon, hogy mindig úgy nézzen rám, mintha a templomi freskóról lelépett Sátán volnék.
- Üzenetet hoztam, esz... ekc...
Helyben vagyunk! Sóhajtva hunyom le a szemem.
- Csak mondd, hogy uram, vagy bármi - legyintek bosszúsan, mert már tudom, hogy ha egzecíroztatni kezdem, a félelemtől egészen megdermed, és az üzenetet legfeljebb a temetésemen fogják felolvasni. - És mit bámulsz, add már ide azt a levelet!
- Jaj! - kiált föl sután, sietve a kezembe nyomva a lepecsételt pergament, mintha hirtelen megperzselte volna az ujjait. Aztán észbe kap. - Jaj... uram.
Egy pillanatig hitetlenkedve bámulok rá, aztán úgy döntök, itt nem győzhetek.
- Ne tátsad rám a szádat, te kölyök, eridj a dolgodra, egy-kettő! - parancsolok rá inkább, amitől ijedten megugrik. - Unatkozol tán, vagy nincs mit csinálnod?!
Elrohan, mint akit az ördög kerget, én pedig végre feltörhetem a pecsétet.

- Kather! Jó, hogy jön, már vártam!
Sejthettem volna, hogy ez történik majd.
Esroniel von Himmelreich túlságosan is ismerős, jókedvről árulkodó hangja tökéletesen passzol a szabályos vonásokon megtelepedő mosolyához - már a sátrát meglátva sejtettem, hogy utálni fogom a megbeszélést, amelyre a sürgönyben szólítottak fel, mégis kénytelen vagyok belemenni a játékba. Úgy tűnik, Anatnak lesz igaza.
Örömtelenül viszonzom a főeretnek mosolyát.
- Zsinatelnök. Üzent értem.
- Így van. Nyilván tudja az úticélunk.
- A Kísértet-szigetek.
- Így van. Nyilván tudja, miért hívtam akkor.
- Ez nem teljesen világos - jegyzem meg, ezúttal őszintén, kényszerítve magam, hogy a feladatra koncentráljak. - Avasson be a terveibe, elnök úr.
- Tudják, hogy jövünk - feleli komolyan. - És bármilyen erősek legyünk közösen, ez az ő terepük. Előre kell menni, és egyengetni a sereg útját. Ehhez ügyes emberek kellenek.
Az igazát kár vitatni.
- Kikre gondolt?
- Az egyik maga. A többit holnap reggel tudja meg. Feltéve, ha elfogadja.
Gyűlölöm, ha elhallgatnak előlem valamit.
- Kikkel fogok együtt dolgozni? - hunyorítok rá veszedelmesen. - Amikor előre vár kézfogást, mindig rejteget valamit a ruhaujjában, von Himmelreich!
A reformátor nem arról híres, hogy kötélnek állna.
- Rajtam kívül még négy emberrel. Ebből az egyik az én emberem csak. Ennyit mondhatok most.
Egy ideig farkasszemet nézünk, aztán karba fonom a kezem.
- Őszentsége már rábólintott, hogy az embereik együtt dolgozzanak - jelentem ki kelletlenül. - Ugyanebben a szellemben én is igent mondok, de ne higgye, hogy bármit lenyomhat a torkomon...! Nem ajánlom, hogy elbízza magát.
Esroniel von Himmelreich szélesen elvigyorodik, a karját pedig nagyvonalúan széttárja.
- Vezettem én valaha félre?
Nem érzem magam meggyőzve.
- Kíméljen meg az éles eszétől, zsinatelnök. Elégszer vágtam meg magam.
- Ne aggódjon, Kather. Ja, várjon, elnézést. Institorus püspök úr. Magam gondoskodom a biztonságáról.
A szívélyessége jobban taszít, mint sok más tulajdonsága együttvéve.
- Csak a hátamat kell védeni, azt pedig soha nem bíznám magára - szusszanok föl, kelletlen félmosollyal ajándékozva meg őt. - Mi a parancs?
- Holnap napkeltekor várjon rám a tábor nyugati szélénél, teljes menetfelszerelésben. Meg sem állunk Windschwert kísértetvárosáig.
- Van elképzelése, mi vár ránk a szigeten?
- Egy város. Nekromanták. Talán démonok és mélységiek. Ki tudja. Igazi kaland lesz, nem gondolja?
- Nem vagyok kalandor természetű, zsinatelnök. De valószínűleg igaza van.
Elégedetten mér végig, ami valamiért dacot ébreszt bennem.
- Akkor hát ez eldőlt. Üdv a csapatban, Institorius... Várjon, rosszul mondtam, igaz? Az előbb is. Institoris. Ez lesz az.
Kezet nyújt nekem, amiről eddig nem volt szó. Anat el lenne ragadtatva.
- Ne feszítse túl a húrt, Ezüst Férfi.
A reformátor elmosolyodik a visszautasításra, és szabadon hagyott kezével megveregeti a vállamat.
- Pihenjen, mert korán kell kelnie. Hallottam az itteniektől, hogy nehezen megy.
Pimasz fattyú. Harapósan mérem végig, mintha ez bármikor is használt volna ellene.
- Tizenöt év, és maga semmit sem változott. De ne féljen, ott leszek.
A férfi hátat fordít nekem, s már félúton van a papírjai felé, amikor búcsúzóul felém int.
- Számítok magára.

* Nappal meleg, éjjel hideg. A pusztaföldön töltött napokról legalább azt el lehetett mondani, hogy állandóan fáznia kellett, de így, itt a kősivatag mentén a bolond idő egyszer jobbra, másszor balra vágta, s napközben az embert majd megütötte a guta, éjjel mégis elkélt a vastag kabát, hogy eltakarja az Istennek a veszett hidegét. Utálta ezt az egészet... Nem, a háborút végül múltkor is élvezte, ezt az egész időt, ezt az egész vámpír létet, teljesen leégett a bőre az első sivatag menti napon, takarni meg nem takarhatta el, mert megütötte volna kevésnek híján a guta, így pusztán csak rákvörösen szenvedte végig az éjt, ami legalább hűsítve csókolta bőrét, egészen a másnapig. Így sokadjára szerencsére már megszokta a dolgot valamennyire, igaz, nem is kellett volna több eltöltött idő, hogy paraszt barnává váljon... Ennek talán meg is volt a maga előnye itt, bár őszintén nem igazán értékelte annyira, hogy a nemesek hideg fehérsége sötétbe mozdult át.. Akárhogyan is, sátra előtt üldögélt pár templomos társaságában, a tűz melegénél bugyolálva magát vastag kékes palástjába. Sokáig azt hitte, hogy puszta öltözködési bolondosság volt a kiegészítő, de mint a pusztaföldön, mind itt tökéletesen segítette nap s éjt, így afelől véletlenül se volt kétsége, hogy nem hiúságból, s kitűnési vágyból nem vöröset viseltek. Halkan nevetgéltek körülötte, furcsa volt a táborok kevertsége, valamilyen keresztes is megfordult most itt a könnyeden borozó népség közepébe, vaskos, szinte tapadó dialektusát ezer közül megismerte volna. Talán elbóbiskolt... Ébredését egy vállára helyezett kéz okozta, látszólag egy piszkos szőke hajú, számára teljesen ismeretlen futár volt, talán zsoldos. Arcának szélén vaskos szőrű pofaszakállak futottak végig, s rendezetlen felfésült zsíros haja hetykén moccant meg a néha-néha feléledő szellőben, ami felkavarta a homokos port. 
- Kérem bocsássa meg a zavarást... Fekete haj, vámpír, kék szem. Sürgönyt hoztam önnek, ha nem tévedek. Hilde von... Hmm... Nebelturm?
- Szeretném elfelejteni ezt a nevet, de megtalált. 
* A férfi egy elégedett mosollyal egy szürke kis cetlit húzott elő, majd különösebb teketóriázás nélkül átnyújtotta neki. Keze sárgás volt, még a papírnak is dohány szaga volt az érintésének nyomán. Bal kezének két ujjával megpaskolta halántékát, majd egy hamiskás mosollyal megfordult, s indult is volna tovább, ha nem állította volna meg egy pillanatra.
- Ki küldte a sürgönyt? Nem látok rajta semmilyen nevet.
- Nem tudom, csak a kezembe nyomták, hogy adjam önnek oda, illetve mondtak egy küllem leírást. * A férfi kissé megvakarta a sűrű pofaszakállat, majd megvonta vállát * - Nem is zavarok tovább Fräulein, van még dolgom tucatjával.
* Elköszönni se volt ideje a futártól, az már haladt tovább dolgára. Nem igazán tetszett neki a sumákos feladat, de hát nem volt mi mást tenni, felemelkedett a tűztől, maga köré ölelve a palástot, majd belekapaszkodott a lándzsába, aki eddig egy mogorva lovaggal kockázott, természetesen a pénzén. 
- Hé várj, pont nyerésre állunk!
- Állsz. * Szeme áttáncolt a lovagra akivel játszott *  - Von Weber, ha megbocsájtja nem sokára visszatérünk, s folytathatják a játékot, de egyenlőre dolgom akadt.
- Csak nyugodtan, addig megszámolom mennyit is nyert eddig el tőlem a vén fasz.
- Ezt megjegyeztem... S meg ne próbáld elcsalni a nyereményemet, tudom ám az összeget fejből! 

* Nagy volt a tábor, a kelleténél talán egy fokkal nagyobb, bár persze nem akkora, mint a Pusztaföldi együttes Déli seregé. A levél nem segített sokat az iránykeresésben, ám végül követte a szimatát, s mellvértjén kopogva választotta ki a legnagyobb vezetői építményt, csak úgy vak ambíció által vezetve. A bejárat előtt még vett egy utolsó nagy levegőt, majd elhúzta azt, s belépett rajta. Ismerősen csengő hang szólalt fel, térde egy pillanatra megremegett, s kevésnek híja le is térdelt.
- Üdvözletem, Kisasszony, örülök, hogy eljött.
* Már elég leckét kapott ahhoz, hogy ismerje a férfi nemtetszését a felesleges rangját firtató gesztusok irányában, így inkább csak pár pillanatig szemeit lecsukva hajtotta meg a fejét előtte, nagyot szuszogva kieresztve az izgalmat, s örömöt, mi makacs módon marta bele magát a gyomorszájának tetejébe, sajtkukachoz hasonlatos izgága mozdulatokra ösztönözve időnként lényét. 
- Üdvözletem, nagytiszteletű zsinatelnök úr.
- Tudja, miért van itt?
* Esroniel jól ismert, örökké fiatal hamiskás mosolya továbbra is teljes homály volt számára, fogalma sem lehetett arról, hogy mégis mi dolga volt itt, ám persze ennek ellenére aligha lehetett volna sokkal boldogabb, minden efféle személyes audiencia kicsattanó örömként terült el többnyire igen szürkés, s monoton életén.
- Attól tartok, csak annyit tudok mondani, hogy a levél miatt.
- Szükségem van a segítségére, kisasszony. Láttam magát az északi csatában, és jól teljesített.
- Én...  * Arcára sokatmondóan szaladt fel a büszkeség, s a szégyenlősség barnult bőrével keveredő pírja, pár pillanatig nem is bírta állni a férfi tekintetét, s kénytelen volt a homoktól poros csizmájára tekinteni, hogy képes legyen eltüntetni az arcára pimaszul bepofátlankodó önfeledt mosoly minden nyomát * - Én csak tettem a dolgomat Délért, semmi mást.
- És pont ez kell. Engem kell majd megvédenie.
* Kicsit megütődött a tényen, úgy érezte magát, mint akit hirtelen feltettek egy akkora lóra, amiről lemászni se nagyon lett volna képes, nem hogy megülni azt. Amikor a csata után kitüntették a hangzatos kis "Hellenburg védelmezője" címmel, nem is sejtette, hogy hirtelen azonnal olyan titulus kerülne ezzel a kezébe, amivel elnyerhetné a megtiszteltetést, amit a Zsinatlenök védelmezése jelentett... Mondjuk persze nem ennyi volt a fiaskó, zavarának másik oka egész egyszerű volt: Az is megfordult a fejében, hogy ketten lesznek, adj isten akár egy lovon is! Egek, azt biztos nem tudná elviselni, elsüllyedne az öröm és a szégyenlősség bíbor tengerében, s könnyen lehet, hogy igen nagy bolondot csinálna magából. Túl nagy feladat volt ez, nem volt rá érett még.
- Zsinatelnök úr, miért lenne a segítségemre szüksége? Biztos vagyok afelől, hogy nagyszerűen meg tudja védeni magát, s emellett biztos akad jobb jelölt is a munkára... Például von Heimsroth
- Von Heimsroth a fő seregbe kell. Ahogy a legtöbben oda kellenek a maga fegyverneméből. De maga vámpír, és ez most a legnagyobb áldás, ami lehet: Nem olyan feltűnő sötét közegben.
* Továbbra is igen ellenkezett a lelke a dolog miatt, de hát ha a Zsinatelnök valóban szükségét érezte a jelenlétének, igazán nem mondhatott nemet a jelentkező lehetőségre, s persze átgondolni se nagyon volt már lélekjelenléte a dolgot, messze túl sok ereje és odafigyelése ment el arra, hogy hideg, halvány örömnek álcázza azt a föld felett való lebegést, amit érzett.
- Értem... Ez esetben nem mondhatok nemet eme megtiszteltetésre, rendelkezzék velem, ahogy jónak látja.
- Örülök, hogy velem tart. * Szólalt végül meg a férfi, majd vidáman feléje nyújtotta erős, s biztonságot sugárzó jobbját* - Holnap hajnalban a tábor nyugati végén találkozunk. Jól készüljön fel, nem állunk meg Windschwert kísértetvárosáig!
* Nem érezte helyénvalónak, hogy túl mélyen belegondoljon a dologba, így csak elfogadta a kezet, s megszorította. Tartotta volna mér pár másodpercig, ám végül elengedte, majd belekapaszkodott az eddig vállának támasztott lándzsába.
- Mindenképpen ott leszek. Lovon, vagy lábon utazunk?
- Lovon.
* Röviden bólintott magának a válaszra, akkor hajnalban majd korábban kel, hogy felszerszámozhassa Kohlet annak rendje és módja szerint. Bele sem mert gondolni, hogy mi lett volna, ha éjszak meghalna, s ez a csodálatos lehetőség kirepülne az ablakon... A puszta kép is megrémisztette, így kissé meghajolva hátrált pár lépést.
- Köszönöm. Ennek tükrében... távozóra fogom.
* Még meghajolt párszor hátrálva, majd végül megfordult, s kilépett a hűs levegőre. Nagyot szusszanva élvezte pár pillanatra, ahogy orrát csípősen megmaradta a fagy, majd maga sem tudván hogy miért, de valamilyen trubadúr dalt dúdolva, mosolyogva keveredett vissza a sátrához. Aligha lehetett volna ennél boldogabb, bár persze azt még nem tudhatta, hogy ez bizony nem édes kettes lesz, s érdekes figurákkal kell majd együtt lovagolnia másnap, például egy olyannal is, akiről igen sok történetet hallott már, s ezekből egy se volt szép.

Nem akartam hinni a fülemnek, mikor először meghallottam a hírt: a zsinatelnök és a pápa közös hadjáratot indítanak. Az elsők között hagyom el Hellenburg biztonságos falait és a Kősivatag felé vesszük az irányt. Képesek leszünk együttműködni? Félre tudjuk majd tenni az ellentéteket a közös cél érdekében?
Megérkezve a táborba elcsodálkozom azon, amit látok: úgy néz ki, képesek leszünk. Acsarkodó katonákra számítok, ehelyett a vörös és a kék nem a terület két végében figyelhető meg külön, hanem egymással vegyülve is. Micsoda öröm ez a sötétség óráiban! Még a fülledt hőséget is feledteti. Éjszaka legalább majd jó hideg lesz.
A lovainkat kipányvázzuk, nekiállok, hogy segítsek a többieknek a csomagok rendezésében, amikor valaki megszólít, viszonylag közel, ha hallom az általános hangzavarban is.
- Oswald von Bertold templomos lovagot keresem.
Ahogy a hang irányába fordulok, egy fiatal fiú áll előttem, az álla sem pelyhedzik még, sejtem is, hogy futárként szolgálhat a seregünknél.
- Én vagyok – felelem, azzal a kezembe nyom egy borítékot, s már veszem is ki belőle a levelet. Mikor kérdezném, kitől is érkezett egyáltalán az üzenet, a fiúnak már nyomát sem látom. Biztosan sietős a dolga. A papirosba mélyedek. Jól olvasható, szép kézírás adja a tudtomra, hogy melyik sátorba kell sietnem mihamarabb. Tehát azonnal. A társaimnak magyarázkodni is elfelejtek, úgy indulok meg rögvest arrafelé. Meglehetősen sokan vannak már most is itt, nem csupán egyháziak, hanem a két királyságból érkezett világi szolgálatban álló harcosok is. Az egyik helyen főznek, a másikon a felszereléseiket ellenőrzik, egy harmadik csoportosulásból fegyvercsattogást hallani, bizonyára edzenek. Néhol szabályosan kerülgetnem kell az embereket, vigyázva, nehogy fellökjek valakit.
A magas sátor előtt fegyveres őrök állnak, kérnem sem kell, hogy beengedjenek. A sátorajtó oldalt ki van kötve, így látom is belül a terepasztalt, és pár ruhadarabot is. A nap erős fénye még akadályozza a látásomat ahhoz, hogy felismerjem az alakokat odabent. Ahogy belépek biccentek és előveszem a levelet.
- Hívattak.
- Jöjjön csak, fiatalember, kerüljön beljebb – invitálnak közelebb, és engedelmeskedem a szónak. Aztán megpillantom az ősz szakállas alakot. Először csak sejtés ébred bennem, majd a ruházata és az őt körülvevő színek biztossá teszik számomra: XII. Sixtus pápa sátrában vagyok. Azt hiszem elsőre, hogy rosszul látok. Biztos, hogy jó helyre jöttem? Márpedig a fogadtatásból úgy tűnik, rám számítottak. Egy kissé talán bizalmatlanul, de közelebb lépek. Elővenném az üzenetet, hogy újra átfussam, nem történt-e valami félreértés, de hamar elvetem a gondolatot. Bizonyára nem volna illendő, csak tudatják velem, ha valami nem volna rendjén. Remélem…
- Oswald von Bertold, igaz? – a hangja nyugodt és szinte már barátságos is. Érdeklődve néz végig rajtam, én pedig most már ha akarnám, sem hihetném, hogy tévedés okán vagyok itt. Miért hívatna az Egyház pont engem?
- Igen, uram - Biccentek határozottan, a nevemben legalább még biztos vagyok - Miben lehetek a szolgálatukra?
- Nem olyan régen beszéltem egy bizonyos ezüsthajú fiatalemberrel, és ő azt mondta, hogy maga egy jólelkű, szorgalmas fiatalember. Mennyire gondolja ezt így?
A csodálkozástól egy rövid pillanatig nagyobbra nyílik a szemem.
- Csak igyekszem maradéktalanul megtenni, amire a feletteseim utasítanak - felelem alázatosan, de belül azért elismerem, hogy jólesnek a szavak, különösen, ha valóban a zsinatelnöktől származnak. Nem gondoltam volna, hogy ennyit számít most majd, ahogy eddig végeztem a munkám, azt pedig még kevésbé, hogy a sok hozzám hasonló templomos közül a zsinatelnök ilyen módon kiemel. Hilde jut eszembe. Vajon benne van a keze a dologban?
- Amint látta kint, nincs nagy gond a fiatalok összekovácsolásával, de az idősebbek még gyakran kételkednek... Szeretném, ha segítene nekem kicsit.
- Természetesen, és örömmel segítek, ahogyan csak tudok - igyekszem készségesnek mutatni magam, már csak azért is, mert úgy vélem, a legkisebb széthúzás is elég a biztos vereséghez, ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak.
- Egy magával egykorú keresztes lovaggal kell majd együtt dolgoznia és csatában megmutatni azoknak a nyugtalankodó véneknek, hogy működhetünk együtt gond nélkül.
A feladat, amit rám bíz, egyáltalán nem olyan, amit ne végeznék el szívesen. Isten látja lelkem, valóban szívesen segíteném az egység kimunkálását.
- Hol találom ezt a lovagot?
- Az Ordo Maellus kötelékeiben. Keresse von Rotwald lovagot!
Enyhén meghajlok, pusztán a tiszteletadás kedvéért. Ha nem is értettem egyet az Egyház tanításaival, azért Sixtus pápa mindig is egy olyan személy volt, akire fel lehetett nézni.
- Azonnal indulok - biccentek és már indulok is. A zászlók majd segíteni fognak a tájékozódásban.
A társaimhoz sietnék még, hogy szóljak nekik, de meggondolom magam. A holmimért úgyis vissza kell majd mennem, fontosabb most, hogy mihamarabb megtaláljam a keresztes lovagot, akivel együtt kell majd harcolnom.
Ez érdekes lesz.

Újabb névtelen fogadó, újabb apró, néhány bútorral berendezett szoba, újabb olcsó koszt, ami semmiben sem különbözik a többitől, legfeljebb rosszabb íze van, mint máshol. Semmi sem változott, minden maradt ugyanolyan, de ez így is van rendjén – egy nekromanta minek akarna drága szálláshelyet keríteni magának fölösleges cicomával? Úgyse lenne neki való.
Befejezi a reggelit, hagy maga után néhány váltót, melyet majd a felszolgáló elvihet az amúgy nem túl ízletes étekért, majd fellépdel a lépcsőn, hogy összepakoljon, elvégre ideje továbbmenni, már épp eleget időzött errefelé. Két napot? Talán hármat? De ennyi bőven elegendő volt ahhoz, hogy körbenézzen a környéken, és hogy meggyőződjön arról: semmi különös nincs itt, ami őt érdekelhetné, ami maradásra késztethetné. Ugyan volt pár mende-monda – ezek voltak azok, melyek itt tartották -, de se fülük, se farkuk, mint kiderült az később, némi kutakodás után. Az zavarja a legjobban, hogy fölösleges időpocsékolás volt az egész, amelyet az utazás gyorsabbá tételével kíván ellensúlyozni.
Az ajtó elé áll, kinyitja azt, és már lépne be, azonban felfigyel egy levélre, amelyet becsúsztattak alá. Gyanakodva néz körbe a szobájában – kinn nem lehet senki, most gyakorlatilag mindenki lent étkezik -, óvatosan beljebb kerül, lassú mozdulattal indítja el az ajtót helyére, mire az emeleti csendet élesen megtörve, nyöszörögve, csikorogva csukódik be, végül halkan kattanva zárja el a külvilágtól a nekromantát.
A lehető leghalkabban sétál a szekrényhez, de súlya alatt a padló ropog, így aligha érhető váratlanul a belopakodó felet közeledése, és ahogy odaér, hirtelen nyitja ki szekrényének ajtaját, néz körbe, kapja ki onnan a bedobott ruhadarabokat, de senkit sem talál ott. Leereszkedik, hogy ágya alá is vessen egy pillantást, azonban ott sem lapul ellenfél. Figyelembe véve, hogy nincs más hely, kénytelen beletörődni abba, hogy meglógott a papír itthagyója, így nincs mit tenni, csak megnézni, miféle fenyegető üzenetet hagyott hátra maga után.
Lemondóan felsóhajt, feltápászkodik, majd odalép a papírhoz. Pár másodpercig még kelletlenül figyeli, mintha arra várna, hogy megjelenik rajta egy jel, majd váratlanul felrobban, végül lehajolva érte felveszi azt. A pecséttel mit sem törődve feltöri azt, a szoba egyetlen székéhez odasétálva lehuppan rá, közben kibontja az üzenetet, amelyen rövid szöveget talál. A kecsesen írt sorokon gyorsan végigfut, és egy lendületes csuklómozdulattal dobja el valahova a szoba egyik sarka felé, aztán az asztalra könyököl, tenyerét kezébe helyezve elégedetlenül.
- Hogy találnak ezek mindig rám…?
A levélre pillant. Vajon csapdát rejt? Vagy ez egy tényleges meghívó? A kősivatagba? Nem akar visszamenni arra az átkozott helyre, épp eleget küzdött már az izzadtságával egyetlen alkalommal. Mondjuk csak a szélére kell mennie… Az talán annyira nem borzasztó és elviselhetetlen.
Átgondolva ki a fene akarná egy olyan helyen megölni őt? Sokkal jobban megválogathatná a helyszínt, valamint a szavakat is, ha az lenne a terve, hogy végezzen vele, de… Ha ez tényleg csapda?
Halvány, groteszk mosoly válik láthatóvá arcán.
Aggódik? Ugyan miért? Semmi szükség rá… Nem tudja még az üzenet küldőjének célját, de pontosan ezért izgalmas.


Zabos hátán ügetve közelíti meg a kősivatag szélét, a levélben emlegetett területet. Voile magasan szárnyalva követi gazdáját, ráfeküdve egy-egy légáratmaltra – már amikor van -, máskor szárnyait csapva emelkedik feljebb és feljebb, hogy aztán kényelmes siklással ereszkedjen lejjebb.
Már messziről látszódik a tabor, ahová bizonyára érkeznie kéne, valamint egy alakot is észrevesz az egyik sátor előtt, akit azért küldhettek, hogy fogadja a nekromantát. Ennyire számítottak volna arra, hogy eljön? Vagy esetleg más módszerekhez folyamodtak volna, ha nem jön önszántából? Vagy talán csak túlbonyolítja.
- A seregbe jött jelentkezni? – érdeklődik azonnal a férfi, ahogy a nő a közelbe ért, hangja hidegen és hivatalosan cseng.
- Igen, valami olyasmi – biccent egyet, megállítva a barna mént az ismeretlen mellett. Hátasa türelmetlenül dobbant egyet – szíve szerint más irányba menne.
- Megtudhatnám a nevét?
- Alicia Zharis – válaszol tömören és azonnal.
Ugyan az illem úgy diktálná, hogy visszakérdezéssel megtudja a másik nevét is, mégsem érzi szükségesnek tudni egy közkatona vagy egy egyszerű hírvivő esetében, hogyan is hívják., ráadásul ő mutatkozott volna be előbb, ha annyira szükséges lenne. Mindenesetre nem veszi zokon, hogy csak őt faggatják, azonban a nekromanta válasza hallatán kissé megilletődik az idegen. Na, megint valami jó feladatot szántak neki?
- Ez esetben kövessen.
Alicia mély levegőt vesz, és nem sok híja van annak, hogy hangosan és fájdalmasan felsóhajtson. Mibe keveredett ismét?
Leszáll lováról, akit egy ideig húz maga után, eleinte a szárnál, néha a pofaszíjnál fogva engedetlensége miatt, karját pedig feltartja, hogy baglya könnyedén szállhasson rá. Amint lehet, elnézést kér egy apródnak kinéző egyéntől, és megkéri rá, hogy vigye el Zabost, majd valahol kösse ki. Az apród minden bizonnyal már hozzászokott mindehhez, így szó nélkül, csak egy biccentéssel jelezve, hogy megértett mindent, indul is, hogy keressen a hátasnak egy jó helyet a többi között.
A küldönc megáll, míg a paripa más gondozó kezei közé kerül, és amikor a nő beéri, csak akkor folytatja a katonás sétát egy sátorig, ami a tünde számára ugyanolyan, mint a többi. Kissé nosztalgikus érzés fogja el, ahogy körbenéz – még emlékszik arra, mikor a déli táborba szivárogtak be azért, hogy információkat gyűjtsenek. Azaz… gyűjtsön. Furcsa, hogy most nincs vele, hogy most egyedül kell itt lennie, hogy tudják róla: itt van, köztük.
Egy pillanatig halványan és keserűen elmosolyodik, de ahogy a sátor lapját félrehajtják, ismét közönyösen szemlélődik. Kelletlenül pillant a küldöncre, aki csak félreáll, tartva neki a kényelmes belépés lehetőségét, és csak arra vár, hogy a nekromanta bemenjen. Muszáj ezt neki?
Végül persze belép, elvégre más út nincs, és kit látnak szemei…?
- Alicia Zharis, igaz? – kérdez rá az ezüstös hajú férfi, aki egy hevenyészett asztalnál foglal helyet. Azonnal megállapítja, hogy ez ugyanaz a személy, aki korábban felbérelte, később pedig levezette őket a nekromantákkal és kultistákkal teli helyre. Ahhoz is igencsak kellemes emlékek fűződnek, Voilét majd’ szétvetette az idegesség. Szegény most is felborzolt tollakkal szemléli a sátrat, amit veszélyes ketrecnek ítél.
Ami azt illeti, egyelőre nem ismeri fel az alakot. Tudja, hogy hallotta már korábban a hangját, tudja, hogy még látta is valahol korábban…
… korábban… Mikor is…?
- Így van - biccent egyet. - Miben lehetek a szolgálatukra? – érkezik a szokásos udvariaskodó kérdés, és megpillantva a széket, ami az orra előtt álldogál üresen, csak arra várva, hogy elkényelmesedjen rajta, ő is helyet foglal a férfi után.
- Szükségem lenne a segítségére, kisasszony.
Ismerős neki, nagyon is… De honnan?
- Nos, ezt valahogy sejtettem - szórakozottan végigsimít baglya fején, aki behunyja szemeit minden érintésre, majd ismét gunyorosan néz szét a sátorban. Gazdája simogatása megnyugtató hatással van rá, köszönhetően az összeszokottságuknak.
- Legalábbis ez volt az egyik elképzelésem.
A másik, hogy átadnak az északiaknak, hogy máglyán égessenek el.
Mondjuk egészen addig biztonságban van, míg nem tudódik ki, hogy ő is ott volt a csatában, hogy ő menekítette ki Einmeriát onnan, aki az összes hitvalló kutya célpontja volt. Ha erről értesülnének, akkor abból hatalmas problémák lennének, innen pedig aligha szökhetne el élve. Holtan annál inkább, hiszen ahogy észrevette, rengeteg protestáns és egyházi van itt egyaránt, ami nem is meglepő, figyelembe véve az út közben hallottakat.
- Tudja, mire készülünk?
- Hallottam egyet s mást - bólint. Az még hozzá is eljutott, hogy a Kísértet-szigetekre tartanak azzal a céllal, hogy az ottani holtmágusokat legyőzzék, összefüggést az ő elhívásával azonban nem lát. Át kéne adnia a tudását nekik, a nekromanták egyértelmű gyengéit? Elnézést… Csak neki egyértelmű.
- Nekromanták ellen biztosan hasznomat vennék?
- Igen. Pont egy nekromantára van szükségem. – Ez egészen meglepő. Mire fog ő egyáltalán kelleni? Ugyan van néhány felszerelése, amelyek hasznosak a halálpapok ellen, de… Nem hinné, hogy akkora előnyük lenne belőle. Ráadásul…
Mély levegőt véve hátradől a széken.
- És nem tart az esetleges árulástól? – játszadozik a gondolattal, ha esetleg ez tényleg megtörténne. - Bár nem mintha sok esélyem lenne ennyi hitvalló ellen - vonja meg lemondón a vállát. Nem sok híja van annak, hogy valami sértő kifejezést használjon, de megállja, és még csak a nyelve sem botlik bele.
Ha a felsorolt egyetlen sarokba szorító ok nem lenne elegendő, a mellettük való harcot is csak támogatja az, hogy az Apostol sem értesítette arról, hogy szükség lenne rá. Hagyja, hogy kicsit a saját életét élje? Különös, ki is zárja a gondolatot, elvégre abból a rövid beszélgetésből, ami lezajlott köztük, nem úgy ismerte meg, mint aki hagyná bárkinek is, hogy saját utakon járhasson. Akkor talán Einmeria korábban a mestere hazugságát adta tovább, és igazából nem akar tőle semmit? Egyelőre ez azonban homályos.
- Nem fog elárulni minket. – Túl magabiztosan mondja ezt, és Alicia nem bírja megállni a mosolyt. Egyszerűen muszáj, szórakoztatja, hogy a férfi ennyire biztos a dolgában – és legszívesebben valahogy keresztülhúzná a számításait. Valamit bizonyára tartogat a tarsolyában, és jó lenne ezt kideríteni minél hamarabb, hogy mind azt megszerezze, mind ezen vágyát teljesíthesse.
Mivel tarthatja a nőt sakkban? Mindössze az erőfölényével? Még az is lehet. Ha egyszerűen el akarna sétálni, könnyűszerrel ölhetné meg, efelől semmi kétsége. Veszélyes vizekre evezett azzal, hogy ellovagolt idáig, és egyre csak tűnődik azon, mennyire is volt ez jó döntés, azonban… Talán még jól is kijöhet ebből.
- Mit is keres maga pontosan, Alicia? – Nem szereti ezt a kérdést, na meg egy nekromanta mégis mit keresne?
A tökéletes feltámasztást. Élet és halál fölötti ideiglenes uralmat – mert amint elérte célját, el is dobná magától a hatalmat.
- Tudást? Nekromanciával kapcsolatos iratokat? - kérdez vissza kérdőn felvont szemöldökkel, mintha ez teljesen egyértelmű lenne bárki számára. - És bizonyára nem meglepő módon a kardot – teszi még hozzá. Úgysincs értelme titkolózni, úgyis mindenki azt keresi.
- Csak ennyit? – Alicia kis híján felnevet. Miért, mit akar még, mit keressen? Akarjon családot, akarjon egy nyugodt életet? Nem-nem, azt majd akkor, ha már leszámolt az Apostollal, valamint megszerezte a kardot, amivel visszahozhatja Freyát… Majd csak ezeket követően akar békésen éldegélni egy kis házban, mindössze nővérével és a kertjével foglalkozva. Másra nem lesz szüksége.
- Mindössze pár megvalósíthatatlan célom van. Nincsenek egyéb igényeim – közli finom, kedves mosollyal.
- Miért keresi a kardot?
Fájdalmasan felsóhajt. A korábbi kérdést se szerette, ezt viszont egyenesen gyűlöli. Nem is áll szándékában elmondani neki – elvégre minek? Úgyse hinné el -, így válaszadás előtt némileg hezitál. Ki kéne találnia valamit, és hazudjon? Esetleg…
- Feltételezem, a magánügy nem jó válasz.
Szerencsére ez sok mindent rejthet. Ha naiv, akkor egyértelmű utalásnak veheti valaki visszahozására, ha gyanakvó, akkor talán még azt is feltételezi, hogy élőholt hadat akar csinálni ebből a kócerájból.
- Nem muszáj elmondania. – Mily’ kegyes! De legalább nem kell kitalálnia semmit. Ha erőltetné a témát, akarata ellenére is ingerültebbé válna, majd jobb híján elhagyná a sátrat. Tisztában van a helyzetével, és tudja jól, hogy itt nem kezdhet ámokfutásba, nem kísérelheti meg ennek a személynek a megölését.
- De azt tudja, hogy miért rohanjuk le a szigetet?
- Nem, erről már nem értesültem – rázza meg nemlegesen a fejét. Gondolta, majd itt közlik vele, mi is lesz a feladata, elvégre nekromantaként aligha látta értelmét saját kaszttársainak lemészárlását, így nem is érdeklődött az egyszerű falusiaktól, akik elcsíptek néhány szóbeszédet erről. Azonban úgy tűnik, mégis ez vár rá. Vagy talán több lenne mögötte?
- Megsemmisítjük a nekromanta uralmat a Kísértet-szigetek területén.
- Szegény fajtám - jegyzi meg gunyorosan, nem hezitálva a válasszal. Egyszerre éri ez váratlanul, és egyszerre számított rá. Valahogy el tudta képzelni, hogy ez fog történni, de azt már nem sikerült elhinnie, hogy valóban így lesz, inkább csak saját szórakoztatása céljából hozakodott elméje elő ilyenekkel. Ráadásul különös is ezt hallani a férfitól.
- Puszta utálatból vagy célja is van mindennek? – érdeklődik, csak hogy ez is tisztázásra kerüljön. Választól függően fog lépni, vállalkozni a feladatra vagy elmenni innét, keresni mást elfoglaltságot.
- Van cél: A Sötét Apostol szándékosan blokkolja a hajóutakat nyugatra. – Ó, hogy az Apostol keze is benne van ebben? Sajnálatos módon nem az ő oldalán fog küzdeni egyelőre, pedig elvileg az ő sakkfigurája. Vagy talán… Tervei vannak ezzel is…? Azzal, hogy hagyja, most a hívők oldalán álljon? Szereti túlbonyolítani.
- Ha legyőzzük, új földek várnak felfedezésre. Bármi is legyen, amit keres, talán ott választ találhat.
Aligha. Elvégre csupán nővérét akarja visszaszerezni, valamint az Apostolt akarja látni – holtan. Ezt a kettőt akarja csupán elérni, a nekromanta tekercsek is csak azért kellenek neki, hogy a holtpapok fejét legyőzhesse, bár… Lehet, vannak ott olyan iratok, amikről még maga a nekromanták feje sem értesült.
- Hmm - könyékkel a szék karfájára támaszkodik, arcát tenyerébe illeszti, és eltűnődve figyeli felbérlőjét. - Az Apostol bizonyára nem fog örülni, ha kiderül, segítettem maguknak. – Talán még fel is keresi Einmeriával, hogy kitekerje a nyakát, csak mert ezúttal neki tett keresztbe, és nem a kutyáknak, mint annak idején. - Ez későbbiekben rám nézve igencsak veszélyes lehet, azonban az új földek új tudást rejtenek... – Eddig ez egészen elgondolkodtató és meggyőző is lehetne, de nem elég. Vállalhatja ugyan, hátha talál valami újdonságot, valamit, amivel bővülhet a tudása, amivel nőhet az esélye, hogy győzelmet arat aztán, de a bizonytalanságtól nem engedheti meg magának, hogy olyan egyszerűen belemenjen.
- Van még valami, amit fel tud ajánlani, hogy az életemet kockáztassam mindezért? – kérdez rá pár másodpercnyi csend után annak ellenére, hogy nincs olyan helyzetben, hogy alkudozzon. Ha már játszanak, akkor tegyék ezt nagyban. Ha ő a későbbi békés életét teszi fel erre, kikerülve a komfortzónából, akkor a kedves társa is ajánljon fel valamit, amiért hajlandóvá válik minderre. Ha már ő nem kerülhet veszélyes közegbe pozícióját és erejét ismerve… Valami nagy dolog kell, ami talán nincs is meg neki, viszont nem tartja valószínűnek, hogy csak ennyi lenne. Biztosan rejteget valamit, amivel megfoghatja Aliciát.
Nem ártana arra sem megkérni, hogyha belemenne ebbe, akkor tartsák titokban, hogy ő volt velük, elvégre ha hírül megy, hogy ezúttal az Apostol ellen ment nekromantaként, holott őt kéne szolgálnia… Abból semmi jó nem lesz, nem igaz? Üldözheti, bár bizonyára nem tartana túl sokáig, ha Einmeriát küldi utána. Ő parancsra könnyedén életét veheti, csupán egy kardsuhintás, még feltartani is aligha tudja azokkal az élőholtakkal, akik jelenleg szolgálatában állnak. Neki ez igencsak nagy ár – az életéről van szó. Ő tesz többet az asztalra.
- Amit ott talál a nekromanta tudással kapcsolatban, viheti. – Ez eddig biztató, kevesebbel nem is érte volna be. - Valamint a saját nekromantám segítségét is felajánlom később.
Saját nekromanta… Ismerős hang, akiével már korábban találkozott, és bár távol volt, az alkat mintha szintén hasonlítana…
Egy ghoul Esroniel von Himmelreich nevében megtámadott egy lovagot…
Tisztán emlékszik erre a sorra arról a napról, és ha mindezt összerakja… Minden összevág.
Esroniel von Himmelreich ül közvetlenül előtte. Maga a zsinatelnök fogadta őt, a királygyilkos átmeneti parancsolóját. Milyen érdekes…
Elégedetten, halványan elmosolyodik. Tetszik neki mindez. Izgalmas, roppant izgalmas, ráadásul egy másik ghoullal rendelkező halálpapnál is tanulhat. Vajon sikerülhet egyszerre kettőnél is…?
- Meggyőzött. Konkrét feladatom lesz? – Csak ne nevesse el magát addig, míg itt van benn. Nem kéne már most őrültnek feltűntetni magát, vagy olyannak, mint aki sántikál valamiben. Mondjuk utóbbit nem tudja lemosni magáról úgyse, elvégre egy holtmágus mikor ne járna valamilyen rosszban?
- Velem jön egyengetni a sereg útját. – Vele. A protestánsok vezetőjével. Ó, tényleg, vajon Rudenz is a környéken van? Szinte már kényszert érez arra, hogy elkezdje őt keresni, mint annak idején a táborban, mikor még csak egy kis porszem volt. Bár… Változott a helyzet? Most is csak porszem, csupán annyi különbséggel, hogy kettő szemcse erejét teszi ki.
- Bizonyára többen is leszünk. Hány személyt visz még magával?
- Rajtam kívül ötöt. – Akkor még négy személy… Kik lehetnek azok? Csak ő lesz egyedül nekromanta, vagy lesz rajta kívül más is? Esetleg a többiek csak protestánsok lesznek, esetleg egyháziak, hogy biztosítva legyen: nem szökik el, nem követ el árulást?
Átlátszó meglepettséggel emeli fel a fejét, de vonásai jól tükrözik azt a felcsigázott állapotot, amibe került, tekintetében pedig fel-felcsillan a megbúvó őrület. Annyira tetszik ez neki!
- Ohó, nem leszünk kicsit kevesen? – Hát mégiscsak egy kész sereggel néznek szembe, nem igaz?
- Elég lesz. A legalkalmasabb emberek. – A legalkalmasabbak…
Nem szélesedik vigyora, pedig nagyon szeretne, de megállja, hogy egy tébolyulthoz hasonlítson.
- Lehet tudni, kik is ők, vagy ez maradjon meglepetés? – tartja meg a némileg távolságtartó, többnyire közönyös hangnemet, jól palástolva azt a furcsa, gyomorba markoló, kellemes érzést, ami átvenné felette az uralmat, és hangos kacagásra késztetné itt és most.
- Majd reggel meglátja. Legyen ott napkeltekor a tábor nyugati szélén! – adja ki már az első utasítást. - És köszönöm a segítségét, előre is – mondja aztán.
- Rendben van - feláll, majd finoman, elegánsan meghajol, fejét leszegve, ezzel némileg engedve a beteg mosolynak, baglyos karját pedig feltartja, mire Voile félig kitárja szárnyait, megtartva ezzel egyensúlyát. - Én köszönöm előre a támogatást.
De még mennyire köszöni…
Esroniel von Himmelreich. Meg fogod bánni később, hogy belementél ebbe.

Telefonbeszélgetés Astie-val:

~ Vér! Kell! ~ szólal meg Ingrid belső világa, mikor még félálomban van. Hiányzik neki az a mámoros érzés, amit mostanában olyan ritkán kap meg. Nyöszörög egyet az üres szobában, miközben az öltözete szanaszét hever a padlón. Átfordul a másik oldalára, hogy a mellette levő férfiből igyon egy picit, hogy jól induljon az estéje, de annak már hűlt helyét észleli. Ettől a ténytől belőle az álmosság rögtön távozik, hogy átvegye az irányítást a csalódottság érzése. Kezével rácsap egyet a takaró szélére, ami éppenséggel a testét fedi.
~ Rohadék! Most szerinted mi lesz velem? ~ sóhajt egyet, miközben a mozgalmas éjszakára gondol. Egy ideje már együtt vannak, s eddig mindig közölte vele a férfi, hogy merre megy és hol fogja megtalálni. Úgy tűnik, hogy a katona ráunt a társaságára, vagy nem érzi jól magát, mikor vele van. Különben a férfinek igazán ízletes vére van, amit nem olyan egyszerű elfelejteni.  A vámpír egy darabig elmélkedik magában, hogy mi legyen ezzel a helyzettel? Nehezen megszületik a döntés, hogy utána megy szeretőjének, mert meg kell büntetnie, és tudja meg, hogy nem vakarható le olyan könnyen. Felébred benne egy fajta vadászösztön, mint mikor a macska egért akar fogni.
~ Ne aggódj drágám, úgy is megtalállak! ~ mondja ki ajkain, majd felkel az ágyból. Összegyűjti a ruháit, aztán gondosan felöltözik, hogy ne legyen gyanús az embereknek, hogy az éjszakája milyen jól sikerült. Mikor a tükörben ellenőrzi a kinézetét, akkor mindent rendben talál. Öt perc múlva kilép a szobából, s emelt fővel hagyja el a fogadót. A kellemes esti levegő tetszik neki, így úgy dönt felkutatja a rossz fiú szeretőjét. Csupán a keresztnevét és kinézetét ismeri, így nem lesz könnyű feladat megkeresni a vértasakját. Két este folyamán megtudja, hogy hol szolgált Hellenburgban, aztán utána tudomást szerez egy másik szolgálatról, hogy hová küldték el. Ingridet a küzdelem puszta ténye taszítja, ám mikor abba gondol bele, hogy hány emberen kísérletezhet és boncolhatja fel őket, akkor a véleménye teljesen megváltozik. Emellett ott lesz a szeretője, akit még példás büntetésben kell részesíteni. Rögtön rém izgalmasnak találja az egészet, s így jelentkezik a seregbe, mint sokat tudó orvos. Ott egy hosszadalmas eligazítás után elmagyarázzák neki, hogy hová kell utazni, és a táboron belül hol van a szállása. Felkészül a nagy kalandra, aztán egy csoporthoz csatlakozva 1 héten belül megérkezik a hatalmas táborba. Sok katonát, s egyéb személyt lát itt, akik egy jobb ügy érdekében érkeznek ide.
~ De az én kedvesem hol lehet? ~ szól magában a fakó bőrű nő. Átsétál minden bűntudat nélkül arra a területre, ahol a katonák tartózkodnak és egymással beszélgetnek. Keresgélés közben azonban érkezik egy futár egy levéllel, hogy jelenjen meg egy bizonyos nagy sátorban.
~ A francba! Nem tudtak volna várni ezzel? ~ méltatlankodik magában Ingrid, hiszen nagyon közel érzi magát az ő finomságához, de úgy tűnik későbbre kell halasztania ezen tervét. A futártól kér egy eligazítást, hogy merre kell mennie pontosan, aztán útjára engedi. Egy sóhaj kíséretében indul meg célja felé, s eltart egy darabig, míg megérkezik oda.. A sátor előtt megáll, majd ellenőrzi a díszes ruháját. Természetesen öltözékének egyik kifelejthetetlen darabja a vörös köpenye, amit a vér fest olyan szét színűre. Belép, miközben tartja magát a nemesi formaságokhoz. Sok éven át gyakoroltatták, így nem kell megerőltetnie magát, hiszen magától jön.
- Üdvözöllek, leány – szól egy magas fehér ruhás alak. Hosszú szakállú férfi, aki egy hevenyészett asztalnál üldögél rengeteg papír társaságában. Ingridnek nincs ideje körülnézni a sátorban, így az üdvözlőjére tekint, hogy alaposan megvizsgálja.
- Üdvözlöm Uram! – hangzik el a válasz a vámpírtól, miközben lágyan meghajol a másik előtt. Finom mozdulat, s szerényen van kivitelezve.
- Tudod-e ki vagyok? – érkezik a kérdés az ismeretlen férfitől. A fakó bőrű nőt sosem érdekli a vallási téma, ezért fogalma sincs róla, hogy ki a másik. A szemöldöke megugrik, majd elmondja az igazságot.
- Nem – hallatja a hangját a lány, aztán várja a reakciót a másik fél részéről.
- Az emberek tizenharmadik Sixtusnak szoktak hívni. Ez a név már mond valamit, igaz? – mondja ki a férfi, azonban az éjszakai lény nem illetődik meg a név hallatán. Keveset tud róla, s amit olvasott róla, azt úgy véli nem fedi le a valóságot.
- Így egy kicsit – ejti ki a szavakat Ingrid Sixtusnak, s egyáltalán nem látszik rajta, hogy megbánná szavait.
- Kiváló. Nyilván nem lepi meg az az előismeretem, miszerint a Rotmantel családból származik... – beszél hozzá a magas rangú személy. Egy papírt közben felvesz az asztalról, aztán visszateszi a helyére. Folytatja a beszédét a hatásszünet után.
- Azt tudja, hová tartunk épp, igaz? – kérdezi a vámpírnőt, aki nem várakoztatja meg a másikat.
-  Gondolom olyan helyre, ahol az emberek megsérülhetnek, s szükség van a tudásomra – mondja ki a fakó bőrű lány a legvalószínűbb dolgot a világon.
- Pontosan. Szeretném, ha egy Rotmantel is a gyógyítóink között tevékenykedne. Természetesen megfizetjük. Jól hangzik? – magyarázza neki Sixtus, aztán a vámpírnak feltesz egy kérdést, amire a vérszívónak valójában nem kellene válaszolnia.
- Úgy vélem, akkor nem lehet okom panaszra. – adja meg végül a választ Ingrid. Neki különben tökéletesen elég lenne, ha a fizetsége hulla és élő lenne.
- Egy kikötésünk azért lenne – komolyodik meg a magas rangú személy arckifejezése.
- Csak gyógyítás jöhet szóba. Semmi fölösleges kísérletezgetés vagy hullagyalázás. Szent emberekkel lesz körülvéve, az első ilyen jelnél csúnyán megjárja. – mondja a lánynak, aztán újra felveszi a laza stílust. A vámpír nem reagál ezekre a szavakra.
-  Viszont az élőholtak testén valamint az elfogott nekromantákon szabadon dolgozhat azzal, amivel akar. – fejezi be a beszédét Sixtus. A lányon nem látszik, hogy lelombozná ez a tény, amit most közöltek vele.
- Rendben – fogadja el a feltételt a vérszívó.
- Ez esetben az apácákkal fog együtt utazni, ők felelősek még az ellátásért. Ne féljen, most ők is szövetségesek. – mondja a férfi, ám Ingrid magában próbálja elképzelni a helyzetet, hogy mennyire fog kitűnni onnan a vörös köpenyével. Be kell látnia, hogy nem biztos ő lesz a legmegnyugtatóbb látvány. De még mielőtt azok érzéseibe feleslegesen belelovalná magát, inkább visszatér a jelenbe.
- Ahogy óhajtja – szól a fakó bőrű, azonban a szó jogát a magas rangú személy veszi magához.
- Örülök, hogy elfogadta az ajánlatunkat. Meglehet, hogy később még hívatom. Most elmehet, ha nincs kérdése. – ejti ki a szavakat Sixtus, s várja a beszélgető társa kérdését, már ha van. Azonban Ingrid nem akar tovább tartózkodni ebben a sátorban, így a következőt mondja.
- Engedelmével Uram. – ejti ki az ajkain a vámpír, aztán távozik a sátorból. Odakinn sóhajt egyet, majd pár pillanat után a katonák szállása felé veszi az irányt, hogy egy rakoncátlan férfit megleckéztessen.

Hát itt vagyok.
Mikor végre visszajutottam Norvennel északra, nem hittem volna, hogy vállalom. Én, holott egyáltalán nem érdekel a háború, egy ostrom kellős közepén? Azt már nem, gondoltam, mikor végre a saját ágyamban nyúltam el.
Most pedig megérkeztem a két egyház közös seregének táborába.
Már ez a mondat is megér egy kis figyelmet. A szétszakadás óta nem volt erre példa, most viszont valamiért mégis belement mind Sixtus, mind a zsinatelnök, hogy együtt harcoljanak a Kísértet-szigetek ellen.
Csak ennyit tudok.
Majdnem csak ennyit.
Körülnézek a sok emberen, és elmosolyodom. Milyen naivak... tényleg azt hiszik, hogy csupán az összefogás elég lesz bármire is?
A távolban meglátok egy furcsa kinézetű alakot elsuhanni, és pár pillanatig összehúzott szemekkel kell figyelnem, mire rájövök.
Élőholt.
Különös előérzetem van. Iszonyat nehéz csatát fogunk vívni, s kérdés, megéri-e. Vajon mennyire tudok kimaradni belőle...?
Sóhajtva elindulok egy szabad hely felé, a kantárszáron vezetve az almásderesem.

Nem jutok el odáig.
Érdeklődve pillantok a kezembe nyomott papírdarabra. Jelenjek meg ennél és ennél a sátornál, minél hamarabb... vajon ki akar ennyire látni? És miért? A rendfőnököm nem így üzengetne, tehát másról lehet szó, de hiába próbálok rájönni, nem megy.
Hát akkor kiderítem. Elengedem a lovam - elég okos állat ahhoz, hogy megtaláljon, így nem aggódom az elvesztéséért. Nekiindulok megkeresni azt a bizonyos sátrat, még mindig a levelet szorongatva, és természetesen teljes menetfelszerelésben.
Hamar megtalálom. Az üzenet igazat mondott, valóban kiemelkedik a többi közül, s talán nem is túlzottan díszesebb vagy nagyobb, mégis... egyedi. Most már még erősebb a kíváncsiságom: kényelmes tempót erőltetve magamhoz odasétálok. Minél nyugodtabb maradok, annál többet tudok kihozni a helyzetből, s ehhez elengedhetetlen, hogy ilyenkor is el tudjam játszani az érdektelenséget. Senki nem figyel ugyan, mégis sokat számít nekem, mennyire tudom elfojtani az érzelmeim még ilyenkor is.
Azok úgyis csak haszontalan korlátok.
Belépek a sátorba, arcom teljesen kifejezéstelen. Felkészülök minden eshetőségre: semmi nem lephet meg, semmi nem érhet váratlanul.
Döbbenten hullok térdre.
- Üdvözletem, Astonien atya.
Sixtus.

- Szentatyám! - miután letérdeltem, lehajtom a fejem... már csak azért is, hogy ne lássa az arcom. A hangom nyugodt és tiszteletteljes, de a vonásaim rendbehozásához még nekem is kell pár pillanat. - Hívatott, hát itt vagyok.
Kezdek aggódni.
- Keljen föl, kérem... - eleget teszek a kérésnek. - Lenne egy különleges feladatom a maga számára, ha már itt van.
Különleges feladat? Mit akar a pápa tőlem, egy átlagos paptól?
- Miben lehetnék pont én a segítségére? - most már az arckifejezésem is a szokásos. És ha az Egyház feje? Akárki is legyen, nem érdekel. Nem változtat semmin: színészkednem kell, és kész.
- Szükségtelen titkolnia előttem, hogy nagyon jól tudja megjátszani magát, atya. - képzelődöm, vagy tényleg... cinkosan vigyorog? Nem tudom eldönteni... ahogy azt sem, vajon mi lehet az a papír, amit éppen bámul.  - Szükségem lenne erre az adottságára.
Adottság.
Újból kiül rám a meglepettség.
Eddig aggódtam; most már félek.
Mit tudhat rólam...? Mire képes...?
Vagy csak túlbonyolítom az egészet?
- Erre az adottságomra? Valóban jól színészkedem, de ezzel miben vehetné hasznom? - az egyik legegyszerűbb eszközt vetem be. Ha az ember eljátssza, hogy kiteríti a lapjait, felvállal mindent, és nem titkolózik tovább... akkor lehet a legtöbb részletet elrejteni. Odavetem a színészkedést, abból nem lehet olyan nagy baj, amíg ezzel elterelem a figyelmet a valódi titkomról.
- Nyilván látta, hogy jó a viszony az északi és déliek között odakint. Szeretném, ha ez nem is csökkenne a későbbiekben. Kell valaki, aki akkor is meggyőző tud maradni, ha attrocitás éri.
Elgondolkodom kicsit, mielőtt nyugtáznám magamban, hogy ez jól hangzik. Igen, valóban nem rossz, hogy egy ilyen könnyű feladatot sóz rám; kellemetlen és sok bajjal jár, az igaz, de valóban illik hozzám. Afféle piszkos munka, amit senki nem szeret, mégis szükség van rá. Az egyik legjobb módja a szívességgyűjtésnek.
Ugyanakkor...
...'ha attrocitás éri'. Ezt mondta. Ez eszembe juttatja, hogy bizony korántsem lesz ilyen egyszerű dolgom... ha pár civakodó barmot le is tudok nyugtatni, valószínű, hogy lesz jó néhány olyan is, aki nem feltétlenül akarja a csata sikerét.
Nevezzük a nevén: nagy az esélye, hogy összefutok pár kémmel.
Ha ők megpróbálnak megölni, és nem vagyok elég éber, akkor nincs az az ima, ami megment.
Kezd érdekelni ez az egész.
- Szóval meg kellene nyugtatnom az embereket, akkor is, ha egymásnak ugranának az ellentét miatt? - leegyszerűsítem a dolgokat, és úgy teszek, mintha nem lennék tisztában az összes veszéllyel, de jól van ez így.
- Igen. Egy lelkésszel együttműködve.
Mi van?
Ez új. Nem mintha zavarna, hisz soha nem érdekelt egyik egyház sem, de hogy rögtön egy protestáns lelkésszel kell összedolgoznom... az azért meglep. Vajon tudja Sixtus, hogy a legkevésbé sem foglalkoztat, ki hogyan imádja Istent? Nem valószínű.
- És ki az a lelkész?
- Egy von Georgstal nevű ifjú. Kint a Zsinati Gárda kötelékében meg is találhatja.
- És ennyi a feladatunk? Járjuk a tábort, és elcsitítjuk a viszályokat? - nem hallatszik a beszédemen méltatlankodás, mivel tényleg nem érzek ilyesmit. Így legalább megmenekülök a frontvonaltól, aránylag könnyű feladatom lesz, és a kémekkel is csak elbírunk ketten.
Persze ez attól is függ, milyen az a von Georgstal.
- Igen. Gyakorlatilag ennyi. - bólint. - Oh, és ne lopjon el lehetőleg semmit.
Először kis híján leülök a meglepetéstől.
Aztán erővel kell visszatartanom magam, hogy ne rohanjak ki a sátorból. Vajon mennyi esélyem lenne elmenekülni? Milyen messze jutnék?
...de nem, még nem gondolkodom ezen. Túl kíváncsi vagyok.
Persze egy rezdülés se jelzi rajtam, hogy bármit is kiváltott volna belőlem ez a mondat. Kívülről teljesen érdektelen vagyok, csak magamban emészt fel a kíváncsiság: miért engedi?
Talán már régóta tud rólam.
Talán már a kezdetektől figyel.
És mégse tűnik úgy, mintha érdekelné, sőt, cinkosan mosolygott. Vajon mi lehet a terve? Miért hagy szabadon garázdálkodni? Miért nem vet oda az inkvizítoroknak? Pedig ő az Egyház feje. Akkor miért...
...túl sok a kérdés. De előbb-utóbb megtudom az összes választ, ha beledöglöm is.
Elmosolyodom. Rendben, belemegyek a pápa játszmájába.
- Értettem, Szentatyám. Majd odafigyelek. - tényleg, talán lesz lehetőségem ellopni valamit.
Nem, semmit nem veszek komolyan. Az túl unalmas.
- Akkor hát ennyi lenne. Számítok a segítségére.
- Megteszek mindent. Köszönöm, hogy rám bízta ezt a feladatot. - még egyszer meghajtom a fejem tiszteletteljesen, majd kisétálok a sátorból.
Nem értem ezt az egészet. És most hiába is próbálnám megérteni... más feladatom van.
Meg kell keresnem azt a lelkészt. Vajon mennyire tudom majd kihasználni?

Csak mert retinát kiégetni jó:

Szórakozottan léptem be a sátorba, kezemben nagy fatányérral, amelyen almás piték sorakoztak. Én magam készítettem őket, még épp hogy csak kihűltek, mikor valaki egy levelet hoztak nekem. Hívattak a sátorba, bár fogalmam sem volt hogy ki és minek. Bizonyára valaki aki ismer. Mert nem vagyok túl ismert személyiség, esteleg a nevem, már ha van olyan ebben az egész táborban aki ismerhet egy dalt vagy egy könyvet tőlem...erre nem vennék mérget. Félrehajtottam a sátor bejáratát fedő leplet, majd lehajoltam...általában a sátrakat nem az én méretemre tervezik.
- Yrsil, a csábdémon! Kerülj beljebb! - Esroniel vidám hangja váratlanul ér - Sütemény? Vehetek? - kérdezi, és már nyúl is az almáspiték felé. Te jó ég. A zsinatelnök mégis mit...ahhh nem is akarom tudni a választ rá. Meglepetten pislognák egy fél percig, már ha nem lennék ura az arcomnak. Csak azok az érzések látszanak rajtam, amelyeket én akarom hogy látszódjanak. Igen, profizmus mindenek felett.
- Óhhh, hát persze, csak vigyázzon kérem, még forrók egy kissé. - válaszolom vidáman, miközben valami hely után kutatok ahová letehetem. Végül az asztal tűnik a legbiztonságosabb helynek. A tálat az asztalra teszem, miközben én is lecsípek egyet a piték közül. Fantasztikusra sikeredtek. Meg persze neki és nekem is csak kartávolságban van. Niel félelem és sérülés nélkül falja be a süteményt, majd félig tele szájjal folytatja
- Kifejezetten örülök, hogy idekavarodott, pont kapóra jönne a segítsége. - mondja. Próbálok nem gondolni arra hogy mégis miféle segítségre lenne szüksége. Hiszen...sokkal, de sokkal erősebb és hatalamasabb nálam. Szinte mindenben jobb, leszámítva főzésben, takarításban, mosásban, írásban, éneklésben, zenélésben, divat ismeretében, meg talán még táncban is jobb lehetek...mindenesetre ezek nem számítanak egy lyukas váltót sem, főleg ha egy sereg élőholttal áll szemben az ember. Bár kétség kívül hasznos dolgok, főleg ha maga éll, és gondoskodik két nőről. Akik közül az egyik lustább mint egy lustaságdémon.
- Igazán ? - érdeklődök tiszteletteljesen, miközben elnyammogok az első pitémen. Megnyugató hogy vagy tízet sütöttem, szélesek és nagydarabok, kitartanak a beszélgetés végéig...legalábbis remélem. Sütit akarok. - Mégis miben lehetnék segítéségére ? Megint eltűnt egy százada ? - hintek el egy utalást a megismerkedésük kissé fura alkalmára.
- Nem, szerencsére nem. - rázza meg a fejét magabiztosan - Látta mi van odakint?
- Odakint ? - kérdezek vissza, mintha nem érteném mire akar utalni. Nem is akarom érteni. Az ilyen kérdésekből jönnek a komoly dolgok. Azok a dolgok amelyekhez az égadta világon semmi közöm sincs. - Még több almáspite ? - kacagok fel, még megpróbálva megőrizni a komolytalanságot a beszélgetésünkben. Ám ahogy néz, nem hiszem hogy bolondozni akar. Nem szeretem amikor így néznek az emberek. A vihar előtti csendre emlékeztetnek. Legyintek, majd a hajammal kezdek játszadozni. Balomból előbújnak a karmaim, s kissé elfordítva őket, a sima és makulátlan tisztaságú felületükben egy pillanatra megcsodálom magam. Még régebben gondolkoztam hogy tükröt hordok magamnál, de végül a karmaim sokkal kézenfekvőbbek voltak. Szó szerint. Meg is igazítom a hajam, némileg feljebb húzom a vállamon a ruhát majd kissé komorabban megszólalok.
- Háborúba mennek, nem ? - teszem fel a kérdést, a nyilvánvaló válaszra várva. - Nem tudom ehhez nekem mi közöm... - folytatom. Számos csatát láttam már életem során, s mindben egy a közös. Rengetegen meghalnak. Ez pedig szomorú tekintve, hogy azok az emberek mennyi jót tehettek volna. Család és boldog élet is lehetett volna az osztályrészük. Ehelyett fájdalmak közepette hullottak a vérrel keveredő sárba, miközben saját bajtársaik gázoltak át a holttestükön.
- Háborúba... Katolikus, protestáns karöltve.... szép ez, nem igaz? - kérdez tovább Ezroniel zsinatelnök. Mintha csak ez hétköznapos lenne számára. Harcoljon bármi gonosz ellen, legyen bármennyire is szent és fontos a csata, sokan meghalnak érte. Lehet hogy könnyen jön és meg számára a halál még. Én már túl sok mészárszékbe menetelő ártatlant láttam, túl sokat.
- Akkor volna szép, ha nem csak most nem ölnék egymás és minket... - felelem keserűen, mert a mondata erősen feleleveníti bennem, miért olyan szánalmas az egyház. - ...mert amint ennek vége, úgyis egymást ölik nem ? - kérdezek tovább. A hangom nem dühös, inkább mélységesen szomorú. Ahogy véget ér a hadjárata, a két egyház úgyis egymást fogja ölni. Meg a fajtámat persze. Számunkra nincs semmi ami jó ezen a világon. Ám nem most nem fogok ezen töprengeni. Amúgy sincs semmi haszna, a szavam úgyis elveszne az egyháziak dühének viharjában.
- De - folytatom a mondandómat. - A lényegre térve. Miért vagyok itt, és most ?
- Tartok attól, hogy olyan dolgok történnek, amiknek nem kellene, mint ahogy legutóljára is történt, amikor egy hadsereg élén álltam. - dörzsöli meg a halántékát gondterhelten - Nekem előre kell mennem a sereg útját igazgatni, de szeretném, ha lenne egy fülem és szemem itt is, a főerőknél. - folytatja.
Persze, kémkedjek olyanok után akik elsőszámú feladata az, hogy engem két félbe vágjanak ? A pokolba ne másszak le szuvenírért ? Egy Mélységit ne csábítsak a szolgálatába ? Már rég nem állok úgy hogy a bőrömet kockáztassam bármiért is. De ezt az egyet elkönyvelem szívességnek.
- Ha csupán látni és hallani kell, akkor lehet róla szó. - felelem, majd elveszek egy újabb almáspitét, biccentve hogy vegyen még - Ám előbb valaki fizesse meg a csizmámat. Új volt, barna bőrcsizma, 720 váltóért vásároltam, és egy undormány zombi hazavágta még a abban a romvárosban...
Esroniel gyorsan ír valamit egy papírra, amit átnyújt nekem. Aprót biccentek köszönésem jeléül, majd elveszem a cetlit. Látszólag egy utalvány-szerűség, amit be lehet váltani valahol. Valószínűleg a szállásmesternél. Úgy tűnik nem fogta fel miről van szó. Nem egy nyomorult baka rongyos csizmáját veszítettem el. A személyi szabóm méretre készítette, finom fehér kígyóbőrcsizma volt, egyedi vörös mintázattal az oldalán. Messze drágább volt mint egy átlagos csizma amiben mindenféle katonák szaladnak. De egyenlőre megteszi, az igazságérzetem ki van elégítve. Márpedig inkább csak arról volt szó.
- Ennyi előlegben. A többit akkor kapja, ha végeztünk. Sokkal több lesz a jutalma, mint gondolná. - mondja. Mégis, mit tudna adni nekem ami elégséges volna ? Megvan mindenem. Egy csodálatos ház, egy hely amely az otthonomul szolgál. Egy nagylány, aki csodálatos nővé érik. Meg persze egy hűséges, ám rettentő lusta tündém.
- Nem tud annyit ajánlani hogy magának dolgozzak. Senki sem tudna annyit ajánlani. Van otthonom és családom is. Józan észből sosem jöttem volna ilyen veszélyes helyre... - mondom, majd felállok a székből - Mit akar, mit tegyek ?
- Járkáljon a seregben. Hallgassa a véleményeket. Jól süt - készíthet ételt, hogy növelje a morált. Egy tünde felderítő fog minden második nap este érkezni. Neki kell jelentenie. Úgy vélem nem nagy ügy. - mondja, majd egy pici szünet után folytatja - Természetesen dolgozhat a sereg konyháján, ha úgy tartja kedve.
A konyhán ? Akkor minimum konyhafőnök leszek. Majd bedobom a nevét, és ugráltatom a kuktákat. Tudom úgyis, a tábori konyha egyszerűen rémes. Úgyis csak néhány tehetségtelen flótás, akik merednek a kondér fölé azon tanakodva hogy vajon mit kéne beletenni hogy ehető dolog süljön ki belőle. Itt az idő, hogy a profi színre lépjen.
- Megegyeztünk. - nyújtom a kezem felé - A háborúsdit leszámítva, hogy érzed magad ? - kérdezem, vidáman. - Bizonyára fárasztó lehet ennyi mindenről gondoskodni.
- Amíg Isten figyel rám, nem fáradok meg. "Izrael őrzője pedig nem alszik..." - jegyzi meg jókedvűen.
- Úgy tűnik gondoskodott is rólad - kacagok fel - Elvégre még almáspitét is küldött neked.
Beletúrok a csodaszép hajamba, majd oldalra vetem, és gyorsan megigazítom a ruhámat, miközben gyorsan távozom a sátorból. A tábor pörgős élete odakint tovább folyt. Meglehetősen más mint  sátor néhány nyugodt perce. Már akinek. Cara a sátrak mellől intett nekem, egy kistányér pitét tartogatva. Ohh, bent felejtettem a pitéimet. Visszamenjek értük ? Hmmm. Végülis, a zsinatelnöknek is jár a gyereknap. A konyhák felé vettem az irányt.
~ Egyébként pedig ha nem akarsz lebuktatni, ne küldj felderítőt. Csak megnehezítené a munkámat. Bár, egy társnak jobban örülnék.
~ A felderítő nem hozzád jön csak. Szóval bizonyosan jelents neki! Társakat meg nyilván találhatsz, minden csak rajtad múlik...
~ Legközelebb eperpuding lesz, majd küldetek vele. Addig is, minden jót !
~ Sok sikert!

Sok-sok idő telt már el a mindent eldöntő csata óta. És mire jutottak vele, kérdi magától a démon? Semmire. Legalább is Gerard és Lia így vélekedett, amikor is egy fogadó szobájában tanácskoztak.
- Sokan meghaltak, sokan eltűntek, ugyan mi értelme volt ennek az egésznek!?
Hárman tartózkodtak a szobában. Gerard egy kis asztal melletti széken foglalt helyet kezében egy könyvvel. Vele szemben az ágyon Leo törökülésben bámulta a földet. A kettejük közt állt Lia illúziója, és bár a lányból a tünde semmit sem látott, az idők során elégszer beszélt vele, hogy képes legyen odaképzelni magának.
- Amit megtudtunk az az, amit már eddig is tudtunk: a két fél továbbra sem bír egymással.
- Egyelőre várjuk ki, mit reagál a világ. Ez a csata csupán előszele volt valaminek. Van egy érzésem, hogy valami közeleg.
A beszélgetés után pár héttel egy csuklyás idegen kopogtatott a trió ajtaján. Leo ment oda elsőnek, résnyire nyitva az ajtót. Egy csuklyás férfi állt előtte kezében egy levelet szorongatva.
- A démon, Gerard D. Lawrenz?
- A társa.
Az alak csak bólintott, majd átnyújtotta a levelet és szó nélkül távozott.
- Hát ez meg ki lehetett?
- Jókat kérdezel – vonja meg a tünde a vállát – mindenesetre ezt odaadom.
Átnyújtotta a levelet a fiatal tudásdémonnak. Lia mindeközben elkezdett a fejét vakargatva gondolkozni.
- Ismerős ez a helyzet? Egyszer már valami hasonló alaktól egy levelet.
Gerard felnyitotta a borítékot, majd kivette belőle az üzenetet, hogy elolvassa. Pár másodperc után elképedve kapta fel a fejét.
- Azt hiszem, megvan amire vártunk. „...várjuk magát is a Kősivatag déli szegletében, a Kísértet-szigetektől nem messze”. Emlékeztek, mi van ott?
- Ki ne tudná. Ott van Esroniel és Sixtus tábora. Csapást akarnak mérni a nekromantákra.
Gerard elmosolyodott.
- Emlékszel még arra a furcsa csápos lényre, amivel találkoztunk?
- Lemaradtam valamiről?
- Nem. Van egy sejtésem, hogy annak idején mi maradtunk le valamiről...
Pár nappal később egy sötét aura piszkítja be a szent sereg táborát. Egy démont szólítottak hadba oldalukon, aki így most zavarodott tekintettel ballag végig a táboron. Túl sok olyan alakot lát, aki biztos szívesen hányná kardélre. Hogy miért teszik, az lehet elfoglaltság, vagy szimplán egy parancs követése. Nagynehezen megtalálja a sátrat, ahova meg kell érkeznie. Nem tűnt ki a többi közül első ránézésre, s bár biztos van rajta valami különleges jelzés, ami arról árulkodik, ez a sátor fontosabb mint a többi, ő nem találta rajta. Egy démonnak talán nem is esszenciális ilyesmiket észrevenni. Elegánsan félrehúzza a bejárata előtti ponyvát és belép. Leo kint marad, elvégre őt nem hívták meg, csupán csak kísérőként van jelen.
- Jöjjön beljebb, ifjú. Nem harapunk. Most nem. - mondja egy szakállas, fehér ruhás alak.
Nagyon öreg volt, mégis valahogy élettel teli. A fiú egy szót sem szól, csak mosolyogva lép közelebb az öregúrhoz. Amint megpillantja, Lia gondolatai elkezdenek a fejében harsogni, mint valami ösztön késztetik arra, vigyázzon.
~ Ne, az nem lehet! Ez a ruha, olyan mint a....
- Köszönöm, és üdvözletem!
- Tudja ki vagyok, fiatalember? - kérdi jókedvűen. Látszólag őt sem zavarja, hogy egy démon járkál fel s alá a két egyház közös táborában.
- Ha jól sejtem őszentsége, XIII. Sixtus pápa. feleli magabiztosan.
Nem mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy ő a pápával bájcseveg. De itt most nem ez a lényeg. Látszólag nem azért hívták ide, hogy levadásszák így semmi oka nem volt nyugtalankodni.
- Így van. Van-e gondolatod arról, miért hívtalak ide?
Ő  még mindig mosolyog. Ezúttal nem tapogatózik a sötétben, mint előző alkalommal. Tudja jól, mi miatt kell annyira a két egyháznak az a szigetcsoport.
- Azt csiripelik a madarak, hogy keresztes hadjárat indul a Kísértet-szigetek felé, hogy elűzzék a nekromantákat onnan. Van ott még valami, ami...nos, mondjuk úgy, biztos nem a holtmágia köreibe tartozik.
Sejtette, hogy azoknak a rejtélyes csápoknak lehet némi köze a felbuzduláshoz, elvégre pár gyenge nekromanta legyőzéséhez kevesebb ember is elég. Erre ékes bizonyíték, hogy ő és Yrsil korábban hármat is legyőzött.
- Jó, jó, nem hiába lóg egy tudásdémon a nyakadban. - bólogat elégedetten - Te leszel az egyik, aki segít nekünk, ha valami ilyenbe akadunk. Gyanítom, hogy emberi voltod miatt könnyebben vennék az én embereim is a te társaságod, mint egy másik fajtársadét.
Gerard szokás szerint elszámolta magát. Amikor már azt hitte, semmi se lepheti meg, újra kénytelen szembesülni vele, hogy bizony elég könnyen rájöttek a kis titkára.
~ Te jó ég, már megint?!
~ Nem Gerard. Még minidig!
Kezd benne megformálódni a gyanú, hogy Lothar annak idején csiripelt egy-két szót Lia sorsáról a Katedrálisnak, hogy biztosra menjen, nem zavar számára több vizet.
- Hát - feleli, már meg sem próbálva Lia létezését cáfolni - ennek van értelme. Viszont még mielőtt nekikezdenénk: én pár csápon túl nem igazán tudok semmit sem arról, mi is bújt meg a Kísértet-szigeteknél. Ha módjában áll, tudna mesélni róla egy-két szót?
- Nem tudjuk, fiam, mi magunk se. De bízom benne, hogy kiderítjük.
Erre már szinte számítania kellett volna. Bár, még ha tudnának is valamit a pápáék, nyilván nem mondanának neki a szükségesnél több információt. Egyetértően bólint egyet.
- Akkor nem maradt más hátra: mi volna a feladatom?
- Csatlakozzon az éjféli őrség rendjébe ideiglenesen. Keresse Pius atyát, és mondja, hogy én küldtem. Ott majd eligazítják.
Az éjféli őrség hallatán sötét a komor gondolatok ébredtek Gerard elméjében egyenesem Liától. Nem tűntek túl barátságos társoságnak.
- Rendben van, akkor én nem is zavarnék tovább, Szentatyám.
Megfordul, majd kimegy a sátorból. Kiféle menet még gyorsan visszafordítja a fejét, hátha pontot tudna tenni legalább egy rejtély végére.
- Ha nem haragszik, ezt még megkérdezném? Honnan tudta, hogy kinek az erejét használom? Mármint, honnan lehet felismerni?
- Ez maradjon egy kis egyházi titok. - kacsint az öreg cinkosan.
Válaszára Gerard is elmosolyodik, majd egy bólintás keretein belül elhagyja a sátrat, hogy megkeresse Pius atyát.

*Rhony éppen a Tünde erdőben sétált egy ösvényen egy fácánnal a kezében, elég kis példány volt, de egyenesen a szeme közé lőtte a nyilát, ami még mindig benne volt az állatban. Szembe vele egy köpenybe burkolózott alak jelent meg egy nefilimmel. Először azt hitte, hallucinál a tegnapi adagtól, de amikor átadtak neki egy cetlit és továbbmennek gyanús lett neki, hogy ez bizony tényleg megtörtént.
~De mit keresnek ezek itt? *Gondolkozott, miközben megnézte mi áll a papíron.
"Ötezer váltópénz. Ennyit ajánlok. A munka: őrködés és kíséret. Menj a Kronesburg melletti romhoz egy hét múlva hétfő reggelre. Felszerelést hozz bőven."

Állt a cetlin.
-5000 VÁLTÓ!
*Kiáltott fel. Nem is kellett neki több, ennyi pénzért majdnem bármit megtenne. Elindult az erdőben az egyik elrejtett kis lerakathoz és összeszedett nyílvesszőket, pótideget, élelmet, ami elég ideig eláll, és még pár apróságot, ami kellhet, amibe beletartozott jó néhány fiola drog is.
~ Végülis miért is ne. Jobban telik az út.
*Azzal feltörte az egyik fiolát és elindult.

Egy kikötő, Hellenburgi fogadók, bordélyok, egy kövér tünde prostituált… mikor magához tért egy monoklival és durva fejfájással, csak ezekre a bevillanásokra emlékezett. Ilyen se volt még.
Feltápászkodott, a földről leporolja, magát majd körbenézett. Észrevette, hogy a romok mellett van.
Kicsit elkéshetett, mert már senki se volt a környéken. Szétnézett a helyen ahol egy összegyűrt és megázott levélen kívül semmit nem talált.
Kibontotta. Valami hadjáratról írtak benne és, hogy el kell menni a Kősivatag déli határában egy sátorhoz. Egy kis drogos állapot miatt persze nem felejtette el, hogy neki pénz kell és elég jó summát ajánlottak, ezért neki is vágott az útnak.

Az út hosszú volt, de megtalálta a tábort és bár sokszor rossz sátorba nyitott be ahol éppen szerencsejátékok, szex és alkoholizálás folyt, végül megtalálta a sátrat is, amit keresett.

*Egy magas, fehér-vörös ruhába öltözött ember férfi van bent, idős már nagyon, oldalán kard van.
- Rhony Loendir, igaz?  *Kérdezi érdeklődve.
- Az volnék! Honnan tudja egy íves fülű a nevem?
- Ez az íves fülű sok mindent tud... *nevet halkan - Dolgokat erről-arról. Istenről, emberekről, kereskedőkről... Olyanokról, akik különleges árukkal szolgálnak...  *Hagyja csak úgy félbe a mondatát, és kíváncsian néz Rhony-ra aki szemmel láthatóan felkapja a fejét a különleges áruk részre.
- Miféle árukról van szó?
*Az ember felvesz egy papírt, végigfutja, ránéz a tündére, majd leteszi - Nos, olyanokról, amik sok helyen illegálisak. De mondjuk a démonháborúk alatt sokat lehetett kapni belőlük... *Megint elharapja a mondat végét.
- Had találjam ki egy növényi olajok?
*Itt már kezdhetne gyanús lenni a dolog ,hogy az orránál fogva vezetik, de a drog megkaparintása fontosabb eme tény felismerésénél.
- Igen, olyan is... És még egy pár fajta. *megint végigméri az elfet. - Ahogy látom, magának jó szeme van az ilyenhez.
~Több fajta.. ez maga a mennyország.
- És, hogy tudnék olcsón hozzájutni ezekhez?
- Úgy, hogy tegyük fel, én pénzt adok magának, hogy megvegye ezeket. Itt a táborban.
- És ez magának, hogy éri meg?
- Úgy, hogy nyugodtabban indulok csatába, ha tudom, hogy csak egy ember használja ezeket, nem pedig a kalandozók fele.
- Fair enough!
~Ez könnyebben ment, mint gondoltam.
- Akkor ha ideadja a váltókat már megyek is vásárolni.
- Welcome aboard, sir! *Nyújt kezet, majd egy kis zacskót, tele papírváltókkal. - Nem csak azt szeretném, hogy vegyen, hanem hogy keresse meg a terjesztőket, és vásárolja fel mindet. Amennyit csak tud. Minden este ide jöhet pénzért, de legyen tiszta, ha tárgyalni szeretne!
- Rendben!
*Mondja miközben már át is veszi a zacskót és elindul kifelé.
- Ha valamelyik őr elkapná, küldje az illetőt hozzám. *Teszi karba a kezét -XIII. Sixtushoz, ha nevet is szeretnének.
- Nem lesz gond az őrökkel, nem bukok le.
~XIII. Sixtus. *Vési eszébe a nevet hátha mégis szükség volna rá.

Az északiak oldalán érkezett a közös táborba, képviselve a Tünde Királyságot. Mosolyogva nézett végig a kék és vörös sátrakon, amik bár láthatóan elkülönültek, a határ elmosódott volt, hogy hol kezdődik az egyik és hol a másik ember-ország serege. Valami ilyesmit akart látni. Holtmezőn már bebizonyosodott, hogy a közös ellenséggel szemben képesek összefogni az emberek, és Hellenblattban is félre tudták tenni a különbözőségeiket az emberek együtt építve egy békésebb jövőt. A lelke mélyén reménykedett benne, hogy ez egy újabb mérföldkő lesz afelé, hogy az emberek megbékéljenek egymással és véget érjen a háború Veronián. Valahol a határon állította fel a sátrát, miután elbúcsúzott Norven Kather püspökúrtól, és éppen sikerült berendezkednie az egyébként viszonylag kényelmes, zöld lovagi sátrában, amikor egy futár levelet hozott neki.
Érdeklődve bontotta fel és futotta át, az utasítást, hogy jelenjen meg a megadott helyen. Valahogy borsódzott a háta attól, hogy ember katonák fognak neki parancsolni a csatában, de ha ez volt őfelsége a királynő utasítása, hogy itt legyen, akkor nem fog szégyent hozni a népére, sőt, feltett szándéka volt kivívni az embernépek csodálatát. A parancsokat viszont követni kellett, főleg hogy legutóbb is éppencsak megúszta, hogy nem azt csinálta, amire a felettesei utasították. Teljes menetfelszerelésben indult meg a kijelölt hely felé, és nagyon örült az érdeklődő tekinteteknek, de annak még jobban, hogy nem merték megszólítani. A mágikus íja, a könnyűpáncélja, de még inkább az egyenes és határozott járása elég volt ahhoz, hogy félreálljanak az útjából.
A megadott sátor a déliek „területén” foglalt helyet, így máris érdekes volt, főleg hogy tündeként hivatalosan észak szövetségesének számított. Még mindig nem merte elhinni, hogy egy seregként fognak harcolni az emberek, bármennyire is szerette volna, ezért inkább döntött az óvatosság mellett. Megállt a ponyva előtt és megigazította a ruháját, majd belépett.
- Lady Loreena Wildwind kisasszony, igaz?
A lovagnő elmosolyodott az ismerős alak láttán. Nem látta, mióta szélsebesen száguldott Hellenburgba, hogy hírt vigyen a jövő fájdalmas, de még elkerülhető eseményeiről az ezüsthajú reformátornak, ezáltal pedig egész Délnek.
- Így igaz, Esroniel von Himmelreich. Vagy jobb szereti a zsinatelnököt? Lassan megszokom. Miben lehetek a segítségére?
A férfi halkan felnevetett.
- Nyilván tudja, mi a jelenlegi célja ennek az expedíciónak. Vagy hadjáratnak, ki hogy nevezi.
Loreena bólintott, Norven mindent elmesélt mialatt a átlovagoltak Zephyrantesből az északiak földjeire, hogy csatlakozzanak a sereghez. Még a hatalmas térképet is látta, bár az elméje képtelen volt felfogni, hogy mennyi ismeretlen, felfedezetlen vidék vár még rájuk. Azt is tudta, hogy a kísértet szigeteken át fog vezetni az útjuk, ami viszont az ellenségeik fészke… Legalábbis a halottidézők minden nép közös ellenségei, főleg a legutóbbi húzásuk után.
- A nekromanta vezetők mindent meg fognak tenni, hogy a lehető legveszélyesebb újításaikkal megállítsanak minket, ami könnyen sikerülhet is nekik. Pont ezért én és még néhány jó kalandor előretörünk...
Kezdte sejteni, hogy miért van itt. Igazából szívesen lett volna az előőrs tagja, de azért volt még néhány tisztázatlan kérdés… Mindenesetre a tekintete érdeklődőbbé vált, de nem szólt közbe ameddig a zsinatelnök nem fejezi be.
- Kellene egy jó felderítő és futár mellém. Lehetőleg ez a kettő egy személyben.
Végülis kibökte, hogy mire kell neki a tünde. Felderítő és futár, pont olyan feladat, amire a szélleljárót teremtették, így még el is vállalná a dolgot, ha nem lenne néhány apróság, amire gondolnia kell, ha már diplomata feladatokat is ellát. Mennyivel egyszerűbb volt az élete határőrként! De feleennyire sem izgalmas.
- Miért én? Hivatalosan észak szövetségesei vagyunk, ráadásul egy inkvizitorral érkeztem. Látványosan.
- Nem fontos ki kinek a szövetségese. – legyintett Esroniel. - Nekem csak a segítsége és megbízhatósága kell. Ezekről híres volt eddig is, igazam van?
Loreena nem tudta megállni, hogy erre a bókra ne mosolyodjon el.
- Úgy van. Vállalom, de csak ha ezzel nem kockáztatok diplomáciai konfliktust. Még tetszik is a feladat.
- Nem kockáztat, ideiglenesen szövetségesek vagyunk. – bólintott a férfi. - Holnap kora reggel a tábor nyugati felén találkozunk, ha megfelel.
- Megfelel. Lesznek társaim?
- Rajtam kívül négy.
Nem bírta leplezni a meglepettségét. Rajta kívül? Ezek szerint a másik személyesen kívánja vezetni az alakulatot, ahelyett, hogy a seregével maradna?
- Velünk tart? Tényleg nagy lehet a baj. Jól van, holnap kora reggel. Van valami előzetesen, amire fel kell készülnöm? Felszerelés, élelem, bármi egyéb?
- Jó sokat hozzon, meg sem állunk Windschwert kísértetvárosáig. Valamint készüljön fel, hogy mások lovát is kell majd használnia.
- Mások lovát? Hogy érti? – kérdezte ijedten. Talán veszély fenyegeti imádott hátasát, aki hűséges társa volt minden eddigi kalandban? Mert akkor tényleg jobb ha nem viszi el, inkább másokét veszélyezteti.
- Ingázni fog a sereg és az előretolt egység, azaz köztünk. Csak a maga lova nem bírná ezt.
Kicsit megnyugodott. Jóska valóban nem futárlónak termett, nincs is rá betanítva, így talán tényleg praktikusabb, ha másikat kap, akivel gyorsabban tudja teljesíteni a parancsait.
- Rendben.
- Akkor előre is számítok a segítségére. – bólintott a zsinatelnök és a lány felé nyújtotta a kezét. Annyit szerencsére már megtanult, hogy az embereknél ez a barátság egyik jele, szövetségek megpecsételésekor. Gondolkozás nélkül fogadta el, és ráztak kezet.
- Akkor holnap. Távozhatok?
- Természetesen. Pihenje ki magát!
- Viszlát reggel. – hajolt meg katonásan, ahogy náluk szokás, és elhagyta a kék sátrat. A sajátjához visszaérve rögtön elkezdte összeállítani a legszükségesebbeket, és korán lefeküdt, hogy friss és üde legyen a hajnali találkozón. Nagyon kíváncsi volt, kik lesznek a társai…

Természetesen zsoldosként hamar elért a nagy csatának induló, de aztán a király halálába fulladó történések híre. Arról már nem is szólva, hogy jó ideig az Északi királyság gyászba is borult és ha vak és süket lettem volna is, elértek volna a hírek.
Sosem igyekeztem állást foglalni a vallási összecsapásokban, de azért a katolikus király halála mégis megdöbbentett, főleg, ahogy az is elterjed, hogy az úgynevezett Sötét Apostol végzett vele.
Ez eszembe juttatta azt a furcsa kalandot a barlangok mélyén, amit csak még jobban felelevenített, hogy azt kezdték pletykálni, a pápa és legfőbb ellensége a protestáns Esroniel összefogtak, hogy eltapossák ezeket a sötét lényeket, melyre sereget is gyűjtenek.
Erre már csak kíváncsi lettem és, ahogy megtudtam, merre is kell jelentkezni, nem is haboztam, hogy felkeressem a tábort, ahol már rengeteg embert találtam.
Ez még nem is lett volna meglepő, de én még ennyi katolikust és protestánst békésen egy rakáson nem igen láttam. Talán egy ilyen mindenkit egyaránt sújtó fenyegetés kell, hogy véget vessen egymás öldöklésének?
Valószínűleg nem lesz ez ilyen egyszerű, de hát nem is ezért vagyok most itt, már csak jelentkeznem kéne valahol……..
Érdeklődve nézek körbe, hogy eligazodjak és talán magamtól is megtaláljam a helyet, ahol ezt megtehetem, általában azért ezt jól láthatóan jelzik valamelyik sátor tetején, vagy a ponyváján, ha mást nem végső esetben megkérdezem valahol.
Ekkor hallom meg a férfi hangot, aki nem messze tőlem, ahogy egy sötét hajú lányhoz lép.
- Amelia Tewelon?
- Én vagyok Amelia Tewelon. – lépek közelebb, mikor a másik lány megrázza a fejét és amikor hallja, hogy a férfi megtalálta, akit keresett el is sétál.
Kíváncsian várom, hogy vajon mit akar a fickó, aki láthatóan elég hajszoltnak tűnik és hálásan szusszan egyet, amikor rám néz.
- Hála az Urnak, már végig kajtattam az egész tábort. Tessék! – nyom a kezembe egy levelet, majd mire kettőt pisloghatnék már csak a hátát látom eltűnni a sátrak között.
~ Mi az ördög? Ki tudja, hogy itt vagyok, hogy személyesen keres? ~ nyitom ki a borítékot és olvasom a rárótt sorokat.

Pár perccel és kis kérdezősködéssel később egy fellobogózott sátor bejárati ponyváját hajtom fel, hogy belépjek rajta.
- Amelia, igaz? - magas, ezüst hajú férfi köszönt, ruhája rendezett, kék palástja van, le sem tagadhatná, hogy déli.
Őszintén meglepődök, amikor meglátom a férfit, akit azonnal felismertem, hiszen már láttam a barlangos kalandom során, amikor először futottam össze a kultistákkal és azóta azt is megtudtam, hogy ő Esroniel von Himmelreich, a zsinatelnök.
- Igen......uram. – hagytam egy biccentéssel jóvá a megállapítását. - Ezt a levelet kaptam, Tényleg Ön hivatott? - kapom össze magam rövid meglepődés után.
- Így van. Szükségem lenne a segítségére. – erősíti meg.
- Az enyémre? - kérdezek vissza, mivel már az is meglepő, hogy egyáltalán emlékszik rám, de, hát ha megkapom az akkor beígért jutalmat, akkor én semmi jónak nem vagyok az elrontója, mert zsoldos lennék vagy mi. - Miről lenne szó? - teszem hozzá gyorsan, mert eszembe jut, hogy miként bánt el a hídon azzal a kultistával és ha ő segítségre szorul, akkor ott nagy a baj.....
- Maga jól harcolt. Akár ismeretlen ellenség ellen is. Erről lenne szó most is.
Persze a dicséret mindig jól esik, de azért vannak jól működő túlélő ösztöneim...
- Köszönöm uram, van már tapasztalatom. Hallgatom, miben segíthetnék én? Már jelentkeztem az együttes seregbe...
- Az jó is lesz. A nekromanták sok olyan fegyvert fognak használni, amit eddig nem láttunk. Azt szeretném, ha a frontvonalba menne, és beszámolna a tapasztalatairól.
Azért persze a jelentkezés ellenére nem az volt a szándékom, hogy rögtön az első vonalban nézzek farkas szemet az ellenséggel éppen....
- Ez elég életveszélyesen hangzik uram. - jegyeztem meg óvatosan. - Ha nagyon előre megyek, akkor nem biztos, hogy lesz alkalmam beszámolni Önnek a tapasztalataimról. De persze nem megoldhatatlan...... - gondolkoztam el, hiszen van az a pénz amiért ennyit kockáztat az ember.
- Szép jutalomban részesül, persze.
Tudom, hogy mézesmadzag, de zsoldosként ennél meggyőzőbb érvet nehéz lenne bevetni nálam, az életem úgy is mindennap kockáztatom,akkor már miért nem biztos pénzért, ráadásul sosem szerettem a nekromantákat, na jó kivételek azért mindig vannak,példának okáért Alicia-t egészen kedvelem.
- Akkor van egy éles szeme és füle az első sorokban uram. - bólintottam a protestáns vezérnek. - Lehet tudni, mikor kerül a csatára a sor?
- Lehet, hogy holnapután már... Egy tünde nő fog a nevemben jönni, minden másnap este. Neki jelentsen.
Felhúzom a szemöldököm kissé, de hát elég nagy csapat van már itt, így várható volt az indulás.
- És miről fogom megismerni? Elég sok tünde rohangál itt.
- Lady Loreena Wildwind a neve, kérdezze az istállósfiút.
~ Az istállósfiút?~ lepődtem meg, de voltam annyira rutinos, hogy ez nem ült ki az arcomra.
- Értem, ezek szerint egy lovaggal lesz dolgom. - bólintottam a név hallatán és mivel az istállófiúhoz lettem irányítva, sejtésem szerint Esroniel úr mindent elmondott, amit akart nekem. - Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy ne érje meglepetés a sereget majd. - hajoltam meg a férfi felé, hiszen még ha nem is volt északi, mégis egy nagy úr volt.
- Vigyázzon magára! - bólint és int, hogy távozhatok, így elhagyom a sátrat.
~ Huhh! Ez a jelentkezés váratlanabb lett, mint gondoltam volna. Na, de nem mindennap tehet szívességet az emberlánya a zsinatelnöknek, nem igaz? ~
Ezzel elindultam megkeresni a szállásmestert, hogy kerítsek magamnak egy sátrat és egy fekhelyet, amíg meg nem indul a sereg.

- Miért? – Elsarea nem fordult felém, az ablakpárkánynak dőlve nézte az alattunk elhaladó embereket. Egyszerű emeleti szoba volt egy olcsó, de tisztes fogadóban; épp amennyire pénzünk volt.
- Mert az apám sosem tenne ilyet. – felelte végül, mire felsóhajtottam.
- Az apád kegyetlen, érzéketlen és élvezi, ha fájdalmat okozhat másoknak. De nem bolond. Meg van az oka, hogy miért nem sétálna be két királyság seregei közé Veronia legellenszenvesebb vámpírcsaládjának nevét viselve azért, hogy sérült embereket foltozzon össze puszta jószádékból.
- De én nem vagyok olyan, mint az apám! – A vámpírnő először fordult felém azóta, hogy hirtelen ötletét bejelentette. – Nem kell velem jönnöd. – Sokáig vizsgáltam fekete szemeit, de az elszántság hideg és kérlelhetetlen csillogásán kívül nem láttam benne semmit. Sem kételyt, sem magyarázkodást.
- Nem. Veled megyek. Amíg te rájössz, amire akarsz, én levadászom, ami fenyeget. Ahogy mindig.
- Köszönöm, Rein. – Érdekes új érzelmek tükröződtek rajta; a hála, a szerénység és a félelem. De továbbra is eltökélten pillantott rám így tudtam jól, hogy nincs választásom.
- Nem tesz semmit. Legalább addig sem unatkozom…

A hadsereget nem volt nehéz megtalálni, ugyanis egész Hellenreich tele volt a zsinatelnök és a király toborzóplakátjaival. Úgy tűnik zokon vették a nekromanták közbeavatkozását a Holtmezőn és most von Himmelreich és Sixtus is teljes erejét összegyűjtötte, hogy eltapossa a Sötét Apostolt. Valóban nem tűnt úgy, hogy unalmas lesz.
Pár percnyi poroszkálás után megtaláltuk a felcserek sátrait, így lesegítettem Elsareát a nyeregből és fejcsóválva néztem, ahogy büszkeségét lenyelve segítséget kér az emberektől. Még mindig nem igazán értettem mit akart bizonyítani magának, de nem is az én dolgom volt ezzel foglalkozni. Én csak azért voltam itt, hogy megvédjem, míg végez.
- Vámpír! – A kiáltás egy katonai futártól származott, aki éppen lélegzetért kapkodva lassított le tőlem tisztes két lépésre. – A fegyveredből úgy látom Schwarzjäger vagy.
- Jól látod. – bólintottam, mire elégedetten felsóhajtott.
- Nem ismersz valami Reinhardot? Vagy… - gyorsan átfutotta a kezében tartott, összehajtott papírlapot. – Reingard… Vagy valami ilyesmi. Nem ismered? – nézett rám hunyorogva. Egy rövidlátó futár. Úgy látszik nem adták túl sokra az emberi seregek a tisztségeiket.
- De. Ismerem. – feleltem, az ember pedig felém nyújtotta a feltételezhetően levelet.
- Ha találkozol, vele átadnád neki? Nagyon fontos, magasról küldték. - elvettem tőle a papirost és biccentettem. - Köszönöm, az Úr hálálja meg! - nem várt sokat, ahogy a mondat végére ért már loholt is tovább a többi küldeményét teljesíteni. Kíváncsian bontottam fel a levelet, amelyben egy sátor leírása szerepelt, ahol az üzenet írója várt rám. Nem volt okom csapdát feltételezni, de felettébb érdekelt, ki volt az, aki számított a megjelenésemre és valami dolga volt velem. Kfert egy sebtében felállított kerítés mellé kötöttem négy másik csatamén mellé, gyalogosan kerestem meg a leírt helyszínt. Nem volt nehéz megtalálni a déli tábor szívében felállított sátrat és nem is vártam meg az illemnek megfelelő beinvitálást, csak az összefűzetlen ajtószárnyakat félrehajtva beléptem.
- Reingard Schwarzjäger? – kérdezte a férfi, aki odabent várt. Magas volt, haja ezüstösen ősz, de arcra nem volt kifejezetten öreg. Fiatal sem volt ugyan, de haja színét inkább a nehézségek vitték el, mint az idő.
- Igen. - Felemeltem és felé nyújtottam a levelet. - Maga küldte?
- Igen, igen. Tudja ki vagyok, igaz? - Hogyne tudtam volna. Nem volt a birodalmakban senki, aki nem ismerte volna fel Esroniel von Himmelreichot, az eretnekek atyját.
- A hellenburgi zsinatelnök, ha jól gondolom. - fontam össze mellkasom előtt a karjaimat, számszeríjamat ráakasztva a hátamon feszülő bőrszíjakra.
- Így van. És azt tudja, miért hívtam ide?
- Nem. És azt sem, hogy honnan ismer. De ha jól sejtem hamarosan el fogja mondani.
- Egyszer már találkozunk is pedig.
- Tudom. A bemocskolt vámpírtoronyban a mocsárban, azóta kiderítettem, hogy maga volt. De nem hiszem, hogy akkora bajtársiasság alakult volna ki köztünk, hogy most idehívasson. Mit akar? - Nem volt szimpatikus számomra a hellenburgi pápa, bár ember volt, szóval nem sok eséllyel indult ilyen téren. Azt minden esetre meg kellett hagynom, hogy tekintélynek nem volt híjában, így próbáltam visszafogott lenni.
- Szükségem van a tehetségére.
- Úgy érti, hogy vadásszak le valamit?
- Vagy több valamit is.
- Mi lenne, ha végére érnénk a rébuszoknak és fél tényeknek és egészében elmondaná mit akar?
- Előre megyek a sereg elé. Kell egy valaki, aki képes levadászni, ha valaki az utamban áll.
- A szigetekre? - csillant fel a szemem érdeklődve. Nem szerettem a csatatereket és a seregeket, de ez a feladat már inkább ínyemre volt.
- Oda.
- Rendben. Levadászom, ami az útjába kerül. De cserébe bármilyen trófea hozzám kerül, ami engem illet.
- Megegyeztünk, a szenségtelen relikviákat kivéve. - Bólintottam, mivel az ilyenekre sem igényt nem tartottam, sem hasznom nem származott belőlük.
- Hány embert hoz?
- Magával együtt ötöt.
- Egyháziak?
- Csak az egyik.
- Nem fogja zavarni, hogy egy vámpírral kell dolgoznia?
- Nem, mert lesz ott még egy. - Arcomra látható meglepődés ült ki az hír hallatára. Kíváncsi voltam melyik társam az átokban volt rajtam kívül olyan botor, hogy a zsinatelnök hálójába került.
- Érdekes. Mikor akar indulni?
- Holnap reggel. Legyen a tábor nyugati szélén, bőséges felszereléssel.
- Rendben. Ott leszek.

(Ez a mesélői post jelenleg Institoris, Reingard, Hilde, Alicia és Loreena játékosokra vonatkozik, a többit később kapjátok, elnézést.)

Reggel a megbeszélt helyen és időben megtörténik a találkozó. Először rá se ismertek Esronielre: fekete palástba burkolózva, arca előtt pedig valami maszk, ami ki tudja minek az alsó állkapcsa lehetett egykor. Az interakciókat megoldjuk, azonnal lóra száll mindenki, és elindultok nyugat felé. Amikor a nap elég magasan van, azonnal nyugtalanító látvány tárul a szemetek elé: A nekromanták seregei felsorakoztak alig pár órányira a fő hadtesttől, és várják a támadást. Hogyan alakul ezután az elővéd sorsa? Azt egy külön Skype-os megbeszélésben megejtjük. A többiek köre hamarosan, Darrakard tollából!

A többiek:
Egy kör erejéig teszitek a dolgotokat a seregben, amire meg vagytok bízva, ki-ki a magáét. Ezt ér és bátorított kitölteni epizódokkal, ha valakinek segítség kellene szóljon nekem. A kör végén azonban lovas futár érkezik az elővédtől, és híreket hoz, miszerint a nekromanta sereg felsorakozott a tengerparttól kis távolságra, így készüljetek a csatára. Az egész sereg mozgásnak indul, aki harci feladatot kapott az a sereggel, aki nem az a megfelelő szakasszal, míg meg nem pillatjátok a távolban az élőholt és idéző sereget.

Ameddig az éj le nem száll, addig összekaparja, mire is lesz szüksége. Átnézi felszerelését, mely maradéktalanul ott van vagy a hátasáról levett nyeregnél és annak táskájában, vagy nála egy kisebb erszényben. Ételt is csomagol, kipótolva az idefelé vezető útra szánt tartalékokat, némileg kihasználva, hogy itt most nem kell fizetnie a kosztért. A kulacsokat ugyancsak megtölti, és ahogy úgy érzi, elegendőt vett magához, visszasétál Zaboshoz. A nyereg mellé teszi a hozományt, majd egy vödörben vizet hoz hátasának, aki elé ahogy lekerül a folyadék, mohón inni kezdi. Alicia játékosan megpaskolja az állat oldalát, aztán leül mellé, pontosan oda, ahol Astoniennel is beszélgetett. A kis bőrtatyóba nyúlva még végigsimít egyszer a csigán a semmibe révedve, eltűnődve azon, mi is fog következni hamarosan.
Vigyázz magadra…
Elmosolyodik egy kissé, majd megrázza a fejét, és végigsimít Voile tollas fején.
- Őrültség. Még most eltűnhetek innen, és akkor nem kell vigyáznom magamra – suttogja a foltos állatot bámulva. – Csak túl nagy a tét, tudod? – folytatja, meggyőződve arról, hogy a madár érti minden szavát, csupán nem mutat hajlandóságot a válaszra. Mondjuk… Miért ne értené? Ha nem is mindent, egy töredékét csak felfogja már, ha nem is a szavak alapján, hát a hanglejtésből. Már ha figyel…
Szeretne többet tudni. Szeretné a lehetőségeit kibővíteni és kihasználni, mindent megragadni, amit csak lehet. Nem hagyhat ki semmit még annak ellenére sem, ha azt hiszi, csak hátrébb kerül egy-egy kitérővel. Lassan megtanulja, hogy ez nincs így, lassan felfogja és elhiszi, hogy épp ellenkezőleg van – pontosan ezért hajlandó újra és újra egy mellékutat választani. De hogy ez az egész mellékút lesz-e? Még maga sem tudja. Szíve szerint inkább menne jelenteni az Apostolnak, hátha hűséges kutyájává fogadja, ugyanakkor ott van a másik oldal: egy másik nekromantánál tanulhat ezzel párhuzamosan. Egy másik erős holtmágus a szárnyai alá fogadhatja… Vajon milyen? És az Apostol?
Nem szólítják meg őt. Gyakorlatilag meg sem közelítik, ha nem szükséges – nyilvánvaló lehet mindenki számára, hogy milyen átokfajzat került a táborba, és pláne most viszolyoghatnak a katonák, hogy nekromanták ellen mennek, na meg akik túlélték a Holtmezei Csatát, azok főképp aggódhatnak ittléte miatt. Vajon felmerül bennük, hogy esetleg árulást fog elkövetni? Vajon gyanakodnak rá? Vajon mennyi választja el őket attól, hogy nekirontsanak kardjukat kirántva biztos hüvelyükből? Talán nem sok. Talán egyáltalán nem gondolnak erre, mert félnek. Talán csak lenézik őt.
Csendben van végig, társaság híján nem is nagyon elegyedhetne beszélgetésbe senkivel. Astonient nem akarja zavarni, pedig a csiga ott van az ölében. Elővette arra az esetre, ha úgy érezné, muszáj valakivel szót váltania, ha már lehetősége van rá, egy olyan személlyel, akivel többnyire már összeszokott.
Aki megvédte egyszer, a jövőjét kockáztatva érte.
Az éjszaka hidegségével küzd, mely sokkal rosszabb, mint amire számított, így a vöröslő Szívmeleget szorosan csavarja maga köré, ügyetlenül igazgatva a szövetet ruhája alatt, hátha kicsit enyhülhet a maró fagy. Egy pillanatig felmerül benne a kérdés, vajon mennyivel segíti ezen környezeti viszontagság tűrését, viszont nem különösebben fűlik ahhoz a foga, hogy levegye a vöröslő sálat, még nagyobb reszketést okozva magának. Így is összekucorodik a dobozon, néha-néha összekoccannak fogai, és leheletével melegíti kezeit. Iszonyatos ez a hideg, néha még Voilét is magához húzza, aki morcosan ugyan, de enged az ölelésnek, tudván, Alicia csak az állat apró melegét próbálja kihasználni.
Hátát az egyik faoszlopnak támasztva próbál pihenni, felkészülni a másnap nehézségeire, de minduntalan felébred. Mindössze elszundikál néha-néha, valamikor csak pár percre, valamikor hosszabb időre, teljesen leengedve a védelmét. A felhőtlen eget kémleli olyankor, mikor az álom nem kínozza annyira, sőt, mikor az ébrenlét az, amely erősködik, és csak a hideg kékséggel fénylő Holdat figyeli.
Ha még hinne bármiben is, bizonyára elrebegne egy imát a túléléséért, Holdanyához fohászkodva.
Behunyja szemeit, összehúzza magán köpenyét és a sálat, úgy próbál aludni tovább, Voilét ezúttal békén hagyva. Nehéz nap vár rá, minden percet ki kell használnia a pihenésnek, mert reggeltől már nem lesz választása. Fogalma sincs, milyen hosszú ideig kell majd az erejét tartalékolnia, de biztos benne, akárhogyan is igyekszik, mindenét fel fogja emészteni ez a küldetés. Amennyi erőt csak lehet, most kell magához vennie.


Ahogy az első sugarak elérik arcát, szemhéjai lassan felnyílnak. Kissé morcosan néz körbe, mivel pont akkor világosodik, mikor meglepően jól aludt, viszont feladata van. Nem lazsálhat sokat, így elgémberedett tagjait óvatosan megnyújtoztatja, hogy a hirtelen fájdalmat elkerülje, közben sorra veszi, mit is kell tennie. Elnyom egy ásítást, míg fáradt pillantást vet Zabosra és Voiléra, és még mielőtt elfelejti, leveszi a Moonshiftet, valamint a Szentségtelen függőt is, melyeket el is rak az ametiszt gyűrűje mellé az övére fűzött kisebb erszények egyikébe. Várhatóan lesz pár szent képességet használó egyén a közelében, és nem szívesen égettetné meg a saját bőrét azzal a kis ékességgel, mely jelzi ezt az apróságot. A Moonshift levételét is csak azért vállalja, mert ha úgy alakul, akkor inkább felfedi fajtáját, minthogy kiderüljön, milyen bűverővel bír a nyakék. Úgyis hosszabb ideig lesz összezárva másik öt személlyel, a Hold elől pedig nem menekülhet – legrosszabb esetben akkor úgyis lebukik, ezzel pedig értelmét veszti maga a mágikus tárgy ereje. Jelentéktelen lehetne ez a tényező, ugyanakkor mégse fűlik a foga ahhoz, hogy bármit megosszon az átmeneti csapattal.
Megitatja a barna mént, ad neki ételt is, mielőtt elindulnának, megkínálja almával is, és míg lova megeszi az elétolt elemózsiát, ő is vesz egy keveset az elrakott élelemből, amit reggeli gyanánt elfogyaszt. Voilénak is adna szívesen, de még félálomból emlékszik a szárnysuhogásra – ebből egyértelművé válik, hogy a tollas elment vadászni, nagy valószínűséggel pedig fogása is volt. Máskülönben már megszorongatta volna Alicia karját, ezzel nyers húst vagy más, számára is ehetőt követelve tőle.
Zabos hátára dobja az izzasztót, aztán a nyerget, és érzi, hogy egyre gyakorlottabban fogja meg a felszereléseket. A zablát a mén makacskodása miatt csak némi nehézség árán sikerül a szájába nyomni, utána a kantár egésze a fejére kerül. Kihúzza sörényét ott, ahol kell, aztán végigfuttatja ujjait az állat fején kedvesen, végül oldalához lép, a kengyelbe helyezi lábát, és felugrik a hátasra. Voile, ahogy Alicia elhelyezkedett, kényelmesen helyet foglal a nyergen, és gazdájához hasonlóan álmoskásan néz körbe a táborban, amely még alig ébredt fel, csendességgel áldva a környéket.
Hátasa nyugodtan lépeget a homokban, néha prüszköl, nemtetszését kifejezve, de nagyobb ellenkezésre nem kerül sor a részéről. Még szerencse, nem akar már most táltosa engedetlenségével bajlódni, épp elég neki a tudat, hogy nekromanták közé fognak menni úgy, hogy fogalma sincs arról, mi lesz a feladata. Kémkedés? Legrosszabb, mivel nem kicsit tart attól, hogy valaki lesz a Kísértet-szigeteken, aki felismeri őt, majd beszámolót tart az Apostolnak a történésekről. Ha kiderül, hogy áruló… Elveszik a lehetősége. Nem tanulhat a nekromanták vezetőjénél. Túl nagy kockázatot tesz, viszont ott a másik oldal: ebben az esetben bármikor elvegyülhet kaszttársai közt. Na meg… Még a legrosszabb végkimenetel esetén így is mondhatja azt, hogy csak az ő hatalmát akarja megerősíteni, nem? Elvégre valamit valamiért – így szól a mondás, és míg ő itt tevékenykedik, némileg ezzel beivódva a vallásos egységek közé, később megszerezve azt a talán feltáratlan tudást is, esélyessé téve, hogy az elvártnál nagyobb jelentőségűvé váljon még az Apostol szemében is. Ha így történik… Ha vész esetén sikerül elhitetnie a holtmágussal, hogy ő csak azért teszi mindezt, hogy léket üssön a déliek seregén…
Túl idilli lenne, nem igaz?


Míg Zabos komótosan baktat a megbeszélt helyszín felé, Voile pedig a magasban repülve követi őket, addig még egyszer ellenőrzi felszereléseit. Végigtapogatja mellkasát, mire megtalálja a Breathstealert, a Death Dominance-t, jobbjának csuklóján pihen a Hamvasztó, ujján a rubin gyűrű, a bal csuklón pedig a leginkább csak dísznek használt fogazatot tapintja ki ruhaujja alól.
Övét is végigtapogatja óvatosan, mivel jobbjában tartott botja kissé hátráltatja: baloldalon találja varázskönyvét, jobboldalon a lidérchez hasonló lényt előhívó fiolát, valamint egy kis gyógyitalt, mindemellett két kis, kopottas bőrerszényt: az egyikben némi váltó van, a másikban az ametiszt gyűrű, a Szentségtelen függő, valamint a Moonshift rejtőzik. Fekete hosszú ujjú fölsője alatt, derekára csavarva található a Szívmeleg, aminek gondolatára mindig halvány mosoly kúszik ajkaira. Öltözékét illetően még magára vett egy fekete nadrágot, hozzá ugyanilyen sötét csizmát, a kopottas, koromszín vándorköpenye pedig már elhagyhatatlan tartozéka megjelenésének. Ennek csuklyáját fejére húzza, mélyen arcába, hogy ne csak éjfekete haja élesítse a bőrével alkotott kontrasztot.
Egyre több sátrat tudhat a maga mögött, és lassan már érzi, hogy a széléhez ér. Hunyorog egy kissé, hogy a távolt kémlelje, közeledve pedig egyre jobban kirajzolódik néhány lovas alakja. Finoman hátasa oldalába bök sarkával, ösztökélve az ügetésbe váltásra, mire a pej megindul. Pár másodperc után az ottaniak összemosódott formái egyre határozottabb vonásokat öltenek magukra: hárman vannak, egy zöld köpenyes, valamivel a hátán, egy sötétkékbe burkolt személy, és csupán az utolsó egyén az, akin nincs ilyen kiegészítő. Ami viszont érdekes rajta, az inkább…
- Tessék? – Még idáig is elhallatszódik az éles hang, amitől egyszerre vigyorog és lepődik meg. Kíváncsi, mi lehet a felháborodás okozója, de ez bizonyára hamarosan kiderül. Picikét még gyorsít Zabos tempóján, hogy mihamarabb odaérjen, és kényelmes látótávolságból megvizsgálja az ottaniakat: bőrzeke, felszíjazott nadrág, lánc…
Láncok…
Egy pillanatra rossz érzés fogja el, de nem annyira, hogy megtántorítsa. Csak emlékek, semmi több. Attól még lehet más.
Egy nő hangjára lesz figyelmes, azonban szavait nem érti hátasa ütemes, kellemes dobogása miatt.
- Elnézést a késlekedésért - kezdi játékos, kissé gunyoros hanglejtéssel, ahogy kényelmes hallótávolságba ér, megállítva hátasát a társaság környékén, kicsikét odébb, éreztetve: valamilyen szinten kívülálló. Külső szemlélőként talán ez a gesztus még úgy is értelmezhető, hogy nem alacsonyodik le arra a szintre, ahol a többiek vannak – ő felsőbbrendű.
Érkezésére a zöld köpenyes felé fordítja fejét, aztán láncos társát kezdi el fürkészni, aki Alicia számára is mintha ismerős lenne.
- Úgy látom, még nem érkezett meg mindenki – jegyzi meg csak úgy mellékesen, pontos célja nem igazán vele. Talán némileg a hangulat oldása, mert érezhetően fagyosabbá vált a levegő érkeztével, és nem azért, mert a közelben lévő sós tenger lehűti az idesüvítő szelet.
- Alicia kisasszony, kiváló! Már csak a testőrömre és a fejvadászunkra várunk – bólint Esroniel a sötétkék szövet alól, hangja tompán hat az arcát takaró maszk miatt. Magában elmosolyodik, ahogy a következtetéseket levonja: szinte mindenki felismeri őt, így kénytelen ehhez a fogáshoz nyúlni. Szegény… Főleg akkor, ha igazán sajnálná.
- Hol hagytad Einmeriát, úrnő? – érkezik a szúrós kérdés, amitől arcán egy szívélyes mosoly válik láthatóvá. Tehát nem hiába volt az a kellemetlen érzése, ahogy észrevette a láncokat… Annál szórakoztatóbb! Most, hogy egy csapatot kell alkotniuk, meglehetősen mulatságosnak ígérkezik a feladat, ugyanakkor annál veszélyesebbnek is. Szinte nevetnie kell a sors ezen fintorán, de őszintén.
Úrnő… De rég is volt. És azóta sem tudott meg róla semmit. Csak remélni meri, hogy nem sikerült visszahozni őt.
- Visszavitted a Sötét Apostolnak? – folytatja, de a nő arcáról a kedvesnek látszó gesztus nem tűnik el.
- Einmeriát? Ő bizony visszament az igazi gazdájához - közli könnyeden, szinte már vállvonva és érdektelenül. Vagy inkább úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb… Még annál is természetesebb, hogy élet van ezen a mocskos világon.
- Egyébként az Apostol üdvözli – kezdi szórakozottan. - Sajnálja, hogy a gratulációját csak én tudom átadni, és nem személyesen teheti meg a másik ghoul levadászásáért. – Hangja csöpögő, maró gúnytól mérgezett, és habár nem figyel arra, milyen távol van az egyházitól, szerencséjére legyen írva, hogy elég messze ahhoz, hogy a másik ne próbálkozzon.
Sötét pillantást kap válaszul, ám még mielőtt a móka elkezdődhetne, a zsinatelnök közbeszól.
- Na, testvérek... Felebaráti szeretetben szenvedjük el egymást rövid közös munkánk idejére! – int megnyugtatón, Alicia azonban csak, hogy udvarias legyen, halkan, fojtottan nevetne ezen, de inkább nem tesz semmit. Még a végén nekiugranának és szétcincálnák őt, mint a veszett farkasok. Mindössze vidáman csillanó szemekkel vizsgálódik, mint aki nyeregben érzi magát (képletesen értve, elvégre így is ott ül), és ahogy érdeklődve oldalra fordítja a fejét, a nő pont akkor érinti meg a ghoulvadász vállát, bizonyára megnyugtatásként.
- Én már dolgoztam vele, Kather – mondja, és erre a nekromanta egyáltalán nem számít. Érdeklődőn felvonja egy kissé a szemöldökét, úgy hallgat tovább. Próbálja felidézni a másik arcát valahonnan, a hangját, de egyszerűen képtelennek bizonyul rá. Nem emlékszik a nőre, amin valahogy nem csodálkozik. Sokkal több történt vele az elmúlt rövid időszak alatt, mint várta.
- Hátba döfhetett volna bármikor, de nem tette – teszi még hozzá, amitől megenged egy halvány mosolyt. - Ezek után viszont kíváncsi vagyok a két vámpírunkra.
- Ha ezt megelőlegezett bizalomnak vehetem, köszönöm - hajt enyhén főt. Már ez is valami, bár azért… Jó lenne tudni, honnan ismerhetik egymást. Vagy csak összetéveszti valakivel? Nem érdekes. Ha kell, úgyis kiderül, addig pedig fölösleges foglalkozni az üggyel. Úgysem fognak kijönni túl jól egymással, már előre látja, annak ellenére is, hogy korábban talán már küzdöttek együtt. Azóta sok minden változott…
Megérkezik a következő kiválasztott: acélirhát húzott magára, és kissé hátrébb hajolva a hátán megpillant egy kivételesen ismerős és különleges fegyvert, viszont nem akar elhamarkodott következtetéseket levonni. Csuklyája egy ideig takarja őt, így addig megfigyeli a bőrtokokat, a hátasát, figyelmen kívül hagyva a nő hosszabb ideig eltartó nevetését, és ahogy az újonnan érkező indítja kezét, hogy fejéről eltávolítsa a szövetet, felkapja tekintetét.
- Zsinatelnök - biccent az említettnek. - Itt vagyok, ahogy ígértem – indul pillantásával a zöld köpenyes felé. – Loreena, örülök, hogy ismét találkozunk.
Loreena… Ismerősen cseng, de nem erőlteti meg magát túlzottan, hogy visszaemlékezzen, honnan. Sokkal jobban lekötik azok az élmények, amelyek a megérkezett férfihoz kötik, és bár az nem sok, annál furcsábbak és maradandóbbak. Vajon megint beszakad alattuk a föld? Csak nem. Mindenesetre mosolyt csal az arcára az eset.
- Neked már kevésbé, inkvizítor. – válik egyre hidegebbé a hangja, a köszöntöttből pedig csak úgy árad a harag. Mindenesetre csupán biccent egyet viszonzásként, értelmetlennek találva az acsargást.
Magában jót vigyorog mindezen – örömmel tölti el, ahogy látja az ellenségeskedést, ami egyre inkább azt sugallja, hogy képtelenek lesznek összedolgozni. Vagy pont meglesznek egymással…? Majd elválik. Természetesen ő az előbbi eshetőségre szavaz. Nekromanta, mit várjanak tőle?
Már szinte arra számít, hogy a vadász fel sem ismeri, viszont ránéz, és folytatja:
- És neked a legkevésbé, Alicia. – Akaratlanul is szélesedik arcán a korábban megjelent mosoly, ahogy ezt meghallja, legyen akármilyen fagyos a hozzászólás. - Nem reméltem, hogy még egyszer találkozunk. – Belül nevet. Ennyire szörnyű lett volna az a beszélgetés egy mezei nekromantával?
Loreena odaléptet Reingard mellé lovával, köszöntésre nyújtva kezét, amelyet a vámpír el is fogad.
- Örülök hogy látlak, Rein – üdvözli. - Liz? – érdeklődik, mire Alicia megilletődik egy kissé. Ki az a Liz? Elsarea elég féltékeny természetű ahhoz, hogy ne engedjen Reingard közelébe senki mást, ez a Liz pedig nőneműnek tűnik név alapján…
- Ha elered az eső, még a mai is lehet életem legrosszabb napja... – morogja az inkvizítor. - … és elég öreg vagyok, hogy ez igen pocséknak számítson.
- A sorsnak jó a humora. Mi van ma terítéken? - mosolyodik el alig láthatóan. - Elsarea a gyógyítóknál segít. - Ó, hogy a Liz az Elsarea becézése! Minden tiszta. Meg is jelenik előtte a nő vékony, törékeny, feketébe öltözött alakja.
Finoman megmasszírozza orrnyergét, ahogy felidézi annak a vámpírnak a harcias viselkedését, ugyanakkor kiváló orvosi munkáját, aztán lopva bal lábára néz, ahol a nyílt törés utáni csodaszép heg is található. De fájt az is…! Nem szívesen ismételné meg, még a kellemes társaság ellenére sem.
- Elég sok nekromanta lesz, nyilván nem túl megnyugtató, hogy még itt is van egy. Remélhetőleg ezúttal a két balszerencse kiüti egymást.
Igen, emlékszik ám arra, hogy a vadászt csak úgy üldözi a rossz szerencse, ha nekromantákkal találkozik. Mint ahogy ők is összefutottak – óriástámadás, az előbb emlegetett csonttörés… Egészen kellemes volt egy barlangban összezárva, ügyetlenkedve és tehetetlenül mászkálni, előkerítve saját felszereléseiket, és az is milyen régen volt! Az eset viszont azóta sem fakult emlékei közt, túlságosan szokatlan és szorult helyzetnek bizonyult ahhoz. Na meg… Reingard olyan titkot őriz róla, amit nem szívesen osztana meg mással. Nyilván nem feled emiatt sem.
- Reméljük, igazad lesz. Nem akarlak ezúttal lelőni, ha a múltkor elkerültük ezt a kimenetelt.
Elégedett, nem kicsit, még akkor is, mikor visszagondol a rászegezett fegyverre. Jó látni egy ténylegesen ismerős arcot, akiről bármikor meg tudja mondani, kicsoda, és ráadásként még nem is akarja lelőni - most. Ez azért már valami!
Amúgy meg sál. Még tartozik neki egy sállal, amivel annak idején Elsarea ellátta. Mióta is hordozgatja magával? Mióta talált egy jót, de az mikor volt? Idejét sem tudja már… Annyira meg nem is figyelt rá sosem, így csak a felszerelései közé rakta állandóan, jelenleg viszont még az elővételére sincs lehetőség, mivel eltartana egy darabig. Mások előtt meg nem akar pakolászni… Na meg ha őszinte akar lenni… Akkor be kell vallania: nem számított arra, hogy valaha ismét találkozik a vadásszal, elvégre másfelé vezet útjuk. Ami miatt meg még mindig nem érdemes elővenni és átadni, az nem más, minthogy van arra esély, hogy valaki megsérül, és szükség legyen rá. Milyen szórakoztató is lenne!
- Üdvözlöm, Reingard – szólal meg Esroniel is, miután a többiek a maguk módján üdvözölték a vámpírt. - Remélhetőleg ma még semmi sem lesz terítéken. Ha megérkezik a testőröm, röviden elmondom, hogy kinek mi a dolga, és indulhatunk is.
Na, végre! Akkor még egy kicsit kell várakozni itt tétlenül, aztán fény derülhet mindenre, vagyis… Csak egy részére. Viszont ismételten előjön enyhe szorongása, ahogy eszébe jut: mi van, ha ott lesz Einmeria a szigeten? Ha az Apostol meglátja őt rajta keresztül? Akkor az eddigi tervek mind felejtősek, mert nem fog a nekromanta közelébe kerülni, abban biztos lehet.
Jó lenne elkerülni ezt a következményt. Ha már kapott egy ekkora lehetőséget, muszáj valahogy megóvnia, majd a lehető legjobban kihasználnia, még ha a másikat, a kevésbé ígéreteset bukásra ítéli.
- Békesség, Hilde nővér! – töri meg váratlanul a zsinatelnök a csendet, mire Alicia odafordítja tekintetét. Újabb lovas egyén páncéllal felszerelkezve, átlagos, fekete köpennyel rajta, mindezek alatt mintha fehér ingben lenne, valamint lovaglónadrágban. Átlagos körülmények közt egyáltalán nem váltana ki a nekromantából semmiféle érdeklődést: egyszerű katonának tűnik a számára annyi különbséggel, hogy míg a többséget inkább karddal találja, ő lándzsát hord. Az viszont némi értetlenséget vált ki belőle, hogy miért egy ilyen fiatalnak tűnő lányt hívott a zsinatelnök, mert hát… Akárhogy is nézzen rá, az. Mindannyiuknál ifjabb, és pont ezért tart attól, hogy inkább lesz hátráltató tényező mint hasznos.
- Készen áll? – kérdez rá az ezüsthajú, ám mielőtt még a lány válaszolhatna, Loreena szólal meg.
- Nem tudom, mi alapján válogatott, Esroniel von Himmelreich, de ha nem magának, akkor az istenének van furcsa humora – jegyzi meg, majd biccent egyet Hilde felé.
Kizökkenve a merengésből, mely alatt akarata ellenére is kiülnek arcára a fölényeskedő, gunyoros vonások, ő is a nőhöz hasonlóan tesz: biccent, köszöntve az ifjabbat, végül a zsinatelnökre tekint várakozón. Mindenki itt van, ideje lenne a tárgyra térni, majd elindulni.
- Üdvözletem, Zsinatlenök úr... Mit keres itt ennyi ember? – Valamiért azonnal egy naiv kislány jut eszébe róla, aki még nem elég érett ahhoz, hogy egy ilyen fontosnak tűnő feladatot végrehajtson. Vajon azt hitte, hogy csak páran fognak menni? Szinte fájdalmas ez a gondolat.
- Mindannyiukra szükség van a küldetésünkhöz – válaszol, majd kiléptet, hogy mindenkit jól láthasson.
- Hát... Legyen – motyogja Hilde, beletörődve Esroniel ezen döntésébe.
- Rendben, tehát mindannyian eljöttetek – jön a terv felvázolásának előszele. - Pár részletet szeretnék mondani, majd utána tehettek fel kérdéseket – kezdi, hagyva egy kis szünetet, ha esetleg valaki szeretne valamit szólni, mielőtt nekilátna a magyarázatnak. - Mint az látjátok, nem a megszokott ruhámban vagyok. – A többiek biztosan tudják, Aliciának fogalma sincs arról, egyik és másik szett között mi a különbség. - A pajzsom is a hátamon van, elfedve. – Kísértést érez arra, hogy kissé kihajoljon, oldalra, megbizonyosodva arról, valóban van nála egy, amely kissé kipúposodik a szövetek alól. - Hogy mi ennek az oka? Az áldott ezüstöt több tíz kilométerről is megérezheti egy erős nekromanta – pillant ekkor Norvenre. Lenne nála egy? Mondjuk nem is ez az érdekes: ha elég erős, akkor ő is megérezheti ezt?
Köpenye alatt a Szentségtelen függőhöz nyúl óvatosan. Végül is… Nem lehetetlen. Ha ez a kis ékszer már a szent képességeket megérzi, ő miért ne tudhatná egy tárgyról, hogy áldott? Nekromanta, valahogy ennek adottnak és egyértelműnek kellett volna lennie a számára. Persze még nem késő tanulni.
- Ez azt is jelenti, hogy én csak a legvégső esetben harcolhatok, ezért hívtam el Hilde kisasszonyt.
Harcolni? Esroniel helyett egy… egy kislány? Nem látszódik arcán a felháborodás vagy megrökönyödés, de belül mindkettőt érzi, már csak azért is, mert… Az Apostol elmondása szerint a kor egyik legjobb kardforgatója a zsinatelnök, erre lecserélteti magát – teljesen érthető okokból – egy lányra. Fogalma sincs arról, mennyi tapasztalata van ennek a Hildének, de valahogy nem tud bízni sem a zsinatelnök döntésében, sem a kiválasztott harci képességeiben.
- Institoris püspök úr és Alicia kisasszony az információszerzésben fog tevékenykedni, a kisasszony rejtett utakon, míg az inkvizítor úr erővel, ha szükségünk van rá – folytatja. Micsoda meglepetés! Valahogy érezte, hogy erre fog kelleni. Beolvadás, mi? És mit szólna egy áruláshoz? Nem kéne egy nekromantára ilyen feladatot bízni.
- Sajnos én borzalmas vagyok a kínzásokban – nevet fel. A kínzásban mi olyan nehéz? Megszabadítja néhány körmétől, az is eléggé fáj ahhoz, hogy ennyitől megeredjen az áldozat nyelve. Biztosan van ennek is egy művészete, de pár apróság bőven elegendő ahhoz, hogy a gyengébbekből sokat kiszedhessen az ember.
- Aki pedig összeköt minket a sereggel, az Lady Loreena lesz – ér lassan a szerepek felosztásának végéhez. - Kiváló lenne, ha tudnánk kommunikálni más módon a sereggel, így viszont nincs más lehetőségünk. – Voile talán alkalmas lenne erre a feladatra, egyelőre azonban nem hozza fel. Nem akarja félbeszakítani a férfit, inkább feltekint egy rövid időre, keresve azt az idegesítő tollast, aki ott köröz fölöttük. Ennek láttán elereszt egy halvány mosolyt.
- Aki félti a lovát, most cserélje le, mert jó eséllyel kölcsön kell majd adnia a lovagkisasszonynak egy ponton vagy másikon – közli. - Reingard úr pedig azért van itt, hogy eltűntesse az ellenség vezetésében fontos személyeket – zárja a felsorolást. - Ma egy innét megközelítőleg nyolcvan kilométerre lévő kis falu a célpontunk, ahol megszállunk és kutakodunk kicsit. Most jöhetnek a kérdések.
Nincs kifejezetten ellenére ez a hosszadalmas utazás, elvégre vándorként hozzászokott már. Mindenesetre megpaskolja lovának nyakát, aki kelletlenül megrázza a fejét, mintha csak ellenére lenne a menetelés – mintha megértette volna, mekkora távot kell ma megtennie. Pedig nem panaszkodhat. Mióta hozzá került, csak még jobban növekedhetett az állóképessége.
- Miből gondolja, hogy az emberei képesek lesznek együttműködni, zsinatelnök? – érdeklődik Kather felvont szemöldökkel, és mit ne mondjon, kiváló kérdést tesz fel. Kár, hogy válasznak csak annyit tudna mondani, hogy csak. Csak mert Esroniel azt mondta. Csak mert biztos benne, hogy képesek lesznek rá. Nagyjából ez az állás, legalábbis neki eddig ez jött át.
- A hajlandóságomat ne vitassuk – teszi még hozzá, mielőtt valaki lecsapna erre.
- Én már minddel dolgoztam együtt, ha itt vagyok, menni fog - jelenti ki Loreena Aliciának nem kifejezetten tetszetős magabiztossággal. - Nagyobb baj, hogy mi van, amikor nem vagyok itt. – Zavaróan fontosnak tartja magát ez a nő, de megállja a grimaszt. Vajon azt hiszi, nélküle képtelenség az együttműködés? Majd rendet teremt maga Esroniel von Himmelreich, ha már ő maga állítototta össze az alapanyagokat, amiből megfőzni kívánja a levesét.
- Legalább kétszer annyit kell lovagolnom, mint maguknak, bevárnak, ameddig visszaérek? És ha nem tudnak, mert valami balul üt ki, hogy találjuk meg egymást ismét? – Sorban jönnek egymás után a kérdések. Nyilván a lehető leggyorsabban akarja lezavarni ezt a megbeszélést, hogy mihamarabb elindulhassanak, és ezt ő is támogatja.
Eljött az ideje annak, hogy most ő beszéljen.
- Az együttműködés kérdése bennem is felmerült, mint ahogy az árulásé is – sóhajtja már-már beletörődőn. - Bizonyára hagyni fogja, hogy elvegyüljek majd a nekromanták közt egymagam, ha már a fajtájukhoz tartozom – teszi hozzá, és ugyan folytathatná a következményekkel és felvetésekkel, de inkább függve hagyja ezt a hozzászólását. Nagy valószínűséggel mindenkinek egyértelmű, mire akar kilyukadni, elvégre… Bármikor átállhat a nekromantákhoz, megoszthatja mindazt, amit megtudott a táborról, a csapatról, a tervekről, és akadálytalanul mozoghat a halálpapok közt.
- Remélem, kedves zsinatelnök úr, a magabiztos és optimista hozzáállása a többiekre is hatással lesz – közli ismételten azzal a gunyoros hangvétellel, ahogy szokta. - Mindenesetre... - Mély levegőt vesz, témát váltva. - Fel tudom ajánlani a baglyomat szolgálatra - emeli fel karját, jelezve az eddig fent köröző állatnak, hogy leszállhat. Pillanatokon belül meg is érkezik a foltos tollú madár, ujjait rászorítja gazdája karjára, és egy ideig bizonytalanul helyezkedik, végül nyugodtan illeszti szárnyait teste mellé, gúnnyal végignézve a többieken, tűrve, hogy a sötét tünde végigsimít párszor a fején.
- Ha valami baj történne, üzenethordásra bizonyára jó lesz. Okos madár, föntről többet lát úgyis, viszont ahhoz kelleni fog valami, amire írhatunk és amit neki adhatunk – magyarázza, aztán Loreenára pillant. - Lemaradás esetén talán még eltalálni is segíthet hozzánk. - Nem hinné, hogy ezzel lekötelezhetné a lovagnőt, mégis talán olyan színt üt meg a hangja, mintha így tenne.
Úgy tűnik, ezzel sikerül meggyőznie a nőt, mivel ezt illetően nem akadékoskodik tovább. Később már csak az ő döntése lesz, melyiket választja: felszáll a lovára vagy Voilét szeretné inkább elküldetni, hadd maradhasson.
- Képesek vagyunk együttműködni, míg van előttünk valami, amit jobban utálunk egymásnál. A Sötét Apostol megteszi, ha jól gondolom - néz körbe, Alicián pedig csak egy magabiztos mosoly látszódik. Az Apostol… Akit ő fog levadászni, senki más. Nem adja át csak úgy ennek a lehetőségét másnak annak ellenére sem, hogy gyakorlatilag mindenkinek kárt okozott az a nekromanta. Lehet, túlságosan nagyra van magával, csak mert az történt, ami, de akkor is úgy érzi: neki van lehetősége erre, más még a közelébe sem juthat.
- Meg fogunk várni – mondja aztán a vadász. - Tudni akarom, mi van a hátamban, ahhoz pedig kellenek a hírek. Főleg, hogy mi van... – Elsareával? - Nem fontos. Meg fogunk várni. – Feltéve, ha nem lesz a nyomukban semmi, akkor igen. Felőle haladhatnak lassan, az csak a nekromantáknak kedvez – talán –, viszont ha valami vagy valaki úgy dönt, hogy levadássza ezt a kis csapatot, akkor aligha lesz lehetőségük bevárni Loreenát.
- Hajlandó vagyok félretenni az ellentéteim az együttműködés kedvéért, nem olyan alkalomnak tűnik ez, ahol sok nyerhető az ujjal mutogatásból, ám azt nem értem, hogy mégis mit keres itt Dél egyik legnagyobb ellensége – szólal meg Hilde is rövid bólintás után, és mintha némi ellenséges élt vélne felfedezni hangjában. - Számtalan déli élete szárad a Boszorkánypöröly lelkén, senki más nem akadna, aki képes lenne a feladatra? – tekint szúrósan először az inkvizítorra, aztán vissza a zsinatelnökre. - Nem kívánom megkérdőjelezni a zsinatlenök úr emberismeretét véletlenül sem, de aligha bíznék meg egy olyan emberben, akinek a választott foglalkozása a mások hátba szúrása.
Ejha, kerek-perec megmondja azt, amit gondol, ezt nevezi!
Túl sok az őszinteség, és ez ismét a lány naivságáról tesz tanúbizonyságot. Hátráltatni fogja őket, ettől tart, de mondjuk... Ez neki aligha jelent hátrányt, elvégre célja inkább az, hogy feltűnés nélkül segítse a nekromantákat, már ha lehetősége van rá, amúgy meg… Az teljesen rendben van, ha az ő közbeavatkozása nélkül rontják el. Ő majd elvegyül a halálpapok árjában, míg a többieket felemésztik az élőholtak.
- Hilde nővér, ez egész egyszerű – rántja vissza a valóságba Esroniel hangja. - Maga még talán épp kezdte a szolgálatát, amikor először - vagyis inkább ismét - összehozott a sors a püspök úrral. Lady Loreena és Reingard úr is ott voltak. Felbecsülhetetlen szövetségesnek bizonyult. – Miért nem csodálkozik az után, amit a Holtmezei Csatában látott? - Ha valakik nem adják könnyen a titkaikat, hát azok a nekromanták. – Vajon csodálkoznak? - Institoris atya minden bizonnyal kiszedi belőlük azt, amit tudnunk kell. Reingard úr jól mondta, ha vannak közös ellenségeink, minden gond nélkül képesek vagyunk együttműködni.
Most komolyan… Egy nekromanta esetében mondják azt, hogy közös ellenség? Egy NEKROMANTÁNÁL? Nevetnie kell ezen. Még csak nem is feltételezi senki, hogy esetleg igazából magát az Apostolt szolgálja? Fárasztóbb ez a csapat, mint gondolta… Vagy inkább naivabb? De nem is érdekes, ha folytatják ezt a hozzáállást, úgyis bukásra ítéltetik ez a külön küldetés.
- A zsinatelnök úr tudja, mit akar Őszentségétől, és mindig megtalálja a módját, hogy merjen magának a tej föléből. A páncélja északi. Az Istene északi. És most itt vagyok én.
Nem tudná megmondani, pontosan miről van szó. Hallott egyet s mást az egyházszakadásról, de annyira sosem merült…
Eszébe jut néhány emlékfoszlány a régi múltból, de elhessegeti, és inkább az inkvizítor arcára kiülő fölényes kifejezést figyeli, majd az egyetértő biccentését.
- Értettem, ezesetben nincs szándékomban tovább akadékoskodni, s kérdésem sincs – közli Hilde. Egyértelműen elégedetlen a felmerülő helyzettel, és valahogy nem csodálja. Egy holtmágus, egy délieket irtó… Kell ennél több a hangulat romlásához?
- A Gárda felderítői azt is megtudták, hogy az ellenség soraiban szolgál egy Kather családnevű nekromanta is. – Ennek hallatán az inkvizítor képére ráfagy az előbb megjelent önelégült mosoly.
Lopva oldalra pillant. Loreena Kathernek hívta az egyházit, így biztos benne, hogy kötelék van a kettő közt, és Esroniel nem hiába hozza fel itt és most. Ijesztően sokat tudhat… De róla nem fog megtudni semmit, nem foghatja meg őt ilyen dolgokkal.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól tisztában van azzal a püspök úr, hogy mennyire is fontos az együttműködés – teszi még hozzá, aztán a holtmágusra tekint.
- Ne féljen. Kiszedem belőlük azt is, amit nem tudnak. – szúrja még közbe, mielőtt a zsinatelnök továbbhaladhatna. Lehet, csak ő képzeli oda, de a férfi hangja mintha elfojtott haragról árulkodna.
- Abban pedig biztos vagyok, hogy nem fog hátbaszúrni, ugyanis az árulókkal saját kezűleg végzek.
Hű, ez aztán az ijesztő fenyegetés! Vajon mit szólna hozzá, ha eltűnne a nekromanták közt az egyik titkos felderítőút és kutakodás alatt, és sose jönne vissza, elkotyogva mindent, amiről értesült? Akkor vajon képes lesz elkapni? Akkor vajon képesek lesznek győzni, ha lebuktatja a lékelést okozó csapat tagjait? Vajon mindezek mellett is azt mondaná, hogy saját kezűleg végez az árulókkal?
Elégedett, gunyoros mosolyra húzódnak ajkai. Ha félelmet akart benne ébreszteni a zsinatelnök, nem sikerült, csak még nagyobb lelkesedést támasztott benne az áruláshoz. Miért is kéne megijednie? Olyan terepre mennek, ahol az ő fajtájának kedvez minden. Bármikor megszökhet bárhogyan egy pillanat töredéke alatt, és ha úgy alakul, soha többé nem látják. Persze… Azt nem feledheti, hogy az ajánlat meglepően nagy: von Himmelreich nekromantájának segítsége. Mondjuk ha választásra kényszerül, mert úgy hozza a sors, akkor egyértelműen az Apostol mellé fog állni. Az ő ereje többet ígér, mint a zsinatelnök kutyájáé.
- Nem sodrom veszélybe a többiek életét. A seregben szolgálók életét – néz végig az egybegyűlteken. Most meg kéne hatódnia? Aligha fog, viszont az utóbbi egy kissé megfogja, amitől fagyossá válik a tekintete. Mintha elégedetlen lenne.
A seregben szolgálók élete…
Astonien.
Remélem, tolvajhoz méltón nem leszel felelőtlen, és majd elmenekülsz, ha szorul a hurok a nyakad körül.
- Célunk nem a sereg sikerre vitele, ahhoz nekünk nem sok közünk lesz – folytatja a zsinatelnök. - Nélkülünk is lehetséges. A mi dolgunk a lehető legkevesebb veszteség biztosítása. – Egy pillanatnyi szünetet hagy, majd kicsit halkabban, lemondóan mondja a továbbiakat: - Illetve akár a Sötét Apostolt is elfoghatnánk, de ahhoz szükség lenne Lady Wildwind majdnem folyamatos jelenlétére. Ez pedig nem lehetséges jobb kommunikáció híján...
Nem, nem szabad nevetnie, márpedig nagy a késztetés rá. Ezt komolyan gondolta?! Tényleg? Te jó ég… El se hiszi, hogy ilyet kell megélnie, hogy ilyet kell végighallgatnia. A csatában sem volt jelen az a nyomorult nekromanta, hát szerintük akkor itt meg fog jelenni?! Ugyan már! Badarság az egész, csak ámítás, hogy még lelkesebben dolgozzanak a tagok. Az Apostol bizonyára választott magának egy másik bábot, aki a fókuszkristálya lehet, és rajta keresztül irányítja az eseményeket. Ha már úgyis tudja, mikor kell megjelenni és mikor nem… Akkor most sem fog színre lépni.
- Nem értem, ehhez miért szükséges az én jelenlétem, de a Sötét Apostol elfogásának az egyik elsőnek kéne lennie a fontossági sorrendben. – Kész, végzett! Ez a nő bekapta a horgot. - Ha ehhez az kell, hogy maradjak, hát maradok, a lovak nem lesznek lassabbak akkor sem, ha más üli meg őket, és még nem késő új futárt keresni.
Esroniel úgysem fog mást keresni, mivel tisztában van vele, hogy az Apostol nem fog megjelenni. Ez csak álca, egy gonosz, átlátszó átverés, amivel mégis sokakat könnyű megvezetni.
Mindegy is. Csak jókedvűen vigyorog ezen az egészen, szánalmasnak gondolva mindezt. Ha így, hát legyen így… A félrevezetésnek csúnya árai vannak. Egy pillanatra azonban mégis elgondolkodik azon, hogy mi van, ha esetleg mégis megmutatkozik, és ahogy egyre élénkebben és részletesebben maga elé képzeli, egyre nagyobb kedve támad nevetni. És hogy mi történik, ha valóban erre kerül sor? Nevetni fog, hangosan, úgy, akár egy tébolyult. Az lenne már a lehetetlen események netovábbja.
- Elfogni az Apostolt? - vonja fel szemöldökét Reingard. - Nem értek az elfogáshoz. Csak az öléshez, de nem hiszem, hogy az is sikerülne. – Ne csinálja már. Ő is elhiszi ezt a mesét? Menten sírva fakad! - Valami terve van, zsinatelnök? – érdeklődik.
- Volt tervem, de ez így tárgytalan – közli nemes egyszerűséggel. - Maga és a kisasszony kellettek volna hozzá.
Hazudik. Nem lesz ott az Apostol, máskülönben másképp építette volna fel a csapatot. Máskülönben nem kért volna segítséget egy nekromantától… Máskülönben maga az Apostol elhívta volna korábbi szolgálataiért a szigetekre, hogy ő is erősíthesse a holtidézők seregét.
- Korábban felajánlotta, uram, hogy folyamodhatok lócseréhez, ha úgy kívánom – szólal meg a testőr. - Szeretnék így tenni, ugyanis nem vagyok meggyőződve, hogy egy hasonló helyzetben jó szolgálatot tehetne nekem lovam, inkább egy futárlót szeretnék kérni, minden bizonnyal Lady Loreena is több hasznát lelné annak. – Idegen ez a barokkos körbeszéd a számára, túl nagy a tisztelet benne, túl nagy a tisztasága.
Nem tetszik neki, ugyanakkor sajnálja is. Az ilyenek szenvednek a leginkább, ha megtörik a lelkük.
Az ilyenek törnek a legkönnyebben.
- Ha nincs ellenére, távozom, s így is teszek – folytatja katonásan.
- Rendben, Hilde nővér. Induljon is vissza, és mondja, hogy én küldtem, tudni fogják. A lovát a sereg fogja hozni tovább, ha a későbbiekben igényt tart rá, majd Lady Loreena visszahozza magának – magyarázza, a vámpír pedig ezzel a lendülettel távozik is hátasán.
Várakozás következik, csendes várakozás, míg Hilde meg nem érkezik egy másik lovon. Egyszerre szállnak a percek pillanatok alatt és egyszerre telik kínosan lassan, ahogy őrlődik és kétkedik, ahogy eltűnődik ezen az egészen, ahogy próbálja kifürkészni Esroniel von Himmelreich terveit. Egyáltalán nem tetszik neki ez az alak, sejtése szerint többet rejt, mint amennyit takar. Sőt… Mintha direkt csinálná ilyen egyértelműen, mintha mindenkit rá akarna vezetni arra, hogy ő bizony sokkal, de sokkal többet tud, és bár ezzel nem dicsekszik ténylegesen, mégis azt a hatást kelti.
Halk patadobbanás üti meg a fülét – bizonyára a zsinatelnök kutyája az. Figyelemre sem méltatja, csupán maga elé néz, várva már azt a megváltó engedélyt az indulásra, ami a következő pillanatban el is hangzik:
- Indulhatunk? – Végre!
Voiléra pillant, aki a nyereg elülső részén üldögél kényelmesen. Egyszer végigsimít a fején, ismételten finoman megpaskolja Zabos oldalát, majd bólint, válaszolva ezzel a kérdésre, akárcsak a többiek. Valószínűleg ez az első és utolsó dolog, amiben mindannyian ilyen mélységesen egyet fognak érteni.
Ahogy ez eldöntetett, a zsinatelnök vezetésével megindulnak. Alicia igyekszik kicsit odébb haladni – valahogy nem szívesen van közel a többiekhez. Na meg nekromanta… Kell tartani azt a gőgöt, fenn kell tartani a felsőbbrendűség érzetét már csak azért is!
Csak részben figyel arra, merre is haladnak. Nagyjából tudja az irányt, de inkább Voiléra támaszkodik ebben az ügyben, és bár ő álmoskásan néz körbe minduntalan hol a nyeregből, hol a magasból – mikor mihez van kedve és melyik kényelmes, mivel a gyors tempó nem mindig kedvez a nyeregbe kapaszkodásán –, azért még tudja, merről jöttek és merre mennek. Intelligens lény, és ilyenkor érzi, hogy hasznára van.
Alexander Deetz, ha nem lenne, Voile sem lenne!
Egy erdő szélén ügetnek, sokkal több kilométerre a seregtől, mint amennyit a tengeri galamb képes lenne átívelni. Sejti ezt abból, ahogy az idő eltelt, ahogy a táj megváltozott – úgy az egészből. Vándorélet előnyei, ugye. Mindenesetre nem használhatja a csigát, amit még Astoniennel szerzett, és furcsán kellemetlenül érzi magát, ahogy erre gondol. Nincs meg a táborban tapasztalt különös biztonságérzet, felerősödik az, hogy most csak ő van, hogy saját magának kell megállnia a saját lábán mindenféle segítség nélkül. Egyedül. Egymaga. Ennek ugyan már megszokottnak kell lennie, de így, gyakorlatilag három sereg közé ékelődve nyugtalanító.
Esroniel megálljt int.
- Reingard, maga is látja, amit én? – teszi fel a kérdését. - Olyan egy kilométerre, a mezőn – mutat oldalra, és ugyan nem neki szóltak, ő is odafordítja tekintetét: a mellettük terpeszkedő síkság felé. Nem lát el addig, ameddig a vadász és Esroniel, de sejti, mik és kik vannak ott: nekromanták és élőholtjaik. Nem kell egyértelműsíteni.
- Látom. – Szinte oda tudja képzelni a biccentést ehhez a szóhoz. - A halálunkat látom, ha abba az irányba haladunk. – Okos. Ezennel vissza is fordulhatnak. Ki támogatja?
- Mi a terv? Megkerüljük őket vagy visszahátrálunk a sereghez? – Személy szerint ő inkább az utóbbit támogatná, valamit javasolná a megtételét. Ő majd egyedül eljön ide, átáll hozzájuk, és minden úgy fog menni, ahogy annak mennie kell: a halálmágusok maradnak a helyükön, felszámolva az egyháziakat.
- Értesítenünk kéne a sereget, de félő, hogy Lady Loreena lemarad... – magyarázza a zsinatelnök. - Mi legyen, kisasszony? – tekint a nőre, rábízva a döntést, és mivel sejti, hogy nemsokára Voile is szóba kerül, végigsimít az állaton párszor, aki ingerülten tűri ezt a szeretgetést.
A lovag eltűnődve néz az élőholtak irányába.
- Még nem vagyunk túl messze – kezdi. - Ha megvárnak, a faluban még vissza tudok fordulni, és lovat váltok a táborban, hacsak Alicia madara nem jár meg ekkora távolságot könnyebben nálam. – Bingó! Hát nem megmondta?
- Az attól függ, milyen gyorsan vágtat a lova - enged meg egy halvány mosolyt, és ugyan gúnytól mentes, a szavak talán mégis szúróssá teszik megjegyzését. - A terület sík, nem hinném, hogy így sokkal gyorsabb lenne repülve, mint lóháton – von vállat, közölve a tényeket. - Ha úgy ítéli, valamint van valakinél valami, amire írhatunk, Voilét is visszaküldhetem. – Nem ad sok segítséget a lovagnőnek, de nem is zavarja őt a gondolat.
- Ha lovon megy, a leggyorsabb ló kell. Az enyém – vág közbe Esroniel.
- És az megteszi a távot oda-vissza, és utoléri magukat váltás nélkül? – teszi fel a kérdést, láthatóan a visszalovaglás ötlete felé hajolva.
- Jó eséllyel, ha nem állítják be magát is harcolni. – Azt talán nem kell. Ha idefelé gond nélkül jöttek, akkor nagy valószínűséggel a visszaúttal sem lesz gond. Legalábbis… Elképzelése szerint. Szép is lenne, ha mögéjük osontak volna a nekromanták, vagy néhány haramia ilyenkor, ezen a helyen, amiről mindenki tudja, jelenleg a legveszélyesebb vidék.
- Vágtában kiváló. Schwarzritter ló végül is... – Mintha próbálná valamilyen szép köntösbe tekerni saját lova dicséretét.
Loreena bólint egyet.
- Jól van. A faluban találkozunk, erre lenne tovább egyenesen, igaz? – száll le hátasáról, és a zsinatelnök paripájához megy. Mozgása furcsán kedves és barátságos – ha a ló helyében lenne, ő bizonyára hátrálna, már csak azért is, mert egyértelműen fel akarják használni valamire. Nem mintha gond lenne, szimplán neki vannak ellenérzései a kedvességgel kapcsolatban.
Közben Esroniel is leszáll, mire a nem túl szelíd jószág felemeli a fejét, pillantásából egyértelműen megállapítható, hogy alsóbbrendűnek tartja a társaságot. Szórakoztató egy állat, nagyjából olyan, mint Voile, csak valószínűleg sokkal harciasabb, és nem olyan, mint a bagoly, aki a legkritikusabb pillanatban hagy faképnél.
- Erre tovább, az erdő végén. Weißwaldnak hívják – felel a zsinatelnök, figyelve Loreenát. - Vigyázzon vele, engem megpróbált megölni annak idején. Ha nem verem meg akkor, nem is fogadna el most se... – meséli, mire Alicia lehajtja a fejét, hogy nem túl szeretett madarával törődjön. Valahogy az események nem kifejezetten érdeklik – amíg nem tartozik rá, addig hidegen hagyja.
- A neve Rémálom, vagy Nightmare, ahogy a sötét tündék hívták valami elf-specifikus legenda alapján... – folytatja, és hallja, ahogy a férfi felül a lovagnő hátasára.
- Biztos benne, hogy ez jó ötlet, zsinatelnök? – érkezik a kérdés az inkvizítortól, mire lopva, érdektelenül pillant fel. Inkább ösztönös ez a mozdulat, mint tudatos. Tekintetét aztán óvatosan Esronielre vezeti, aki határozottan bólogat.
- Maguk is visszahozták már egyszer... - Akkor nem megülhetetlen fenevadról van szó. Ha nekik sikerült, akkor a nő is boldogulni fog, figyelmét így inkább vissza is fordítja saját rakoncátlan állatára.
- Nightmare... Bírd ki velem egy kicsit, oké? - szól a lóhoz tündéül, mire enyhe meglepetéssel pillant fel a másikra. Nem azért, mert megdöbbentené a tény, hogy ismeri a nyelvüket, az végig enyhén érződött az akcentuson, inkább a tény, hogy így beszél. Minek? Talán jobban megértik az ő nyelvüket, mint az emberekét?
A ló ingerülten megcsapja az egyik fülét – láthatóan nem igazán akarja hagyni magát.
- Ne próbálj szót érteni vele, Loreena – szól Reingard. - Vámpír ló, nem hajol meg kedvességre, csak az erősebb parancsára – teszi hozzá, megveregetve saját táltosa nyakát. Alicia legszívesebben szemforgatna – minek ez a nagy ellenállás? Talán a tünde nő nem tud dönteni vagy ennyire befolyásolható?
Igyekszik elnyomni azt a fájdalmas pillantást, azonban ez nem sikerül neki, így inkább még mindig lefelé szegezett tekintettel hallgat, mielőtt valaki megszólná grimaszolását.
- Jól van. Ha nem jövök vissza, tudják, hogy a ló ölt meg. – Talán nevetnie kéne? Valahogy nem sikerült ezt kiváltania belőle.
Léptekre figyel fel, mire ismételten felpillant, így látja, ahogy Loreena a nyereghez sétál, és néhány ügyes mozdulattal felpattan rá, azonnal odaszorítva combjait Nightmare oldalához, ujjaival szorosan tartva a szárat.
- Kívánjanak szerencsét! – fordítja meg a hátast, és bár az állat nem mutat túl nagy hajlandóságot, azért megindul. Megrázza magát párszor, bizonyára tesztelgetve a tünde nőt, és ahogy némileg megelégszik a helyzettel, vágtázni kezd, vissza a táborba.
Egy darabig figyeli a lovagnő és a ló távolodó alakját, és mikor eltűnnek a láthatáron, Esroniel töri meg a kialakuló csendet.
- Jó eséllyel azért sikerült, mert néztem. Remélem, akkor sem veti le, amikor nem látom... – Mulatságosnak hat ez a két mondat, és bár megtalálja bennük a humort, mégsem mosolyodik el tőle. - Kisasszony, tud ködöt kelteni? – fordul Hilde felé, aki megrezdül egy kissé a megszólítástól.
A zsinatelnökre tekint.
- Természetesen, nem jelenthet gondot, bár nem vagyok meggyőzve azzal kapcsolatosan, hogy végig képes leszek fenntartani, így vagy vérre lesz szükségem, vagy csak akkor idézem elő, ha feltétlenül szükséges – magyarázza úgy, mintha teljesen egyértelmű lenne. Az eddigiekhez képest mintha más lenne. Csak nem megbántódott? Szegényke.
- Akkor kellene, amikor elhaladunk az élőholtak mellett... – mondja. - A vérem magam is felajánlanám, de sejtem, hogy rövid távon belehalna sajnos – teszi hozzá, és ez felkelti némileg az érdeklődését. Ha úgy alakul a helyzet, hogy ennek a lánynak vérre legyen szüksége… Azt talán még ki is használhatná. De vajon milyen hatással van egy vámpírra…?
Ó, hogy a zsinatelnök testőre egy vámpír? Kellemes meglepetés, eddig erre nem jött rá, mindenesetre…
… jó lenne tudni, mit okoz az ő vére. Talán ha ezt a lehetőséget kiaknázza a megfelelő fordulatnál, még az hasznára válhat a későbbiek folyamán.
- Egy nekromanta vére, gondolom, túlságosan pocsék a fogyasztáshoz - jegyzi meg, szépen burkolva a kérdését, miközben a nyereg elelején üldögélő bagoly fejét simítja végig.
- Úgysem ajánlaná fel önszántából... – nevet a férfi, mire Alicia arcán kesernyés mosoly szalad végig.
Téved, Esroniel.
Mintha a zsinatelnököt az előítéletei vezetnék. Vagy az eddigi tapasztalatai? Netalán csak az eddigi viselkedéséből erre következtet? Mert ha az utóbbi, akkor nem kis meglepetést fog okozni, ha sor kerül az eseményre. Valamint… ezek szerint meglepően jól játssza a szerepét.
Meglepően jól összeforrt azzal a felvett egyéniséggel, ami nem ő.
- Induljunk, testvérek! El kell érnünk a falut estére!