Nagyküldetés: Szabadság

Amint a fogadós felvilágosította, hogy az általa csak Különös Kompániának titulált csapat szobái hol vannak rögtön felszaladt a lépcsőn. Nem akarta húzni az időt, csak odaadni a papírokat a zsinatelnöknek, megfürdeni, és elfelejteni a borzalmakat, amiket látott. Hogyha döntenie kellett volna, hogy ez volt rosszabb, vagy Holtmező, akkor egyértelműen, ez nyerte volna meg az első díjat, hiába volt jóval rövidebb számára a küzdelem.
A szobából beszélgetés foszlányai szűrődtek ki, néhány hangot meg is ismert, így kopogtatás nélkül nyitott be. A nekromanta a falnál állt, a vámpírnő még az ágyon ült, Reingard és Kather pedig valahol elszórva a szobában ácsorogtak. Loreena becsukta maga mögött az ajtót, és nagyon szeretett volna belerogyni egy fotelbe, sajnos nem volt ilyen ülőalkalmatosság. Csak még egy picit kellett a lábán kibírnia… Csak még egy kicsit.
- Jóreggelt. - köszönt színtelen hangon majd mellvértjéből előhúzta a papírköteget és Esroniel felé nyújtotta. Gyorsan túl akart esni ezen az egészen. - Itt van, amit kért. Remélem megérte.
Úgy tűnt a fogadtatása kellemes, bár mindenki a hírekre volt kíváncsi. Hilde von Nebelturm az ágyról csak mélyen biccentett neki, Kather és Reingard azonban szavakkal is üdvözölték.
- Lady Wildwind. Valami hír?
- Loreena. Hogy áll a sereg mögöttünk?
Esroniel azonnal elvette a levelet, és ablaknyitás közben, még mielőtt a lovagnő válaszolhatott volna a többieknek nagyjából ismertette is a jelentés tartalmát a Különös Kompániával.
- Nocsak, Karl barátom most nyilván jól érzi magát a boncolnivalóival. És még a támadást is visszavertük, kiváló. Már csak Alicia kisasszony jelentésére lennék kíváncsi.
Lory így csak intett a többieknek, hogy az van, amit a zsinatelnök mondott, és nem is akart többet hozzáfűzni. Még nem dolgozta fel a látottakat, és egyszerűen nem érezte úgy, hogy bárkinek is ki tudná önteni a lelkét hirtelen.
- Nyertünk. Egyelőre.
A figyelem ez utána a nekromanta nő felé fordul, és a lovagnő valahogy most, a csata után zsigeri utálattal vizslatja az egyébként szép sötét tünde arcot. Csupán elmebeteg és kifacsart elmék voltak képesek létrehozni azokat a szörnyetegeket. Pedig mikor elindultak még védeni próbálta, támogatni az együttműködést… Hiba volt. A tiszta ütközeteket, és világos viszonyokat szerette, de itt lassan több volt az árnyékban motoszkálás, mint a világos, tiszta célok.
- Akkor nem hallottak semmit . Az információk előtt három feltételt szabnék. - emelte meg balját, felmutatva három ujját, mielőtt azonban bárki közbevághatott volna, folytatta. - Tisztában vagyok vele, hogy már a gondolata is rossz, hogy egy nekromanta feltételeket szab, de ez a javukra fog válni. – Esronielre pillantott. – A zsinatelnöknek mindenképp. Most ellenkezzenek, ha valami nem tetszik.
Hát Loreenának nem tetszett. Szinte alig jutottak el a fülébe a többiek válaszai, csak arra tudott gondolni, hogy mennyire szeretné letörölni az önelégült mosolyt a másik képéről. Mindig ilyen visszataszító és ellenszenves volt vajon?
- Én máris ki nem állhatom. De azért csak mondja.
A lovagnő viszont már nem volt ilyen kedves. Amit Alicia mondott, attól olyan szinten nyílt ki a bicska a zsebében, amire nem léteztek szavak sem. Most csatázott nekromanták egész seregével, tele visszataszító lényekkel, beteg elmék szüleményeivel, és a nőnek még van képe feltételeket szabni? Még maradt némi varázserő az izmaiban, így felgyorsította magát a szélmágiával, hogy tőrt rántva a sötét tünde háta mögé kerüljön. A pengét szorosan a fehér hattyúnyakhoz nyomta, éppen csak nem serkent vér a nyomán.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj.
A zsinatelnök arcán azonban maradt a mosoly, mely túlságosan hasonló volt a nekromantáéhoz…
- Alicia kisasszony. Én is szabnék egy feltételt. Ha esetlegesen olyan dolgokba kényszerítene minket, amik egy picit is veszélybe sodornak minket, az a felemelt három ujja bánja. Halljuk, mit akar, és utána döntünk. Nagy fába vágta a fejszéjét.
- No, még a nyakam megvan, ez is valami... - húzta tovább az idegeket, de ettől a gúnyos humortól Lory csak méginkább a nyakához szorította a tőr pengéjét. Nem láthatta a lány arcát, sem azt hogy kire néz, de ebben az esetben inkább hálás volt ezért. Félt, hogy csak tovább borzolná a kedélyeit, amire nem volt szüksége. Talán a keze előbb mozdulat volna, minthogy elgondolkozik a következményeket. - De akkor jöjjön a három feltétel, de gyors leszek. Az első, és legszánalmasabb feltételem: ha elfogadnak mindent, és roppant nagy kényszert éreznek arra, hogy megemlítsenek egy nekromantát, aki segítette ezt a szedett-vedett csapatot, Izabella Wandenbergként tegyék. A miértet hamarosan megértikJöjjön a második: Reingard vagy Loreena, valamelyikük lőjön egyet akárhova a testembe, ahol lehetőleg nem fogok elvérezni. Mintha ez lett volna a megállásra az okom, ugyanis eredetileg kémkedésre küldtek vissza. A harmadikat kifejezetten az inkvizítornak címezném. Nem hinném, hogy bárkinek nagyon ellenére lenne a dolog, és remélhetőleg elég utalást teszek a feladatát illetően, mindössze ennyivel: mit szólna hozzá, ha azt mondanám, szedje ki belőlem azt is, amiről nem tudok? Ez a három kérésem lenne, és ezáltal a zsinatelnöknek egy alkut is ajánlok. Kössünk egy titkos szövetséget. - megemelte a kezét újra, mielőtt bárki tiltakozón szólna. – Megkockáztatom, hogy tetszeni fog az ezzel járó előny. Esetleg folytathatom, vagy ennyi bőségesen elég volt?
Reingardot nem kellett bíztatni, Loreena maga is meglepődött, hogy a vámpír minden féle fenyegetés nélkül, egyszerűen, és elegánsan lőtte bokán Aliciát.
- A Teremtő fiának egyik stigmája, becsüld meg jól.
Érezte, ahogyan a nő teste megfeszül előtte a fájdalomtól, hallotta az apró sikolyt is, de ahhoz képest igen derekasan tűrte. Loreena viszont tudta, hogy a legkevésbé sem akar ebben az egészben részt venni, sem a nyilait pazarolni egy ilyen ostobaságra. Persze fent akarta tartani a nő a látszatot, hiszen ki tudja milyen mesét költött maga köré, ám a tündét ez hidegen hagyta. Ha szart kevert oldja is meg, egyedül.
- Engem azok után, amit kint láttam kurvára nem érdekel az alibid a kis halottsétáltató haverjaid előtt. Vagy elvágom a torkod most vagy elmentem lemosni magamról a hullamocskot. - válaszolta ellenségesen. Ha megöli az tiszta és egyszerű, egy vágás és vége.
- Ha fájdalmat akar, úrnő, hát fusson fejjel a falnak, vagy kérjen reggelit és tenyereljen a villába. Bánom is én! De azt ajánlom, mondja, amit látott, amíg szépen vagyunk... fogytán az én türelmem is.
- Kather, kérem, tegye, amit mond. Reingard, kérem lőjön engem is bokán, vállalok ennyi közösséget a beosztottammal. De Alicia, tudja, hogy ezután felgyógyítom. Sérülés nélkül kell nekem.
Tehát hajlandóak megkínozni, de az alibijét fenntartani nem. Milyen irónikus.
Az is érdekes volt, hogy Esroniel a beosztottjainak tekintette őket… De végülis azok is voltak, hiszen a pontos tervet még mindig nem ismerték… A lovagnő legalább nem tudta azóta sem, hogy a többiek mit keresnek itt.
- Von Himmelreich, felesleges vállalni mind a sérülést, mind a gyógyítást. Ha megkapják a nekromanták a jelet, akkor menekülni fognak, mert ezáltal megtudják, hogy ön itt van, a hátvédnél. - mondta halkan a nekromanta. - Bár alapból megtudják... Elvégre a csata csak erőfelmérő volt eldobható bábokkal, hogy értesüljenek arról, ki volt ott, ki nem, a zsinatelnök hiánya pedig biztosan feltűnik nekik. Kérdéses azonban az, hogy értem jönnek-e, egyébként mindenféle fenntartás nélkül szolgáltatnám maguknak az információkat.
Tudatáig csupán félig jutottak el a nő szavai. Alkudozás, hazudozás, kerülgetés… Minden itt volt együtt ebben a beszélgetésben, ami miatt olyan nagyon utálta a politikát. Még a diplomáciában is inkább katona volt, semmint üzletasszony, aminek talán lennie kellett volna. Rosszul volt az egésztől, rosszul volt Alicia mosolyától, rosszul volt a kínzástól, és rosszul volt Esroniel játszmájától is. A többiek pedig belementek ebben a játszmába. Eltette a tőrét és haragosan lökte előre a sötét tündét, hogy annak rá kelljen nehezedni a lábára, majd ellépett mellette.
- Nem veszek részt ebben a színjátékban. Lovag vagyok, nem csepűrágó.
Elmasírozott a többiek mellett, feltépte az ajtót és mérgesen csapta be maga után. Ez a fajta csatamező nem volt neki való. Miért nem tudta a nő csak egyszerűen elmondani, amit tudott és esetleg utána megbeszélni, hogy ha visszamegy, akkor mit adott be másoknak? Miért kellett, hogy mindenkin úrrá legyen az arrogancia, ami miatt az együttműködés lehetetlenné vált? Persze számíthattak volna erre, az első perctől, amikor a csapattagok meglátták egymást. Mit gondolt a zsinatelnök? Hogy gondolhatta, hogy ez működni fog?

A fogadóstól kért egy fürdőt Kather és Reingard szobájába, s mire megérkezett, a szomszédból már felcsendült a kellemes aláfestő zene, Alicia sikolyai, miközben megkezdődött a kínzása. Elmerült a forró vizes dézsában, és szinte hisztérikusan igyekezett lemosni magáról a vért és a holttestek egyéb váladékát. Olyan erősen sikálta, hogy vörös lett a bőre a szivacs nyomán, s a sötét tünde sikolyai úgy visszhangoztak a fejében, hogy néha elgondolkozott rajta, hogy nem-e a saját lelke az, ami fájdalmasan üvölt?
Kopogás törte meg a kínzás hangjainak egyhangúságát, vasalt csizmák dobogása, és ahogy Reignard lenyomta az ajtókilincset.
- Vége? - kérdezte a lovagnő a dézsából, gondolva itt a tárgyalásra.
- Mondhatjuk úgy is. Bejöhetek vagy jöjjek vissza később? - kérdezte a vámpír. Loreena sosem volt szégyellős, egyszerűen eszébe sem jutott, hogy a meztelenség van, akinek természetellenes, bár avarszínű tincsei a víz felszínén úsztak és jótékonyan takarták el az alatta lévő nőies domborulatait.
- Ha kényelmetlen, felöltözöm előtte, de engem nem zavar.
Látszólag a vámpírt sem zavarta, bement, és leült a dézsától távolabb eső ágyra, hogy lehetősége se legyen bámulni a tündét, legalábbis a lovagnő így értékelte. Ugyanakkor vadászok voltak és harcosok mind a ketten, és talán csak egyikük sem csinált ügyet egy fürdésből. A másik ágyra helyezett egy lepecsételt papírt, ami távolról levélnek látszott.
- Ezt a zsinatelnök küldi.
- A szomszéd szobából levelezik? - kérdezte meglepetten. Végülis lehet hogy tudott írni miközben Kather kínzott…
- Előre ment. Nemsokára megyek én is. A nekromanta kicsit megkavarta a terveket így siettetnünk kell a tervet.
- Rendben. Ideadná a törölközőt? A széken van. - Reingard felállt és odanyújtotta neki a törölközőt, a tünde pedig egyszerűen elvette, felállt és maga köré csavarta. Még csak el sem vörösödött. Miközben az ágyhoz sétált, hogy megnézze a levelet, legalább átadhatta a személyes üzenetét is a vámpírnak.
- Láttam egyébként Elsareát a táborban. Nem beszéltem vele, de úgy tűnt jól berendezkedett a gyógyítóknál. A hátvéd mögött mentek, nem eshetett baja.
- Értem. Köszönöm, hogy figyeltél rá. Hajlamos a gőgjén keresztül látni mindent, de ha jól értem egyelőre nem akadt nézeteltérése senkivel. Remélem így is marad. Minden esetre én elindultam vadászni, vigyázz magadra, Loreena. - biccentett a vámpír, majd felállt, hogy távozzon. Bár nem mondta, a tünde úgy érezte, hogy a másik azért megkönnyebbült, hogy hallott a kedvese felől.
- Maga is vigyázzon, Reingard. Kather olyan amilyen, néha nyers a stílusa, de nem hiszem, hogy hátbaszúrná. A többiek... Nem lennék benne biztos. Jó vadászatot.
A vámpír kisétált az ajtón, a lovagnő pedig egyedül maradt a levéllel. Felbontotta a papírt és gyorsan átfutotta a személyesen neki szóló részt, és a pápának címzett szakaszt is.

"Tisztelt Lady Wildwind!
Hálás vagyok, amiért gyorsan és alkalmasan végezte a feladatát. Amelie királynő ajánlása helyén való volt, úgy tűnik.
Sajnálom, hogy látnia kellett, ami történt. Nem akartam, hogy így végződjön, és köszönöm a gyors közbelépését. Ha ennek vége, a feleségem szívesen látná vendégül, érdeklődött sokat maga felől. Kérem, adja ezt át XIII. Sixtus pápának amilyen gyorsan csak tudja. Isten álddja, várom vendégül!

Sixtus testvér!
Rájöttek, és most menekülnek. Reingard úrral utánuk eredünk, és lelövünk annyit, amennyit csak tudunk. Itt az apostol is, jó eséllyel nem fogjuk tudni azonban elkapni. Nem lesz több támadás, csak lassító elemek. Siessenek, ahogy tudnak, és zárjuk körbe a szigeteket!
Isten segítse önöket!

Esroniel von Himmelreich"

A zsinatelnök levele meglepően kedves volt, és örült a meghívásnak is. Biztos volt benne, ha ennek vége élni fog vele, hogy teázzon egyet Sigrúnnal, miközben a hitről vitáznak. Elmosolyodott, ahogyan eszébe jutotta ezek az életszerű jelenetek, mintha egy másik világban történtek volna évezredekkel ezelőtt. A sikolyok lassan elhaltak, ő pedig zsák krumpli módjára dőlt el az ágyon, átadva magát a keserű rémálmoknak, melyekben oszló kezek próbálták megfogni és széttépni.
Néhány órát aludt csak, így még dél előtt fel tudott öltözni, hogy immáron saját lova hátán vágtasson vissza a sereghez. Az ülepe fájt, a combja is a sok vágtától, mégis boldog volt, hogy visszaküldték. A hadseregben minden érthető volt és világos, és amennyit Sixtusból eddig látott, az alapján szívesen szolgált mellette. Nem búcsúzott el senkitől, csak remélni merte, hogy még látja vámpír és inkvizitor barátját.

- Jó reggelt, csipkerózsika. Jót aludtál? – szól hozzám valaki gúnyosan
Hasogató fejfájásra eszmélek és hunyorogva nyitom ki a szemem. Értetlenül pislogok az előttem álló fehérhajú, hegyesfülű nőre, először nem tudva mi van, aztán hirtelen jut eszembe mi történt.
- Hol vagyok? - micsoda kreatív kérdés........ - És hol vannak azok........a.....lények? - igyekszem körbe nézni, mert mozdulni még nehezen tudok.
Azt érzem, hogy ülök és hátam egy fának nyomódik, meg az is tudatosul bennem, hogy valamiért a csípőre vágott kezű hölgyemény, mintha paprikás hangulatban lenne, bár egyelőre nem értem miért.
- A Kísértet szigeteken vagy. Konkrétan a legpartközelebbin, a Gerincen vagy mit tudom én hogy nevezték el ezek a hülye hullasétáltatók... És hogy miért vagy életben, nos azért mert én kihoztalak a tömegből mielőtt észrevesznek és felkoncolnak. Áhhh!- ezen a ponton dühösen mordul fel és kap a szeméhez, egy ideig furcsa grimaszba torzul, majd kisimulnak a vonásai.
Próbálom az izmaimat, hogy fel tudok-e majd ugrani, ha szükség lenne rá, ami talán menni fog és a fejem is egyre tisztább. Gyanakodva fürkészem a tündét, főleg a fura viselkedése után.
- Jól vagy? Én utoljára egy olyan..... - elhúzom a szám, - egy olyan undorító és büdös csápos valamire emlékszem, aki majdnem megfojtott, miközben magával vonszolt. Mi lett vele és ki vagy te?
Próbálkozom egy bizonytalan felállással.
- Úgy hívnak Serena Nightbough. És az az undorító és büdös, csápos izé... - egyik keze ekkor elszíntelenedik majd mintha folyadék lenne alakot vált és egy furcsa csáppá alakul, amely vonagolva táncot jár előttem. - ... én voltam.
Hát, ha eddig csak próbálkoztam, most újult erő jár át, ahogy szinte helyből hátra ugrom, el a fa mellől és ösztönösen a kardom után kapok.
- Hogy az a......Ne közelíts! Mi a fene vagy te? Valami ocsmány nekromanta teremtmény?
Tapogatózó kezem megtalálja a kardomat és azt most készenlétben tartom magam elé, hogy az első gyanús mozdulására belevágjam
Ám, ahogy kirántom a csáp iszonyatos sebességgel csavarodik rá a csuklómra és addig szorítja, míg el nem engedem.
- Felesleges. Nem vagyok élőholt.
Felszisszenek, ahogy vöröslő fejjel engednek ujjaim a kínzó erőszaknak, kardom a földre hullik, miközben én farkas szemet nézek az elffel dühösen, de a szívem őrülten kalimpál.
- Mondod te, de akkor mi ez? - próbálom kiszabadítani a kezem. - És mit kerestél közöttük?
Nem adom fel, hogy megsebezzem valahogy, de be kell vallanom, hogy kétségeim vannak, mire jutok egy olyan lénnyel, mint ez, hiszen gyors, mint a villám, érzésem szerint, ha meg akart volna ölni már halott lennék. Megdermedek.
- Mit akarsz tőlem?
Az alakváltó nő elengedi a csuklómat, karja visszaáll az eredeti állapotba, majd ismét a szeméhez kap
- Mit akarsz tőle, Serene?! Öld meg! Nem ezért küldtelek! - beszél szinte magának, majd másik kezével rászorít a saját csuklójára. - Hallgass el te átok! Nem mindig az van, amit te akarsz... - pár másodperc múlva visszaáll az eredeti lenéző, öntelt arckifejezése, ahogy rám néz. - Mit akarok? Semmit. Megmentettelek, mielőtt ostobaságot csinálsz. Ha akarsz, amerre látsz, de valószínűleg belebotlasz egy nekromantába és meghalsz. De a te döntésed mihez kezdesz, itt vagy az ellenséges vonalak mögött.
Majdnem hanyatt esem, amikor elenged, olyan erővel húztam el tőle a kezem, de amit látok most már tökéletesen meggyőz, hogy ezzel a tündével valami nagyon nincs rendben. Még sosem láttam, hogy valaki így és ilyen alakot váltson. A magával való beszélgetés meg egyenesen rémítő, ahogy a következtetésem is róla. Talán....
- Miért mentettél meg, miért segítesz? És kivel beszélgetsz?
Csupa, csupa kérdés. És van még.
- Hol vannak a hullaidézők? Merre? És hol vannak az enyéimek?
Eddig folyamatosan hátráltam, de most megtorpanok, mert ha igaza van jó nagy bajban vagyok.
- Azért mentettelek meg mert ezt akartam. Mellesleg magamat is mentettem, ugyanis én is ott voltam köztük és ha te lebuksz gyorsan végignéztek volna mindenkit, vagyis én is lebukok. A tieid arra vannak... - mutat egy irányba. - ... a tengertől elválasztva. A Halottidézők pedig szétszéledtek a szigeten, fogalmam sincs hová így az is lehet, hogy egyel se fogsz találkozni, de akár az is hogy belesétálsz a fészkükbe.
Értetlenül hallgattam, és az előhalászott tőröm továbbra is felé tartottam.
- Még mindig nem tudom, hogy mi vagy te és miért voltál a csatában. Ki küldött oda? Kém vagy?
Gyorsan arra néztem, amerre mutatott, de csak a tengert láttam, ami nagyon nem jó hír volt.
- Vissza kell jutnom..... - morogtam. - Itt van a nekromanták bázisa? - jutott eszembe az, hogy akár már ki is használhatnám, hogy itt vagyok. - Segíts nekem, ha nem vagy velük. - nézek rá. - Derítsük ki mi a céljuk, hogy visszajussak.
- Hoshekh híveinek egyike vagyok, azt hittem ez világos lesz az erődemonstrációból. És épp beépülni készültem a nekromanták közé mikor megzavartad a képet. Hagy ne mondjam, hogy a Sötétség nem örült ennek a hírnek. - mosolyodik el fanyarul.
- És igen, valahol itt van a nekromanták bázisa, de hogy hol arról fogalmam sincs. A céljuk pedig egészen egyszerű, nem hagyni, hogy a tieid eltapossák őket.
~  Hoshekh? Hmmm….ohh, az az az új vallás vagy minek a vezetője? ~ ugrik be, hogy már hallottam róla, vagyis róluk, de még soha nem találkoztam eggyel sem a követői közül.
Azonban egyáltalán nem tetszik, amit láttam, még ha most épp közös az ellenségünk is. Bár nem vagyok túlságosan vallásos, de ez a képesség félelmetes és veszélyes.
- És akkor ….vele beszélgetsz? – kérdezek rá habozva, bár nagy kérdés, hogy válaszol-e egyáltalán.
- De ha be akartál épülni, akkor te is meg akarsz tudni valamit, nem? Kössünk alkut, segítek és te is segítesz nekem.
~ Aztán igyekszem megszabadulni tőled, ahogy tudok. ~ teszem hozzá magamban hidegen.
- Igen, ő az, aki folyton... - itt újabb görcsbe rándul, de egész gyorsan túlteszi magát rajta. - Szóval értheted. De hogy akarsz te segíteni nekem?
- Nem tudom. - vontam meg a vállam és bár látszólag felengedtem vele szemben, soha nem tévesztem szem elől, hiszen valaki van a fejében, aki hallhatóan kegyetlenül vérszomjas. - Talán elvihetsz hozzájuk, mint a foglyodat és akkor közelebb juthatnánk hozzájuk.
Ezt nem szívesen ajánlottam fel, fordítva jobb lett volna, de nem én tudok olyan ronda szörnnyé változni. - De lehet, hogy ez borzasztóan rossz ötlet......- kezdek habozni.
- Nem figyeltél az előbb. Fogalmam sincs, hol van a központjuk. - feleli hidegen.
- Figyeltem, csak gondoltam megkereshetnénk. - engedem el a fülem mellett a hangsúlyt. - De nem erőszak a disznótor, szóval, ha nem, akkor, nem. Majd megkeresem én. - vonom meg a vállam és indulni készülök.
- Egyedül meghalsz... - szól utánad, majd sóhajt. - Hát jó. Keressünk egy nekromantát, aki lesz olyan kedves elárulni nekünk.
Hideg mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy már félig elfordulva meghallom a szavait.
Szóval még mindig túlnyomórészt ő az úr és nem a fejében lakozó valami.
- Azért nem vagyok annyira elesett, mint gondolod, de én is úgy gondolom, jobbak leszünk ketten.
Nem tudom, mekkora és hogy néz ki ez a sziget, de ha van elég szikla vagy bokor,esetleg fás ligetek, erdők, akkor elkezdhetünk a belseje felé haladni és én próbálok nyomokat keresni.
Tervem szerint, ha találunk ilyet, akkor követjük, hátha szerencsénk van és nem egy fél hadseregbe botlunk bele. Aztán hallok valamit és bár kétlem, hogy hegyesfülű kísérőm nem hallotta volna, azért egy mozdulattal megállítom.
- Figyelj csak! - torpanok meg és hegyezem a fülem. - Valaki mintha kiabálna. - intek az ordítás irányába, ha sikerül belőnöm.
Kissé közelebb menve, az ordítozás már inkább szitkozódásnak tűnik, de néha kiáltások is szűrődnek közé.
- Megnézed, vagy nézzem én? – a nő hangja olyan közömbösen cseng, hogy megborzongok tőle.
Nem akarom a hátam mögé engedni, azért nem akkora a bizalom, így intek neki.
- Csak rajta, majd kissé lemaradva megyek utánad, hogy fedezzelek.
Követni kezdem, ahogy csendesen felóvakodik az előttünk elterülő alacsony dombon, aminek a másik oldalán a lejtőn egy nekromantának kinéző alak ül, lábából csordogál a vér és furcsán is van előrenyújtva.
- Pssszt! - szólok az előttem leskelődő Serene-nek, mikor én is meglátom mi van a másik oldalon. - Ez talán jó lesz egy nekromantának és ha jól látom egyedül van.
Nem mintha ezt a nő nem láthatná, csak kissé feszült vagyok, ami nem csoda egy hullasétáltatótól nyüzsgő (bár épp nem nyüzsög) szigeten, egyedül.
- El tudod kapni vagy nekem kell?
- Pff! Nem hiszem, hogy gondot okozna, eléggé el van foglalva magával. - szemlélem az alakot.
Aztán olyan gyorsan, hogy talán a földön ülőnek felocsúdni sincs ideje, mögötte termek és a nyakának szegezem a kardomat.
- Ne mozdulj, vagy meghalsz és főleg meg ne próbálj valami hókuszpókuszt, mert nem vagyok jó kedvemben. - morranok rá.
- Ki... Mit akarsz te? - rezzen fel a nekromanta.
- Csak egy rövid és összeszedett választ. Hol van a bázisotok? És, ha ezt megteszed, akkor én nem öllek meg. Áll az alku? - tartom sakkban továbbra is, minden figyelmemet neki szentelve.
- A válaszommal semmire nem mentek. Ha el is mentek oda úgy sem fogjátok megtalálni. Senki nem tudja, akiben nincs halál.
- Hát ez remek!  - forgatom meg a szemeimet a szavaira. - Ti nem tudtok elszakadni ettől a halál dologtól. Azért csak mond el, amúgy sincs veszteni valód, hiszen szerinted sosem találhatnánk meg, nem? Hallgatlak!
~ Remélem egy Hoshekh hívő erre is talál megoldást! ~
- És mi akadályoz meg hogy elvágd a torkom miután elmondtam?
- Ez remek kérdés! - bólogattam hideg mosollyal. - Semmi, hinned kell nekem, hiszen ezt bármikor megtehetem.
- Dehogynem! - vigyorog vissza. - Vigyél magaddal és beengedlek titeket. Ott már nem lesz esélyed megölni, addig viszont el is vághatod a torkom, mert nincs értelme árulónak lennem és meghalnom!
Szememmel Serene-t keresem, hogy vajon ő mit szól ehhez, már ha nem tűnt el közben. Végül is, akár lehet egy vezetőnk is, még túsznak is jól jön, ha másokba is belefutnánk.
- Rendben, de ne reménykedj, hogy nem teszem meg, ha bármi gyanúsat észlelek. - adok választ neki kis szünet után, ha a tünde nem mond mást.

Megfogadtam az inkvizítor tanácsát,csuklyámat mélyen a szemembe húzva aludtam mozdulatlanul, ahogy az úton járók szoktak gyökerek és avar között. Sosem tudtam megszokni az ágyak kényelmét, bár nem tiltakoztam ellenük de az erdőkben magamra szedett szokásokat nem tudtam levetkőzni. Ahogyan azt sem hogy az első apró koppanásra kinyitottam a szemem, kezemmel ösztönösen fegyverem után kutatva de a gyorsan nyíló ajtóban csupán a zsinatelnök kétszínűen mosolygó arca jelent meg.
- Áldás, békesség, jó reggelt, testvérek! Tudtak aludni? A zsinatelnök vidám arca az első dolog, amit reggel látsz. Jobb nem is lehetne, igaz? - Igazat nem tudtam neki adni, de a hallgatásommal is úgy éreztem éppen elég kíméletesen válaszoltam a humorára.
- Mit tehetek önért, zsinatelnök? - kérdezte a Boszorkánypöröly, megfeledkezve a többesről így hagytam is hogy ő intézze el a beszédet. Ébredés után különösen undok tudtam lenni, a szavak pedig nem igazán találtak utat maguknak a fejemben.
- Ha röviden koncentrál kicsit, megérezhet valamit, próbálja meg! - Szokás szerint von Himmelreich nem tudott egyenes válaszokat adni, bár kezdtem rájönni hogy élvezi, ha vezetgeti az embereket még ilyen apró dolgokban is.
- Visszafelé tart. - kapta fel hirtelen az inkvizítor a fejét, és szinte láttam amgam előtt ahogy szíve szerint vicsorítana mint a kopók a nyúl nyomára. Nem is keleltt kérdeznem, ki tartott visszafelé.
- Így van. Siessenek gyorsan a szobámba, hogy fogadjuk őt kérem!
Számszeríjam csiszolt markolata megnyugtatóan simult a tenyerembe, ahogy a két egyházi mögött visszatértem ugyanahoz a falhoz, ahol tegnap is végignéztem az eseményeket, most is nyugodtan, mozdulatlanul, de éberen mint a vízköpők. A nekromanta félénknek nyitott be, ám léptei és mozgása annál határozottabb volt, mnit aki meg van győződve róla hogy ő a legfontosabb személy a szobában. Tekintve hogy őt akartuk kihallgatni igaza is volt, ám ő volt a legnagyobb veszélyben is, mivel amint nem kellett a zsinatelnöknek a legkevesebb fejfájást foglya okozni ha esetleg meghal.
- Remélem, kellemes hallgatózással telt az éjszakájuk. - dobta vissza az amulettet a zsinatelnöknek, ami drámai koppanással esett le a padlóra. Kíváncsi voltam hogy csak blöfföl-e, vagy rájött a nyaklánc valódi céljára. - Mindent hallottak, nem igaz? Így be se kell számolnom a történtekről, szóval kérdezem is: mi legyen a következő lépés? - Szóval csak blöffölt. És meglehetősen túlértékelte a nyakéket.
- Hadd ne nekem kelljen összeakaszkodni a nekromantával. Tegye magát hasznossá, von Himmelreich! - mordult fel az inkvizítor mint aki a világmindenség teljes súlyát viseli és nem kell a sokadik probléma, von Himmelreich viszont csak kedélyesen felnevetett.
- Maga aztán felértékeli a mágiánkat, kisasszony! Ha lenne ilyenünk, nem lenne szükség Lady Loreena-ra. No de nézze... - Meglepetten figyeltem, ahogy odalép a fiatal Nebelturmhoz és a nyakába akasztja a nyakéket.
~ Csak nem arra készül, hogy… - szaladt fel a szemöldököm, ám a férfi gyorsabb volt, mint hogy bármit is mondhattam volna.
- Szabad lesz, kisasszony? - A szent fény kegyetlenül gyorsan csapott le a vámpírlányra és bennem végigbizsergett az emlék Draugr csarnokában, mikor a zsinatelnök segítő imája égetett a bőröm alatt. Meglepő módon Hildének semmi baja nem esett. - Meggyőztem? - fordult vissza a tünde felé, én pedig akaratlanul résnyire húztam a szemem. Valami csúnya trükközés volt itt, ami nem tetszett nekem, de egyelőre nem tettem szóvá.
- Talán. - mosolygott tovább a nekromanta, cseppet sem vesztve magabiztosságából. - Viszont a feladatom itt ért véget, zsinatelnök, és mint ahogy azt megmondta, a végén visszaveszi. Tettem egy próbát, de sajnos nem tudta megnyugtatni a lelkiismeretemet az érdek. Sakkban tartva érzem magam, így remélem, megérti a további indokok nélkül is, azonban nincs annyi időnk, amit húzni lehetne. Nem bánják, ha kinyitom az ablakot? - löki el magát a faltól.
A zsinatelnök válaszát Loreena előzte meg, határozottan fáradtan esve be az ajtón, mint akiből a lélek is elszállt félig, amit meg tudtam érteni. Háborús időben futárnak lenni nem volt könnyű munka.
- Jó reggelt! - köszönt színtelen hangon, mellvértje alól egy köteg teleírt lapot húzva elő és odanyújtotta a zsinatelnöknek. - Itt van amit kért. Remélem megérte.
- Lady Wildwind. Valami hír? - biccentett a Boszorkánypöröly a tündének, majd én is csatlakozok az üdvözléshez a tőlem telhető legbarátibb fejbólintással.
- Loreena. Hogy áll a sereg mögöttünk? - a vadász helyett a zsinatelnök válaszolt, gyorsan végigfutva a levelet és elégedetten bólogatva.
- Nocsak, Karl barátom most nyilván jól érzi magát a boncolnivalóival. És még a támadást is visszavertük, kiváló. Már csak Alicia kisasszony jelentésére lennék kíváncsi. - a férfi tekintetéből egyértelmű volt hogy a kedélyes hangulatnak itt van vége.
- Nyertünk. Egyelőre. - toldotta hozzá Loreena magyarázatképp, amire egyelőre csak bólintottam. A részletek, főleg a Lizt érintő részletek ráértek később is.
- Akkor nem hallottak semmit. - dőlt vissza a falnak karba tett kezekkel Alicia, nem érezve vagy figyelmen kívül hagyva von Himmelreich szavai mögött rejlő határozott fenyegetést. - Az információk előtt három feltételt szabnék. - Sejtette, hogy négy hang hördülne fel egyszerre erre a badarságra, így gyorsan folytatta is tovább a szövegét, három ujját a magasban tartva. - Tisztában vagyok vele, hogy már a gondolata is rossz, hogy egy nekromanta feltételeket szab, de ez a javukra fog válni. A zsinatelnöknek mindenképp. Most ellenkezzenek, ha valami nem tetszik.
- Én máris ki nem állhatom. De azért csak mondja. - a Boszorkánypöröly meglepően higgadt volt a hírnevéhez képest. Loreena már kevésbé, követhetetlen sebességgel termett a sötét tünde mögött és kezében acéltőr villant, Alicia torkának szorítva. Hogy hogyan mozoghatott ilyen gyorsan meglehetősen érdekesnek találtam, de betudtam a tündék egyik mágiájának.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj.
- Alicia kisasszony. Én is szabnék egy feltételt. Ha esetlegesen olyan dolgokba kényszerítene minket, amik egy picit is veszélybe sodornak minket, az a felemelt három ujja bánja. Halljuk, mit akar, és utána döntünk. Nagy fába vágta a fejszéjét. - próbált nyíltabban fenyegető lenni a zsinatelnök, de a nekromantánál már nem volt megállás.
- No, még a nyakam megvan, ez is valami... - felelte cinikus elégedettséggel, amire csak megforgattam a szemem. Sajnos nem létezett az a magas ló, amire Alicia képzelte magát így eléggé a penge élén táncolt. Vagy, hogy pontosabbak legyünk, az éle mögött. - De akkor jöjjön a három feltétel, de gyors leszek. Az első, és legszánalmasabb feltételem: ha elfogadnak mindent, és roppant nagy kényszert éreznek arra, hogy megemlítsenek egy nekromantát, aki segítette ezt a szedett-vedett csapatot, Izabella Wandenbergként tegyék. A miértet hamarosan megértik. Jöjjön a második: Reingard vagy Loreena, valamelyikük lőjön egyet akárhova a testembe, ahol lehetőleg nem fogok elvérezni. Mintha ez lett volna a megállásra az okom, ugyanis eredetileg kémkedésre küldtek vissza. A harmadikat kifejezetten az inkvizítornak címezném. - nézett mosolyogva Katherre. - Nem hinném, hogy bárkinek nagyon ellenére lenne a dolog, és remélhetőleg elég utalást teszek a feladatát illetően, mindössze ennyivel: mit szólna hozzá, ha azt mondanám, szedje ki belőlem azt is, amiről nem tudok? - Ezen a ponton volt, hogy a szemforgatásból idegesítővé vált a semmiből jött magabiztossága. - Ez a három kérésem lenne, és ezáltal a zsinatelnöknek egy alkut is ajánlok. Kössünk egy titkos szövetséget. Megkockáztatom, hogy tetszeni fog az ezzel járó előny. Esetleg folytathatom, vagy ennyi bőségesen elég volt?
Nekem bőven elegem volt belőle. Értettem mit akar, eléggé egyszerű volt: nem akarta, hogy a nekromanták rájöjjenek miért jött vissza és azt akarta, hogy mi alkossuk meg neki az alibijét. Azonban egészen más haszna is volt a helyzetnek, mégpedig az, hogy szabadon meglőhettem ahol csak szerettem volna. Ha tartjuk az ereti tervet és az inkvizítorral a nyomába kell szegődnünk, jól jön, ha le van lassítva és esetleg felismerhető jellegzetessége is akad, amit nem lehet elrejteni vagy átalakítani. Például ha biceg.
- A Teremtő fiának egyik stigmája, becsüld meg jól. - mondtam, ahogy tétovázás nélkül átlőttem a lábát az ugrócsontja fölött, ahol a két csontvég közötti rés volt. Elsarea biztosan elmagyarázta volna az anatómiai jelentőségét, én csak azt tudtam hogy itt szakadt el legkönnyebben a lábfej ha óvatlan kezdők medvecsapdákba léptek.
- Engem azok után amit kint láttam kurvára nem érdekel az alibid a kis halottsétáltató haverjaid előtt. Vagy elvágom a torkod most vagy elmentem lemosni magamról a hullamocskot. - A tünde láthatóan kezdett a türelme végére érni és nem tudtam hibáztatni érte. Nem szerettem a közjátékokat.
- Ha fájdalmat akar, úrnő, hát fusson fejjel a falnak, vagy kérjen reggelit és tenyereljen a villába. Bánom is én! De azt ajánlom, mondja, amit látott, amíg szépen vagyunk... fogytán az én türelmem is. - mordult fel a maga északi modorában az inkvizítor, von Himmelreich azonban hamarabb unta meg a dolgokat.
- Kather, kérem, tegye amit mond. Reingard, kérem, lőjön engem is bokán, vállalok ennyi közösséget a beosztottammal. De Alicia, tudja, hogy ezután felgyógyítom. Sérülés nélkül kell nekem.
- Von Himmelreich, felesleges vállalni mind a sérülést, mind a gyógyítást. - sziszegte a sötét tünde a fájdalommal küzködve. - Ha megkapják a nekromanták a jelet, akkor menekülni fognak, mert ezáltal megtudják, hogy ön itt van, a hátvédnél. - gyanakodva húztam össze a szemem, ugyanis volt valami a hangszínében ami nem tetszett.[color=#9966ff] - Bár alapból megtudják... Elvégre a csata csak erőfelmérő volt eldobható bábokkal, hogy értesüljenek arról, ki volt ott, ki nem, a zsinatelnök hiánya pedig biztosan feltűnik nekik. Kérdéses azonban az, hogy értem jönnek-e, egyébként mindenféle fenntartás nélkül szolgáltatnám maguknak az információkat.
Loreena kése hangos puffanással ért földet Alicia lába előtt a földön, ahogy a tünde megelégelte a sehová nem tartó beszélgetést.
- Nem veszek részt ebben a színjátékban. Lovag vagyok, nem csepűrágó. - felvette a pengét a padlóról majd az ajtót hangosan becsapva maga mögött távozott. Megértettem az álláspontját, viszont ez a nőies túldramatizálás Elsareára emlékeztetett, amitől majdnem elmosolyodtam.
- Mit akar. - szólalt meg az inkvizítor, eszembe juttatva hogy von Himmelreich azt kérte tőlem hogy őt is lőjem meg. Ha magamtól nem is akartam volna elutasítani, a Nebelturm lány várakozó pillantása bőven meggyőzött, hogy ennek igazán nincs itt az ideje.
- Majd ha feltétlenül szükséges és az őrebe nem figyel. Azonban Alicia, most mondd el amit az előbb de úgy, hogy mindenki értse. Vagy a következő lövés nem a lábadba megy. - mondtam a nekromantának sóhajtva, a zsinatelnök pedig frusztráltan fújtatott, mint a dühös őzbak.
- Szólt nekik, igaz? Valahogy. És ez valami fantasztikus ötlet volt. Fantasztikusan balga. Számítottam erre, a jelenlétem nélkül nem vennék ilyen komolyan a helyzetet, így ott hagytam Karl barátom ghoulját a páncélomban. Így van, van egy hasonmásom. Maga pedig nyilván tönkretette az egészet. Kiváló. Pompás. Kather, jó lehetőség lesz ez magának, nekromantát nyilván régen kínzott már, nem igaz? Vagy esetleg lenne valami, amit a kisasszony szeretne mentségére hozni?
- Mentség? - nevetett fel, vagy végtelen önhumorról vagy őrületről adva bizonyságot. - Bizonyára az nem mentség, hogy talán ezzel a lépéssel az Apostol közelébe is férkőzhetnék... A többi nekromanta bizalmába, és sokkal több információval tudnék szolgálni, mint bármelyik kutyája azt valaha megtehetné.
- Meg fogom tudni, amit akarok. hajolt le hozzá, mint a ragadozó a sarokban lapuló prédához, majd felegyenesedett és az ajtó felé indult. - Kather, öné a pálya. Itt hagyom a társamat segítőnek. Reingard, velem jönne kicsit?
Hála a Teremtőnek ez volt a végszavam így magammal hagyhattam ezt a bolondokházát. Miért is mondtam igent erre…

Von Himmelreich a fogadó előterében állt meg és ült le egy asztalhoz, így követtem a példáját.
- Na, hát ez nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. - Elnyomtam az elégedett mosolyomat, de azért mulattatott, hogy a nagy helelnburgi pápával is megehet ilyen.
- Sejtettem. Csak hogy tudja, nem azért lőttem lábon mert azt kérte. Hanem mert a sánta prédát könnyebb követni. - magyaráztam meg a tetteim röviden hogy ne higgye, hogy a nekromanta kezére játszottam. - De kezdem úgy érezni hogy elhamarkodott döntés volt.
- Jól tette, kértem is volna, ha nem teszi. - legyintett az ezüsthajú férfi. - Ez a helyzet egyébként magának lesz a legjobb most. Tudja mi következik, igaz? - Hogyne tudtam volna.
- Hagyjuk a csalit és hagyományosan kiűzzük a nekromantákat?
- Áh, biztos elmondta a nekromantáknak, hogy itt vagyok. Menekülni fognak. Olyan ez, mint amikor a vadászkutya felzavarja a vadakat. Maga szeret vadászni, igaz?
- Nem mondanám, hogy szeretek, inkább annak élek. - mosolyodtam el. - De akkor sietnünk kell, a menekülő vadakat nehéz tisztán elejteni.
- Bizony. Körbekérdezek gyorsan kint, hogy hol is folyik a vadászat, maga addig ezt odaadná Lady Loreenának, és megmondaná neki, hogy elolvashatja? Mire leér, már kész lesz a lova és az enyém is.
- Rendben. - bólintottam, mire a zsinatelnök feltűnően gyorsan írni kezdett egy papírra, összetekerte és miután pecséttel rendesen lezárta odanyújtotta nekem.
- Siessen vissza, és indulhatunk is.
Elvettem a papírtekercset és odaléptem a pult mögött ácsorgó kocsmároshoz.
- Meg tudná mondani a nemrég érkezett tünde vadász melyik szobát vette ki? - a férfi elgondolkodott, de mivel nem sűrűn fordultak meg a környéken tündék nem válogathatott sok közül.
6- Nem vett ki új szobát, az urak által kivett kisebbik szobába kérette a fürdőjét. - egy biccentéssel megköszöntem az eligazítást, de annak értelme csak akkor jutott el a tudatomig, mikor ujjaim már kopogtattak a szoba ajtaján, próbálva kizárni a másik szobában vergődő nekromanta sikolyait.
~ Fürdőjét? ~ ahogy lenyomtam a kilincset és beléptem valóban a ráérősen fürdőző tünde dörzsöléstől piros és meglehetősen mezítelen vonásait láttam magam előtt.
- Vége? - kérdezte felém fordulva. Nem volt ugyan semmi kihívó pózban, de nem is igyekezett szégyenlősen eltakarni magát – noha ezt jótékonyan megoldotta a haja.
- Mondhatjuk úgy is. Bejöhetek vagy jöjjek vissza később? - Nem voltam épp az élre vasalt úriember, de vámpír voltam és egy vámpírban mindig volt némi elegancia és így tapintat, ám Loreena nem tűnt úgy, mint akit feszélyez a helyzet.
- Ha kényelmetlen, felöltözöm előtte, de engem nem zavar. - Bólintottam és helyet foglaltam a dézsától távolabbi ágyon, mivel, bár nem voltam az a fajta, aki egyből ágynak dönt egy meztelen nőt azért ennyi személyes teret hagytam kettőnk között. Ledobtam a lepecsételt üzenetet a másik ágyra, vigyázva hogy ne guruljon le, egyenesen a földön lévő apró pocsolyákba, eláztatva rajta a tintát.
- Ezt a zsinatelnök küldi.
- A szomszéd szobából levelezik? - kérdezte meglepetten.
- Előre ment. - ráztam meg a fejem. - Nemsokára megyek én is. A nekromanta kicsit megkavarta a terveket így siettetnünk kell a tervet.
- Rendben. Ideadná a törölközőt? A széken van. – Szinte a tarkómon éreztem Elsarea harapását, ha meglátta volna a jelenetet, de kedvtelen kedvesem sok kilométerre volt így aránylag bátran nyújtottam oda a tündének a törölközőt, aki felállt a vízből és maga köré csavarta. A tündékről az a hír járta hogy ugyan szépek és arányosak, de véknyak és törékenyek is, viszont Loreena rácáfolt ezekre. Végtagjain jól látszottak a folyamatos erdőjárás nyomai, a szabályos, kerek formákat alkotó izmok és a mendemondákkal ellenkező meglepően telt vonások. Mindezt egyetlen pillantás alatt állapítottam meg, ugyanis nem bámultam a nőt, csupán végigmértem, ahogy a harcos a társát figyeli meg.
- Láttam egyébként Elsareát a táborban. Nem beszéltem vele, de úgy tűnt jól berendezkedett a gyógyítóknál. A hátvéd mögött mentek, nem eshetett baja. - Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem féltettem az épségét, legalább is nem a nekromantáktól, annál okosabb volt. Saját magától féltettem, illetve hogy olyanba keveredik bele, ahonnan nem tudja magát kibeszélni.
- Értem. Köszönöm, hogy figyeltél rá. Hajlamos a gőgjén keresztül látni mindent, de ha jól értem egyelőre nem akadt nézeteltérése senkivel. Remélem így is marad. Minden esetre én elindultam vadászni, vigyázz magadra, Loreena - biccentettem a tünde felé.
- Maga is vigyázzon, Reingard. Kather olyan amilyen, néha nyers a stílusa, de nem hiszem, hogy hátbaszúrná. A többiek... Nem lennék benne biztos. Jó vadászatot.
- Áh, Kathernél rosszabb lesz mellettem. Von Himmelreich. - vetettem oda halkan, de kétlem, hogy a lovagnő meghallotta.

- Áldás, békesség, jó reggelt, testvérek! Tudtak aludni?
Még nem egészen ébredtem fel, amikor a zsinatelnök kopogtatására szinte alvajárón kikeltem az ágyból; most, hogy már ajtót nyitottam és férfi mosolygós, szemrevaló arca alig egylábnyira van tőlem, örülnék, ha ez csak rémálom lenne.
A hangom egy kissé reszelős az alvástól.
- Mit tehetek önért, zsinatelnök?
- Ha röviden koncentrál kicsit, megérezhet valamit, próbálja meg!
Vitatkozhatnék vele, de felesleges volna; alighogy megelíti, fölkapom a fejem, mint vadászkopó, ha szimatot fog.
A nekromanta.
- Visszafelé tart.
- Így van. Siessenek gyorsan a szobámba, hogy fogadjuk őt, kérem!
Ez egyszer nem kell újra mondania: felkapom a zekém meg a kardövem, és az álmosság szikrájával a szememben ugyan, de követem őt a szomszédba.
Mindannyian egyszerre válunk éberré odabent, mintha valami különleges feszültséggel szikrázna a levegő: végig sem kell néznem az arcukon, hogy érezzem, egycsapásra ugrásra készen áll mindenki.

A nekromanta nyúzottnak tűnik, mozgása mégis energikus: fitymáló arccal dobja a rábízott amulettet Esroniel felé. Az halk, szemrehányó csörrenéssel ér padlót.
- Remélem, kellemes hallgatózással telt az éjszakájuk - fog bele a fiatal nő hetykén, csontos vállát a gömbölyű rönkfalnak vetve. - Mindent hallottak, nem igaz? Így be se kell számolnom a történtekről, szóval kérdezem is: mi legyen a következő lépés?
Semmi türelmem vitatkozni vele.
- Hadd ne nekem kelljen összeakaszkodni a nekromantával - horkanok föl szemforgatva. - Tegye magát hasznossá, von Himmelreich!
A zsinatelnök kedélyesen kuncogva csípi fel az ékszert a lába elől.
- Maga aztán felértékeli a mágiánkat, kisasszony! Ha lenne ilyenünk, nem lenne szükség Lady Loreenára. No de nézze...
Némán figyelem a ravasz lelkész mutatványát; tudom, hogy a nyakéknek egészen másban rejlik az ereje, de még így is csaknem elhiszem, hogy van köze a védelemhez.
- Meggyőztem?
- Talán - feleli amaz rezzenéstelenül. - Viszont a feladatom itt ért véget, zsinatelnök, és mint ahogy azt megmondta, a végén visszaveszi. Tettem egy próbát, de sajnos nem tudta megnyugtatni a lelkiismeretemet az érdek. Sakkban tartva érzem magam, így remélem, megérti további indokok nélkül is, azonban nincs annyi időnk, amit húzni lehetne. Nem bánják, ha kinyitom az ablakot?
Nyílik az ajtó; egy emberként fordulunk a küszöbön átbotló tünde felé. Loreena úgy fest, mint akit sárkánykígyó hajszolt végig a határban.
- Jóreggelt - mormogja elmosódón, a mellvértje alól előcibált tekercseket Esroniel kezébe nyomva. - Itt van, amit kért. Remélem, megérte.
Biccentek neki, csendben örülve, hogy látszólag egy darabban megúszta a megbízást.
- Lady Wildwind. Valami hír?
- Loreena - biccent Reingard is. Mély, nyugodt hangja tekintélyesen morajlik végig a helyiségben, ahogy a távoli égzengés szokott a táj felett, ha az ember a nyugati harangtorony vízvető párkányáról figyeli Északot. - Hogy áll a sereg mögöttünk?
Von Himmelreich a levelekbe temetkezve, oda sem figyelve nyit ablakot; tőle megszokott módon beszélni kezd rögtön, anélkül, hogy felpillantana.
- Nocsak, Karl barátom most nyilván jól érzi magát a boncolnivalóival. És még a támadást is visszavertük, kiváló. Már csak Alicia kisasszony jelentésére lennék kíváncsi.
A tünde int, mintha a szájából vették volna ki a szót.
- Nyertünk. Egyelőre.
- Akkor nem hallottak semmit - fonja karba a kezét a sötételf arcátlanul. - Az információk előtt három feltételt szabnék. Tisztában vagyok vele, hogy már a gondolata is rossz, hogy egy nekromanta...
Ahogy az ifjú nekromanta hangja zsongító alapzajjá alacsonyodik a fejemben, elfojtok egy sóhajt. Eddig főleg azt bántam, hogy a holtmágia a kenyere. Mostanra kezdem ízléstelennek is találni. Elhúzom a szám. Meddig fog ez a tortúra húzódni?
- ...most ellenkezzenek, ha valami nem tetszik.
- Én máris ki nem állhatom. De azért csak mondja.
Tekintettel lehetne rá, hogy még csak most keltünk, fut át a fejemen. Lehetett volna annyi eszem, hogy könnyítek magamon, mielőtt alávetem magam a szószátyár senkiházi mérföldhosszú mondanivalójának.
Ami azt illeti, elfogadnék egy jókora kupa zabtejet is. Ezekhez az állatokhoz jobb nem nyúlni. De miért van az, hogy az ember képes aközben is szomjan halni, hogy vizelnie kell...?

Loreena villámcsapásszerű moccanása ébreszt fel; az úrnő abbahagyta a beszédet, de ha eddig nem tette volna, most akkor is a torkára forrna a maradék. A tünde úgy kerüli meg, ahogyan szélvihar zúgja körül a magányos facsemetét; a háta mögül tőrt szegez a felderítőnk nyakának, a hangja azonban még így is élesebbnek tűnik, mint a fegyver.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj.
Nem maradtam le semmiről.
- Alicia kisasszony - szólal meg lágyan Esroniel, arcán azzal a kenetteljes mosollyal, amely iszonytató kínokat ígér. - Én is szabnék egy feltételt. Ha esetlegesen olyan dolgokba kényszerítene bennünket, amik egy picit is veszélybe sodornak, az a felemelt három ujja bánja. Halljuk, mit akar, és utána döntünk. Nagy fába vágta a fejszéjét.
A hullamágusról úgy pereg le minden fenyegetés, ahogyan viaszos levélről potyog a reggeli harmat.
- No, még a nyakam megvan, ez is valami... - dünnyögi ügyet sem vetve a tőrre. - De akkor jöjjön a három feltétel, de gyors leszek. Az első és legszánalmasabb feltételem: ha elfogadnak mindent, és roppant nagy kényszert éreznek arra, hogy megemlítsenek egy nekromantát, aki segítette ezt a szedett-vedett csapatot, Izabella Wandenbergként tegyék. A miértet hamarosan megértik.
Küzdenem kell a késztetéssel, hogy felnyögjek. Lát valamit a helyiségben, amit én nem? Egy bárdot pennával, aki lelkesen várja, hogy az egész szócséplést megzenésítse?
Könyörgöm, mondjad már...!
Imáim ugyanolyan süket fülekre találnak, ahogy a korábbi fenyegetések.
– Jöjjön a második: Reingard vagy Loreena, valamelyikük lőjön egyet akárhova a testembe, ahol lehetőleg nem fogok elvérezni. Mintha ez lett volna a megállásra az okom, ugyanis eredetileg kémkedésre küldtek vissza.
Az ég szerelmére.
Mintha a hangtalan méltatlankodásom eljutna az agyáig, hirtelen rám szegezi a fénylő pillantását. Nem tetszik a szeme. A színe szép és tiszta színű cirmos; hanem minden más tekintetben kong az ürességtől.
– A harmadikat kifejezetten az inkvizítornak címezném.
Némán szenvedve várok. Ő pedig folytatja.
- Nem hinném, hogy bárkinek nagyon ellenére lenne a dolog, és remélhetőleg elég utalást teszek a feladatát illetően, mindössze ennyivel: mit szólna hozzá, ha azt mondanám, szedje ki belőlem azt is, amiről nem tudok? - Elégedetten sugárzik körbe, mint aki végre a végére ért. Rémségesen szomjas vagyok. Többek közt. De amaz tovább üti a vasat.
- Ez a három kérésem lenne, és ezáltal a zsinatelnöknek egy alkut is ajánlok. Kössünk egy titkos szövetséget. Megkockáztatom, hogy tetszeni fog az ezzel járó előny. Esetleg folytathatom, vagy ennyi bőségesen elég volt?
Miért, Uram? Miért én?
Megvető horkanásra futja egyedül. Mit képzel? Hogy majd megrágcsálom a lábát, mint egy kövér velős csontot?
- Ha fájdalmat akar, úrnő, hát fusson fejjel a falnak, vagy kérjen reggelit és tenyereljen a villába - fonom karba a kezem a mellkasomon egy fintorral. - Bánom is én! De azt ajánlom, mondja, amit látott, amíg szépen vagyunk... fogytán az én türelmem is.
Reingard nem a szavak embere: észre sem veszem, hogy felhúzta a számszeríját. A nyers csattanással a nekromanta lábába fúródó tüske mesél egyedül a vadász képességeiről.
- A Teremtő fiának egyik stigmája, becsüld meg jól.
Loreena sincs türelmes kedvében.
- Engem azok után, amit kint láttam, kurvára nem érdekel az alibid a kis halottsétáltató haverjaid előtt - csattan fel acsarogva, és némileg meglep, hogy trágárságot hallok tőle. - Vagy elvágom a torkod most, vagy elmentem lemosni magamról a hullamocskot.

Mióta felkeltem, a főeretneket először látom elkomorodni.
- Kather, kérem, tegye amit mond. Reingard, kérem lőjön engem is bokán, vállalok ennyi közösséget a beosztottammal. De Alicia, tudja, hogy ezután felgyógyítom. Sérülés nélkül kell nekem.
- Majd ha feltétlenül szükséges és az őrebe nem figyel - jegyzi meg mogorván a Schwarzjäger. - Azonban Alicia, most mondd el amit az előbb de úgy, hogy mindenki értse. Vagy a következő lövés nem a lábadba megy.
Mindenki megőrült? A holtmágus fintorogva tűri az ízületet szétforgácsoló sebesülést, megmaradt energiáját pedig feleselésre fordítja.
- Von Himmelreich, felesleges vállalni mind a sérülést, mind a gyógyítást. Ha megkapják a nekromanták a jelet, akkor menekülni fognak...
Eszelősen vigyorog, ahogy mondja tovább, és én azt kívánom, bárcsak torkon lőtték volna. Hallgass már el!
- ...kérdéses azonban az, hogy értem jönnek-e, egyébként mindenféle fenntartás nélkül szolgáltatnám maguknak az információkat.
- Nem veszek részt ebben a színjátékban - taszítja el a tünde undorodva, a tőrt az övén függő tokba vágva. - Lovag vagyok, nem csepűrágó.
Aa nyomában bevágódó ajtó az egyetlen, amely visszatereli a figyelmemet Aliciára. A szemöldököm ráncolom, a szavaim azonban a zsinatelnökhöz szólnak
- Mit akar.
A férfi azonban nem rám figyel. Az úrnőt bámulja meredten.
- Szólt nekik, igaz? Valahogy. És ez valami fantasztikus ötlet volt. Fantasztikusan balga. Számítottam erre, a jelenlétem nélkül nem vennék ilyen komolyan a helyzetet, így ott hagytam Karl barátom ghoulját a páncélomban. Így van, van egy hasonmásom. Maga pedig nyilván tönkretette az egészet. Kiváló. Pompás. Kather, jó lehetőség lesz ez magának, nekromantát nyilván régen kínzott már, nem igaz? Vagy esetleg lenne valami, amit a kisasszony szeretne mentségére hozni?
Eszem ágában sincs megkínozni a nekromantát, aki ezt kérte tőlem.
A dögkútba kéne fojtani, és megfeledkezni róla.
- Mentség? - harsan a nevetős válasza. - Bizonyára az nem mentség, hogy talán ezzel a lépéssel az Apostol közelébe is férkőzhetnék... A többi nekromanta bizalmába, és sokkal több információval tudnék szolgálni, mint bármelyik kutyája azt valaha megtehetné.
- Meg fogom tudni, amit akarok - szól csendesen von Himmelreich, hosszú lépteit az ajtó felé fordítva. - Kather, öné a pálya. Itt hagyom a társamat segítőnek. Reingard, velem jönne kicsit?

Legszívesebben az eget helyettesítő, koszos mennyezetre emelném a tekintetemet.
Muszáj lesz kiszednem belőle, amit a zsinatelnök hallani akar. Lehetőleg még azelőtt, hogy szomjan halnék.
Vagy rosszabb.
Nézem Aliciát, hosszan, kifejezéstelenül; végigmérem a törékeny, vérmosta bokájától a karcsú derekán át a csontos, keskeny válláig. Aztán Hildére fordul a szemem.
- Ketten maradtunk, Nebelturm. Tudsz csomót kötni?
A vámpír megfejthetetlen arccal lép mellém.
- Tudok.



Hosszú órák telnek el, amíg ettől a szóváltástól eljutunk a megtört, könnyes sivalkodásig - egyszerű sikolyokat könnyű előcsalni bárkiből, információkat azonban ennél mindig nehezebb volt.
A félkegyelmű sötételf hosszan állja a kínokat, mielőtt zaklatottan rikoltana fel; eltorzult üvöltéséből visszhangosan csendül elő az, amelyet von Himmelreich olyan nagyon hallani akart.
A zsinatelnök úgy jelenik meg az ajtóban, mint akit varázslattal idéztek meg.
- Valaki azt mondta, hogy Apostol?
- Azt - egyenesedem föl, hanyagul dobva az áthevített tőrt az asztalra, aztán megtörlöm a verítékben úszó szemöldököm. A fém csak úgy ontja a forróságot. - Kerüljön beljebb.
A férfi szinte tánclépésben közelít.
- És, Alicia kisasszony, van még ott valaki?
A megkötözött nő szipogva figyeli.
- Nem... Nem tudok róla. Most folytatni fogják?
Látszik, hogy nem ismeri Esronielt. A mindig nagyvonalú, minden erőszaktól elzárkózó Esronielt.
- Nem, dehogy, ha még azt megmondja, hogy pontosan mik a tervek - hangzik a nyugtató válasz.
Elfojtok egy horkanást.
- Vagy amit tud. Csak őszintén, látom a lelkét.
- Nem... Nem tudom... Ha kiderül, hogy itt van Esroniel vagy Sixtus... Akkor menekülnek... Hátul gyenge a védelmük...
- Ahha! Erre voltam kíváncsi. Köszönöm.
Odalép, a kezét az elfre helyezve. Fény ragyog fel, és oda sem kell néznem, hogy ráismerjek a protestánsok gyógyító erejére.
- Már nem bízhatunk magában, úgyhogy mehet. Sőt, menjen, és mondja meg a nekromantáknak, hogy itt vagyok. Bár szerintem már megtette.
Amaz kábán néz föl a szemrevaló, vérbeli gazembert rejtegető arcba.
- És annak mi értelme így...?
- Ezt a titkot megtartanám magamnak.
Figyelem, ahogy a férfi eloldja a nőt, mintha lovag volna, aki királylányt szabadít ki éppen.
- Ez minden, amit hallani akart?
- Ez, Kather testvér, több is, mint szerettem volna. Kiváló munkát végzett.
A nekromanta lomhán, esetlenül tápászkodik fel.
- Nem fognak... Nem fognak üldözni? Megállítani...?
Von Himmelreich derűs mosolya meg sem rezzen.
- Ha az utunkba kerül, Krisztus nevére esküszöm, hogy porrá égetem. Hacsak nem adja meg magát azonnal.
- Követni fognak...?
- Nem, nem fogjuk.
Egy emberként, némán figyeljük, ahogyan a  holtmágus sántikálva, alvajáróként távozik; hogy az ajtó becsukódott mögötte, az eretnekek atyja mifelénk fordul.
- Egy hatalmas kérésem lenne, testvérek. A keresztény világunk és a hajózás múlhat rajta. Hátulról kell a nekromanták táborához állniuk. Kérem, legyenek óvatosak.
- Hogy akar a hátukba kerülni?
- Menekülni fognak, mint a tébolyodottak. Nem láttak hátul, de elől igen. Megzavarodnak majd. Belevágják a maradék csatasorukat a seregbe, hogy lassítsák a haladást, amíg menekülnek. Már megtudtam, hogy hol a tábor. Fognak hátrahagyni embereket. Maguknak kellene azokat elkapni. Mi Reingarddal meg előrelovagolunk, és vadászunk. Mit szólnak hozzá?
- A nekromanta, akit most hagyott futni, bosszút akar majd állni rajtunk. Személy szerint rajtunk.
Bizalmatlan pillantást vetek a vámpírra.
- És abban sem vagyok biztos, hogy Hellenburg Védelmezője szívesen veti a vállát az enyémnek. Vagy én az övének.
Von Himmelreich tűnődő pillantásban részesíti a testőrét.
- Hellenburg védelmezője mit mond?
- Egy szúrós bozótosnak is szívesebben vetném a hátam, mint a Boszorkánypörölynek, de szerintem nem sok olyat láthatok már ma, ami rosszabb lenne ennél... Egyszerre ijeszt és megnyugtat a tény, hogy kora reggel van. Ám legyen, nekem nincs ellenemre.
- Boszorkánypöröly?
Figyelmeztető pillantást vetek a férfira.
- Nincs választásom. Még egy protestáns vámpír is jobb, mint az Apostol förtelmei... igaz, tévedhetek.
- El sem tudják hinni, mennyire hálás vagyok most. Bízom magukban. Egy nap, és itt a sereg, lehet kevesebb. Ha ők jönnek, utána biztonságban lesznek. Adják át az üdvözletem Sixtus pápának. Hilde kisasszony, maga pedig valóban bátor volt. A küldetés után jelentkezzen az irodámban. Isten áldja önöket!
Az ifjú vámpír a legkevésbé sincs lenyűgözve.
- Előtte éljük túl.
Több bennünk a közös, mint hittem volna.
- Őszentsége emlékeztetni fog rá, hogy maga tartozik neki egy rend páncélöltözékkel.

Megtaláltam Rotwald lovagot, kiderült, hogy valójában egy akolitus, el is tűnt. Egy kicsit zavarban vagyok, hogy akkor most teljesítettem-e a rám bízott feladatot, avagy sem. A közös feladatunk azonban már egyértelmű, a visszavonuló sereget üldözőbe kell venni. Mi magunk is indulunk, hogy csatlakozzunk a fősereghez, amikor hellenburgi kék köpeny lobban, egy templomos tiszt siet el mellettem, majd visszafordul és rám pillant. Ismerős az arca, biztosan láttam már valahol, páncélja alapján őrnagy lehet.
- Maga, ki a felettese?
- Von Witten kapitány, uram – vágom rá ösztönösen, bele sem gondolva, hogy most jelenleg hogy is állhat a dolog az egyesített haderőben.
- Eh, egyelőre átveszem! Az alezredes úr kérése hogy néhány válogatott templomos lovon elvágtasson oldalvást a tengerig és megpróbálja elvágni a nekromanták útját mielőtt felhátrálnak a hidakra. Sietnünk kell, így nem válogathatok sokáig, szerezzen egy lovat és jöjjön a sereg jobb szárnyához! – Adja ki a parancsot, majd távozik.
Meg is van a feladatom.
Talán azért tudnak a harcosok túlélni egy küzdelmet, mert mindig van dolog. Még félni sem ér rá az ember.
- Értettem - biccentek gépiesen és a tekintetemmel nyomban végigpásztázom a látóhatárt ló után kutatva. Legrosszabb esetben is csak el tudom kérni valakiét, azonban szorít az idő. Megpillantok egy gazdátlanul álldogáló pej csatamént. Rémülten toporzékol, még csak páncélt sincs rajta, habár szerszám igen. Azonnal elindulok felé, s közben kerülgetem a másik irányba siető kék és vörös köpenyes katonákat, papokat, lelkészeket. Ahogy odaérek hozzá és felé nyúlok, ágaskodni kezd, de sikerül elkapnom a kantárját, hogy visszahúzzam, mielőtt megrúgna ijedtében. Simogatni kezdem a homlokát és halkan beszélek hozzá. Kis ideig még dobog a lábával, de hamarosan mintha megnyugodna teljesen.
Felszállok rá és igyekszünk is a tenger felé, közben ügyelek rá, hogy minél kevesebb riadalomra okot adó körülménnyel találkozzon az állat, nehogy ismét megijedjen valamitől. Nem tudom, mennyi időbe telik, de sikerül végre kiérnünk a sereg jobb oldalán kívülre. A távolban megpillantok egy lovascsapatot. Kék köpenyt viselnek, nem kérdés, hogy hozzájuk kell csatlakoznom.
- Áldás, békesség – üdvözlöm őket, ahogy odaérek hozzájuk.
- Istené a dicsőség, testvér! – szólal meg a tiszt, akivel a seregben találkoztam az imént. Körülnéz - Ennyien vagyunk? Akkor utánam mielőtt meglógnak! – Kiadja a parancsot és vágtatunk a tenger felé, hogy még az ellenség előtt érjünk oda, azonban ahogy közelebb érünk, olyat pillantunk meg, amire nem számítottunk: hajókat, vagy húsz négyárbocos vitorlásokat. Hamarosan azt is látjuk, hogy élőholtak és nekromanták őrzik őket.
Megállunk. Nem lesz ez így jó, ez megakadályoz minket a tervünkben. Mindannyian a tisztre figyelünk. Összevonja szemöldökét, körülnéz, de gyors észjárású férfiú lehet, nem töpreng túl sokáig.
- Látszólag üresek, szóval ezek szállításra vannak, esetleg biztosításnak ha a hidat megkaparintanánk – egy pillanatra eltűnődik - Ha eléjük vágunk... De arra már nincs sok esélyünk. Változott a parancs, testvérek! Az Úr nevére pusztítsátok el a halottidézőket és istentelen teremtményeiket és foglaljátok el az armadájukat hogy az Úr és a Zsinat tervei szerint használhassuk majd őket!
Majd’ megsüketülök, amikor a közvetlen közelemben harsan fel vagy ötven torokból: Gott mit uns!
Elsőre megfordul a fejemben, hogy számbeli fölényünk miatt nem tisztességes rájuk rontanunk, de hamar meggyőzöm magam a dolog ellenkezőjéről. Nem tudni, milyen szintű holtmágusok ezek, és nincs túl sok időnk, ha el akarjuk vágni a menekülő sereg útját.
A sötétség szolgái nem érdemelnek kegyelmet.
Utolsóként érkezek, egy szélső oldalon levőt nézek ki magamnak. Nem igazán látom elsőre, miféle szerzet, de azt igen, hogy hét élőholt áll előtte őrt. Nem túl erősek, ahogy rájuk rontok, öt a lovam patái alatt végzi, a másik kettőt még a nyeregből sikerül levágnom, még mielőtt lehetőségük lenne támadni, de aztán leszállok. Ekkor már látom, hogy nekromanta sem tétlen, megidéz két csontvázat. Egy röpke pillanatra, ahogy meglátom az arcát, egy női arcot, mintha félelmet fedeznék fel a szemében. A szolgái egyszerre indulnak felém, tökéletes összehangoltságban mozogva és hibát vétek: egyszerűbb volna mindkettőt egy csapással elintézni, hiszen nem erős harcosokról van szó, mégis csak az egyikre koncentrálok, pedig egyszerre támadnak. Csak hallottam róla, hogy a fegyverük pengéje gyakran mérgezett. Elintézem a csontvázat és közben próbálok nem mutatni vágható felületet a másiknak, de olyasmi történik, amire nem számítok. Amit észreveszek, az, hogy a páncélomon megcsillanó fény hirtelen mintha megváltozna, kékes derengésű, apró sugár égeti porrá a csontvázat egy pillanat alatt. Rövid ideig még magam is csodálkozom a történteken, aztán hirtelen a holtidéző felé fordulok. Nem hiányzik, hogy meglepjen valamivel, de mégis sikerül neki. Eszében sincs folytatni a harcot, remegve kulcsolja össze a kezét és alig hallhatóan motyog, az életéért könyörög.
Tanácstalanul nézek rá. Meg kellene halnia, mert a Sötétséget szolgálja, borzalmas dolgokat tett és ellenség. Így nem tudnám lelkiismeret-furdalás nélkül kivégezni.
Rövid habozás után végül körülnézek gyorsan, nem lát-e valaki, aztán belelököm a vízbe. Feltűnésmentesen sétálok közelebb a hajó széléhez, hogy megbizonyosodjam róla, értette-e a jelzést, de úgy tűnik, igen. A csobbanás után maradt habfoszlányok lassan eloszlanak, de nem bukkan fel a vízből. Talán ha combig ér ott a víz, csak nem verte be a fejét és fullad meg éppen. Talán még el tud menekülni.
Pocsék alaknak érzem magam, de nem tudtam volna megölni.
Letámasztom a kardomat magam előtt, kezeim a markolatgombon, úgy nézek körül. Hangos éljenzés jelzi, hogy teljesen felmorzsoltuk őket. Most kezdem csak érezni, hogy hosszú órák óta nem jutott idő pihenésre és egy kicsit már fáradt vagyok.
- Bárki, aki ért a tengeri utazáshoz a fedélzetre, a többiek is tegyék magukat hasznossá ahol tudják – harsan a tiszt hangja - Igyekezzünk vissza a sereghez és prezentáljuk nekik az új rögtönzött flottánkat!
Felhúzzuk a horgonyt és bár a hajózáshoz nem értek, azért magam is segítek, ahol tudok.
Visszagondolok a történtekre és rájövök, hogy időközben elfelejtettem félni. Ennyi feladat közepette valóban nem is ér rá az ember ilyesmire.

* Az ajtó halkan nyikordult fel, megtörve álmát. Nyaka sajgott, háta sajgott, feje lüktetett a kialvatlanságtál, combjában pedig ezer tűzként lángolt a tegnapi lovaglás minden kényelmetlensége. Értetlen, fáradt kifejezéssel ült fel, átkozva a tényt, hogy miért is nem volt annyi minimális lélekjelenléte tegnap, hogy levette volna magáról a páncélt, s miért is kellett eldőlnie, mintha csak egy fadarab lett volna... Elfordította fejét, haja egész zsírosan omlott vállára, ahogy ezer ripityára tört csontként roppant végig az ízület. Minden egész szar volt, még ölelte magához az ágy illanó melegét, ahogy felült, s a lándzsát keresztbe téve lábán kikaparta a csipát a szeméből, hangtalanul ásítva.
- Láttam pár pár kupac szart, de ilyen álmosat még nem.
* Kedve sem volt reagálni a vitriolos megjegyzésre, csak dekoncentráltan figyelte a gyertya fényében sápadtan bevilágított ajtót, mely rövidesen kitárult, s rajta pár olyan személy lépett be, akiktől aztán ismételten elment minden életkedve, mégis úgy feszült meg, mint aki csak most ébredt volna tudatra, megszorítva a lándzsát, mely eddig éppen csak ott hevert ölében, s biccentve nekik sorban. A Boszorkánypöröly és a Schwarzjager. Egyik nyúzottabban, mint a másik, az előbbire pedig legszívesebben köpni lett volna kedve, ám aligha lett volna udvarias vagy illendő a viselkedés, így csak kedvtelen savanyúsággal malmozott ölében, míg végül be nem lépett a nekromanta is, akinek aztán megint legalább annyira hiányolta álomszagú vonásait.
- Remélem, kellemes hallgatózással telt az éjszakájuk * A nő visszadobta az amulettet Esronielnek... Vagyis inkább valahova felé* - Mindent hallottak, nem igaz? Így be se kell számolnom a történtekről, szóval kérdezem is: mi legyen a következő lépés?
* Ezután a nő fogta magát, s nekidőlt egy falnak. Látszólag igen fáradt volt, ám próbálta a kellő önbizalmat mutatni, s részben sikerült is meggyőznie a lányt arról, hogy tényleg nála voltak az ütőkártyák, ám a probléma csak annyi volt, hogy nem éppen a jó asztalhoz ült. 
- Hadd ne nekem kelljen összeakaszkodni a nekromantával. Tegye magát hasznossá, von Himmelreich!
* Csak úgy mint szokott, szemtelen jókedvvel nevetett fel a zsinatelnök, majd leporolva magáról az inzultust, lehajolt a díszért, amit a nekromanta az előbb úgy hajított irányába hetykén, mint ahogy a koldus elé szokás az alamizsnát. Ő maga felemelkedett az ágytól, majd hasonlóan a nekromantához, nekidőlt egy falnak.
- Maga aztán felértékeli a mágiánkat, kisasszony! Ha lenne ilyenünk, nem lenne szükség Lady Loreena-ra.... No de nézze... * A férfi odalépett a lány elé, majd egy kacsintás után (Miért találta most ilyen idegesítőnek a mosolyát?) a nyakába kapcsolta. Kellemetlennek találta a pillanatot, s legszívesebben elbújt volna a földnek a mélyébe az egész elől *- Szabad lesz, kisasszony? * Nem fejezte ki ellenkezését, csak kurtán bólintott egyet, s bár megijedt ahogy a szent fény elérte (kezével egy pillanatra odakapva a fény elé), nem érte bántódás. Szótlan tűrte továbbá, hogy a nyakék lekerüljön róla, s ismételten a falnak dőlt ennek utána, fürkészve, hogy miként is győzte meg a nekromantát a közjáték * - Meggyőztem?
- Talán... Viszont a feladatom itt ért véget, zsinatelnök, és mint ahogy azt megmondta, a végén visszaveszi. Tettem egy próbát, de sajnos nem tudta megnyugtatni a lelkiismeretemet az érdek. Sakkban tartva érzem magam, így remélem, megérti a további indokok nélkül is, azonban nincs annyi időnk, amit húzni lehetne. Nem bánják, ha kinyitom az ablakot?
* Nem tűnt úgy, hogy bárki is akadna, aki megállította volna a nőt, ám mielőtt az megmozdulhatott volna, ajtó nyílt, azon belépést biztosítva Loreenának, a tünde nőnek, akivel még hajdan hármacskán hevertek meztélen a selfek hideg ketreceiben. Úgy tűnt, a mai nap a fáradtság napja volt, nyúzott és űzött arckifejezéssel tárult eléjük a nő, ha igaz, elfi szépségének nem is ártott különösebben a tény, hogy majd elaludt álltában.
- Jóreggelt. *A vértből hamar papírosok kerültek elő, melyek a zsinatelnök kezébe jutottak * - Itt van amit kért. Remélem megérte.
- Lady Wildwind. Valami hír?
- Loreena.* Köszöntötte az eddig igen hallgató vámpír vadász is az érkezett nőt. Kicsit elgondolkozott, vajon honnét is ismerhette ilyen sok ember a vörös nőt, ám a világ kicsinységének tényét sosem kívánta a kelleténél jobban megkérdőjelezni. * - Hogy áll a sereg mögöttünk?
- Nocsak, Karl barátom most nyilván jól érzi magát a boncolni valóival. És még a támadást is visszavertük, kiváló. Már csak Alicia kisasszony jelentésére lennék kíváncsi.
* Látszólag az elf már készült volna válaszolni a feltett kérdésekre, ám végül elengedi a dolgot, s csak helyeslően támasztotta alá a zsinatelnök előbbi szavait maga kurta szavajárásával. 
- Nyertünk. Egyelőre.
- Akkor nem hallottak semmit * A nő ismételten nekidőlt a falnak, karjait összefonva, s a kötelet szorongatva tovább. Így belegondolva fogalma sem volt, minek is cipelte azt magával, de titkon remélte, hogy akasztáshoz kellett * - Az információk előtt három feltételt szabnék * Szemeit lesütve morgolódott magában, egész pontos volt a a hullaidéző mondandója, nem nagyon volt ízlésének a tény, hogy az feltételeket szabott meg most nekik* - Tisztában vagyok vele, hogy már a gondolata is rossz, hogy egy nekromanta feltételeket szab, de ez a javukra fog válni. A zsinatelnöknek mindenképp. Most ellenkezzenek, ha valami nem tetszik.
- Én máris ki nem állhatom. De azért csak mondja.
* Ha csak mos az egyszer, de egyet kellett értenie a férfival. Legszívesebben letépte volna a nő képéről azt a hetyke kis mosolyt, s megetette volna vele. Hogyan jött egy koszos nekromanta ahhoz, hogy feltételeket szabjon nekik?

* Feleszmélnie sem volt igazán ideje, az eddig fáradt és nyűttnek ható lovagnő úgy moccant, miként a nyíl vetődik ki az idegről, s egy pillanat alatt tőrt tartott a továbbra is szemtelen hetykeséggel álldogáló idézőnek.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj.
- Alicia kisasszony. Én is szabnék egy feltételt. Ha esetlegesen olyan dolgokba kényszerítene minket, amik egy picit is veszélybe sodornak minket, az a felemelt három ujja bánja. Halljuk, mit akar, és utána döntünk. Nagy fába vágta a fejszéjét.
* Fogára élesen, csikorgatva harapva hallgatta végig a hegyi beszédként ható számtalan feltételt, melyek szinte el is álmosították. Furcsa volt egyszerre ásítani és dühösnek lenni, ám nem sok ideje volt ezzel foglalkozni, ugyanis igen megriadt, ahogy a mogorva Schwarzjager figyelmeztetés nélkül lecsapva lőtte át a nő lábát. Fájdalmasnak tűnt az egész, de aligha tudta sajnálni Aliciát, ő maga kérte ezt.
- A Teremtő fiának egyik stigmája, becsüld meg jól.
- Engem azok után amit kint láttam kurvára nem érdekel az alibid a kis halottsétáltató haverjaid előtt. Vagy elvágom a torkod most vagy elmentem lemosni magamról a hullamocskot.
* Picit meglepődött a nő kitörésétől, bár, az előző támadás után már a láng füstje sem hiányzott annyira. Szinte ezzel egyetemben szólalt meg az inkvizítor is, egy velős mordulás után.
- Ha fájdalmat akar, úrnő, hát fusson fejjel a falnak, vagy kérjen reggelit és tenyereljen a villába. Bánom is én! De azt ajánlom, mondja, amit látott, amíg szépen vagyunk... fogytán az én türelmem is.
- Kather, kérem, tegye amit mond. Reingard, kérem lőjön engem is bokán, vállalok ennyi közösséget a beosztottammal. De Alicia, tudja, hogy ezután felgyógyítom. Sérülés nélkül kell nekem.
* Szeme ha nem is szúrósan, de a Schwarzjager felé fordul. Nem kívánt volna kötekedni, vagy annak nekimenni, pusztán arra volt kíváncsi mit tesz az majd a helyzetben, s találkozó tekintetük mivoltjából sejtette, hogy "gazdája" egyelőre megúszta a lövést.
- Majd ha feltétlenül szükséges és az őrebe nem figyel... Azonban Alicia, most mondd el amit az előbb de úgy, hogy mindenki értse. Vagy a következő lövés nem a lábadba megy.
- Nem veszek részt ebben a színjátékban. Lovag vagyok, nem csepűrágó.
* Azzal az elf elengedte a nekromantát, s durván lökött rajta egyet, ellépve testétől, s az ajtónak indulva, kinyitva és becsapva azt. A csönd egy minutumig hallgató volt, ám rögtön utána a hullapap szólalt meg, a fájdalomtól még kicsit kásás hanggal.
- Von Himmelreich, felesleges vállalni mind a sérülést, mind a gyógyítást. Ha megkapják a nekromanták a jelet, akkor menekülni fognak, mert ezáltal megtudják, hogy ön itt van, a hátvédnél... Bár alapból megtudják... Elvégre a csata csak erőfelmérő volt eldobható bábokkal, hogy értesüljenek arról, ki volt ott, ki nem, a zsinatelnök hiánya pedig biztosan feltűnik nekik * A nő torzan elvigyorodott. * - Kérdéses azonban az, hogy értem jönnek-e, egyébként mindenféle fenntartás nélkül szolgáltatnám maguknak az információkat.
- Mit akar.
- Szólt nekik, igaz? Valahogy. És ez valami fantasztikus ötlet volt. Fantasztikusan balga. Számítottam erre, a jelenlétem nélkül nem vennék ilyen komolyan a helyzetet, így ott hagytam Karl barátom ghoulját a páncélomban. Így van, van egy hasonmásom. Maga pedig nyilván tönkretette az egészet. Kiváló. Pompás. Kather, jó lehetőség lesz ez magának, nekromantát nyilván régen kínzott már, nem igaz? Vagy esetleg lenne valami, amit a kisasszony szeretne mentségére hozni?
* Az eddig egészen nyugodt zsinatelnök felcsattanása megrémítette, talán meg is rezzent volna, ha nem lett volna túl fáradt ahhoz. Kezét rácsavarta a lándzsára, majd fürkészve figyelte a Boszorkánypöröly tekintetét. Volt valami megkeseredett benne, ha ismerte volna, talán azt mondta volna, hogy az ég világon semmi kedve nem volt az egészhez.
- Mentség? * Nevetett fel a nő. Nem értette igazán, mi mókás volt ebben, plán, hogy lábából egy tüske állot ki.* - Bizonyára az nem mentség, hogy talán ezzel a lépéssel az Apostol közelébe is férkőzhetnék... A többi nekromanta bizalmába, és sokkal több információval tudnék szolgálni, mint bármelyik kutyája azt valaha megtehetné.
- Meg fogom tudni, amit akarok. * A zsinatelnök elindult, tétován tett utána egy pár lépést a lány is, ám megtorpant annak szavára. Nagyszerű, itt kellett maradnia segíteni a Boszorkánypörölynek. * - Kather, öné a pálya. Itt hagyom a társamat segítőnek. Reingard, velem jönne kicsit?

* A nekromanta még motyogott valamit, ám már nem hallotta annak szavait, s csakis arra tudott figyelni, hogy mihez is kellett most adnia a nevét. Meglepettségére az inkvizítor megszólította. Csöppet megrezzent, ám inkább csak amiatt, hogy váratlanul érkezett a dolog, nem a félelem miatt... Nem a túlzott félelem miatt.
- Ketten maradtunk, Nebelturm. Tudsz csomót kötni?
* Szemöldökét csöppet megemelte, majd közelebb lépet a nőhöz, s a földön lévő kötelet figyelte, ami úgy tűnt, mintha a saját vesztére lett volna idehordozva a nekromanta által. Akasztják a hóhért? 
- Tudok, ráadásul még a kötelet is hozta magával.
- Te mit gondolsz, Hilde von Nebelturm? Élvezem?
- Ha hihetek a történeteknek, akkor élvezed. Ha nem, akkor talán annyira munkád mint másnak a földművelés... De becsületes emberből nem lesz olyan, aki más kínzásán boldogul.
- Mondd el, amit von Himmelreich hallani akar! Sokszor fogom még kérni.

- Valaki azt mondta, hogy apostol?
* A hang élesen és majdnem mókásan csendülnek fel, ahogy a fejét szédítő tömjénszag, s a felesleges, óráknak tűnő kínzás foszladozni kezdett világából. Komoran fordult a hang irányába, a zsinatelnök áltl ott. Bár nem kívánta látni nagyon, most mégis hálás volt neki egy csöppet azért, hogy nem kell kettesben maradnia az inkvizítorral, s az ágyon fekvő, személynek aligha minősíthető ronccsal.
- Azt. Kerüljön beljebb.
- És, Alicia kisasszony, van még ott valaki?
* Esroniel tett pár könnyed lépést a szerencsétlen állapotban lévő nőhöz, és megállot annak az ágya mellett. A nekromanta minderre csak gyanakodva fordította szemeit a férfire, sem megváltót, sem további kínt nem keresve benne.
- Nem... Nem tudok róla... Most folytatni fogják?
- Nem, dehogy, ha még azt megmondja, hogy pontosan mik a tervek. Vagy amit tud. Csak őszintén, látom a lelkét.
* A nekromanta látszólag kissé kételkedett Esroniel szavainak igazságtartalmában, ám csak hallgatva figyelt maga elé, majd pár pillanat múlva kicsit remegő hanggal szólalt meg.
- Nem... Nem tudom... Ha kiderül, hogy itt van Esroniel vagy Sixtus... Akkor menekülnek... Hátul gyenge a védelmük...
- Ahha! Erre voltam kíváncsi. Köszönöm. * A férfi kezeit ráhelyezte a nőre, majd hamarosan szent fény járta át azt, sebeit eltüntetve, s fájdalmait elmosva, miként a tenger mossa a homokba írt múlandó szavakat * - Már nem bízhatunk magában, úgyhogy mehet. Sőt, menjen, és mondja meg a nekromantáknak, hogy itt vagyok. Bár szerintem már megtette.
- És annak mi értelme így...?
- Ezt a titkot megtartanám magamnak.
* Esroniel pár könnyed mozdulattal nekiállt kioldani azokat a kötéseket, melyeket a lány maga helyezett a nőre. Ennyi lett volna hát az egész, mindezért kínozták olyan sokáig a nőt? Zavarodottan álldogált, picit szédelegve még a tömjéntől és a feles erőszak szobát belengő szagától.
- Ez minden, amit hallani akart?
- Ez, Kather testvér, több is, mint szerettem volna. Kiváló munkát végzett.
- Nem fognak... Nem fognak üldözni? Megállítani...?
* A zsinatelnök elmosolyodott, olyasféle mosollyal, mellyel az apa tekintene a buta gyermekére, hitetlenül, hogy az miképpen is képzelhetett valami eget verő botorságot.
- Ha az utunkba kerül, Krisztus nevére esküszöm, hogy porrá égetem. Hacsak nem adja meg magát azonnal.
- Követni fognak...?
- Nem, nem fogjuk.
* Ennél több látszólag nem kellett a nőnek, szánhatóan kullogott ki a szobából, fejét leszegve. Hova tűnt hát az a sok határozottság, az a vak, rekkenő hetykeség, mellyel magára haragította az egész szobát? A Boszorkánypöröly látszólag kigyógyította belőle lágy simításokkal, s annál is gyengédebb tömjénillattal. Csatt. Az ajtó bezárult. Még hallotta kint a fa recsegését a lépések hatására, ám az hamarosan véget ért, s a zsinatelnök feléjük fordult.
- Egy hatalmas kérésem lenne, testvérek. A keresztény világunk és a hajózás múlhat rajta. Hátulról kell a nekromanták táborához állniuk. Kérem, legyenek óvatosak.
- Hogy akar a hátukba kerülni?
- Menekülni fognak, mint a tébolyodottak. Nem láttak hátul, de elől igen. Megzavarodnak majd. Belevágják a maradék csatasorukat a seregbe, hogy lassítsák a haladást, amíg menekülnek. Már megtudtam, hogy hol a tábor. Fognak hátrahagyni embereket. Maguknak kellene azokat elkapni. Mi Reingarddal meg előrelovagolunk, és vadászunk. Mit szólnak hozzá?
- A nekromanta, akit most hagyott futni, bosszút akar majd állni rajtunk. Személy szerint rajtunk.
* A fegyvert megszorította egy csöppet, de nem reagált semmit se, s halkan figyelt. Hányhatnéka volt a gondolattól, hogy ennél is tovább kellett dolgoznia Norven Katherrel. Annak bársony szemei ráfordultak, nyűtt, karakteres arcából nem tudott semmit se kiolvasni.
- És abban sem vagyok biztos, hogy Hellenburg Védelmezője szívesen veti a vállát az enyémnek. Vagy én az övének.
- Hellenburg védelmezője mit mond?
- Egy szúrós bozótosnak is szívesebben vetném a hátam, mint a Boszorkánypörölynek, de szerintem nem sok olyat láthatok már ma, ami rosszabb lenne ennél... Egyszerre ijeszt és megnyugtat a tény, hogy kora reggel van. * Felsóhajtott, majd a vérnyomos ágyra tekintett*  - Ám legyen, nekem nincs ellenemre.
- Boszorkánypöröly?
- Nincs választásom. Még egy protestáns vámpír is jobb, mint az Apostol förtelmei... igaz, tévedhetek.
* Kevésnek volt híja, hogy mosoly csússzon az arcára a megvető szavakra, talán meg is rándult arcának széle, ám menten el is ernyedt. Nem abban a közegben volt, ahol és akivel megengedte volna lelke a szórakozást számára.
- El sem tudják hinni, mennyire hálás vagyok most. Bízom magukban. Egy nap, és itt a sereg, lehet kevesebb. Ha ők jönnek, utána biztonságban lesznek. Adják át az üdvözletem Sixtus pápának. Hilde kisasszony, maga pedig valóban bátor volt. A küldetés után jelentkezzen az irodámban. Isten álddja önöket!
- Előtte éljük túl.
* Aligha motiválta a pár szó, nem sok dolog akadt, mely kiengesztelhette volna emiatt a hálátlanság miatt, ami most érte a Boszorkánypöröly személyében. Leginkább csak otthon akart lenni, s heverészni egy kád vízben, lehetőleg páncélban... Sóhajtott egyet, majd szemeit különösebb szándék nélkül az inkvizítorra forgatta. Mit tett azért, hogy kiérdemelje ezt a sértést?
- Őszentsége emlékeztetni fog rá, hogy maga tartozik neki egy rend páncélöltözékkel

Lassú mozdulatokkal megrázta vétagjait. Nem volt egy komoly csata, hisz könnyen megtalálták a feltámasztott förtelem gyengepontját, mégis elég fáradtnak érezte magát. Erre Leo is sikeresen rájött.
- Na mi van, kiköhögted már a tüdődet.
- Ezek után hétszentség, hogy elkezdek edzeni... - ígérte meg magának pontosan kétszázharminchetedszerre.
~ Kopogd le...
Ekkor hirtelen megjelenik előttük egy nagytestű kutyának kinéző dög. Csak épp ennek acélból van az állkapcsa és minden vágya, hogy leharapja pár darabjukat. Gerarnd és Leo tágra nyílt a szeme a döbbenettől. Hasonló bestiát láttak már egyszer...igaz, az ember volt, és még élt, de akkor is.
- Méretes bestia. Mindig elcsodálkozom, hogy tudnak ezek ilyen szép példányokat összeszedni - morfondírozott gondtalanul Lia.
- Első ránézésre az állati ösztöneit meghagyták neki. Nyilván a vérszomj meg a ragadozó szellem miatt. Lássuk a nekromanták erre is rá tudják e erőltetni az akaratukat...
Óvatos mozdulattal előrántotta az Archeust, majd két kézzel megragadva maga elé tartotta. A szent mágia ugyanolyan veszélyes az élőholtakra, amint az erdei bestiákra a tűz, megpróbálja vele habozásra kényszeríteni. Lábizmait megfeszítette, készen egy esetleges támadásra. Leo egyik kezét a kardjára helyezte, felkészülve a támadásra.
A dög viszont egyáltalán nem lassít és nem is tűnik úgy, mintha ki akarna térni, teljes sebességgel és tátott pofával rohan feléjük.
A páros szépen megvárta, amíg a dög egészen közel ér hozzájuk, majd Gerard csettintett egyet az ujjával, mire megjelent előttük egy akadályként szolgáló Árnypajzs. Kis szerencsével az állat belerohan és az ütközéstől valamennyire elkábul, esélyt adva, hogy kivégezzék.
Az állat viszont csak nem vesztette el az eszét annyira, mint amennyire gondolták, már próbál kitérni hogy megkerülje, de a lendület továbbviszi és belefejel az árnypajzsodba, majd visszapattan róla és a fejét rázva új tervet eszel ki és megpróbálja körülrohanni őket. Válaszul Leo támadásba lendült, és oldalról próbálta meg az egyik kardját előrántva megvágni. Gerard eközben hátrál a bestia elől, majd egy lángoló sötét dárdát hajít a feje felé, hogy akadályozza a látásban.
~ Ha most megsebesítem, könnyedén ki tudjuk majd végezni.
Elő kutyát megszégyenítő sebességgel kap oldalra Leo felé a bestia, sikerülve megkapni a karját de nem sikerül rázárnia az állkapcsát, viszont három hosszú vérző seb marad rajta, a lendülete továbbra is körkörösen húzza; a dárda azonban eltalálja így az biztosan meg. Sietniük kellett, az elhúzódó harc nem kedvezett nekik. Gerard azonnal megindult a szörnyeteg felé, majd két kézzel megragadva a kardot megpróbálta nyakon döfni. Leo közben hátrált egy lépést, vérző karját visszahúzta, ellenben másik kezével előrántotta a másik pengéjét és azzal próbált meg a kihátrálás közben rátámadó állatnak újabb sérülést ejteni. A szörnyeteg természetesen az Archeus elől hajolt el, így Leo újabb támadása sikerrel jár, a nyakába vág a karddal, de a seb nem túl mély mivel a zombihús tartós, viszont elég volt hogy rá figyeljen és megpróbálja semlegesíteni így felé tör ki, megpróbálva elég közel kerülni hogy a földre teperje.
Leo tovább hátrál vetődés meg minden kutyafüle nélkül, így a dög most gyorsabb nála. Gerard közben újabb dárdát készít, ismét a fejre célozva. A lövedéktől ugyan megtorpan, de még mindig képes harcolni a bestia.
Leo megpróbálja megkerülni, hogy az ellentétes oldalán legyen, így Gerarddal két irányból tudják majd megtámadni. A szent kard könnyedén áthatol a koponyáján, amitől az őrjöngő élőholt plüsbaba módjára esik össze.
A harc végeztével már csak Leo sebét kellett ellátni.
- Tudod mozgatni?
- Fogjuk rá...kicsit zsibbad, de semmi komoly.
- Talán méreg is lehet benne. Jobb, ha visszamegyünk keresni egy felcsert...
A táborba visszatéve azonnal látható volt, hogy a csata kezdett előrehaladni, lévén a tartalékosok és a hátulra beosztott emberek elképesztő buzgalommal szedték a sátorfájukat, hogy odébb vonulhassanak. Könnyedén találtak egy embert, aki ellátta Leo sebét, fertőtlenítette majd gondosan betekerte gézzel.
- Az első vonalak talán már el is érték a hidat.
- Az nagy szerencse lenne. Semmi kedvem még egy ilyen förtelmen átverekedni magam.
- Kutyaharapást szőrivel, barátom – viccelődött a sebesült, mielőtt elindultak volna vissza a csatatérre.

Lilith csendben eszegeti a mézes körtét, mialatt én csendesen szemlélem a szája szélén ülő mosolyt. Csak egy pici ugyan, és alig észrevehető, de mosolyog. Bár az is könnyen lehet, hogy tévedek, és csak azt látom amit látni szeretnék...nem találnám benne semmi szokatlant. Az lány azonban hirtelen fészkelődni kezd és leveti magát a hordóról ahol eddig ült. Hirtelen villan a fejembe az eddig is egyértelmű gondolat. Egy egyháziakkal telezsúfolt táborban vagyunk. Teljesen megértem hogy egy pillanatig sem akar maradni.
- Már távozik is, Kisasszony ? - kérdezem vidáman, az arcomra kiülő meglepettség maszkjával.
- Így van. Minél kevesebbet vagyok itt, annál jobb. - válaszolja diplomatikusan, majd a sátor bejáratánál megáll egy pillanatra.
- Hiányozni fog a társasága. - húzom el a számat - Remélem hogy hamarosan újra találkozunk. Esetleg látogasson meg Eichenschildben, szívesen látom kegyedet egy nagy tányér finom sajtra, ha netán arra jár.
- Meg fogom jegyezni ! Viszlát, Yrsil! - köszön el, majd kilépve eltűnik a sátrak sokasága között.
- Most mihez kezdjek, Cara ? - szólalok meg vállat vonva. Fogalmam sincs hogy jobbra vagy balra menjek innen. - Azt hiszem kezdésnek utánanézek az apácának. De ez téged... - tekintek a tündére, aki még mindig figyelmen kívül hagy. Talán megsértődött valamin ? - ...teljesen hidegen hagy, vagy tévednék ?
- Nah, whatever... - szólal meg számomra idegen, tünde nyelven, ám már a hanglejtéséből is kirí hogy nem igazán ért egyet a hirtelen jött munkával. Egy kicsit sem áll távol tőlem az, amit érez, hiszen nekem sincs kedvem egy 'király' ugatására pattogni. Talán az utolsó pillanatban meg fogom gondolni magam...vagy egészen egyszerűen csak elhagyom a tábort. Most hogy Lilith elment, magával vitte a motivációm is.
Nehezen küzdöm ki magam a sátorból, kedvtelenségem pedig szinte letaglózóan fárasztott minden lépésem után. Mégis, kinek van kedve szabadidőben dolgozni ? Nekem aztán biztosan nem, épp elég bajom van a barbár szakácsrémekkel, akik a konyhán dolgoznak.
A szemembe vakító nap szinte kővé dermeszt, és hosszú pillanatokba telik mire sikerül összeszednem magam. A francba, már reggel van ? Ki kéne dőlni hogy aludjak is valamennyit még ebéd előtt. Minden esetre jobb lenne ha tudnám legalább kit is akarok meglopni. Egy őr biztosan útba tud majd igazítani.
- Megbocsásson, nem tudna útba igazítani ? - szólítom meg a konyhasátrak bejáratát őrző katonát - Theophilus püspök úr sátrát keresem.
- Teophilus... - vakargatja meg az állát. - Azt hiszem ő volt aki legkésőbb érkezett. Ha jól emlékszem a keresztesek részlegétől délre a harmadik fehér sátor az övé. Miért kérdi?
- Van egy üzenetem számára. Mindenesetre, köszönöm a segítségét, jóuram. - mosolygok rá kedvesen. - Lassan őrségváltás, vagy még csak most lépett ide ?
- Még egy óra lehet az őrségváltásig. - néz fel a napra. - De nem gond, most minden nyugodt.
- Hála az Úrnak a békés percekért. - lépek el a fickó mellől, gúnyosan elhúzva szám. A napom valóban békésnek tűnik...leszámítva ezt a kalamajkát...

---------------

A rémisztően pontos memóriámnak hála fejemben van a térkép alaprajza, hiszen bejártam a környéket jó sátorhelyet keresve...és találtam is ! A fekvése most vízszintes, közel a konyhához és a sörsátorhoz is, de kellően elrejtve a többi sátor között hogy ne szúrjon szemet senkinek. A déli tábor volt még eshetőség, de túl gyanús lettem volna sok embernek. A legjobb a kedves semlegesség. Főzök Ezroniel zsinatelnök seregének, és a démonkirálynak is lenyúlok néhány gyűrűt. Még akkor Őszentségének kéne valamit készítenem, engesztelésül a gyűrűkért...hmmm. Talán főzhetnék neki egy tál ragut, és mesélhetnék neki valami bizalmasat. Attól a lelkem is megnyugodna, azt hiszem.
A csatából visszatért katonák szegélyezik az utamat, elejtett fegyverek, vérnyomok és behorpadt páncélok regélnek a túlélők történeteiről. Vajon ebből a csatából hányan tértek vissza ? Biztosan voltak akik meghaltak, bajtársak, barátok...testvérek. Valahol mélyen elszomorít a tény, hogy az ember képes ölni. Elvenni valaki más életét. Egy életet, amelyet megsemmisít, végleg.
Az út végén Teophilus sátra bukkan fel, méghozzá sorban a harmadikként. Ez az én célállomásom. Hirtelen belépek a sátrak közé, majd alakot váltok. Tappancsaimmal puhán érkezem a földre, és meglapulva araszolok előre egy kicsit. Felkapom a fejem, fülem hegyezem lebukás jelei után kutatva, de úgy tűnik hogy észrevétlen voltam. Az is lehet hogy csak egészen egyszerűen nem akartak észrevenni, csak fáradtan ledőlni.
Óvatosan közelítem meg a harmadik sátrat, egyenesen a bejáratával szemben húzva meg magam egy farakás mögött. Egy jó kiállású, negyvenhez közelítő férfit pillantok meg, aki jóízűen falatozik egy nagy darab sózott sonkából és mellé nagyot harapva a kenyeréből. Még sajt is van felvágva mellé. Éhes vagyok. Sózott sonka...sajt, kenyér...kunyerálni kéne tőle. Legalább abból a sonkából.
Ekkor pillantom meg a kezét, amelyen három gyűrű is van. Az egyik rubintköves, a második brillián, a harmadik pedig ónix. Pont az amelyik kell nekem. De talán mind a hármat ellophatnám valahogy, ha már egyet mindenképp vinnem kell, akkor vigyük a többit is. De ezt már ma semmiképp. Kell egy kis idő hogy átlássam a helyzetet.
Tovább indulok, lapítva a sátrak árnyékában egyenesen az apácák körletét célozva. Most az apácát lenne jó megtalálnom magamnak. Fő az információgyűjtés...egyenlőre. Könnyedén surranok egy letámasztott pajzs alatt, átugorva egy alvó katonát befészkelem magam egy széttört láda romjai közé.
- ...hallottad hogy Marianne nővér egy gyönyörű új brosst kapott ? Megint ?
- Igen, már láttam amikor Helgát mentem meglátogatni. Gyönyörű az a Szűzanya kép...
- Bár nekem is adna valaki ilyet...

Hmmm. Hmmm.
Kisurranok a láda kidőlt oldalán és egy elrejtettebb zug után kutatva beosonok egy katona sátrába. A férfi alszik, hangos szuszogása egyértelműen árulkodik arról hogy az igazak álmát alussza. Újra felöltöm az emberi alakom, majd könnyeden kilépek onnan, hogy a saját sátram felé vegyem az irányt. Alig néhány lépés után egy csapat lovag tűnik fel a sarkon, s én ösztönösen fordulok le feléjük.
- Üdvözletem, Uraim ! - lépek közelebb, majd kissé meghajolok - Engedelmükkel, engem Hóhajúnak neveznek. - húzok elő négy almát a zsebemből, és szórakozottan bűvészkedni kezdek velük - Az én egyetlen örömöm az, ha ilyen nemes urakat szórakoztathatok mint önök. Van esetleg kérés ? Éneklek és zenélek is ! - fordulok körbe, hogy lássák a derekam táján lógó lantomat.
- Énekelsz? Ismered-e a balladát, ami a Szóke és a pipacslovag címet viseli? - kérdezi egyikük
- Hogy ismerem-e ? - nevettem fel hangosan. Én írtam már még hatszáznyolcvankettő tavaszán, a rémesen nosztalgikus címével együtt - A nagyapám költötte. - fejezem be az almadobálást, majd óvatosan leteszem őket a hordóra. - Engedjék meg, hogy előadjam Yrsil mestertől a Szóke és a pipacslovag című dalt. Megpendítem a lantot, és lassan felvezetve énekelni kezdek. A dalom végét a lovagok vastapsa kíséri, ahogyan egy kupa sör is kínálkozóan emelkedik felém.
- Igyon, mester!
- Tisztelettel elfogadom, főleg ha ilyen nemes lovagok kínálnak meg vele. - fogadom el az italt, és jót húzok belőle - Hogy s mint vannak a vitéz urak ?
- Most épp tartalékban, szóval megvagyunk, dalnokmester. - szólal meg a sisakját fényesítő lovag - Hát te hogy kerültél ide?
- Nagyon hosszú az történet, és sajnos meglehetősen unalmas. Ám most egy nővért keresek, név szerint Marianne von Neufeldt nővért. Nem ismerik véletlenül ? - kérdezem, élvezve az italom minden cseppjét.
- Áh, a nővérek kéretik magukat, mester. Nem találod meg amit keresel náluk. - vigyorodik el egy alabárdos páncélos. Na, te vagy az én emberem.
- Mégis... - hunyorgok rá - ...az ösztöneim úgy súgják hogy remek dal születne kettőnk találkozásából.
- Hát az biztos. De sajnos nem ismerjük ezt a Marianne von... akárkit. Kérdezd a kereszteseket, azok közül csak tudja valaki.
- Hát, kár érte. Mindenesetre, hallottak valamit mostanság ? - érdeklődök szolidan, míg felhajtom a maradék söröm.
- Azt hallottam hogy Kresenland kapitánynak lecsapták a lábát a combja közepétől. - szólal meg az eddig búskomoran maga elő néző fickó - Meg hogy valaki megmérgezte az egyik tartalékos zsoldost és kifolyt az aga a fülén keresztül.
- Te jó ég. Látom a halál kaszája nem szünetel, még így, csatákon kívül sem. De miért mérgezték meg az egyik tartalékos zsoldost ? - tűnődtem el egy pillanatra - Nos hát azt hiszem, köszönöm az italt, jó urak. Én ballagnák is tovább, akkor további kellemes napot kívánok.
- Kellemes napot, bárd uram. - köszönnek el, és búcsúzóul még megtoldják a napom egy nagy kupa sörrel. Magam mögött hagyva a lovagokat, néhány tétova lépést teszek visszafélé, az apácák körletének irányába. Több információra lenne szükségem. Minél többet tudok meg a nőről, annál nagyobb az esélye hogy nem öletem meg magam általa. - Úgy tűnik belesétálok a viperafészekbe... - mormogom az orrom alatt, és erős ellenérzésekkel küzdve belövöm az útirányt. Marianne nővér, érkezem.

Épp hogy csak a körletbe teszem a lábam mikor minden felbolydul. Mintha csak megszentelt földre lépett volna a szenteskedő szentségtelen. Utálom ezt a szót. Akár a hangyák akik épp most kaptak egy kis vizet, úgy rohannak fel fel alá az emberek. Egy katona siet el mellettem, és én nem restellem megkapni a karját.
- Mi történt ? - kérdezem hunyorogva, erősen gyanítva hogy valami nagy dolog történt.
- Üldözzük a nekromantákat, egy perc szünetünk nincs. A sereg már továbbindult, nekünk mennünk kell utánuk. - feleli, majd tovább szalad.
- Hmmm... - töprengek el, de továbbra is egyenesen haladok - Lilith, nagyon aranyos vagy, de ha felszabják a bőrömet miattad, örökre kísérteni foglak...
Alig egy perc séta után távolról kiszúrom a hőn áhított nőt, hajában a brossával. Csípőre tett kézzel mond valamit néhány másik apácának, majd jól látható zaklatottsággal sétál tovább. Némileg lemeradva követem, egészen addig amikor egy nehézpáncélos, köpenyes alak lép oda hozzá.
- Hogy halad a táborbontás, Marianne nővér? Tudja bármikor utolérhetjük a nekromantákat és szükségünk lesz a segítségükre a sebesültek ellátásában. - szólal meg, ám nő válasza olyan halk, hogy alig értem, ellenben az alázatos fejhajás elég árulkodó a titokzatos idegen személyével kapcsolatban.
- Helyes! Jó munkát végez, nővér. - a lovag egészen közel hajol, mintha meg akarná csókolni a nőt, de az végül az utolsó pillanatban hátralép. A nő újfent megszólal, de szavai ismét elhalnak a távolságban.
- Akkor egy óra múlva. - próbál a férfi is halkabb lenni, hangjának ereje tompíthatatlan, akár Lucas az Eichenschield-i kocsmák legaljában. Furcsa kis találkozás, érdekes kis bájcsevely...és még mindig nem aludtam...

Akkor hát megyünk is tovább, azonban hogy legyen egy kis lendület ebben a küldiben a következő kör holnaptól két hétre lesz kiírva így addig lehet posztot egyeztetni és írni.

* A felismerés üressége aligha mélyedhetett bele fáradtságtól és tömjéntől lüktető elméjébe, kint álltak a fogadó előtt, lovaik mellett, ahogy a zsinatelnök és a vadász elvágtattak, hogy komoly vadat űzzenek. A sereg már szétveretve menekült, ezzel dolguk nem volt, távolból kiáltások és fények kísérték a vert hadat. Aligha várhattak sokat, még a lovát se sikerült felszerszámoznia, hogy megindulhassanak keresésre a hátvéd kiiktatásához, ám egész közelről formálódott ki három nekromanta alakja. Középütt díszesebb csuhába vedlett pap, öltözéke gazdagon kirakva istentelen formákkal, melyeket jó eséllyel a legújabb Kísértetszigeteki divat diktált. Három... Kissé megrémült a ténytől, miszerint mindössze ennyi szolgálhatott a vert had védelmeként. 
- Küzdöttél már nekromanta ellen?
- Nem
* A pusztaföldön megismerte már ezeknek az istentelen népeknek a valódi erejét, első kézből kellett okádnia egy akolitus bűzös húsától, melyet aztán éles hegyű fogaival tépett ki... De az más volt, nekromantával sosem harcolt még és nem is ismerte annak módját, csak történetekben hallott rettenetes erejükből, melynek legelső kísérője a félelem volt, melyet mindenfelé terjesztettek puszta jelenlétükkel. A holtak nem fáradnak ki, a holtak nem panaszkodnak, a holtak nem esznek, a holtak nem isznak... Mi rémisztőbb lehet, mint egy sereg katona, akiket nem fog a halandóság, mely aztán gúzsba köti az összes katona testét? Meg is torpant egy csöppet a rettenetes hadvezérek előtt, ám a Pörölyre pillantott és rá kellett jönnie, hogy bármennyire is utálta, de látnia akarta az ellenség arcán elismerését... Csak bólintott kurtán, majd megfordította a lándzsáját. 
- A középső tűnik a legveszélyesebbnek.
* Lábai tétován ugyan, de engedelmeskedtek a parancsnak, s futásnak eredet a hármas felé. A mozdulat kellemetlen volt minden szinten, a tegnapi lovaglás agyarai hármasával haraptak combjának belsejére, mely leginkább csak a fekvést kívánta volt, ám az efféle mozgást semmiképpen sem. Jobbját kinyújtotta, majd tenyerével elvágott a középső nekromanta irányába, hogy Feltéphesse annak sebeit... A csuhás megrándult, lecsúszott róla a csuklya a mozdulat hatására, s egy nyűtt arc bújt ki belőle. Ha a Pöröly a bársony vagy a selyem lehetett, a pap durva lenvászon... Ámbátor kétségtelenül ugyanannak a szabónak a kezéből adathatott. Rökönyödve torpant meg és pillantott hátra társára, akit nem meglepő módon nálánál is jobban sokkolt a látvány. Józanságra intve kiáltott fel, ám legalább annyira célozta azt magának, mint a középkorú férfinak.
- Boszorkánypöröly!
- Ne törődj vele! Öld meg.
* Rivallt menten utána annak válasza, ahogy a düh eluralkodott a férfin, s nagymacska ügyességével kerülte el a két kisebb nekromantát, megcélozva azt, kit ugyanazon szabó ollója vágott. A földből kéz tört fel, rákulcsolódva az inkvizítor lábára. Ezzel párhuzamban ő maga sem lehetett már rest, megiramodott a négy idézett csontváz felé, s mire támadótávolságba ért, utolsó lépésére rádobbanott, balján tartott lándzsájával pedig jobbra kaszált a lendületet felhasználandó, elsodorva a csontvázakat a szélrózsa minden irányába.
- Ha nem látnám el se hinném! Csak nem a kisöcsém? Ráadásul püspök lettél? Ez az én Norvenem, szép munka!
- Mit művelsz itt? Tudod, hogy megöllek!
- Vagy én téged, vakarcs. Nem számít, mennyire tartanak az emberek, én tudom jól, mennyit érsz.* A nekromanta felnevetett és intett egyet a társainak, majd valamilyen idézőfolyamatot hajtott végre, valami olyasmi hívva közéjük, mint sosem látott még. Áldotta az eget, hogy nem foglalkozhatott ezzel, mert máskülönben igen úrrá lett volna rajta a félelem. * - Mutasd, mit tudsz.
* Tovább mozdult az első támadás után, s ahova érkezett a lándzsa előző vágása óta, onnan indította vissza útjára a balja felé, a baloldalsó nekromantát megcélozva. Fegyvere beleakadt annak csuklyájába, bukdácsolásra kárhozva azt. Fiatal nő arca tárult elé, fakó volt bőre mint a fal, haja pedig beteges búzamezőként omlott a korai havazással betöltött mezőre. A kitérés során közben elterült a földön, ám nem pihenhetett meg egy pillanatra sem, ugyanis ismét csontvázak teremtek körülötte, négyen. Tökéletes lett volna a pillanat arra, hogy leszúrhassa azt a földön, ám sajnos a lendület kicsit túlvitte, így kénytelen volt csak belerúgni nehéz csizmájával abba, miközben közelebb húzta magához a lándzsát, reménykedve, hogy a csontvázak nem szúrják át. Paff, tompán kondult végig vértjén egy kard, miközben a nő egy nagyot gurult a földön az utolsó támadása eredményeként. Kirázta a hideg, nem kívánta testében azt a rohadó, hideg, rozsdás hegyet. Dobbantott egyet, főleg mérgében, főleg félelmében, de leginkább önmagát bátorítandó, s leengedte felülső kezét a lándzsa markolatának alsóbb részéhez, azt pedig úgy lendítette, hogy elsodorja a csontvázakat maga körül. A mozdulat sikerült is, azok ismételten szerterepültek, s egy pillanatra szeme elé a feketeséggel hadakozó inkvizítor képes tárult, ki ha más nem, legalább életben volt. A pillanatnyi habozás pont elég volt arra, hogy felismerje a tényt, miszerint a csontvázak ismét összegyűltek körülötte...
- Mit keresel itt? Hallottam, hogy az Apostolt szolgálod, de nem akartam elhinni, hogy idáig süllyedtél.
- Csak azt szolgálom, akit jobban megéri. Amint pedig hallottam, hogy pont te is itt lehetsz, gondoltam megragadom a lehetőséget, és üdvözlöm az öcsém.
- Semmi közös nincs bennünk.
* Fáradt, már most érezte, hogy egy kissé sok volt ez a mozgolódás így a tegnapi nap után, más taktikára kellett váltania, s a még továbbra is földön lévő nekromantára pillantott. Ha meghal a vezér, a paraszt tehetetlen. Sakkmatt... Rá kívánt volna arra taposni, esetleg felszúrni azt utána, ám mindez füstbe ment, ugyanis elébe a másik, eddig tehetetlen nekromanta lépett, megállítva, mielőtt lendületet tudott volna szerezni. Ez nem kis meglepetést okozott neki, nem látott még olyat ezektől, hogy bármiféle önfeláldozást mutatnának, de nem is volt most itt az ideje ezzel foglalkozni, s azzal sem, hogy mintha szakasztott mása lett volna a társának a második holtpap.. Fakó bőr, szőke haj, érzelemmentes szürke szemek. Vagyis voltak, amíg el nem engedte egyik kezével a lándzsát, s olyan erővel nem sózott a meglepődött mágus állába, hogy az érezhető roppanással csavarodott el a természetes helyéről. Most először lélegezhetett fel ismét, ahogy körbepillantott a csontvázak nem mozdultak, egy sérült nekromanta pedig odafutott az inkvizítorra hajazó mágushoz. Örömét tovább tüzelte a tény, hogy a lidérc felordított a Pöröly támadására. Talán... Egészen jó helyzetbe voltak?
- Elkaptuk a zsinatelnököt. Halott. Elértük azt, amire senki sem volt képes. Most mit fogsz tenni, kisöcsém?

* Nem is igazán értette meg mi történt, ismeretes mindenki számára a pillanat, ahogy egy rossz hír hallatán annak igazságtartalma azonnal kétessé és elképzelhetetlenné válik. Ugyanilyen zsibbadtsággal konstatálta, hogy bár Esroniel halott, a világ mégis ment tovább. Lábai elgyengültek, talán össze is dőlt volna kártyavárként, ám a helyzet nem igazán felelt meg jelenleg ehhez, így csak annyit tehetett, amit megengedhetett magának, s üvöltött.
- MIÉRT?!
* Teljes erővel markolt szabad kezével az előtte álló vállaira, miközben a lándzsát átdöfte annak mellkasán, hallva, ahogy a csontok végigropogtak rajta szépen, elegánsan. Meglepően jóleső érzés volt ez most így, kiélvezte a szimfóniát, melyet a repedező test játszott neki.
- Mész utána!
* Csak mosódottan hallotta a szavakat, ébredését a mögötte lévő csontvázak sekély szúrásai okozták, melyek bár nem zavarták meg nagyon a mozgásban, kétségtelenül mélyítettél a felismerést, miszerint mostantól kezdve volt igazán veszélyben csak, a homokóra kövér szemcséi pedig élénk táncba kezdtek. Jobb lábát felemelte, megpróbálta elrúgni magától a testet, miközben szabad kezével hátravágott, kezét ökölbe szorítva, s a kisujj alatt lévő bőrfelülettel eltalálva egy mögötte lévő csontvázat, melynek a koponyája azonnal szétzúzódott a mozdulattal. Szeme elé a földön szenvedő nekromanta tárult, nem foglalkozott a mögötte álló lényekkel és csak meglódult.
- Tehát nem egy asztal mögött töltötted az elmúlt éveket, ez jó. Nos, a célunk elértük. Még látjuk egymást, "Boszorkánypöröly"...
* Maga mellől mágia hangját hallotta, majd menten dobogást is, mely egy hatalmas, idézett lóhoz tartozott. Sztoikusan erőltetett önuralmat magára, miközben rátaposott csizmájának minden erejével a földön lévő szerencsétlenre, s vállánál két kézének és a lándzsa erejének hála átdöfte azt, a földhöz szegezve, még életben. Lihegve rúgott még egy utolsót az ordító nekromantába, eltávolítva tőle a könyvet, majd térdére támaszkodva vett  jutalomként mély levegőt, halkan zihálva szólva a Pörölyhöz.
- Boszokánypöröly, van szérumod méregre?
- Nincs.
* A férfi megrázta a fejét. Nem kívánt kételkedni a szavába, valamiért nem érezte úgy, hogy az hazudott volna. Most már csak a seregben bízhatott, s a szánalmasan szenvedő földhöz szegezett nekromantára nézett.
- Nem öltem meg. Szerinted lehet haszna?
* Kissé irritálva érezte magát, ahogy a kérdést süket fülekre talált, ám ha más nem, a Pöröly odalépett a nekromantához, s megszólította azt, kérdést szegezve ahhoz, amire a szenvedő csak kacagott.
- Honnan ismered a bátyámat?
- Harkonen urat? Mindenki ismeri, aki valamira való nekromanta...
- Mit találsz olyan mulatságosnak?
* Nem érezte úgy, hogy ki kellett volna vennie a részét a beszélgetésből, tétován megdörzsölte a sajgó sebeit a hátán, s átlépett a lelkét már régóta kilehelt nekromantához, hogy megnézze mi lehetett nála.
- Azt, hogy milyen különbözőek vagytok, te és ő.
- Nem ismersz.
- Mindenki ismer téged, Boszorkánypöröly.
* Nem kellett igazán sokat keresnie, meglepetésére a csuhában egy fiola ólmos folyadék pihent, megismerte jól, keserűen elmosolyodott. Úgy tűnik, hogy néha a nekromanták is megvágják magukat... Elvette, lepattintva róla a kupakot, majd lehúzta.
- Akkor tudod, hogy végetek van.
- Tudom. De elkaptuk Esronielt, és ez a lényeg.
- Egy gonddal kevesebb nekem.
* Rettenetesen keserű volt az elixír, ám nem kívánkozott foglalkozni igazán vele, csak hálás volt, hogy mégis sikerült ilyesmit találnia. Tovább kutatta a testet, majd azon vérfoltos papírokat és térképet talált. A szöveg leginkább parancsoknak, terveknek tűnt ocsmány kézírással. Eltette mellvértje alá, s kihajtotta a térképet.
- Hallottál... már a Zsinati Gárdáról?
- Futólag.
- Mit gondolsz mi lesz, ha egy falka vadkutyá fékét eleresztik? Nem fognak kímélni benneteket.
- Én nem félek senkitől.
* Felemelkedett a testtől, majd kihajtotta térképet, megfigyelve, hogy mégis mi lehet benne. Veronia térképe volt, de emellett olyan tájakkal is, melyeket sosem látott életében... Tengerek, partok, hasonlók. Meglepve figyelte azt, majd hangját felemelve kiáltott a Pörölyhöz.
- Boszorkánypöröly... Ne a szennyel foglalkozz, ezt nézd.
- Kellene pedig, Gyanítom, az Istened sem féled úgy, ahogy kellene...
* Az inkvizítor belerúgott a szerencsétlenbe, aki végül bevégezte azzal a sorsát, gegéje betört, még hörgött egy keveset, ám aligha érezhetett túlságosan sokat az egészből az egyébként is jelentős vérveszteség és ájulásközelségtől.
- Mit találtál?
- Valami térkép... Nem értek a térképészethez...  * Az ismeretlen részhez mutatott * - De ilyet még nem láttam sehol.
- Én már láttam ezt a térképet.
- Bolondos kedvükben vannak a nekromanták, hogy ezekkel rohangásznak vagy valódi?
* Összehajtotta a térképet, majd azt is elrejtette a vért mögé, meg sem várva a férfi válaszát. Fontosnak tűnt, s ha nem is Nielnek, de legalábbis délnek akarta azt odajuttatni. Ki tudja, mit tettek volna vele ezek a piszok Északiak!
- Valódi * Pöröly tekintete az eddigieknél is komorabb volt, tétován fürkészte csak annak bársony szemeit, miközben érzelmeket próbált olvasni belőlük, természetesen sikertelenül * -Így néz ki az igazi Veronia.
* A térképre gondolt, majd a területekre... Tényleg ilyen lett volna hát a földrész, Veronia, igazi arca? Nagyon úgy tűnt valóban szégyenlős volt, hogy csak most mutatta hát be ezeket a keskeny partokat, szigeteket.
- Igazat mondtak szerinted?
- Nem tudom. A bátyám régen nem volt hazug. De ez már nem ő.
* Semmitmondóan fordította el a tekintetét, sírni szeretett volna, de most nem nagyon mutathatta ezt az arcot a hírhedt férfinek, s csak lenézett a holttestekre, odalépve a lándzsával még továbbra földhöz szögezett nőhöz, kitépve belőle nagyapját.
- Elég csekély hátvéd volt ez magában... De a seregnek nem sokára itt kell lennie...
- Igen * A férfi tétován bámult az irányba, amerre rokona menekült * - Bármelyik percben megérkezhetnek.
* Kelletlenül dőlt neki egy fának, a csönd kínos volt, s bármennyire is nem kívánta a társaságát az inkvizítornak, úgy érezte, hogy egyszerűen beszélnie kellett, véletlenül sem egyedül maradva a gondolatokkal, melyek aligha voltak kegyesek vele. Kérdésére a Pöröly megfordult, méricskélő szemekkel.
- Gyakori dolog az inkvizítorok körében, hogy a bátyjuk nekromanta nagyúr?
- Nem. De ha elkapom, egy ilyen sem lesz.
* Mást nem tehetett, megpróbál valami mosolyt erőltetni az arcára, de nagyon soványan sikerült csak az, s a sorozatosan visszanyelt könnytől vizenyős tekintete nem segítette édesebbé varázsolni az egyébként is gyenge bátorítást.
- Akkor a legjobb szerencsét hozzá.
* Lódobogás... Megfordult az irányba, s már látta a sereget közeledni... De nem is igazán csak a hadat, a bajtársakat. Oswald, Alaric, a templomosok, lelkészek... Barátok. Keblére kívánta most ölelni egész Délt, ha már jó eséllyel Dél maga elveszett akkor, ott.

Alig néhány órát aludt beburkolózva a saját köpenyébe az egyik hevenyészett ágyon, és még nem volt dél, mikor visszavágtatott mostmár Rémálom helyett Jóskán a hadsereghez. Jobban hajtotta szegény lovát mint kellett volna, noha a szürke csődör hozzá volt már szokva a hosszú utakhoz.
A csata után látszott, hogy bár győztek de még a sebeiket nyalogatták a katonák, mégis mindenki tudta, hogy nem lesz hosszú a pihenés, szinte érezhető volt a feszültség. A pápa sátrát könnyedén megtalálta mostmár, és kérdés nélkül engedték be az őrök. Sixtus teljes páncélban, felfegyverezve ült a sátrában.
- Uram! - kezdett is bele Loreena teketóriázás nélkül. Valahogy nem jött a nyelvére a „Szentatyám” megnevezés, ahogy pedig illendő lett volna, inkább látta az öreg férfit hadvezérnek most, semmint az Északi királyság átmeneti helytartójának és minden katolikus ember vezetőjének. - A zsinatelnök levelét hozom.
Elővette a papírost a mellvértje alól, majd odanyújtotta a pápának.
- Kérem, nyújtsa át sietve! - gyorsan futotta át a levelet, és a tünde látta, ahogyan sorról sorra komorodik el az öreg, egyébként kedves nagypapára emlékeztető ráncos arc. - Hamar indulnunk kell.
Loreena bólintott. Nem akarta húzni az időt ő sem, egyre fárasztóbb volt ez a hadjárat és az volt a legjobb, ha mielőbb leszámolnak a nekromantákkal.
- Én kész vagyok.
- Emlékszik még von Stroheim úrra?
- A Zsinati Gárdából?
- Igen, a parancsnok.
- Emlékszem.
- Keresse fel, kérem, és közösen tervezzék meg a terep felderítését.
- Igenis. - tisztelgett, majd kivonult a sátorból. A felderítői munkát inkább érezte testhezállónak, mint a postás szerepét. Gyalogosan sétált át a déliek térfelére, és kereste meg rövid útbaigazítás után a Zsinati Gárda sátrát, noha legutóbb már itt is járt. Eszébe jutott, hogy vajon miért nem az Ordo Malleus-szal osztották be egy szakaszba, nem találták elég jónak hozzá, vagy Esroniel kérése volt, hogy inkább az ő elitcsapatával működjön együtt? Végülis a két szervezetet elég hasonlónak látta, jórészt azonos célokkal, noha az Ordo sokkal szigorúbbnak és kegyetlenebbnek látszott. Kérdés, valóban az volt-e.
Stroheimet egy térkép fölé görnyedve találta meg a sátrában.
- Herr Stroheim. A pápa küldött, hogy segítsek megtervezni a felderítést... Bár nem tudom mit kéne felderíteni. - lépett oda a különös férfi mellé, és ő is lepillantott a térképre. Veronia déli részét ábrázolva, de már kiegészítve a partvonalról talált feljegyzésekkel.
- A csinos kisasszony visszatért! - mosolygott rá a lányra. Az arca tündére emlékeztette Loreenát, ami összecsengett azzal, hogy druida mágiát használt kint a csatában, de valami mégsem volt rendben vele. A csinos jelzőre elsőre meglepődött, és bár jól esett a lelkének a bók, uralkodott a vonásain. A legutóbbi hadjáratban már fogott magának egy jegyes-félét, nem tervezte megismételni. - Kellene egy segéd, igen. Ha igaz, amit hozott, akkor menekülnek. Hajókat kell találni.
- Hajókat? Bár nem vagyok szakértője a témának, hajók vízen szoktak lenni... Szóval le kell jutnunk a tengerhez, valami kikötőféleséghez. Van ilyen?
- Van. Itt van nem messze a part. Erőltetett menetben holnapra ott vagyunk. Nekünk kell ezt felkeresnünk. - mutogatott a férfi a térképen.
- És ha megvannak a hajók? Honnan tudjuk, hogy vannak egyáltalán?
Elvégre semmi garancia nem volt rá, hogy ahol kikötő van, ott vannak hajók is, és talán a nekromanták már felégették mindet, vagy elmentek velük mikor megérezték a vesztüket. Ő legalábbis ezt tette volna a helyükben.
- Valamivel közlekednek a nekromanták. De ezt ne mondja el másoknak. Azt fogják mondani, hogy ott a híd, azon kell menni. De azt fel fogják robbantani, szinte biztos.
Sokadjára került olyan helyzetbe mostmár, hogy nem értette az emberek stratégiáját. Ha kettészednék a sereget egyik üldözi a nekromantákat a hídon, a másik felük megkerülhetné a Kísértet-szigeteket a hajókkal és a halottidézők rögtön két tűz közé kerülhetnének. Hacsak…
- Árulót sejt a seregben?
- Nem. Csak tudatlanok, és simán előre kell gondolkodnunk. Legalább mi, tündék legyünk okosak. - kacsintott rá Stroheim. Loreena elmosolyodott. Sajnos muszáj volt számolniuk még itt is az emberek ostobaságával, ami köztudott volt a tündék körében.
- Viszont most egy csónakban evezünk mind. Remélem a döntése nem követel sok életet.
- Ha szerencsénk van tényleg egy csónakban fogunk evezni. - mosolygott a férfi, célozva itt a hajókázásra.
- Szóval, hogy fogunk hozzá?
- Előre kell lovagolnunk.
- Jól van. És utána?
- Megkeressük a mestert.
Loreena kérdőn nézett a másikra.
- Milyen mestert?
- Hát a zsinatelnök urat.
Még sosem hallotta, hogy mesternek neveznék Esroniel von Himmelreich-ot, és meglehetősen furcsán hatott, de nem tett megjegyzést.
- Értem. És mit csinálunk a hajókkal? Ha a sereg előtt felrobban a híd mi ott fogunk várni, hogy szépen koordináljuk a beszállást és irány a szigetek?
- Nos, igen. Ez a legtöbb, amit tehetünk.
- Már csak egy kérdésem van. Miért nem mehetünk rögtön a hajókhoz, hogyha úgyis oda fog a sereg kilyukadni? Vagy legalább a fele.
- Nem hisznek nekem. - vont vállat a kapitány. Loreena legszívesebben a kezébe temette volna az arcát. Emberek… Az ignoranciájuk többet árt mindenkinek, mint amennyit használ.
- Így már valóban minden világos. Máris indulunk?
- Fél óra felkészülése van. Itt várom.
- Nincs rá szükségem. Részemről mehetünk.
- Rendben, akkor lóra fel!
Kimentek a sátorból, hogy megkeressék a lovaikat. Szerencsére Jóskát ellátták a lovászok addig, ameddig ő megtárgyalta a haditervet, így újult erővel vághattak neki a partvidéknek. Csupán ketten voltak, pedig a lány úgy vélte jobban jártak volna, ha legalább a gárdából még néhány embert magukkal tudtak volna vinni, de összességében minél kevesebben voltak, annál gyorsabban tudtak haladni. Az út több óra hosszú volt, így alkalmuk nyílt beszélgetni.
- Ha van kérdése, most tegye fel. - jegyezte meg Stroheim.
- Ha nem bánja, hogy nem csöndben vágtázunk, voltaképp lenne. Német neve van, mégis tünde, és a tündék mágiájával bír. Ennek ellenére a Zsinati Gárda egyik vezetője. Hogyan?
Nem akart sem sértő, sem pedig tolakodó lenni, mégis piszkálta a csőrét már egy ideje a kérdés.
- Nos, valójában tünde lennék. mosolyog, bár olyan elég kelletlenül Régebben egy nekromanta elkapott, maikor elkóboroltam otthonról. A fajváltás volt a rögeszméje, én meg a kísérleti alanya.- pillanatra elhallgatott. - Megemlíteném, nem járt sikerrel természetesen, csak az arcomat tudta elváltoztatni, és csak a vágások gyógyításában volt mágia... Később A Gárda megmentett, én pedig velük maradtam.
A lovagnőnek egyre jobban komorodott el az arca, ahogyan hallgatta a történetet, mégis olyan gondolatok fogalmazódtak meg az elméje hátsó felében, amiknek eszébe se kellett volna jutniuk. A józan esze tudta, hogy ez egy borzalmas őrültség, mégsem tudott elmenni a gondolat mellett, hogy vajon lehetséges? Létezhet olyan, aki képes tündéket emberekké, embereket tündévé tenni, vagy valami mássá… Lehetséges lenne talán egyszer, hogy kifehéredjen a haja és besötétedjen a bőre, vagy legalább felvegye az oly nagyon vágyott világosszürke árnyalatot? És vajon képes lenne szövetkezni egy nekromantával mindezért? Látta, hogy a Stroheim végzett kísérletek sikertelenek voltak, a terv kudarcot vallott, és azt is tudta, hogy ezért tündéket és embereket kínozni megbocsájthatatlan tett. Rosszul volt magától, és borzalmasan szégyellte a saját gondolatait is.
- Sajnálom. És megértem, hogy hálából velük maradt. Viszont bármennyire is próbálkozhat a testtel, a lélek az marad, ami. Levághatja a fülét, de attól még nem változtatja emberré, ennek a lényege máshol rejlik. Druida volt korábban? - fűzte tovább a témát, mert ameddig a férfira próbált figyelni, addig sem érezte annyira a hányingert.
- Igen, apám egy kis falu vezető druidája. Vagy lehet, hogy már csak volt, nem akartam visszatérni. Jobb, ha úgy tudják, hogy halott vagyok.
- Miért? Hiszen jó célért küzd, amire büszke lehet.
- De már nem tünde vagyok, és nem apám fia. A családom a Zsinati Gárda, itt mindannyian testvérek vagyunk. Már amúgy sem élnék, ha ők nem jönnek. - különös fény lobbant fel hirtelen Stroheim szemébe. - Meg itt elkaphatok nekromantákat.
- Ha így érzi, akkor így is van. - hagyta rá végül Loreena. Az imént már elmondta, hogy szerinte nem az arca hanem a lelke miatt lesz tünde valaki, azt pedig nem lehet kiszakítani a testből halál nélkül, hiába változtatják meg valakinek a fizimiskáját. A bosszúvágyat, amit a másik tekintetében látott viszont meg tudta érteni, és végképp nem tudta érte hibáztatni, hogy ezért el akarta törölni a férif a föld színéről a nekromantákat. Úgy tűnt a Zsinati Gárda ezeket a volt áldozatokat gyűjtötte össze. Celina, most Stroheim… Mind azért küzdöttek a halottidézők ellen, hogy más ne élje át amit ők.
- Talán most tényleg komoly csapást lehet mérni rájuk. Eddig szélmalomharcnak tűnt, de most túl sokan vannak ahhoz itt, hogy ne fájjon, amikor győzünk.
- Az apostolt kellene elkapni. Remélem a mesternek sikerül.
- Az apostol csak egy cím. Ha elkapják a mostanit esetleg meg is ölik, akkor más lép a helyébe.
- Az nem baj. Egyel kevesebb, már megérné.
A lovagnő bólintott. Ezzel nem tudott és nem is akart vitatkozni.
A falu határához érkeztek, amikor velőtrázó sikítást hallottak. Lovaikat gyorsabb tempóra ösztökélve vágtattak a hang forrásához, ahol szemük elé az elképzelhető legbizarrabb kép tárult. Esroniel von Himmelreich a lován ülve egy csuklyás nekromantát tartott fogva, páncélkesztyűs kezével szorosan markolva a halottsétáltató gerincét… A mellkasán keresztül. Loreena lefékezte Jóskát és kikerekedett szemmel bámulta a jelenetet. Valóban a zsinatelnök volna az?
- Békesség tertvérek. - köszöntötte őket Esroniel, mintha amit éppen csinált a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozott volna. Stroheim tisztelgett neki, de a lovagnő valahogy nehezebben tért magához a döbbenettől.
- Ez nekem nem tűnik békességnek... - nyögte miközben leszállt a lóról, hogy ő is tisztelegjen. Esroniel kihúzta a kezét a nekromanta mellkasából és lerázta az acélkarmokkal díszített kesztyűjéről a  vért, majd leszállt a lováról, és a pajzsa ékét lendületesen beledöfte a csuklyás rongygombóc testébe.
- Neki már békessége van. Milyen hírt hoztatok?
Stroheim röviden összefoglalta neki a helyzet állását.
- Tehát hajók, igaz? Az erdőn keresztül kell haladni. Kisasszony, tudna vezetni minket, mint szakértő?
- Az ágak között lenne a legbiztonságosabb haladni, de gondolom önök ebben kevésbé jártasak. Ha előre megyek a magasban tudnak követni a földről, bár távolabból így látom, ha veszély van előttünk. Nyugat felé kéne haladni?
Legalábbis a térkép alapján nem teljes síkságon kellett haladniuk, és a fák még mindig otthonosabb terep volt számára, mint a talajon lopakodás, noha meg tudta tenni, ha arra volt szükség.
- Nyugat felé lesz a híd. Észak-nyugat lenne az optimális.
- Rendben. Jó úgy ahogy mondtam, vagy menjek én is a talajon?
- Mehet fenn. Utolérjük. - bólintott a zsinatelnök.
Gyalogosan érték el az erdő szélét, ahol a lovagnő felkúszott egy fára és az ága között ugrálva indult el északnyugat felé. A két férfi a földön tudta tartani a lépést, így jó tempóban, alig néhány óra alatt értek ki a tengerpartra. Még sosem látta a tengert, most is éppen csak eléri a tekintetét a végtelenbe vesző sötétszürke víztömeg csillanása. Valamiért megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el… Bár ha nagyon keresgélte volna, megtalálta volna a félelme okát, inkább nem akart rá gondolni. Ami fontosabb volt, hogy ott voltak a hajók is, és mellette a nekromanták. Nem voltak sokan, de azért többen mint ők, ráadásul az ellenségnek az idézett szönyetegeik is a segítségükre voltak. Loreena előhúzott egy nyilat az egyik szélső ágon guggolva és az idegre illesztette, de várt Esroniel jelére, addig nem akart lőni. Látta, ahogyan a zsinatelnök súg valamit Stroheimnek, aki ijedten rázta meg a fejét, mire a zsinatelnök csak rátette a férfi vállára a kezét, és elindult előre az ezüstpajzsával. Ekkor intett Loreenának is, aki a mozdulatot tűzparancsként értelmezte. Az egyik szélen álló nekromantára célzott, akit teljesen váratlanul ért a támadás így azonnal, egyetlen hang nélkül esett össze és halt meg. Az ellenség felbolydult, támadásra készülve, ám amikor meglátták Esroniel inkább sarkon fordultak és elkezdtek felszaladni a hajóikra, hogy mielőbb kereket oldhassanak. A zsinatelnök füttyentett, mire Rémálom elővágtatott a fák közül, felvette a lovasát és együtt futottak majd ugrottak fel a legnagyobb hajó fedélzetére.
Loreena felgyorsította magát a szél erejével és utánuk eredt, ám mielőtt felugrott volna a hajóra egy hatalmas vakító villanás állított meg. Látta, ahogy Esroniel egy ghoullal bírkózva lovastul zuhan a sötét víz felé.
- Szóljon Stroheimnek! Maga meg meneküljön! - kiabálta a nőnek, aki azonnal továbbította is a parancsot, visszafutva a druidához.
- Stroheim! A mestere a vízbe esett!
Menekülni azonban egyáltalán nem volt eszében. Nem ő lesz az, aki csak úgy elrohan egy csatából, és főleg nem fog senkit a vízben hagyni, így inkább vette a parancsot javaslatnak... Stroheim pedig úgy tűnt, osztotta a véleményét.
- Azonnal rohanjon, és segítsen a mesternek!
A föld remegni kezdett mindenhonnan indák nőttek ki, és a nekromanták köré fonódva elkezdték őket szétdobálni.
Senkit, egyetlen társát sem volt hajlandó hátrahagyni, akkor sem, ha az a társ most éppen Ersoniel von Himmelreich. A tenger felé futott, készen beugrani, de akkor hirtelen megtorpant. Mellkasát elemi rettegés szorította össze, mintha az ő szívét is acélkarmok akarnák kitépni. Nem ment… Nem akart megint fekete vízben úszni, amik körbefogják és végeláthatatlan sötét univerzumokba húzzák át. De ez nem az a víz volt.
Ha nem ugrok, biztos meghal.
Patakzottak a könnyei a félelemtől, de levágta a földre a tegezét és igyekezett egyáltalán nem gondolni semmire, mikor nekifutásból beugrott a tengerbe, ahol látta eltűnni a küzdőket. A hideg víz azonnak beszivárgott jeges érintésével a ruhája alá, érezte ahogyan mindene átázik, de nem törődött vele. Nem volt annyira jó úszó, bár kapott erre is kiképzést, de szerencsére a páncélja könnyű volt, így képes volt mozogni. Látta a zsinatelnököt, ahogyan egy halom zombi húzta lefelé a tengerfenék felé, és azt is, ahogyan a ghoul vasmarkai a férfi nyaka köré fonódtak, és próbálták kiszorítani a másikból a maradék levegőt is. Loreena lefelé rúgta magát, a ghoul felé, és előhúzta a tőrét, majd a erőteljesen a páncél illesztéseibe döfte. Az élőholt azonnal elengedte Esronielt és felé kezdett úszni, de látta, ahogyan a ghoul mögül a zsinatelnök élénken mutogatott, hogy tűnjön el onnan. A tünde a felszín felé úszott néhány rúgását a széllel is megerősítette, hogy hátha gyorsít egy kicsit. Próbálta a ghoult elcsalni a férfitól, és látszólag ez a terve sikerült is. Majdnem elérte a felszínt, amikor lentől újabb vakító fénysugár tört fel, levágva az élőholt fegyvertartó kezét. Már a felszín felett volt a feje, mikor ismét fénysugár tört fel a víz alól és minden felé zombik hulláit vetették fel a hullámok. A ghoul azonban még mindig követte. Úsznia kellett…
Mikor kiért a partra azonnal felkapta a tegezét, és ahogyan a élőholt is kimászott a vízből azonnal szent nyíllal lőtt rá. Az hátratántorodott, ahogyan a nyíl beleállt az egyik szemébe, a sisakja leesett feltárva a félig lemart maradék húst és a fehér koponyát, de ennyi még nem állította meg. Épen maradt szemével a tündét bámulta, ijesztően értelmesen. Újabb szent nyilat vett elő, hogy kilője a ghoul másik szemét is. Egyszerűen idegesítette a bámulása. Az élőholt felüvöltött és kitépte a nyilat a szeméből. Bár nem látott, mégis rendíthetetlenül közelített. Elővett egy harmadik nyilat is, amit a szív felé lőtt, hátha van még a szörnyetegnek, bár ez hiú ábrándnak bizonyult.
- Valahol ott van, aki idézte, az lát magára! - üvöltötte Stroheim valahonnan a hangzavarből. Loreenának nem kellett több. Hátrébb futott és a nekromantákat kezdte el nézni, hátha látott olyat, aki a csata ellenére is csak állt és koncentrált valamire. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnie. Az egyik hajó fedélzetén állt az öreg nekromanta, és a tündét bámulta, de még nem vette észre, hogy a lány is visszanézett rá. Egy röpke pillanatig latolgatta, hogy vajon eltalálná-e onnan, ahol most állt, de inkább nem kockáztatott. Összegyűjtötte a varázserejének maradék cseppjeit, és utoljára felgyorsította magát, hogy egy szempillantás alatt a hajónál legyen, majd szintén mágiával erősítve egyszerűen felugrott a fedélzetre és a tőrével döfte át az öreg szívét. Azonnal meghalt, és a teremtménye is összeesett. A nekromanták ekkor vesztették el végleg a fejüket és fogták menekülőre, ki merre látott. Stroheim haragosan keresett valamit. Loreena a hajókorlát mellől szólt le neki.
-Jöjjön Stroheim! Megvannak a hajók!
- Nincs meg! Sehol sincs a mester! - kiáltott vissza az kétségbeesetten. Valóban így visszaemlékezve nem látta a zsinatelnököt feljönni a víz alól. Lenézett a hajó oldalán, de másodjára már könnyebben szedte össze magát. A víz melegebbnek tűnt, mint a fenti levegő, hiszen még mindig csurom vizes volt. A zombik tetemei gusztustalanul lebegtek a vízben körülötte, de őt csak egy test érdekelte, Esronielé. Ám minden, amit látott vagy köpenyes nekromanta volt, vagy élőholt. Egészen legúszott a tengerfenékig, ilyen messze a parttól az még nem volt mély, de nem látott testet ellenben a fény legcsillant valamin. Lejjebb rúgta magát, hogy felvegye a zsinatelnök ezüstpajzsát, és magával vigye a felszínre.
- Csak ezt találtam. De nincs holttest sem. - mondta mikor végre kiúszott Stroheimhez. A férfi nagyon idegesnek tűnt. Elővette a noteszét és vadul körmölni kezdett valamit.
- Vi... Vigye ezt a pápához... Én... Távozom, gyorsan, Hellenburgba... Isten óvja...
Mint aki egyáltalán nincs is tudatában annak, hogy hol van, felpattant a lovára.
- Várjon! Mi lesz a hajókkal? Itt kéne maradnia valakinek velük nem?
- Nem jönnek vissza... Igyekezzen! - kiáltotta még vissza majd elvágtatott kelet felé. Loreena nagyot sóhajtott. Nem tartotta jó döntésnek csak így itthagyni a nagy nehezen megszerzett zsákmányt, de ismét küldöncöt kellett játszania. Felült Jóska hátára és amilyen gyorsan csak tudott visszavágtatott a sereghez. Közelebb voltak, mint hitte, azóta ők is mozgásba lendültek. A pápa kíváncsian nézett rá, mikor visszaért hozzá.
- Újabb üzenetet hoztam... uram. - mondta sóhajtva, majd odanyújtotta Stroheim kis jegyzetét és levette a hátáról a zsinatelnök pajzsát, hogy azt is Sixtus lába elé tegye. A férfi szomorúan nézett a pajzsra, ami őszintén meglepte a nőt. Aligha várt volna gyászt a zsinatelnök ellenségétől, és mégis…
- Keserű nap ez, de sejtem, nem halt meg. Már csak az a kérdés, mikor bukkan fel ismét. A ghoul hasonmása majd tartja a frontot helyette... Nehéz ez, kisasszony, nagyon.
- Nem volt holttest, legalábbis az övé nem, csak minden másé, ami megtámadta. Biztos, hogy nem halott. Sőt, mielőtt felbukkant volna úgy tudtam az elővéd néhány másik tagjával tart. Kérdés, hogy lehet egyszerre több helyen. - magyarázta Sixtusnak. A ghoul hasonmásra azonban felvonta a szemöldökét. - Jól értettem, van egy ghoul hasonmása? Hogyan?
Ez azt jelentette volna, hogy Esroniel összeszűrte a levet legalább egy nekromantával… És ennek pont most kellett kiderülnie, pont így! Nem volt helyes, szinte már árulásnak érezte, hogy a zsinatelnök egy olyannak paktált le.
- A zsinatjában van egy Karl nevű öreg alak, aki régi hűséges társa. Magam bizonyosodtam meg, teljesen lojális. Átalakította a ghoulja arcát, hogy Esronielt idézze. Agyafúrt terv, így több helyen is lehet egyszerre.
- Aki velünk volt nem hiszem, hogy a ghoul lett volna. Nem tudom. Túl sok olyan dolog van a zsinatelnök tarsolyában, ami bár tényleg agyafúrt és praktikus, mégis kiráz tőle a hideg. - hirtelen elhallgatott, mikor rájött mit is mondott. - Elnézését kérem. Nem tisztem véleményt mondani. Mi a következő lépés?
- Áh, ne aggódjon, a ghoul itt van. Folytatunk mindent, és a végén mondjuk ezt el a protestánsoknak. Beszélek Karl úrral. Köszönöm, kisasszony, most már pihenhet.
Loreena bólintott és kisétált a sátorból. A rakományok között megkereste a sajátját, hogy végre pihenhessen kicsit…

Elég időm van tépelődni, míg az elfogott és vezetőként túszul tartott nekromanta mögött sétálok, hogy mennyire jó az ötletem, főleg mikor meglátom az, hogy nem valami kis táborba vezet, hanem feltárul meglepett szemem előtt egy egész erődváros. Egészen ideges leszek, amikor kiderül még az is, hogy a legtöbb, akivel találkozunk, az halottidéző és nem nagyon látok általuk kreált lényeket, talán nekem is át kellett volna öltöznöm.......?
A rám irányuló tekintetek ezt sugallják nekem.
- Mondhattad volna, hogy mi van itt. - suttogtam a fickó fülébe és el nem vettem a derekáról a tőrömet. - Vezess a főnöködhöz, minél gyorsabban. - noszogattam
- Mit hittél, hogy üres lesz a bázisunk? Erre... - feleli, majd elindul a csillagvizsgáló felé.
- Nem, de mondhattad volna, hogy itt csak a magadfajták vannak. - sziszegem vissza és legszívesebben ököllel törölném képen a szemtelenségéért, de hát ez most elég gyatra ötlet lenne, így lenyelem a mérgem és jó képet vágva a dologhoz megyek utána.
Nem tudhatom, hogy nem-e csapdába vezet, de a csillagvizsgáló elég reményteljesnek tűnik.
- Ki van odabenn? - teszem fel a kérdést.
- A vezetőnk. Hozzá akartad, hogy elvigyelek, nem?
- Persze, de ne add a hülyét....egyedül van?
- Honnan tudjam? Védelme nincs.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de kezd idegesíteni a fickó és az is, hogy Serene meg sem szólal, csak jön mellettem szótlanul. Kezdek kételkedni benne, hogy tényleg az-e a helyzet, amit mondott vagy csak belerángatott valamibe, aztán majd jól pácban hagy.
- Hát ez a ti bázisotok. nem? Csak tudod, hogy egyedül szokott-e lenne vagy nem.
Nem nagyon van mit tennem, ha már a vezetőjük elé kerülök, csak a gyors és váratlan támadás, hiszen, ha van ideje felkészülni, akkor esélyem se lesz.
- Egyáltalán…..férfi vagy nő?
- Nő. - feleli Serene mellettem. - Egy öregasszony, ha jól láttam. De eddig sose tudtam a közelébe férkőzni mert mindig ketten álltak az ajtajában.
- Ez így van. - bólint a nekromanta. - De azóta megcsappant a számunk és nincs ember fenntartani állandó őrséget. Meg amúgy is, a Vénasszonynak nem is kell.
Megdöbbenve nézek Serene-re, mikor megszólal, hiszen ezek szerint........
- Te már láttad? Itt? Akkor miért nem mondtad?
A gyanakvás most már nyíltan benne van a hangomban és készen állok, hogy ha kell vele is végezzek, de ....
- Miért nem kell? - kérdezem gyorsan és idegesen visszakapva pillantásom a foglyomra.
- Mert erős, nem egyértelmű?
Erős! Jó, de hogy erős? Zsibonganak a kérdések a fejemben, de feltűnt, hogy az elf nő nem válaszol.
- Szóval Serene? Azt mondtad nem voltál még itt, akkor honnan tudod, hogy két őr áll az ajtó előtt és, hogy egy öregasszonyról van szó? He?
Nem épp jó dolog a veszély közepén ezt megvitatni, de ha csapda, akkor úgy is mindegy.
- Az nem itt volt. Még négy napja mikor megbeszélték a tervet a part mentén. Még azelőtt, hogy ide jöttek. Legalább is azt hiszem, hogy ide, minket ott hagytak hogy fogadjunk titeket.
Hát.....végül is, olyan mindegy már, de visszagondolva az erejére, kicsinek találom az esélyt, hogy kéne neki ez a színjáték, igaz, talán figyelem elterelésnek kiváló lehet engem odadobni, hiszen nem azt mondta, hogy be akar épülni?
Az idegességtől a torkomban ver a szívem, de most már benne vagyok a közepében.
- Igyekezzünk, úgy érzem, hogy mindenki engem bámul. - tolom meg a nekromantát előre.
A nekromanta kinyitja az ajtót és elindul felfelé, míg ki nem lyukadunk az említett csillagvizsgálóban ahol tényleg egy öregasszony vár minket, egyedül.
- Mit akartok? - néz ránk kérdően. - A partról küldtek? Mondjátok, hogy azok a félnótásak nem szúrták el ezt is mert az Apostol a fejemet veszi.
Egyelőre úgy néz ki, hogy nem bukunk le rögtön és talán jó helyzetbe is kerülhetek még.
- Igen.....a partról. - nyomtam előre a nekromantát, hogy menjen el addig, míg nem feltűnő még. - A se..... az ellenség legyűrt minket és mindenhol visszavonulás van, most mi legyen? - válaszolok neki kissé rekedt hangon, hátha kibök valamit.
- Először is változz már vissza, nem a csatamezőn vagy, felesleges fenntartani a korrupciódat. - legyint. - Másodszor meg, keressétek meg a feljebbvalótokat, majd nekik elmondom hogyan tovább.
Azt hiszem itt az idő, nem húzhatom tovább, most kell, hogy végezzek a nővel, ennél közelebb már nem kerülhetek hozzá és még nem keltettem fel a gyanakvását.
Lopva eddigre már körülnéztem és reméltem, hogy a nekromanták is hasonlóak a többi vezetőhöz és leírják a terveiket, így ha megölöm is találok terveket, amiket eljuttathatok a sajátjaimhoz.
- Természetesen, azonnal.......- az eddig a nekromanta háta mögött szorongatott kés halálos erővel suhant a nő felé, hogy kilyukassza a koponyáját.
Az öregasszony válla fölött egy csontból álló kéz jelenik meg és áll útjába a késemnek, amely így abba áll bele a nő koponyája helyett.
Hallhatóan felszisszenek, ahogy az a csontkéz eltéríti a pengém, hiszen biztosra mentem a váratlanság miatt, de úgy látszik sokkal, de sokkal rosszabb a helyzet, mint gondoltam.
- Ejnye, szóval árulók és merénylők. No csak, nem szóltak hogy engem nem olyan könnyű megölni? - ekkor a nekromanta hirtelen szembefordul velem, hátraugrik, majd megidéz két csontvázat.
- Sajnálom, Vénasszony de az életemmel fenyegettek. Jóvátehetem, ha megölöm?
- Talán. Eldöntöm, ha megölted.
- Talán nem szóltak... - hallom Serene hangját, és látom meg keze helyén a csápot. - De minket sem olyan könnyű megölni!
Nem ér váratlanul, hogy a foglyom is ellenünk fordult, végig számítottam rá, talán már sokkal előbb is, de szerintem ő már csak a hab volt a tortán.
- Azért még nem kéne előre inni a medve bőrére. - csikorogtam és előhúztam a Falmbard-ot, hogy szembeszálljak a csontikkal.
- Örülök, hogy aktivizáltad magad Serene. - léptem oldalt, hogy ne legyek útjában a nőnek és most először talán tényleg örültem, hogy velem van.
Ha a csontvázharcosok megindultak, akkor gyors csapásokkal igyekeztem megszabadítani őket a végtagjaiktól és a nekromanta közelébe jutni, hiszen, ha ő nem idéz, akkor ilyenek sem kerülnek elő.
- Ne kíméld! - mondom az elf nőnek, mert nekem mindegy, ha ő öli meg a vezért, vagy én, csak vége legyen.
Látom, ahogy a tünde elrugaszkodik, neki az öregnek, míg a két csontváz lendületesen megindul felém.
Megpróbálok úgy helyezkedni, hogy lehetőleg egymást akadályozza a harcban a két csonti és előbb az egyik válla felé sújtok, majd tovább vezetve a lángoló pengét a másik csípőjénél fejezem be. Ha szerencsém van, akkor mindkettő megsérül annyira, hogy átcsusszanjak közöttük a gazdájuk felé.
A csontik csontjai engedelmesen pattannak el a hő és a csapás együttes ereje nyomán, ám a kardjaik felém döfnek és bármennyire fürge is vagyok, az egyik végighasítja az oldalamat.
Felszisszenek, ahogy a penge végig vág rajtam, bár legalább a két csontvázzal is sikerült végeznem. Nem jó egy csonti vágást beszedni, mert az biztos mérget juttat az ember szervezetébe, de hát előbb végez velem a nekro, ha nem azzal foglalkozom most, a méreg miatt ráérek később aggódni, ha ezt túlélem.
Az övemről lekapva a Sivítót, derék magasságban hajítom felé, hogy gyomron kapjam a halálkufárt, remélve, hogy az épp megidézett újabb teremtményétől nem veszi észre a közeledő veszedelmet.
A vijjogás meg is zavarja a férfit, de nem annyira, hogy a felbukkanó zombi ne fogja fel a shakramom a hasával, így abba állt bele a nekromanta helyett.
- A jó anyádba! - káromkodok hangosan, mikor a zombiba áll a hajítófegyverem, mert egyrészt nem a célpontot sikerült megölnöm, másrészt, ha a zombinak nem a fejét vágom le, akkor teljesen elvesztegetett dobás volt.
Viszont ez a lény nem igazán ellenfél a lassúsága miatt, legalábbis egymagában egy olyan zsoldosnak, mint én. Azonnal megpróbálom oldalba támadni és lekapni a kardommal a fejét és egyben nagyot lökve rajta, nekitaszítani az idézőjének, hogy legyen időm aztán őt is megtámadni.
Remélem, hogy közben Serene is jól halad a Vénasszonnyal. Ami reménykeltő, hogy eddig nem támadt senki hátba.
A zombinak elég szívósnak bizonyul azonban és így kardom megakad a gerincoszlopában; még legalább egy csapás kell talán, hogy megszabadítsam a fejétől.
Átperdülök a másik oldalára, hogy ne érjen el és nekiveselkedem még egyszer a dolognak. De azért közben fél szemmel lesem a nekromantát, nehogy valami huncutságon törje a fejét.
A nekromanta nem igazán tud mit csinálni, nézi, ahogy lefejezem a zombiját és védekezően maga elé kapja a botját.
Most már úgy látom semmivel nem tud előrukkolni, semmit nem tud megidézni, csak a saját erejét tudja az enyém ellen fordítani, ami remélhetőleg már nem lesz elég ahhoz, hogy megállítsa a pengémet.
Szakmámból adódóan soha nem okozott problémát elvenni valaki életét és ez a nekromanta ráadásul ki is érdemelte, hogy örömmel vágjam a mellkasába a kardomat, így habozás nélkül neki is veselkedem. Kardom ellenállás nélkül merül el a testében és hang nélkül rám meredve csúszik a földre és szenved ki.
Az a „nagyon erős” öregasszony épp megfullad minden páncélja ellenére, Serene csápjának szorításában, aki mikor elernyed csak leteszi.
- Nos, hogyan tovább?
Lihegve támaszkodom meg a kardomon és törlöm meg a homlokom. Azt hiszem nagy megkönnyebbülés, hogy Serena Nightbough-ot elém vetette a sors, vagy engem vetett elé....... Körbenézek fürkészően.
- Jó lenn találni valamit, hogy mit terveznek, az sokat segítene a harcban és talán azt is megtudhatjuk, hol van most az Apostol. - kezdek kutatni, ha van miben.
Miután már minden létező helyet feltúrtam, tanácstalanul vonom meg a vállam.
- Minden ötletre vevő vagyok! Egyrészt a kijutásra, másrészt, hogy merre keressünk tovább. - nézek a Hoshekh hívőre.
- Mit keresel? - néz érdeklődve
- Valami írást, térképet, hogy mit terveznek? Na meg az sem lenne hátrány, ha megtudnánk, hol van az Apostol.
- Szerinted leírták?
- Nem tudom. - vontam meg a vállam. - De, ha nem, akkor előbb ki kellett volna szedni a Vénasszony fejéből. - intek a hulla felé rosszkedvűen.
- Hát, késő bánat. Felesleges azon gondolkodni mit kellett volna. Inkább találjuk ki azt, hogyan tovább.
Ez egy iszonyúan jó meglátás, ez magamtól biztosan nem jutott volna eszembe, csak, hát nem én végeztem pikk-pakk a vénasszonnyal! Szívesen vágtam volna a fejéhez, de azt hiszem még szükségem lesz rá és a fejemre is, hiszen az előbb bizonyította be, hogy még egy igen erős nekromanta sem kottyan meg neki.
Kérdés, hogy, ha vége ennek az őrületnek, akkor mi lesz………nem hiszem, hogy a pápa őszentsége, vagy a zsinatelnök a keblére ölelne egy kultistát……..vagy, hogy a nő a fejében lakozó szörnyet meddig akarja kordában tartani….

A zsinatelnök nem késlekedett, irdatlan fekete ménje szinte remegett az elfojtott vadságtól alatta, de a férfi kérlelhetetlenül és szilárdan ülte meg a vámpírlovat. Kfer öszvérnek tűnhetett Rémálom mellett, de nem szégyelltem. Megfelelően buta volt, hogy bárhová kövessen és elég nyugodt, hogy akkor is továbbvigyen, amikor a legtöbb ló megmakacsolja magát és Lizhez méltó duzzogásba kezd.
- Mondja, maguk felhajtják a vadat? - kérdezte von Himmelreich, ahogy elindult a közeli erdő felé.
- Nem szoktam. Általában a cserkészés híve vagyok mivel sosem vadásztam még társaságban. - feleltem az igazságnak megfelelően. Így szerettem, nem volt, aki megzavarjon, aki elrontsa a rítusos áhítatot, akit okolhatnék magamon kívül.
- Nos, megtették előttünk, és ez most jó. Ha együtt vannak, lehet, hogy túl erősek. Maga szerint áll még a híd?
- Mikor érhetett oda a sereg? Már a magáé. - kérdeztem, mert ez volt az igazi kérdés. Annyira még a hullaidézők sem voltak ostobák, hogy maguk előtt égessék fel az utakat, hacsak nem voltak eldobható elhasználható nyilai az apostolnak egytől egyig.
- Még csak fog, de nem több, mint pár óra múlva legfeljebb. Azért kérdem, mert így kiszámíthatjuk, hogy merre fognak menekülni.
- Szerintem a hidat nem égetik fel maguk előtt. Ha a serege nyer, akkor abban a pillanatban a híd is elesik amint a fontosabb hullamágusok átlépték a túlsó pillért.
- Jogos. Akkor a híd felé indulunk, és eléjük is vághatunk. - rántotta meg Rémálom kantárját, így én is a fekete csődör után irányítottam Kfert és sarkammal ösztökéltem a sebesebb tempóra.
- Úgy legyen!
Legyesszürke heréltem fújtatva igyekezett tartani a tempót a zsinatelnök alatt vágtató fekete szörnyeteggel és egészen féltettem, hogy túlerőlteti magát és inai fognak szakadni, de még azelőtt értük el a hidat, mielőtt ez megtörtént volna. Nem gondoltam, hogy lovamban ekkora versenyszellem rejlett, de most kivételesen jól jött, hiszen éppen csak a fejvesztve menekülő nekromanta had előtt értük el a szigetek kapujaként számon tartott hatalmas kőpilléreket. Szembefordultam az ellenséges sereggel, ahogy a zsinatelnök is, aki nyergében felemelkedve vizsgálta a halottidézőket.
- Nos, maga szerint kit lenne érdemes elkapni ezek közül?
- Amelyik a legközépen és leggyorsabban fut. De amelyiket a legérdemesebb, azt sosem a legegyszerűbb. - Általános szabály volt, hogy a legértékesebb vadak mindig a csorda közepén vonultak és a legnagyobb pánikban menekültek, mikor a ragadozó megjelent.
- Nos, ezért van itt maga. Párat meg tudok állítani, jelöljön ki célpontokat.
Tekintetem újra végigsiklott az egymás hátán taposó, hol lovon, hol gyalog menekülő kavalkádon és akaratlanul is a sziklaperemre szorult vadkecskék jutottak eszembe a hegyekből. Ha az első felbukik, a következő átesik rajta. A harmadik felborul az első kettőn és így tovább, míg az egész tömeg össze nem gabalyodik és közösen zuhannak le a nyaktörő mélységbe.
- A legelső sorból amelyik lóval van. Ha egy lovas felborul a többi fel fog gyűrődni rá, mint a papír.
A zsinatelnök bólintott és megsarkantyúzta csatára szomjas lovát, ami kiugrott és vad vágtával kezdett a nekromanták felé rohanni. A hullamágusok sötét, ijesztőnek látszani akaró csuklyáik alól szinte észre sem vették az ellenséget vagy nem ismerték fel, míg pajzsot nem rántott, ám ekkor már késő volt. Néhányan fékezni akartak, néhányan lassítani, ám von Himmelreich egyiket sem engedte. A pajzsából előcsapó, minden bizonnyal szent fény szinte felöklelte az egyik lovast, jó pár métert taszítva hátra rajta, letaposva a mögötte menekülő társait mint szélvihar a facsemetéket, majd Rémálom tekintélyes méreteit kihasználva vetődött be a csata sűrűjébe. Megiramodtam a nyomában, de jó tíz méterre átdobtam a lábam Kfer hátán és leléptem a nyeregből, közben erőset ütve lovam farára, aki engedelmesen félreügetett. Kfer nem csataló volt, csak akadályozott vagy megsérült volna és éppen nemrég méltányoltam a butaságáért és nyugodtságáért, nem akartam elveszíteni. Számszeríjam irányzéka afelé a gyalog futó nekromanta felé fordult, amelyet már nem ért el a zsinatelnök keltette kavarodás, és azonnal lőttem a mellkasa felső részére, a kulcscsontja fölé. Fegyverem erős rúgással engedte szabadjára az acéltövist, ami ilyen közelről tökéletes találatot vitt be, ám ahogy szétszakadt ingje szétnyílt rothadó, szürke húst pillantottam meg.
~ Az átkozott, így nem fogom megölni egyetlen lövéssel.
Azonban a célpontválasztásom szerencsésebb volt, ugyanis azonnal egy buzgó, önfeláldozó nekromanta lépett a felbukó akolitus elé két szellem kíséretében, hogy megvédje.
~ Nocsak, nagyvadat lőttem?
Ösztönösen nyúltam a körülöttünk lévő árnyak felé, épp eleget gyűjtve össze hogy három árnyéknyilat alkothassak belőlük. Kettőt gyors egymásutánban lőttem a baloldali szellem felé, annak fejét és testének középpontját célozva, amely azonnal sikítva el is engedte az ehhez a világhoz fűző láncait és semmivé vált. A másik veszélyesen közel ért, ahogy belelőttem az utolsó lövedéket, ami hátravetette, mestere mellé és természetellenesen ragyogó alakja áttetszővé, zavarossá vált. Sietve húztam elő az oldalamon függő tarsolyból egy újabb tövist, a vágatba illesztve és alapos célzással a szellemet irányító mester felé lőttem. A jelenés sajnos épp idejében tért magához, hogy belebegjen a nyíl útjába, ám megállítani nem tudta. Az acéllövedék keményen csapódott neki a holtpap állának, apró sebet ejtve és elég erős ütést mérve rá, hogy azonnal eszméletét vesztve essen össze, ahogy a szelleme is. Tudtam, hogy most van lehetőségem elkapni az előbbit, így futásnak eredtem a megtorpant első sor felé, közben nehézkesen újratöltve számszeríjamat. Nem akartam elsietni, magam mellé engedtem a fegyvert és másik kezembe gyűjtve az árnyakat árnykötelet alkottam, egyenesen a nekromanta nyaka felé dobva. A mögötte megjelenő kísértet láttán egy pillanatra meghűlt ereimben a vér és kis híján elvétettem a lépést, felbukva a saját páncélomban, de az árny botlókötél súlyos végeitől húzva elég erővel tekeredett rá a holtmágus nyakára hogy megzavarják a koncentrációbal. Egy szívverésre leleasult a világ, ahogy a jeges tekintet rám fordult, ám a kísértet nem ellenem akart küzdeni; irányítójától megszabadulva ösztönösen támadt minden élőre, ami az útjába került, vagyis jelenleg a munkámat segítette és lefoglalta a közelembe merészkedő nekromantákat. Magam elé kaptam nyílpuskámat és a vállát céloztam meg, ami ilyen közelről elég erővel találta el, hogy felborítsa. Egy szökkenéssel a mellkasára térdeltem, rászorítva a torkára, ahogy az árnyak lefoszlottak róla.
- Ejtünk túszokat? - kiabáltam túl a csatát hogy von Himmelreich is meghallja.
- Ejtünk hát! - szűrődött át a csatazajon, mire a férfira néztem és kezemet állához csúsztatva oldalra billentettem a fejét.
- Most életben maradsz, hullabábos! - mondtam színtelenül, ahogy megfelelő eret keresve végignéztem a nyakán és rövid keresgélés után belevájtam a fogaimat. Utálatos íze volt, mint a poshadt víznek vagy a megsavasodott bornak, de nem finnyáskodhattam. Addig nyeltem a nekromanta undok vérét, míg arca el nem fehéredett és feje erőtlenül nem hanyatlott hátra. Ekkor lendületesen téptem egy darabot az ingéből és a két apró lyukba tömködtem, hogy ne vérezzen el halálig és megragadtam a válla alatt. Amennyire az erőmből telt hátrataszítottam, ki a csetepatéból, majd felállva körbenéztem az elkerülhetetlen újabb kihívót keresve. Egy cserzett arcú, aranytalanul vastag szájú és széles, lapos orrú páncélos nő tekintetét kaptam el, kezében karddal így azlnnal hátat fordítottam neki és két hosszú lépéssel igyekeztem egy kis távolságot nyerni, átlépve az ájult nekromanta fölött. Amint szembefordultam, az akolitus eszét vesztve bődült fel és indult meg rohamozva, amire én újabb sietős lépéseket tettem hátra, számszeríjamat felakasztva a hátamhoz erősített szíjakra egy marék árnysulymot idéztem az ujjaim közé. Ahogy elég közel ért az arca felé dobtam az alattomos tüskéket, ám számíthatott valami cselre ugyanis eltakarta az arcát, ám pont elég volt, hogy vak rohanásra késztessem. Elegánsan kiléptem mellé, szabad kezemmel újabb tövist húzva elő és egy félfordulat erejét kihasználva a nyakszirtjébe döftem. Láthatóan azonban nem okozott túl nagy gondot, ugyanis mit sem törődve a dologgal fordult felém. Ereimben lüktetett az adrenalin, ahogy legutolsó nyíltövisemet szorítva szembe néztem a nővel, ám a párbaj szerencsére elmaradt. Egy másik, sokkal kevésbé páncélozott nő repült neki majd a dobás erejének engedve alaktalan masszává gabalyodtak a földön.
- Az csak valami kezdetleges ghoul! Az ott az irányítója.
A gúl szó hallatára ösztönösen remegett meg az arcomon egy ideg, de aztán a vadászok izgalma is eltöltött. Ott állt előttem a lehetőség, hogy levadásszak egy rettegett élőholtat, és én éltem vele. Odaléptem a feltápászkodó nekromanta nőhöz, és ahogy rám nézett, a szemei közé döftem az acélhegyet. Szerencsére könnyen találtam meg azt a vékony nyílást a koponyán, ahol a csont legkönnyebben tört el és szúrtam fel a tövist az agyáig, gyors véget vetve a szenvedésének
- Baj van. - sietett oda hozzám a zsinatelnök, látszólag figyelmen kívül hagyva a halottidézőket; és ami még furcsább, mintha ők is figyelmen kívül hagyták volna őt. - Ezek nem tőlem menekültek eddig. Valami más riasztotta meg őket, sokkal jobban nálam. Rég elkaphattak volna már, de mintha észre se vennék a jelenlétünk.
- Mi elől menekülnek?
- Nem tudom, de ezt ki kellene deríteni. Képes lenne rá?
- Természetesen. - bólintottam, majd két ujjamat ajkaim közé véve füttyentettem Kfernek, aki engedelmesen közelebb galoppozott. Felkapaszkodtam a nyergébe, majd kantárját bal felé rántva megsarkantyúztam, megkerülve a menekülőket, ahogy von Himmelreich visszaugratott a csata sűrűjébe. Ahogy egyre közelebb értem a velem mit sem törődő holtmágusok hátsó soraihoz megpillantottam a lassan közeledő lovas alakot, aki szinte hajtotta a halálpapokat és akolitusokat, és azok hiába próbálták élőholtjaikkal megállítani mivel egy bizonyos közelséget átlépve a szörnyek egyszerűen megsemmisültek. Lassítottam, megvárva míg a lovas közelebb ér hozzám, hogy lássam az arcát. Csuklyája hanyagul volt a fejére csapva így láttam fiatalosan határozott, elegáns metszésű arcát, északiakra jellemző határozott állát és szemének furcsa, vörösesbarna árnyalatát. Fekete haja hasonló volt a hellenburgot uraló királyéhoz, ám arca eltért eléggé, hogy véletlenül se keverjék össze. Mivel nem tudtam kötni senkihez, akit én ismertem vágtára fogtam Kfert hogy visszaérjek a sereg elejére, ahol a zsinatelnök ismét kitört a sorok közül ahogy meglátott.
- Egy lovas nekromanta, de mintha ellenük lenne, ugyanis támadják. Bár erősebb lehet, mert az élőholtak szétfoszlanak a közelében.
- Kiváló, fogalmam sincs, hogy ki az. Kivallatok egy arcot itt, aztán maga után eredek. Kövesse biztonságos távolságból!
- Meg lesz. Az éjszaka szárnyai védelmezzék, zsinatelnök! - bólintottam, megpaskolva az elégedetlenül prüszkölő herélt nyakát. Vagy a hullabűz zavarta, vagy a futkorászás de sajnos egyelőr egyiken sem tudtam segíteni.
- Magát pedig az Úr oltalmazza, Reingard! Hamarosan találkozunk!
Visszasiettem a különös lovas nyomába, aki támadó, de eredménytelen nekromanták gyűrűjében haladt a híd felé a sereg mögött. Igyekeztem mindig megfelelő távolságban, a holtak és idézőik takarásában maradjak, így gond nélkül néztem,a hogy elérték a hidat; illetve annak leszakadt, árva csonkját. Egy darabig nézik egymást, a magányos lovas és a halottidézők, majd váratlanul északnak fordul, egyedül folytatva az útját – engem leszámítva, ugyanis továbbra is úgy tapadtam rá, mint ölyv a nyúlra a réten, elég magasan hogy az ne lásson, de elég közel, hogy én igen. Az én nyulam azonban okosabb volt, mint az eddigiek és szemfülesebb.
- Gyere közelebb, vámpír. Nincs okom arra, hogy bántsalak.
- Pedig lehetne, eleget lőttem le a tieidből. - lovagoltam közelebb. Ezúttal elkendőzte az arcát így nem láttam a vonásait, csak furcsán parázsló szemét.
- Jelenleg nagyobb gondom is van nálad. Mondd, ki vagy?
- Csak egy vadász, akit most a zsinatelnök arra kért, hogy rátok vadásszon. Ki vagy te? - nem igazán volt okom titkolózni, és reméltem, hogy ezzel a nyíltsággal rávehetem hogy ő is nyitott lapokkal játszon.
- A Sötét Apostol. Vagyis csak hivatalosan. Épp vadásznak rám a nekromantáim. Meg te is, bár innét esélyed sincs.
- Elégedetlenek? - vontam fel a szemöldökömet. Cseppet sem volt ritka, hogy egy nép elüldözze a vezérét, de egy olyan, egyértelműen erőre alapuló társadalomban, mint a holtpapok között volt nem hittem, hogy ez lehetséges.
- Alkalmatlannak tartanak. Azt mondják, hogy az én hibám, hogy megtámadtatok minket. - unottan vont vállat, mint akit nem érdekli a dolog túlságosan. - Holott valójában a tengeri utakat akarjátok, nem igaz?
- Azt hiszem. Az emberek sokat fontoskodnak, én csak teszem, amire kérnek. Gondolom, hiába kérdezem, hová mész most.
- Valóban, nem fogok válaszolni. Az a túlontúl fontosnak tűnő Zsinatelnök küldött ide, igaz? Mondd meg neki nyugodtan, hogy a Sötét Apostolt láttad. Azt úgy se lennél képes elfogni, így a parancsod is teljesíted, meg a pénzed is megkapod. Mindenkinek jó lesz, nem?
Vállamnak támasztottam a számszeríjam, ugyanis harcnak itt nem volt helye, hacsak nem akartam a halálba menetelni.
- Nem próbállak elkapni, azért nem vagyok ostoba. De talán megkockáztatom, hogy követlek, mikor már nem fogod észrevenni. Vagy hallgatok rád és visszamegyek a pénzemért.
- Az utóbbival jobban jársz, Reingard Schwarzjäger. Van egy Rotmantel hölgy is, aki hazavár, nem igaz?
- Honnan... - mordultam fel, de végül csak összeharaptam a fogaimat. Édesmindegy volt, honnan tudja, a lényeg az volt, hogy mit tudott kezdeni ezzel a tudással. Reméltem, hogy semmit, de nem akartam kockáztatni. Nem, ha Liz is veszélybe kerülhet. - Nem érdekes. Igaza van. Már úgy sem vagy a Sötét Apostol, nem igaz? Leváltottak. Innentől már nem az én gondom.
- Leváltottak? Gondolod? Kétlem. Csak rendbe kell szednem a nyájam. Gondolhatsz rám úgy, mint a pápára, vagy a zsinatelnökre, csak fekete csuhában. Bárhányszor tűnjek el, megjelenek ismét. - visszafordította lovát az úticélja felé, majd mielőtt továbbindult volna hátrafordult. - Hogy is szokták mondani, Reingard? Az "Éjszaka szárnyai védelmezzék?"
- Az éjszaka szárnyai védelmezzék. Mert a nap fénye meg fogja ölni. - feleltem búcsúzásképp, majd megfordítottam lovamat, ugyanis biztosra vettem, hogy von Himmelreich hallani akar erről a beszélgetésről. - Újabb nemezist találtam.

Határidő van, és még posztok hiányoznak. Elvileg mindenki le van beszélve, szóval még pár napot várunk, de azalatt hajrá!

Megszaporázták a lépteiket, így még épp odaértek a szentségelésre, ugyanis az egész sereg a parton toporog és bámulja a porfelhőt és a leomlott hidat és mnidenki a "Kibaszott nekromanták" változatos szinonímáit dobálja. Leo vígan csatlakozik a szitkozódó tömeghez, pár tünde szót is ékelve a mondataiba. Gerard közben körbenéz, van e valahol bármiféle hajó, vagy tutaj, vagy bármi, amiből tutajt lehet eszkábálni
A távolból vitorlás hajónak kinéző dolgok közelednek a katonák felé. Gerard rosszalló pillantást vet a hajókra, mielőtt odafordulna egy közelben álló katonára.
- Hé, maga! Nem tudja, kinek a hajói közelednek?
- Hajók? Milyen ... - ekkor veszi észre ő is, majd elkiáltja magát. - HAJÓK! HAJÓK KÖZELEDNEK!
A kiálltás elkezd visszhangzani és a sereg készülődni kezd hogy fogadja a hajókat ha ellenségesek, ha szövetségesek
~ A szervezettség és a felderítés csodái... - morogja a lány.
- Úgy látszik végre fejest ugorhatunk az események sűrűjébe. - fejezi be Leo a káromkodást...pedig igazán belelendült.
A páros éles szemeivel a vizet pásztázza, hogy kiderüljön, csatázniuk kell e a hajókért.
- Ha lenne egy tippem - mondta Gerard némi nyugodtsággal - ezek valószínűleg szövetséges hajók. Az ellenségnek nem sok oda lenne elénk hajtani.
És természetesen igaza is lett, a hajók dokkolnak a partvonal alkalmas pontjain, majd hajónként két-három templomos ugrik le róluk és csatlakoznak be a seregbe, percek alatt jelentve a vezetőiknek, mire a pápa hangja csendül fel - illetve elvileg, a hatalmas tömegen nem jut keresztül viszont azonnal továbbadják egymásnak a katonák a hírt: zsákmányhajók, az Úr ajándékai! Nemsokára hajóra száll a sereg és (több fordulóval) megostromoljuk a szigeteket és a nekromanták bázisát, ezért mindenki keresse meg a vezetőjét és eligazítják melyik hajóra fog menni és hányadik körben. Bár helyes volt a meglátása, de amit utána a pápa mondott, nagyon nem tetszett neki.
- Úgy látszik mégsem fogunk egyenesen a szigetre menni - vonta le a következtetést vigyorogva Leo.
- "Vezető", mi? Induljunk, keressük meg azt a bizonyos Piust...
Elindultak a tömegben valami emelkedőt, vagy pódiumot keresni. A vezetők rendszerint egy magaslaton foglalnak helyet. Ugyan egyiküknek sem volt kedve az egyház utasításait követni, de félő volt, hogy más módon nem juthatnak át a vízen. Pius rendfőnök majd eligazítja őket, ha előkerül. Pódiumok ugyan nincsenek de a parthoz legközelebb hirtelenjében sátrakat állítottak fel ami előtt kígyózni kezdtek az emberek hogy valami rendet alakítsanak a seregben. A csapat sietve megkeresik azt a sátrat, mely az Éjjeli őrség címerét viseli. Gyorsan beállnak a sorba és megvárják, míg előre kerülnek. Próbálják kiszúrni a kedves rendfőnököt, vagy ha őt nem is, valaki más fontos személyt. Tőle kérnek útbaigazítást.
- Szép napot! Mi melyik hajóra lettünk beosztva? - kérdezi Leo úgy, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy ők itt vannak. Gerard jobbnak látta, ha csendben marad.
- Szóval maguk még élnek, remek. A másik Átkos kisasszony és a tünde társa?
~ Milyen együttérző...
Gerard hirtelen nem tudta eldönteni, Lia komolyan gondolja e, vagy csak ironizál.
- Elveszettük őket - közli a hírt szomorúan - a csata közepén elszakadtunk egymástól.
Ez persze nem volt igaz ilyen formában, Gerard és Leo jóformán magukra hagyták őket.
- Háború van, sajnos megesik. Ha balról számolnak a negyedik hajóra menjenek, Roland Schüster tizedes lesz az ideiglenes kapitány. A folyó mellett nőtt fel, valamit konyít a hajózáshoz.
- Köszönjük. - zárták le a beszélgetést, mielőtt elindultak volna. Nem akartak több időt tölteni a szükségesnél a folyó rossz oldalán.
Elindultak vissza a hajókhoz, megkeresni azt, amelyikre fel kell szállniuk. Az említett jármű ugyanolyan mint a többi, csúnya, de funkcionáló, huszon-egynéhány ember van rajta, változatosan lovagok, zsoldosok meg papok. Amint felérnek a hajóra, első dolguk megtalálni Roland tizedest. Ha van valami, amit még el kell intézzenek, jobb lesz mihamarabb túlesni rajta.
- Maga pedig azon az oldalon ellenőrizze hogy minden csomó stabil-e... - adta ki épp a parancsot a kapitánynak tűnő férfi, aki valószínűleg Roland tizedes lehet és sóhajtott. - CSak legyen elég amit a Nordenfluss tanított a tengerre is.
- Elnézést - szólítja meg ezúttal Gerard - most lettünk ide a társammal beosztva, tudna minket a támadás terveiről informálni?
- Egyelőre még nem tudjuk pontosan. Nyugatról fogjuk megkerülni a szigeteket és érünk partot, aztán a felderítők jelentésétől függ, hogyan tovább. Maga az az Átkos, akit a pápa küldött? A specialista a sötét mágiákban?
- Mondhatjuk úgy is... - válaszol félig zavartak, félig megnyugodva, hogy a pápa ilyen szép jelzőt talált ki neki.
- Ért a hajózáshoz bármennyire is?
- Sajnos nem. És a társam is inkább a szárazföldön mozog otthonosan.
- Akkor csak figyeljen bármilyen ügyeskedésre. Kizártnak tartom hogy a hullabűzösök csak úgy beengednének minket a szigetre így ha bármit lát, hall, érez, szóljon vagy tegyen ellene. A hegyesfülű barátja meg kapaszkodjon fel az árbockosárba és szóljon bármi kerül a látóterébe!
- Sima, mint a citromfűfacsarás! - tisztelgett nevetve Leo, majd felrohant a neki kijelölt helyre.
Gerard pedig úgy döntött indulás előtt megnézi a hajó rakterét, nem-e hagytak ott a nekromanták valami kis kellemetlen meglepetést nekik. Meglepetésére hagytak, egy megláncolt holttest van ott, nagy, mint egy félóriás de feje torz és az állkapcsa mintha acélból lenne hozzáerősítve akár csak a vérebnek; nem mozdul meg azonban és bokája és csuklója össze van láncolva, térdelő helyzetben, furcsa, rűnákkal teleírt bilincsekkel.
Amint meglátja a főrmedvényt, azonnal visszasiet a fedélzetre.
- Emberek! Találtam a raktérben egy veszélyes élőholtat. Kéne nekem pár segítő kard, hogy a hajó sérülése nélkül kiiktathassuk.
A hangjára Leo azonnal odasiet hozzá.
- Tudjuk. Már mi is megtaláltuk de a bilincseit nem tudjuk sem kinyitni, sem szétverni, a bőrét meg nehezen fogják a fegyverek így órákon át püfölhetnénk mire szétdaraboljuk. De nyugi, láttad a mellkasát, nem? Az a tőr majd a helyén tartja, az egyik zsinati elöljárótól kaptuk. - feleli az egyik lovag miközben egy kötéllel bajlódik.
- Aha...értem....ksözönöm - feleli zavarodottan. Nem gondolt rá, hogy már korábban megtalálták.
~ Az egyháziak nem is olyan reménytelenek.
Miután megnyugodott, úgy döntött, csenben megvárja, míg elindul a hajó. Lassan ki is fut a többivel együtt, a szigetek felé véve az irányt; egy ideig nyugodtan haladtok, míg bele nem futottok egy lassan erősödő ködbe. Ahogy közeledik a köd egyértelművé válik, hogy lassan elérik a szigetek partjait. Leo erősen hunyorít, hátha képes valamit a sűrű forgatagban meglátni. Nem lehet kivenni az égvilágon semmit, egészen addig, míg egy fehéren derengő alak a hajóra nem lép; egyenesen a ködből. Gerard azonnal észreveszi, még korábban is, mint a társa. Ő nem látott semmit, ami közeledne feléjük.
~ Szellem, kísértet, lidérc, vagy bárminek nevezzék...úgy látszik a köd elrejti az átlátszó testeket is.
- Hé, valami a fedélzetre lépett!
Miközben elkiáltotta magát előrántotta az Archeust és óvatosan megpróbálta megközelíteni. Ha valóban szellem, csak szent tárggyal lehet megsebezni. Mint az kiderült nem is egy, folyamatosan lépnek az látszólag ködből álló alakok a fedélzetre és jelzés nélkül támadnak rájuk. Gerard rámarkol a kardra, majd egy egyenes csapással megpróbálja kettészelni. A jelenés nem úgy tűnik mintha ki akarna térni és a támadás bele is mar az anyagába, amitől az felsikít és porrá omlik (iletve inkább vízpermetté) a permet ráfröccsen a fiú bőrére, amitől erős, égésszerű fájdalmat nyilal bele, de sebesülést nem látni.
A lendület olyannyira előre vitte, hogy a kénytelen előrehajolni, különben orra esik. Amint felhajtja a fejét, már meg is pillantja a következő szörnyeteget. Egyik kezével elengedi a kardot, majd tenyerét a jelenésnek szegezi. Kis ideig koncentrál, majd megjelenik a kezében egy Árnyszablya. Elmormol egy rövid varázsigét, mire a pengén végigfut egy sor becsét, majd a kardot kék lángok borítják be. Az újonnan keletkezett Dermesztő-lángpengével sújt le a kísértetre. A kard megvágja az élőholtat amire azon végigfut a kék láng és hasonló porrá esik szét mint az előző; ahogy szétnéz jól látja,, mindenki hadakozik de nem tűnik úgy, mintha fogynának a dögök.
- Ennek így nincs értelme. - szólal meg mögötte egy női hang. - El kell engednetek Magni-t különben széttépnek titeket apránként.
Hátrakapja a fejét, hogy meglesse, ki szólt hozzá. Gyanús volt neki a nő.
~ Akár még a nekromanták beépített embere is lehet...és akkor ha elengedjük azt a szörnyeteget, megöl minket...tudja anevét is.
Megpróbál koncentrálni, hátha érez szent mágiát a nőből áradni, bár a nő egyértelműen élőholt, emberszerű; a bőre halványkékes, és hajából tengeri korallvirágok lógnak. Bizarr tekintettel félig mosolyogva, félig remegő arccal néz végig a nőn.
~ Már értem, miért tudja a nevét...
- ÉS mi a garancia rá, hogy nem mészárol le utána minket?
- Ha nem bízol benne, hogy nem akarok rosszat magamnak semmi. De arra elég egyértelmű garancia van, hogy ők - mutat a ködszellemekre - le akarnak mészárolni titeket.
- Bízni...? Újabban egyre többen bíznak bennem, elég rossz szokásuk..... Ám legyen! De te is jössz velem, úgy látom otthonosabban mozogsz, mint ő.
Kicsit zaklatott volt, mert a vezetője engedélye nélkül cselekszik, de végül is ő a specialista, vagy mi. Elindul lefelé a raktérbe Leoval egyetemben, aki fentről meglátta, hogy a nővel beszélget.
- Már mozogna, ha nem lenne benne az a tőr! - mutat rá az említett dologra. - Húzd kis és Magni elzavarja a szellemeket és megvédi a hajót.
Odanyúl a tőr felé.
- Egy kérdésem azért még futólag lenne. Te hogy kerülsz a hajóra?
- Nem a hajón vagyok, hanem benne. Hozzá vagyok kötve a nekromanták átka miatt. - ezt bizonyítandó belesüllyed a padlóba, majd kicsit közelebb emelkedik fel újra.
- Rendben van, Hajócska! - mondta, miközben rámarkolt a tőrre - Remélem egyszer majd tudunk egy jót beszélgetni.
Mialatt ezt mondta, egy határozott rántással kihúzta a tőrt. Sem ő, sem Leo nem rántott fegyvert. Ha az a szörnyeteg rájuk támad, úgysem lenne esélyük ellen
Magni megremeg, ahogy a bilincsein felizzanak a rúnák és elpattannak, majd feláll és a nőre néz
- Herjya.
- Üdv, Magni. Szükségem van rád hogy elkergesd a ködöt. Megtennéd? - a kolosszus csak bólint, majd nehéz léptekkel a fedélzetre indul
Gerard egy pillanatig bambán néz, majd odafordul Herjyahoz.
- A "Hajócska" valahogy jobban tetszett. - mosolygott rá barátságosan, majd elindult a monstrum után, kezében a biztonságot jelentő tőrrel.
Ahogy felértek, több lovag is sandán néz Magni-ra, ám senkinek nem jut ideje megtámadni; a kolosszus összecsapja a két tenyerét, amitől szinte látod a hömpölygő levegőt, ahogy hullámként terjed tovább és söpri le szellemeket a hajóról és a köd is távolodni kezd
- Well, that escalated quickly... - mondta Leo.
- Köszönöm, Magni. - felelte Herjya, majd szembenéz az elképedt emberekkel. - Üdvözöllek titeket, új gazdáim. Herjya vagyok, életemben a kék tenger sellője, halálomban a hajó lelke és irányítója.
Elégedetten battyognak fel a két különös teremtmény mögött. Gerard arra számít, hogy a tizedes azonnal megdorgálja/tegerbe akarja vetni, szóval fel is készül pár frappáns ellenérvvel.
Leo eközben visszamászik a toronyba. A barátja miatt nem aggódik, Gerard nem szokott olyan dolgot tenni, aminek ne lenne tisztában a következményeivel.
- Egy élőholt? - tolja fel a kalapját Roland tizedes. - Specialista, mit tudsz erről?
Gerard egy ideges vigyorral próbálja leplezni bűnösségét.
- Uram, a becsléseim szerint nem lettünk volna képesek önerőből áttörni, ezért eszközöltem a lent található élőholt segítségét.... Mint azt látja, a társainkra veszélytelen
- Látom hogy még nem támad minket. És amit a nő mond? Tényleg feltámasztott sellő?
- Előholt. Hogy valóban sellő e azt nem tudom. - vált át közömbösebb hangnemre - de mivel egy nekromanta sincs a fedélzeten, elég szilárd lábakon áll az alibije.
- Ebben igaza lehet. Mire használtak téged a hajóhoz kötve, Herjya?
- A ködön keresztül kellett vezetnem a hajót. A volt mesterek - inkább hajcsárok, nem láttak jobban, mint bárki más és a sjaát védelmük kifogott rajtuk. Ezért találtak fel minket. ezért öltek meg. - miközben beszél, látszik a harag az arcán.
- Hát, ha esetleg bosszúra vágtok, most itt van rá a lehetőség. - mutat egyik ujjával színpadiasan a sziget irányába - Addig is...
Halk léptekkel odaballagott a hajó pereméhez.
- ...mit szólnátok hozzá, ha beszélgetnénk egyet. Van valami, amit feltétlenül tudnom kell a szigetről. Elvégre én volnék a specialista - tette hozzá a végén, hogy elhessegesse az esetleges gyanakvó tekinteteket.
- Indulhatunk. Ne féljetek, tartani fogom a megfelelő irányt és követem a rajotokat. - szól a tizedeshez, akinek ennyi látszólag elég egyelőre. - Beszélgethetünk, de csak ha én is kérdezhetek cserébe.
- Amit csak szeretnél... - válaszolta ördögi vigyorral az arcán
- Ember vagy, ugye? De kettő vagy és nem egy... Nem értelek. Úgy alkottak hogy minden lelket, aki a fedélzetre lép érezzek és tudjak minden nem kívánt utasról, de téged nem tudlak megfejteni. Magyarázd meg és én is megmagyarázom neked amit szeretnél.
Gerard elmosolyodott. Egyik kezét az arcához emelte és úgy magyarázott, gondosan ügyelve arra, hogy senki se hallja őket.
- Nem olyan bonyolult, mint elsőre gondolnád. Egy társam lelkét annak idején sikerült magamba fogadnom. Tulajdonképpen két lelket tartalmaz a testem, külön identitással, de azonos emlékekkel. Így bár két lélek vagyunk, mégis egy. Ez egy rendkívül különleges varázslat. Én csak "Szinkronnak" hívom. A segítségével képes vagyok a partneremmel összehangolni a gondolatainkat.
Vett egy mély levegőt.
- Viszont ez felvet a részemről még egy kérdést: mi a módja annak, hogy érzékelt azt, hogy nem egy, hanme két lélek lakozik a testemben. - Gerard szíve a torkában dobogott. Ha erre tiszta, érthető választ kap, végre megtudja, honnan tudnak egyesek Lia létezéséről.
- Mert így alkottak. Látok, tisztábban mint bármilyen élő és bármilyen holt. Látom a szigetet a ködön túl, látom a hajómat kívül és belül és látom a lelkeket akik rajta vannak. Ha lelépsz a fedélzetről már nem foglak látni sem egy lélekkel sem kettővel.
~ Cöh, ezzel nem jutok előrébb. Egyszer úgyis rá fogok jönni azoknak a szemeteknek a titkára.
- Ennyivel is beérem. Szóval, ami eredetileg kérdezni akartam az el volna: tisztában vagyok vele, hogy a régi mestereitek nem avattak be titeket semmibe. De nem kizárt, hogy hallhattatok egy-két fontos beszélgetést a hajón. A szigeteket elvileg azért foglalták el, hogy a hajózást ellehetetlenítsék. De én ezt nem veszem be. Van itt valami más is. Valami nagy, sötét és ijesztő dolog. Valami, amit el akarnak rejteni a szemünk elől. Hallottatok e bármi hasonlóról?
- A szigeteken nagyon erős a sötétség és széles a határ az élet és a halál között, sok lehetőség van elkapni az elszálló lelkeket a megfelelő átokkal. De hogy miért azt nem tudom. A volt mesterek viszont sokat bosszankodtak mostanában hogy megjelent valaki, akit ők "konkurenciának" hívtak, de eddig nem volt a szigeten csak nemrég jöttek.
- Mikor volt az első ilyen konkurencia megjelenése?
- Egy éve, talán. Hajószellemként homályos az idő múlása.
~ Tehát valamikor akkortájt, amikor elsőnek a környékre utaztam...mindenesetre ezzel sem jutok sokkal előrébb. De legalább már tudom, hogy a feltételezésem helyes volt.
~ Ha engem kérdezel, ez eleve nem volt kérdéses.
- Köszönöm, mást nem akartam tudni - hazudta szemérmetesen - ...remélem mihamarabb választ találok a többi ködös rejtélyre is.
Leo ekkor észreveszi hogy kiértetek a ködből és megpillantja a szigetek partvonalát
- Föld! Föld! - kiáltja vidáman.
~ Helyben vagyunk, Gerard. Készen állsz?
~ Még kérdezed. Erre várok, amióta elsőnek ide jöttem!
~ Megkeressük azt a furcsa erőt.
~ És megszerettük magunknak!

- Küzdöttél már nekromanta ellen?
- Nem.
Alig egy órája intettünk búcsút a zsinatelnöknek, és máris bajban vagyunk. Az ördög se gondolta volna, hogy a nekromanták képesek bármilyen jellegű együttműködésre, ezek itt mégis hárman vannak: ketten közülük olyan egyformák, hogy ugyanazok is lehetnének, a harmadik viszont nem csak kimagaslik közülük, de a ruhái is valamiféle különös előkelőségről árulkodnak. Nem ismerem a hullamágusokat valami nagyon.
És úgy tűnik, Hellenburg Védelmezője sem.
- A középső tűnik a legveszélyesebbnek.
Ebben egyetértünk.

Futva megindul a magas alak felé; akármit is tesz, az fájdalomtól hevesen rándul össze. Olyan erősen, hogy a csuklyája is lefordul a fejéről.
Én pedig nem hiszek a szememnek.
Régen, amikor fiatal fiúk voltunk, egyáltalán nem hasonlítottam a bátyámra: Willem ugyan nem nőtt olyan magasra, mint én, de sokkal keményebb kötésűnek született. Testileg arányosabb és erőteljesebb, lélekben sokkal nyugodtabb és csöndesebb volt nálam: tűz és víz, ahogy mondani szokás. Most, középkorú férfiként - én negyvenöt éves vagyok, ő tehát negyvenkilenc - a hasonlóságunk szembeötlő: a szeme körül nevetőráncok jelentek meg, ahogy az orra meg a szája két oldalán is, pontosan ott, ahol az enyémek is húzódnak. Kevésbé őszül nálam; koromsötét szempillái olyannyira ellenállnak az idő múlásának, ahogyan csak ez a szurokszín árnyalat képes.
Hilde kiáltása ránt ki a némán elnyúló pillanatból.
- Boszorkánypöröly!
Pislogok, mint aki most ébredt.
- Ne törődj vele! Öld meg.
Ez furcsán hathat, de talán nem is annyira a vámpírnak szól: nekirontok a fivéremnek én magam.
A nevetése mély, kellemes férfihang.
- Ha nem látnám, el se hinném - kacagja. - Csak nem a kisöcsém? Ráadásul püspök lettél? Ez az én Norvenem, szép munka!
Valami megragadja a bokám, hogy csaknem elvágódom: letekintve gazdátlan kart pillantok meg, amely a földből nyúlik elő. Vadul sújtok le rá karddal, hogy megszabaduljak.
- Mit művelsz itt? - szegezem a bátyámnak, leginkább azért, hogy elodázzam a pillanatot, amikor elérhető távolságba kerül. - Tudod, hogy megöllek.
- Vagy én téged, vakarcs. Nem számít, mennyire tartanak az emberek, én tudom jól, mennyit érsz.
A vámpír - Hilde - hősiesen hadakozik a két másik halottsétáltatóval, akikről meg is feledkeztem: most Willem int nekik, de a figyelmem nem fordul el róla. Őrzője vagyok én a testvéremnek?
Könyvet látok nála - minden az átkozott könyvekkel kezdődött -; koromfekete, túlvilági árnyalakot szólít valahonnét. Aztán a könyvet a kezébe nyomja, de a sötét tekintete csak rám szegeződik.
- Mutasd, mit tudsz.

Sokszor mondogattam magamnak, hogy a bátyám gonosszá vált, a hozzáállása mégis megdöbbent: hol van a fiú, akit egyetlenként a bizalmamba avattam, akármi történt? Őszinte, rosszindulatú vérszomja váratlan fájdalomként ér, arra azonban kiváló, hogy felpiszkálja a harci ösztöneimet. Soha nem küzdöttem még lidérc ellen; eligazítom az ujjaim a kardmarkolaton, igyekezve felmérni, mégis mire lehet képes.
A szörnyeteg nem mozdul. Nincs arca, árnyéktestét pedig kísérteties láncok fogják körül.
Csak úgy, nyersen vágok felé: a kard biztosan fogja, ha semmi más nem is.
Eltalálom - mintha szándékosan arra várt volna, hogy kigúnyolhassa a csapást. Éppen csak, hogy megrezzen.
Bajban vagyok.
- Mit keresel itt? - kiáltok a fivéremre, hogy a bennem szétáradó pánikot leküzdjem. - Hallottam, hogy az Apostolt szolgálod, de nem akartam elhinni, hogy idáig süllyedtél.
- Csak azt szolgálom, akit jobban megéri. Amint pedig hallottam, hogy pont te is itt lehetsz, gondoltam, megragadom a lehetőséget, és üdvözlöm az öcsém.
- Semmi közös nincs bennünk.
A haragom mintha erőt adna az ezüstláncnak: csapása nyomán sietve hátrál a lidérc, mélyfekete lángcsóvával felelve nekem. Az elkerül, ahogyan most egy szemvillanásnyi ideig minden - az Úr szeme ránk fordul -; éles aranyfény lobban a Justitia élén, úgy marva az élőholt anyagtalan alakjába, akár a vajba. A förtelmes lény rettenetes hangon felüvölt. Feltépett testéből vastag sugárban ömlik a fekete füst: azon át elmosódottan látom csak, hogy Willem társaságot kap. Egyik társa terem nála, hogy a fülébe súgjon.
A fivérem merész hangon nevet fel.
- Elkaptuk a zsinatelnököt - dörren a szava. - Halott. Elértük azt, amire senki sem volt képes. Most mit fogsz tenni, kisöcsém?
A Védelmező fájdalomittas sikolya velőtrázóbb, mint az imént a lidércé.
- MIÉRT?!
Nincs idő gyászolni, Nebelturm.
- Mész utána!
Nem hagyok neki pihenőt: újra meg újra lesújtok, mintha csak csíkokra akarnám felaprítani, amíg a felismerhetetlenségig el nem torzul. A lidérc visong, mintha egyenesen a Pokolból érkezne a hangja: vonagló teste kiszámíthatatlanul rángatózva menekül, amikor pedig egy csapással átvágom a láncát, iszonyatos sikolya csaknem megfájdítja a fejem.
Fekete tűzcsóva seper végig rajtam, a szerencse azonban megment a valódi égés kínjaitól. Már nem sok van hátra, amikor megrándul - a bátyám elégelte meg az előadást.
Jókora, füstszín csődör háta magasából pillant le rám - lóháton úgy fest, mint egy igazi dalia. Páncéling és címeres pajzs illene hozzá.
- Tehát nem egy asztal mögött tölötted az elmúlt éveket - biccenti vigyorogva. - Ez jó. Nos, a célunk elértük. Még látjuk egymást, Boszorkánypöröly...
Úgy fordítja meg az állatot, mint aki nyeregbe született; mire felocsúdhatnék, már vágtába ugratott.
Gyorsan távolodik.
A szemem sarkából látom, ahogy Hilde átdöfi a lándzsáját az egyik csuklyás alakon.

Aztán a hangját hallom. Nehezen lélegzik.
- Boszokánypöröly, van szérumod méregre?
Csak a fejemet rázom, de lassan kezdem visszanyerni a lélegzetem is.
- Nincs.
Egy emberként fordulunk a földön fekvő áldozat felé.
- Nem öltem meg. Szerinted lehet haszna?
A holtmágus fölé hajolok, ügyet se vetve a vámpírra.
- Honnan ismered a bátyámat?
Hörögve nevet, vért szortyintva föl a torkából.
- Harkonen urat? Mindenki ismeri, aki valamirevaló nekromanta...
- Mit találsz olyan mulatságosnak?
- Azt, hogy milyen különbözőek vagytok, te és ő.
- Nem ismersz - vágom rá erőszakosan, remélve, hogy nem látszik meg rajtam a szívembe markoló rettegés.
- Mindenki ismer téged, Boszorkánypöröly.
Dühösen horkantok fel.
- Akkor tudod, hogy végetek van.
- Tudom. De elkaptuk Esronielt, és ez a lényeg.
- Egy gonddal kevesebb nekem.
A szeme mosolyog.
- Hallottál... már a Zsinati... Gárdáról?
- Futólag.
- Mit gondolsz, mi lesz, ha egy falka vadkutya fékét eleresztik? Nem fognak kímélni benneteket.
Dölyfösen magasodnék fölé akkor is, ha nem a földön feküdne.
- Én nem félek senkitől.
A Védelmező ifjú hangja csendül fel; sürgető álmélkodást hallok ki belőle.
- Boszorkánypöröly... Ne a szennyel foglalkozz, ezt nézd.
A nekromanta nem hagyja, hogy elvonják a figyelmem. Fájdalommal teli tekintetében valahol mélyen éber lángok gyúlnak fel.
- Kellene pedig, Gyanítom, az Istened sem féled úgy, ahogy kellene...
Gurgulázó recsegésbe fúl a gunyoros hangja, ahogy a csizmatalpam egymásba préseli az arca csontjait; rángás fut végig a testén, mintha a belé szorult élet egyszerre egy helyen nem tudna megszökni belőle.
Aztán csend. Nyomasztó csend.

Állok felette egy darabig, tehetetlenül, mert az összes haragom egy mozdulattal nem tudtam levezetni: aztán, hogy a feszültség lassan csillapul bennem, hátat fordítok a testnek és Hilde von Nebelturm mellé lépek.
- Mit találtál?
- Valami térkép... Nem értek a térképészethez...  De ilyet még nem láttam sehol.
Úgy néz a tekercsre, mint aki rossz tréfát gyanít, de nem mer nevetni.
Gondterhelten hunyorítok a tusvonalakra.
- Én már láttam ezt a térképet.
- Bolondos kedvükben vannak a nekromanták, hogy ezekkel rohangásznak vagy valódi?
Nem tiltakozom, amikor összehajtogatja, hogy a mellvértje mögé rejtse.
- Valódi - pillantok az arcába most először, megdöbbentően komoran. Von Himmelreich nem mondta a bizalmasainak sem? - Így néz ki az igazi Veronia.
Apró csend, mintha emésztene.
- Igazat mondtak szerinted?
Egy percig némán állom a tekintetét, tudatában annak,hogy az állkapcsomon rángatóznak az izmok.
- Nem tudom. A bátyám régen nem volt hazug. De ez már nem ő.
Megint csend, aztán a vámpír nagy levegőt vesz.
- Elég csekély hátvéd volt ez magában... De a seregnek nemsokára itt kell lennie.
- Igen - hagyom rá szórakozottan, arrafelé bámulva, amerre Willem eltűnt. - Bármelyik percben megérkezhetnek.
Nekiveti a vállát egy fának.
- Gyakori dolog az inkvizítorok körében, hogy a bátyjuk nekromanta nagyúr?
Megfordulok, hogy végigmérhessem.
- Nem. De ha elkapom, egy ilyen sem lesz.
Nem kell ismernem hozzá, hogy lássam, a mosolya nem valódi.
- Akkor a legjobb szerencsét hozzá.

Hatalmas segítséget jelent, hogy többen is vannak közöttünk, akik vízparton nőttek fel és valamit értenek a hajózáshoz, ennek ellenére nincsenek elegen ahhoz, hogy nekünk ne kellene bekapcsolódnunk a munkába. Nagy a sürgés-forgás, közben talál rám valaki, akit szerintem még sosem láttam. A vállamra teszi a kezét és elkezd hadarva magyarázni a hajó irányításáról, a hajó tatjáról, irányításról, orról meg zátonyokról.
- Menni fog? Csak a part mentén.
- Azt hiszem – bólintok kissé bizonytalanul, azzal a kormánykerék felé mutat és görcsbe rándul a gyomrom, amikor felfogom a szavak jelentését. Csak a part mentén, az nem lesz talán olyan nehéz. Jobbommal rámarkolok a kormánykerék rúdjára. Talán ezzel a feladattal még én is megbirkózom, különben nem engem kértek volna meg, igaz? Remélem. Egy másik hasonló alkatú lovag a hajó egyik pontján ugrál eközben, gondolom, hogy a hajó elindulhasson, ha be van ragadva. Egész jól jártam a feladattal, úgy hiszem.
A hajó megmozdul végre, lassan és váratlanul, mintha álmából ébredne. Épp időben kapok észbe ahhoz, hogy el tudjam kormányozni a parttól, meg is lepődöm, milyen lassan sikerül csak, de nem történik baj szerencsére.
- Csak a part mentén – suttogom akaratlanul is a legerősebb gondolatom, mintha ettől jobban menne. Az elején még elég megfelelő távolságba vinni a háromárbocost, de onnantól már tényleg nem nehéz a feladat, csak irányban kell tartani. Egész belejövök már, amikor sikeresen elérjük a parton álló sereget. Ujjongva üdvözölnek minket. Meg is lepődünk, mert jóformán lehetetlen ennyi emberrel és felszereléssel ilyen rövid idő alatt ideérni. Ahogy körülnézek, mintha a vízből kiálló cölöpöket, vagy inkább csonkokat pillantanék meg. Ez volt a híd. Így már a társaink öröme is érthető. Óvatosan viszem közelebb a parthoz a vitorlást, amennyire lehet, aztán kikötünk, és azonnal megkezdődik a haderőnk csapatokra osztása, hogy minél előbb a hajókkal együtt mobilizálhassuk minden erőnket. Pár másik társammal együtt én is leszállok, és von Witten kapitányt keresem további utasításokért. Mikor találkozom vele és jelentem, hogy idekormányoztam az egyik hajót, de most már itt vagyok, megkérdezi, melyik hajón voltam én.
- Azon – mutatom. Azért egy kis büszkeség is van bennem, persze, még sosem csináltam ilyesmit és mégiscsak nagy hajót irányítottam.
- Menjen vissza akkor arra a hajóra, úgy a legegyszerűbb.
Biccentek és sietek is vissza. Egy kicsit kellemetlenül érzem magam, ennyi erővel maradhattam is volna. A fedélzetre lépek, felballagok a tatra, megállok a kormány közelében és onnan nézem a szigeteket a távolban. Nem sokkal később a rögtönzött legénység összecsődül. Felhívják a figyelmünket, egy bizonyos Kröner Schtilling nevű zsoldosra, aki a tenger mellett nőtt fel és mielőtt a déli haderőhöz állt, hajóskapitány volt.
- Azt hiszem, ezúttal megoldom a kormányzást, ha nem bánja, lovag uram - lép oda hozzám a kapitányunk. Biccentek és arrébb állok, hogy odaférjen és ne aggassak véletlenül sem.
- Ért a hajózáshoz? – Kérdezi, mintha meg is lepődnék, hogy egyáltalán kérdést intéz hozzám.
- Őszintén szólva, egyáltalán nem – felelem
- Akkor segítsen berakodni a felszerelést, utána meg figyeljen, nehogy valami meglepetés fogadjon minket a hullaidézőktől.
- Értettem - válaszolok, azzal már indulok is. Legalább a rakodáshoz értek, szívesebben is csinálom, de azért érdekes volt kipróbálni valami újat is idefelé. Vagyunk azért páran erre a feladatra, hamar felpakolunk mindent a hajókra. Nincs több dolgom, megállok a fedélzet egyik oldalában a korlátra támaszkodva és figyelek. Bármire fel kell készülnünk, ha már nekromantákról van szó. Azt hiszem. El is indulunk közben a szigetek felé. Semmi különös nem történik egy darabig, már egészen beleélem magam, hogy nyugodtan tehetjük meg az utat odáig, amíg el nem érünk valami ködfelhőt. Ez nem közönséges köd, nehéz és sűrű, alig látni benne. Ahogy fürkészőn pillantok magam a hajó másik oldala felé, mintha egy alakot látnék a ködből formálódni, ahogy a fedélzetre lép. Összeszorítom a szemem és újra kinyitom, hunyorgok, de látom. Érzem, ahogy egy pillanatra meghűl az ereimben a vér. Kardot ragadok. Szerencsére nem vagyok egyedül, finoman meglököm a könyökömmel a mellettem álló katonának.
- Van ott valami.
Egy szempillantás alatt legalább egy tucatnyi az iméntihez hasonló alak jelenik meg a fedélzeten és támadásba rendülnek karmokként meredő ujjaikkal. Őrületes sebességgel látom magam felé közeledni az arctalan lényt, inkább ijedten, mint tudatosan lendítem meg a pallosom magam előtt. Érzem, ahogy a fegyver megakad benne, de nem ér kemény felületet, csontot vagy hasonlót, furcsán puha inkább ez a valami. Az újabb rémület akkor hasít belém, amikor tudatosul bennem, hogy a veszélynek nincs vége: nem öltem meg. Húzni kezdi magát felém a kardom pengéjén.
Uram, irgalmazz!
Kihúzom belőle a kardot és féloldalasan belé vágok ismét. A szörnyetegnek meg sem kottyan, ugyanazt a hatást érek el, mint az imént. Alig hallom a társaim kiáltozásait a saját szívem dobogásától.
Megidézem a fényből álló kardot, és ahogy lesújt a lényre, az nyekken egyet, majd szétomlik valami vízpermet szerű anyaggá. Az arcomhoz kapok: ahol ez az anyag a bőrömhöz ér, mintha égető fájdalmat éreznék, de még kesztyűben sem érzem, hogy felhólyagosodott vagy sebet okozott volna.
Elpusztult. Azonban mielőtt még örülhetnék, rájövök, hogy koránt sincs vége a veszélynek: ezek a lények folyamatosan érkeznek a hajóra, egymás után. Jajveszékelés és kétségbeesés mindenütt.
Elveszünk!
- Ez így értelmetlen – csendül egy hang, és ahogy irányába nézek, egy női alakot látok az egyik hordón ülni. Először tündének hiszem a karcsú termete miatt, de nincs hegyes füle. A bőre mintha szürkéskék lenne, a hajában tengeri korallvirágok, a ruhája pedig csak valami tépett fehér len anyag.
- Te meg ki vagy?
- Reginleif vagyok, a hajószellem – feleli olyan hangsúllyal, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
- Hajószellem – Vonom fel a szemöldököm, s közben rájövök, hogy figyelnem kell a még mindig a támadó ködszerzetekre – Talán van jobb ötleted?
- Persze, hogy van. Ha felhasználod a rúnát a fedélzet alatt, az eltakarítja a ködöt. De vigyázz, jön még egy!
Teszek egy lépést hátra és ismét megidézem a mennyei fény pallost. A lény ugyanúgy szétplaccsan, mint az első, amivel találkoztam.
- Szóval a fedélzet alatt? – A tekintetem a fedélzetet pásztázza, már amennyire a köd sűrűsége és maga a felfordulás is lehetővé teszi. A padlózaton aztán megpillantok egy csapóajtót, ami lefelé vezet a fedélközbe. Óvatosan ereszkedem le a falépcsőkön. Nincs teljesen sötét, pár lámpás sejtelmes félhomályba borítja teret. A bordázat is jól látszik és egy kicsit úgy érzem magam, mint ahogy Jónás próféta lehetett a cethalban. „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkában kiáltottam segítségért és Te meghallottad hangomat.”
Csak hallgatna meg minket is, vagy mind itt pusztulunk. Aztán rájövök, hogy egy hajó- és egy halbelső eléggé különbözik. És sehol semmi rúna….
- Elvesztél, nagyfiú? – Megijedek egy kicsit, mikor meghallom a lány hangját. Az egyik tartóoszlopnak dőlve néz rám kíváncsian. Hogy került ide? Észre sem vettem, hogy utánam jött, bár miért is maradna abban a halálos ködben?
- Dehogy, mindjárt meglesz.
- Majd szólj, ha feladtad.
Keresgélek tovább, bár egy kicsit zavar, hogy itt van, feltehetően néz és tudja is, hol van, amit elszántan keresek, egyelőre hasztalanul, mígnem aztán megakad a szemem egy nagyobb fémfedélen. Letérdelek mellé, hogy jobban szemügyre vehessem. Még sosem láttam ilyesmit. Olyan furcsán van odaerősítve tulajdonképpen a hajótesthez, hogy fogalmam sincs, hogy nyissam ki, az idő azonban sürget. A lány felé fordulok.
- Segítenél?
- Csak érintsd meg.
- Ennyi? – Egy kicsit furcsállom ugyan, hogy ilyen egyszerű a dolgom, de úgy teszek, amint mondja. A rúna ekkor valami furcsa kékes fénnyel felragyog, és a következő, amit észrevehetek, hogy odafent halkulnak a csata hangjai. Egy pár pillanatig csak fülelek hitetlenkedve, aztán felpattanok és sietek is fel, hogy lássam, mi történt.
A köd ekkorra már visszahúzódott, a szörnyetegeknek nyomuk sincs. Templomos és keresztes borul egymás nyakába, mindenki ujjong, amiért nem ma tért meg Teremtőjéhez.
Megmenekültünk.
Eszembe jut az a furcsa lány, és már indulnék is vissza a fedélközbe, ha nem pillantanám meg, ugyanazon a hordón ülve, amin először láttam, ugyanakkor azt is észreveszem, hogy elhalkul az rivalgás és mindenki sanda szemekkel méregeti.
- A cimborája? – kérdezi tőlem a kapitány
- A megmentőnk.
- És az iránytűtök a szigetre – szólal meg az említett – Már ha át akartok kelni a ködön és képen törölni a régi mestereket.
Schtilling vállat von.
- Nagyobb meglepetés már nem érhet, így is halottak voltunk egy pillanatig, míg az a kék fény nem jött. Ha lovag uram azt mondja, hogy maga volt, hát akkor maga. Elvezet a szigetre?
- Elvezetlek? Nem. Elviszlek. Én vagyok a hajó lelke, Reginleif – el is felejtettem a nevét – Én irányítom a hajó minden deszkáját, ti csak igazgassátok, hogy menjen előre.
- Hallották a hölgyet! - kiáltja a kapitány - Igazgatásba belekezdeni!
Mindenki megy és teszi a dolgát, mint mielőtt elértük a szörnyűséges ködöt. Odamegyek a lányhoz, hogy köszönetet mondjak neki. Ha ő nincs, mind meghalunk, mielőtt elérnénk a szigetet.
- Köszönöm, hogy segítettél rajtunk. Egy pillanatig azt gondoltam, itt fogunk elveszni.
- Szívesen. Nem akartam, hogy meghaljatok. Akkor visszakerülnék a régi mesterekhez, és ti valamennyivel kedvesebbnek tűntök. Bár ahogy a part mellett idehoztalak titeket láttam, hogy ti sem értetek jobban a hajózáshoz - mosolyodik el.
Egy kicsikét elszégyellem magam, ahogy eszembe jut, hogy örültem, hogy irányítottam a hajót és még dicséretet is reméltem von Witten kapitánytól.
- Föld! A szigetek a láthatáron! – Kiáltja az őrszem az árbockosárból.
Elmosolyodom egy pillanatra, ahogy ismét Reginleifre nézek.
- Jól láttad. Ám úgy hallom, nemsokára tennünk kell, amihez értünk. Örültem a találkozásnak.
Biccentek egyet. Kísértetiesen sötétlik a szigetcsoport előttünk, és ki tudja, mi vár ott ránk.
Ideje összekészülődni.

A tábor költözött.
Mivel a Teophilus gyűrűjei is elvándoroltak, így nekem is sietve kellett pakolnom hogy megérkezzek egy isten háta mögötti tengerpartra. Amely tele volt Isten szolgáival. Ahogyan az előttem elterülő táborra tekintettem, erős rosszallás fogott el. Valahogyan nem volt egyetlen épkézláb indokom sem, hogy elvesszek egy egyháziaktól hemzsegő táborban. Lilith kisasszony parancsai viszont nem változtak, tolvajt kellett játszanom a király kedvtelésére.

- Ch... - sóhajtottam halkan, majd lassan megindultam az apáca nyomában. Jócskán lemaradtam mögötte, épp csak rálátva sétáltam át a folyamatosan mozgó táboron. Szokás szerint kevés velem egymagasságú tárgy és személy volt az utamban, így elég nehéz volt követni. De hova ? A nő útja a tábor melletti apró facsoport felé vette útját. Szemöldökömet megemelve néztem utána, megtorpanva a tábor kijáratánál. Ha kilépek utána, egyből szemet szúrok még a vaknak is.
Elhúzom a szám, majd megkocogtatom Jörmungand fejét, aki éppen a nyakamnál alszik. A kígyó álmosan dugja ki a fejét, halkan sziszegve a szunyókálásának megzavarásáért.
- Sziszi... - kocogtatom meg újra a fejét, csak hogy felébredjen - Kaja az erdőben.
A kígyó egy pillanat alatt válik le rólam, egyenesen a sűrű fűbe huppanva. Őt mindig is a feneketlen éhségével lehetett megfogni. Kígyó létére meglehetősen éhenkórász volt, már egészen az ismerkedésünk korai szakaszában is. Én pedig ? Jól eltartottam, ahogyan egy gazdinak kell. Ahogyan megindul, csúszva a sűrű fűben, én magam is alakot váltok. A mellettem álló sátor bejárata melletti lyukas bakancsba harapok, majd fürgén elindulok. Az álcám egészen jónak néz ki. Óvatosan ugrom bele a fűbe, lapítva, számban a bűzlő bakanccsal araszolok a nő után. Az apáca éppen csak oldalra néz, és kiszúrva Jörmungandot akkorát sikít, hogy majd a levegőbe ugrok rémültemben. A hallásom talán végleg károsodott a hangjától. Kissé lemaradva követem, ám ekkor egy lovag bontakozik ki az erdő széléből.
- Mi ijjesztett meg ennyire, Marianne drága?
- Jajj akkora kígyó, hogy olyat még nem láttam!
- Majd látsz mindjárt!
- Jajj, te meg a züllött vicceid! - hallatszik egy tompa puffanás.
Ahogyan besunyok a bokrok közé, látótávolságba merészkedve egy nem túl meglepő felfedezést teszek : A délelőtt folyamán kiszúrt lovag és a nővér falja egymást azon a csöppnyi réten. Újra felöltöm az emberi alakom, majd kinyújtogatom a fáradt lábaimat egy vastag fa tövében, ahonnan tökéletesen rálátok az eseményekre. Már a tény is egészen szórakoztató, ahogyan Isten két szolgája megízleli a 'tiltott' gyümölcsöt. Már csak az kéne hogy Jörmungand is felbukkanjon, egy almafáról lógva. Nem kell sokat várnom arra hogy végezzenek, és akárcsak egy színdarab után, úgy kezdek tapsolni felverve az erdő csendjét.
~ Nem rossz, nem rossz, bár némi hajlékonyság, egy vékony ezüstlánc és egy eper egy új szintet adott volna az élménynek.
- Te meg ki az ördög vagy? - ugrik fel kardot rántva a keresztes.
~ A jó, vagy a balszerencséd, Isten szolgája. - mosolyodok el a távolságban, nekidőlve a fának.
~ Hóhajú Yrsil vagyok. Valaki, aki a titkotok harmadik őrzöje. Lehetek néma őr, vagy hangos. Attól függ mennyire vagytok hajlandóak együttműködni velem.
- Együttműködni? Akarsz valamit, Hóhajú Yrsil, te testetlen gyáva hang? - mordul fel a férfi.
~ Hát hogyne. Egy almáspitét. Az tényleg jól esne, éhes vagyok. Lilith kisasszony nyaralását nálam. Elsőosztályú kérés, úgy tűnik hogy a démontábornokok manapság cuki kiszerelésben is kaphatóak. Békét Veronián. Egy lehetetlen kérés, de hátha teljesül. A rókák védett állattá nyilvánítását... - visszhangzik a kacagásom a fejükben.
~ Tőletek viszont csak Teophilus gyűrűjét akarom. - mondom tovább, mire a nő összerezzen. A szemem összeszűkül és elraktározom az elmémben a látványt.
- A gyűrűjét? A püspöknek? És azt mégis hogy kellene nekünk megszerezni? - kérdezi a lovag
~ Nos, elsősorban elhagyjátok az erdőt mint ha mi sem történt volna. Utána kihajóztok, mindketten, Teophilus oldalán. - adom elő, terv és ötlet nélkül. A férfira abszolút nincs szükségem...még. A nő viszont, Ő lehet a kulcs.
~ Érdekes egy nőszemély vagy te...mond csak...van szíved ? - intézem a szavaimat kizárólag az apácához. A korábbi reakciója alapján a két férfi közül csak az egyiket szereti...a másik pedig csak szórakozás lehet. Vagy mindkettő az ?
- Mégis mit akar ez jelenteni? - néz szét a forrást keresve.
~ Csak kíváncsi vagyok, hogy csak halmozod az élvezeteket, vagy érzel is valamit... - fejtem ki, de már érzem hogy nem azt a választ fogom kapni amelyre kíváncsi vagyok.
- Mit tudsz te erről? Démon vagy vagy kísértet, egyik sem érti meg a szerelmet és a szükséget!
~ Meglehetősen ostobán vádaskodsz, ahhoz képest hogy két férfit csalsz egyszerre. - sóhajtom szomorkásan.
~ Rendben hát, legyen. Én hallgatok mint a sír...amíg segítő kezet nyújtotok nekem, természetesen.
- Különben? Elmondod Teophilusnak? ÉS majd hinni fog neked? - kérdezi a keresztes. Igazat kell adnom neki, hiszen rám csak kard, nem két hallgató fül várna, ha Teophilus elé állnák. Szerencsejáték, aduász nélkül. Akár csak a kockázás az Eichenschield alsóvárosában...
~ Ki tudja ? - hagyom őket válasz nélkül, bizonytalanságban. Még én magam sem hiszek benne hogy egy efféle bizonytalan alapokon nyugvó terv kivitelezhető lenne, de legalább tettem valamit. Sosem voltam jó tolvaj, zsarolónak még rosszabb. Világéletemben egyetlen nagy szövetséges állt az oldalamon : Az idő. Régi barátom és ősi ellenségem egyszerre, adott és vett el tőlem egyszerű létézésével.
A nő csendesen tér vissza a táborba, meglehetősen sokszor pillantva hátra. Én magam is gyanakvó lennék, ha egy hang a semmiből zsarolni kezdene. A táboron átsétálva egészen a hajókig követem, ahová néhány gyógyítóval együtt száll fel. Ettől a ponttól már csak az idő hoz számomra eredményt. Abból pedig...rengeteg áll a rendelkezésemre.
Mindig használd ki ügyesen a rendelkezésedre járó időt !
Tökéletes ellentéte annak, ami az én életemre vonatkozik. Megszoktam a lassú, kényelmes életszínvonalam, és elég nehéz lenne rászánnom magam hogy ezen változtassak. Bevallom magamnak őszintén, elkényelmesedtem. Ráérek mindenre. Még sajtot csíkozni is. Még mindig jobb, mintha letépné a fejemet a helyéről a kisasszony. Az elég...fájdalmas volna.
Ahogy egy végső, semmittevő sétára indulok a nyüzsgő táborban, úgy bukkan fel mellettem Lilith, egy láda tetején üldögélve. Az aranyos, lilába öltözött apróság almát eszegetve, kérdően tekint rám.
- Nagyon ráérsz, Yrsil. Talán végeztél is?
- Nem mondhatni. - huppanok le mellé - De lefektettem egy terv alapjait. Cserélhetek almát sajtra ? - puhítom tovább, a mellzsebemből csíkokra vágott sajtot húzok elő.
- Áh, sajttal tele vagyok. Könnyen megcsömölök.
- Sajnálattal hallom. - kezdek bele a sajt eszegetésébe. Egészen finom még úgy is, hogy nem vagyok nagy sajt rajongó. - Egyenlőre információszerzésnél több nem nagyon sikerült.
~ Megzsaroltam két egyházit, persze értelmetlenül.
- Végül úgy tűnik hogy az idő az, ami a javamra szolgál.
- És biztos vagy benne, hogy megteszik azt, amibe belezsaroltad őket?
- Nem. Ezért mondtam hogy értelmetlen volt.
- Akkor mit fogsz tenni?
- Gondoltam hogy hajóra szállnák. Mindig is kíváncsi voltam a tengerre. Ha pedig Teophilusnak hajózni támadt kedve, az éppen nincs ellenemre.
- Helyes. Akkor talán tudod emlékeztetni az egyháziakat, hogy van valami nálad amit nem szeretnének a világ szeme elé tárni.
- Érdekes lesz. - villan fel a szemem, majd megeszem az utolsó sajtot is, jókedvűen eldőlve - Ön nem kíváncsi arra hogy mi lehet a híd túlsó oldalán ?
- Tudom, mi van ott. Voltam ott.
- Hogy-hogy ? - ülök fel hirtelen.
- Mi az, amit nem értesz? - néz rám Lilith.
- Egészen pontosan, mi az-az ott ? Egy másik világ ? Sziget ? Erdő ? Város ? Vagy csak tenger ?
- Szigetek. Három, pontosan. Meg egy nagy, üres város. Bár lehet most épp nem üres annyira.
- Miért volt üres ?
- Mert nem lakta senki. Elhagyták.
- Különös. Vajon mi késztetheti egy város lakóit hogy elhagyják az otthonukat ? - támasztom az állam a tenyerembe - Három sziget vár odaát...tényleg, hogy jutott el oda ?
- Még régen volt, 15 éve talán. És fogalmam sincs miért hagyták ott, sajnos nem volt alkalmam megkérdezni.
- Hmmm... - húzom elő a pipámat - Jó kis kaland lenne bejárni azt a vidéket. Merre indul ha ennek a procedúrának vége ?
- Helheimbe. - feleli magától értetődő módon
- Azt nem tudom ajánlani. Nem biztos hogy jó tesz az egészségnek. - tömöm lassan a pipám - Esetleg meginvitálhatom helyette egy csésze teára, hozzánk ?
- Sajnos vár őfelsége. Helheim a titkos gyülekezőhely, csak adott neki a király egy fantáziadús nevet. Helheim Veronia Tartarosza, azt hiszem ezt mondta.
- Áááhh, értem. Olyan mint Seol ?
- Seol? - néz rád vissza
- Seol, a holtak városa. Régen az volt a központ, amíg nem veszítettünk a háborúban... - merengtem el - Szinte nyomtalanul elpusztították...már tényleg öreg az aki emlékszik rá.
- Értem. Ezt nem tudtam eddig. Köszönöm. - feleli Lilithyra.

Új kör, egyre közeledik a finálé, hajrá!

Határidő: Két hét, kamat nélkül, erre lehet alkudni

A kérdés nekem szólt, de hát mivel sem azt nem sikerült megtudni mi volt tervük, sem azt, hogy hol lehet az Apostol, nincs ötletem.
- Kapjunk el valakit, aki talán tudja? - bizonytalankodom. - Talán jön valaki, akit kifaggathatunk, csak nem kéne rögtön agyoncsapni. - nézek az ajtó felé. - Ha ez volt a vezető, akkor biztos jönnek hozzá rangosabb parancsnokok. Ők tudhatják mik a további tervek, nem?
- Gondolom. - vonja meg a vállát a kultista. - Akkor várjunk, míg valaki besétál?
Magamban füstölögve nézek a közömbösen álldogáló elf nőre, aki a tanácsokban nem túl sok segítség, de aztán sóhajtva bólintok.
- Egy kis időt rászánhatunk. Ha nem jön senki egy óráig, akkor elhúzunk innen, mármint az épületből, bár mindenképp jó lenne egy másik "kísérő" - pöckölöm meg csizmám orrával a halott nekromantát, akivel idejöttünk.
- Legyen hát úgy, úgy sem sietünk sehová. - ül le az öregasszony helyére. Egy jó fél órát kell aztán elmalmoznunk egymással szemben, amikor valaki feltépi az ajtót.
- Anyó, már a parton vannak! Nemsokára... Itt meg mi történt?
Én az ajtó mellett foglalok helyet, hogy időben tudjak reagálni, így mikor a jókora ideges várakozás után, valaki gyanútlanul belép, már lendül is a kezem, hogy a tőröm markolatával a halántékára sújtsak, hogy ha megszédül már a torkán is lenne a kés.
De miért is lenne ilyen egyszerű a dolgom? Ugyanis a hullákat látva a belépő fickó felkészült annyira hogy ki tudjon ezt le tudja kerülni és hátrébb ugorjon, egy szellemet idézve meg.
- Szóval gyorsabbak vagytok, mint vártuk! - vigyorodik el
Azt hinné az ember, hogy ezek a nekromanták csak az ocsmány képességeikben, teremtményeikben bíznak és ha egy fegyverforgató meglepi őket, akkor nincs esélyük, de ezek itt meglepően képzettek.
Egy nőiesnek egyáltalán nem mondható káromkodást fojtok el, ahogy visszaugrom, hogy elkerüljem az idézettjét.
- Ezt az izét rád bíznám. - szólok oda Serena-ra, hogy aztán megpróbálva kicselezni a gazdáját tűzzem a kardom hegyére, egy alulról indított szúrással.
- Nem érdekel. - közli nyugodt hangon a tünde, tovább ülve a székben.
- Nocsak, vége egy barátságnak? - kérdezi a halálpap, miközben szelleme jégszilánkokat lő felém.
Ha lenne időm, minden bizonnyal döbbenten pillantanék a nőre, de az nincs, mert örülök, hogy egy oldalra vetődéssel elkerülöm a szilánkokat. Kardomra idézem a tüzet és kénytelen vagyok egyelőre a szellemmel foglalkozni ezek szerint.
A kezei felé sújtok vállmagasságban, először jobbról, aztán megperdülve tengelyem körül, ha esetleg közben újabb lövedékkel kínálna meg, majd balról is, hogy levágjam végtagjait.
A szellem esszenciájába belemar a mágikus tűz és gyorsan kezdi el eltűntetni, ahol érte, többek között a kezeit, azonban mire végzek már újabb lény sorakozott be mellé: egy zombi és egy csontváz, előbbi puszta kézzel, utóbbi görbe, egykezes szablyával felszerelve.
Bár elég jól haladok a szellem felaprításával, a nekromanta nem akar semmit a véletlenre bízni láthatóan, vonom le a következtetéseimet, ahogy az újabb két teremtményével nézek farkas szemet.
- Nem mondod komolyan, hogy pont most nem segítesz! - hátrálok az elf felé, miközben dühösen kapom rá a szemem.
A zombi felé a chakramom hajítom, hogy lefejezzem, a csontvázzal pedig pengeváltásba keveredem. Igyekszem elütni a pengéjét és ismét a karlevágást alkalmazni, megszabadulva a fegyverétől.
A csontváz igen gyors riposztokat ad nekem, látszólag könnyedén tartja a sebességem és nem engedi, hogy védtelen könyökére támadhassak. A charkram legalább beleáll a zombi nyakába, de aztán csak egyszerűen kihúzza a torkából és egyik karjával rámarkol, hogy a seben ne folyjon ki a büdös lé, ami a vére helyett funkcionál és mozgásra bírja, majd lassan elindul felém. Serena viszont nem válaszol semmit.
- Mi van veled? Végig ez volt a terved, hogy elárulsz? - hárítok dühösen, mert ez a csonti elég jól állja a sarat.
Pillantásom ide-oda rebben, mert a zombi is közeledik, sajnos a penge nem vágta le a fejét, csak megsebezte, azzal meg nem sokra megyek.
- A jó életbe! - vágok erősen a csontváz fejére, mintha fejsze lenne a kezemben, de újra hátrébb lépek, hogy elkerüljem a szablyáját, majd oldalra csapok nyak magasságban, hogy távol tartsam a zombit.
Talán jobban járnék, ha az ajtó felé kezdenék oldalazni, egyrészt ott a nekromanta, akit ki kéne iktatni, másrészt ott a menekülés egyetlen esélye.
- Elárullak? Dehogy. Csak eddig volt érdekemben segíteni. - feleli Serena továbbra is a világ legtöbb nyugalmával (illetve hallom ahogy megint rájön a roham és a szeméhez kap, de nincs időm vele foglalkozni); a csontváz még mindig gyorsabb az alapsebességemnél így elkerüli a csapásomat egy hátralépéssel, teret nyitva köztünk, azonban a zombit sikerül eltalálnom, noha a karjával hárítja a csapást de abba mélyen belevágok.
Levegő után kapkodok, amikor a nő végül mégis válaszra méltat.
- Miért nincs már érdeked? Hiszen még nem tudjuk mik a terveik? Vagy te tudod? - nézek rá egy röpke pillanatra gyanakodva, de aztán máris figyelnem kell, hiszen ketten támadnak rám. - Különben rohadj meg. - lihegem, mert szépen megtáncoltatnak.
Nem fogok elbírni kettővel, így kihasználom, hogy a csonti hátrább lép és neki ugrom a zombinak, hogy megszabadítsam a fejétől, aztán egy bukfenccel közelebb kerüljek a nekrohoz, őt tervezem felkoncolni következőként.
Bár a csontváz is veszélyes, a zombitól mégis jobban tartok, ezért nagy kő esik le a szívemről, amikor lerepül a feje, aztán csak hálát adok az égnek, ahogy hallom magam felett elsuhanni vetődésem közben a másik szablyáját.
Azonban mozdulatomnak hála már a kezemben érezhetem a halálkufár életét, amikor egyszerűen felakadok a védelmén, ami mintha egy formálatlan csonti lenne egy rendezetlen kupacban, ami mágikus fényt bocsát ki!
Nem tudom mi az, de sokáig nem tarthat fel, mert akkor újfent varázsolni fog és még ott az igen élénk csonti is a hátamban.
Nekifutásból a nekro melletti falon próbálok felszaladni pár lépést és onnan elrúgva magam, fentről sújtani le a fickóra, lefelé tolva a pengém.
Sajnos azonban nem tudsz annyi lendületet venni hogy pár lépésnyit szaladjak, csak egyetlen ugrásnyit sikerül és már húz is vissza a gravitáció, így viszont a vágásom ereje nem tud áthatolni a nekromanta védelmén, csak ahhoz elég, hogy felborítsa, így cseppet sem elegánsan esik hátra, félig fekvő helyzetbe, míg a csontváza veszedelmes sebességgel tör ki felém a szablyával félkörívben vágva.
Előnybe kerülhetnék, de a veszélyesen éles kardú bikaként rám rontó csontváz miatt arrébb kell ugranom a szablyát félrecsapva, miközben a bal kezembe kapott tőrömet a torkába, vagyis a gerincébe próbálom belevágni és megfeszíteni, ahogy a lendület egymáshoz lódít minket.
A tőröd azonban elsuhan a csonti nyaka előtt, aki furcsán-esetlenül, de meglehetősen gyorsan megpördül és újra csap.
Nem sok időm van a sikertelen kísérlet után, szinte érzem, hogy azonnal újra próbálkozni fog, ezért elég erősen ellököm magam tőle, hátrafelé vetve magam, így remélhetőleg a csapása elsuhan előttem.
Ezzel azonban közel kerülök a nekromantához és sikeresen átesem rajta, de nem engedem el a kardom és azonnal megpróbálom belevágni a kardom, vagy lecsapni a fejét, ezzel megállíthatnám a túl jó csontit is.
A nekromanta épp felfelé tápászkodik, mikor átesem rajta és amikor a kardom beleáll a mellkasába elkerekedik a szeme. Csontváza átlép a láthatatlan kapun,amin idézték és el is tűnik, a halálpap pedig gurgulázó hangot kiadva szépen-lassan megfullad.
Épp időben távozik a másik létbe a csontváz, mert ha nekem támadt volna ebben a helyzetben, vajmi kevés esélyem lett volna, így azonban zihálva nehezedek a kardomra, míg a nekro utolsó rángásai is elsimulnak.
- Mi végeztünk egymással! - mondom az elf nőnek és feltápászkodva, megindulok az ajtó felé.
Nem igazán vágyom rá, hogy még több nekro fedezzen fel, mert akkor végem van. Ennyit nem ér ez az egész, inkább igyekszem visszatalálni a szárazföldre.
Igazán csak ekkor emlékszem vissza a megjelenő fickó szavaira.
Lehet már a többiek is átértek? Erre értette, hogy gyorsak vagyunk? töprengek.
- Viszlát, ember! - szól utánam Serena.
Nem szólok vissza az elf nőnek, bár nem is tudom, hogy most jelenleg ő van e jelen. Valahogy - bár tény, hogy óriási segítség volt a Vénasszony ellen - azért megkönnyebbülök, hogy nem kell vele tovább számolnom, mert különös egy szövetséges volt és főleg csak a saját érdekei fennállásáig volt hajlandó segíteni és simán hagyott volna meghalni.
Kint szerencsére már nem vár senki egyelőre, a torony alja is üres, azonban a város maga hemzseg a megszoruló nekróktól.
Megpróbálok a kapu felé haladni és közben nyitva tartani a fülem, még nem mondtam le róla, hogy megtudhatok valami hasznosat, de elsősorban kijutni szeretnék és remélem kitart az álcám még.

Pihent és várta a parancsot… Aztán eltelt a délután, majd az éjjel is, meglepően nyugodalmasan, noha rémálmok kísértették, fekete vízzel, villanásokkal, és szem nélküli, rothadó húsú ghoulokkal… De ahhoz képest, hogy minden apróságra felriadt, meglehetősen nyugodt éjszakája volt. Másnap már a délelőtt derekán járhattak, mikor valaki bebocsájtást kért a sátrába, és a hangja alapján Herr Stroheimre fogadott volna.
- Egy pillanat! - szólt ki, majd gyorsan felvette magára a mellvértjét, hogy mégiscsak lovagnak tűnjön. Ahelyett azonban, hogy beengedte volna a férfit, inkább maga lépett ki elé. Valóban a zsinati gárda kapitánya volt az. Az arca gondterheltnek tűnt, mintha éveket öregedett volna.
- Békesség, kisasszony.
- Önnek is, Herr Stroheim. - válaszolta, majd türelmesen várta, hogy mit akar a férfi.
- Nem alakulnak jól a dolgaink. A gárdát lefoglalja von Himmelreich keresése, ráadásul... AZ az ember vette át a vezetést. Nem látom a dolgok végét... -rázta meg a fejét. - Maga hogy boldogul?
- A pápa azt mondta pihenjek, így ezt teszem a következő parancsig. De nem hiszem, hogy rá fognak lelni Esronielre... A nekromantát érti az alatt? - kérdezte kíváncsian. Hiszen a férfinak volt oka gyűlölni őket, így biztosan nem örülhetett, hogyha egy hullasétáltató áll az élükre. Persze azt is mondják, hogy tűz ellen tűzzel…
- Bár Karl úr lenne! Nem, sajnos nem. Freyr von Himmelreichra gondoltam.
Loreena felvonta egyik ívelt szemöldökét.
-A név alapján a zsinatelnök rokona, de még nem hallottam róla.
- A bátyja. Ha Esroniel volt a fény, akkor Freyr az árnyék. Ha valamit csinált a mester, Freyr úr ott volt a háttérben. Mindíg volt egy szál, ami hozzá vezetett. Olyan, mintha... Mintha végig ő irányította volna a mestert.
A tünde őszintén meglepődött ezen. Nem nézte volna ki Esronielből, hogy bárki irányította volna, épp ellenkezőleg, mindig úgy vélte, hogy a zsinatelnöknek oda is elért a keze, ahová nem kellett volna… De egyszerűen már semmiben sem lehettek biztosak.
- És miért olyan borzalmas? Apropó a zsinatelnök családja... Sigrúnnak elmondták már?
- Igen, megtudta hamar. Elég is volt visszafogni, hogy ne menjen előre... Nos, borzalmas, de majd meglátja. Ha valahol észrevesz egy komor, fekete hajú férfiút, aki úgy néz ki, mintha épp egy tanácsteremből jönne, akkor ő lesz az.
Lory felkuncogott a jellemzésre, de hamar visszanyerte a komorságát. Nem alakultak igazából jól a dolgok, még akkor sem, ha egyébként a szigetek meghódítása ügyében nyerésre álltak.
- Rendben, majd nyitvatartom a szeme. Megviselte? - utalt vissza itt Sigrúnra.
- Meg. Sikerült is meggyőznünk, hogy menjen vissza, és térjen haza a lányával a családjához. Tudja jól, hogy nem halt meg a férje, de dühös. Skadi úgyszint.
Skadit ugyan nem ismerte a tünde, de róla már valamivel többet hallott, mint a rejtélyes Freyr-ről, így bólintott. Stroheim azonban zavaróan nem tért rá a lényegre.
- Értem. Remélem rendben lesz, és hogy előkerül a férje. De maga nem csak ezért jött, jól sejtem?
- Igen, ez így van. Szeretném tudni, hogy mihez fog kezdeni most.
- Amire a pápa utasít. Ha semmire, akkor megyek tovább a sereggel, kiveszem a részem az utolsó csatából... És utána hazamegyek, mint minden más katona.
De lehet előbb megkeresem Kathert… - tette hozzá gondolatban, de hangosan ezt már nem mondta ki. Szerette volna tudni, mi történt az elővéddel, és csak remélni merte, hogy meg fogja tudni, amikor visszatérnek.
- Kiváló. Tegyen úgy, mint ahogy mondta. Menjen a sereggel, és NE próbáljon meg semmit kutakodni, ha nem muszáj.
Loreena vállat vont. Nem tervezett kutakodni egyáltalán. Érdekes ügy volt a zsinatelnök eltűnése, de annyira nem, hogy maga menjen utána, ráadásul, ha akart a volna sem tudott volna hol hozzákezdeni a dologhoz.
- Nem is lenne min elindulnom.
- Kiváló. Tudtam, hogy számíthatok magára. Az Isten óvja a csatában és az útján!
- Önt is, Herr Stroheim. - válaszolta. Nem igazán értette az egész jelenetet, vagy hogy miért gondolta a férfi, hogy elkezdené keresni a zsinatelnököt. Bármi is történt biztos volt benne, hogy Esroniel saját döntése volt így tenni, hiszen körülötte csak zombik voltak... De leginkább megérzés volt ez, semmint tény.

Még mindig a parancsra várt, ami nem jött, így jobb híján a bőrökből álló ágyán hevert és az egyik Yrsil írta erotikus ponyvát olvasta, amit a herceg adott neki kölcsön. A férfi nagyjából úgy forgatta ezeket, mint valami kézkönyvet, de mégis működött, így neki sem maradhatott ki az életéből. Hallotta a lépteket, amik a sátra mellett elhaladtak, de egy idő után már nem figyelt rájuk, ezért is érte meglepetésként, amikor a ponyva félrehúzódott és belépett rajta Norven Kather, avagy Institoris psüpökúr. Nagyon gyorsan dugta az északon indexen lévő művet a háta mögé, de ettől függetlenül örült, hogy látja a férfit. Annak már kevésbé, hogy senki sem szólt neki, hogy az elővéd visszatért.
- Kather! Visszaértek? Mi történt az elővéddel?
Valóban kíváncsi volt, főleg mivel a zsinatlenöknek velük kellett volna mennie, de mégis az ő oldalukon tűnt fel ismét, majd végülis tűnt el.
- Loreena - mosolygott rá Norven. - E pillanatban érkeztem. Az elővéd útja is megtisztult.
- Üljön le, kérem. Gyümölcsöt?
Ő is felállt és odahúzott két széket a kis asztalhoz, ahova ki volt rakva a főleg gyümölcsökből és magokból álló uzsonnája.
- Akkor hamarosan vége van. Mondja... Találkoztak a zsinatlenökkel?
- Köszönöm. - a püspök leült, de az ételt udvariasan visszautasította. - Von Himmelreichal? Nem. A pajzsát Őszentsége sátrában viszont láttam.
A tünde bólintott.
- Én hoztam vissza. Már a pajzsát. Találkoztam vele a tengernél, a zsinati gárda kapitánya és én, majd utána harc közben eltűnt. Egy fehér villanás, zombik mozdulatlan teteme, de a zsinatelnök sehol, csak a pajzsa maradt. Fogalmam sincs miféle varázslat lehetett az, ahogyan azt sme tudom, hogy került oda hozzánk. Gondoltam ez előbbire talán tud választ adni, de ezek szerint nem...
A férfi arcvonásai gondterhelt ráncokban futottak össze, miközben megcsóválta a fejét.
- Nem... nem emlékszem. Én és a Nebelturm csak pár nekromantával találkoztunk. A főeretneknek csak a halálhíre jutott el hozzám.
- Nem hinném, hogy halott lenne.
- Aligha. - húzta el a száját Kather. - De talán elkotródnak a szigetről mind. Akkor pedig...
- Akkor pedig?
- Akkor szabad az út az ismeretlenbe.
- Valóban. Bár engem a nagy fekete víztömeg inkább rémiszt semmint vonz. - vont vállat végül, nem értette igazán mire a nagy komorság ha végülis nyerésre állnak, Esroniellel vagy nélküle. Ő maga viszont nem szívesen emlékezett vissza a nagy fekete tenger végtelenségére. Félelmetesnek találta a messzi sötét horizontot. - Még egy utolsó ütközet, ha lesz egyáltalán, és hazamehetünk.
- Ha fiatalabb lennék, engem vonzana. - mosolygott rá a püspük, majd a térdét átvetette a másikon. - Te nem vágysz a vízen túlra?
- A túlsó része még érdekelne is talán... Már ha van ott egyáltalán valami. De magára a vízre nem vágyom. Ihatatlan, sötét, gonosz víz az még nekromanták nélkül is. Engem a természet a fák közé alkotott, nem hajóra. - rázta meg a fejét bocsánatkérőn. A többi részletet inkább nem akarta kifejteni, nem voltak túl jó tapasztalatai a fekete vizekkel. Az első lemarta az ujjáról a bőrt és kiderült, hogy egy mélységi furcsán folyékony teste, most másodszorra mikor Esroniel után ugrott pedig tele volt zombikkal. Meg egyébként is. - De biztos sok érdekesség van odakint.
A püspök bólintott.
- Megértem. De azt hiszem, előbb-utóbb valahogy mégis oda fogok kerülni. Mindkét birodalom igyekezni fog, hogy elsőként hódítsa meg az új térképet.
- És akkor annyi a nagy egyetértésnek... - töltött innivalót is két kupába, ami valami túlvizezett borféle lehetett, üdítő helyett. - De legalább az őseink nyomdokaiban érezheti majd magát.
Ezt szerencsére már Kather is elfogadta és nagyot kortyolt belőle, Loreena úgyszintén.
- Annyi bizony. Nagy vérontás lesz. A tündék nem érdekeltek?
- Fogalmam sincs. Biztosak azok valamennyire, hiszen ideküldtek... De mi az eddig ismert Veronia keleti részén vagyunk, hogy a tengerhez jussunk át kéne haladnunk az emberek királyságain. Egy versenyben az új földekért önmagunkban esélyünk sincs.
- És ha Északkal tartanátok?
A tünde elmosolyodott. Valóban nem volt választásuk, ha részt akartak venni az ügyben, mint a mostani szövetségeseikkel tartani. Amelie királynő ugyanakkor kiszámíthatatlan lett. Legutóbb a Schattenschilden keresett átjárót a romokon át, most pedig hirtelen hajóra szállna? Nem lehetett tudni.
- Ha részt veszünk ebben az egészben, akkor ezt támogatnám én is. De csak a királynő hozhat döntést ezügyben.
- És előbb még haza kell jutnunk. Mit gondolsz, hová menekülnek a nekromanták?
- Talán a mocsárba...- gondolkozott el Loreena. - Ott sose találnánk meg őket, de ők tudják mi lehet a kísértet szigeteken túl is. Lehet van egy második bázisuk is. Ezekből bármi kitelik.
Valójában ötlete sem volt, csak spekulált, megint…
- Én is oda mennék a helyükben. Talán a vízen túl még többen vannak.
Loreena bólintott.
- Lehetséges... De ha így van, akkor minél messzebb akarok tőlük lenni. Teljesen kiírtani úgysem lehet ezt a természetellenes praktikát. Ahhoz túl sokan vágynak ilyen hatalomra.
Ekkor valaki, egy ismeretlen, új hang kért bebocsájtást a tünde nő sátrába. Elsőre Katherre pillantott, vár-e valakit, de végül a kíváncsisága győzött.
- Szabad!
Egy magas, fekete hajú férfi lépett be a sátorba, szürke hivatalnok öltözetbe. Egész lényéből sütött a kellemetlenség, a puritánság, és valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító aura. Loreenát határozottan emlékeztette valakire, de csak az után jött rá kire, hogy a férfi megszólalt.
- Üdvözletem, Lady Loreena Wildwind, Institoris püspök úr. Az én nevem Freyr, Esroniel von Himmelreich zsinatelnök tanácsosa vagyok.
Ő volt hát az emlegetett testvér, akinek Stroheim még a nevét sem akarta kimondani…
- Minek köszönhetjük a látogatását?
- Herr von Himmelreich.- köszöntötte ő is, miközben felállt, ahogy illendő, mert ennyit még ő is tudott, és igazából mutatni is akarta, hogy tisztában volt a rokoni viszonyokkal. Játszhattak nyílt kártyákkal a titokzatoskodás helyett.
- Egy kéréssel fordulnék önhöz, Institoris püspök úr.
- Hallgatom.
- Ha információim nem csalnak, maga részt vesz a holnapi ütközetben.
Loreena szeme zöld szöcskeként ugrándozott egyik férfiról a másikra. Nem értette mi ez az egész, és azt sem, hogy erre miért az ő sátrában kellett sort keríteniük.
- Ki az informátora? Őszentsége eltávot adott.
- A forrásaim... kiterjedtek. Valóban eltávot kapott, ezt tudtam. Az én informátorom viszont biztos volt benne, hogy maga részt fog venni az ütközetben.
- Hajlandó beavatni esetleg?
Még szórakoztatónak is találta volna a beszélgetést, ahogyan Kather és Freyr von Himmelreich egymásnak dobálják a labdákat… De inkább uralkodott magán, és nem adott hangot a tetszésének, sem pedig annak, hogy a püspöknek drukkolt eme érdekes párbajban.
- Lesz ott valaki, aki miatt szívesen elmenne, jól gondolom?
Kather arcáról leolvasható volt a bosszúság.
- Rosszul gondolja. De halljam, mit akar, mit tegyek?
- Igazából ha nem megy el, semmit. Az esetben vegye tárgytalannak a látogatásom. Ha viszont elmegy, akkor azt kérném az ön érdekében is hogy bármit lát vagy hall a zsinatelnökkel kapcsolatban ne kezdjen el kutakodni.
Már megint… Mit gondolnak, hogy a világon mindenkinek az az egy célja, hogy előkerítse a zsinatlenököt? Ha elvillant hát elvillant! Minden bizonnyal nehezen emésztik meg az emberei, hogy a vezetőjük itthagyta őket…
- Stroheim ugyan ezt mondta. - szólt közbe most először. Módfelett bűzlött neki ez az egész…
- Miért tennék ilyet? Lehet, hogy a romantikus lelkülete mást diktál, de nekem csak bajom volt a zsinatelnökkel, mióta világ a világ.
- Az öcsém valami érthetetlen okból mindig nagyon jól szórakozott magán. Kicsit megértem most már. - Loreenára nézett. - Annak pedig örülök, hogy az alkalmazottaim ilyen készek a szolgálatra.
A tünde félrebillentette a fejét. Minden embert furcsának talált, de Freyr von Himmelreich túltett mindannyiukon etéren.
- Ne feszítse túl a húrt, kedves Freyr tanácsos. Magát ugyanabból az agyagból gyúrták, mint azt a mihaszna gazember Esronielt. - horkantott fel a püspök. - Ajánlom, hogy éljen a lehetőséggel, ha távolmaradhat holnap.
A férfi elhúzta a száját.
- Bár tehetném, de a mihaszna öcsém nélkül nekem kell a frontot tartanom. Minden esetre örülök, ha megértette. Sok sikert a bátyjához. Magának meg a szeretőjéhez, Loreena.
A tündét mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon egy pillanatra, a tanácsos pedig már ott sem volt mire kicsúszott a száján is a döbbenet.
- Wait, what? - úgy ahogy jött, tündéül. Hirtelen felfortyant. Mégis mi a francot képzelt ez magáról? Ő a tünde királyság nagykövete itt, nem pedig egy tiszt kurvája! A népét képviseli ezen a hadjáraton, és eleget tett le az asztalra ahhoz, hogy az alapján ítéljék meg, és ne az legyen a mérce hogy kivel bújt ágyba! Ugyanakkor… Ez nem olyan információ volt, amit bárki nagyon hangoztatta, de nem is olyan, amit egy jobb kém ne tudott volna kideríteni. Freyr von Himmelreich kérkedett azzal, hogy tud róluk dolgokat, amikkel talán sakkban tudta őket tartani, esetleg… Álmában. A sértés viszont csak sértés maradt, és bár eddig is Észak felé húztak a tündék, mostmár egészen biztos volt benne, hogy ennek a férfinek semmilyen lépésében nem hajlandó közreműködni, akkor sem ha az helyes lenne esetleg… Sosem érezte magában azt a furcsa érzést, amit az emberek a büszkeség bűnének tartottak, mostanáig, ám most elemi erővel csapott fel benne. Levágta a kupáját a kis asztalkára.
- Mi a... Mi ez az ember? És amúgy kiről beszélt? - fordult kérdő tekintettel Katherhez. - Azt látom hogy demonstrálni akarja hogy mindenről tud.
- Ez von Himmelreich fivére. Kétség sem fér a rokonságukhoz.
- Ezt tudom én is. De nem értem mire kellett ez a kis erőfitogtatás.
Még mindig remegett a keze a haragtól.
- Bizonyára roppant elmésnek és humorosnak találta. - vont vállat, aztán megdörzsölte az arcát. - Alighaem valóban ott leszek a harcban.
Tehát ez a gusztustalan patkány elérte, amit akart…
- Kiről beszélt egyébként, aki miatt ott kéne lennie?
Hosszú hallgatás következett, de Lory nem siettette a másikat. Kather a székéhez sétált és az asztalra támaszkodott, mintha félne hangosan kimondani a borzalmas tényeket.
- A fivéremről.  Úgy tűnik, holnap találkozunk.
- Nekromanta? - kérdezte a lovagnő halkan és röviden.
- Az. Harkonen nagyúrnak nevezik.
A tünde bólintott, hogy érti. Nehéz helyzet volt. Ő nem bírta volna bántani a saját testvérét, bármilyne mélyre süllyedt volna… Legalábbis most így gondolta, de csak mert még nem volt ilyen helyzetben.
- És meg akarja ölni annyira, hogy részt vegyen miatta a csatában?
- Igen. - vágta rá a püspök gyorsan, de utána mégis elhallgatott, hogy ismét átgondolja amit mondott. Ez nem volt ilyen könnyű családon belül… A férfi hirtelen nagyon fáradtnak látszott. - Nem tudom.
- Maga inkvizitor Kather, nem katona. Ha nem akar részt venni a csatában, senki sem fogja hibáztatni érte. Ha meg valaki hibáztatni akarja találna más indokot is.
Mondjon Freyr von Himmelreich amit csak akar.
- Ha részt veszek, meghalok. Semmit nem értek a csatatérhez. De te mész. - találkozott a tekintete hirtelen a férfi sötét szempárjával. - Igaz?
- Az előbbi után? Lehet még meggondolom. - válaszolta ő is elsőre igencsak paprikásan. Semmi kedve nem volt ennek az embernek az oldalán harcolni, de szerencsére volt itt más is. Parancs, becsület… - Persze hogy megyek, hiszen én meg máshoz nem értek, és épp az egész fajtámat képviselem. Nem hagyhatom, hogy a tündékre azt mondják, hogy gyávák vagyunk harcolni.
- Ha a segítségem kell, szólj.
- Ha olyan helyzetbe kerülök, magára fogok gondolni először. - mosolygott rá Katherre. Jó volt egy barátot maga mellett tudni a csatában.

Kfer ütemes lépésekkel követte vissza a saját nyomvonalát, ahogy az apostolt követtem remélve, hogy ugyanazon az úton visszajutok a zsinatelnökhöz. Sajnos egészen megváltozott a helyzet, a férfi böhöm fekete vámpírlova és ősz üstöke helyett katonai egyenruhák változatos sokasága fogadott, amelyek közül egyet sem volt szerencsém felismerni. Egyikük lovon ült és megállás és szünet nélkül, fontoskodó arccal beszélt, így feltételeztem, hogy valami felettesük lehet. Lépésben átvágtam a katonák között, szürke heréltem tömege elég volt, hogy kérdés nélkül utat engedjenek míg beszélgetéstávolságba nem értem a tiszthez.
- Maga meg? - nézett rám, mint akinek a világ megváltása nyomja a lelkét és éppen mindenre van ideje, csak az olyan hitvány alakokkal törődni nincs, mint én vagyok.
- A zsinatelnök bérence vagyok. Ő hol van? - kérdeztem körülnézve, habár inkább kifejezésképpen mint tényleges kutatásból. Ha von HImmelreich itt lenne már észrevettem volna.
- Bár tudnánk, mi is őt keressük. Mikor látta utoljára? - rázta meg a fejét, mire megvontam a vállam.
- Egy órája, talán. Amikor a nekromanta sereg átvágott erre. - feleltem az igazságnak megfelelően. Nem fordult meg a fejemben, hogy gyanúsított lehetnék így nem láttam értelmét titkolózni.
- Fantasztikus. - temette a kezébe az arcát, mint a kisasszonyok ha azt akarták hogy tudd mekkora idiótának tartanak, majd megrázta a fejét. - Ne szóljon erről senkinek, mert baj.... Várjunk, maga Schwarzjäger vámpír, igaz?
- Az. - bólintottam. Az hogy vámpír voltam tagadhatatlanul a képemre volt írva, a számszeríjamból pedig a tudálékos embereknek a családom se volt kérdés.
- Tudom, hogy maga valamiféle zsold fejében van itt. Tudom, hogy nem lenne jogom rá, hogy parancsokat osztogassak, de még szükségünk lenne arra a félkegyelmű zsinatelnökre, szóval megtenné, hogy utánajár a hollétének? - Teljesen igaza volt. Már abban, hogy nem volt joga parancsot osztogatni és plusz fizetséget sem hiszem, hogy ajánlott volna, de Elsarea nem volt hajlandó elmenni, míg be nem fejezte, amiért idejött. Szóval addig el kellett foglalnom magam valamivel.
- Megtehetem. Feltéve, ha az eredménytől függetlenül megkapom a jussomat a hadjárat végén.
- A zsinatelnök még a hadjárat előtt megírta a fizetési kérvényeket, szóval bármi is legyen, megkapja.
Sejtelmem sem volt honnan tudhatta a zsinatelnök a hadjárat előtt hogy fel fog bérelni és el is fogom vállalni, így valószínűbbnek tűnt hogy a férfi csak nagy szavakkal dobálózik, viszont így már volt mire hivatkoznom.
- Rendben. Tudnak már valamit?
[color=olivedrab]- Egy elfogott nekromanta "erélyes kihallgatása" után megtudtuk, hogy szintén úgy egy órája egy tünde nő és a gárda kapitányának kíséretében ellovagolt valamerre. A következő jelentés arról számol be, hogy vízbefulladt. Ezt én nem hiszem el, ugyanis régebb óta ismerem már, mint bárki más, és nem tud megfulladni. Ha tippelnem kellene, a szigeteken lesz.
- Hol van a hely, ahol "vízbefulladt"? Talán találok nyomokat. - Mindig többet láttam meg mint mások, mert a legtöbb ember, de még a vámpírok jó része is túlságosan el volt foglalva azzal amit látni akar ahelyett hogy azt venné észre, amit tényleg lát.
- Kicsit északabbra innét. Mi magunk onnét jövünk, de kétlem, hogy találna nyomokat, ugyanis a gárda egy része már ott van, hajókon.
Vagyis ha volt is nyom már rég tönkretették. Felsóhajtottam, ahogy elfogadtam hogy a sros csak a nyílt víz felé taszigált.
- Akkor hát a szigetek. Hogy jutok át?
- Ha a sereggel megy, elkésik. Menjen északra, és mondja meg az egyik hajó ideiglenes kapitányának, hogy Freyr von Himmelreich utasítására át kell, hogy vigyen, és ez parancs.
Bólintottam, egyáltalán nem lepődve meg a családnéven.
- Az öccse vagy a fia? - A férfi haja fekete volt, és noha a zsinatelnök arca kevésbé volt barázdált fiatalabbnak sejtettem.
- Bátyja lennék. – nézett rám hosszan, mint aki a azt várja hogy a mondata hatására hátrébb lépjek tiszteletből. - Csak nem gondolja ténylegesen, hogy az a fafejű alak ki tudott volna ilyen komplex terveket találni? Esélytelen. Én voltam a tanácsadója. Most pedig, hogy eltűnt, célponttá válhatok, szóval remélem, sikeresen előkeríti. - fejtette ki hogy mennyire fontos és tiszteletre méltó alak, mikor rájött, hogy a hátralépés nem fog megtörténni.
- Érdekes hogy az öccse hamarabb őszült mint maga, Freyr von Himmelreich. Előkerítem.
- Köszönöm, és sok sikert, Reingard! - Ahogy Kfer prüszkölve északnak fordult alig hallottam az utolsó szavait, de ez elég volt hozzá, hogy megfeszüljenek a nyakizmaim és erősebben harapjam össze az állkapcsomat. Ugyanis nem emlékszem, hogy elmondtam volna a nevemet.

Északon két hajó fogadott és egy halom várakozó katona, feltételeztem, hogy a többi már kifuthatott a sereg egy részével és épp a váltásra vártak. Mivel az idősebb Himmelreich parancsa nem szűkítette le a választás lehetőségét a közelebbi hajóhoz közeledtem, leszálltam Kfer hátáról és a kantárt egy arra sürgölődő apródfiú kezébe adtam.
- Vidd a zsoldosok lovaihoz és ha bárki kérdezi mondd, hogy Freyr von Himmelreiché. – A siheder egy pillanatig vonakodva méregetett, de ahogy a kezébe nyomtam egy kétváltós érmét vállat vont és elvezette legyesszürke hátasomat. A hajó körül rakodó emberek nem igazán foglalkoztak velem, senki nem állított meg és kérdezett felesleges kérdéseket, aminek kifejezetten örültem. A hajó orrában egy óriás termetű, jó két és fél méteres férfi meredt a tengerre mozdulatlanul a protestáns templomosok kék köpenyével a vállán és rettenet nagy kardjával a korlátnak támasztva. Mivel ő volt az egyetlen, aki nem volt eltemetve egy mázsa pakolásra váró láda alatt, úgy sejtettem ő lehet a hajó kapitánya. Feltételeztem, hogy némi fajkeveredés történhetett a családjában valamelyik generációban, ugyanis ekkora embert még nem láttam az északi, magukat vikingek származékainak mondó szálfatermetű félbarbárok között sem.
- Kapitány? - szólítottam meg, mire az anélkül, hogy hátrafordult volna felemelte a kezét és maga felé intett.
- Gyere ide, fiam, de csendben. Nehogy megnyikorduljon egy gerenda is! - Ez egy vámpírnak könnyű feladat lett volna, ám apám nem érkezett megtanítani, hogyan is kell lebegni, Elsarea pedig (ígéretei ellenére) még nem vette a fáradtságot, hogy pótolja. Ennek ellenére az acélirha csizmarészének puhaságát kihasználva hellyel-közel sikeresen lépkedtem végig a deszkákon és megálltam a félóriás mellett.
- Nézd! - ragadta meg a vállamat és előre mutatott. A tenger sötét tömege fölött sűrű, fojtogató köd lebegett, mint egy hatalmas szellem, elrejtve az én szemem elől is a kísértet szigeteket, ám ezen kívül semmi érdekeset nem láttam.
- Mit kellene látnom?
A kapitány hatalmas tenyere ráfonódott a tarkómra és lefordította a fejem az orrárboc felé, aminek a végében apró, kék madár ült.
- Csúszka.
- Ritka errefelé? - kérdeztem, mivel ebben sejtettem a dolog jelentőségét. A férfi úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna sötét-e az éjszaka vagy hideg-e a tél és a jég.
- A part mellett? Igen. Tudja, hol élnek ezek? Közép-Veronián. Kitalálja, hogy ez mit jelent?
- Valaki idehozta. - mondtam vállvonva. Ez tűnt a legegyszerűbb és legésszerűbb magyarázatnak, ám láthatóan a kapitánynak nem tetszett a válasz, ezt pedig egy ütéssel jutalmazta, amitől előre bicsaklott a fejem.
- Hozta magát ide az északi szél! Idejöttek, mert nem érzik veszélyesnek a helyet. A nekromanták kivonják a befolyásukat innét. És ez tudja, mit jelent?
- Jelent valamit azon kívül, hogy elmennek? - kérdeztem a fájó nyakszirtemet dörzsölve, mire a férfi mancsai megfeszültek a vállam körül.
- Azt hogy nem tudom egyesével összeroppantani mindegyiknek személyesen a koponyáját! - mondta szinte ledobva eddigi jellemét, majd elengedett és felém fordult. - Nos, mit akar maga itt, fiam?
- Át akarok menni a szigetekre. - Egy pillanatra megálltam, ugyanis ez nem teljesen volt igaz. Akart a leprás rákfene átmenni arra a helyre, de nem volt választásom. - Ez nem pontos. Át kell mennem a szigetekre, mivel Freyr von Himmelreich szerint ott van az öccse.
- És ezért elküldte magát? Mert szerinte ott van az öccse? Maga meg át is menne? - megvonta a vállát ahogy rájött ugyanarra az igazságra, mint én: felesleges volt a motivációkat keresni az egyszerű katonáknak, mint mi, csak a parancsot kellett teljesíteni. Az meg elég sokat nyomó forrástól jött, így a kapitány csak szortyogva bólintott. - Jó, ha magának megfelel, átviszem. Mi a neve?
- Reingard. Magának?
- Sköll. Öt perc és indulunk, addig készüljön fel.
- Felkészültem. Tudok segíteni?
Nem értettem sem a hajókhoz sem a hajózáshoz, de reméltem, hogy van valami, amit csinálhatok. Nem szerettem tétlen utas lenni.
- Maga vadásznak tűnik, sejtem, hogy jól lát. Navigálni fog segíteni.
Bólintottam.
- Ennyit meg tudok tenni, azt hiszem.

A kilátás a tengerre az árbockosárból sem volt kevésbé ijesztő, mint a partról. Úgy éreztem magam, mint egy nagyon magas fán ragadt utolsó levél, amely csak a szél kegyelmére van bízva, hogy letépi-e. A különbség annyi volt, hogy a levéllel ellentétben engem, ha kirántottak a fészekből az ilyen magasságban vadul üvöltő tengeri szelek nem lebegés és tánc várt a levegőben, hanem kegyetlen ér rettegéssel teli zuhanás vagy a hajó deszkáinak keménysége, vagy a nyugodtan is hullámzó mélység hideg ölelése. Ráadásul odafent, mindenkitől elzárva furcsa játékokat űzött a vámpír agya az említett vámpírral, így történhetett, hogy a szélből furcsa suttogást véltem kihallani.
~ Zuhanj!
Fejemet felkapva körülnéztem, hogy honnan hallhattam a különös hangot, és még meg sem fordultam teljesen, ahogy szemem sarkába bekúszott a látvány, amely majdnem végett vetett az első (és így egyetlen) hajóutamnak. Ahogy szembefordultam a négy tucatnyi szellemmel önkénytelenül léptem hátra, nekiütközve a kosár peremének és pillanatok választottak el csupán attól, hogy teljesítsem a parancsot. Azonban ujjaim sikeresen beleakadtam az egyik vitorlát rögzítő kötélbe, amibe kapaszkodva visszanyertem az egyensúlyomat és kézbe vettem a számszeríjam.
- Nem áll tervemben. - a mozdulatra közeledni kezdtek, és bármilyen bátor férfi hírében is álltam úgy döntöttem nem most volt itt az ideje egy tenyérnyi helyen hétszer hét szellemmel hadakozni, akiket köztudottan nem hatottak meg az olyan egyszerű dolgok, mint az acélhegyű lövedékek. Fegyveremet fél kézzel tartva átdobtam magam a kosár peremén a kötélhágcsóra és ereszkedni kezdtem lefelé, remélve hogy nem szállta meg a teljes fedélzetet ezernyi halott tengerész bosszúszomjas szelleme. Meglepetésemre a lebegő rémek nem próbáltak megakadályozni így akadály nélkül ugrottam le a kissé imbolygó padlókra. Másnak talán gondolt okozhatott volna a hajótest ringatása, ám aki annyi időt töltött nyeregben a legrosszabb tájakon, mint én, az elboldogult a tengeren is. Sköll kapitány szokásosan a hajóorrban állt, ám a mellette álló (illetve sokkal inkább lebegő) beszélgetőpartnertől felálltak a tarkómon az apróbb hajszálak. Nem olyan szellem volt, mint a többi, ruhája nem az alvó leányok fehér pongyolája volt, hanem olyasmi, amit még sohasem láttam. Bőre határozottan kékes árnyalatú volt, mint a több napos vízbefúlt hulláké, hajában pedig apró agancs volt valami furcsa anyagból, amely először virágnak, aztán kőnek tűnt inkább.
- Magát nem navigálni küldtem? - nézett rám a félóriás, ám én nem tudtam levenni a szemem a szellemről.
- De igen. De olyan dolgot láttam, amit szerintem jelentenem kell.
- És mi az?
- Élőholtak, szellemek. Tucatjával és feltett szándékuk volt, hogy lezuhanjak. - néztem nagy sokára a férfi szemébe, aki összeráncolta a szemöldökét.
- És lezuhant?
- Lezuhanva kevés vámpír tud jelenteni. Többnyire egy sem. - feleltem cinikus éllel, de Sköll kapitány az a fajta volt, akit nem lehetett ilyen módon megvágni. Talán ezért volt, hogy nem dobatott a vízbe tiszteletlenségért.
- Vagyis azt akarja nekem mondani... hogy van, amelyik igen?
- Néhány vámpír tud lebegni, a zuhanás nem akadály nekik. legalább is ha időben észbe kapnak. - magyaráztam, majd lopva felpillantottam a még nagyon is jelen lévő fenyegetésre. - De ami fontosabb most az az, hogy mi legyen a szellemekkel?
- Áh, valóban, egész okos vagy! - ütögette meg a vállam elismerésképp. - Nos, mi legyen velük - fordult a szellemhez, aki csak megvonta a vállát.
- Semmi. Nem ártalmasak.
- Akkor miért akarták, hogy lezuhanjak? - fordultam a nő felé kétkedően, mivel a fenti bajtársai mindennek tűntek az ártalmatlant kivéve.
- Talán megszokás. Épp félnek, mert gyengül az esszenciájuk, és úgy gondolják, hogy falkában erősebbek. Fene se érti.
- Maga ki? Illetve sokkal inkább mi? - néztem végig rajta újfent, felvont szemöldökkel. Különös teremtmény volt, mintha nem is osztozott volna a „fajtársaival”, pedig felettébb élőholt volt.
- Szellem vagyok, önmagam árnyéka. A nekromanták a hajóhoz kötöttek, így most az egyetlen esélyük is, hogy átjutnak a ködön. A nevem Skuld.
Csak egy bólintással válaszoltam a szellemnek, mivel nem volt szándékomban életre keltett torzszüleményekkel csevegni mint Neulanderek a tea fölött, helyette inkább mély levegőt vettem és visszamásztam a kötélhágcsón az árbockosárba.
~ Zuhanj! A mélybe!
Egy hosszú sóhajjal nyugtáztam, hogy a szellemek hada továbbra sem tűnt el és feltett szándékuk volt addig untatni míg csak ráveszem magam az önkezű halálra.
- Persze, persze, mindjárt! - legyintettem, közben szememet erőltetve próbáltam kivenni valamit a hol sűrű, hol fátyolszerűen elvékonyodó ködben.
~ Nem félsz? ~ erőltette tovább egy másik a soktucatból, mire megvontam a vállam.
- A főnökasszony azt mondta ártalmatlanok vagytok. És vadásztam le már közületek jónéhányat.
~ Főnökasszony? ~ Ez megint egy másik volt, úgy tűnt egyiknek se futotta egy levegőnél többre az erejéből.
- Fräulein Skuld odalent. - biccentettem meg a fejem a hajó orra felé, mire az egyik szellem felháborodva horkant fel.
~ Már miért lenne a Huldra a főnökünk?
- Ő a hajó lelke most, mivel hála a mestereiteknek már nem Huldra. Szóval ameddig a hajón vagyok ő a főnök, nem?
~Mi nem vagyunk a hajó részei.
- Ha ez igaz, akkor miért nem támadtatok már meg? - néztem rájuk kihívóan, de egyik sem jelentkezett elsőnek a táncra.
~ Élesebb az eszed, mint gondoltuk, de akkor már rájöhettél volna. A szigeteken csak halál vár rád.
- Rám mindig a halál vár hogy megkérdezze tőlem kit ragadhat el. És én mindig megmondom neki. - támasztottam neki a számszeríjat a vállamnak, közben eltüntetve az arcomról minden érzelmet. A szellemeket nem hatotta meg a tapintható hidegségem, így csak sopánkodni kezdtek.
~ Félrebeszél.
~ Bolond.
~ Hagyjuk.
- Örültem a csevegésnek! - mosolyodtam el kissé, mint görbe repedés a sziklán.
~ Örülj amíg tudsz, Reingard Schwarzjäger...
Ahogy áttetszővé váltak és végre nem zavarták a látóterem azért horgot akasztottak a fejembe az utolsó szavaik. Először a Sötét Apostol, aztán Freyr von Himmelreich, most ezek az átok élőholtak… Egyre többen tudták a nevem anélkül, hogy elmondtam volna és ez nem tetszett. A túl nagy ismeretség veszélyes volt, úgy szerettem vadászni, hogy a prédám sosem érezte meg a jelenlétem. Azonban ezzel később voltam kénytelen foglalkozni, ugyanis a horizonton felsejlett a Kísértet-szigetek koránt sem megnyugtató látványa.
- Föld! A szigetek a láthatáron!

A harc utáni csendben tisztán kivehető a vámpír levegő utáni kapkodása.
Én még mindig a homlokom ráncolva nézek arrafelé, amerre a bátyám eltűnt, s a szám belsejét rágva töröm a fejem. Honnan is került elő hirtelen, és vajon merre járt, mit művelhetett eddig...? Ha kérdeznék, letagadnám, de megmagyarázhatatlanul nehéz a szívem.
Lópatkó zaja vonja magára a figyelmem: felnézve két felderítőt pillantok meg. Egy sötét tünde és egy keresztes.
- Dicsértessék! - köszön előre az utóbbi. - Maguk az előretolt csapatban voltak, igaz? Hol vannak a többiek?
- Dicsértessék! - viszonozza a vámpír udvariasan; alighanem meglepne vele, ha rendesen figyelnék.
Én azonban csak végigmérem a lovagot, egy kissé fagyosan - ő maga is érezheti, hogy a gesztus a pimasz, követelőző hangnemének szól.
- Előrementek.
- És von Himmelreich?
- Nem láttuk.
Érzem a Védelmező szúrós, kifürkészhetetlen pillantását magamon, aztán hallom a hangját is.
- Előrement ő is.
- Értem - biccent a jövevény, majd a tábor felé int a válla felett. - Sixtus nagyúr szeretné, ha jelentenének neki.
Egy pillanatra még megfordulok, mintha a bátyám a láthatáron ácsorogna, hogy integethessen - abszurd kép, és valószínűtlenül hosszúra sikeredő -, aztán halk szusszanással indulok a lovam keresésére. Rövidesen követem a Nebelturm példáját: felugrom a nyeregbe.
Elindulunk: némán küzdök a késztetéssel, hogy hátra-hátrapillantsak, hogy a lelkierőm vékonyulni érződik, sietve fordítom az érdeklődésem a két futár felé.
- Mi hír a seregből? - szegezem a keresztesnek, összetéveszthetetlenül csevegő hangnemben.
- Jól haladunk. Egyelőre csak annyit tudunk, amit Loreena kisasszony mondott. De akkor maguk talán ennyit sem.
- Nem - rázom a fejem tűnődve. - Egészen le vagyunk maradva.
- Nos, én nem mondhatok túl sokat a dolgokról, de majd Őszentsége felvilágosítja magukat.

A pápa sátra olyan új, hogy az odabent leterített szőnyegekről még a friss bolyhaikat sem járták le: belépve kellemes félhomály és enyhe parázsillat fogad. XIII. Sixtus éppen ugyanebben a pillanatban foglal helyet karmos lábú, sötét fából faragott székében a tábori asztala mögött.
Hilde von Nebelturm, Hellenburg Védelmezője fejet hajt előtte.
- Áldás, békesség!
Egy pillanatig mintha csak a fülem csengene: az nem lehet, hogy a leány ilyesmihez bárhonnét bátorságot merítsen. A képén azonban csak megerősítésre lelek.
Érzem a szemem mögött emelkedő nyomást.
- Hogy mondtad?
A pápa meg sem rezzen.
- Békesség, Hilde kisasszony - bólint vissza, mintha az efféle káromlás felett szokás volna könnyedén napirendre térni. Sőt; csatlakozni hozzá. - Nyugodjon meg, Institoris testvér, a formalitások mellékesek most.
Fújok egyet, meglehetősen tiszteletlenül - akár az iskolásfiú, aki már megszokta, hogy a tanár minden társánál jobban kedveli -, mégis van bennem annyi, hogy ne kötekedjek tovább; szusszanva állok ellen a késztetésnek, hogy karba fonjam a kezem, és inkább néma maradok. A mosolya sem ingerel jobban, mint a pimaszkodása: bosszankodom egy röpke szemvillanásig, Sixtus azonban hamar elfeledteti velem az egészet, ahogy átveszi a meggyűrt papírmunkát és átfutja röpkén.
- Úgy néz ki, elkéstünk. Túl nagy vizet zavart valaki, ami megriasztotta őket. Bárcsak tudnánk, hogy mire utal a térképen említett hely...
Eltöprengve torpan meg, majd fölpillant.
- Milyen volt a küldetésük?

Érzem a kíváncsi ragadozószempárt magamra fordulni, de a szemhéjam sem moccan.
- Rövid volt és kellemetlen. A nekromanták különös népek.
Hilde újra Őszentségéhez fordul.
- Semmi különösebben szokatlan nem történt, ellenben a Nekromanták aggasztó dolgokról beszéltek...
- Milyen dolgok ezek, Hilde kisasszony?
- Halála előtt a nekromanták hátvédje furcsa hírekről beszélt, miszerint a Zsinatelnök elhalálozott. Nem kezelném biztos információnak ezt, lehet csak a sereg megfélemlítése miatt szúrták utolsó szálkaként lábunkba, de mégis aggasztó dolog...
- Ez valóban elhangzott - biccentek a lehető legsemlegesebb arckifejezéssel. - Azt azonban mind tudjuk, mennyire megbízhatatlanok a holtmágusok.
A pápa mgfordul, majd az asztala alól ragyogó ezüsttel borított pajzsot húz elő. Nem kell magyarázatot fűznie hozzá, hogy mindketten egyből ráismerjünk.
- A halálban kételkedem. De az biztos, hogy eltűnt.
A fiatalasszony kurtán, katonásan bólint, ahogy én szoktam, ha nem tetszik valami, de nem akarok kötekedni.
- Ezt mégsem kéne tudnia a seregnek, félek, befolyásolná a déli katonák harckészségét, ki tudja, miféle csata vár még ránk a Nekromanták végelkeseredésének hála.
- Északon ki tudja?
- Nagyon kevesen. Csak akik közvetlen befolyásosak, vagy elég megbízhatóak. Illetve Loreena kisasszony, ugyanis ő hozta a híreket, meg a pajzsot.
Kívülről alighanem látható, ahogy felszalad a szemöldököm.
- Loreena személyesen? Ezek szerint jól van.
- Igen, jól. Maga már bőven túltett azon, amit kértem, szóval meglátogathatja, ha szeretné - biccent Sixtus. - Maga is mehet, ahová szeretne, Hilde kisasszony. A sziget ostroma holnap lesz, de nem kötelezem magukat, hogy vegyenek részt rajta.
A vámpír nem akadékoskodik.
- Köszönöm. Ha esetleg mégis szolgálatára lehetnék valahogy, mindenképpen eleget szándékszom tenni a feladataimnak.
Ellép, és bár szívesen tudomásul venném én is az elhangzottakat, a kötelességtudatom arra sarkall, hogy ne hagyjam ennyiben.
- Szán még feladatot nekem szentséged?
Őszentsége szokás szerint a lelkembe lát.
- Testvér, magától így is mindig sokat kérek, most pihenjen nyugodtan, majd az ostrom után többet segíthet.
Kénytelen vagyok engedni a mosolynak, amelyet az atyai megnyilvánulás a képemre csal; meghajlok röpkén előtte, s ha int, távozom is. Közvetlenül a vámpír mögött bukkanok fel a letiport füvön; félreállok az útból, hogy a jelentésekkel érkező futárok szabadon beléphessenek.
Biccentek neki, mert akármennyire is nincs ínyemre, mostmár beavatottá váltunk egymás felé.
- Nebelturm.
A gesztust úgy viszonozza, akárha a tükörképem volna.
- Boszorkánypöröly.
Ellép mellőlem, két yardra azonban valami megtorpantja mégis: tűnődő arccal fordul sarkon, mint aki megfeledkezett valamiről. Némán, felfelé szökő szemöldökkel figyelem, ahogy remekbe szabott, harapósan villogó tőrt húz elő, s a pengét ujjai közé csípve felém nyújtja azt.
- Tartsd meg - szól mindenféle magyarázat nélkül aztán -, remélem, nem találkozunk többet.
- Köszönöm.

Találomra vágtam neki a tábornak, mégis megdöbbentően könnyedén ráleltem Loreena szállására: egyetlen elflakta sátorként a táborban meglehetős könnyedén belebotolhatott az ember.
Nem tudok kopogni, így várok, hogy bejelentsenek; rövid, néma téblábolás után döntök inkább úgy, hogy inkább egyszerűen belépek a nagykövethez.
A tünde az ágyon üldögél: felpillantva apró zavartság lesz úrrá a vonásain, s a könyvet, amelyben eddig elmerült, sietve rejti a háta mögé.
- Kather! Visszaértek? Mi történt az elővéddel?
Felvonom a szemöldököm a nyomtatvány sietős elbújtatása láttán, végül azonban úgy döntök, felesleges lenne ilyesmit szóba hozni.
- Loreena - mosolygok rá - E pillanatban érkeztem. Az elővéd útja is megtisztult.
- Üljön le, kérem. Gyümölcsöt?
A tulajdon ebédjével kínál; széket húz az apró, rózsafa küllemű asztalhoz, hátrahagyva az ágyát.
- Köszönöm - foglalok helyet, egy intéssel elutasítva a kínálást.
- Akkor hamarosan vége van. Mondja... Találkoztak a zsinatelnökkel?
Aprót rezzenek, mintha rajtakapott volna valamin.
- Von Himmelreichal? Nem. A pajzsát Őszentsége sátrában viszont láttam.
Elkomorodva bólint.
- Én hoztam vissza. Már a pajzsát. Találkoztam vele a tengernél, a zsinati gárda kapitánya és én, majd utána harc közben eltűnt. Egy fehér villanás, zombik mozdulatlan teteme, de a zsinatelnök sehol, csak a pajzsa maradt. Fogalmam sincs miféle varázslat lehetett az, ahogyan azt sem tudom, hogy került oda hozzánk. Gondoltam, ez előbbire talán tud választ adni, de ezek szerint nem...
A fejemet csóválom kimérten, de a homlokom ráncokba szalad.
- Nem... nem emlékszem. Én és a Nebelturm csak pár nekromantával találkoztunk. A főeretneknek csak a halálhíre jutott el hozzám.
- Nem hinném, hogy halott lenne.
- Aligha - húzom el a szám, mintha különben nem volna nyilvánvaló a hír felett érzett csalódottságom. - De talán elkotródnak a szigetről mind. Akkor pedig...
- Akkor pedig?
Szokatlanul komoran nézem az arcát.
- Akkor szabad az út az ismeretlenbe.

Úgy von vállat, mint akinek ez vajmi keveset számít. Alighanem tünde jellegzetesség.
- Valóban. Bár engem a nagy fekete víztömeg inkább rémiszt, semmint vonz. Még egy utolsó ütközet, ha lesz egyáltalán, és hazamehetünk.
- Ha fiatalabb lennék, engem vonzana - mosolygok rá, aztán a térdem átvetem a másikon. Igazat mondok: húsz évvel ezelőtt hátra sem néztem volna soha többé. - Te nem vágysz a vízen túlra?
Loreena Wildwind sokkal kevésbé romantikus lélekben, mint én, és ez olyasmi, amit utólag alighanem kifejezetten szórakoztatónak fogok találni.
- A túlsó része még érdekelne is talán... Már, ha van ott egyáltalán valami. De magára a vízre nem vágyom. Ihatatlan, sötét, gonosz víz az még nekromanták nélkül is. Engem a természet a fák közé alkotott, nem hajóra.
Indokolatlanul keserűen hangzik a válasza, de nincs jogom elítélni érte. Amúgy sem tűnt kalandornak soha.
Igaz, kívülről bizonyára én sem.
- De biztos sok érdekesség van odakint.
Bólintok, nehogy úgy érezze, neheztelek az őszintesége miatt.
- Megértem. De azt hiszem, előbb-utóbb valahogy mégis oda fogok kerülni. Mindkét birodalom igyekezni fog, hogy elsőként hódítsa meg az új térképet.
- És akkor annyi a nagy egyetértésnek... - a tünde italt tölt, mindkettőnknek. Hosszan iszom; a hiedelmekkel ellentétben nem zavar, hogy rengeteg vízzel ütötték fel a bort. A tiszta fajtáktól csak szomjasabb lennék. - De legalább az őseink nyomdokaiban érezheti majd magát.
- Annyi bizony. Nagy vérontás lesz.
Az ajkam rágom egy kissé, aztán hátradőlök. Ezen kár előre aggódni.
- A tündék nem érdekeltek?
- Fogalmam sincs. Biztosak azok valamennyire, hiszen ideküldtek... De mi az eddig ismert Veronia keleti részén vagyunk; hogy a tengerhez jussunk, át kéne haladnunk az emberek királyságain. Egy versenyben az új földekért önmagunkban esélyünk sincs.
Igaza lehet, de engem mégis inkább a szövetség érdekel.
- És ha Északkal tartanátok?
Elmosolyodik, mintha számított volna erre.
- Ha részt veszünk ebben az egészben, akkor ezt támogatnám én is. De csak a királynő hozhat döntést ezügyben.
Bólintok, engedve a hátamat húzó feszültségnek. Egyenként lazítom el az izmaimat.
- És előbb még haza kell jutnunk. Mit gondolsz, hová menekülnek a nekromanták?
- Talán a mocsárba... Ott sose találnánk meg őket, de ők tudják, mi lehet a kísértet szigeteken túl is. Lehet, van egy második bázisuk is. Ezektől bármi kitelik.
- Én is oda mennék a helyükben. Talán a vízen túl még többen vannak.
- Lehetséges... De ha így van, akkor minél messzebb akarok tőlük lenni. Teljesen kiírtani úgysem lehet ezt a természetellenes praktikát. Ahhoz túl sokan vágynak ilyen hatalomra. Szabad! - emeli meg a hangját, alighanem olyasmire válaszul, ami az én figyelmem elkerülte.

Magas, fekete üstökű férfi toppan be; megjelenésében van valami különösen ismerős, szabályos vonásai mindenféle természetes vonzerőt nélkülöznek, akár Darion Kardenal királyi tanácsoséi. A hangja azonban másé.
- Üdvözletem, Lady Loreena Wildwind, Institoris püspök úr - szól, és ha a szemem lehunynám, most azt hinném, a pajzsáért jött. - Az én nevem Freyr, Esroniel von Himmelreich zsinatelnök tanácsosa vagyok.
Összevonom a szemöldököm. Meghalt! Nem lehetne, hogy ne emlegessük? Csak egy napig?
- Minek köszönhetjük a látogatását? - horkanok fel udvariatlanul, megelőzve a nagykövetet.
- Herr von Himmelreich - áll talpra a tünde, hogy fogadja a vendéget. Az inkább engem néz.
- Egy kéréssel fordulnék önhöz, Institoris püspök úr.
Mindjárt gondoltam.
- Hallgatom.
- Ha információim nem csalnak, maga részt vesz a holnapi ütközetben.
Felvonom a szemöldökömet.
- Ki az informátora? Őszentsége eltávot adott.
- A forrásaim... kiterjedtek. Valóban eltávot kapott, ezt tudtam. Az én informátorom viszont biztos volt benne, hogy maga részt fog venni az ütközetben.
Azt hittem, Esroniel kedélyeskedésénél semmi sem bosszantóbb, a fivére fontoskodása azonban meggyőz afelől, hogy sohasem késő átgondolni semmilyen véleményt. Ha farkasok volnánk, a jövevény figyelmeztető morgásban részesülne.
- Hajlandó beavatni esetleg?
- Lesz ott valaki, aki miatt szívesen elmenne, jól gondolom?
Tudálékos hangneme arra sarkall, hogy mielőbb megszabaduljak tőle.
- Rosszul gondolja - vágom rá bosszúsan. - De halljam, mit akar, mit tegyek?
- Igazából ha nem megy el, semmit. Az esetben vegye tárgytalannak a látogatásom. Ha viszont elmegy, akkor azt kérném, az ön érdekében is, hogy bármit lát vagy hall a zsinatelnökkel kapcsolatban, ne kezdjen el kutakodni.
- Stroheim ugyanezt mondta - veti közbe Loreena, mintha a számára kezdene összeállni a kép.
Elképzelésem sincs, kire gondolhat.
- Miért tennék ilyet? Lehet, hogy a romantikus lelkülete mást diktál, de nekem csak bajom volt a zsinatelnökkel, mióta világ a világ.
- Az öcsém valami érthetetlen okból mindig nagyon jól szórakozott magán. Kicsit megértem most már.
Mielőtt tiltakozni kezdhetnék vagy felháborodhatnék, a tündére pillant.
- Annak pedig örülök, hogy az alkalmazottaim ilyen készek a szolgálatra.
Ez az ember olyan visszataszító, mintha Kardenal főírnok és a zsinatelnök rosszindulatú keveréke volna.
- Ne feszítse túl a húrt, kedves Freyr tanácsos. Magát ugyanabból az agyagból gyúrták, mint azt a mihaszna gazember Esronielt - horkanok fel, aztán csak végigmérem vasvillatekintettel. - Ajánlom, hogy éljen a lehetőséggel, ha távol maradhat holnap.
A férfi válaszul elhúzza a száját.
- Bár tehetném, de a mihaszna öcsém nélkül nekem kell a frontot tartanom. Minden esetre örülök, ha megértette. Sok sikert a bátyjához. Magának meg a szeretőjéhez, Loreena.
Olyan sietősen távozik, hogy a vadász megdöbbent kiáltása már csak kint érheti utol.
- Wait, what? - ugrik talpra az elf, és ha nem látnám, úgy képzelném, mint akit egy vödör hideg vízzel löttyintettek nyakon az ágyában. - Mi a... Mi ez az ember? És amúgy kiről beszélt? Azt látom, hogy demonstrálni akarja, hogy mindenről tud.
Igyekszem magam visszafogni, de döbbent pillantást vetek a nagykövetre.
- Ez von Himmelreich fivére - fújok idegesen. - Kétség sem fér a rokonságukhoz.
- Ezt tudom én is. De nem értem, mire kellett ez a kis erőfitogtatás.
- Bizonyára roppant elmésnek és humorosnak találta - vonok vállat, aztán megdörzsölöm az arcomat. - Alighanem valóban ott leszek a harcban.
- Kiről beszélt egyébként, aki miatt ott kéne lennie?
Sóhajtok, a halántékomat masszírozva. Nem akartam újra belemerülni ebbe. Aztán, hosszú csend után, Loreena széke mellé sétálok, az asztalra támaszkodva, hogy minél inkább lehalkíthassam a hangom.
- A fivéremről. Úgy tűnik, holnap találkozunk.
A nő hangja is suttogás.
- Nekromanta?
Nem nézek fel.
- Az. Harkonen nagyúrnak nevezik.
- És meg akarja ölni annyira, hogy részt vegyen miatta a csatában?
Hát ez az.
- Igen - vágom rá az asztal lapját fürkészve, aztán lehunyom a szemem egy kis időre. Amikor kinyitom, a feszültség valahogy elillan belőlem; hirtelen végtelenül fáradtnak érzem magam. Húsz éve nem kellett volna gondolkodnom. - Nem tudom.
- Maga inkvizitor Kather, nem katona - szól Loreena szelíden. - Ha nem akar részt venni a csatában, senki sem fogja hibáztatni érte. Ha meg valaki hibáztatni akarja, találna más indokot is.
- Ha részt veszek, meghalok. Semmit nem értek a csatatérhez. De te mész - villan rá a tekintetem újból. Lovagiasabbnak érzem magam annál, hogy felhozzam a reá irányított megjegyzést. - Igaz?
- Az előbbi után? Lehet, még meggondolom - csattan fel, aztán rövidesen sóhajt inkább maga is. - Persze, hogy megyek, hiszen én meg máshoz nem értek, és épp az egész fajtámat képviselem. Nem hagyhatom, hogy a tündékre azt mondják, hogy gyávák vagyunk harcolni.
Ezen nincs mit megbeszélni.
- Ha a segítségem kell, szólj.
- Ha olyan helyzetbe kerülök, magára fogok gondolni először.