Nagyküldetés: Szabadság

A hajók halk koppanással ütköznek neki a sziget szélének. Lehorgonyoznak, majd a katonák hol rendezett sorokban, hol csürhe módjára lemasíroznak. Leo még körbetekint a part mentén az árbockosárból, hátha lát valami érdekeset.
- Innen minden tök kihaltnak látszik! – kiabálja.
És valóban, mintha érintetlen lenne a sziget jó ideje, egy hulla nem sok annyi sem tarkítja a part menti sziklákat. A part kavicsos talajú, jó tíz méterrel beljebb jelenik csak meg a föld és az első fűcsomók. Gerard megvárja, amíg a társa odasétál mellé, majd követve a sereget csatlakoznak a katonákhoz, egyre csak valami épületet, vagy barlangot keresve a távolban, bár sok reményük nincs rá, ugyanis a szigetet köd lengi be. A baljós helyszín el is juttatja a bogarat pár katona fülébe, akik menetelés közben egyre csak diskurálnak.
- Nem tetszik ez nekem. Túl nagy a csend... – hallatszik mellőlük az egyik zsoldostól
A csend valóban szokatlannak tűnt úgy, hogy egy egész hadseregen kellett átverekedniük magukat, mire ide jutottak. Egyértelmű, hogy lesből próbálnak majd meg támadni. A kérdés csak az, merről. Amikor épp elérnék a füves részt, kiáltások hangzanak fel és egy oszlófélben lévő kar megragadja Leo lábát a kavicsok közül kinyúlva. Ezzel gyorsan meg is kapják a választ, mégpedig Leo földöntúli, finom úrihölgyeket megszégyenítő meglepődött sikításától.
- Mi a franc ez?!
Gerard odafordította a fejét a hang irányába. Amint megpillantotta a kezet, megszólalt a fejében a vészcsengő.
~ Mi a fenét csinálsz te idióta, miért nem harcolsz már?!
Kardot rántott és megpróbálja beleállítani a kézbe. A zombi ekkor már vállig kint van a kavicsok közül. Amikor a kard beleáll, a húsa füstölögni kezd az élőholt meg üvölteni és másik kezével is a tünde után kap, megpróbálva lerántani.
- Köszöntünk titeket a Kísértet-szigeteken! – szólt egy gúnyos nevetés valahonnan a semmiből.
Leonak időközben sikerült összeszednie magát. Azonnal rámarkol a kardjára és megpróbálja vele lecsapni a zombi fejét. Gerard a másik zombira reagálva fél kézzel elereszti a kardot, majd szabaddá vált tenyerébe megidéz egy sötét dárdát és megpróbálja ledöfni vele az oszladozó dögöt. Nehéz dolga van, mert a háta mögül támadtak rá, így nem is jár sikerrel. Leonak azonban egy csapásból nem sikerül lecsapni a zombi fejét mivel egykezes karddal az nem olyan egyszerű, azonban belevág eléggé hogy az reflexesen a nyakához kapjon, közben rámarkolva Leo kardot tartó kezére.
Mindketten belátják, hogy nem érdemes félvállról venni egy egyszerű zombit sem. Gerard a döfést követően elengedi a dárdát, majd mindkét kezével a kard felé nyúl és megpróbál az élőholtra lesújtani vele. Leo is előveszi a másik pengét, hogy azzal fejezze be a félkész munkát. A démonfiú elég rendesen elszámolta magát, mivel még mindig fenn áll a helyzet hogy háttal áll neki és a rondaság húzza őt lefelé. Leonak azonban sikerül levágni a zombi fejét. Gerard viszont elveszti az egyensúlyát és egy halk puffanással a földre kényszerül.
- Mocskos élőholt, hozzám mertél érni?!
Dühében megidéz egy árnyszablyát, hogy megvághassa vele az élőholtat, amikor az felé nyújtja a mocskos mancsait. Leo eközben nem habozik társa segítségére sietni, hogy feldarabolja a másik zombit is.
Az élőholtat könnyedén miszlikbe is aprítják, azonban tömegesen érkeznek helyettük újak.
- Ennek sosem lesz vége, hamarabb fogunk elfogyni mint ők... - nyögi egy keresztes, miközben kettészeli egy zombi fejét.
A mellettük álló keresztes igazat szólott. A legpraktikusabb módja egy előholt sereg megállítására, hogyha magukat a nekromantákat iktatják ki. Az előholtak irányításához pedig kell egy hely, ahonnan az egész csatateret belátják, például egy magaslat, vagy emelvény. Gerard a horizontot fürkészve próbált bármiféle ehhez hasonlót felfedezni...és azon nyomban meg is pillnatja, hogy az élőholtak mezején túli sziklaemelkedőn egy nő áll.
~ Megvagy, napsugár!
Minél hamarabb oda kell jutniuk! A mellettük lévő keresztes okosabbnak látszott az átlagnál, ha már képes volt ezt a következtetést levonni, ezért aztán Leo odament hozzá, hogy a segítségét kérje.
- Elég, ha csak a hullaidézőket öljük meg. Ott vannak előttünk - mutat a távoli szikla felé - gyorsan át kell törni a vonalukon és lerohanni őket.
- Ha át tudnánk törni már megtettük volna! De te tünde vagy, könnyű léptű, te meg nyikhaj! - néz rájuk - Megpróbálok utat nyitni, siessetek az idéző felé!
- Jellemző - morogta Gerard hangján Lia.
A föld alá rejtőzött seregnek van egy elég nagy hátránya, mégpedig hogy idő, amíg előjönnek a föld alól. Ha elég gyorsan mozognak, és nem kapják el őket, könnyedén átvághatnak rajtuk. El is indulnak hát az idéző felé. Ebben a pillanatban a keresztes kardja lángra lobban, majd egy öt méterig elérő negyedkör szélesség hullámmal támadja az előholtakat, épp egy pillanatnyi rést hagyva nekkik
- Hajrá fiatalok!
Azonnal megragadják a lehetőséget. Lia még indulás előtt nevet egy jót magában, hogy egy hivatásos keresztes adott nekik jókívánságot az útra. Ám anő széreveszi hogy közelednek, szerencsére azonban nem valami jók a reflexei, hezitál, hogy támadjon e, vagy meneküljön.
~ Most Gerard! Ha van valami, amire nem számítanak az az, hogy egy démon segíti a kereszteseket!
A fiú nem is habozik, megidéz egy lángoló dárdát és a nő mellkasának dobja. Ellenfele dühösen kiáltva abbahagyja a koncentrációt, megidéz egy furcsa, forgó csontokból és bizarr fényből álló védelmet hogy hárítsa a dárdát és futásnak ered. Ahogy hátranéztek látták, hogy a zombik élettelenül estek össze és a sereg végre elindult befelé rohamozva.
- Szép volt, kölyök! - biccent elismerően az öreg keresztes, majd a sereg nagy részével együtt elkezd befelé nyomulni.
Győzelem volt? Talán, de az is lehet, hogy egy végzetes hiba. Egy biztos, ha a korábbi nő a nekromanták okosabbjai közül való könnyen rájöhetnek, hogy egy démon is van a sereg katonái közt. Márpedig az nagyon nem lenne jó.
- Köszönöm. - feleli Gerard alázatosan.
Megindulnak, jóideig nem látni újabb ellenséggel, mígnem egy város képe rajzolódik ki a horizonton...legalábbis a romjai. A sereg megáll és felderítőket küldenek előre.
- Elnézést, ha nem akadály én is magukkal tartanék – csapódott hozzá Gerard és Leo az előörshöz – elvégre mégiscsak én volnék a „specialista”.
Megközelítik a várost. Ahogy az várható volt, a nekromanták lesben állva várták őket. Nyilván kifogytak az erősítésből, mert fülüket farkukat behúzva elbarikádozták magukat a romos épületek között. A felderítők azonnal vissza is térnek a táborba, ahol közlik a tényt: a megmaradt nekromanták felkészültek a védekezésre. Némi habozás után meg is született a vezetők döntése, hogy azonnal támadást indítanak, mihelyst megérkezett a sereg többi része is.

Lilith eltűnt.
Csak...úgy feltűnik és letűnik, akár egy csillag az égen. Mint a szerencsecsillagom.
A tábor viszont mozgott, és ahogyan sejtettem, Teophilus is. A parton hajók érkeztek és indultak el, újra és újra megtéve az utat a messzi köd mélyére. Fogalmam sem volt hogy merre tartanak, vagy hogy mi vár rám majd odaát. Csak egyetlen dolog járt a fejemben, átjutni a tengeren...valahogy. Sietős léptekkel indultam meg a sátramhoz, ahol egy tartalék gúnyát tartogattam ilyen esetekre. A sátorba lépve még egyszer végigsimítottam a köpenyem finom anyagán, elbúcsúzva egyúttal a kényelmes és elegáns viseletemtől, egy kevésbé stílusos öltözéket választottam a nagy útra. Az álcázás és beépülés sosem volt az erősségem, hiszen a termetem és a hajszínem is messze kiemelt a legtöbb ember közül. Egy hosszúujjú fehér inget, posztógatyát és fekete mellényt húztam, míg a hosszú hajamat egy fekete kendővel kötöttem hátra. Egy fekete bőrövet vetettem át a vállamon, egyedül a magasszárú barna csizmáimat és az zsebeim tartalmát tartottam meg az előző viseletemből. A sátorból kilépve már csak a hajtincsek befonása és egy kard lopása tartott távol a zsoldosi álcám befejezésétől. A part felé sétálva felkészültem rá, hogy a kényszer kedvéért át kell kelnem a szigetre. Már csak alkalmas hajót kellett talánom hozzá, de egy olyat ami mihamarább útnak indul.
- Bocsáss meg, útba tudnál igazítani a legközelebb kifutó hajóhoz ? Attól tartok, kissé elkavarodtam - szólítottam meg egy katonát az utamon.
- Fut az összes, keressen egyet ami most jön be, várjon öt percet és már meg is találta. - érkezett a sokat segítő válasz. Szerettem volna megköszönni a semmit, de inkább elhagytam a válaszom. Nem volt időm rá. Csak épp annyi, hogy egy dísztelen, egyszerű kardot emeljek ki a katona által rendezgetett halomból, s a háta mögött jót mosolyogva az övembe szúrom. Emlékek rohantak meg, ahogyan a kard markolatára tapintottam. Emlékek Ishatnáról, emlékek Seol városáról, emlék arról a fogadalomról, hogy soha többé nem forgatok kardot senki nevében...most sem szándékoztam másképp tenni.
Ki is szúrtam egy megfelelőnek tűnő, háromárbolcos hajót, amely a mellette álló kis halom felszerlésből ítélve éppen a berakodás végén tartott. Lelassítotam a lépteimet, tekintetem előreszegezve katonákra jellemző viselkedéssel indultam előre, és emelve el egy ládát a sok közül gyorsan hajóra szálltam. Ahogyan azonban a fedélzetre léptem, az első dolog amely szinte szemet szúrt számomra, egy fiatal nő volt, aki a hajó orrában üldögélt. Bőre zöldeskék színben tündökölt, és átázott hajából koralvirágok tűntek ki.
Még sosem láttam hozzá hasonlót, idegen és új volt...mint régen annyi minden. Veronia csodálatos világa még a mai napig is meg tud lepni, megmutatván olyan rejtett csodáit, amelyeket nem láthat meg akárki. A hosszú évek eltelte alatt néha azt hittem, már mindent láttam. Viszont a mai napon valami újat sodort felém az élet. Valami furcsát és ismeretlent.
Óvatosan cipekedek le a hajó raktárába, ahol könnyedén letéve a ládát, felkapszkodok a fedélzetre újfent. Épp csak a fejemet dugom ki, és alaposan emlékezetembe vésem a nő látványát. Jól meg kell jegyeznem, ha le akarom majd írni mit láttam.
- Bocsánat hogy megzavarom hölgyem, de ön kicsoda ? Sosem láttam még ilyen szépséget, mint kegyed...
- Te lemaradtál az első körről, igaz? Kára vagyok, a hajószellem.
- Csodás. - felelem kíváncsian - Sosem láttam még hajószellemet. Miféle szerzet egy hajószellem ? - kérdezem tovább, kissé feljebb húzva magam, a padlóra könyökölve a kezeimbe támaszva a fejem. Érdekelt hogy ki ő, mi ő, miért és hogyan van itt. Sosem találkoztam még hajószellemekkel, és ha jól sejtem, Veronián más se nagyon. A hajószellen színpadiasan felsóhajt.
- Egykor a tengeri alatti nép csodás dámája voltam, de most meg... - alél el, amitől bele is süllyed a hajóba, de aztán újra kiemelkedik. - Nekromanták gonosz céljaikhoz szellemmé tettek és hozzákötöttek a hajóikhoz.
- Jaj, ne ! - ámulok el az arcjátékommal, hozzá hasonlóan színpadiasan szörnyülködve. Egy része igaz is, hiszen gyászos történet húzódhat meg a vidám természet között. Általában azok viselkednek ilyen felelőtlenül, akik eleget veszítettek ahhoz, hogy megtehessék. - Ezek a szörnyetegek aztán nem ismernek határokat...van bármi, amit tehetek önért ? Egy bűvésztrükkhöz mit szól ? Egy dal esetleg ? Netán némi álesés, bukfenc és kézenállás, labdazsonglőrködés ? A jókedv határtalan, már ha kedveli a mókázást...
- Az én lelkem szomorúságát nincs móka, amely elmulasztja. - törli meg a szemeit, amelyben még csak könnyek színét sem látom. Könnyek nélküli fájdalom...kínzóbb látvány minden keserves sírásnál.
- Sajnálom. - válaszolom őszintén. Úgy szeretnék tenni valamit, valamit amitől nevetne. Legalább mosolyogna...vagy csak jó kedvre derülne. - Csak szerettem volna vidámnak látni...viszont a tenger biztosan szép. Még sosem voltam a távoli vizeken. - tűnődöm el, terelve a témát. - Bár ma sem a tenger csodálatáért vagyok itt.
- Akkor miért vagy itt? - kérdezi kissé félredöntött fejjel.
- Egyharmadrészt kíváncsiságból, kétharmadrészt parancsra. - sóhajtok nagyot, és kifújok egy tincset az arcomból - Mert valami kell valakinek, de az már másvalakié. De valakit ez nem érdekli, ezért megbízott mégvalakit, aki megbízott engem, hogy hozzam el a valamit másvalakitől valakinek. Bonyolult ügy... - koppan a fejem reménytelenül a hajópadlón - ...és még mindig nem értem hogy én miért vállaltam el. - motyogom a hajkötegeből tompán.
- Hát sok sikert a bonyolult ügyhöz. Én odaviszlek titeket a szigetre, mert ez az egyetlen, amit tehetek - ripacskodik újra a nő.
- Lenyűgöző. - hízelgek neki egy picit, kilesve a hajam közül csak az egyik szememmel, éberen figyelve a reakcióit. - Magad is tudsz utazni ?
- Tudok, de nehéz. Folyamatosan igazgatnom kell magam, vezetőkkel könnyebb.
- Tehát nem... - ejtek meg egy halk megjegyzést, játékos piszkálódásként - Hány vezetőre van szükséged ?
- Attól függ milyen ügyesek. Lehet egy, lehet tíz is kevés. Ti is épp csak elboldogultok ennyien.
- Mikor indulunk ? - húzom fel magam a fedélzetre, ám ekkor veszem észre, hogy már elhagytuk a partot. - Azt hiszem hogy elkéstem a kérdéssel. - nevetek magamon jóízűen - Ügyes vagy, még csak észre se vettem hogy vízre száltunk... - állok fel, és a körülnézek, hátha meglátom Teophilus hajóját.
- Először nem nehéz. Majd két perc múlva. Talán három... - mosolyodik el a nő csalafintán, és lassan érezni kezdem ahogy a hajó folyamatos himbálózása felkavarja a gyomromat.
- Igen, már értem. - szólalok meg csendesen, majd egyenes léptekkel, méltóságteljesen a hajó széléhez sétálok. Kihúzva magam még letekintek a hatalmas víztömegre, majd megkapaszkodom a korlátban. - Ne haragudj érte.
Vagy tíz percen át tálalom ki a tengerbe a reggelimet és az ebédemet karöltve. Talán nem volt jó ötlet sajt...kellett volna hozzá némi körítés. Kenyér vagy sonka. De már ennek úgyis mindegy. Talán még két szelet sajt van a zsebemben, talán megmenti a hátsómat ha Lilith kisasszony bepipul...mindig megfogadom azok tanácsát, akik hajlamosak és képesek hosszában kettétépni az embert. A démontábornokok pedig pontosan ilyenek. Minden tábornok esetében a legrosszabból indulok ki, mint Ishatnából, vagy anyámból, noha voltak náluk is rémisztőbb lények akik keresztezték az utamat a régmúlt idők során...mint Ő.
[2017.01.11. 21:49:12] Darr: amikor pedig beértek a ködbe alakokat látsz kibontakozni, de a főárbocon felragyogó rúnából zöld fénykör szalad ki és mintha egy pajzsot vonna körétek
- Nem pont így képzeltem el a 'szépséges' tengert. - szólalok meg kissé megrázottan a tortúra után, és a szigeteket körbeölelő ködöt figyelem. Olyasbá tűnik, mintha alakok bontakoznának ki onnan szinte kedvem támad formálni, alakítani a ködöt, alakokat és ábrákat rajzolni belőle, történetet szőni és színjátékot játszani...de nem most van ennek az ideje. A főárbolcon egy rúnakör ragyog fel, zöld fényével körbeölelve minket, mintha pajzsként állna ellen a köd lényeinek. Vajon azok mifélék lehetnek ? Elveszett lelkek aki a tengerbe vesztek ? Nyugalmukból felzavart lények, akiket a nekromanták szörnyűséges tettei indítottak útnak a semmibe ?
- Ez nem a gyönyörű tenger, a Kísértet szigetekre tartunk és nemsokára odaérünk, szóval szedelőzködj! - lép mellém egy jó kiállású férfi, talpig páncélban. Valószínűleg a hajón utazó egység parancsnoka lehet.
- Értettem. - sóhajtok egy nehezet, majd a gyomromat fogva kiegyenesedem és a férfira nézek. - Csak érjünk partot végre...
- Maga honnan jött? - kérdezősködik.
- Eichenschild... - kezdek bele, de hirtelen a mutatóujjammat felmutatva belerókázom újra a vízbe - ...uram. A családom onnan származik, de rég elköltöztünk onnan, már ha erre kíváncsi. - tisztelgek és játszom a féleszű zsoldost. Mi más is lehetne az én szerepem ?
- Nem így értettem, katona. Melyik szakasztól? - kérdezősködik tovább.
- A hatvankilencesektől, uram. - dobom be jobb híján a régi démon háborús egységem nevét.
- Maga valami zsoldos? Sose hallottam még ezt a nevet. - ráncolja össze a szemöldökét a férfi.
- Igen, zsoldos vagyok. Az egységemet a nekromanták elleni harchoz bérelték fel, és a legutolsó kapott parancsomhoz igazodva tartottam most önökkel. - adom a kitalált karakterem alapjait.
- Áh, világos. Ameddig nem minket kaszabol nekem aztán mindegy. - von vállat, majd magamra hagy. - Készülődjetek kikötéshez!
- Kára. - lépek a hajószellem mellé, és a part felé tekintek - Remélem még találkozunk. Egy élmény volt kegyeddel megismerkedni.
- Talán igen, talán nem! - dől végig az orrdíszen hetykén, míg én magamban jót mosolygok rajta. Bohókás és színpadias, őt biztosan meg fogom még keresni ha mindennek vége. Talán egy jót beszélgethetnénk, és biztos érdekes történeteket ismerünk mindketten...ha egyszer tengerre szállok, azt hiszem Ő lenne a legjobb társ, akit magammal vihetnék.
A hajó lassan megközelíti a partot, ahol már látom is a történéseket. Csata zajlik, a háború fogaskereke itt zakatol a közelemben. Emlékek rohanják meg az elmém, képek villannak fel a régmúltból...a felperzselt földek, véráztatta csatamezők, a haldoklók nyögései és a falánkságdémonok álkapcsainak csattogásai, ahogyan a csata után maradt holttesteken csámcsognak...a lángoló Eichenchield látványa, és a vak düh, amely a fajtámat kergette bele egy öngyilkos hadjáratba. Ezeket sosem leszek képes elfeledni. Annyi minden van, amire emlékszem pedig jobb lenne elfeledni. Örökre. A csatatér felől áramló vérszag és az égett tetemek bűze még a hajóról is jól érezhető...a háború sosem változik.
Ahogyan partra lépek, magamban búcsút veszek Kárától. Ideje a saját dolgommal törődni. Egy táborszerűséget pillantok meg a közelben, ahogy a hőn áhított Teophilus püspök sápadfehér arca mintegy megváltáshoz hasonló érzésként üdvözöl. Jó érzés látni az arcára kiülő ijedtséget, mely kétségkívül gyanítja hogy sikerrel ment a zsarolási kísérletem. Szörnyű alaknak érzem magam, hogy mással végeztettem el a piszkos munkát. Ez egészen...démoni érzés.
- Nem érdekel hogy mi van a nekromantákkal, találják meg! - ordítja egy jó tíz méterrel arrébb álló felderítőnek.
- Tyű... - pislogok nagyot, majd egy pofont keverek le magamnak - Szégyeld magad te szenilis öreg csont, talán mégis sikerült a terved. - mormogom magamnak, és az apáca keresésére indulok. A kavarodás hatalmas, és a parton még csak nyoma sem látszik a nőnek, azonban sikerül megpillantanom néhány apácát, akik a sziget belseje felé tartanak. A nyomukba szegődök, és egy rövid idő után meg is pillantom az általam vágyott nőszemélyt. Marianne nővért...aki eszeveszetten rohan a seregtől távol, a sziget sziklás partjaitől beljebb. Láthatólag senkit sem érdekelt egy magányos, valószínűleg háborútól megzavarodott nő. Minden bizonnyal mindenki azzal van elfoglalva, hogy vérbe fojtsa a nekromantákat.
Itt az idő, hogy én is munkába álljak, hiszen eddig nem sokat tettem. Azt hiszem a jutalmam elmarad ezért a semmittevésért. De azért Lilith kedvéért jó lenne ha végrehajtanám a parancsokat. Neki nem szeretnék csalódást okozni. Nagy iramban indulok felé, sprintbe vágva a szexi testem, és nem is kell sok idő hogy utolérjem a nőt. Ám futásom zaja felriasztja a figyelmét, és megfordulva a kezét feltartva hangos sikításba kezd.
- Ne érj hozzám! Nem fogom odaadni! Sem neked, sem Teophilusnak, sem SENKINEK!!

* Feje még zsibbadt egy kissé a zúgástól, amit az előbbi izgalom okozott. Lassan, súlyosakat lélegezve döntötte sajgó hátát a fának. A boszorkánypörölyt kémlelte, ahogy az a nekromanta után figyelt a távolba. Fel nem tudta fogni, hogy mit is érezhetett most, ám valahogy semelyik porcikája sem kívánta azt, hogy megtörje a kellemetlen csendet, így csak halkan nyelt egyet, s tovább dörzsölte a szivárogva vérző vágást. Patadobogás. Hát mégis létezett csoda, két felderítő lovagolt oda elébük, amire is fellélegezve válaszolt szavukra.
- Dicsértessék! Maguk az előretolt csapatban voltak, igaz? Hol vannak a többiek?
- Dicsértessék!  
* A Pörölyre pillantott, figyelve annak hűvös tekintetét bölcsebbnek érezte talán nem átvenni a beszéd jogát tőle, mégiscsak ő volt kettejük között, akinek több tapasztalata volt az ilyesmiben, s egyébként is, fene fáradt volt.
- Előrementek.
- És von Himmelreich?
- Nem láttuk.
* Pillanatra talán meg is dermedt ahogy hallotta a kimondott nevet, kezeit keresztezve nézett az inkvizítorra, reménykedve abban, hogy annak nem volt tervében ne adj Isten közölni a katonákkal, hogy a hallottak szerint a zsinatelnök elhalálozott.
- Előre ment ő is.
- Értem. mondja, majd a tábor felé int Sixtus nagyúr szeretné, ha jelentenének neki.
* Toldotta meg végül maga is a dolgot, miközben halkan, kimondatlanul is fellélegzett. Fejét sután fordította a másikra, majd bólintott, hogy induljanak. A bérelt ló szerencsére nem volt különösebben messze, egészen megkedvelte már ennyi idő alatt is, s gyengéden végigsimította annak sörényét, aminek is utána lassan felmászott a nyeregbe, figyelve arra, hogy ne nagyon bántsa a sebeit. Fáradt volt egy picit... Vérre lett volna szüksége, talán ki kellett volna használnia a lehetőséges arra, hogy a két nekromantából táplálkozzon, de valahogy a Pöröly puszta jelenléte is arra ösztökélte, hogy megmutathassa neki mennyire is nem szörnyetegek a vámpírok, így nem cselekedhetett eképp... Megindultak mindketten, követve a két felderítőt. Egy ideig csak a paták kopogtak halk léptetésükben, ám végül a csöndet az inkvizítor törte meg egy kósza kérdéssel, melyet a két férfihoz intézett.
- Mi hír a seregből?
- Jól haladunk. Egyelőre csak annyit tudunk, amit Loreena kisasszony mondott. De akkor maguk talán ennyit sem.
- Nem * Rázta meg fejét egy kissé az inkvizítor * - Egészen le vagyunk maradva.
- Nos, én nem mondhatok túl sokat a dolgokról, de majd Őszentsége felvilágosítja magukat.
* Egykedvűen bólintott a futár szavára, majd figyelte a szürkészöldes erdőt, ami abszolút jellegtelenül simult bele a tájba. Most már, hogy sikerült kicsit megnyugodnia az adrenalin elmúlása óta, a seb tagadhatatlanul fájt, s indokolttá tett egy látogatást az Ispotályoshoz.

* Nem kellett nagyon sokat utazni, egészen hamar elérték a frissen felállított tábort, azon belül pedig a pápa személyes sátrát is. Takaros volt, mégis olyasmi, ami eléggé egyértelműen hirdette a benne lévő alak pozícióját, mérete és színe is kitűnt a seregként felsorakozó kis csúcsos építményekből. Belülről sem volt kevésbé impozáns a hely, földjét kellemes szőnyeg borította, olyanfajta, melyen szívesen elheveredett volna, hogy háta akkorát roppanjon, mint ahogyan az megvan írva a nagykönyvben. Bent asztal, mögötte a karosszékben egy öregecske, ám véletlenül sem vén férfi, maga Sixtus. Tiszteletreméltó férfi volt, tekintélyt és becsületet sugárzott puszta jelenléte, s talán egy kicsit emlékeztette von Himmelreichra céltudatos, lágy tekintete... Mégis más volt, más, mint ahogy egy érme másik oldalán lévő rész. Fejét dacosan hajtotta meg egy kissé az ellenség vezére előtt, majd hangosan és elégedetten megszólalt.
- Áldás, békesség!
* Pillanatnyi ideje se volt megfigyelni a pápa reakcióját, szinte érezte, ahogy bőrét felsértve feszült testéhez az inkvizítor tekintete, mélyebbre döfve, mint korábban a csontváz a kardját. Rámosolyodott halványan a férfira, olyan kimutatás nélküli pimaszsággal, amire csakis a fiatalság volt képes bánni.
- Hogy mondtad?
- Békesség, Hilde kisasszony. Nyugodjon meg, Institoris testvér, a formalitások mellékesek most.
* Elégedetten húzta ki magát a Pöröly halk szuszogására, úgy érezte magát, mint aki most vette el atyja elől az utolsó szelet sonkát, s még meg is úszta azt pofon nélkül. Emellett csöppet mégis meglepődött, különösen attól, hogy a tekintetés úr név szerint ismerte. Ez vajon minek köszönhette? Akárhogyan is, páncélja mögül papírt vett elő, a térképet óvatosa ott hagyva, de a jelentéseket egy gyors előrelépés után lehelyezve az asztalra a férfi elé. Az felvette a papírt, átfutotta kissé, majd úgy másfél perc múlva egy sóhajtással ismét visszatette oda.
- Úgy néz ki elkéstünk. Túl nagy vizet zavart valaki, ami megriasztotta őket. Bár csak tudnánk, hogy mire utal a térképen említett hely... * Kicsit megállt a pápa, majd folytatta a beszédet * - Milyen volt a küldetésük?
* Szemei Katherra szaladtak, nem is igazán lehetett kérdéses, hogy a nekromanta okozhatta a nagy zavart, amiről szó volt. Az is megfordult a fejében, hogy netalán szóba hozhatta volna Harkonen nagyurat, mint érdekes jelenséget, de úgy érezte legalább ennyi titoktartással tartozott a férfinak azért cserében, hogy nem közölte a felderítőkkel, hogy mit hallott a zsinatelnökről.
- Rövid volt és kellemetlen. A nekromanták különös népek.
- Semmi különösebben szokatlan nem történt, ellenben a Nekromanták aggasztó dolgokról beszéltek...
- Milyen dolgok ezek, Hilde kisasszony?
* Nyelt egy nagyot, mielőtt válaszolt volna, majd utána egy keserű sóhajt kíséretében válaszra nyitotta a száját a zsinatelnök vélhető sorsával kapcsolatosan. Továbbra sem volt meggyőzve arról, hogy mi is történt igazából, de a puszta lehetőség is eléggé szomorító volt ahhoz, hogy csak úgy gondolni akart volna rá.
- Halála előtt a nekromanták hátvédje * Közömbösen a Pörölyre tekintett, majd vissza a Pápára * - furcsa hírekről beszélt, miszerint a Zsinatelnök elhalálozott. Nem kezelném biztos információnak ezt, lehet csak a sereg megfélemlítése miatt szúrták utolsó szálkaként lábunkba, de mégis aggasztó dolog...
- Ez valóban elhangzott * Nem igazán tudta, hogy mit is kívánt átadni a biccentés vagy a mondanivaló, de azért valamiért egy pillanatra úgy érezte, mintha majdnem vigasztalni próbálta volna a férfi * - Azt azonban mind tudjuk, mennyire megbízhatatlanok a holtmágusok.
* A pápa megfordult, majd az asztal alól óvatosan rejtett pajzsot halászott elő: Ezüstét és szikrázót, hatalmasat és erőset. Ismerte jól a pajzsot, egyértelműen von Himmelreichoz tartozott a tárgy.
- A halálban kételkedem. De az biztos, hogy eltűnt.
* Kurtán bólintott csak, nem nagyon tudott mit fűzni az esethez. Eltűnt, ha meg nem is halt. Nem nagyon tudott mit mondani. Közölte volna a pápával, hogy kerítsék elő? Hogy találják meg akár a földnek a mélyéről is? Persze... Csodás ötlet lett volna. Nem tudott mit mondani... Nem.
- Ezt mégsem kéne tudnia a seregnek, félek, befolyásolná a déli katonák harckészségét, ki tudja, miféle csata vár még ránk a Nekromanták végelkeseredésének hála.
- Északon ki tudja?
- Nagyon kevesen. Csak akik közvetlen befolyásosak, vagy elég megbízhatóak. Illetve Loreena kisasszony, ugyanis ő hozta a híreket, meg a pajzsot.
* A Pöröly szemöldöke jól láthatóan felszaladt a név hallatára, már a reggeli találkozónál is látta a bolond is, hogy jól ismerték egymást, ám fogalma sem volt, hogy igazából miféle kapcsolatot ápolt a két igen befolyásos személy egymással.
- Loreena személyesen? Ezek szerint jól van.
- Igen, jól. Maga már bőven túltett azon, amit kértem, szóval meglátogathatja, ha szeretné. Maga is mehet, ahová szeretne, Hilde kisasszony. A sziget ostroma holnap lesz, de nem kötelezem magukat, hogy vegyenek részt rajta.
- Köszönöm. Ha esetleg mégis szolgálatára lehetnék valahogy, mindenképpen eleget szándékszom tenni a feladataimnak.
* Meghajolt egy kicsit, téve két lépést hátra, majd még utoljára rápillantott a pápára, elengedve füle mellett azt, amiről éppen a pöröllyel beszéltek. Ilyen volt hát a legfőbb ellenségük, semmi kedvem sem volt arra, hogy bántsa... Olyan békés, olyan nyugodt embernek tűnt, aki mintha mindig tudta volna azt, hogy mit kívánt a kialakult helyzet: Szilárd és komor szavakat, esetleg csitítót békét hirdető jobbot. Igazi Keresztény ember volt. Tétován állt meg a sátor előtt, elindulhatott volna tovább, de valahogy úgy érezte, hogy váltania kellett legalább egy búcsúszót a Boszorkánypöröllyel. Szörnyű ember volt, lisztbe kevert fűrészpor... De valahogy mégsem tudta olyan szenvedélyesen utálni most, mint ezek előtt. Legszívesebben kivérezve látta volna valahol egy hordó felett, de ha mást nem, azt igenis kívánta, hogy ne szenvedjen túl sokat. Haljon meg gyorsan. Talán csak egy pillanatra kellett kelletlenül álldogálnia a lándzsáját szorongatva, a férfi ki is lépett, biccentve. Fejét úgy fordította oda, mintha nem számított volna annak érkeztére, bólintott egyet, majd válaszként szajkózta a másik nevét.
- Nebelturm.
- Boszorkánypöröly.  
* Most már elégedetten érezte magát, egyetlen szóval többet beszéltek, mint amit mondani akart volna, s ezt valószínűleg a másik is érezte. Lépett is volna talán el, ám megtorpant egy pillanatra, s egy közömbös szuszogás után vértje alá nyúlt, egy tőrt elővéve onnan, s a pengénél fogva Kather felé tartotta azt, jellegtelen, kiolvashatatlan arckifejezéssel.
- Tartsd meg, remélem nem találkozunk többet.
-Köszönöm.

* Még élénken lángolt lelkében Katherrel való találkozásának emléke, legenda volt a férfi a maga módján, ha lehet, itt Délen inkább rémlegenda. Furcsa volt egy mesebeli szörnnyel találkozni, az illúzió makacsul omlott le a misztifikált figuráról, most már ő is csak egy ember volt a sok közül. Rökönyödve lépkedett végig a táboron, keresve, hogy merre lelhette a templomosokat. Nem volt furcsa a döntés, mégis őket ismerte a legjobba a déli seregből, társaságukban érezte a legjobban magát. Szerencsére relatíve kevés keresgéléssel eltalált a részükhöz, a vakítókép ponyvák nem csalták meg a sereget. Nem nagyon látott tiszteket sehol, hiába kereste von Schneider mogorva arcát, Schmitt széles mosolyát... Lényegében senki igazán ismerős sem akadt, egy magányosan ülő templomos kivételével, kinek fancsaliságát ezer közül is megismerte volna. Von Heimsroth jó ember volt, közel sem kedvelt, igaz, ám ő maga mégse találta okát annak, hogy miért ne kedvelje. Leemelt egy tömlő bort valahonnét, nem foglalkozva azzal, hogy ki lehetett a gazdája, majd átsétált hozzá, köszöntve azt egy halvány mosollyal.
- Von Heimsroth, úgy látom nagy a vigadás.
- Az lenne, von Nebeturm, de látszatvigadás csak, ami most megy... Itt volt von Himmelreich, de nem volt rajta a pajzsa. Valami gyanús.
* Elhúzta száját, s egy halvány, bátorít mosolyt engedett arcára, amely nem lehetett túlzottan nagy hatással a másikra. Sosem hazudott jól, de ha más nem, akkor legalább látszott, hogy foglalkozott a foglalkozott, hogy egyáltalán próbálkozott. 
- Beszéltem von Himmelreichal korábban, az áldott ezüst elárulja a helyét a Nekromanták előtt, nem hordozta magával a pajzsot, mert nem kívánta tudtára juttatni a halálpapoknak, merre is jár.
* Levette a kulacsról a dugót, majd pár mélyet kortyolt belőle. Kellemesen átnedvesítette végre a torkát az ital, úgy érezte, mintha egy napja nem ivott volna. Miután végzett, odatolta azt a férfinak, aki elvette, s belekortyolt, maszkját sem levéve. Talán nevetett volna ha másol lettek volna, de most csak egy keserű mosoly tellett tőle.
- Maga tudja a legjobban, hogy sehol nincsenek nekromanták a környéken.
- Most már. Az utolsó párat vagy két fertályórája öltük meg a hátvédben a Boszorkánypöröllyel... MI folyik a vezetőségben?
- Von Himmelreich összehívta az összes fejest, aki a környéken van. Valamit meg kell beszélniük.
- Hmmm, valóban...? * Fejét elfordította a templomostól, majd a sátorra tekintett * - Jó szerencsét, von Heimsroth, meglátogatom azokat a fejeseket.
* A templomos kurtán bólintott, nem igazán tudott semmit kivenni arcából, elvégre mögötte csakis a feltérképezetlen semmi terpeszkedett pont egy képnyi területen. Voltak róla susmusok, hogy von Heimsroth valójában vámpír volt, arról is, hogy egy szörnyszülött. Egyik bolondságnak sem hitt igazán, pusztán csak szégyellősnek tartotta őt.
- Aztán csak óvatosan!
* Bólintott még egyet a férfinak, majd egy közeli hordó vízhez lépett, merve egy tenyérnyit belőle, megmosva vele azt a sebet amit a csontváz kardja okozott vértje mellett. Megtapogatta csöppet, sajgott, zsibbadt. Mindenképpen látnia kellett ezzel egy ispotályt. Amikor végzett a seb kimosásával, odalépett a sátor előtt álló két férfihoz, s kihúzta magát, halkan, de érthetően megszólalva.
- Hellenburg Védelmezője kéri, hogy engedjék be.
* Szerencsére nem ütközött semmi akadályba beengedése, terebélyes tárgyalóasztallal és székekkel teli terembe került, ahol vagy két tucat katona volt. Nem akarta felhívni magára a figyelmet, meghajolt kissé, majd megtámaszkodott a teremben hagyott egyik búzával teli hordón, ami a sátor egyik merevítője mellett állt. A beszélgetés tovább zajlott, mindenféle dolog szóba került, például a nekromanták tervei, von Himmelreich eltűnése, ennek következményei, s a jövőbeli tervek ennek eszközölésére. Időnként végignézett a résztvevőkön, ott volt a Ghoul akivel régen találkozott már a halottmezei csatán, s a mestere is, Karl, akit bár nem ismert személyesen, tekintélyes embernek számított Hellenburgban, ha igaz, nem különösebben kedveltnek. Picit talán el is bambult, ahogy végül őt célzó szavakat hallott az idősödő férfi szájából. Közömbösen, lassan rázta meg a fejét reakciónként. 
- Hilde kisasszony, maga közelebb volt a dologhoz, hogyan történt?
- Frau Loreena tudna mesélni erről, jómagam a nekromanták hátvédével foglalkoztam. *Elhallgatott egy pillanatra, s egy összehajtott papírt húzott elő A terveket ugyan odaadta a pápának, de ezt magánál tartotta * - Az egyik halott nekromanta egy furcsa térképet hordott magánál, ismeretlen földrészekkel, melyeket még nem láttam.
* Ahogy előkerült a papír, letette azt az asztalra, s az egyik vezető kihajtotta a sárguló pergament, szinte egyöntetű hördülést idézve soraikból. Nem kis rémületet keltett benne az egész jelent, ám végül nem hagyta, hogy ez kiüljön arcára.
- Hilde kisasszony, mi a rangja?
- Nincs rangom... De Hellenburg egyik védelmezője vagyok .
- Mostantól tizedes. * Állt fel, s szólalt meg egy megtermett alak, aki valószínűleg valamilyen komoly rangban lehetett. Így első ránézésre még talán Oswaldnál is méretesebbnek tűnt, ami aztán igen furcsa dolog volt * - Az információ, amit hozott, felbecsülhetetlen. Lehet, hogy az északiak talán hamarabb kezdenek majd hajózni, de a déli sivatag térképe, rajta a nekromanták pontos helyzetével a miénk. Kiváló munka, Esroniel is büszke lenne magára.
- Mélységesen köszönöm a megtiszteltetést. * Jegyezte meg, miközben kissé meghajtotta fejét az úr felé*  - Csak ennyivel szolgálhattam. Tehetek valamit még Délért?
* Sok dologra fel volt készülve, de arra nem igazán, hogy netalán ma kezdené el megmászni a szamárlétrát... Lényegében nem is nagyon érdekelte a rang, inkább csak az elismerés, amiben részesült. Mit értett ő egyáltalán a vezetéshez? Ki követte volna egyáltalán? Senki. A válasz az volt, hogy senki.
- Maga megszokott látvány volt a zsinatelnök körül, szóval szeretném, ha a holnapi ütközetben Rishkal mellett lenne, és védené a hátát.
- Igen nagy megtiszteltetés a lehetőség, ámbátor nem vagyok egészen meggyőződve afelől, hogy Rishkal úr ki is.
* Karl a ghoul felé intett, így máris érthetőbb volt számára az egész képlet. Picit figyelte a férfit, szakasztott mása volt Esronielnek, s bárkit átvert volna az álca, talán azokat kivéve, akik a legjobban ismerték. Meg tudta volna különböztetni a zsinatelnöktől? Nem. Érezte, hogy valami fura volt vele? Nagyon is. Ettől függetlenül röviden bólintott a ghoulnak, aki viszonozta a gesztust.
- Ha beleegyezik, akkor örülünk, hogy mindig ilyen készségesen szolgál minket. Egy páncélos férfi, aki ránézésre is démon megszólal
- Én pedig örülök, hogy maga is képes látni az együttműködés lehetőségét a fajok között.
* A második hang egy démontól érkezik, így belegondolva észre sem vette, hogy az itt volt, pedig érezhette volna jelenlétét. Volt még mit gyakorolnia a démonérzékelés terén, de végül is relatívan új volt ebben, még a mesterség tanulására is csak azért kapott lehetőséget, mert ott lakott a parókián. Normális esetben nem sok kívülállónak engedik ezt meg.
- Természetesen, ismételten megtiszteltetésnek tartom az ajánlatot. 
* Figyelte még pár pillanatig a csapatot, majd miután azok bólintottak neki, hogy távozhat, meghajolt és kilépett. Sajnálkozva tekintett végig a seben az oldalán, majd egy sóhajtás után megindult, hogy felkeressen egy gyógyítót. Pokoli egy nap volt ez, ha végez az ispotályban egészen biztos, hogy elheveredik egy tömlő bor társaságában, s másnapig alszik... De előtte megkeresi Kohlet.

Nos akkor utolsó kör, kedves egybegyűltek, Oswald majd egyben megírja az előzővel. Lehet minket zargatni skypeon, február 8-án szeretnénk Niellel zárni így igyekezzetek tartani magatokat ehhez már erre az egy körre. Ha valakinek még sem megy hajlandóak vagyunk tárgyalni, esetleg úgy is ha a lógós illetők élményben fejezik be az utolsó kört és a szokásos jutalom helyett a küldi jutalmát kapják meg érte. Hajrá, rohamra vitézek!

Ahogy leérek a toronyból azt veszem észre hogy a nekromanták fejvesztve rohangálnak és sebtében idéznek mindent, ami a kezük ügyébe kerül, mint akik igen csak pánikba kerültek.
Ezen alaposan meglepődök, hogy mi történik az utcán közel és távol, hiszen alig bírok elhúzódni a fal mellé, mikor elcsörtet mellettem egy csapat csontváz, de mindenhol hasonlóak rohangálnak, zombikkal, kísértetekkel, meg isten tudja milyen idézettekkel keveredve.
Legszívesebben megragadnék egy ideges és izgatott nekromantát a sok közül, hogy kikérdezzem, de félek az álcám nem tart ki örökké.
De aztán nem is kell sokat agyalnom mi lehet a felbolydulás oka, mert nagyon jellegzetes hangja van támadó, rohamozó seregnek.......
Bár elég kényes helyzetben vagyok, azért mégis mosoly tűnik fel az arcomon, hiszen így jóval kevesebb figyelem jut befelé és akár ezt ki is használhatom. Talán több kárt tudok tenni belülről, mint eddig gondoltam, csak alkalom kell hozzá......
Talán szólnom kéne Serena-nak is? Nem, majdnem megölt, majd ha lejön észreveszi, hogy megváltozott a helyzet.
Megpróbálok úgy helyezkedni, hogy ne legyek útban, aztán elkapom az előttem elrohanó egyik halottakkal játszadozó köpenyét.
- A Vénasszony azt üzeni, hogy meneküljetek az Apostol eltűnt, talán elfogták, nincs értelme a harcnak. - mondom a lehető legkétségbeesettebb hangon, amit ki tudok hozni magamból.
- A Vénasszony hülye, szerinte ha lenne hová nem menekülnénk? - tépi ki magát a szorításból a delikvens.
- Szerintem nem hülye! – rázom meg a fejem. - Ő már azt tervezi, hogy megadja magát, van valami titkos kijárata itt benn. - intek a torony ajtaja felé. - Titeket meg itt hagy prédának. Kihallgattam. - suttogtam, mint aki valami titkot mond el neki.
- Te bolond vagy? Titkos kijárat? Több éve élünk ezen a nyamvadt helyen. - hirtelen szembefordul velem és összehúzott szemekkel néz végig. - Téged viszont eddig nem láttalak itt!
- Na és? Hányszor jártad be a helyet odabenn? – ellenkezek vele. - És na látod? Én vagyok a bizonyíték, hogy van titkos kijárat, én is azon jöttem! - vágtam rá, ahogy szorongatni kezdett és gyanakodva kérdezett. - Hírhozó vagyok.
Nem adtam fel, de ha nagyon erősködik, még mindig készen állok elvágni a nyakát.
- Szerintem meg kém vagy! – vágja rá határozottabban, mint vártam.
~ Vajon miért nem hisz nekem soha senki! ~
- Hogy lennék kém? Szerinted, hogy jutottam volna be a kapun? - igyekeztem még az időt húzni.
De aztán látom, ahogy az arcának a fele hirtelen rohad el, egy számomra már ismerős jelenség ez: a Korrupció, és akkor már tudtam, hogy veszett fejsze nyele a társalgás erőltetése.
Azért megpróbáltam legalább belökni, vagy berántani a torony kapujába, hogy a többiek ne lássák, de már suhintottam is a nyaka felé megbűvölt kardommal, nem várva meg, míg teljesen átváltozik.
Láthatóan számított erre, ugyanis gyorsan villan meg a kardja és állja útját a pengémnek.
- Szerinted ilyen könnyű lesz, te alattomos kis féreg.
Nem mondom, hogy váratlanul ért, hogy védte a csapásomat, de jobban örültem volna, ha minél előbb végzek vele. Egyrészt most, hogy átváltozott nehezebb falat lesz, másrészt bármikor megláthatnak a többiek.
- Nem, de egy próbának nem volt rossz. – húzom el a szám.
Nem tudom még mit tartogathat a tarsolyában, nem tűnik tapasztalatlannak a fegyveres harcban, ezért gyorsan visszarántom a pengémet alapállásba és várom, hogy ő mit lép.
- Most nem érek rá veled foglalkozni! - hörgi, valószínűleg a képesség mellékhatásaként, majd kardját előre szegezve felém rohan, váratlan sebességgel és megkísérel felszúrni, mint bika az áldozatát.
Tudom, hogy valószínűleg képtelen lennék megállítani a rohamát, ezért a saját lendületét próbálom felhasználni saját maga ellen, mikor erősen félre ütöm baloldalra a kardját és közben jobbra perdülök ki előle, aztán ahogy elrohan mellettem és a tarkója védtelen marad, akkor teljes erőből lesújthatok rá.
- Pedig kénytelen leszel! – kiáltom a csapással együtt.
Átváltozás ide vagy oda, ez nem segít most rajta, hiszen még egy ilyen szörny sem szereti a csigolyák közé döfött pengét, így a férfi egy rángással el is terül a földön.
Biztos, ami biztos, ahogy kiterül, azonnal fölé ugrom és  időt nem kímélve addig csapkodom a nyakát, míg le nem vágom a fejét, nem bízva a véletlenre, hogy még a végén feléled vagy valami hasonló.
- Hát ez nem úgy ment, ahogy szerettem volna. Ezek szerint a dezinformálás nem jön be, marad a lesből támadás. - fintorodom el.
Felnézek, hogy keressek egy következő áldozatot.
- Got mit uns!
Az ordításra, úgy ahogy vagyok vértől csöpögő karddal fordulok meg és kimeredt szemekkel nézek a felém trappoló templomos lovagra eléggé értetlenül, hogy mit akar.
Azt veszem észre, hogy míg el voltam foglalva a trancsírozással, az első csatasor már ott jár a jóformán az orrom előtt, szinte szó szerint, ha figyelembe veszem a közeledő veszedelmet.
Szerencsére a halál megcsapó szele az agyműködésemet is felserkenti, így időben kapcsolok és bár azon nem segíthetek, hogy tiszta vér vagyok, de a „mű” csápot kirántom a ruhaujjamból és meglengetve a protestáns felé látványosan eldobom.
- Én is veletek vagyok!
Persze felkészültem, hogy ha ez nem használ, akkor inkább igyekszem elhátrálni, amíg felfogja miről beszélek, mint, hogy harcba bocsátkozzam vele.
- Velünk? Majd el is hiszem, boszorka! – szűkülnek össze résnyire a szemei, de azért lépteit meglassítja és csak támadó állásban megáll előtted. - Bizonyítsd!
Legszívesebben megforgatnám a szemem! Körülöttünk öldöklik egymást az emberek, én meg bizonyítsak! Vajon pontosan, hogyan gondolja………
- Felderítő vagyok a Zsinatelnök megbízásából, csak beépültem közéjük! - léptem hátrébb, hogy kellő távolságba legyek, ha még is elég fafejű. - A bizonyíték épp a lábad előtt van. - böktem a megölt nekromantára, ami nem volt szép látvány.
A templomos egy pillanatig elgondolkodik, ez aztán bólint.
- Vedd le ezt a maskarát, különben sokan akarnak majd lecsapni. Ha felderítő vagy, akkor meg menj és jelents!
Kifújtam a visszatartott levegőt, ahogy elernyesztettem eddig megfeszített izmaimat.
- Ez volt a tervem, csak gyorsabban értetek ide, mint számoltam, na nem mintha bánnám. - futott egy mosolykezdemény végig az arcomon megrepesztve a kérgesedő vért. - Keresek vizet, mert másként ezt le nem vakarom. - sóhajtottam és tisztelegtem neki a kardommal búcsúzóul.
Sejtésem szerint csak a toronyban találok a közelben és leggyorsabban vizet, így kénytelen leszek visszamenni, mert nem kockáztathatom, hogy tényleg levágjon valaki a csata hevében, mielőtt még megmagyarázhatnám ki vagyok, ahogy az előbb. Nagy pech lenne, mikor sikerült túlélnem a nekrókat.
Igyekezetemet siker koronázta, találtam vizet, valahogy minden lépcsőfordulóban van, ezért hamar végzek.  Jól érzem magam újból "emberként", a bőröm örült, hogy végre fellélegezhetett.
Újra az utcát járva, próbálom elkerülni a harcokat, amúgy sincs értelme már kockáztatnom. Láthatóan eldőlt már, hiszen a nekromantáknak a túlerő szinte elsöpörte, mint a gátjától megszabadult zabolátlan folyó, hiába idéztek meg bármit is, jóformán azonnal végeztek velük a katonák alig formálódtak meg. E már nem harc volt, hanem brutális mészárlás, az épületek között mindenhol hullák hevertek, a vér ellepett mindent. Láttam olyat is, hogy szerencsétlen halálkufár meg akarta adni magát, de tucatnyi penge csapott le rá könyörtelenül és egyszerűen átgázoltak rajta. A félelem és a vérszomj hamar kivetkőzteti az embereket magukból. Ez már nem az én harcom volt.
Egy idő után elmarad mögöttem a harcok nagyja és már csak szövetségesek vannak körülöttem, az utolsók meglehetősen ráérősen már.
Mivel az egyik dombon látok pár tisztet, akik láthatóan irányítanak, odatartok, de végül inkább letelepszem egy ködölt, kiszáradt farönkre, ami magányosan fekszik a letaposott földön.
Hová is igyekszem? Már vége és a lovagnak mondottakkal ellentétben nincs mit jelentenem, nem találtam semmi különöset a kultistán kívül, aki egy rövid időre társamul szegődött, azt meg jobb szerintem, ha nem emlegetem, hiszen nem tagadta meg hírnevét és cserbenhagyott.
Kérdés megéri-e így is, hogy kifizessék a béremet.
Mégis feltápászkodok kis idő múlva és megközelítve egy kisebb csapatot, megszólítom az egyik tisztet.
- Esroniel Von Himmelreis-et keresem, jelentenem kellene neki.
A névre az egyik tiszt felkuncog, mire egy másik oldalba böki.
- Von Himmelreich eltűnt. Mit akar jelenteni?
~ Ilyen az én szerencsém! ~ sóhajtottam fel.
- Hogy elvégeztem a rám bízott feladatát. Zsoldos vagyok és megbízott azzal, hogy elmondjam a tapasztalataimat. Ki fog kifizetni most? - néztem rá kérdőn, bár némileg lemondóan.
Nem ütött szíven a zsinatelnök eltűnése, hiszen véres csata dúlt és láthatóan őket sem keserítette el.
- Ki fogják fizetni, a zsinatelnök még azelőtt megírta a megfelelő okmányokat mielőtt elindultunk. - szólal meg egy templomos, majd szúrósan néz egy fiatalabb kiskatonára, aki loholva visszaindul a táborba. - Egy pár percet kénytelen lesz várni. Addig felvizezett bort? - nyújt felém egy bőrkulacsot.
- Köszönöm. - nyújtottam ki a kezem és vettem el a kínált italt, mert most vettem észre, hogy mennyire kiszáradt a szám.
Jól esett a savanykás íz most, jól meg is húztam, majd kézfejemmel megtörölve a szám visszaadtam neki.
A kedvem is határozottan kezdett jobb lenni, hogy megtudtam, nem kell üres kézzel távoznom.
- És hogy tűnt el a vezetőjük? Már egészen biztos?
- Semmi nem biztos. Még keressük, de nem fűzök hozzá sok reményt. - húzza el a száját. - Nem halt meg, az az ember nem tud meghalni. De hogy hol van... Csak az Úr tudja.
- Hát, ha maga mondja. - biccentek a férfinek. - Én nem nagyon ismertem, de elhiszem róla, amit mond, sok pletyka kering róla az emberek között ez tény.
Közben visszaér a kiskatona egy nagy bőrtáskával és átadja a templomosnak.
– Megkérdezhetem, hogy hívják kegyedet? - nyitja ki a táskát a lovag és kezdi átnézni.
Szemem a visszatérő legényre téved és a kezében tartott táskára, amiben valószínűleg az említett papírok vannak.
- Amelia Tewelon.
- Meg is van, Frau Amelia. - húz ki egy lepecsételt borítékot. - Forduljon ezzel bármilyen déli városban egy Királyi Kamarához és megkapja a fizetségét. - nyújtja át.
- Rendben! - vettem el a pecsétes dokumentumot és becsúsztattam az ingembe.
- Azt hiszem nekem itt már nem sok dolgom akad. Ég áldja Önöket és sok sikert a zsinatelnök ........pótlásához. - intettem nekik indultomban. - Merre jutok ki a Szigetről? - álltam még aztán meg egy percre, míg útba igazítanak.
- A hajók várnak mindenkit, aki távozna. Arra induljon. Viszlát, fräulein, köszönjük a segítségét.
Biccentettem neki, aztán fáradtan lépkedtem a part felé, hogy végre ismét az ismerős földön járhassak. Sok halált láttam már, soknak magam voltam a végrehajtója, de ennek a vége már nem volt igazi harc, ám a nekromanták maguknak keresték a bajt. Egy ideig biztos elég volt a vérből és öldöklésből.
Azonban addig biztos nem távozom, míg el nem olvasom mi van a lezárt levélben. Igaz, ha egy "köszönöm" van benne, akkor sem sokat tehetnék.
"Ezen levél birtokosa jogosult a zsinat vagyonából I. sz. keretösszeg kivételére bármely Hellenburg-hoz hű Királyi Kamara kincstárából. Esroniel von Himmelreich, a zsinat elnöke".
Bár fogalmam sincs ez milyen összeget takar, ezek után biztos vagyok benne, hogy a protestáns vezető nem fukarkodott. Elégedetten gyűrtem vissza a levelet az ingembe.
Ahogy ismét elindulok a hajók felé a város csatazaja hirtelen elhalkul a hátam mögött, majd egyszerre több ezer torokból hangzik fel a győzelmi kiáltás: GYŐZTÜNK!  LEGYŐZTÜK A NEKROMANTÁKAT! A SZIGETEK SZABADOK! SZABADSÁG!!!!!

- Őőőőő...parancsol, hölgyem ? - meresztem a szemeimet teljesen értetlenül. Bármiféle titkot is rejthet a gyűrű, egyetlen varázstárgy sem ér annyit hogy ennyire kiakadjon tőle valaki. Bár, miután láttam anyámat dühöngeni a tornyából való költözése után, azt hiszem megértem ha valaki frászt kap az ilyentől.
- Tudom, hogy miért akarod ezt! - mutatja fel az ónixköves gyűrűt. Ahogy a sápatag napfény megcsillan rajta, a nő hirtelen előttem terem. Mielőtt a meglepődöttségtől még csak pislanthatnák, már újra biztos távolságba tér vissza. - Ismerem mi a hatalma! És nem fogom odaadni neked!
Zavartan vakarom meg a fejem, arcomra pedig még nagyobb értetlenség ül ki. Még mindig nem értem teljességgel az egészet. Valamiféle illúziós varázslat lehet ? Nem, az önmagában még nem jelenetene ekkora erőt...talán teleportáció ? Sokkal több értelmet látok benne, de még mindig nincs bizonyítékom arra, hogy mitől ennyire fontos az az egy gyűrű.
- Méééééééééég... - nyújtom hosszúra a szót szándékosan - ...mindig nem értem hogy mi történik. Egy nagy levegő, belélegzés, majd kifúj... - mutogatok a kezeimmel, nyugtatva a nőt - Megnyugszunk mindketten. Csak mondja el, hogy mitől rémült meg ennyire. Nem vagyok az ellensége, és nem is török az életére. Annyit nem ér 'nekem' az a gyűrű... - nevetem el magam, próbálva enyhíteni a hangulaton.
- De... El akarod venni tőlem a gyűrűt, nem? Azért küldtél... Ez volt az egyezségünk!
- Ha az egyezség szempontjából nézzük a dolgokat, úgy illene ha önként átadná. Viszont felőlem akár a tengerbe is hajíthatná a dolgot. De nézze... - húzom elő lassan a kardomat, majd hanyagul magam mögé hajítom megmutatva a békés szándékomat - ...talán így jobban megérti hogy nem akarok ártani magának. Csak egy bolondos ötlet volt, hogy megszerzem magamnak. Mondhatni szórakozás...furcsa vagyok, tudom. De elmondhatná, hogy mi is ez igazából...
- Nem jöttél még rá? Ez a gyűrű a Pentakleidos egyike. Azt hittem csak legenda, de nézd! - villan meg ismét az ónix, és a nő újra előttem terem, alig egy lépésnyire - Uralja az időt. Ez a gyűrű az egyike azoknak a hatalmaknak, amit halandó nem kaphat meg!
- Ez elképesztő ! - ujjongok fel - Belegondolt már, hogy mennyi ~ csínyt és tréfát lehetne véghezvinni egy ilyen segítségével ? ~ emberen segíthetne vele? - vetem fel a kérdést, miközben egy alkalmas helyet keresek a közelben.  - Hmmm. - lépek oda egy kis sziklához, és kényelmesen helyet foglalok rajta. Pentakleidos, mi ? Ismerősen cseng, Anya már említette ezt a nevet...de hogy mit is mondott vele kapcsolatban, arra már nem emlékszem.
- Jóanyám mesélt ezekről a varázstárgyakról...de az már nagyon rég történt. Egy másik időben, egy másik életben... - merengtem el a régi közös napokon, amikor még odahaza laktam, a tünde erdő legmélyén. Szerettem ott élni. Az egyetlen gondom a pipázgatásaim nyomainak elrejtése volt, nem pedig gyűrűket lopni démonkirályoknak, és a bőrömet kockáztatni cuki démontábornokok kedvéért. Békésebb és biztonságosabb élet volt az. - ...apropó, mihez akar kezdeni vele ?
- Nem tudom... - néz le szomorúan. - De nem kaphatja meg senki. Túl nagy csábítás ez valakinek, aki nem méltó rá.
- Ezzel egyet kell értenem. - borzongok meg az elképzeléstől, hogy a gyűrű a démonkirály markába juthat. Vagy bármelyik másikéba. Talán a legjobb lenne a tenger mélyére hajítani, vagy egy teljesen ismeretlen helyen elásni. Megszabadulni tőle, hogy soha ne kerülhessen rossz kezekbe. - Maga kit tart méltónak rá ? - dőlök előre kíváncsian - Talán saját magát ?
- Nem, dehogy... Az emberek nem méltóak, még az egyháziak sem. Talán a pápa, de ő is odaadta annak a hülye Teophilusnak! A nefilimek... Ki tudja. Egyelőre nincs nálam jobb jelölt.
- Egy életen át őrizgetni fogja ?
- Ha kell igen... Vagy keresek valakit, aki megfelelő rá.
- Megtalálta ! - emelem a magasba a karjaim vidáman nevetve - Én messze túl bolond vagyok hozzá hogy használjam... - próbálom nevetésre bírni az őszinteségemmel - ...a lányom is mindig azon nevetgél, hogy még a saját hajamban... - söpröm hátra az összenfont szépséget - ...is felbukom.
- Nem kísérti meg a hatalom? Nem akarja uralni az időt? Halhatatlan lenne! legyőzhetetlen! - vet rám gyanakvó tekintetet.
- Mi értelme van örökké élni, társ nélkül ? Uralni a magányt, halhatatlanként járni a halandók között ? - kérdezek vissza fájdalmasan. A nő megbökte a tőrt, amely már hosszú évek óta mérgezte már a szívem. - Őszintén bevallhatom, egyetlen porcikám sem vágyik efféle átokra...
- Igaz is, hiszen démon vagy. - mosolyodik el ő is. Vénségesen öreg démon. - És a hatalomra sem vágysz? A bűnödre, ami csak a tiéd és a lényeged? Mert ha az idő tiéd, tiéd minden. Tiéd a tudás, tiéd a kéj és tiéd a háború is.
- És tiéd az emlékezés, a gyász, és a magány is. - mosolygok vissza rá kedvesen. Nagyon jól tudom mi történne ha kezembe kerülne a gyűrű. Sosem hozná vissza azt amit elveszítettem, hiszen akkora hatalom nincs ezen a világon. Viszont, tökéletes lenne a bűvészmutatványaimhoz. Mert máshoz nem nagyon tudnám használni...takarításra nem használható, a kaját pedig sosem égetem oda. - A hatalom megront. A korlátlan hatalom pedig, korlátlanul ront meg... -intem óvatosságra a nőt. A magasba az apró nyakláncomat, amelyben Mika miniatűr arcképe bújik meg. Az én igazi kincsem, az amely többet ér annál az átkozott hatalomnál amelyre annyian vágynak. - Van egy lányom, és szeretem őt. Ennél több nem kell nekem.
- Lányod? Az hogy lehetséges? - kerekedik el a szeme az őszinte kíváncsiságtól. Egyetlen arcizmom sem rándul már arra a tényre, hogy amikor kiderül az apaságom, szinte senki sem hisz nekem. Régebben még nagyon vakaróztam miatta, mostanra pedig már egyszerűen megszoktam. Nekem nincs benne semmi új, lassan már húsz éve. Hamar megszoktam a dolgot.
- Hosszú történet, nagyon hosszú. - tűnődöm el, és odanyújtom a medált, hogy ő is láthassa - Még fiatalabb koromban történt, épp hogy elmúltam százkilencvennyolc. Az anyja egy közeli barátom volt, és a korai halála után, rokonok hiányában... - kezdtem bele zavarosan a történetbe - Nos...magamhoz vettem a lányt. Bár a kezdet nehéz volt, tényleg ! - jöttek elő a régi emlékek arról a kialvatlan, kócos és fáradt ébredésekről, a karikás szememről és morzsás, festékes hajamról amely legfőbb jellemzője volt Mika négy éves korának.
- Hihetetlen, hogy az emberpalánták mindig éjjel sírnak, és folyamatosan éhesek ! Aztán játszani kell velük, kihagyhatatlanul megtépik az ember haját, és ráadásul még csak otthon sem lehet hagyni őket ! - ömlött belőlem a panaszáradat tovább. Démonként csak vajmi leheletnyi fogalmam volt a nevelés rejtelmeiről...és a mai napig nem tudok nyomós érvet adni, hogy hogyan sikerült. Az én apróságom egészen csenevész és életteli gyerkőc volt a maga idejében, és nem volt ritka, hogy játékból vászonnak nézte a hosszú hajam...vagy a kedvenc ingem.
- Ahhhh, komolyan mondom, amikor nőni kezdett a foga, az olyan pokoli volt, hogy a végén már majdnem felakasztottam magam...a saját hajammal. - meredtem magam elé némán, csendesen megemlékezve az akkori önmagam lelki állapotáról. - De végül nem tettem, és most már hálás vagyok az egészért...aranyos, egészséges és jó modorú nő lett belőle végül. Ahogy visszagondolok arra hogy alig néhány éve még úgy gügyögtem neki, mint egy féleszű, most pedig már lassan a saját útjára lép, csak egy dolog jut az eszembe. Csak úgy repül az idő...
- És nem akarsz visszamenni? Visszatérni ahhoz az időkhöz mikor kicsi volt? Vagy mikor nem volt? Nem tudom, hogy ez a gyűrű képes-e rá, de ki tudja hol vannak a korlátai. - kísértett tovább a nő, teljesen feleslegesen. Minden ami történt, már megtörtént.
- Abszolút nem ! - nevetek jóízűen - Azt az időt már 'megéltem'. - helyezem a hangsúlyt az utolsó szóra. - Nem változtatnák semmin.
- Valamiért bízom benned. Pedig nem kellene. - gondolkodik el. - Mindegy, nálad jobb helyre úgy sem kerülhet, rosszabbra pedig bőven. Fogd és ásd el ahol senki nem találja meg! - nyomja a kezembe a gyűrű. Meglepődötten tekintek a nőre, hiszen nem is gondoltam volna hogy képes lenne önszántából lemondani róla. Furcsa érzés keringett bennem, ahogyan a gyűrűre néztem. Nem öltem és nem is bántottam senkit...de mégis sikerült elérnem a célomat. Kellemes meleg megnyugvással töltött el a gondolat, hogy egyikünknek sem esett baja, és egyben meglepően furcsán szorongatta a szívemet az érzés, hogy talán nem tekint már szörnyetegnek...talán.
- Hálásan köszönöm, kisasszony. - húzom az ujjamra a gyűrűt, majd a karomat tartom oda a nőnek - Elkísérhetem valameddig ? Szívemre venném, ha baja esne.
- Hova mehetnék? A püspök kivégeztetne. - ijed meg hirtelen.
- Ez bizony baj. - töprengek el egy pillanatra - De, szerencsére ismerek pár csendes helyet a világon. Nekem elhiheti, ennél a vén rókánál... - bökökök magamra a hüvelykujjammal - ...senki sem ismer több rejtett zugot !
- Azt hiszem megoldom magamban is. Jobb ha egyedül leszek. - mosolyodik el. - Hová mész innen, démon? Csatlakozol a sereghez?
- Áá, nem. Már vagy két évszázada háborúztam utoljára, már öreg vagyok az efféléhez. - válaszolom, majd a távolba nézek - Hazamegyek. Vár a lányom és az anyám, már biztos aggódnak. A legjobbakat kívánom, nővér. Egy ölelést a megható végződésre ? - tárom szét a karjaim, szélesen vigyorogva.
- Túlfeszíted a húrt. - mosolyodik el, ahogy ellép mellettem.
- Oké. Értem én. Nincs ölelés. - válaszolom megszeppent arckifejezéssel grimaszolva.
- Isten veled, ha nekem szabad még ilyet mondanom... - szólal meg utoljára a nővér, majd nekivág az útjának.
- Isten veled... - súgom halkan a távolba, majd a part felé fordulok, majd én is megindulok az utamnak. Kára talán hajlandó lesz visszaszállítani, ha kitalálok valami nagyon fontos indokot hozzá. A magasba emelem a kezem, megcsodálva a rajta ülő gyűrűt. Az idő hatalma itt üldögél a gyűrűsujjamon. De mihez kezdjek vele ?
- Megható volt. - szólal meg egy túlontúl ismerős gyermekhang. Ahogyan oldalrakapom a fejem, Lilithyrát pillantom megy egy nagy kövön üldögélve. Furcsamód úgy fekszik, mintha csak napozna, bár ezeken a felhőkre tekintve még az ostoba is meg tudná mondani, hogy hamarosan eső készül.
- Kisasszony ! - tapsikolok gyermetegen. Ezúttal viszont csak elhiszem a hazugságot, hogy örülök a felbukkanásának. - Szinte éreztem hogy fel fog bukkanni. Csak úgy feltűnik és eltűnik, akár egy csillag az égen. - bókoltam jóelőre.
- Nos igen, az egyik specialitásom. Nem véletlenszerűen választott ki a király erre a feladatra. Bár lehet csak bosszantani akart...
- Ez ismerős. Ezroniel engem is konyhaszolgálatra osztott be, egy tucat olyan ember mellé, akik tökéletes hatökrök a főzés gyönyörű művészetéhez. - temettem az kezembe az arcom, elfordulva a gondolataimtól, csak bolondnak tettetve magam - Mikor kész lettem a gulyásssal, még jött valami barom, és elsózta az egészet...
- Az összes ember hatökör, tökéletes pondrók. Egy tucat, tíz tucat, ezer tucat, minél több annál rosszabb. Ha nem lennének köztük ilyen erősek és a király nem tiltotta volna meg a harcot már halott lenne az összes. Szóval szeretnék minél gyorsabban eltűnni, ahhoz pedig át kell vennem egy bizonyos dolgot... - emeli felém a kezét.
- Ha csupán ez a kívánsága, én vagyok rá a megfelelő démon. - hajtok fejet elegánsan, majd lehúzom az ujjamból és felpöccintem a levegőbe. A gyűrű számtalanszor körbepördül, megcsillan rajta a kísértet szigetek sápatag, beteges fénye, majd egyenesen a nyitott tenyeremben landol. A kezem ökölbe szorítva rejtem a hátam mögé, miközben a másikkal a derékzsebembe nyúlok, előhalászva azt a kis kendőt melybe az utolsó szelet sajtot csomagoltam, afféle végső búcsúajándékként a pici démontábornokomnak. Ahogyan odalépek hozzá, mindkét kezem előrenyújtom, kissé meghajolva felajánlva mindkét kincset számára. - Hoppá !
- Bolond vagy, Hóhajú Yrsil. De hasznosan bolond, ahogy a király mondta. - feleli, ahogy elveszi a gyűrűt. Némi töprengés után a sajtot és lenyúlja, majd összehajtva két harapással eltünteti. Magamban jót mosolygok a dolgon, ráadásként még a képzeletem is beindul. Én, Ő, meg Mika, teázgatunk nyugodtan az Eichenschild-i házam erkélyén, a lenyugvó napot nézve...a békés élet idealistájaként azt hiszem más amúgy sem jutna az eszembe. - Van hajód vissza?
- Nincs...talán Kára, ha nincs még úton.
- Kára?
- Egy hajószellem, akit az úton ismertem meg. Egész jófejnek tűnt, szóval gondoltam elvinne újra.
- Kétlem hogy visszaengednének, míg vége nincs az ostromnak. Bár az ostrom kifejezés túlzás arra, ami ott folyik...
- Miért ?
- Miért engednék el az egyik hajójukat? Hogy magyarázod ki miért akarsz visszamenni a csata ideje alatt?
- Én az ostromra gondoltam...valójában mi folyik ott a távolban ?
- Mészárlás. Morzsolás, még inkább. Mintha lesöpörnék a hangyákat az asztalukról.
- Gondolom hogy az Ordo is ott van. - állapítom meg magamban halkan. - Remélem hogy mind fűbe harap. - sziszegem az orrom alatt, majd újra mosolygva fordulok a tábornokkisasszony felé - Maga merre szándékozik távozni ?
Lilith válasz helyett csak megütögeti a követ maga alatt, amitől az csigavonalban megreped és nyikorogva mozogni kezd. A sziklából egy meglepően hatalmas tengerikígyó alakja emelkedik ki, legalább nyolc méter hosszan, és még csak ki sem emelkedett teljesen .
- Vissza a partra. Elvigyelek? - kérdezi a démontábornok a kígyó fején ücsörögve.
- Lehet erre nemet mondani ?

A sereg másnap reggel megkezdte az átkelést a szigetekre. A tábor felbolydult, mindenki csatlakozott az osztagához, parancsokat üvöltöztek, pakoltak és meneteltek. Csak Loreena állt ott tanácstalanul a forgatagban. Neki senki sem adott parancsot, feladatot, csapatot, még helye sem volt ebben az átkozott méhkasban egy szem tündeként. Talán hoznia kellett volna magával pár jó vadászt, hiszen megtehette volna, vagy legalább kérvényezhette volna a dolgot a királynőnél, de megértette, hogy miért nem vettek nagyobb létszámban részt az offenzívában. Messze volt innét a Tünde Királyság, túlságosan messze, így nem állt érdekükben, hogy többek legyenek megfigyelőknél, de egy megfigyelő azért kellett.
Kérdezgette a tiszteket, hogy hova tudna becsatlakozni, de legtöbbször azt a választ kapta, hogy egyáltalán nem is szükséges részt vennie a csatában. Egyetlen tünde nem számított, nem volt rá szükség. Más katona minden bizonnyal örült volna ennek, de az ő lelkét kifejezetten bántotta ez a fajta visszautasítás.
Hát nem vagyok nektek elég jó?
Részt akart venni ő is a harcban, meg akarta mutatni, hogy a tündék vannak elég jók ahhoz, hogy helyet kapjanak a támadásban. Nem volt hozzászokva, hogy ennyire bizonygatnia kelljen a rátermettségét, és azt sem értette, az emberek mégis miért vannak ennyire nagyra magukkal, hogy lehetnek ennyire pökhendik, hogy visszautasítanak akármilyen segítséget.
- Az íjászok ostromköre mindig elbír még néhány személyt. - mondták neki végül nagy nehezen.
- Jól van, megkeresem őket.
A semminél több volt ez az eredmény is. Nem kellett sokat kutakodnia az íjászok után, eléggé külön álltak mindenkitől. A vezetőjük egy magas rövidhajú nő volt déli rangjelzésekkel, és egy hatalmas íjjal a ruhája ugyanakkor finom volt és előkelő, mintha a bálteremből hozta volna el a lovasfutár, hogy itt csata lesz. Leplezetlenül mérte végig Loreenát, aki már akkor elkezdte a nőt utálni.
- Mit keresel itt?
- Azt mondták az íjászoknál mindig elkél az erősítés. Szolgálatra jelentkezem.
A nő ismét végig mérte, hitetlenkedve.
- Hát, amíg nem a sajátjainkat lövöd el véletlenül, addig hasznodat vesszük. Mutasd az íjad.
A lovagnő megmutatta, de nem helyezte bele a kitartott kézbe. Ahhoz bizalom kellett volna, és az nem volt meg az emberek felé.
- Szerintem meg fog felelni.
Pont az ő íja ne felelne meg? A Royal Gale mágikus volt és kiváló tünde munka, ha ez nem felelt meg az emberek hadseregének akkor semmi. A nő szeme idegesen rándult meg.
- Mit gondolsz, azzal hogy fogod eltalálni a célpontokat?
- Az íjam és a nyilaim is mágikusak. Ritkán tévesztek. De ha nem kell a segítségem...
Kezdett haragossá válni, úgy érezte lenézik és packáznak vele, normális tájékoztatás helyett. Hajszál választotta el attól, hogy fogja magát és itthagyja az egész sereget a fenébe. Sosem követelte meg a rangjához méltó bánásmódot, tiszteletet, ami kijárt volna neki, hajlandó volt alávetni magát az emberek parancsainak akkor is ha nem tetszett neki, de ez a fajta stílus már neki is sok volt. Mióta Freyr von Himmelreich megalázta lehet érzékenyebb is volt a szokásosnál, de mégis hogy jött egy déli tisztecske ahhoz, hogy így beszéljen vele?!
- Jobban félek, hogy a lovagokat találnád el, mintsem, hogy a mágiád komoly károkat okozzon. Ha nem szeretnél értelmes távolságban maradni, be is mehetsz...
Értelmes távolság?! Meg hogy ő nem szeretne?! Ember, for fuck’s sake, mondd el mit csináljak és csinálom!
- Mi köze ennek a távolsághoz?
- Nézd azt a dombot ott. - intett egy domb mögé, nagyjából hatszáz méterre a várostól. - Onnan fogunk lőni.
Loreena ránézett a saját íjára, majd az emberekére, de nem látott különösebb különbséget. Magától egyik íj sem tudott volna a dombtetőről ellőni a városik ez világos volt, az ő íja sem vitt olyan messzire. Tehát valami turpisságnak kellett lennie itt, amiről még mindig nem tudott, és kifejezetten frusztrálóvá vált.
- Ha maguknak van olyan íjuk, ami ellő abból a távból is, akkor adjanak egyet és segítek, ha nem akkor, valóban be is mehetek. - vágta rá kicsit idegesebben a kelleténél, de úgy tűnt, ez megtette a hatását. A nő intett mire hoztak neki is egy az övékhez hasonló íjat egy tegeznyi nyíllal.
- Tessék. A nyilat valószínüleg irányítani kell majd kilövés után, remélem meg tudja oldani.
- Egészen biztos. - fogalma sem volt, hogy miről volt szó, de eléggé csípte a szemét a nő ahhoz, hogy ne kérdezzen többet, és már csak puszta büszkeségből is megoldja maga. Az összes déli vezető arrogáns idióta? Ennek ellenére elvette az íjat, és beállt az egyik osztaghoz véletlenszerűen. Két nő és három férfi alkotta a kis csapatot, a két nő beszélgetett, a férfiak az íjaikat vizsgálták nagy gonddal.
- Üdv. - köszönt röviden, és barátságtalanabbul mint amilyen lenni szokott.
Az egyik nő végigmérte. Már megint a méricskélés, megadja ő a méreteit ha kell!
- Újonc vagy?
- Így is fogalmazhatunk. Inkább cserediák.
- Az én nevem Mira. Az övé Kara. A három srác balról jobbra Erik, Johann és Heim. Mi vagyunk a 27. Távolsági Íjászosztag. - nyújtott kezet. A tünde vonásai megenyhültek kicsit a barátságos fogadtatás láttán, miközben elfogadta Mira kezét.
- Loreena vagyok.
- Nos Loreena, dolgoztál már mágussal együtt?
- Csak druidákkal, meg egyszer egy Nachtrabennel, embermágussal még nem.
- Na, nyilván a morcos úrnőnk nem közölte, de egyértelműen nem látjuk a célpontunkat, amikor lövünk. - kezdte a magyarázatot Kara. Kiterített egy térképet a városról, amire négyzetháló volt rajzolva. Szektorokra osztották a helyet betűkkel és számokkal, illetve kitett az egész mellé még egy kristályt is. - Van bent egy munkatársunk, egy mágus. Ő deríti fel a célpontokat, és elmondja, hogy hová kell lőni.
Így már mindjárt értelmet nyert az egész távolságos dolog, és hogy mégis hogy fognak innen célba találni, a tünde bólintott. Határozottan kezdte jobban érezni magát, hogy végre magyaráztak is neki.
- És az íjak? Nem mondta mi baja az enyémmel.
- Kicsi, valamint a miénket olyan rúnákkal módosították, amikkel elképesztő távolságokba tudunk lőni.
- Értem.
- Nos, a másik, amit tudnod kell, az a nyíl irányának korrigálása és a nyíl érzékelése. A szél fúj, ha akarjuk, ha nem. Ezt mind nekünk kell korrigálni. Maguk a nyilak sem átlagosak természetesen.
Ez kezdett egyre érdekesebb lenni. Hirtelen el is felejtette a sértettségét és az utálatát. A nyíl korrigálása nagy távolságból elég jó technikának látszott.
- Hogyan korrigálok?
- Véstünk pár rúnát a nyilakba, ami az ellővéstől a találatig összeköt téged vele. Az a gond, hogy egyszerre egy nyilat lőhetünk így ki.
- Nyilván azon gondolkodsz, hogy mégis hogyan lehetünk így hatékonyak... Nos, az "ostromíjász" nem csak egy becenév. Felrobbannak a hegyek, két méter sugarú kört lefedve becsapódáskor. - vágott közbe Mira.
- Értem, azt hiszem innen már boldogulok. Köszönöm.
A két nő a kezébe nyomott egy-egy nyilat.
- Gyakorolj, de ne a város vagy a sereg felé lehetőleg.
- Rendben.
Rá is fért, hogy legalább egyszer lásson ilyesmit éles helyzet előtt, és nagyon kíváncsi is volt rá, hogyan működött az emberek furcsa rúnás nyila. A domb mögött keresett egy üres területet, hogy a gyakorlása ne bántson senkit, még csak véletlenül sem, és talált is egy alkalmas teret. Egy fenyőfát nézett ki célpontnak, és először csak úgy kíváncsiságból rálőtt. Mintha a nyíl a testének meghosszabbítása lett volna, pontosan látta és érezte is hogy merre repült. Az érzet hasonló volt, mint a iolar nevű különleges nyila, bár azt irányítani nem tudta.
Kicsit koncentrált, jobbra és balra mozgatta a szemét, várva, hogy a nyíl mennyire követi. Látszott, hogy apróbb szöget korrigálására volt jó csupán a módszer, nem pontos irányításra, de ez bőven elég volt. Elégedett volt a teljesítményével, és biztos volt benne, hogy képes lesz eleget tenni az emberek elvárásainak. Természetesen. Még megvárta, hogy a nyíl becsapódjon az általa választott fába, hogy lássa a hatóerejét. A robbanás meglepően nagy volt, teljesen kettétöri a fát, ami lángra kap és még vasrepeszek is szétrepülnek a becsalódó nyíl fejéből. Hatékony volt, és pusztító, ezt el kellett ismernie. Elégedetten sétált vissza az osztaghoz.
- Nem lesz gond.
Mira bólintott.
- Örülök. Készülhetsz is, indulunk a dombra.
- Mehetünk.
Felmásztak a dombtetőre. Nagyjából harminc osztag lehetett beosztva az ostromra, mindegyiknek megvolt a maga helye. Ők a kis állomásukon nagyjából félkörben helyezkedtek el a térkép és a kristály körül. Várakoztak… Majd felharsantak a kürtök a város kapuja pedig bedőlt. Ádáz csata kezdődött odalent, de az íjászok még kivártak. A kapitánynő egymaga állt elől középen szemlélve a terepet. Egyszercsak kellemes női hang szólalt meg a kristályból.
- Lucia Dorf tizedes jelentkezik. 27. osztag, ha készen vagytok, jelentsetek.
Az íjászok megmondták a keresztnevüket, és hozzátették, hogy „kész” így a tünde is hasonlóként tett.
- L-Loreena? - hangzott a bizonytalan válasz a krsitályból.
- Igen?
- Maga mikor érkezett? És a neve... Tünde?
- Alig negyedórája, és igen, tünde vagyok, de kaptam tőlük íjat meg nyilakat nem lesz gond.
Hányszor kell még ezt elmondania? Miért kell még mindig bizonygatnia?!
- R-Rendben...
Hallotta a hangján, hogy félt, halálosan félt, hogy a tünde esetleg elhibázza a lövést, pedig tudta, hogy nem fogja. Elkezdődött az ostrom, és az íjászok is elkezdtek lőni. Név szerint szólították őket, majd két betűt és két számot kaptak, ami a szektort jelentette, ahova célozni kellett. A 27-es osztagra is sor került, végül pedig a tündére.
- AF75, Loreena.
Eljött az ideje, hogy megmutassa, felesleges volt a félelem. Csupán egy pillanátst vetett a térképre, hogy leellenőrizze a célt, majd utána lőtt. A nyila egyenesen repült, és a begyakorolt módon korrigálta. Ahogyan a nyíl repült a tünde a szeme sarkából meglátott valamit, ami gyorsan közeledett a domb felé, de erőnek erejével a nyilon tartotta a figyelmét. Nem hibázhatott már most az elsőnél! Nem lehetett az embereknek igazuk.
A nyíl jó helyre csapódott, de abban a pillanatban a dombot is elérte a lángoló gömb, holttestekből összegyúrva. Mielőtt még elégtek volna, rátámadtak az íjászokra, akik kétségbeesetten vették fel a harcot kardjaikkal és tőrökkel. Egy teljes osztag az első három percben elesett. Vajon, ha nem akarja görcsösen betartani a parancsot meg tudta volna állítani….? Nem volt ideje ezen moralizálni.
- Minden nyíl talált. Mi volt az a lángoló dolog?
- Hullák... - motyogta Loreena, majd felvette velük a harcot ő is. A saját íját és nyilait használta, hogy ne a saját embereiket robbantsa fel. Szerencsére gyorsan leölték a hullákat, bár erre a saját égésük is rásegített. Nem kell azonban sokat várni, érkezik a következő támadás, szerencsére mostmár a kapitány sem tétlenkedett, három robbanó nyilat lőtt ki egyszerre a hulla-gömbre, ami ettől szétrobbant. Csontok és oszló testrészek hullottak a levegőből…
- Valaki gyorsan keresse meg a katapultot, és semmisítsék meg... Mi az, hogy túl messze van? Nem az a dolguk, hogy áttörjenek?... A segítségünk nélkül nem megy? Inkompetens bagázs! - üdvöltött a nő a kristályba. Ez után hátrafordult az íjászaihoz. - Két önkéntest kérek.
Mindenki egymásra nézett, de nem jelentkezett senki. Féltek… A tündében pedig ettől csak még jobban felment a pumpa. Akik ennyire nagyra vannak magukkal, hogy lehetnek ennyire gyávák? Arrogancia az van, tettrekészség és kompetencia már kevésbé… Az biztos, hogy ezzel sikerült a lovagnő szemében ismét csak leírniuk magukat.
- Ne már! Emberek... - szakadt ki belőle mérgében. - Küldjön engem.
Ha más nem képes rá, hát ő fel fogja robbantani azt a katapultot, senki ne mondhassa, hogy a tündék gyávábbak, vagy kevesebbek volnának az embereknél, sőt! Mire picit félve de szintén felemelte a kezét, mire a kapitány bólintott.
- Kiváló. Maguk most elmennek a fal mellé, megpróbálják valami csodával meghatározni, hogy hol van a katapult, és felrobbantják. Siessenek, javaslom.
- Gyere. - intett a lánynak. - Ne félj, és ne állj le harcolni ameddig oda nem érünk, minden rendben lesz.
Próbált bíztató lenni, de közben az eget kémlelte, hogy honnan jön a lövedék. A várfal távolabbi felénk irányából jött a következő, valahonnan hátulról. Talán negyedóra alatt oda is érhettek, ha sietnek. Nekiiramodott a fenyőerdőn keresztül a város felé. Mikor elkezdtek haladni benne fehér villanást látott meg, de csak akkor tudta kivenni egyértelműen a szellem alakját mikor már közelebb értek.
- Ó hogy én mennyire utálom ezeket a szarokat!
Még három szent nyila volt, remélte, hogy nem jön szembe több. Rálőtt kicsit kitartva, és amikor eltalálta a szellem köddé vált. Ez könnyű volt… Túl könnyű… Futottak tovább de feltűnt egy újabb. Felderítőknek tűntek csak, így Loreena úgy döntött nem pazarol több nyilat rájuk, csal lelassítaná őket. Megpróbált elfutni mellette, de ekkor a szellem felsikoltott, a várfal felől pedig több nyíl is elsuhant mellettük. Csak a szerencsén múlt, hogy egy sem talált célt.
- Van valamid ellenük? - kérdezte az emberlányt, de az megrázta a fejét.
- Csak robbanónyilakat adtak. Ha nem élőholtak ellen lennénk, lenne pár másféle is.
- Csak két szent nyilam maradt, nem lesz elég sehogysem.
Főleg, hogy azt sem tudták mi fogja várni őket a katapultnál. Mira elgondolkodott.
- Be kellene menni a várfalon belülre. Ha itt maradunk kint, szabad célpontok leszünk. Bent a csata mellett is találkozhatunk szövetségesekkel, akik nyújthatnak védelmet.
Loreena helyeslően bólintott.
- Jó ötlet. Menjünk arra.
A falhoz már gyorsan eljutottak, és szerencséjükre találtak is egy repedést a falban, amin pont átfértek. Loreena először bekukucskált, de amikor látta, hogy a rés egy üres sikátorba vezetett már bátrabban lépett át rajta. Hallották a néhány utcával arrébb dúló csatát, és Lucia Dorf tizetes hangját is, immáron élőben, kristály nélkül, de nem foglalkozott vele, egyelőre legalábbis nem látta szükségét. A tünde felnézett az égre, a katapult pedig ismét lőtt, így nagyjából tudta is, hogy merre kellett volna eljutniuk. Az ostromíjászokat még mindig lefoglalta, ugyanis alig hallottak egy-egy robbanó nyilat becsapódni a falba. Elindultak a sikátorban, és szerencséjükre találtak egy ajtót, ami az egyik házba vezetett. Teljesen üres volt, így gond nélkül mentek fel az emeletre és másztak ki a tetőre. Alattuk dúlt a háború, lovagok és élőholtak feszültek egymásnak, de a nekromanták gerillaharcot alkalmazva jól tartották a várost, a távolban pedig látták a hatalmas katapult lassan emelkedő kanalát.
- Le tudod innen lőni, a robbanó nyíllal? - kérdezte megint Mirát.
- Csak ha nem védik, és teljesen védett vagyok közben.
- Próbáljuk meg, figyelek hogy ne lőjenek ránk.
Amint a lány felhúzta az íjat, nyilak süvített el mellettük, Mira pedig sikítva guggolt le. szegény lány idegei nem voltak ehhez hozzászokva. Az utcáról néhány csontváz íjász lőtt rájuk.
- Nyugi! - szólt rá a lányra erélyesen a tünde. A legkevésbé sem volt szüksége egy sikítozó gyereklányra.
Loreena a saját egyik bűvölt nyilával azonnal közéjük lőtt, így az íja szélmágiája szétrepítette a csontvázakat, de rögtön újak jöttek. A ghoullal való harc egy dologra biztosan jó volt: hamar rájött, hogy élőholtakkal küzdeni szélmalomharc, azt kell lelőni, aki irányítja őket, így most is rögtön a nekromantát kereste. Még egyet lőtt a csontvázak közé, majd meglátta az egyik sarkon a köpenyes alakot, és egy pontosabb, megfontoltabb lövéssel semlegesítette őt is. A zombik és csontvázak így szétszéledtek vagy a gyalogságra támadtak rá, így egyelőre védve voltak.
- Na, most próbáld meg megint.
A lány lőtt, de a katapult lé zombik fala állt be, akik felfogták a robbanó nyilat, helyükre pedig újak léptek, hogy működtessék.
- Próbáljuk meg egyszerre, ha most se sikerül közelebb megyünk.
Ő is elővette az emberektől kapott íjat és nyilakat, remélve, hogyha ketten támadnak legalább az egyik nyíl célba talál, de a zombik ismét felfogták mindkét nyilat. Ekkor sétált ki a katapult mellől egy csuklyás hullasétáltató, és feléjük lendítette a botját. Egy láncos, láncinges lidérc indult meg abban a pillanatban a két nő felé, feketén lángolva. Loreena egyszer látott hasonlót, Holtmezőn, és akkor is majdnem a vesztüket okozta. Mira is nagyon megijedt tőle.
- Fuss be a házba!
A lány kérdés nélkül engedelmeskedett, a lovagnő pedig számbavette az esélyeket. Két szent nyila volt, találnia kellett… Rálőtt ismét egy pontosabb lövéssel a lidércre, aminek így lerobbant az alsó fele az áldott nyíltól, de sajnos ez nem állította meg egyelőre. Fekete tűzzel támadt az íjásznőre, aki erre lehasalt a tetőre. Semmije nem volt, ami megállíthatta volna a lángokat, így reménykedett benen, hogy csak a haja vége pörkölődött meg kicsit. Amikor vége volt a támadásnak elővette az utolsó szent nyilát is, és a lidérc szívére célzott… Ezt már nem bírta ki az sem, és az élőholt eltűnt, a távolban lévő nekromanta pedig láthatóan megremegett a veszteség hatására. Itt volt az ideje az emberek fegyvereinek. Loreena elővette az emberíjat és a robbanónyilat, majd rálőtt a köpenyesre, aki az előbb rájuk küldte a lidérce. Kicsit korrigálta a nyilatm hogy biztosan találjon, így még azelőtt ért célt, hogy a nekromanta varázsolni tudott volna. Az egész bal oldalát elvitte a robbanás, és ekkor belecsapódott még egy másik nyíl is, ami végleg semlegesítette. Mira állt mellette, aki épp csak előbújt a házból. A tünde biccentett a lánynak köszönetképp.
- Mennyi nyilunk van még?
- Nálam kilenc.
Loreenánál még öt volt, elégnek kellett lennie. Mostmár hogy nem volt halottidéző a katapult mellett, talán volt még esélyük innen is.
- Lőjj még egyet, ha ez a nekromanta irányította a zombikat többet nem állnak be elé. Ha nem ez volt tudjuk legalább hogy van még, de akkor közelebb megyünk.
Így már sikerrel jártak. Mira kicsit felfelé célzott így be tudta ejteni a szerkezethez a nyilat és már nem maradt élőholt ami az útjukba állt volna. A szerkezet felrobbant így hamarosan újra hallották a falat bombázó ostromnyilakat, ami elkezdte megtisztítani az egész területet. Már nem volt sok hátra a csatából. Akár le is mehettek volna, de az emberíjak nem voltak alkalmasak közelharcra, így többet ártottak volna vele, mint használtak. A tünde így inkább letelepedett a tetőre, az emberlány pedig mellé.
- Ez volt az első csatád? - kérdezte Mirától. A lány nagyon félt a közel jövő élőholtaktól, jobban, mint katonának szabadott volna.
- Ilyen közelről igen. Sokban részt vettem már, mint támogató viszont.
- Közelről sokkal ijesztőbb. De bátrabb voltál mint a társaid.- dícsérte meg. Még mindig haragos volt az emberekre, hogy neki kellett bejönnie, úgy, hogy eleinte azt sem akarták, hogy csatlakozzon az egységhez.
- Meg tudom érteni őket. - rázta meg a fejét az emberlány. - Közelről a nyilaink ugyan olyan veszélyesek ránk is.
- Miért nincs két féle?
- Van gyújtó, jelző és egyéb fajta is, de ott fennáll az esélye, hogy nagyon mellélövünk.
- Távolból ez igaz.
Elhallgattak, és ez után csöndben várták a csata végét, hogy lemehessenek. A lovagok lassan megtisztították az egész várost, minden utcát… És végül felharsant a diadalmas kiáltás:
- GYŐZTÜNK!  LEGYŐZTÜK A NEKROMANTÁKAT! A SZIGETEK SZABADOK! SZABADSÁG!

A katonák felsorakoznak a város előtt. Megannyi ember állt talpig vasban farkasszemet nézve a nekromanták fészkével. Leo és Gerard is visszamentek, megkeresni az Éjféli Őrség vezetőjét további utasításokért. Nem volt sok kedvük hozzá, de még mindig jobb, mint a frontvonalon botladozni.
- Áh, visszatértek a tékozló fiúk. – morogta nem túl kedvesen Pius atya - Jól tudom hogy maguk mágusok megérzik a varázslat keltette energiákat?
Gerard egyetértően mosolyogva bólogatott.
- Hasonlóképp, mint maguk a magamfajtáékat.
Leo kivételesen kimaradt a beszélgetésből, de ez nem is zavarta örült, hogy végre nem neki kell a társa helyett beszélnie.
- Akkor meg is lesz a feladata. Biztos vagyok benne, hogy a nekromanták nem botokkal fognak nekünk esni és nem szeretnék belefutni semmilyen csapdába amely teszemazt lerohasztja a húst minden emberemről. Keressék meg a legveszélyesebbeket és hatástalanítsák!
- Világos. - válaszolta monoton hangon - Az erősebb holtidézők nyilván a város szívében rejtőznek. Ha a csata hevében bejutunk oda, van esélyünk elkapni őket.
- Be fognak. Maradjanak a szakasz hátvédjében, látni fogják hol a lehetőség.
A páros egy halovány bólintást követően el is foglalja helyét a nekik kijelölt sorban. Meg semv árva, míg mindenki a helyére ér, rohamot vezényelnek. A sereg rendíthetetlenül tör előre, szinte megállás nélkül, mígnem a város külső épületeihez nem érnek. Ott aztán heves kézitusa indul az élőholtakkal és gazdáikkal. Ahogy a loholás abbamarad, Gerardnek lehetősége nyílik szuszogni párat. A roham igencsak megviselte, már több helyen csurgott róla a veríték.
~ Holnaptól nekilátod edzeni. - ígérte meg magának pontosan kétszázhatvannyolcadszorra.
Leo ezalatt magasságát kihasználva próbál rájönni, mi folyik most a legelső soroknál. Látszólag a hadrend egy kissé felbomlott, ahogy befelé nyomultak, közben hullanak az élőholtak és a hullanak a nekromanták is, szinte már csak takarítás van, nem is csata ez, inkább valamiféle mészárlás. A távolban egy toronyra lesznek figyelmesek, aminek irányából nagy erejű mágikus impulzusok futnak végig a seregen.
- Katapultot nem hoztunk, igaz? - kérdezte sopánkodva Leo.
- Nem, pedig most ugyan nagy hasznát vennénk...
- Ne aggódj Lia. Csak ki kell kerülnünk a tömeget.
A három jóbarát jobbra-balra forgatta a fejét, hátha találnak valami kis ösvényt, vagy éppen visszavonulófélben lévő szakaszt, ahol átjuthatnak a torony felé. Meg is indulnak szemből a jobb irányba, szorosan a nehezebben páncélozott emberek mögött, nehogy egy nyíl eltalálja őket. Aztán a front közelébe érve próbálnak lemaradni, nehogy rájuk dőljenek, majd a kézitusázó harcosok közt megpróbálnak áttörni.
Minden gond nélkül eljutnak a torony lábához. Odafelé menet ugyan egyszer sikerül belebotlaniuk egy menekülő nekromantába, de szerencsére jobban lefoglalja a sarkában loholó keresztes, mint ők így csak csúnyán nézni van ideje mielőtt eltűnik egy fordulóban. Gerard nagyot szippantott a levegőbe.
- Az itt tanyázó mágusok nyilván nem tegnap kezdték az ügyeskedést.
Felemelt a földről egy követ. Leo eközben odalépett az ajtóhoz és kinyitotta, majd amint a nyitva állt előttük az út, Gerard behajította a kavicsot remélve, hogy ezzel aktivál valamiféle csapdát. Legnagyobb meglepetésükre azonban semmi sem történik.
~ Mi a fene, ennyire elbízták volna magukat?
A torony belsejét egy hosszú csigalépcső tölti ki, néha egy-egy szinttel, de egyiken se látnak semmit. Óvatos léptekkel felmásznak a lépcsősoron. Egy félig nyitott ajtó fogadja őket, ami egy széles terembe vezet. Az eddigi tapasztalataikból kiindulva nyilván van valahol elrejtve egy csapda, vagy egy élőholt szolga, aki mesterét vigyázza. Leo óvatosan benéz az ajtón, miközben Gerard hátulról fedezi.
A tünde legnagyobb meglepetésére két halott nekromanta testét látja, mindkettőn vágott sebek vannak, mellettük egy vékony tünde nő, ahogy háttal állva neki, előre dőlve matat egy szekrényben; egyébként halálpap rongyok vannak rajta, kissé csálén, alatta pedig valami testhez álló zöld szövet rémlik fel.
- Úgy látszik túl sokat várakoztunk a sereggel... - szólt oda Gerardnak mosolyogva a másik tünde.
Megnyugodva, hogy egy darab nekromanta sincs, aki lesben állva várná őket, belépnek a teremben.
- Itt meg mi történt? - kérdezte Gerard, mintha fogalma se lenne, mi folyik körülötte.
A tünde szép lassan felemelkedik és gyilkos tekintettel rájuk néz.
- Ti meg?
Leo visszanézett Gerardra. A démonfiú szemei üvegesek és semmitmondóak voltak. Látszott rajta, hogy azonnal összehangolta az elméjét Liával, amint a nőt meglátta és most azon gondolkodik, mit kéne tenniük.
~ Eszerint von Himmelreich is küldött valakit a nekromanták után...az egyeztetés még mindig nem tökéletes.
~ Nem is rossz alibi. De talán egy harmadik félnek dolgozik.
~ Mire gondolsz.
~ Emlékszel még, mit mondott nekünk Hajócska a tengeren?
~ Konkurencia, mi...? Amit még elképzelhetőnek tartok, hogy időközben a nekromanták nekiálltak egymást szurkálni.
~ Kell még valami kézzel fogható információ...
Végül a fiú pár pillanat után abbahagyta a bámulást és megszólalt.
- Ugyanazért küldtek minket is, mint téged. Kicsit szégyellem is magam, hogy később értem csak célba.
- Azt kétlem. I̕͞ ͝s̷̢̀e͠͠rv͢e̢ ̨͞a͞ ̡h̶͟i͏̧̕g̶̡̀h͡e͘r̴̛͢ ̴p̵̨͘u͘͝r͞͏p͡ò̀͡s̢̛̕ȩ́.̀ - feleli fura, idegen hangzású nyelven, majd elmosolyodik
Az érthetetlen szöveg minden egyes szava úgy bántotta a füleiket, mintha parázsló tűkkel szurkálták volna. Mégis tisztán ki tudták venni a nő mondanivalóját.
~ Igen, kétség kívül ő a konkurencia...
~ Igen, kétség kívül ő a konkurencia...
Gerard reakciója pontosan az volt, amire számítottak: akárcsak a tünde, ő is szélesre húzta mosolyát és eszelős tekintettel bámult vissza rá.
- És tényleg...úgy látszik végre megtaláltuk, amit kerestünk.
A démon szabadjára engedte Lia varázserejét a testében. Ha nyerni akarnak a "konkurencia" ellen, nem szabad visszafogniuk magukat. Leo sem gondolkozott sokat, mindkét kardját elővette és nekiszegezte a tündének. A nő egy pillanatra elveszti az arcizmai feletti uralmát és elneveti magát
- Komolyan? Nem vagytok nyúlszívűek, azt meg kell hagyni.
- Ez egyelőre nem több, mint elővigyázatosság. - magyarázta meg neki a helyzetet Leo.
- Nem szeretnénk harcolni. Mi pusztán csak pár kérdésre akarunk választ kapni...amit ha jól sejtem, tőled meg is kaphatunk.
~ Ne is akarj harcolni, Gerard... Nem vagytok egy súlycsoport... – mordult fel váratlanul egy baljós gant a fiú fejében - Tudod mi történik egy démonnal, ha meghal?
- Kérdések... Érdekes. Sajnos sietős a dolgom, szóval nem tudok sokáig maradni.
Egy másik hang a fejében közel sem volt szokatlan Gerard számára, már megszokta, hogy mások gondolatait hallja. Lia, amint meghallotta az idegent elhalkult és elnyomta a közvetlen gondolatait, nehogy a sötét lélek felfedezze őt.
~ Szóval hallod a gondolataimat, ezt jó tudni. - válaszolta magában nevetve a fiú. Nem először harcolt ilyen ellenféllel szemben, tudta, hogy kell a képességét ellene fordítani - De ahogy mondtam, nem akarok vért látni. Sem a magamét, sem másét. Csupán egy rejtély érdekel engem. A te történetedre vagyok kíváncsi. Hogy ki vagy? Hogy honnan ez a hatalmas erőt?
Leo eközben óvatosan hátrált egy lépést, megpróbálta felmérni a köpenybe burkolózott nő harci adottságait.
- Óh, szóval hozzá és nem hozzám. Jellemző. - feleli durcásan, majd nekidől az asztalnak - Addig keresgélek tovább,beszéljétek meg.
Érdekes tény volt, hogy a nő tudta, miről diskuráltak gondolatban. Olybá tűnt, nem Gerard és Lia az egyetlenek a világon, akik képesek a tudatukat összemosni.
~ Nem a gondolataidat hallom. A kételyeidet. A félelmeidet. A legelrejtettebb vágyaidat... És az övét is, akárhogy próbál elbújni. Ameddig egyek vagytok nem bújhat el előlem. Hogy ki vagyok? Hoshekh vagyok, a Sötétség. És az erőm a sajátom, nem kaptam senkitől, csak adom... annak, aki vágyik rá... Annak, aki szolgálna.
~ Jellemző... - bújt elő Lia morogva - nem is értem, miért nem feliratozod magad, hogy "hé, sötét szellem lakik bennem".
~ Érdekes lenne.
~ Viszont nem tűnsz olyannak, aki kedvelné bármelyik egyházat. Mi az, ami miatt a drágalátos élő pajzsaidat megöletted. Talán... - folytatta sejtelmes hangon - segíthetünk megkeresni.
A megtestesült Sötétségnek valóban előnyös, ha van pár nekromata, akiket helyette végeznek ki a dühödt keresztesek, míg ő elmenekül, vagy hátbatámadja az ellenséget. A konklúzió egyértelmű: amit a nő keres, valami nagyon értékes dolognak kell hogy legyen.
~ Élő pajzsaimat? Már hogy a halottidézőket? Sose voltak az élő pajzsaim. Nekem nem kellenek pajzsok. És nem kell segítenetek, Serene megoldja egyedül is.
- Áhá! - emel fel ekkor a tünde győzedelmesen egy nagy, kör alakú obszidián bőrláncon. - Meg is van. Tristan igazat beszélt, talán megkegyelmezek neki.
- Hát az meg micsoda? - kérdezte a tündétől Leo.
~ Ha tippelnem kéne, az a kis csecsebecse lesz majd von Himmelreich és Sixtus veszte... - válaszolta gondolatban Lia.
~ Mire való az a kő?
- Ez egy kis Nachtraben ajándék. Semmi olyan, ami titeket érdekelhet. - feleli a tünde.
~ Mit érdekelnek engem az emberek. Az én terveim nem olyan rövidlátóak, mint a tieitek, halandók...  suttogja a mélységi
- Hogy én halandó? - mondta Gerard - Amíg nem követek el valami apró hibát, aligha. És mégis miért ne érdekelne? Ne akard velem elhitetni, hogy nem, pont te, aki látja minden vágyamat. Aki látja, mi az egyetlen dolog, ami enyhítheti a sóvárgásomat. Én csak érteni akarom végre, mi történik körülöttem.
- Halandó? Ezt ő mondta? Én nem látok bele a fejedbe. De azt hiszem elég lassan a bájcsevejből, nemsokára felmorzsolnak mindent a hős emberek. - akasztja a nyakába a tünde a követ, majd finoman teker rajta valamit, amitől az halvány égkék izzást ad ki magából.
~ Találkozunk még, Gerard, ebben biztos vagyok... Ha megunnád egy démon hatalmát és valami többre vágynál meg fogsz találni...
Leo a fél szemét a torony egyik ablaka felé fordítja. Azt próbálja meg meglesni, hogy merre járnak a keresztesek. Már közelednek hozzájuk, és ha tudnának nyerni még egy kis időt, könnyedén nyakon tudnák csípni ezt a titokzatos tündét. Gerard a búcsú hallatán elmosolyodott.
- Megvan a hatalmad, hogy mások elméjébe láss. Megvan a hatamad, hogy mások vágyid kihasználd. De nekem megvan a hatalmam, hogy mások hatalmát elvegyem. Azt kérdezted tudom e, mi történik egy démonnal, ha meghal?! Had kérdezzem meg: tudod mi történik velem, ha meghalok?
Egyik karját kinyújtotta maga mellett.
- Itt úgyse jössz át!
- Viszlát, démonfiú. Jót beszélgettünk. - mosolyodik el a tünde, mikor a nyakában lógó kő megvillan, kék fénnyel borítva be a szobát. Mire kitisztul, már hűlt helye, az általuk jól ismert Éjféli Őrség vezetője abban a minutumban nyit be az ajtón.
- Mit bóklászik itt, nem meg mondtam mi a dolga?
Harag. Gyűlölet. Ezek az érzelmek torzították el Gerard arcát. Ilyen alantas trükkel meglépni előle. Egész végig tudta a csaj, hogy könnyedén el tud menekülni. Ezek szerint azzal is számolt, hogy ő és a keresztesek egy cipőben járnak. Nem valami apró halacska lehetett...
- És íme, a nagy erejű nekromanták halottak. - mutatott a két vérben tocsogó hulla felé - Kicsit több ideig tartott, mint gondoltam.
Leonak nevetni támadt volna kedve, de valami szomorú érzés elnyomta benne a kárörömöt. Az a tünde úgy nézett ki, mint akit báb módjára mozgattak. A tündék szabadok. A tündéknek csak az álmaikért kéne élniük...bele se mert gondolni, milyen álmai lehettek annak az őrült nőszemélynek.
- Történt bármi fennakadás, amíg itt szorgoskodtunk? - kérdezte udvariasságból a kardforgató.
Lia eközben lopva kivezette az energiáit Gerardból. Az elméik újra kettéváltak, így az erőteljesebb, indulatos érzelmek is lecsitultak a fiúban.
- Semmi nagyon veszélyes. Százan ha voltak, ha jól sejtem a fele már biztosan nem él. Egy része elmenekült a városból remélve, hogy nem vesszük észre őket, egy része meg megadta magát. Mondhatjuk úgy is, hogy győztünk.
Gerard nem szólt egy szót sem, csak bólogatva elhagyta a tornyot. A csata még nem ért véget, legalábbis az ő feladata még tartott. Felettébb bossazntotta, hogy a nő ilyen csúnyán átverte, szerette volna valamivel viszonozni a szívességét. El is indult hát megkeresni Sixtus pápát.
A pápát egy kőből faragott padon ülve találta meg, amint éppen egy kulacsból oltja a szomját egy keresztes oldalán.
- Áldás békesség, Szentatyám! - köszönt neki a páros annak rendje módja szerint - Tudna még rám szánni egy percet? Volna valami, amiről feltétlenül szeretnék szót ejteni.
- Áh, te vagy az. Ülj le, fiam. Segítségére voltál az Őrségnek? - nyújtja felé a kulacsot, aminek meglepő módon sörillata van.
Illedelmességből elveszi a kulacsot, kortyol egyet belőle, majd vissza is adja. Sosem bírta az alkoholt és ez sajnos nem is fog megváltozni. Leo ellenben nagyon izgatott lett a kulacs láttán így ha a pápa is beleegyezését adja, ő is helyet foglal, s iszik vele.
- Mondja, hallott már egy Hoshekh nevű teremtményről?
A vén hallatán a pápa derűs vonásai hirtelen sötétednek el.
- Csak szóbeszédből. Egy mélységi, aki egyre több embert fertőz meg, lassan egyenesen kultusza van. Miért kérdezed, fiam?
- Nos, volt alkalmam szót váltani vele. Itt járt az egyik szolgája és valami különös ékkő után kutatott. Akárhogy is, a gyanúm...vagy inkább a gyanúnk beigazolódott: volt itt valami, ami messze túlmutatott a holtmágián. Ha egy démon ajánlása számít valamit is: én a holtidézők helyett inkább ezekre a dögökre figyelnék.
Vett egy mély levegőt.
- Mellesleg miféle lények ezek a "mélységiek"?
- Angyalok. Bukott, megbüntetett angyalok, akiket a mélységek láncára vetett az Úr. Megjegyzem, Herr Lawrenz. Köszönöm, hogy szóltál. Menj, ünnepelj!
- Csak nem itt - válaszolta mosolyogva - elvégre már nem vagyunk szövetségesek.
Búcsúzóul még utoljára meghúzta a söröskulacsot...mert el kell ismerni az íze igazán remek, majd elővette a zsebéből a levelet, ami idevezette.
- De ezt azért megtartom, hátha máskor is összesodor minket a sors folyama...közös ellenségünk legalábbis már van.
A partfelé menet Leo nekilátott sopánkodni.
- Nem fair, én maradni akartam ünnepelni.
- Fogunk mi még eleget, amint hazaértünk.
- Te talán tudsz hajót vezetni?
- Nem. De tudok egy hajót, ami elvisz majd minket...
Pár perc gyaloglást követően Lia is úgy döntött, kiadj magából a gondolatait.
- Azért ez elgondolkodtató. Nem hittem volna, hogy pont egy ilyen sötét teremtmény bír ugyanazzal a képességgel, mint én.
- Ez csak újabb bizonyítéka annak, hogy hazudott. A te erőd van akkora, mint az övé...azaz, inkább csak lesz akkora.
- Itt már nem az számít, mekkora erőt birtoklunk. Hanem hogy képesek leszünk e azt a megfelelő helyen használni.
- Igazad lehet. Hiába tudtuk meg, mifélék a mélységiek, ez csak újabb kérdéseket vetett fel.
- A kő. Az a különös kő a kulcs. Azt kell felkutatnunk.
- És azt hiszed, hogy majd önként át fogják adni?
- Azt hiszem, nem csak egy ilyen kő létezik...
És mialatt beértek a kikötőbe, majd felszálltak Hajócskára és csatlakoztak az ott mulató zsoldosokhoz, felhangzott az örömkiáltás a sziget minden szegletéből.
- GYŐZTÜNK! LEGYŐZTÜK A NEKROMANTÁKAT! A SZIGETEK SZABADOK! SZABADSÁG!

A Kísértet-szigetek épp annyira volt kegyes az arra tévedt vándorokhoz, amennyire egy ilyen nevű helytől várni lehetett. A sziklák és kövek, amik a partot borították csak igen nehézkesen adtak teret a földnek, ám a természet megragadta minden egyes inchét a talajnak és alig tíz-tizenöt méternyi partszakasz után roppant fenyőerdőbe torkollott a Sírhalom partvonala. Aki ennél is mohóbb volt, az a két emberi királyság seregei, ugyanis pillanatok alatt lakták tele a tiszta, nyílt teret sátrakkal és rögtönzött haditáborral, rohamtempóban szerelkezve fel az esetleges ostromra. Egy csatára, amiben legkevésbé sem akartam részt venni. Lassan, siető lovagokat kerülgetve meresztettem a szemem a protestánsok kék köpenye után, hátha sikerül egy zsinati gárdistát nyakon csípnem. Kétség sem volt, hogy nem híresztelték nagyon a von Himmelreichról kiderített híreket így más nem tudhatott semmi hasznosat a gárda tisztjein kívül. Szerencsére nem kellett sokat nézelődnöm, egy meglepően magas, katonásan rövid hajú templomos nő vonta magára a figyelmem. Arcán hosszú sebhely húzódott és karakán határozottsággal osztotta a parancsokat, olyan ember látszatát keltve, akinek ereje van és tekintélye. Lépésben közelítettem meg, kissé oldalvást állva és megvártam, hogy ő vegyen észre. Két, sokkal kevésbé karizmatikus női lovag állt mellette, és úgy csüggtek minden szaván mintha maga Krisztus beszélt volna. Kisvártatva elnézett a fejük fölött, elkapva a tekintetem
- Schwarzjäger?
- Az. - biccentettem udvariasan. - A zsinatelnök nyomát keresem.
- Kiváló. A húgát megtalálta. - Ahogy elfogadtam a felém nyújtott, erős szorítású kezet pillanatnyi hideg futott végig rajtam. Hogy miért volt sorsom a teljes von Himmelreich dinasztiával találkozni csak a Teremtő tudta, de furcsa humora volt.
- Kezdetnek megteszi, Frau von Himmelreich. A bátyja küldött, már az idősebbik. Tudnak valami újat a zsinatelnökről?
- Nos, talán egy kicsit zavarbaejtő erről beszélni, de... Említette, hogy ha egyszer eltűnne, akkor ne keressük, és hogy biztosan megváltoztatja a külsejét. - Meg sem tagadhatta volna a rokonságot, ahogy túlzott színpadi melodrámával ökölbe szorította a kezét a mellkasa előtt, mint aki fogadalmat tesz. - Ez az, amit nem tehet! Segíteni fogok magának, hogy előkerítsük. Nem hagyhatjuk Hellenburgot zsinatelnök nélkül! - Habár biztos voltam, hogy számtalan jelentkező lenne a pozícióra Esroniel után nem akartam letörni a két, szinte ujjongó áhítatba esett társnőjét így tovább tereltem a témát.
- Találtak eddig valamit? Átnézték a partvonalat, ami legközelebb van onnan, ahol eltűnt?
- Igen, a palástjáról a brossát. - tartotta maga elé a nyolcágú csillagot mintázó ruhatűzőt, ami még a sápadt fényben is megcsillant. Csak remélni mertem, hogy nem volt még ez is áldott ezüstből. - De azt már itt, ezen a parton.
- Hol?
- Pont itt.
- Körülnézek. - bólintottam, majd szememet a talaj egyenetlenségei, a kövek és letaposott fűcsomók közt vezetve fürkésztem a tájat a parttól egészen az első fenyőkig. Iszonyú bűz csapta meg az orromat, égett hús és rothadó, penészes tetem keveréke, beljebb lépve pedig meg is pillantottam a megperzselt zombi élettelen maradványait egy fa ágai között.
~Tehát a zsinatelnöknek sem járt meleg fogadtatás. ~ Tovább haladtam befelé, von Himmelreich húgának súlyos lépteitől követve, míg orromba új, ismerősebb illat tolult. ~ Vér. A közelben lehet a forrása. - Követtem a szagot egy másik fáig, ahol az előbbihez hasonló égésnyom mellett egy hasadás körül már kissé száraz foltban sötétlett a vérfolt. Ahogy közelebb hajoltam egyre erősebben érződött benne a kellemetlen, szúrós mellékaroma. ~ Egy élőholté. A zsinatelnököt nem ilyen könnyű megsebesíteni.
A repedések egyre gyakoribbak lettek, apró ágak, fakérgek és a tűlevél lombozat, mind roncsolva csöpögtette magából az erős illatú fenyőgyantát. Ahogy követtem a sérüléseket azok ívesen mutatták az irányt, míg vissza nem tértem az elsőhöz.
- Hmmmmm. - Valamilyen körkörös erő tette ezt, ebben biztos voltam. Amennyire tudtam kijelöltem szemre a közepét és lehajolva vizsgálódni kezdtem, kevés eredménnyel. Határozottan járt itt valaki, de semmi újat nem tudtam meg. - Frau von Himmelreich, felismeri valamelyik képességük nyomait?
- Ez a bátyám "Törés Litániája"... Valamivel harcolt itt, ami erősen páncélozott lehetett. Talán talál darabokat...
Igaza volt, az egyik megroncsolt fa tövében, a nyílegyenes törzshöz préselődve mintha egy sisakrostély darabja feküdt volna. Ahogy felemeltem furcsa, kékes színezete volt, mint a déracélnak és semmiben nem emlékeztetett Esroniel vadállatot idéző páncéljára.
- Ez nem a bátyjáé. De akkor kié lehet? - mutattam fel a töredéket.
- Nekromanta munka. Talán egy ghoul lehetett az ellenfele. felelte a nő. Nem tetszett a válasz.
- Maga szerint legyőzte?
- Nem, biztos nem. A ghoulok nagyon szívósak. - Ez még kevésbé. Noha nem voltam az a fajta, akit könnyen el lehetett volna tántorítani a préda levadászásától, de egy ghoul ellen nem voltam felkészülve.
- Gondolja hogy még szembejöhet?
- Akár a bátyám is. Siessünk. - A válasza elég magabiztos volt hozzá, hogy egy bólintással annyiban hagyjam a dolgot és szapora léptekkel indultam tovább az erdő belseje felé. Nem is érkeztünk rendesen kimelegedni, mielőtt az egyre kisebb időközökkel feltűnő nyomok után kardok összecsapásának fémes csengése rezegtette meg a tűlevelek közt ragadt, hideg levegőt.
- Előttünk dulakodnak. - Az én fülem élesebb volt az emberekénél így nem tudhattam a templomos hallotta-e, de hallgatott rám ugyanis mindketten futásnak eredtünk. Lehajtott fejjel rohantam, mindig egy-két lépésnyire a lábam elé nézve hogy ne csapjanak a szemembe a fenyők gyantától nehéz, szúrós ágai, míg át nem törtem két szorosan álló fa kardoktól szabdalt kérge között, megpillantva a küzdőket. Mindkét, alkatra férfi páncélban volt, egyik sem Esroniel von HImmelreich jellegzetes északi kereszteseket idéző vértjében. Egyikük sem frissen zsírozott díszfelszerelés volt, a jobban viharvert harcos sisakjáról jó darab hiányzott.
~ Ez lehet a ghoul. ~ ereszkedtem féltérdre, gondos célt véve a hiányzó fémpáncél alatt feltűnő rothadt húson, hogy egyetlen, koponyáját áttörő lövedék elég legyen. Élőholt vagy sem, ebbe mindenki belehalt. Ahogy azonban a célvágat átcsúszott a másik páncélosra, annak fedetlen keze és szeme körül is hideg, élettelen bőr fogadott. ~ Mindketten? Akkor miért egymással harcolnak?
- Valami javaslat? - szóltam halkan a templomoshoz, de csak a feszült csend válaszolt. Egyik élőholtról a másikra járattam a számszeríj hegyét, figyelve hogy melyik kerekedik felül. Ha csak az egyiket kellett megölnöm talán lehetett esélyem gyorsan véget vetni nekik, így mikor a déracél páncélos kardja keresztüldöfte ellenfele koponyáját meghúztam a kallantyút. A lövedék surrogva szelte át a levegőt, könnyedén hasítva át a ghoul fejét, öreg, elrothadt agyvelőt és poshadt vért tolva maga előtt. Ahogy mindkét élőholt elterült kényszerítve fújom ki az önkénytelenül benntartott levegőmet, majd felegyenesedtem. Nem volt rajtuk ismerős felségjelzés, és ahogy a hátukra gördítettem őket néhány erőteljes rúgással, az arcuk sem árult el semmit. A győzedelmes, törött páncélos dög hideg ujjai szorosan markoltak rá egy összegyűrt papírlapra, aminek darabokban lévő pecsétjén ismerős szimbólumokat véltem felfedezni.

"Bárki is vagy, aki utánam jöttél: Jó, ha úgy tudják, hogy meghaltam. Ne keress tovább."

Ez állt a papíron, miután kirángattam az élettelen kezek közül.
- A bátyja kitartóan szeretne eltűnni. - nyújtottam hátra az üzenetet a zsinatelnök húgának, aki csak gondolkodva vonta össze a szemöldökét.
- Valóban... De mi lehet az oka?
- Fél valakitől? El akar rejtőzni? - Nem ilyennek tűnt a sokat megélt zsinatelnök, de mintha minden nyom erre utalt volna. Erre, vagy egy újabb tervére, ami nem tetszett.
- Kétlem. Mégis kitől félne? A Holtmezőn az egész sereg elé kiállt egész nyugodtan.
- Jó kérdés. Valami más ötlete van? – álltam fel sóhajtva, újabb nyomok után kutatva. - Hogy került ez az üzenet egy élőholthoz?
- Tervez valamit. Valamit, amit csak úgy valósíthat meg, hogy eltűnik a szemünk elől. - a csönd, ahogy elgondolkodott hideg szélként szaladt végig a nyakamon és a lábamon, az ezután következő, szinte féltő felkiáltás pedig még ennél is baljósabb volt. - Schwarzjäger, meg kell állítanunk a bátyámat.
- Ahhoz meg kell találnunk, Himmelreich kisasszony. Tudja, mit forgathat a fejében?
- Át kell néznem a dokumentumait az irodájában, a naplóját és mindent. Bármi is legyen az, a testvérem félelmetes. Egész Veronia jövőjét káoszba taszíthatja... Egyszer már megtette.
Fáradtan dörzsöltem meg a szemem, ahogy megint olyanba keveredtem, amibe nem kellett volna.
- Maguk emberek mindig túl nagyban gondolkodnak. Nem lehetett volna háztáji terve, ami csak a saját portáján rombol? Akkor hát igyekezzen, én megpróbálom megkeresni.
Láthatóan a folytonos papírellátottság a Himmelreichok újabb közös tulajdonsága volt a felesleges drámaiság mellett, ugyanis a nő tiszta, összehajtogatott levélpapírost húzott elő az övére illesztett bőrszütyőből és sebesen írni kezdett rá.
- Épp úgy esett, hogy előléptettek főhadnaggyá, szóval ezzel a levéllel bármikor bejöhet Hellenburgba.
Átnyújtotta a hivatalos engedélyemet, amit én ketté hajtottam és eltettem az északi katonai tisztséglevelem mellé. Valahogy minél erősebben próbáltam semleges maradni annál több módon lettem mindkét frakciónak segítségére.
- Remélem segít nekem megállítani azt az elvetemült alakot.
- Mindenképpen. Fizetnek érte. - vontam vállat, mire a templomos bólintott.
- Kiváló. Én most távozom is, jöjjön Hellenburgba, ha talált valamit. Felkeresek más Schwarzjägereket is, hátha úgy gyorsabb.
- Egyedül szeretek dolgozni. De talán hamarabb kap eredményt, ezt nem tagadom. Viszlát, fräulein!
Ahogy tisztelgett jutott csak eszembe, hogy a nevét sem kérdeztem meg, így ahogy tovább indultam a nyomokat követve, lopva előhalásztam az általa írt papírost.
- Skadi von Himmelreich. Ezeddig a legnormálisabb ember, akivel délen találkoztam. Őt megjegyzem.

Őszintén nem számítottam rá, hogy valamire is vezet a nyomozásom, de ahogy az itt-ott elszórt nyomokat követve, jó fél óra múlva megálltam a köves aljú kanyon bejáratánál, a parton álló alak ezüst hajának villanása megfagyasztották bennem a vért.
~ Meg vagy hát, Esroniel von Himmelreich!
Lassan, óvatosan közelítettem meg, nem is remélve hogy nem vesz észre. Ha valóban olyan, amilyennek tűnik nyilván számított rá, hogy eljutok idáig is, és tökéletesen fel volt készülve erre a lehetőségre.
- Előbb megkérdezném, miért akar eltűnni, utána azt mondom, amit akar - illetve amiért fizet. - szólítottam meg, próbálva túlkiabálni a tengert. Meglepően hangos volt ezen a szakaszon, talán a meredek part miatt. Vagy a zsinatelnök már a tengert is rávette, hogy a kezére játsszon a színpadiasság megteremtésében.
- Tudod, Reingard, vannak dolgok, amik túlmutatnak Veronián. Igen, a másik kontinensről beszélek. És nem arról, ami a tengeren túl van, hanem ahonnét jöttünk, a másik világ. - Ahogy felém fordult arca még mindig a szokásos, nyugodt derűjét tükrözte, mint aki élvezi a helyzet iróniáját. Én, a felfogadott vadász és ő, aki előbb a bérlőm, most pedig a prédám.
- Át tudunk jutni oda, és ehhez a te fajtádra, a vámpírokra van szükségem.
- Vissza az Óvilágba? Miért? - kérdeztem merev arccal, görcsösen keresve a hideg, fenyegető érzés forrását, ami körülvett.
- Gondolkodj, Reingard! Milyen kicsi Veronia...!  Az Egyház elnyomása és más fajok rémuralma milyen sokat elvehetett az emberiség potenciáljából... Tegyük fel... Csak tételezzük fel, hogy a másik oldalon nem volt ilyen. Hol lehet már az a világ technológiailag? Azokat a vívmányokat kell megszerezni. - Kis híja volt, hogy nem horkantam fel. Semelyik másik faj nem tudta elnyomni az embereket, mert ott voltak mindenhol és kiszorítottak mindenkit a peremre. Még hogy rémuralom!
- És mit akar velük? Visszajönni és uralkodni?
- Inkább azt elérni, hogy egyesüljön Veronia. Mindenki uralkodni fog. Kicsiben a Zsinat ennek az előképe. Hát nem lenne szép, Reingard?
- De. Szép lenne. Tökéletes. Ezért nem fog teljesülni soha. Ha kényszeríteni fog mindenkit, hogy együtt irányítsanak akkor csak maga fog.
Hatalmas képmutató volt a nagy és nemes Esroniel von Himmelreich. Egy férfi olyan hatalmas eszmékkel amik ráültek a szemére és a lelkére és nem látja tőle az igazságot: hogy túl nagyot álmodik.
- Senkit sem kényszerítek. Azok fognak csatlakozni, akik egyetértenek velem. Minden fajból kellenek vezetők. Maga is lehet egy, Reingard. Tudom, hogy száműzték. Itt lenne a lehetősége, hogy visszaszerezze a becsületét.
- És akik nem csatlakoznak? Nekem nem kell sem a becsület, sem a hatalom sem a vezetés.
- Nincs semmi, amit meg akar védeni minden áron? Mindenkinek van valami ilyen, Reingard. Egy személy, vagyon vagy egy eszme. Maga sem különb.
Igaza volt. Szint összerándultam, ahogy a felismerés végigsajgott a koponyám hátulján, görcsbe húzva a nyakamat és egyre csak egyetlen név hangzott fel a fejemben újra és újra.
~Elsarea.
Egy háborúba belekeveredett, és amit az előttem álló, magát győzelmének kapujában érző férfi hoz, az kegyetlenebb lesz ennél és halálosabb. Az egyetlen dolgot fogja ellopni mindenkitől, amelyet senki élő nem enged, és amiért egész Veroniát a harag lángjai fogják elemészteni: a Szabadságot. Meg kellett mentenem tőle.
- Van, amit meg akarok védeni. Van, akit meg akarok védeni. De kezdem látni, hogy kitől kell igazán. - akasztottam le a vállamról a fegyveremet és felhúztam az ideget. Von Himmelreich hideg szemei az enyémbe fúródtak és aggódva ereszkedtek le.
- Ne tegye.
- Amit vissza akar hozni fegyverek. A fegyverek háborút szülnek. Ezt akarja, zsinatelnök? Egy még nagyobb háborút?
- Mi egy kis háború, ha a tökéletesség a cél?
Ostoba volt. Könnyelmű. Úgy szórta a szavakat hogy nem gondolt bele, mit is jelentenek konkrétan és nem érezte az igazi súlyukat. A fogaim megcsikordultak, és csak most vettem észre milyen erővel haraptam össze az állkapcsomat.
- A Schwarzjägereknek van egy szokása. Az életet ritkán pazaroljuk - a halált soha. Maga viszont tömegével akarja ezt tenni. Az a világrend, amit látott, tökéletes?
- Tökéletesebb, mint az, ahol az emberek Isten nevében szörnyűségeket tesznek. Nem biztos, hogy van fogalma erről mondjuk...
- És maga minek a nevében akar szörnyűségeket tenni a célja eléréséhez, "zsinatelnök". - Soha olyan undorral még nem mondtam ki szót, mint akkor. - Főpásztor, kinek a nevében akarja mészárszékre vezetni a juhait?
- Az Isteni igazság nevében, de mint mondtam, ezt te talán nem értheted meg.
- Maga igazi ember. Azt hiszi, hogy ha valaki ellenkezik, akkor nyilván csak nem érti a magasztos célt és még véletlenül sem fordul meg a fejében, hogy másnak lehet igaza. Így van?
- Eleget láttam a többiek igazságából. Egyik sem működött.
- Ezért önkényesen eldönti, hogy a maga igazsága fog működni!
- Ha így tetszik hát igen! Ha kell, akkor megint egymagam változtatom meg a világot!
- Mert a legutóbb annyira sikeres volt?
- Igen, sikeresek voltam. Ha a pápa nem ignoráns, békésen is lezajlott volna a reformáció.
Észre sem vettem a hullámrobaj mellett mikor kezdtünk önmagunkból kikelve, igazi emberek módjára üvölteni, mintha mindketten a határán voltunk, hogy megfojtsuk a másikat.
- De nem sikerült, mert az emberek képtelenek a tökéletességre. Csak vért fog hozni és halált, nem pedig a vágyott világot.
Nyilván számít rá, hogy megpróbálok rálőni, miközben válaszol. Arra is számíthat, hogy az arcára fogok célozni ezért rögtönöznöm kellett, hogy végképp se tegyem azt, amit gondol. Már csak elvből sem. Elengedtem fél kézzel a számszeríjat, ujjaim közt árnyékkötelet formáltam és a nyaka felé hajítottam, majd oldalvást léptem és a hasa felé lőttem az acélhegyet. Páncél volt ugyan rajta, de a számszeríj lövése ilyen közelről elég masszív volt, hogy ne jelentsen védelmet számára.
- Nevetséges... - ennyi volt a válasza, mielőtt az árnyék rácsavarodott a nyakára, a lövésem pedig egyszerűen megakadt egy aranyló fénnyel ragyogó, láthatatlan pajzson és ártalmatlanul pattant le a férfiról. Egyetlen rántással letépte a nyakából a kötelet és határozott léptekkel indult meg, közben egy haragos, szabályozott ütemű dallamot énekelve.
~ Most jön a Törés Litániája? Vagy valami más a repertoárjából?
Nem volt időm újratölteni, így a levegőben lévő varázserőt ragadtam meg és öntöttem formába, a három árnyéknyíl közül az elsőbe, amit azonnal a zsinatelnök arca felé lőttem.
- Nem hiszem, hogy meg tudom ölni de meg fogom próbálni. Kár, hogy megemlítette, hogy van kit védenem. Mert igaza volt...
- Látja?! Mindig igazam van!
Ezelől már kitért, könnyen és gyorsan, mintha pánvél helyett hálóing lett volna rajta. Befejezte az éneket és rám mutatott, amitől a tagjaim fájdalmasan zsibbadni kezdtek és magatehetetlenül estem térdre.
- Meg van a Letzte Untergangom. - mosolyodtam el hidegen, újabb árnyéknyilat alkotva a fegyverem vágatába. Azonban nem volt időm kilőni, amikor a szent fénysugár lecsapott rám az égető fájdalomtól eleresztettem a számszeríjat. Nem volt erőm támadni, nem volt erőm felállni, csak ziháltam és vicsorogtam.
- Meg fogom... megtalálom... Egy Schwarzjäger mindig... leteríti a prédáját...
- Ajánlom is, kell majd.

- Rein! - A pofon keményebb volt a szükségesnél, de Liz sosem volt az a fajta, aki finomkodik ha pánikol. - Térj magadhoz az Istenért!
- Mi… Elsarea… - nyitottam ki lassan a szemem, majd megpróbáltam felülni, de a fájdalom és kedvtelen kedvesem visszatartott. - Hol vagyunk?
- A parton, a földrészen. Ide hoztak, miután megtaláltak. Már azt hittem elvesztél… - szemei élénkrózsaszínek voltak a zokogástól és fehér bőrén halvány csíkokat hagytak a könnyek.
- Tudod, hogy nem könnyű eltenni láb alól. Főleg ha ilyen jó felcser vigyáz rám. - mosolyodtam el amennyire a fájdalom engedte és finoman megérintettem a kezét. Liz letörölte a könnyeit és harag mögé rejtette a felgyülemlett érzelmeit.
- Ostoba vagy, Rein! Mibe keveredtél? Mi történt veled?
Oldalra fordítottam a fejem és a szigeteket kémleltem.
- Megtaláltam, Liz. A végzetem. A prédám…

Esroniel von Himmelreich. Meg foglak találni és nem hagyom, hogy tönkretedd ezt a világot…

Nem utaztam még tengeri hajón.
Le se tagadhatnám, hogy lenyűgöz, ahogy a legtöbb újdonság általában: fegyelmezem magam, hogy ne bámészkodjam nagyon, ahogy egy taknyos siheder tenné csak, mégis azonnal biztos vagyok benne, hogy örökre velem marad a padló szelíd ingása és a kötélnyekergés.
Azt magamtól is hamar belátom, hogy a romantikára való minden hajlamom ellenére is unalmassá válna a nyílt víz egyhangú látványa, ha a szigetek egybefüggő, sűrű fenyőerdői és a partoknál elterülő, áthatolhatatlan tengeri köd fel nem bukkanna hamar... valahol a gyomrom tájékán eddigre a szelíd ingás is kezdett már nyugtalanítani, így különösebb elégedetlenség nélkül ugrom át a korláton, hogy az egyik elsőként leereszkedő csónakba toppanjak. Az imbolygás megtéveszt, minden kitűnő egyensúlyérzékem ellenére is megbillenek - szerencsém, hogy kötélből bőven akad, és megkapaszkodhatom, mielőtt a merészségemért tengerbe zuhanással fizetnék.

Valamiért nem úgy képzeltem a Kísértet-szigeteket, mint ahol ennyi buja fenyves és zöldellő dombhát zsúfolódott össze: ahogyan a partra botlok - átkozott dinghi! -, hallom a tömeg halk duruzsolását máris. Nem kell sokat gyalogolnom, hogy megpillantsam a tábor hátulsó traktusát a távolban. Nyüzsög, akár egy megtermett hangyaboly, messze előtte pedig ott tornyosul a fehér gránitból emelt, ősi városmaradvány.
Bal kéz felől sűrű, méregzöld fűvel borított domb. Nem túl messze. Olyan, mint a többi, hanem egyvalamiben azért eltér azoktól: a tetején szélfútta világos hajú, szálfatermetű férfi áll.
Úgy volt, hogy eltűnt. Mit keresne akkor itt?
Ki nem állhatom, ha dróton rángatnak, mégis nekivágok a dombnak, hogy felkapaszkodjam rá.

Már nem sok van hátra - alig ötvenyardnyira lehetek -, amikor Freyr von Himmelreich nyurga alakja toppan elém, látszólag a semmiből. Alighanem átlósan jött lefelé. Az arckifejezése egy olyan emberé, akit éppen kiábrándító csalódás ér.
- Úgy hiszem, megegyeztünk valamiben tegnap. Az ott a ghoul hasonmása.
- Nem tartozom magyarázattal, von Himmelreich. Mit keres itt?
- Biztosítom a helyzetet. A csata végéig nem tudhatják meg az emberek, hogy eltűnt Esroniel.
Nem hiszek a terve sikerében.
- A zsinatelnök egy rohadt gazember - fintorgok röpkén -, de nagy harcos és közel áll az embereihez. Elkeríteni tőlük legalább olyan gyanús, mintha eltűnne.
A tekintete olyan rezzzenéstelen, mint a halaké.
- Híre járt, hogy egy ghoul megsebesítette, így nem tud harcolni.
Vállat vonok. Miért is bocsátkoztam ebbe az egészbe? Megigazítom a vállamra vetett holmimat, és elnézek Freyr válla felett.
- Emlékszik rám Einburgból? - kérdem hirtelen.
- Hogyne - bólintja nyugodtan. - Alig vártam már akkor, hogy találkozzunk.
Én már akkor sem.
- A polgármester eltűnt, igaz?
- Biztonságba a családjához.
Elkapom a szemem a tájról, hogy a tekintetébe kapaszkodjak vele inkább. Nem mintha meg tudnám mondani, hazudik-e. Vetek egy utolsó pillantást az ezüsthajú alakra a dombtetőn, aztán hátat fordítok nekik, hogy lefelé vegyem az utam a lanka tövébe.
Ideje előremenni a tábor szélére.

Az a néhány óra, amelyet a sátrak és a nyüzsgő hadsereg közt forgolódva töltök, szellőként hussan tova: bőven van, ami kitöltse. Kétszersült és hideg marha meg bor, kapkodó beszélgetések, fenőkő sistergő kaparása az acél apró csorbáin. Zsinórok, csatok és kapcsok csilingelése, sötét fényű olaj a bőrszíjakon.
Aztán a sokaság sűrűsödni, a hangulat komorodni kezd. Előttünk talán félmérföldnyire ott magasodik a város, és hirtelen mintha mindenki készen állna megmérkőzni a Sötét Apostollal.
Én nem. Itt sem kéne lennem.
Hogy a csatasorból eltisztulhassak, újabb dombot választok magamnak: a tetejére érve körbefordulok, mintha csak nézelődni jöttem volna és hagyom, hogy a Kísértet-szigetek megmagyarázhatatlan, sötét bája egy kissé magával ragadjon. Nem tetszik ez az egész. Mégis...
Döbbenten figyelem, ahogy a zsinatelnök ghoulja a távolban páncélos, sötét hajú vámpírral társalog: a kék köpenyes vérszívó nem lehet más, csak Hellenburg Védelmezője, a mellettük ácsorgó kistermetű alak pedig alighanem apród. A látásom sosem volt túlságosan éles, a vámpírlányt azonban elárulja a lándzsa, amelyet tart, az apród pedig inaszakadtában nyargal a párostól a sereg felé.
Ez a legkülönösebb haditanács, amelyet életemben láttam. A húgára, Skadira számítottam volna magamtól, de a Nebelturm Védelmezőként is kissé szokatlan. Hanem a felderítésre is őt hívta. Lehet valami a kölyökben.

Nem sok időm van bámészkodni: a csata megdöbbentően gördülékenyen és megdöbbentően csöndben indul meg. Kívülről figyelni egyszerre kényelmetlen és megdöbbentően hideg élmény: talán mert legutóbb, Einmeria seregei ellen magam is ott forgolódtam a harc közepén, most különösen nyugtalannak érzem magam.
Ott akarok lenni?
Nem.
Úgy érzem, mégis ott a helyem?
- Szabad lesz? - szakít ki a gondolataimból egy lágy férfihang: a szemem előtt kavargó, mozgalmas látványba belefeledkezetten észre sem vettem, hogy bárki felkapaszkodott volna a domboldalon.
Nem bárki. Ezt a hangot jól ismerem.
Félrekapom a fejem.
- Freyr ideges lesz, ha kiderül, hogy a ghoulja elkószált.
A látogatóm felnevet, széles ívben intve a mögöttünk domborodó lankákra.
- Az Ordo Maellus egyenruhám is ellopta a ghoulom?
Követem az ujját a szememmel, csak hogy megdöbbenten meredjek a távolban ácsorgó élőhalottra. Ha nem kapnék időben észbe, leesne az állam. Újból felé fordulok, mint aki csak most ébred rá, hogy mit is lát.
Zavartalan mosolyt.
- Hogy szolgál az egészsége?
- Sosem gondoltam volna, de csak úgy, mint a magáé, zsinatelnök - hunyorítok végül rá. - Csakhogy maga meghalt.
Megint nevet.
- Maga is? Jobban néz ki annál.
- Maga is.
Esroniel von Himmelreich nem sok valódi nyomát viseli az eltelt időnek, fiatalos bája mégis nyomtalanul odaveszett a húsz év óta dühöngő háborúban.
- Mit gondol, nyerünk? - vonja fel az egyik világos szemöldökét kedélyesen.
- Ellenünk? Soha.
Felkuncog.
- A humora töretlenül kiváló. A nekromanták ellen gondoltam.
A nekropolisz felé pillantok, majdhogynem önkéntelenül ráncolva a homlokom.
- Nem tudom. Nem értek a csatákhoz.
Hosszúnak érzem a csendet, mégsem sietek a megtörésével; valamennyi idő után mégis visszafordul rá a tekintetem.
- Nem fogja megvárni, hogy Dél észrevegye és hazavigye.
Kivételesen nem érzi szükségesnek, hogy hosszú hatásszünetet tartson.
- A meglátásai se koptak. Igazából elköszönni jöttem magától.
- Miért?
- Nagyon hasonlítunk, és megkedveltem magát.
Még hogy én és ő...! Most az egyszer mégsem tiltakozom. Sok minden változott húsz év alatt, a legtöbbet pedig az a meggyőződésem, hogy mindig nekem van igazam.
- Hová megy?
- Tanulni és kutatni főleg.
- Hátra meri hagyni az egyházát?
- Nincs rám szüksége az egyháznak. Azért van zsinat, hogy azok vezessék. Így terveztem.
Feleannyi bizodalmam sincs bennük, mint neki.
- Egyedül megy?
- Túl veszélyes másoknak.
Az ütközet felé fordulok, mintha számítana, hogy nézem-e őket.
- Tudja valaki?
- Reingard és a bátyám. De Reingard nem akart elengedni, így egy időre elkedvetlenítettem a keresésemtől.
A Fekete Vadásznak jó oka lehet rá, hogy a zsinatelnök útjába álljon, habár eddig neki dolgozott. Mi történhetett? Nem mintha lenne választása. Akármi is történt, ha von Himmelreich már nem titolózik a távozásával kapcsolatban, az csak egyet jelenthet, fut át fejemen, ahogy a kavargó ütközetet figyelem.
Elkéstünk azzal, hogy befolyásolni próbáljuk a tervét.
- Én nem tartóztatom.
Érzékelem, ahogy bólint, mint aki erre számított.
- Örülök, hogy megismerhettem, Norven Kather. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk valamikor.
A felém nyújtott kezére pillantok, aztán fel az arcára.
- Igen. Ebben én is biztos vagyok.
Elfordulok, bár a szemét így is magamon érzem.
- Jó utat, zsinatelnök.
- Vigyázzon magára, Kather!
Meginduló léptei egy pillanatra szakadnak csak félbe.
- A bátyja a város második gyűrűjében van, az ottani egyetlen fogadóban. Ha siet, elkaphatja.

Meglepetten pördülök meg, hanem addigra Esronielnek hűlt helye. Miért ért váratlanul megint?
- Vessen gáncsot az ördög, mielőtt kettőt lépnél.
Pillanatig kémlelem az üres, szélben fürdő dombtetőt, aztán anélkül, hogy átgondolnám, leugrom a lanka tetejéről. Futok a város felé. Fájóan hiányzik a lovam, a hajóutat azonban nemigen bírják az állatok; kénytelen vagyok a saját lábamra hagyatkozni és bár kiváló adottságaim vannak az efféléhez, mégis hamar érezni kezdem a szokatlan megerőltetést az oldalamban. Hanem addigra már elérem a falat.
A nekropolisz kapuja nyitva tátong: a fegyveresek, akik biztosítják, ügyet sem vetnek a sebességre, amellyel elfutok köztük. Elöl robaj - a lovagok épp most törték át a második gyűrű kapuját.
Lihegve lassítok egy pillanatra. Elképzelésem sincs, mihez kezdek, ha megtalálom, mégis hajt valami: a nyomukban én is átjutok, s a fejemet forgatva keresem a poros utcán, mi is történik. Elhaladok mellettük, aztán jobbra: a csata elakadt, én mégis beljebb jutok, és egy pillanatra nem tudnám megmondani, miért vagyok itt.
Nem kell sokat haladnom, a város kísértetiesen emlékeztet Carolusburgra és Hellenburgra is: a fogadót ott találom, ahol alighanem mind a kettőben akad egy-egy a maga helyén.

Talán most először nem lepődöm meg, hogy az ajtó túloldalán egy élőholt fogad: ráismerek a kísértetre, és mielőtt megmoccanhatna, rá is támadok. Nem ellenfél nekem, könnyedén kerülöm el a csapásait. Sikoltani sincs ideje.
Csak most, hogy szertefoszlik, van időm szemügyre venni a fogadót belülről: támasztékai korhadtan nyikorognak a város dübörgése alatt, deszkapadlóján vastag, csomókba gyűrődött por.
Az emeleten egyenletes léptek zaja.
- A városotok elesik.
- Nem mondtál újat.
Bármilyen felvezetés nélkül, halkan szólítottam meg a bátyámat, ahogy felérve megpillantottam: biztos vagyok benne, hogy várt rám. Von Himmelreichnak igaza volt. De már meg sem lep. Willem higgadtan álllja a tekintetem: gyönyörű, sűrű fekete szempillái, amelyekre anyánk mindig olyan büszke volt, egyetlen porszemnyit sem őszültek.
- Téged is megölnek.
- Eltűnök előtte. Te viszont nem tudsz hová.
- Nekem nem is kell. Neked pedig nem szabad.
Az arca megrándul, mintha bosszantanám.
- Van valami különösen jó indokod, hogy ne tartsam meg az életem?
- Már lemondtál róla. Akkor, amikor elszegődtél nekromantának.
- A célunk az örök élet, nem a korai vég.
Világéletében kedvelte a nagy szavakat. Azt hiszem, a legtöbb idősebb testvér így van ezzel.
- Szégyent hoztok mindenre, ami él.
- Vagy fölötte állunk.
Nincs türelmem a szenteskedését hallgatni.
- Sosem értettünk egyet - élesedik egy kissé meg a hangom figyelmeztetően -, azt azonban te is tudod, hogy ez nem mehet így az örökkévalóságig. A fajtád el fog bukni, és ez alól te sem lehetsz kivétel.
Ő elmosolyodik szélesen, magabiztosan.
- És mit fogsz csinálni? Megölsz?
- Muszáj - vágom rá, leginkább saját magamnak. - Nem hiszed, hogy megtenném?
- Nem hiszem, hogy képes lennél rá. Nem tétlenül töltöttem az eddigi éveim, tudod.
Rá kéne támadnom ahelyett, hogy beszélgetünk. Én is tudom. Ő is. Mégis... kétségbeesésre emlékeztető igyekezettel halogatom.
- Harkonen nagyúr. Miért nem hallottam rólad korábban?
- Kutattam, nem pedig bolond módjára mutogattam a képem szerte a világban.
'...ahogy te.' Mindketten tudjuk, hogy erre gondol.
- Reméltem, hogy rájössz, mekkora tévedés volt ennek a gonoszságnak szentelni az életed.
- Dehogy, Norven, dehogy. El sem tudod képzelni, milyen lehetőségek rejlenek ebben!
Nem most fogja meggondolni magát. De mire számítottam?
- Mire vártál itt?
- Segítek a többiek visszavonulásában. Pontosan egy osztagnyi élőholtat irányítok. Ha ezek elfogytak, eltűnök. Addig van időnk csevegni.
Támadd már meg! Öld meg, mire vársz?
- Nem félsz tőlem.
- Nem. Mert tudom, hogy nem akarsz megölni.
Szíven üt, ahogy egyenesen belém lát, mégsem vagyok megdöbbenve: a lelkem mélyén pontosan tudom, hogy lehetetlenség volna félnie. Éppen ő féljen, aki részegen hazacipelt az őszi vásárból, amikor először ittam túl sokat? Akivel huszonhat éven át nyűttük egymást. Akitől az első, kese csikómat kaptam... és aki tud a fiamról is.
De akkor is nekromanta.
- Tévedsz. Akiket az élőholtjaid megölnek, énhozzám tartoznak.
- A kékrongyosok is?
- Azok déliek.
- Őket is megölik az élőholtjaim. Meg a vámpírokat is. Ők mind hozzád tartoznak?
- Ha ti vagytok az ellenség, akkor igen.
Elvigyorodik - ezt a gesztust jól ismerem ifjúkorunkból.
- Meglepően engedékeny lettél, Norven - cicceg föl jókedvűen. - Ez nem az a keményvonalas, megingathatatlan férfi, akivel együtt nőttem fel. Csak nem megházasodtál? Már ténylegesen, úgy értem.
Ha tudnék uralkodni a vonásaimon, most egy egészen kevéssé akkor is elsötétülnének.
- Húsz év hosszú idő, Willem. Én változtam. Te?
- Csak annyit, amennyit kell - komolyodik vissza azonnal. - Itt el tudom érni, amit akarok. Itt fontos lehetek. Nem akarják lenyomni a torkomon azt, hogy semmire sem vagyok képes magamtól pont azok, akik mindent így tesznek, a saját fejük után.
- Nem engedhetem.
- Te kinek az érdekében cselekszel?
A nagyképű válasz magától kívánkozik a számra.
- Veronia érdekében.
- Nagy szavak. Gondolod, hogy te tudsz bármit is tenni, amikor Esronielt megöltük?
- Von Himmelreich nem olyan, mint én.
Elhúzza a száját. E pillanatban jobban emlékeztet arra, ahogy ismertem, mint valaha.
- Tévedsz. Mindketten a végsőkig ambiciózusak vagytok, és soha nem engednétek a magatok igazából.
Miért lát mindenki egyformának bennünket?
- Engem mégsem öltetek meg.
- Mert nem voltál olyan nagy célpont.
- Most is futni hagytál.
- És foglak is. Még egy zombim él, és épp egy zsoldossal küzd.
Ideje elköszönni. Nekiugrom, minden figyelmeztetés nélkül... annak ellenére, hogy még mindig nem győztem meg magam teljesen, hogy képes lennék megadni neki a kegyelemdöfést. De erre ráérünk.
Hanem a bátyám nem olyan ember, akit könnyű becsapni.
Ahogy nem mozdul, félelem hasít belém - minden porcikámmal arra összpontosítok, hogy meg kell halnia, az utolsó pillanatban a döfés mégis félrecsúszik a melléről a válla felé. A megtorpanáshoz túl elszánt vagyok, odalépni és megölni...
Késve kell belátnom, hogy ahhoz nincs elég céltudat bennem.
Willem elmosolyodik, szakadt palástja alól sebesen egy véres csontvázkar nyúl elő, pont mintha csak a saját húsából szakította volna ki. Iszonyodva figyelem, ahogy megragadja a kardom harapósra köszörült élét.
- Látod, megmondtam. Nem tudsz megölni.
Meglepetés és riadtság keveredik a hangban, amellyel felkiáltok, ahogy keményen félrerántja a fegyvert, a válasza ugyanakkor megharagít: most, veszett indulattól fűtve képes lennék mellbe szúrni, de a fogása túl erős. Hosszú lépést teszünk az ablak felé - ő vezet, én nem engedem a Justitia markolatát.
Olyan sebességgel kergetik bennem egymást az érzelmek és olyan sokan vannak, hogy már követni sem tudom. Egyvalami azonban teljesen biztos.
Nincs mindig igazad, testvér.
Állom a diadalmasan fénylő tekintetét, ahogy fél kézzel elengedem a kardot.
- Ne légy magadban olyan biztos.
Ezzel előrántom a frissen kovácsolt Nebelturm tőrt, amit a hellenburgi vámpírtól
(Hilde. a neve Hilde -)
kaptam, és teljes erőből lesújtok a csontvázkar csuklójára.
Harkonen nagyúr fájdalmas ordításába az egész épület beleremeg: hangja mintha kettérepesztené a fejem, de még a sikolyán és a fülem csengésén át is hallom a száraz reccsenést, ahogy a csontkar kettétörik. Akár egy szál gyújtós.
A fivérem átkozódva ugrik az ablakpárkányra... utána kapnék, hogy a gallérjába kapaszkodjam, de elkések: hajszálnyival ugyan, mégis elvétem őt. Vérszomjas dühöngése még visszhangzik a fejemben, ahogyan a mélybe veti magát.
A megszabadult kardot engedem a földre esni, mielőtt áthajolnék a párkányon: akadálytalanul ellátok az utcán minden irányba, és vak volnék, ha nem szúrna szemet, hogy a harcnak időközben vége lett.
Vegyesen nyüzsögnek Észak és Dél emberei mindenütt, ezegyszer azonban ez megnyugvást jelent.
Már akinek.

Ledübörgök a lépcsőkön, kivágódva az utcára; ahogy elkeveredem a harcosok közt, nyitott szemmel és füllel figyelek, de belül már érzem, hogy késő. Harkonen nagyúr elmenekült.
Engedtem neki. És amíg beszélgettünk, mint a régi barátok, ki tudja, hány lovagot ölt meg...
- GYŐZTÜNK! - üvölt fel egy férfi a távolban, és a kiáltását úgy kapja fel a győzelemittas embersereg, ahogy őszi levelet az orkán. - LEGYŐZTÜK A NEKROMANTÁKAT! A SZIGETEK SZABADOK! SZABADSÁG!
Forgolódom egy keveset, de végül nincs választásom. Nem tehetek én sem mást; engednem kell a kiáltozásnak.
Hagyom, hogy elsodorjanak, ahogy a győztes sereg előrehömpölyödik...

* A  tegnapi rettenetes nap után frissen érkezett a mai, pont, mint ahogy a sivár ősz után beköszönt a fagyos tél. Nem kívánt felkelni, sajgott egy kissé a seb amit a hátán ejtettek még a nekromanták, s rettenetesen lüktetett az, amit a lelkén a hír amit hoztak. Próbált úgy viselkedni, mintha nem is zavarta volna a Zsinatelnök eltűnése, pláne, hogy amíg jelen volt,haragudott rá következetlensége miatt, ám most mégis hiányolta őt, s bármit is tett, egyszerűen nem tudta elzavarni az ürességet, ami a férfi hiányával keletkezett. Sírt is kicsit tegnap az éjszaka leple alatt, még ma is karikás volt talán a szeme az egész miatt, de kétségtelenül életben volt, ami oly sokakról nem volt elmondható, s ez már magában is örömteli volt. Reggel hétre irány a hajó... A tábor délnyugati részén volt a jármű, von Himmelreich feleségéről elkeresztelve Sigrúnnak. Kirúgta magát a durván lerakott összeizzadt szövetcsomagból, majd megmosta képét a dézsa egészen hűvös vizében.
- Most mit kezdesz majd?
- Mit kezdenék? Amit eddig.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam. * Konstatálja a fegyver szárazon * - Tudhattad, hogy az egész csak egy leányi képzelgés, nem is értem, hogy miért érezted annyira megcsalva magad, amikor rájöttél, hogy ki is von Himmelreich valójában. Felesége van.
- Tudom...
* Szemei fáradtan meredtek az arcra, amely zavarosan fodrozódott a hordóban. Nem volt kérdéses, hogy mit fog kezdeni magával ma, de az sokkalta inkább talány volt számára, hogy a jövő miként fog majd változni. Nem félt attól, hogy talán nem lenne helye Délen, a kérdés az volt, hogy azt a helyet mennyire találta otthonnak így?
- Nem válaszoltál nekem. Mit fogsz csinálni most, hogy a Zsinatelnök meghalt? Szép szavakat szór a pápa, szép szavakat mondanak a templomosok is, de te is tudod, hogy nem így megy ez.
- Találkozok a Ghoullal, megteszem amit kérnek... Aztán hazamegyek Hellenburgba, ami így már csak Burg... De ha jött volna ő is, akkor is csak Burg lenne.


* Nem volt olyan nagyon nehéz feladat megtalálni a hajót, eléggé jól látható és észrevehető volt a többi között a lélekvesztő, éppen mindenféle hordókat és ládákat pakoltak fel, rá lassan az utolsókat. Nem siette el, de azért mégsem késett. Szerencsére nem kellett sokat keresgélni, a ghoul alakja kitűnt a többiek közül, pláne, hogy rettenet egyedül álldogált, s leginkább (meglepő módon) holtnak tűnt. Biztos nehéz lehetett neki, a halott lét nem túlzottan hálás, ha igaz, még nem is volt szerencséje meghalni. Odalépett hát hozzá, majd féltérdre ereszkedett előtte. A lehető legjobban alá kívánta támasztani a képet, hogy aki előtte állt a zsinatelnök volt.
- Megérkeztem, von Himmelreich uram, kérem rendelkezzen velem.
-...Egyelőre nem muszáj ez.
* A Ghoul csak minimálisan adta jelét annak, hogy bármennyire is itt lenne, olyasféle lustasággal meredt a vízbe, mint ahogy a hajnaltájt kelt ember szokott az illanó melegségű ágyra. Kezében könyv volt, "Mi legyen ha nem lennék?" címmel. Kicsit szánva tekintett az alakra, majd felemelkedett, s leporolta nadrágjáról a koszt, amit a hajó fedélzete okozott.
- Azért nem árt, ha megtisztelem, nem?
-...Nos, ha szeretné... Mi is a neve?
- Hilde. Ön melyik megszólítást kedveli?
-...A "tábornok"-ot szoktam meg, de... ha emberek között vagyunk... legyen a "zsinatelnök".
* Furcsállta egy kissé a megszólítást, ám nem tartott igazán sokáig, hogy megfejtse annak jelentését és szerepét: Jó eséllyel igen büszke lehetett erre a pozíciójára, aztán egy halottnak igazából miért is volt fontos a neve? Sose használta, legalábbis nem olyannak, akinek igazából mondhatta volna. Se szerető, se gyermek… Barátok? Talán. De barátoknak elég a tábornok is.
- Tábornokot? Nem igazán kedveli a túlzott személyeskedést, ha nem tévedek.
- ...Nos, nem olyan sok a... személyem mostanság...
- Jogos. Nehéz dolog lehet valaki árnyékában élni. Ha nem találja sértőnek, mivel tölti a napjait?
* Nem is igazán fogta fel, hogy mit is mondott ki, szinte azonnal érezte, hogy ezt nem kellett volna megjegyeznie, ám a másik valahogy nem igazán akadt fenn a kijelentésen, s így fellélegezve hallgatta a választ, miközben a hajó nagyot moccant. Kiáltásokat hallott a kikötő egyébként is zajos forgatagából… Indulásra készen, úgy tűnik.
- A régi kollégáim írásait olvasom. * Úgy tűnt, a téma kicsit jobban izgatta a férfit, mint a mai csata. Szavai felgyorsultak, mintha cseppnyi érdeklődés gyulladt volna az eddig nedves és álmos szemekben * - Nagyon sok kiváló haditudósító van közöttük. Bár főként csak nosztalgiázni szeretek.
- Izgalmasan hangzik *Jelentette ki, ám aligha tűnhetett túlzottan hihetőnek megszólalása. Legalább annyira érdekelte a hadászat, mint a virágkötés. * - És fel is lesz használva ami a könyvekben van a mai ütközet során?
- Nos, igen, szeretném. * A férfi előhalászott egy térképet, majd mutogatott rajta valamit. Úgy tett, mint aki értette az egészet, de igazából csak bólogatott. Fogalma nem volt erről, s nem is kellett lennie. Úgy is csak azért volt itt, hogy igazolja az álcáját a ghoulnak, minden más elrendezi magát. Utóbbi tény bosszantotta is egy kissé, szívesebben harcolt volna, ámde kénytelen volt elfogadni ezt a megtiszteltetést. * - Annak idején, tizenötben a katonaiskolai barátomnak be kellett vennie egy barbár erődítményt. Azt a stratégiát fogom alkalmazni. Távolsági íjászok ide... * Az ujja először egy dombra mutat, majd utána a fal egy kevésbé védett részére. * - ...itt, itt és itt törjük be a falat ...valamint mi magunk nem leszünk csatában, azt hiszem.
- 815-ben?  * Kérdezte bölcs hümmögéssel, mint aki értette, hogy a másik miről is beszélt. *  - Ezek szerint jobban kedveli a stratégiát mint a harcot?
- Nem, tizenötben. Csak tizenötben. * A ghoul megvont a vállát, mintha a legtermészetesebb dolgot osztotta volna meg a világon… Nem, mintha már majdnem ezer éves lett volna. * - És igen, végül is tábornok vagyok.
* Aligha tudott felkészülni a válaszra, pár pillanatig még kóstolgatta is a másik szavait, hogy vajh mókás kedvében volt-e tán, s heccelte, ám ahogy a komor arcra pillantott, nem látta jelét annak, hogy bármiféle huncutság lenne benne, így a „Mindent látó ember” rezignáltságával vonta meg a vállát, s megkapaszkodott a hajó egy árbócában. Most először utazott ilyen járművön, s már most nem kedvelte. Ringatózott, gyengéden ugyan, de kétségtelenül mocorgott s ezek a pici kitérések éppen eléggé zavaróvá tették az utazás várható egészét.
- Tizenötben... Ördöngős népek ezek a Nekromanták, aligha képzelném, hogy valaki akkoriban harcolt nem porként feküszne dombok halma alatt.

- Csak csontjaim voltak. Húst tett rám von Barth mester, és kialakította a külsőm. Bár el kell hogy mondjam... * A ghoul tartott egy kis szünetet, majdnem úgy hatott, mintha viccet próbált volna mondani * -...A zsinatelnök elég gizda.
* Arcára halvány mosoly szaladt, most először a nap folyamán. Bele sem mert gondolni, hogy mennyire is lehetett erős életében a Tábornok, hogy a zsinatelnököt gizdának vélte. Így belegondolva, Oswaldhoz képest is gizda volt, a templomosok tisztjéhez képest is gizda volt... Esroniel tényleg gizda lett volna? Sose találta annak...
- És nem tudja, hogy mikor kell eltűnnie. * Habozott egy pillanatra, tisztában volt vele, hogy eléggé illetlen volt a kérdés, de azért mégis szükségét érezte, hogy feltegye *  - És mielőtt újraélesztették... Mi volt?
- I. Károly király balkézi tábornoka, Georg von Eisenfeld.
* Számított rá, hogy komoly ember lehetett, de arra nem feltétlenül, hogy ennyire. Ki is ült arcára a meglepetés, el tudott volna gondolkodni csak ezen a tényen elégszer, ám valahogyan nagy nehezen leküzdötte a rökönyödést, majd visszatért az eredeti kérdésre, mert az túlzottan érdekelte.  
- Úgy értem, milyen volt a... halál...
- Oh, hogy az? Nos, nem emlékszem. Olyan volt, mintha... csak egy álomból ébrednék. Na persze, ha az ember csontvázként kel fel, akkor inkább olyan, mintha álomba ébredne.
- Elhiszem. Igazán kár, hogy nem látni többet, érdekes dolgokat tudna mesélni.
- Megkereshetsz bármikor, általában a mesterem oldalán sétálgatok.




* Mesetere oldalán sétálgatni... Szemeit ismételten szánalommal fordította a Tábornok felé, pont úgy hangzott ez, mintha csak egy kutya lett volna. Egy szomorú kutya, aki csak sétálgat, sétálgat a mestere mellett. Milyen mélyen unalmas sors lehetett ez, egy kicsit talán a nagyapja ugrott be... Talán a tábornok szeretné a sakkot? Eckbert biztos értékelné a dolgot, s egy pillanatra érezte is a lándzsában az érdeklődést, ahogy az felhevült. Tudta hol a helye, nem szólalt meg. Akárhogyan is, kíváncsisága közel sem volt még kielégítve, s most Karlra gondolt, a nekromantára. Nem kedvelte egy kicsit sem, igaz, nem is ismerte.
- Milyen személy a mestere?
- Megértőnek mondanám. Tudja, hogy rossz nekem, így sokat enged olvasni. A poénjai viszont nem viccesek, és néha idősebbnek hiszi magát nálam.
- Haha, emlékeztet valakire.  * Nevetett fel. Nem is nagyon kellett rejtegetnie, hogy kire is gondolt * - Mi lesz a fő feladatunk? Jól kell kinéznünk?
- Főként. Mivel mondjuk úgy... bennfentes vagyok, el tudom képzelni, mire képesek a nekromanták. Megeshet, hogy vészhelyzet lesz, és nekünk kell dönteni, viszont... * A Tábornok meglóbálta a füzetet * - ...a tiszteket oktatni kell, szóval magának kell majd megoldani a stratégiai nehézségeket.
* Gyanakvóan mérte végig a Tábornokot, ismét a viccet kereste a mondandójában, ám nem találta, s csak megrázta fejét, halvány mosolyt erőltetve képére. Fura egy férfi volt ő. 
- Nem hiszem, hogy pont rám lenne szükség a tisztek okításának terén... Az előbb úgy csináltam, mint aki értené a dolgot, de a stratégiát nem értem... Ha ön úgy is tábornok, miért nem rendezi?
- Nem, nem, Hilde kisasszony. Maga is segíteni fog Hellenburg és a protestáns egyház jövőjének érdekében.
* A férfiben mintha Nielt pillantotta volna meg egy töredéknyi másodpercre, szavai, arca, gesztusai nagyban emlékeztették a Zsinatelnökre, ám az egész illúzió hamar szétfoszlott, s csak fokozottan kellemetlenül érezte magát az egésztől, ismételten megrázva fejét, de immáron erőszakosabban, hisztisebben.
- De mégis mit tudnék segíteni? Bármely közkatonát beállítaná a helyemre, jobban cselekedne. Nem vagyok vezető, engem vezetnek.
-  Meglátjuk, ezt nem tudhatjuk. Ne aggódjon, kijavítom, ha szükséges.
* Fürkészte a Tábornok szemeit, valami gyenge meggyőzhetőséget vagy legalább megingást próbált találni, de az sajnos messze túl érzelemmentes és meggyőző volt, így csak egy elengedett súlyos sóhajt után bólintott, mint a gyermek, akit leszidtak, s beletörődött az egészbe. Most sem érezte igazán jó döntésnek ezt, de ha más nem, legalább beletörődött, s elfogadt a sorsát. Meghajolt, majd végül elmosolyodott halványan. Letagadta volna, de egy kicsit legalább jól esett neki, hogy ilyen sokra tartották… Ha igaz, jobban értékelte volna az, ha előtte részesül valami tanításban vagy legalább felkészítésben… S nem csak ideteszik egy tagadhatatlanul infantilis ghoul mellé.
- Ha úgy véli... Nem ellenkezek, Tábornok.
* A Tábornok elmosolyodott. Most először látta ezt a gesztust arcán. Furcsa volt figyelni az éledező érzelmeket, nem is nagyon tudta, hogy csak ráerőltette a képére a kifejezést, izmot izomként használva, vagy tényleg volt mögötte jelentés.
- Emlékeztetsz egy régi Nebelturmra. Nagyon hasonlóan gondolkodott, meg a kinézete is olyan volt, mint a tiéd.
- Valóban?  * Húzta ki magát meglepetésében * - Melyikre?
- A neve... izé... Nem emlékszem, majd' ezer éve volt végül is... Az Ordo Maellus őt is elpusztította.
- Mint oly sokakat. * Jelentette ki, miközben a lándzsát vállának támasztotta, s karjait összefonta * - Sosem láttam még ekkora hajót, mint ez. Régen ezekkel utaztak az emberek a földrészre?
* S ez nem kicsi túlzás volt, gyakran jártak mindenféle lélekvesztők, kisebb gályák Hellenburg csöpp kis kikötőjébe, mely a Sudardenből volt bevezetve, ám azok nem csak eltörpültek, éppenséggel nem is hasonulhattak ehhez a monstrumhoz… Vajon mi volt a tenger túlsó oldalán?
- Bizony. Én magam is egy ilyennel jöttem Sv..sv.. eh, nem emlékszem az ország nevére.
* Ezen a ponton már nem is rejtette meglepetését, csakis ámulva nézett végig a szürke habokon, melyek fodrozódtak az óvatosan zötykölődő-lötykölődő tengeren. Megkapaszkodott magában, nem esett jól neki ez a mozgás, a pici kis lökések, a gyenge mozdulatok minduntalan kapaszkodásra ösztökélték, s egyensúlyérzékét már csak az tartotta egyben, hogy a Tábornok érdekes társaságnak bizonyult, nem engedhette meg magának, hogy kiokádjon a fedélzet széléről, nem egy ezer éves, tekintélyes katona előtt, aki még I. Károly tábornoka volt.  
- Akkor még az őskontinensről való…
* Nyögte ki végül. Nem tudott semmit a helyről, semmi többet, mint ami a Bibliában volt azokról a tájakról, amik még az Őskontinensnek is távoli misztikus szent térségek voltak. Az egész feledésbe merült, nyolcszáz év jól elmaszkírozta a tényeket, immáron a legtanultabbak is éppen csak mese szintjén emlegették azt, semmi több, egyszerűen nem lehetett mit tudni, kevés volt az írásos tudás, pláne, hogy ami volt, az is elveszett a Sötét évek során, ami pedig emberek emlékezetében jött (Mint például a Tábornok), az is homályos volt már csak, ha a régi életéről lenne szó, talán válaszolni se tudna már semmit… Talán majd egyszer megkérdezi, de addig is a mai alkalom túl fontos volt, hogy bolondos tündérmesés tájakon járjon az esze.
- Onnét, Európából. Bár nem sokra emlékszem.
* Kóstolgatta a szavakat, tényszerű volt, mégis melankolikus, bánatot, elvágyódást mégsem észlelt bennük. Talán két percbe is beletelt, hogy válaszoljon végül.
- Nem csoda, ennyi időn át kevesen emlékeznének.
* Bólintott egyet magának, a Tábornok is konstatálta a választ, majd tekintetét elfordította róla, s a távolba meredően figyelte valamilyen föld közeledését. Gondolkodott volna? Talán olyasmiket kérdezett, amiket a vén ghoul sértőnek, talán érzékeny pontnak talált? Nem tudta, tényleg… Csak tűrte a kínos csendet, s figyelte a halott vizeket, hogy mikor tör fel belőle egy akkora kígyó, mely keresztbe megeszi az egész lélekvesztőt. Gyomra bánatosan fordult vagy hármat közben, súlyosakat nyelve zavarta vissza a savat, mely kitörni készült a tenger mókás rázása, s az idegesség bolondos játéka miatt. A gyengeség is megtalálta volna talán, ha a Tábornok nem szólal úgy egy fél óra múlva meg, száraz, érzéstelen hangon.  
- Nemsokára kikötünk. Készülődjön.

* A hajó nyikorodva ért be a kikötőbe, gyengéden végigkaristolva az ócska, rohadó fából álló mólót, mely pont úgy hatott, mint amit az ember egy szellemváros mellé képzelne. Hullaszag terjengett mindenfelé, orrát csavarta a bűz, mely körbevette a várost. A víz is mocskos volt, felpüffedt, szürkésre rohadt hullák úsztak helyeként habjaiban, bele sem mert gondolni, hogy ezek közül mennyi is lehetett nekromanták irányítása alatt azelőtt, hogy ideértek volna a keresztesek. Sietség… A hajón utazó fegyveresek és matrózok azonnal lesiettek a lélekvesztőről, kikötni a hágcsót, s miután ezzel végeztek, a katonák meg is indultak a csatatér felé. Bátortalanul szorított rá lándzsájára, idegen volt neki ez a szürke, dögszín világ, ami most laikus lényének egyetlen tapasztalatként jellemezte a Kísértetszigeteket. Még a növényzet is haldokló volt, a hulla itta föld megszennyezte a fenyőket, amik a megszokottnál is lustábbnak tűntek, szúrós, törékeny kis tűleveleik vastagon borították a földet. Ez a halál földje volt… Mintha csak Kharónnak fizetett volna egy szép utazásért, hogy a napfényes Styx partján élvezhesse a soha el nem haló, bódító dögvilágot.
- Tulajdonképpen mit ostromolunk majd ma? Megnézhetem a térképet még egyszer?
- Kövess.




* Térképre nem volt szükség, a sztoikus férfi csak intett neki, hogy kövesse a dombra. Tétován ugyan, de megindult az emelkedőn felfele. Nem kellett sokat gyalogolni, pár sátor, néhány íjász, s úgy két asztal, hordó jelentette a vezérkari központot. A férfi tovább sétált, s a domb legteteje végül teljes rálátást biztosított az erődre. Bent nyűhöz hasonló élénk holtsággal nyüzsögtek a holtak, betöltve az utcákat, hol ritkásan elhelyezkedve, hol egybefüggő romlott masszaként elfoglalva egy-egy pontot. Eltakarta száját, szinte idáig érződött a rettentő ótvaros eszencia, mely a vonagló eleven rohadásból emelkedett. Egy valódi Nekropolisz… Valamikor emberek élhettek itt, most már csak a holtak uralták a vidéket, s az a kevés, aki bár éppen élni élt, lelkileg tagadhatatlanul halott lehetett már pár tíz éve. Mélységesen elundorodott, kevésnek híja volt, hogy a tengeribetegség friss kiheverése utána most a szárazföldön mondjon búcsút gyomra tartalmának. Ennek az egész településnek égnie kellett… Még az se pucolta volna ki belőle ezt a beleivódott romlottságot, de ettől függetlenül szükséges lett volna. Ekkora métely nem létezhetett, nem Veronián legalábbis.
- Azt ott.
* Ütődve kapaszkodott meg egy hordóban, mely üres volt már, csakis ülőhelyként, esetleg asztalnak funkcionált. Egyszerűen nem tudta feldolgozni a felismerést, hogy a rémálom elevenen létezhet.
- Sosem gondoltam volna, hogy tényleg létezhet egy nekromanta város... Igaz, azt se gondoltam volna, hogy I. Károly Tábornoka mellett harcolhatok majd.
* Maga a város erős felépítésű volt, komolyabb kereskedelmi csomópont lehetett régen, ódon, vértől barnára feslett magas falai három gyűrűben védték a tornyot középütt (Valamikor bástya, talán központ lehetett, mostanra hiányzott a teteje. Ki tudja, hogy mire is használták azt). biztos védelmet nyújtva neki. Volt továbbá egy kikötő is a városban, méretes, bár, ez nem is volt olyan nagyon meglepő tekintve, hogy egy szigeten voltak. Bárhogy nézte, régen a hely legalább 20-30 ezer lelket láthatott el védelemmel, fel nem tudta fogni, miként is foglalták hát el a települést a nekromanták… Felsóhajtott ismét az elveszett lelkek gondolatára.
- Valamikor emberek lakhattak itt, most pedig csak hullák. Lehet neve is volt a településnek. Szomorú.  * Kicsit elhallgatott, azon gondolkodva, hogy milyen hely is lehetett ez régen.*  - Ez a nekromanták utolsó mentsvára?
- Igen. Ha ezt bevesszük, el kell menekülniük. Meg is fogják ezt tenni, nézze a kész hajókat!
* A kikötőben valóban komoly sietséggel pakolták a hajókat, mindenféle torz lények szaladgáltak egész komikusan fel-alá, miközben mestereik toporzékolva siettették a kelletlen munkásokat. Talán nevetett volna a jeleneten, de túl morbid volt az egész az ízléséhez, nem tudta értékelni a benne rejlő csavaros humort.
- Akarjuk hagyni nekik a menekülést?
- Igen. A várost és a kikötőt akarjuk.
* Ezek szerint nem a Nekromantákat akarták kiirtani, csakis felszabadítani a helyet valamennyire. Visszatérhetett vajon valaha is az élet ebbe a halott kis városkába? Adnak-e majd ismét a halál helyett életnek falai? Nem az ő dolga volt megváltoztatni, ám a ghoul szavai szerint az ő dolga volt megtisztítani… Vagy legalábbis leadni a parancsot, hogy megtisztítsák.  
- Maga hogy kezdene neki az ostromnak?
* Az eltévelyedett utazó tanácstalanságával tárta szét karjait, majd rátámaszkodott a fegyverére, s pár percig figyelte a várost, esetleges gyenge pontokat keresve. Szakértelem nem volt benne, csakis a közkatona fejével gondolkodva figyelte a dolgot, miközben leginkább az okozható kár mértékét mérte fel.
- A gyűrűk megvédik a várost a gyors támadástól, de csapdába is ejtik azokat, akik a belül vannak. Egészen biztos vagyok benne, hogy lennie kell valahol biztonságos átjárásnak a kikötő és a belsőváros között, mert máskülönben nem tudnának menekülni. * Ez persze nem volt sok információ, tudni valamit nem elég, ha maguk a részletek nem ismertek. * - Kik állnak a rendelkezésünkre?
* A Tábornok biccentett a kérdésre, majd végigmutatta a csatatéren felsorakozó csapatokat, szépen sorjában, pont, ahogy felsorolta őket.
- Van két század ostromíjászunk. Ők képesek nagy távolságból robbanó nyilakat használni. Aztán ott vannak a kapunál a nehézlovagjaink, templomosok és az erős zsoldosok. Három század. Csatamágus egy század. A lelkészeket elkevertük az egységek közé. Lovasság készenlétben, két század.
* Egész jó felhozatal volt ez, már amennyire értett hozzá, jól lehetett dolgozni velük, ha igaz, volt olyasmi része is a seregnek, amit kevésbé talált hasznosnak a többihez képest.. Ami viszont jobban megragadta a fantáziáját, az a ostromíjászok csoportja volt. Hellenburgi létének ellenére se hallott ilyesmi egységekről, s nagyon komoly harci potenciált vélt felfedezni bennük még így laikusként is…
- Ha bár lehet, hogy nem szeretnénk elpusztítani feltétlenül a nekromanták hajóit, talán mégis kellő káoszt tudna okozni, ha pár ilyen robbanóíjász valahol a kikötő közelében várna, hogy károsíthassa a hajókat.  *  A Lovasság ereje a gyorsaságban és a nyílt terepen mért rohamozásban rejlett, ezt személyesen ismerte és tapasztalta, ám falak között a ló minden használ elveszítette, s a káosz nagyszerű adaléka volt, rájuk nem lehetett szükség. Talán ha kitörnének a városból, vagy ha menekülnének szárazföldön… Arra tökéletesek lehetek még, de kár lett volna túlzottan előretervezni * - Nem értek hozzá, de a lovasság nem tűnik ideális egységnek városon belüli harchoz.
- Kiváló észrevételek.
* A tábornok elégedett volt a válasszal, kicsit fellélegzett, ahogy az egy apródért kiáltott. A fiatal málészájú gyermek meg is jelent, majd azonnal vitte is tovább az üzenetet  a sereg azon részeinek, akikre tartozott az.
- Továbbítottam a parancsokat. Mi lenne a következő?
- Nem tudom...


* Tanácstalanul pillantott a Tábornokra, majd ahogy látta annak rendíthetetlen arckifejezését, rá kellett jönnie, hogy nem várhat enyhítő szavakra, ha hibázik, akkor szól csak bele. Görcsölve nézett végig a várfalakon, hogy azok mennyire is voltak védve. Meglepetésére szerencsére viszonylag üresek voltak, a városban inkább az utcákon nyüzsögtek a lények, több kisebb csoportban, összesen olyan százban. Könnyű célpontnak tűntek, egy tapasztaltabb templomos akár egy egész csoporttal elbírt volna, ám nem bízhattak a véletlenre semmit, nem úgy, hogy a nekromanták turpissága messze földön híres volt. Nagy levegőt vett, s letörölte rázkódó kezével az izzadtságot a homlokáról… Most jött csak rá, hogy igazából mennyire is izgult (Vagy félt?) ettől  furcsa leckétől.
- Tényleg nem tudom... De...  * Kicsit nézte tovább a falakat, majd egy sóhajtás után valahogy előadta az ötletét *  - Túl nagy erőfeszítés lenne betörni a kapukat vagy falakat. Ha lenne valami mód arra, hogy feljuttassunk egy kisebb de jól képzett embercsoportot a falakra valami mágus ördöngösséggel, akkor talán be tudnának jutni a kapuőrség szobájába, hogy kinyithassák azt a templomosoknak és gyalogságnak... * Habozott egy keveset, ahogy fürkészte a Tábornok tekintetét, ám annak szemei továbbra sem mutattak semmit, így kénytelen volt folytatni, meg-megállva hogy vegyen pár mély levegőt * - Az élőholtak pedig elég közel vannak egymáshoz, talán a csatamágusok tudnának foglalkozni velük... Ha lenne valami mód a várfalakra feljutáshoz, az íjászok meg tudnák őket védeni... Tényleg nem tudom
- Huszonhárom sötét tünde bérgyilkos van a seregbe keverve. Ők feljuthatnak... Jó ötlet, azonnal meglátjuk.
* A tábornok ismét elküldött pár apródot, feltételezhetően azért, hogy vigyék a híreket a sereg említett részei felé. Ahogy azok távoztak, halkan megszólalt, kérdést szegezve az élőholthoz.
- Miféle mágusaink vannak a seregben?
- Emberek főleg. Elenyésző számú kalandozó maradt közöttük, néhány démon és Nachtraben. Azt hiszem van egy druida is.
- Sajnos nem ismerem igazán a mágusok képességeit, sem az embereket, sem az elfeket, vámpírokat, de van olyan, amelyik tud tüzet okozni akár a falon túl is? Nagyszerű lenne valahogy megzavarni az ellenséget a vár azon részében, ahol éppen nem az ostrom történik. Talán az íjászok is tudnának ilyet, egyszer láttam egy ünnepet, ahol lángoló nyíllal gyújtottak meg egy rőzseembert
- Az ostromíjászaink megoldják. Intézzük.
* A tábornok még egy apródot küldött, immáron az íjászok felé. Bele sem gondolt eddig, hogy mennyire is veszélyesek voltak ezek az egységek: Egy ideggel, egy jól megdolgozott tiszafaággal, pár nyíllal s végül egy kis tűzzel képesek voltak olyan zavart okozni, amire talán egy egész századnyi gyalogos katona se tudott volna, ráadásul nem ilyen távolságból. Szemei a falakra fordultak, még ilyen messzeségből is jól látható volt a tündék ügyes manőverezése a repedezett falakon. Egyik valamelyik csákánnyal mászott felfele, semmiféle akadályba sem ütközött közben, könnyeden szökkent fel a fal tetejére, s egy vékony kötelet eresztett le, amire aztán a többi honfitársa szinte erőfeszítés nélkül csúszott fel. Gyönyörű összmunka volt, nem tartotta semmire se az ilyesmi harci modort képviselő egységeket, de most mégis ámulattal figyelte munkájukat. Öt perc nem sok, annyiba se telt az, hogy kitáruljon a kapu a keresztesek elől. A hullák nem mozdultak, látszólag tényleg csak akadályként voltak odagörgetve az útjukba, nem pedig komoly seregként. Se ész, se lélek, s kocsányos, rohadó izmok… Nem jelentettek komoly kihívást a templomosoknak. Feszült figyelmét végül a ghoul szavai törték meg, kihúzta magát a figyelő pozícióból.
- Nos, mi legyen?
- Csakis a templomosokról tudok, miként harcolnak, de ha jól tudom, jó keresztyén emberek adják a sereg zömét. * A Tábornok kurtán bólintott * - A templomosok képesek harcra ösztökélni a hittársaikat. Láttam magam is már, miként rettegnek a szentségtelen népek... és a vámpírok is a hit nyers erejétől, könnyeden megfutamíthatóak az ellenséges egységek vész esetén, ha túlzottan soknak bizonyulnának... A többi harcos határait sajnos nem ismerem... Tábornok, gondolom ön igen... Miként parancsolna?
- Ha valóban törhetik és növelhetik a morált, akkor a nehéz lovagok után kell tenni őket.




* A döntés logikus volt végül is, áttörhetetlen pajzsként terültek el a legnehezebben páncélozott egységek, mögöttük pedig támogatóként szolgáltak hát bajtársai, akik harca buzdíthatták a többi katonát. Egyszerű, mégis működőképes elképzelés, amit csak a mágusok hada tudna megtörni, ám ettől nem kellett félni, nem látott olyasmi egységet a kapuban, ami bele tudott volna köpni a sereg levesébe.
- Akkor... Legyen így... És ha esetleg sikerülne eléggé megtisztítani az őrszobákat, a sima íjászok feljuthatnának a falra, hogy felderítsék kicsit közelebbről a várost. Ki tudja, mégis miféle lényekkel van tele a hely, ördöngös népek ezek.
- A könnyű íjászainkkal így teszünk. Még esetleg valami?
* Idegesen vakart bele a tábori körülményektől a szokásosnál is zsírosabb hajába. Bármennyire is próbálta megtartani az eltökélt, tapasztalt harcos illúzióját, rettenetesen súlyosan nehezedett vállaira a tény, hogy sok száz ember életével játszadozott most, pont, mintha csak ólomból formázott katonákat áldozott volna fel, csak éppen ezek nem ólomból voltak, s jó eséllyel szinte mindegyiknek volt családja, gyerekei, esetleg szülei. Hogy lehet ilyen nyomás alatt jó döntést hozni? Van egyáltalán jó döntés? A legrosszabbra is fel kellett készülni, talán nem is volt rossz tanácsadó az a félelem, miszerint minden elhalálozott katona öt másik életét is magával viszi majd.
- Ha eléggé visszaszorulnak az élőholtak, a zsoldosok nagyszerűek lehetnek arra, hogy közelről is felderítsék a helyet, hogy nem rejtőzik-e valahol veszély, ami később hátba támadhatná a katonákat.
- Valóban jó ötlet. Elég körültekintő maga, Hilde.
- Nem, csak rettegek... Ha valaki elhalálozik, az én bűnöm lesz... Szívesebben lennék a soraikban, mint itt. Tehetetlennek érzem magam
* Erősen megmarkolta a lándzsát, a keze talán egy kicsit kevésbé rázkódott a fém lágyan nyaldosó melegétől. A nagyapja vajon miért nem szólt semmit? Talán okítani akarta azzal, hogy pont most nem támogatta? Talán csak szórakozott egy kissé, hogy most végre sarokba lett szorítva? Nem nagyon értette, de jelenlétének puszta gondolata legalább egy kicsit nyugtatta, ha a Tábornok szavai nem is.
- Ne féljen, legyen magabiztos. Esroniel azt szerette volna ha vezető lesz magából, szóval biztos vagyok benne, hogy képes is rá.
- De én nem vagyok vezető... És egyébként is, miért gondolja, hogy a zsinatelnök ezt szerette volna?
* Vezető? Ő? Bolondság. Esroniel akarhatott amit akarhatott, ő nem arra született hogy döntést hozzon, helyette kellett dönteniük, s ő végrehajtotta a parancsokat. Egyszerű volt a szabály, követte is mindig, nem ment ellent annak, amit neki mondtak.
- Tudja, ha nagyon sokáig kell valakit megszemélyesítenie, előbb-utóbb átveszi a személyiségüket. Így érzem.
- Ha így gondolja  * Jelentette ki egy kicsit fellélegezve, maga sem értette teljesen az okát, de úgy érezte, hogy egy súlyosabb kő legurult a szívéről. *  - Nagyon messze van a város, nem látok kellően rá, de mennyi akolitus vagy nekromanta van az ellenség seregében? Talán értékes információ forrásai lehetnének, ha romlottak is, de emberek. Biztos rettegnek, talán az utolsó pillanatban megadnák magukat
- Olyan száz lehet a városban, meg még vagy ötven a kikötőben, ez ghoul-intuíció. Talán sikerülhet egyet-kettőt elfogni, bár a túlbuzgó kalandorok biztos megpróbálják.
* Száját eltakarta kezével, s a távolba meredően figyelte a helyet. A dolgok ismeretében veszélyes szerencsejátéknak tűnt játszadozni a tűzzel, mégsem tűnt jó ötletnek az, hogy foglyokat ejtsenek. A kalandorok vad tervei egyébként is veszélyeztethették a kimérten mozgó képzett sereget, még csak az kellett volna, hogy egy akolitus a rossz helyen törjön ki a fogva tartó zsoldos kezei közül, s felesleges vért pazaroljon az így is elég sok vérengzést látott utcakövekre.
- Akkor mégsem jó ötlet... Ha ilyen kevesen vannak, akkor biztos erősek és hűségesek... Bár, nem értek a nekromanták gondolkodásához… * Egy pillanatra megriadt, majd sietve feltett egy kérdést *-  Ön szerint... Ghoulok is vannak a városban?
- Egy vagy kettő talán. De ezek már legyengültek. A nekromanták... Is középszerűek.
* Szemöldökét felvonta a férfi válaszára, a kérdéses darabok immáron a helyükre estek, pláne, hogy  most már tudta, hogy nem is volt olyan komoly ellenállásról szó a falak között. Tényleg egy teszt volt, tényleg egy próba volt, ha igaz, egész komoly tétekkel.
- Akkor csak idő kérdése, s a veszteségcsökkentésé?
- Így van. Elég jó utasításokat hozott, Hilde. Kezdhetjük az ostromot?
* Átverve érezte magát, kicsit talán mégis imponált volna neki, ha ő lehetett volna egy komoly, gigászi csata vezére, ám a tény, hogy nem forgott sok kockán mégis megkönnyítette egy kicsit a gondolkodást. Bólintott a férfinak, majd szavaival is nyomatékosította a mondanivalót.
- Igen... Azt hiszem. Remélem.
* A Tábornok az egyik asztalról egy szép kürtöt emelt fel, faragott, míves darab volt rézfúvókával, ami aztán ki volt polírozva, hogy oly fényes legyen, mint Dél csillaga. Megforgatta egy kicsit kezében, méregette, majd végül kérdőn pillantott a férfira, mintha valami parancsot várt volna. A Tábornok mély levegőt vett, furcsa gesztus volt, elvégre eddig éppen csak szuszogott valamit, majd mély, öblös hangon elkiáltotta magát, úgy, hogy szinte visszhangzott a várfalának verődve.
- GOTT MIT UNS!
* A katonák sorai közül egész sokan szajkózták a kiáltást, egyként mozgó tömeg volt egy pillanatra a sereg, kivéve persze az Északiakat, akik akkor se lettek volna hajlandóak ilyesmit mondani, ha az életük múlt volna rajta. Fellelkesülve emelte a magasba a kürtöt, majd pár zihált lélegzetvétel után teljes erejéből belefújt a hangszerbe, szinte magát is megsüketítve egy pár pillanatra.
- Gott… mit… uns.
* Lehelte erőtlenül, miközben tekintetét a seregre fordította, s kezeivel úgy szorította a lándzsát, mint még talán soha. Most nem az ő élete volt a tét, most ezer másiké.

* A roham megindult, a sereg meglepő koordináltsággal vetette magát bele a harcba. A kitárult kapukon hamar bejutottak a katonák, s szinte pillanat alatt elpusztították a sántítva közlekedő halált.  Nyilak repkedtek mindenfele, az ostromíjászok rettentő káosszal áldották meg a csatateret, a város fele már lángba borult, még a domb tetejére is érződött a piruló rohadt hús szaga. Meg kellett kapaszkodnia a hordóban, ahogy eluralkodott rajta a bűz… Fogai ajkaiba martak.  Ne essen baja a Templomosoknak... Meglepetésére valahogy minden úgy ment, ahogy annak mennie kellett, az összeverbuvált sereg tökéletesen mozgott, olyasféle elegáns óraműként, amit csakis a Tábornok olajozhatott ilyen jól meg. A lovagok felfogták a templomosokat veszélyeztető lényeket, a templomosok bátorították a közelharcosokat, helyenként maguk is kivéve részüket a csatából, állatias erejükkel további harci vágyat öntve azokba, kik nem voltak felszentelve. A lelkészek sem voltak restek, gyógyították a sérülteket, a halottakat pedig kihúzták, nehogy a sereg ellen fordítsák őket a nekromanták. Gyönyörű volt nézni a jelenetet, a masina mutatói ütemes léptekkel közlekedtek, pont, ahogy kellett. Ajkából szivárogni kezdett a vér, most vette csak észre, hogy mennyire is harapta azt. A kapuk egymást követve nyíltak ki, a zsoldosok és az íjászok felrohantak a falakra, sólyomtávból könnyeden megszabadulva a célpontoktól, elpusztítva mindent ami mozgott. A mágusok rettentő tűzbe burkolták a megmaradt nagyobb csoportokat, s az akolitusok, nekromanták kénytelenek voltak visszavonulót fújni a kikötő felé, ám itt sem lelhettek nyugalmat, ugyanis az ostromíjászok tökéletes pontossággal tudták, hova is kell ütni ahhoz, hogy igazán fájjon. Lángoló hajók, melyeket aztán rohanvást kellett eloltani az épeszű holtaknak, embereknek, a káoszt tovább fokozva. Szinte meg is lepődött, hogy milyen jól haladtak a dolgok, egyetlen nagyobb bökkenőnek csak egy katapult bizonyult, mely hullákat vetett ki az íjászok alakulataira. Nem igazán értette, miként is oldódott meg a kérdés, ám nem is olyan sokára a szentségtelen lövedékek elfogytak, nyugalommal folytatódhatott a harc, mely aligha tűnt ostromnak, mészárlásnak inkább… Szédülve kapaszkodott tovább a hordóban, szinte már nem is figyelte az eseményeket, csak a hangokat, a robbanásokat, a sikolyokat, öblös ordításokat. Mind egy masszaként folyt össze, kevert, vöröses-barnás undorító bűzös masszába, mely valahogy mégis boldoggá tette egy kissé. Első tiszti feladata volt ez, s most úgy érezte, hogy talán jól végezte a dolgát. Hangos kiáltás csendült fel, nem hallotta mi is volt az, de nem halott torkokból érkezett… Győztek. Térdei összerándultak, majdnem megadták magukat… Csakis a karakánság tartotta lábon, az eltökéltség, hogy büszkének tűnjön… Ha nem látta volna senki, térdeire kártyavárként rogyott volna, s zokogott volna, csak zokogott volna megkönnyebbülésében…




- Vége van?
* Hallotta végül a saját hangját, ahogy nekiszegezte a Tábornoknak a kérdést. A férfi várakozott egy kicsit, majd végül megszólalt. Csepp elismerést ismert fel a hangszín mögött, olyasmit, ami talán kitűnt egy picit az egyébként sztoikus és érzelemmentes szürkeségéből.
- Vége. Szép munka, kisasszony, tényeg elég ügyes volt. A nagyapja büszke lehet magára.
* A ghoul ismét elmosolyodott, volt valami idétlen, de mégis maga módján megnyerő a gesztusban. Nem igazán tudott rátapintani arra, hogy mi is volt az, de nem is érdekelte… Túlzottan megkönnyebbült... Nagyapja élces hangja csattant fel, reggel óta egy mukkot sem szólt, de most legalább egy pillanatra bizonyította létezésének kétségtelen tényét.
- Hogy végig beszélhettem volna... Ha ezt tudom, nem maradok csöndben.
* Rosszallóan sütötte félre a tekintetét, egyszer nyitotta ki a száját, azonnal kellemetlen helyzetbe hozta. Nem tudta volna legalább megdicsérni vagy talán ha más nem, bátorítani, hogy induljon haza? Micsoda egy vaskalapos vén fasz volt ez az ember.
- Psszt...  * Csitította végül a fegyvert, majd még egyszer utoljára végignézett a csatatéren, a győzedelmesek tekintetével. Nem fogja elfelejteni ezt, a kép életének végig benne lesz majd a fejében, minden ocsmányságával, de természetesen maga gyönyörűségével is. *  - Mi lesz most?
- Nos, egy új korszak kezdődik. A pápa beszámol mindenről, szóval megkérem a mesterem, hogy készítse el a régi arcom ismét. Maga előtt pedig ott állnak a határtalan felfedezések. Fiatal még, kisasszony. Magának jó élmények valók, nem a harcmező.
* Meglepődött egy csöppet a Tábornok kedvességén, bátorító szavain. Ismét Esroniel emléke elevenült fel benne, ő mondott ilyesmiket mindig, az ő határtalan emberségét visszhangozta Tábornok. Lassan megrázta a fejét.
- Köszönöm... Bár, rábízom majd a feletteseimre, hogy ezt eldöntsék helyettem… * Halványan elmosolyodott, nem kívánta egy kicsit sem azt, hogy hajóznia kelljen * - Mindenesetre köszönöm...
- Minden jót, kisasszony. Ha Hellenburgban jár, mindenképp látogasson meg.
- Köszönöm, Tábornok. Remélem megismerem majd, ha a saját arcával rendelkezik.
* A Tábornok még utoljára elmosolyodott, majd intett egyet, s elindult lefele a dombon, vissza a hajóhoz. Hátát nekivetette a hordónak, majd térdei immáron tényleg feladták dolgukat. Sírni valahogy mégse sikerült neki, s csak üresen mered maga elé, mérlegelve, hogy mi is történt a Hadjárat során… Furcsa és hosszú utazás volt, de jó, hogy immáron vége van, hogy hazatérhet végre otthonába, kipihenni ezeket a fáradalmakat… S a Boszorkánypöröly tenyérbemászó képét.

Huh, ennek is a végére értünk? Nézzük a konklúziót!
- Mostantól szabad a hajózás.
- Az Északi és Déli erők viszonya tűzszünet, de ez nem akadályozza meg a kisebb balhékat.
- A pápa hivatalosan is bejelenti: Esroniel von Himmelreich eltűnt a háború során.
- (Én magam mostantól Skadi von Himmelreich néven létezem, Esroniellel pedig itt-ott összefuthattok majd, mint NPC).
- A nefilimek hajlandónak mutatkoznak az emberek átengedésére az Eisspitz-i hágón.

Nos, Ozynak még kell a posztja, de a többieket nem váratnám meg, lezárom a küldetést. (Ozy, élményként be tudod adni a végét majd, és annyi lesz, hogy az természetesen nem számít bele a havi limitbe.) Gigászi küldetés volt, nem is bírtam vele, köszönöm a segítséget Darrakard kollégámnak a mesélésben!

Wilhelmina von Nachtraben: 3000 váltó, 200 xp

Alicia Zharis: 4000 váltó, 200 xp

Institoris püspök úr: 5000 váltó, 300 xp, valamint:

Név: Vellum Militis Episcopae
Ár: 2000 váltó
Besorolás: Könnyű Páncél - Egyház
Leírás: Díszes harctéri püspöki öltözet, ami amellett, hogy elképesztően stílusos, számos imával erősítették meg. Az öltözet mágiájának köszönhetően a használótól számított három méter sugarú körben elhomályosítja az élőholtak érzékelését, valamint fejfájást, émelygést okoz a démonoknak és vámpíroknak. (KÉP)

Tyr/Eghan: 1000 váltó, 100 xp

Amelia Tewelon: 5000 váltó, 300 xp, valamint:

Név: Holdvirág Vért
Ár: 2000 váltó
Besorolás: Közepes Páncél
Leírás: Az Északi Királyság különleges erőinek vértje, amit a királyság bűvölői különleges mágiákkal szőttek át: Bár a védelmi értéke nem tér el sokkal egy hagyományos vérttől, amint a viselője félhomályba lép, körvonalai elmosódnak, így téve nehézzé a vizuális érzékelést. Természetesen ez nem láthatatlanság, de egy gyors harcos számtalan előnyt kovácsolhat az általa keltett zavarból. (KÉP)

Astonien Michelberger: 3000 váltó, 200 xp

Bane: 500 váltó, 50 xp

Hilde von Nebelturm: 5000 váltó, 300 xp, valamint:

Név: Eisenfeld Szárnyai
Ár: 2000 váltó
Besorolás: Nehéz Páncél - Déli Királyság
Leírás: Egy igen különleges páncél, egyetlen darab létezik belőle, a Karl von Barth nekromanta nagyúr által irányított ezer éves ghoul tervei alapján készült. Míg ránézésre talán semmi különleges nincs benne, az illesztéseket már a Déli királyság technomágikus fejlesztései szövik át. Különleges képessége, hogy bár súlyát és védelmét megtartja (sőt, kiemelkedik benne), maga a vért nem korlátozza a mozgást jobban egy Közepes páncélnál. (KÉP)

Gerard D. Lawrenz: 5000 váltó, 300 xp, valamint:

Név: Csatamágus Vért
Ár: 2000 váltó
Besorolás: Könnyű Páncél - Varázstudók
Leírás: Inszigniáktól és jelölésektől megfosztott különleges déli harctéri páncél, amit a csaták hevében mozgó mágusok használnak. Nem csak hogy 25%-al csökkenti a könyv nélkül varázslás sebességét, de csata közben folyamatosan gyűjti a varázserőt, és ha esetleg akkor érné mágikus találat a viselőt, amikor kritikusan alacsony a saját varázserőszintje, egy rögtönzött pajzzsal megállítja azt, egyszer csatánként. (A támadás szintje kettővel kisebb, mint a páncél viselőjéé, de nem kisebb, mint 1.) (KÉP)

Yrsil: 5000 váltó, 300 xp, valamint:

Név: Zsiványlepel
Ár: 2000 váltó
Besorolás: Ruha - Démon
Leírás: Eredetileg egy irigységdémon által használt hétköznapi(nál díszesebb) ruházat, ami bár nem rejti el a viselője kilétét, ha esetlegesen bajba keveredett, sokkal hihetőbbnek hangzik a mentegetőzése, valamint a hazugságai is sokkal kevésbé észrevehetőek. Emellett igazán stílusos és kellemes megjelenést nyújt viselőjének, könnyebbé téve a szociális interakciókat.(KÉP)

Celina von Wald: 1000 váltó, 100 xp

Gobz: 500 váltó, 50 xp

Adrastea: 4500 váltó, 300 xp, valamint:

Név: Asmoranomardicadaistinaculdacar
Ár: 2000 váltó
Besorolás: Ruha - Nők
Leírás: Kimondhatatlan nevű, sehogy sem praktikus vagy kényelmes ruha, ami minden látszatot meghazudtolóan egy több száz éves démon mestermunka. Különleges mágiájának köszönhetően a viselője nem csak hogy jobb lesz a csábításban (ez csábdémonok esetén a képességekre is hatással van), de adott esetben a nők figyelmét is vonzza. (Csábdémonként ez szintén azt jelenti, hogy az ellenkező nemre érvényes képességeket lehet használni nőkre is.) (KÉP)

Rhony: 500 váltó, 50 xp

Loreena Wildwind: 4500 váltó, 300 xp, 5 db Irányítható, robbanó végű nyíl, valamint:

Név: Ostromíjász Vért
Ár: 2000 váltó
Besorolás: Könnyű Páncél - Íjász
Leírás: A déli nagy-hatótávú íjászok különleges egyenruhája, természetesen diplomáciai okokból a jelzésektől megfosztva. A páncél viselője a különleges mágiáknak köszönhetően védettséget élvez célzás közben minden zavaró tényezőtől, valamint amíg eszméleténél marad, és nem éri a olyan sérülés, ami fizikailag ellehetetleníti a dolgot, képes pontosan célra tartani. (KÉP)

Reingard Schwarzjäger: 4500 váltó, 300 xp, valamint:

Név: Éjirha
Ár: 2000 váltó
Besorolás: Nehéz Páncél
Leírás: A táborban unatkozó kézműves vámpírok zsenialitásának ötvözete: Az eredeti Acélirha ötletét vették alapul, kiegészítve azzal, hogy jobb minőségű, erősebb és könnyebb fémeket használtak a páncélozáshoz, valamint mágiával itatták át a vértet, így a viselőjének semmilyen szaga nincs, léptei kevesebb zajt generálnak, valamint sokkal kevesebb nyomot is hagy. (KÉP)

Elnézést kérek a nagy csúszásokért, és köszönöm a kitartó részvételt! Az új területeket csak mesélői felügyelettel használjátok egyelőre!