Nagyküldetés: Szabadság

- Lát valamit, Lady Wildwind?
A reggeli üdvözlésünk óta most szólalok meg először: nyár van ugyan, mégis végig a nyakam köré tekert sál mögé rejtettem eddig az államat. Minél kevesebb sós párát nyelek, annál kevésbé akarok majd szomjan veszni. A hajam máris hátrasimuló, kusza tincsekbe tapadt össze a tengeri levegő nehéz nedvességétől és azt sem kétlem, hogy nemsokára ki fog ütközni a só fehérje rajta.
Puha gyolcsinget, hasítottbőr mellényt és rövid zekét viselek, mint mindig, a lábamra simuló nadrágomat szokás szerint térdig felszíjaztam a lovaglócsizmám alatt. Cseppet sem fáznék nélküle, de csak egy bolond indulna el ingujjban. Rőtarany szőrű futárlovam lángnyelvként izzik a reggeli félhomályban, pihent izmainak kiegyensúlyozott rezdüléseit sajátjaimként érzem a lábamban.
A lovagnő is legalább olyan csöndes volt, mint én, most azonban ő is felfigyel.
- Egyetlen csuklyás alak, fekete lovon. Lehetséges, hogy Esroniel von Himmelreich az?
Nem pillantok a tündére, mert anélkül is tudom, hogy a zsinatelnököt látjuk a hajnal szürkítette ég alatt: akármennyire is idegennek hat a férfi alakja szokatlan öltözékében, a lovát ezer közül is megismerném.
Ez Rémálom. Felerészben ló, felerészben ördög.
Rosszalló hangon horkanok fel, s ha a csuklyája nem árnyékolná a látását kétfelől, észrevehetné, hogy az orrnyergemet ráncolom.
- Akárki is, pocsék helyet választott.
- Nézzük meg!

- Institoris, Lady Loreena! Önök voltak a legpontosabbak!
- Zsinatelnök.
Esroniel von Himmelreich hangja változatlan, még úgy is, hogy az arca előtt viselt maszk eltorzítja valamelyest: a csuklyája alól elővilágló rémséges vonások láttán azonnal belém nyilall, amit a pápától hallottam. Ordo Maellus. Ráismerek  az ígéretes ifjú keresztesre, akivel egykoron egy zászló alatt küzdöttünk. Legszívesebben tűzbe nyomnám a fejét, hogy az áttüzesedő acél borzalmas grimasza örök nyomot hagyjon a zsinatelnök szemrevaló ábrázatán.
Ha elloptad, viseld is, míg a világ világ.
Hangosan azonban csak ennyit mondok:
- Kire várunk még?
- Két vámpírra és egy nekromantára.
- Tessék?
A hangom szokatlan élességétől megriad a lovam: fülét hátracsapva, nyerítve hátrál a bántó zaj elől, s nekem fel kell állnom a kengyelben, hogy megtorpanásra kényszerítsem. Idegesen forgó szemmel rágja a zabláját, száraz izomzata önkéntelen vibrálását érzem a lábam megfeszülő inaiban.
- Megmondtam, hogy ne merje a bolondját járatni velem, zsinatelnök!
A tünde józanságtól csöndes hangja válaszol von Himmelreiché helyett.
- Szerintem nem viccel.
- Elnézést a késlekedésért - csendül fel tőlünk balra egy női hang hűvösen, gunyoros hajlításokkal benne. - Úgy látom, még nem érkezett meg mindenki.
- Alicia kisasszony, kiváló! - zendül fel a főeretnek fémes visszhangú orgánuma. - Már csak a testőrömre és a fejvadászunkra várunk.
Azonnal ráismerek a csontsovány, hegyes arcú sötételfre, még ha a színei nem is ugyanolyanok, mint amikor legutóbb láttam. Az Apostol nyáját nem lehet elfeledni.
Ezúttal egyedül van.
- Hol hagytad Einmeriát, úrnő?
A megjegyzés vitriolos is lehetne, de a hangom veszedelmesen megsüllyed belé: ráismerek ezekre az élettelenül gőgös vonásokra a Holtmezőről, Károly király halála napjáról. A fiatal nő olyan, akár egy életre kelt halotti maszk egy pogány múmián.
- Visszavitted a Sötét Apostolnak?
Rideg vonásait felém fordítja, olyan mereven, ahogy szélkakas fordul a háztetőn.
- Einmeriát? Ő bizony visszament az igazi gazdájához - feleli hűvösen, megtartva a kezdeti gunyorosságát. - Egyébként az Apostol üdvözli. Sajnálja, hogy a gratulációját csak én tudom átadni, és nem személyesen teheti meg a másik ghoul levadászásáért.
Összehúzott szemmel hallgatom, de a zsinatelnök alighanem kimulatta magát, mert a nő szavába vág csitítón.
- Na, testvérek... Felebaráti szeretetben szenvedjük el egymást rövid közös munkánk idejére!
Vasvillatekintetet vetek Esroniel maszkjára, s megfordul a fejemben, hogy egész egyszerűen hátat fordítsak a kompániának; engedek a gyeplőn, amelyet úgy felejtettem egy szívdobbanásnyi ideig, és összeharapom az állkapcsom. A türelmem végén járok - erről árulkodik a csend is.
Lady Loreena kezét érzem a vállamon.
- Én már dolgoztam vele, Kather - csitít. - Hátba döfhetett volna bármikor, de nem tette. Ezek után viszont kíváncsi vagyok a két vámpírunkra.
Én a legkevésbé sem. A hullarabló ellenben fejet hajt, egyfajta stílustalan eleganciával, mintha a reakciót külső utasítások alapján, egy tekercsből sajátította volna el.
- Ha ezt megelőlegezett bizalomnak vehetem, köszönöm.
Fagyosan hallgatok, de a lovamat nem tudom becsapni: szokatlan feszültségem átragad rá, s bár csendben megáll egyhelyben, remegő bőre elárulja riadalmát. Sötét, engesztelhetetlen pillantást vetek a nekromantára.

Mozgás vonja magára a figyelmünket: egy emberként fordulunk az érkező almásderes felé, kissé rövid hátú, de izmos állat, széles, bordázott patákkal, amelyet alighanem a mocsárban való járáshoz kapott az Úrtól. Bátor, biztos léptű jószág - cseppet sem lep meg, hogy vérbeli vadász tartja a gyeplőjét.
Láttam már a Schwarzjägert is korábban. Vastag, masszív izmokból és egy ólomsúlyú csontvázból épül fel a férfi, csontfehér agyaraira is emlékszem elég jól Draugr csarnokából: számszeríja és szenvtelen beszédhangja mit sem változott, ahogy a csuklyája alól előbukkanó durva, kellemetlen vonásai is a régiek.
- Zsinatelnök. Itt vagyok, ahogy ígértem.
- Üdvözlöm, Reingard. Remélhetőleg ma még semmi sem lesz terítéken. Ha megérkezik a testőröm, röviden elmondom, hogy kinek mi a dolga, és indulhatunk is.
A vámpír végigtekint rajtunk.
- Loreena, örülök, hogy ismét találkozunk. Neked már kevésbé, inkvizítor. És neked a legkevésbé, Alicia. Nem reméltem, hogy még egyszer találkozunk.
Az elf bajtáriasan fog kezet a vámpírral, barátságosan köszöntve őt.
- Örülök hogy látlak, Rein. Liz?
- A sorsnak jó a humora. Mi van ma terítéken? Elsarea a gyógyítóknál segít.
Gőgösen táguló orrcimpákkal állom a férfi rám forduló tekintetét Loreena válla felett, majd kelletlenül biccentek.
- Ha elered az eső, még a mai is lehet életem legrosszabb napja - morgom. - ...és elég öreg vagyok, hogy ez igen pocséknak számítson.
Az Alicia nevű nő rideg arckifejezését mintha láthatatlan ujjak gyűrnék egy emberi gesztus lelkes, de annál kevésbé meggyőző mására.
- Elég sok nekromanta lesz, nyilván nem túl megnyugtató, hogy még itt is van egy. Remélhetőleg ezúttal a két balszerencse kiüti egymást.
- Reméljük, igazad lesz. Nem akarlak ezúttal lelőni, ha a múltkor elkerültük ezt a kimenetelt.

Nincs rá idő, hogy tovább csevegjenek, mert súlyos paták tekintélyes, lassú dobbanásai hallatszanak, igen közelről: ha tudnám, hogy az érkező köszöntésre vár, csúfosabbra fognám, mert az én haragos pillantásom az első, amellyel a fiatal szempár összefogódzik, talán merő véletlenségből. Sötét hajú, taknyos kölyökképű leány, talán a legfurcsább fegyvert markolva, amelyet valaha láttam. Otromba, nyersvasból való hulladéknak tűnik csupán, mégis tökéletesen illik a kezébe. Sápadt képén szégyellősséggel keveredő konok elszántság, pillantása hirtelen hetyke éllel villan az enyémbe.
Ráismerek a páncéljáról a fajtájára, s bár a tekintetem hiába kutakodik a köpenye csatja meg a  torokvédője körött mohón, az amalgám lánc láthatatlan marad előttem. Pedig ott kell lennie. Tudom. Érzem.
Ha nem itt és most volna, ízekre tépnélek.
Azért csöndesen méregetem csak, minden üdvözlés nélkül.
Lady Wildwind nem ilyen visszafogott: felcsendülő hangjából kihallom az őszinte döbbenetet.
- Nem tudom, mi alapján válogatott, Esroniel von Himmelreich, de ha nem magának, akkor az istenének van furcsa humora.
- Üdvözletem, Zsinatelnök úr... - kezdi a jövevény kissé tétován, remek harci ménje nyergében kissé megmoccanván. - Mit keres itt ennyi ember?
- Mindannyiukra szükség van a küldetésünkhöz - feleli von Himmelreich nyugodtan, előléptetve rossz természetű, engedetlen csődörén. - Rendben, tehát mindannyian eljöttetek. Pár részletet szeretnék mondani, majd utána tehettek fel kérdéseket. Mint az látjátok, nem a megszokott ruhámban vagyok. A pajzsom is a hátamon van, elfedve. Hogy mi ennek az oka? Az áldott ezüstöt több tíz kilóméterről is megérezheti egy erős nekromanta.
A szemembe néz, én pedig érzem kihűlni a kezem. Csak nem azt akarja, hogy hátramardjak vele?
- Ez azt is jelenti, hogy én csak a legvégső esetben harcolhatok, ezért hívtam el Hilde kisasszonyt. Institoris püspök úr és Alicia kisasszony az információszerzésben fog tevékenykedni, a kisasszony rejtett utakon, míg az inkvizítor úr erővel, ha szükségünk van rá. Sajnos én borzalmas vagyok a kínzásokban - nevet fel hazugul, mintha zavarban lenne. - Aki pedig összeköt minket a sereggel, az Lady Loreena lesz. Kiváló lenne, ha tudnánk kommunikálni más módon a sereggel, így viszont nincs más lehetőségünk. Aki félti a lovát, most cserélje le, mert jó eséllyel kölcsön kell majd adnia a lovag kisasszonynak egy ponton vagy egy másikon. Reingard úr pedig azért van itt, hogy eltüntesse az ellenség vezetésében fontos személyeket. Ma egy innét megközelítőleg nyolcvan kilométerre lévő kis falu a célpontunk, ahol megszállunk és kutakodunk kicsit. Most jöhetnek a kérdések.

Nyolcvan kilométer? Őszintén elhűlök az információ hallatán, s bár a Hellenburgi Királyi Szövetség másfél évtizeddel ezelőtt akaratosan lecserélte a legtöbb mértékegységet a sajátjára, mégis ott motoszkál a fejemben a tény, hogy mérföldben számlálva sem sokkal kevésbé tiszteletreméltó a távolság. Összehúzott szemmel sandítok a nekromantára - képes leszek-e együttműködni vele anélkül, hogy kitekerném a nyakát? S ha az ezüstöt valóban megszimatolja az ellenség, akkor máris bajban vagyok. Pedig még a hídra sem léptünk rá.
Felvonom a szemöldököm.
- Miből gondolja, hogy az emberei képesek lesznek együttműködni, zsinatelnök? A hajlandóságomat ne vitassuk.
- Én már minddel dolgoztam együtt, ha itt vagyok, menni fog - jelenti ki Loreena keményen.- Nagyobb baj, hogy mi van amikor ne vagyok itt. Legalább kétszer annyit kell lovagolnom, mint maguknak, bevárnak-e, ameddig visszaérek? És ha nem tudnak, mert valami balul üt ki, hogy találjuk meg egymást ismét?
- Képesek vagyunk együttműködni, míg van előttünk valami, amit jobban utálunk egymásnál - szúrja közbe komoran Reingard. - A Sötét Apostol megteszi, ha jól gondolom.
Apró szünetet tart, aztán Loreena felé fordul.
- Meg fogunk várni. Tudni akarom, mi van a hátamban, ahhoz pedig kellenek a hírek. Főleg, hogy mi van... - megrázza a fejét - Nem fontos. Meg fogunk várni.
- Az együttműködés kérdése bennem is felmerült, mint ahogy az árulásé is - jegyzi meg Alicia a tőle megszokott, hideglelős egykedvűségével. - Bizonyára hagyni fogja, hogy elvegyüljek majd a nekromanták közt egymagam, ha már a fajtájukhoz tartozom. Remélem, kedves zsinatelnök úr, a magabiztos és optimista hozzáállása a többiekre is hatással lesz. Mindenesetre... fel tudom ajánlani a baglyomat szolgálatra.
Jókora ragadozó madár ereszkedik alá, görbe karmaival megkapaszkodva a nekromanta sovány alkarjában. Lelki szemeim előtt felrémlik, ahogy kemény csőrével vág egyet, kicibálva a csontok közt húzódó kövér verőeret, az állat azonban nyugton marad. Tág, kútmély szemei aljas éhséggel világlanak.
- Ha valami baj történne, üzenethordásra bizonyára jó lesz. Okos madár, föntről többet lát úgyis, viszont ahhoz kelleni fog valami, amire írhatunk és amit neki adhatunk. Lemaradás esetén talán még eltalálni is segíthet hozzánk.
Von Himmelreich testőre legalább olyan szkeptikus, mint én vagyok: vasvillatekintete emberhúsra fent tépőfogainál is hegyesebbek egy pillanatig, amíg végigmér engem. Aztán a férfi felé fordul.
- Hajlandó vagyok félretenni az ellentéteim az együttműködés kedvéért, nem olyan alkalomnak tűnik ez, ahol sok nyerhető az ujjal mutogatásból, ám azt nem értem, hogy mégis mit keres itt Dél egyik legnagyobb ellensége - jegyzi meg, és alighanem vicsorogna, ha az ösztöneire hallgatna. - Számtalan déli élete szárad a Boszorkánypöröly lelkén, senki más nem akadna, aki képes lenne a feladatra? Nem kívánom megkérdőjelezni a zsinatelnök úr emberismeretét véletlenül sem, de aligha bíznék meg egy olyan emberben, akinek a választott foglalkozása a mások hátba szúrása.
Szilaj, vérszomjas pillantást vetek az ifjú vámpírra: az úgy ül a csataménje nyergében, mintha egyenesen oda született volna, ám a magabiztos álláspontja nem téveszt meg. Bennem nincs tétovázás, Hilde. Akármit mond von Himmelreich, az ösztöneidet nem tudja elhallgattatni... az ösztöneid pedig, mint minden ragadozó állaté, egészen pontosak.
- A zsinatelnök úr tudja, mit akar Őszentségétől, és mindig megtalálja a módját, hogy merjen magának a tej föléből - szólok fölényesen, árnyalatnyi rosszindulattal, amely úgy izzik a megjegyzés alatt, mint a szélben fürdő zsarátnok. - A páncélja északi. Az Istene északi. És most itt vagyok én.

- Hilde nővér, ez egész egyszerű - szól Esroniel méltóságteljesen. - Maga még talán épp kezdte a szolgálatát, amikor először - vagyis inkább ismét - összehozott a sors a püspök úrral. Lady Loreena és Reingard úr is ott voltak. Felbecsülhetetlen szövetségesnek bizonyult. Ha valakik nem adják könnyen a titkaikat, hát azok a Nekromanták. Institoris atya minden bizonnyal kiszedi belőlük azt, amit tudnunk kell. Reingard úr jól mondta, ha vannak közös ellenségeink, minden gond nélkül képesek vagyunk együttműködni.
Felém fordul a szempár, amelyet túlságosan is jól ismerek.
- A Gárda felderítői azt is megtudták, hogy az ellenség soraiban szolgál egy Kather családnevű nekromanta is. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól tisztában van azzal a püspök úr, hogy mennyire is fontos az együttműködés...
A férfi hangja elmosódik, ahogy a fülemben feldörömböl a vér: a bátyám említésére a mosolyom megmarad, de olyanná válik, mintha csak ráfagyott volna a képemre. Átkozott zsinatelnök. Átkozott Willem.
Átkozott vámpírok.
Elkomolyodva biccentek, ahogy az elnök a végére ér.
- Ne féljen. Kiszedem belőlük azt is, amit nem tudnak.
- Értettem, ezesetben nincs szándékomban tovább akadékoskodni, s kérdésem sincs - mondja katonásan a testőr, nyugalmat erőltetve magára. - Korábban felajánlotta, uram, hogy folyamodhatok lócseréhez, ha úgy kívánom. Szeretnék így tenni, ugyanis nem vagyok meggyőződve, hogy egy hasonló helyzetben jó szolgálatot tehetne nekem lovam, inkább egy futárlót szeretnék kérni, minden bizonnyal Lady Loreena is több hasznát lelné annak. Ha nincs ellenére, távozom, s így is teszek.
- Rendben, Hilde nővér. Induljon is vissza, és mondja, hogy én küldtem, tudni fogják. A lovát a sereg fogja hozni tovább, ha a későbbiekben igényt tart rá majd Lady Loreena visszahozza magának.
- Nem értem, ehhez miért szükséges az én jelenlétem, de a Sötét Apostol elfogásának az egyik elsőnek kéne lennie a fontossági sorrendben - érvel a tünde lovag, alighanem olyasmire válaszul, ami az imént hangozhatott el. - Ha ehhez az kell, hogy maradjak hát maradok, a lovak nem lesznek lassabbak akkor sem, ha más üli meg őket, és még nem késő új futárt keresni.
- Elfogni az Apostolt? - vonja fel a szemöldökét Reingard. - Nem értek az elfogáshoz. Csak az öléshez, de nem hiszem, hogy az is sikerülne. Valami terve van, zsinatelnök?
- Volt tervem, de ez így tárgytalan. Maga és a kisasszony kellettek volna hozzá.
Világospej futárlovon tér vissza a kölyökvámpír, s én felvonom a szemöldököm kissé: bírja-e vajon az állat a súlyát ilyen hosszan? Ha Loreenának lennék, ezt vinném el elsőre.
Nem szólok azért semmit, amikor Esroniel megsarkantyúzza Rémálmot: csak irányba fordítom a lovamat, az állam pedig a sálam mögé rejtem.
Indulás.

Gyorsan haladunk: egy kis időre meg is feledkezem az engem körülvevő ellenségről, magába szippant a megszokott, feszes izommunka, a lovammal való érzékeny egybeolvadás. A lábamban érzem a patkói alatt tovaúszó talajt, a száron a feje, az érzékei finom rezdülését és ő az enyémeket: hagyom, hogy félalacsonyra szegje a fejét néhol, amíg a mögöttünk haladók felzárkóznak egy kissé.
Von Himmelreich megálljt int anélkül, hogy a tájban változást látnék.
- Reingard, maga is látja, amit én? Olyan egy kilométerre, a mezőn.
A vadász szenvtelenül biccent.
- Látom. A halálunkat látom, ha abba az irányba haladunk. Mi a terv? Megkerüljük őket, vagy visszahátrálunk a sereghez?
- Értesítenünk kéne a sereget, de félő, hogy Lady Loreena lemarad. Mi legyen, kisasszony?
- Még nem vagyunk túl messze - dönt a lovag. - Ha megvárnak a faluban még vissza tudok fordulni, és lovat váltok a táborban, hacsak Alicia madara nem jár meg ekkora távolságot könnyebben nálam.
- Az attól függ, milyen gyorsan vágtat a lova - grimaszol megint a hullamágus. - A terület sík, nem hinném, hogy így sokkal gyorsabb lenne repülve, mint lóháton. Ha úgy ítéli, valamint van valakinél valami, amire írhatunk, Voilét is visszaküldhetem.
- Ha lovon megy, a leggyorsabb ló kell - csattan a főeretnek. - Az enyém.
Nem sok választ el attól, hogy felnevessek, a Szélleljáró azonban nem gyanakszik.
- És az megteszi a távot oda-vissza és utoléri magukat váltás nélkül?
- Jó eséllyel, ha nem állítják be magát is harcolni. Vágtában kiváló. Schwarzritter ló végül is...
Vajon mennyire rátermett lovas a tünde? Ránézek: éppen határozottan bólint.
- Jól van. A faluban találkozunk, erre lenne tovább egyenesen... igaz?
- Erre tovább, az erdő végén. Weißwaldnak hívják.
Nézem, ahogy leugrik a saját hátasáról, óvatosan közelítve a fekete ménhez. Esroniel ruganyosan ugrik le a nyergéből, amire a sátán felkapja a fejét: jól ismerem ezt a feszült türelmet gömbölyű orrú pofáján, ahogy ékfülét hátracsapva a zablájába harap.
- Vigyázzon vele, engem megpróbált megölni annak idején - jegyzi meg a gazdája kedélyesen, a lady lovának nyergébe lendülve. - Ha nem verem meg akkor, nem is fogadna el most se... A neve Rémálom, vagy Nightmare, ahogy a sötét tündék hívták valami elf-specifikus legenda alapján.
Magamban megcsóválom a fejem. Nem ültem még Schwarzritter lovon, de fel merném tenni rá akármelyik kezem, hogy képes volnék járni rajta anélkül, hogy megverném előtte. A szám belsejét rágva figyelem a vörös elfet a sötét lóval, aztán felvonom a szemöldököm. Tisztán emlékszem, hogy Rémálom szökött már el korábban: sikerült fülön csípnem, amire ő megpróbálta eltörni a gerincem, én pedig a térdét. Egyikünk sem járt sikerrel, ez azonban a legkevésbé sem győz meg róla, hogy érdemes éppen rajta nekivágnia Lorynak.
- Biztos benne, hogy ez jó ötlet, zsinatelnök?
A férfi bólogat.
- Maguk is visszahozták már egyszer...
'Az én voltam', akarom rávágni gőgösen, de már látom, hogy értelem nélkül való lenne. A lábam a kengyelből kiakasztva várok, elhessegetve a körülöttem ólálkodó aggodalmat. Lory rám pillant, és szívesen mondanék neki valamit, ami segíthet, de inkább visszanyelem. Katona. Semmi értelme nem volna patronálni.
Figyelem, ahogy becézőn szól hozzá valamit a maga nyelvén, a csődör azonban csak csap egyet a fülével. Bőre idegesen remeg a vállán és a nyakán.
- Ne próbálj szót érteni vele, Loreena - tanácsolja Reingard. - Vámpír ló, nem hajol meg kedvességre, csak az erősebb parancsára.
Úgy tűnik, Lady Wildwind a türelme végére ért.
- Jól van. Ha nem jövök vissza, tudják, hogy a ló ölt meg.
Szilajon ugrik nyeregbe, amire Rémálom veszedelmesen táncikálni kezd: a tünde tartja magát keményen, és nekem van időm felmérni a tartását. Nem rossz.
- Kívánjanak szerencsét! - kiáltja, sarkát belevágva a ménbe: az engedetlenül indul meg, üteme azonban párszáz yard után egyenletesre simul, ahogy feles erejét a vágtának szentelheti. Jó döntés.
- Jó eséllyel azért sikerült, mert néztem - jegyzi meg a zsinatelnök nagyképűen, ahogy eltűnnek szem elől. - Remélem, akkor sem veti le, amikor nem látom...
Engedem, hogy a kijelentés elússzon, a férfi pedig a Hilde nevű vámpírhoz fordul.
- Kisasszony, tud ködöt kelteni?
- Természetesen, nem jelenthet gondot, bár nem vagyok meggyőzve azzal kapcsolatosan, hogy végig képes leszek fenntartani, így vagy vérre lesz szükségem, vagy csak akkor idézem elő, ha feltétlenül szükséges.
- Akkor kellene, amikor elhaladunk az élőholtak mellett... A vérem magam is felajánlanám, de sejtem, hogy rövid távon belehalna sajnos.
Az álszent malasztba, amit beszélsz, még sokkal hamarabb, fűzöm hozzá rosszmájúan, de hallgatok.
- Egy nekromanta vére, gondolom, túlságosan pocsék a fogyasztáshoz... - tűnődik a sötételf, inkább saját magának, mint valódi ajánlatképpen.
Esroniel szilajon felnevet - ez az egyetlen olyan gesztusa, amely tizenkilenc év alatt sem változott semmit.
- Úgysem ajánlaná fel önszántából... Induljunk, testvérek! El kell érnünk a falut estére!

* Csattanva tört elméjére az álomtalan és a legkevésbé se pihentető alvást félbeszakítván az ébredés hideg, rángató keze. Kettőt látott magából, sötét volt, ám érezte már a hajnal szagát, s valahonnan a sült szalonna tolakodóan gyengéd, zsíros illatát. Alig emelkedett meg, zsibbadtság járt végig rajta, megnyomta a kezét a lándzsa, élénken rohangászott az élettelenség felkarján... Szar napnak indult ez, de nem lehetett az, mert lényegében végre akadt lehetősége bizonyítani! Nehezen kászálódott fel, még érezve a sivatag fagyos csókját, szorosra húzva magán a palástot, mellyel takarózott. Mire is nem volt hát jó ez a darab? Hűtött, fűtött, takart, oltalmazott, megjelölt... Ám többet nem lehetett rajta, a mai feladat igényelte a lehető legnagyobb feltűnésmentességet. Szorosan magához ölelve az illanó langyosságot kikecmergett a szánalmas sátorból, egyenesen a kúthoz, melyből jó vedernyit mert, cserepes ajkait megnedvesítve, sajgó és izgatott gyomrát pedig kicsit lenyugtatva. Pár tenyérnyi vízzel még meg is mosdott sebesen, ám nem akarta pazarolni azt, nem itt. Visszaengedte a maradékot, s élvezte egy picit, ahogy a tengertől érkező sós szellő nagyokat mart bele arcába. Talán egy percig téblábolt még, végül ismét belépve a sátorba, ahol meggyújtott egy olajlámpát, kivilágítva egy kicsit a homályt. A fénytől mellette a templomos kicsit megvakarózott, de lényegében nem zavartatta magát, fáradt volt. Fésűért nyúlt, metodikussággal rángatta ki a görcsöt a szálkás, talán a kelleténél kicsit most piszkosabb üstökből. Nem hagyhatta, hogy úgy tűnjön megbomlott így a tábori körülmények között, kelletlenül húzta ismét és ismét végig a vasvillát hajának gazos mezején, míg végül megelégedve tette le a csont piperetárgyat, táskájából egy száraz darab kenyeret és sajtot magához véve, mely mindkettő fegyver lehetett volna a jó kezekben. Ő maga jelenleg csak enni akart, nagyokat ropogva tépte fel a kőkemény karéjt, a sajtot pedig legalább olyan nagy szenvedéssel harcolta le... Hús... Azt akart volna, valami puha, szaftos szeletet, mondjuk marhát, melyből szinte vérként szívhatta volna ki a a kissé sós, kissé borsos tengernyi húslét, pont, mintha csak egy ember lett volna. A gondolatra össze is futott a morzsától száraz szájában a nyál, megkönnyítve a tömést. Nagyon izgatott volt, éjjel nem is véletlenül nem ment az alvás neki, egész idő alatt csak arra tudott gondolni, hogy mégis milyen nagy megtiszteltetésben van neki része, na meg persze arra, hogy, hősével mehetett most kettesben, pont, mintha csak egy lovagregény lett volna ez, vagy jobb, egy romantikus olvasmány, melyekhez egyébként nem nagyon volt szerencséje, a parókián nem sok ilyet tartottak, s ahogy figyelte, úgy nem is igazán volt módi a nagy románcok olvasása. Sietve kapta magára a portól szürkült inget, lovaglónadrágot, aligha lehetett volna átlagosabb így. A feltűnésre rakott pár lapáttal a tény, hogy páncélt viselt (Vállvédőjét is!), az alant pedig a fontos amalgám nyakláncot, mely nélkül az indulás aligha ért volna valamit. Utóbbi feltűnéssel kapcsolatos tény kiküszöbölése végett öltött még magára egy vékony, egész testes köpenyt, mely csuklyába végződött, s középen egy gagyi, aranyszín kapoccsal volt összekötve, melyről ha akarta volna, pillanatok alatt lekaparja a festéket. Sóhajtva kapta magához a lándzsát, majd átvetette vállán a táskáját, amiben néhány főzet volt, pár hasznos csecsebecse társaságában. A csukját összehúzva lépett ki a sátorból.

Nem teketóriázott túlságosan hosszan, kint egyenest az ellátmányoshoz ment, ahol felmutatta a parancslevelet, majd kapott némi szánalmas ellátmányt. Eltette ezt szépen a táskába, majd elfordult a táskás szemű kövér tábormestertől, s pár lépésig tétován járkált.
- Nem kéne sietned? Ahogy nézem a nap állásából, lassan ott kéne lenned.
* Hűvösen mérlegelte a szavakat, miközben úgy érezte, hogy menten el fogja hányni magát az izgalomtól, melyet a feladat jelentett... Mindi erre vágyott, végre elismerte a férfit, végre eggyé válhatott a várossal, a vallással... Elmosolyodott, majd izgága, már-már táncoló siettetett léptekkel indult meg a lovakhoz, ahol gyorsan adott egy keveset enni Kohlenak, némileg meg is itatta, majd közben felszerszámozta.
- Jó legyél ma Kohle * Simította végül meg az állatot már rajta ülve * - Ha valamelyik nap fontos, akkor a mai az, mutassuk meg milyen fából faragtak minket... Nemde?
* Táskájában ott pihent a fonnyadt répa, majd jó lesz jutalomnak később, egyelőre elindulniuk kellett csak, óvatosan megbökte az állat oldalát, mely így megmozdult a parancsra, kimérten baktatva. A tábor lassan ebédezett a szeme láttára, ásító lovagok, lusta zsiványok kászálódtak felfele, lerázva magukról a másnaposságot, s a tényt, hogy valószínűleg a megszokott ellenfelet ölelgetve feküdtek le pihenni, hogy egy új célpont ellen forduljanak. Kissé elmosolyodott, ilyen hát ez, ilyen hát amikor valami nagyobb célpont kerül az emberek szeme elé... Talán a vámpírok ellen is így gyűlnének össze? Neki segítenie kéne, esetleg őt is támadnák? Jó kérdés, ennek ellenére nem képzelte, hogy ilyesmi történhetne, a családok túl fontosak voltak délnek, eltűnésük mindenképpen kellemetlenség lenne, Hellenburg és a birodalom számára. A sátrak óvatosan ritkulni kezdtek, számuk egyre csökkent pár perces séta után, végül pedig kiért a kicsiny textilépületek utolsó soraiból, kopár, égett füvű pusztára, ahova teljes nyugalommal süvített be a tenger nedves szaga. Kissé megtorpant, körbepillantva, majd tétován kémlelte az öt lovast, melyből három rögtön csuklyás volt. Ő maga csak egy embert várt, ellenben már régóta itt kellett volna lennie annak az egynek, így végül tétován jelezte ismét az állatnak, hogy tegyen pár lépést. Az halkan felnyikkant, majd végül megindult a többiek felé. Minden lépéssel egy kicsit sebesebben vert a szíve, nem tudott túlzottan sokat kivenni belőlük egyelőre, mert eléggé takarták egymást, de végül szeme az egyike csuklya nélküli férfire táncolt. Vonzó, dörzsölt nyűttségű alak volt, ráncai mind egy-egy kalandról meséltek, ám sajnos felismerte jól azokat a kalandokat, s egy pillanatra talán ki is ült az arcára a félelem és a felismerés, hogy mégis kivel is volt most szerencséje találkozni. A pillanatnyi zavartság után higgadt fafejűséget terült magába, s fixírozóan bámulta tovább az inkvizítort. Rettenetesen nem szimpatizált számára az alak, pont olyan büszkén ült az alant lévő gyönyörű állaton, hogy tudta jól, temperamentuma jól megrakott tűzként éghetett most is benne, pláne az utastársakat végignézve, mert aztán minden volt itt, már-már csak éppen saját vallású embere nem. Micsoda egy pokol lehetett hát neki, talán élvezte is volna a helyzetet a lány, ha nem annyit érzett volna az egészből, hogy görcsösen figyelnie kellett állvonalára, hogy ne vicsorogjon, illetve, hogy kezében ha volt is még vér, ha így folytatta volna a szorítást a lándzsán, aligha elhalt volna a friss levegő nélkül.
~ Reménykedem, hogy rossz helyre érkeztem…
* Tétován állította meg a lovat, tovább figyelve az embereket, annak reményében, hogy talán valaki közli vele, nem itt volna helye. Senki sem szólalt fel egy kósza pillanatra, ám végül ismerős, ha kissé tompított hang csendült fel az egyik csuklyástól.
- Békesség, Hilde nővér! Készen áll?
* Hitetlenkedve tekintett a férfi felé, jól ismerte annak hangfekvését, sokat hallotta titkon képzelve a sötétben szóló bársony hangját, mely aligha lehetett másnak olyan kellemes, mint neki… Most még ez a felszólalás is visszássá vedlett, ahogy a mocskos maszk eltakarta képét. Nem ismerte igazán az Ordo Maellust, olvasott talán róla, mégis tagadhatatlanul sejtette, hogy ez bizony a szervezethez tartozhatott. Sajogva szorította tovább a lándzsát, érezve, hogy a düh egyre jobban úrrá lesz rajta, mégis mit keresett egy ilyen mocskos… hacuka és öltözék a Zsinatelnökön? Álruha lehetett csakis, semmi más. Nagy levegőt vett.
- Nem tudom mi alapján válogatott, Esroniel von Himmelreich, de ha nem magának, akkor az istenének van furcsa humora.
* Reakcióját pillanatra a tünde zavarta meg, nem ismerte teljesen fel, de egyértelmű volt számára, hogy rémlett neki valahonnan. Vörös zuhatagát, zöld öltözék, katonás kiállás, s elfies arc. Nem tudta elfelejteni… Igen, a Nebelwald. Nebelwalddal csak a baj van, ott látta a vadászt, együtt hevertek egy ketrecben, valóban furcsa volt a teremtő humora, bár ha más nem, legalább egy kissé meg tudott bízni ebben a személyben, ha irháját nem is, de a felét mindenképpen megmentette. Röviden bólintott irányába. Majd végül visszatekintett a zsinatelnökre.
- Üdvözletem Zsinatelnök úr... Mit keres itt ennyi ember?
- Mindannyiukra szükség van a küldetésünkhöz. * A férfi tett pár lépést szilaj lován… Rémálom. Ismerte az állatot, ha látott rossz természetű lovat ez biza az volt, majdnem letakarta Kohle szemét, csak nehogy el találjon tanulni valamit a még jóindulattal se pusztán rakoncátlan gebétől * - Rendben, tehát mindannyian eljöttetek. Pár részletet szeretnék mondani, majd utána tehettek fel kérdéseket. * Niel egy pillanatra megtorpant, összegyűjtve gondolatait, majd folytatta * - Mint az látjátok, nem a megszokott ruhámban vagyok. A pajzsom is a hátamon van, elfedve. Hogy mi ennek az oka? Az áldott ezüstöt több tíz kilométerről is megérezheti egy erős nekromanta. * A lány tekintet az inkvizítorra fordult, hátán a hideg sasszézva táncolt végig * - Ez azt is jelenti, hogy én csak a legvégső esetben harcolhatok, ezért hívtam el Hilde kisasszonyt. Institoris püspök úr és Alicia kisasszony az információszerzésben fog tevékenykedni, a kisasszony rejtett utakon, míg az inkvizítor úr erővel, ha szükségünk van rá. Sajnos én borzalmas vagyok a kínzásokban. * Talán elmosolyodna, de a jelen helyzet egyelőre túlzottan zsibbasztotta... Minek ide ennyi ÉS ilyen ember? * - Aki pedig összeköt minket a sereggel az Lady Loreena lesz. Kiváló lenne, ha tudnánk kommunikálni más módon a sereggel, így viszont nincs más lehetőségünk. Aki félti a lovát most cserélje le, mert jó eséllyel kölcsön kell majd adnia a lovag kisasszonynak egy ponton vagy másikon. Reingard úr pedig azért van itt, hogy eltüntesse az ellenség vezetésében fontos személyeket. Ma egy innét megközelítőleg 80 kilóméterre lévő kis falu a célpontunk, ahol megszállunk és kutakodunk kicsit. Most jöhetnek a kérdések.
* Kettesben kellett volna utazniuk, nem kellett ennyi felesleges ember ide, ő meg tudta védeni, ha pedig nem, majd védte volna magát. Ajkába harapva pásztázta ismét végig a népeket, idegesen, s látszólag direkt kihagyva tekintetéből a Boszorkánypörölyt, akit jelenleg olyasmi idegesítő elemnek talált, mint az ember szája belsejében lévő sebet, ami annál nagyobbra nő és annál jobban fáj, mennél jobban figyel rá. Alicia… Nekromanta volt, ha mást nem is, zsigerileg érezte, hogy valami nem volt vele teljesen rendben, s bár nem akart belemenni a játékba, úgy érezte, hogy a vékonyka nő inkább veszélyt volt, nem pedig olyan, akinek szívesen vetette volna hátát. Kompánia utolsó tagjaként egy Schwarzjager volt, keserűen táncolt fel egy tört pillanatra az arcára a mosoly, majd svábbogárként szaladt is le róla azonnal, várakozás nélkül. Reingard, Frau Julia unokaöccse, kitagadott, csak úgy mint maga. Utoljára jóval mostohább állapotokban látta, most egészen jól nézett ki, ha vonzónak igaz nem is. Akárhogyan is, a férfi jött neki annyival (Ha ezt lehet ő nem is ismerte volna el), hogy nem tartott tőle, talán Esronielen kívül benne bízott a legjobban, pláne, hogy lovagoltak is egy állaton, mikor magától nem tudta megülni szép heréltjét. A szavak lassan ülepedtek. Most jöhetnek a kérdések? Szája kiszáradt, köpni akarna, valószínűleg a nekromanta vagy az inkvizítor elé… Nagyon rossz vicc, mindig is kicsit feszélyezőnek találta Esroniel humorát, talán főleg amiatt, mert nem érezte őszintének, de ez a kis felütés most a megszokottnál is rosszabb volt… Nyolcvan kilométer, ebből két olyan emberrel, akire még egy skatulya gyufát se bízna, nem pedig az életét. Paskolva tapintotta meg Kohlet, azonnal eldőlt benne, hogy nem viszi az állatot, nem ekkora terhelésre tartotta, nem ilyen veszett utazásokra, s bár tisztában volt vele, hogy bírnia kellett volna, abban véletlenül se volt biztos, hogy ő maga mennyire tűrné ezt az állat helyett… Sosem utazott 30-40-nél többet egy nap alatt, s még olyankor is minden része sajgott, izmai fáradva nyüszítettek, lábának belseje meg kevésnek híján zúzódott. Egek…
- Miből gondolja, hogy az emberei képesek lesznek együttműködni, zsinatelnök? A hajlandóságomat ne vitassuk.
- Én már minddel dolgoztam együtt, ha itt vagyok menni fog. * Talán túlzónak találta egy csöppet, hogy a nő így ítélte, de ez most azon fajta naivitás volt, mely kétségtelenül nem ártott… Ha hitt volna benne, talán ért is volna valamit * - Nagyobb baj, hogy mi van amikor ne vagyok itt. Legalább kétszer annyit kell lovagolnom mint maguknak, bevárnak ameddig visszaérek? És ha nem tudnak mert valami balul üt ki, hogy találjuk meg egymást ismét?
- Az együttműködés kérdése bennem is felmerült, mint ahogy az árulásé is. Bizonyára hagyni fogja, hogy elvegyüljek majd a nekromanták közt egymagam, ha már a fajtájukhoz tartozom * Óvatosan bólintott, észre sem veszi miért, semmit sem segít ezzel, de aligha tagadhatná le, hogy ha nem is idegesítette annyira a Nekromanta jelenléte, mint Norvené, kétségtelenül látta volna inkább valahol máshol, nem a maga közelében, nem Esroniel közelében * - Remélem, kedves zsinatelnök úr, a magabiztos és optimista hozzáállása a többiekre is hatással lesz. Mindenesetre...* Alicia kissé szusszant egyet, majd hangja változott, csak úgy, akár a téma. * - Fel tudom ajánlani a baglyomat szolgálatra * Az engedelmes állat hallgatott a jelre, kapaszkodva landolt rajta. Szép, tetszett neki kifejezetten, de emellett nem is érdekelte nagyon, nem állhatott le most gyönyörködni, ha fontos dolgokról volt szó* - Ha valami baj történne, üzenethordásra bizonyára jó lesz. Okos madár, föntről többet lát úgyis, viszont ahhoz kelleni fog valami, amire írhatunk és amit neki adhatunk * Szeme a Ladyre fordult * - Lemaradás esetén talán még eltalálni is segíthet hozzánk.
- Képesek vagyunk együttműködni míg van előttünk valami, amit jobban utálunk egymásnál. A Sötét Apostol megteszi, ha jól gondolom. * Talán másnak igen, neki nem… Nehéz valaki olyat utálni, akit még nem is látott, mikor egy olyan szörnyeteg állt előtte, akinek a fején lévő pénzből nem csak akármilyen lovat lehetett volna venni, mocsarasabb részeken akár több hektár földet is… * - Meg fogunk várni. Tudni akarom, mi van a hátamban, ahhoz pedig kellenek a hírek. Főleg, hogy mi van... * Rá akart kérdezni kissé, mire is gondolt a vámpír, de végül visszafogta magát, felesleges fecsegés lett volna csak. * - Nem fontos. Meg fogunk várni.
* Akaratlanul is tovább fordult a szeme az acélirhás vadászról, még óvatosan átszaladva a rajta lévő csodálatos számszeríjon… Élénk fémes vonalai gyönyörűek voltak, szeretett volna egyet magának is, csak azért, hogy szétszedhesse, megérthesse a rendszerét, legyárthasson valami hasonlót… Nem volt fair, hogy egy ekkora találmány csakis a vámpírok kezében volt, kellett neki egy, hogy elkészíthesse a saját verzióját… Megismerje annak trükkjeit, kiismerje a rejtélyeit… Talán egyszer…

* Norven Kather… Sok nevet hallott fog között sipítva, dühösen mondva, de keveset ennyiszer. A plakátok érettre festett arca, s annak hírhedten jellegzetes bársony baritonja itt, előtte vált valódivá, mintha csak egy szörny lépett volna ki egy mesekönyvből. Oswaldra gondolt, Oswald véleményezésére a férfiról… Meglepően pontos volt, igaz, csak azon tényt hagyta ki, hogy büszke és sajátos kiállása koldulta az öklét, mégse tudott volna nekiesni csak úgy, mert egy kicsit habozásra késztette annak rettenetes hírneve… Valóban így nézett volna ki egy ekkora rém? Valóban ennyire emberi lett volna? Iszonyatosan dühítette a jelenléte, fogai recsegve feszültek egymásnak, érezte a vérének kesernyésen sós ízét ahogy erőlködött. Nem akarta mutatni, mennyire is neki kívánt volna esni, szájának jótékony bőrrétege úgy feszült agyaraira, mint a sebes testre a ruha, ám a néha-néha görcsösen megmozduló állkapcsa, s hangjának fogközt szűrt szava egyre inkább saját sírjában döfték a szöget, s tisztában volt vele jól, hogy bölcsebb lett volna lenyelni a békát, ám ekkora disznóság felett már maga sem hunyhatott szemet.
- Hát... Legyen. * Szűrte végül át a nyálat fogazata között, megfogva valahol belőle a dühöt, visszanyelve, hogy ha lehet még inkább forrongjon benne… Mindez hányásszerűen, habozás nélkül tört elő, megállás nélkül hadarva elhagyva képét * - Hajlandó vagyok félretenni az ellentéteim az együttműködés kedvéért, nem olyan alkalomnak tűnik ez, ahol sok nyerhető az ujjal mutogatásból, ám azt nem értem, hogy mégis mit keres itt Dél egyik legnagyobb ellensége. Számtalan déli élete szárad a boszorkánypöröly lelkén, senki más nem akadna, aki képes lenne a feladatra?* Szúrósan döfte kék szemeit az említett delikvensbe, ha ölni lehetett volna velük, nem tette volna, inkább csak annyira bántotta volna vele a férfit, hogy szenvedjen, felgyógyulhasson és ismételhesse. Tekintete kissé nyugodva, de megkérdőjelezhetetlenül vadul és tikkelve fordult vissza Zsinatelnökre, ahogy továbbra is sztoikusságot erőltetett magára. * - Nem kívánom megkérdőjelezni a zsinatelnök úr emberismeretét véletlenül sem, de aligha bíznék meg egy olyan emberben, akinek a választott foglalkozása a mások hátba szúrása.
- Hilde nővér, ez egész egyszerű. Maga még talán épp kezdte a szolgálatát, amikor először - vagyis inkább ismét - összehozott a sors a püspök úrral. Lady Loreena és Reingard úr is ott voltak. Felbecsülhetetlen szövetségesnek bizonyult. Ha valakik nem adják könnyen a titkaikat, hát azok a Nekromanták. Institoris atya minden bizonnyal kiszedi belőlük azt, amit tudnunk kell. Reingard úr jól mondta, ha vannak közös ellenségeink, minden gond nélkül képesek vagyunk együttműködni. * A Zsinatelnök ismét Norvenre nézett, a szédülés megint átjárt rajta… Esroniel tisztelte az inkvizítort, ettől pedig úgy érezte a gyomorsav mindjárt visszahajóztatja a sajtot és kenyeret amit reggelire fogyasztott el. * - A Gárda felderítői azt is megtudták, hogy az ellenség soraiban szolgál egy Kather családnevű nekromanta is. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól tisztában van azzal a püspök úr, hogy mennyire is fontos az együttműködés. * A szöveg célpontja ismét Lia lett, bár itt már nem figyelt olyan különösebben * - Abban pedig biztos vagyok, hogy nem fog hátba szúrni, ugyanis az árulókkal saját kezűleg végzek. Nem sodrom veszélybe a többiek életét. A seregben szolgálók életét. Célunk nem a sereg sikerre vitele, ahhoz nekünk nem sok közünk lesz. Nélkülünk is lehetséges. A mi dolgunk a lehető legkevesebb veszteség biztosítása… Illetve akár a Sötét Apostolt is elfoghatnánk, de ahhoz szükség lenne Lady Wildwind majdnem folyamatos jelenlétére. Ez pedig nem lehetséges jobb kommunikáció híján…
* Hát így állunk… Üvegesen pislogott csak, értetlenül, de valahogy megtartva a kiállását. Ennyit ért hát csak a Déliek élete? Ennyit ér az elv? Az első lehetséges alkalommal a moslékosba kerül, pont, mint a romlott kukorica. Megütődött, csalódott. Aki előtte állt, nem az volt, akinek hitte, akinek tisztelte… Hol volt a mosolyogó, erős férfi, aki mindig az emberei érdekeit figyelte? Ezek szerint minden csak egy nevetséges színjáték volt, egy ostoba komédia. Keservesen próbált kapaszkodni a dolgokba, a reménybe, hogy ezzel csak tőrbe akarja csalni a Boszorkánypörölyt, de nem hitte el, szavai éle, minden tökéletesen egyértelműsítette, hogy nem felelt volna meg más a szerepére, kellett neki… Ebbe pedig legszívesebben belehalt volna, itt helyben. 
- A zsinatelnök úr tudja, mit akar Őszentségétől, és mindig megtalálja a módját, hogy merjen magának a tej föléből. A páncélja északi. Az Istene északi. És most itt vagyok én. * Legszívesebben kitekerné az inkvizítor nyakát, pont azt hallja meg szavaiból, ami a legjobban zavarta az egészben, s még éppen azt se fogta fel teljesen, hogy lényegében személye ellen nem is tett semmit az Egyházi, csakis rajta csattantaná azon ostort, mely most Niel miatt lóg ki nadrágjának megkötőjéből. * - Ne féljen. Kiszedem belőlük azt is, amit nem tudnak.
* Kapaszkodik erősen, feje továbbra is teljes zsibbadt értetlenséggel próbálja összeadni a dolgokat úgy, hogy az eredmény ne az legyen, amit már ismert… Ez egyszerűen viszont nem ment neki, a legrosszabb pedig az, hogy még csak ki se engedhette ezt a dühöt magából, nem verhette véresre a kezét valamin, nem rúghatott valamibe bele… Opálosan figyelt hol ide, hol arra, leplezve a rettenetes zavartsággal keveredő szégyent, ami teljesen úrrá volt rajta jelenleg. El akart menni innen egy keveset, ha mást nem, hogy egy kicsit sírhasson, vagy legalább csak lebiggyeszthesse ajkait, kiharaphassa rajta a bőrt… Ezt meg is tette.
- Nem értem ehhez miért szükséges az én jelenlétem, de a Sötét Apostol elfogásának az egyik elsőnek kéne lennie a fontossági sorrendben. Ha ehhez az kell, hogy maradjak hát maradok, a lovak nem lesznek lassabbak akkor sem ha más üli meg őket, és még nem késő új futárt keresni.
- Elfogni az Apostolt? Nem értek az elfogáshoz. Csak az öléshez, de nem hiszem, hogy az is sikerülne. Valami terve van, zsinatelnök?
* Nem is érdekelte már semmi, az se, ha most rögtön elkaphatták volna az Apostolt… A győzelem és az öröm mind értelmét és lényegét veszítette, ez az egész csak önnön létének kínzása volt, talán jeleznie kellett volna, hogy inkább nem segít… Biztos akad nála jobb ember? Nem? Akárhogyan is, halkan, visszafogottam megszólalt.
- Értettem, ez esetben nincs szándékomban tovább akadékoskodni, s kérdésem sincs * Fejben számolt, úgy ahogy tudott, olyan magasan amennyire ért. Nem akart csalódottnak tűnni, meghalt volna a szégyenében * - Korábban felajánlotta, uram, hogy folyamodhatok lócseréhez, ha úgy kívánom. Szeretnék így tenni, ugyanis nem vagyok meggyőződve, hogy egy hasonló helyzetben jó szolgálatot tehetne nekem lovam, inkább egy futárlót szeretnék kérni, minden bizonnyal Lady Loreena is több hasznát lelné annak. Ha nincs ellenére, távozom, s így is teszek.
- Rendben, Hilde nővér. Induljon is vissza, és mondja, hogy én küldtem, tudni fogják. A lovát a sereg fogja hozni tovább, ha a későbbiekben igényt tart rá majd Lady Loreena visszahozza magának.
* Óvatosan fordított egyet a lovon, beszéltek még valamit a többiek, de egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy akárcsak egy pillanattal is tovább maradjon itt, s picit talán a kelleténél jobban meg is sarkantyúzta Kohlet, hogy sietve válthasson lovat. Óvatosan figyelte a távot, csak akkor eresztette el magát, ahogy végül legalább 30 méterre jutott a csoporttól, majd keservesen, nyöszörögve szorította a gyeplőt, ahogy könnyei sűrűn folytak le szeméből.
- Ki gondolta volna, hogy csak addig ér bármit is az elv, amíg az ember köpönyegként viselheti, s nem lesz túl meleg…? Én figyelmeztettelek, hogy egy vezető sosem az igazi arcát mutatja, de talán nem ártott ez, most már tudod, hogy ki is az, akit igazából szerettél.

* Kohle elkerült a lovászokhoz, leszedte róla a felszerelését, ahogy immáron kissé megnyugodva vizsgálta azokat a futárállatokat, melyek a tábori istállóban voltak. Szeme kissé még vöröslött, arca maszatát egy itatóban lévő vízzel mosta le, ahogy távolról figyelte a bestiákat. Nem értet hozzá, csak a megérzésére hivatkozva figyelhette az itt lévő állatokat, s bár volt olyan, mely küllemben igen hasonlított Kohlera, nem érezte, hogy a temperamentuma eléggé illett volna személyéhez. Végül egy világospejen akadtak meg szemei, melyet óvatos kerülgetéssel közelített meg. Erős, szikár kiállású állat volt, talán a többinél egy kicsit nagyobb is, ha nem is feltűnően. Fogai szépek voltak, sörénye-szőre jól ápolt. Óvatosan állt meg előtte, s elővette a fonnyadt répát a táskájából.
~ Bocsánat Kohle.
- De szép vagy, nagylány…
* Az állat viszonylag könnyedén viselte a simogatást, mely orrnyergét és arcának szélét érte, hangos fújtatása kellemes melegen cirógatta meg. A zöldséget is szívesen fogadta, hangosan és pofátlanul elrágva azt.
- Ezt a lovat viszem, mi a neve?
* Az unatkozó lovászfiú kissé megvakarta a fejét, ahogy egy nagy adag zabot adott a frissen érkezett Kohlenak, majd kis gondolkodás után megszólalt.
- Az? Bóbita. Jó ló, ha igaz egy kicsit szeleburdi. Én megpróbálnám előtte, mennyire viseli, van akit egyszerűen nem szeret, dobott már embert.
* Ennek nem örült igazán, de ha már eldöntötte, hogy ezt viszi, felkapta a szerszámot, s szépen, a ló simogatása közben felkötötte arra, végül táskáját is felakasztva, s a nyeregbe felszökkenve. Nem érezte magát igazán otthon rajta, vékony volt, szinte csúszott lefele, ám elsőre ha kicsit ijedtnek is találta Bóbitát,látszólag nem zavarta igazán a lovat. 
- Köszönöm a segítséget, kérem viselje gondját az állatomnak.
- Rendben * Legyintett végül az alak * - Az Úr legyen önnel.

* Nem pazarolta az időt, ahogy visszaért azonnal becsatlakozott a csapathoz, s velük haladt, viszonylag közel maradva ahhoz, akit védelmeznie kellett, ám se nem nézett, se nem figyelt rá (Na, nem mintha lett volna mire), mi több, ha tehette volna olyan messze szaladt volna előle, mint fél Veronia. Terhes volt neki ez a feladat, csak szalmán akart volna heverni és duzzogni, nagyon rosszul esett neki ez az egész, s nem is igazán tudta, mikor volt utoljára ennyire szar a kedve… Régen, az biztos. Közben a ló is zavarta alatta, most már bánta, hogy lecserélte a megszokott Kohlet, kényelmetlen is volt, nem is abban az ütemben járt ami tetszett neki, s kétszer meg is torpant valamilyen kígyóféle láttán, majdnem ledobva, ami viszont sose történhetett volna meg drága csatalovával. Legalább az nyugtatta egy kissé, hogy ez a röpke három fertályóra meg se kottyant neki, mi több, mintha élvezte is volna Bóbita egy kissé a lehetőséget a kalandozásra. A táj ahol haladtak meglepő kellemes volt, nem érezte magát feszélyezve miatta, túl sok baja-nyűge volt, na meg a tény is eléggé marta, hogy itt utazott velük több olyan ember is, akit most látni se akart volna, nem hogy velük is lenni. Vicsorított, majd mosolygott, esetleg közömbösen figyelt. Amennyire tudta, annyira fenn akarta tartani a látszatot, miszerint ő teljesen rendben volt mindennel, de hát sosem volt jó színész, magát meg aztán egészen biztosan nem tudta átverni, ha akarta se. Álomszerű révedését végül Esroniel hangja törte meg, ahogy az kérdést szegezett Reingardhoz.
- Reingard, maga is látja, amit én? Olyan egy kilóméterre, a mezőn.
- Látom. A halálunkat látom, ha abba az irányba haladunk. Mi a terv? Megkerüljük őket vagy visszahátrálunk a sereghez?
* Erőltette a szemét, próbálta lesni miről volt szó, ám sajnos közel sem tudott semmilyen formákat, alakzatokat kivenni, csak a szürkeséget látta, s hogy volt némi mozgás. Rossz előérzet lett rajta úrrá, ha ismeretlen fajta lényekről volt szó, az semmiképpen se cipel semmi jót magával hírként.
- Értesítenünk kéne a sereget, de félő, hogy Lady Loreena lemarad... Mi legyen, kisasszony?
- Még nem vagyunk túl messze. Ha megvárnak a faluban még vissza tudok fordulni, és lovat váltok a táborban, hacsak Alicia madara nem jár meg ekkora távolságot könnyebben nálam.
- Az attól függ, milyen gyorsan vágtat a lova * Mosolyodott el kissé a nekromanta * - A terület sík, nem hinném, hogy így sokkal gyorsabb lenne repülve, mint lóháton. Ha úgy ítéli, valamint van valakinél valami, amire írhatunk, Voilét is visszaküldhetem.
- Ha lovon megy, a leggyorsabb ló kell. Az enyém.
* Alig érdeklte az egész, sajnálatos módon a pecsét, melyet az eddig kialakított képre ütött a mai nap teljesen ellehetetlenítette számára a tiszta gondolkodást, vagy az érdeklődést, ha éppen erről volt szó. Harcolni akart valamivel, vért ontani, attól biztosan felébredt volna… De most csak tehetetlen volt, egy szárnyaszegett madár, melynek úgy vágta le a zsinatelnök és az inkvizítor közös munkája a tollait, mint a kertész az elburjánzott bozótos vadhajtásait.
- És az megteszi a távot oda vissza és utoléri magukat váltás nélkül?
- Jó eséllyel, ha nem állítják be magát is harcolni. Vágtában kiváló. Schwarzritter ló végül is…
- Jól van. A faluban találkozunk, erre lenne tovább egyenesen igaz?
* Gyanakodva nézte az állatot, a jelenet még így kenődött egykedvűségében is képes volt a lóra vonni a figyelmét. Ismerte jól azt a rohadt dögöt, nem Esroniel volt az egyetlen, akinek majdnem a halálát okozta, mi több, valószínűleg ő maga is csak egy csepp volt Rémálom "majdnem áldozatai" között. Ezt kolbászba kellett volna tölteni, esetleg tenyésztésre tartani, ilyen ördögi jellemmel aztán semmi másra nem volt jó, csak hogy mérges legyen miatta az ember.
- Erre tovább, az erdő végén. Weißwaldnak hívják. * A feszültség jelentős, fél szeme hol a lóra, hol a Ladyre táncolt. * - Vigyázzon vele, engem megpróbált megölni annak idején. Ha nem verem meg akkor, nem is fogadna el most se... A neve Rémálom, vagy Nightmare, ahogy a sötét tündék hívták valami elf-specifikus legenda alapján…
- Biztos benne, hogy ez jó ötlet, zsinatelnök?
- Maguk is visszahozták már egyszer…
* Nem érezte az indoklást meggyőzőnek, eléggé drága mulatság volt, lehetséges, hogy végül jó pénzt kapott érte, de kétségtelen, hogy vagy két és fél ezer váltóért nem tenné az életét csak úgy kártyára fel, pláne, hogy ilyen szörnyekhez még csak ászt se osztanak.
- Nightmare... Bírd ki velem egy kicsit oké?
- Ne próbálj szót érteni vele, Loreena. * Szólalt meg a vadász. * - Vámpír ló, nem hajol meg kedvességre csak az erősebb parancsára.
* Nem volt soha vámpír lova, bár ennek alapján nem is kellett volna neki egy. Sok jót hallotta a Schwarzritter állatokról, valamiért kezdte sejteni, hogy ez a Nightmare valószínűleg csak a sebessége miatt lehetett értékes, s inkább volt udvarias, mint sem jó ajándék… Ha még magát a zsinatelnököt is kipécézte, akkor biza nem sok ember ülné meg őket egyébként.
- Jól van. Ha nem jövök vissza, tudják, hogy a ló ölt meg. * Félve figyelte (Nem is értette, mikor kezdte el érdekelni Loreena, de végül is csak örülni tudott ennek), hogy mégis miként engedte a felpattanást az állat. * - Kívánjanak szerencsét!
* Kívánt ő, igaz, szóvá talán nem is változtatta, csak mélyet szívott a levegőből, s figyelte Rémálmot. Tüzes egy bestia volt, nem kellett volna semmi pénzért se neki, mert ennél aligha kevésbé fájdalmasan is elhalálozhatott volna olcsóbban… A bestia megrázta magát, ismét, ismét…Meglepetésére mégsem történt semmi más kriminális, s a sarkantyúzásra úgy robogott el, mintha csak szél lett volna. Elismeréssel bólintott, az elf tényleg tudhatott valamit, vagy csak simán szerencsés volt. Nem is igazán foglalkoztatta tovább az egész, csak egy tört pillanatra fordult meg a fejében, hogy bármilyen egy rettentő gebe is volt ez, olyan orkán sebességgel vágtatott el, hogy pár pillanat múlva talán nem is látta már a nőt.
- Jó eséllyel azért sikerült, mert néztem. Remélem akkor sem veti le, amikor nem látom... * A szavak rezdülve lökték meg, arcát haloványan a férfi felé fordította, pár pillanatnyi mérlegelés után szárazon, jellegtelenül válaszolva * - Kisasszony, tud ködöt kelteni?
- Természetesen, nem jelenthet gondot, bár nem vagyok meggyőzve azzal kapcsolatosan, hogy végig képes leszek fenntartani, így vagy vérre lesz szükségem, vagy csak akkor idézem elő, ha feltétlenül szükséges.
- Akkor kellene, amikor elhaladunk az élőholtak mellett... A vérem magam is felajánlanám, de sejtem, hogy rövid távon belehalna sajnos.
* A kelletlen humorra lepillantott a földre, majd ismét vissza rá. Talán tényleg csak morált próbált vele javítani, de jelenleg csak idegességet keltettek benne a szavak, még mindig sértetten érezte magát, ráadásul nem is kicsit.
- Egy nekromanta vére, gondolom, túlságosan pocsék a fogyasztáshoz.
* A kérdés nem felé volt célozva, igazából inkább csak lebegett a levegőben. Nem tudott volna válaszolni, nem értette lényegében miben is lett volna rosszabb, mint bárki másé. Vér, vér. A szentség többet ártott neki, mint mondjuk a romlás, a démonoktól sose volt még baja, ám érdemes észben tartani, hogy tulajdonképpen tényleg sose próbálta még meg kiszívni egy nekromanta vérét, s bár ha valamikor, akkor majd most biztos akad lehetősége, ám remélhetőleg véletlenül sem a bajtársukét, elvégre azért ha vak nem is volt, reménykedni azért reménykedett annak hűségében, s a bele vetett hitben. 
- Úgy sem ajánlaná fel önszántából... * Nevetett fel végül kelletlenül a férfi, majd menten folytatta is * - Induljunk, testvérek! El kell érnünk a falut estére!

Miután távoztam a protestánsok vezetőjének sátrából, azon merengtem, hogy jól tettem-e, hogy belementem ebbe az őrült tervbe. De hát azért jöttem ide, hogy harcoljak, nem? Akkor meg a lehető legtöbbet hoztam ki a dologból, ha már így is, úgy is kockára teszem az életem.
Így aztán elsepregettem aggodalmas gondolataimat és inkább a jelenre koncentráltam. Először is megkerestem az istállófiút és a lelkére kötöttem, hogyha meglát egy tünde lovagnőt, akit Loreena Wildwind-nek hívnak, akkor szóljon nekem.
Ezt lerendezve egy sátor után néztem, ahol meghúzhattam magam a csata kezdetéig, mert ahhoz már igen csak hideg volt, hogy csak egy tábortűz mellett vészeljem át az éjszakákat, még akkor is, ha most volt rajtam egy báránybőr bekecs.
Természetesen, akármennyire is nagy volt a vezetők között a kényszer szülte „barátság”, azért láthatóan mindenki a saját „fajtáját” részesítette előnyben a táborozás és a szállásfoglalás során, így én is az északiak zónáját választottam.
Végül az egyik sátor előtt ismerős arcokra bukkantam. Jakob és Gaun, két testvér harsány nevetése zengte be a környéket. Valami zsákot dobáltak egymásnak, mint akik szabadulni akarnának tőle.
Már nagyon rég nem találkoztam velük, azt hittem már rég fellógatták őket valahol. A főváros sikátorainak egyik bandáját vezették hajdanán és elég brutális hírük volt. Egy megbízásom alkalmával futottam beléjük és némi véres csetepaté után kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy megférünk mi egymás mellett is.
Nem voltak ikrek, de mégis hasonlítottak eléggé egymásra, drabális, csupa izom fickó volt mindkettő, széles vállakkal, lógó bajusszal és tar kopasz fejjel. Jakob-nak hiányzott a jobb füle felső része, Gaunt-nak meg egy cakkos heg húzódott végig a képén, örök félmosolyt varázsolva rá.
Jól kiegészítették egymást és kevés ember volt, aki kedvet érzett, hogy belekössön a párosba, akiknek egyébként harsány viselkedése nem kevésszer okot adott volna rá.
Most sem fogták vissza magukat, de legalább nem voltak tök idegenek és a sátor is elég nagynak tűnt, hogy elférjek harmadikként. Na meg biztonságosabb helyet keresve sem találtam volna náluk.
- Jé….Jakob és Gaunt! Hol hagytátok a bandát és főként mit kerestek itt, ahol könnyen feldobhatjátok a talpatokat? – léptem oda hozzájuk.
Mindketten rám kapták a tekintetüket, aztán felmorajlott dörmögő nevetésük.
- Nézd már, a kis Ugribugri! És még ő kérdez minket!
Miután kimulatták magukat, intettek, hogy telepedjek le melléjük. Jakob a zsákot is letette maga mellé, ami fura nyávogó, prüszkölő hangot adott és kitartóan mocorgott. Igazán kíváncsi voltam mi lehet az, de egyelőre a szállásom elrendezése volt az elsődleges, ne ronthattam ajtóstól a házba. A két jómadárral azért csínján kellett bánni és nekem nem volt kedvem újra egy erőpróbához.
- Khmm….hát, hogy is mondjuk…… - fogott bele egy fintorral Gaunt. – Kicsit túl lőttünk a célon az egyik éjszakai balhénkon és az őrparancsnok megorrolt ránk. A banda jó részét bezsuppolták és fel is akasztották, de mi túl jók voltunk ehhez. – szaladt Jakob szája fülig, ahogy átvette a szót. – Hisz ismersz minket – mutatott magára. – Szóval választhattunk…..idejövünk és beállunk a seregbe vagy – jellegzetes mozdulattal mutatta a hurkot a nyaka körül, - hát itt vagyunk. – vonta meg a vállát, Gaunt meg rábólintott.
Nem nagyon voltak nekikeseredve, így sejtésem szerint már kimódolták, hogy miként húzzák meg magukat a hátsó sorokban és igyekeznek majd megúszni élve a dolgot.
- Ennyi a mi történetünk és te? Megint valami …megbízatás? Valami nagykutyát akarsz – közelebb hajol a sebhelyes férfi és fürkészve nézett a szemembe, egészen lehalkítva a hangját, kezét elhúzva a nyaka előtt, - tudod…….eltenni láb alól?
- Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. – ráztam meg a fejem, de akkor sem mondtam volna nekik semmit, ha így lett volna.
Ha pénz szagoltak volna, akkor a saját anyjukat is feladták volna, egy hangyatojgli erejéig sem bíztam volna meg bennük, de ha a sosem volt becsületükre apellálok…….
- Zsoldos vagyok ne feledjétek és itt szép summát ígértek a végén, ha kinyírjuk ezeket a halálkufárokat.
A két zsivány tekintetéből szinte azonnal eltűnt az éhes érdeklődés és Jakob megpöckölte a zsákot, ami ismét felnyivákolt.
- De kellene egy biztonságos hely, ahol egy magamfajta jókislány meghúzhatja magát és a cucca is biztonságban van. – húztam el a mézesmadzagot. – És ennek fejében a kapott zsoldomból is hozzájárulnék a ……költségeitekhez. – tettem rá egy lapáttal. – Talán akkor nem kéne magatoknak fogni a vacsorára valót. – utaltam a izgő-mozgó zsákra.
- Azt mondod…….adsz pé……. – lobban fel a mohó tekintet Gaunt szemében, de van benne annyi, hogy azonnal javítja is a helyzetet. - Itt van hely a sátrunkban, nyugodtan betelepedhetsz. Garantáljuk, hogy nem zavar senki és nem tűnik el semmid. Persze nem mondjuk, hogy nem fér ránk némi ellátmány, de ez – pöcköli meg a csizmája orrával ismét a csomagot, - ez sovány és rágós vacsora lenne.
Most már tényleg kíváncsi vagyok mi lehet az, de nem kell biztatni sokat a fickót, megragadja a zsák száját, miközben leszorítja a benne lévő valamit a földre, majd kesztyűs kezével óvatosan belenyúlva előhúz onnan egy nagyobbacska vadmacska kölyköt.
- Találtunk egy feldúlt almot nem messze, ez meg ott nyivákolt. Először agyon akartam ütni, de Jakob azt mondta, hogy eladhatnánk, biztos lesz valaki,a ki adna érte pár érmét. – rázta meg a nyakánál fogva a megdermedt, de azért az ínyét húzogató állatot.
Gyönyörű, cirkás bundájú jószág volt, de ami a legjobba megfogott az a kétszínű szeme, az egyik szivárványhártyája kék volt, a másik meg zöld.
Persze eszemben sem volt elárulni a testvéreknek, hogy mennyire megfogott a kölyök.
- Kinek adnátok el itt a haditáborban, hiszen csak nyűg lenne vele? – jegyzetem meg, mire Jakob és Gaunt összenéztek, mint akik erre bizony nem gondoltak.
- Csak lenne valaki……ha mást nem eladjuk a szállásmesternek, egy sálra való kitelik belőle talán. – hangzott a bizonytalanabb válasz.
- Háááát……..mivel segítettetek rajtam, ezért úgy illik, hogy viszonozzam. Megveszem tőletek 1000 váltóért. – ajánlottam fel egy sóhajjal, mint akit tényleg csak jószándék vezet.
- 4000! – csapott le Jakob.
- Szó sem lehet róla! – ráztam meg a fejem. – Hisz ez még csak egy kölyök, talán meg sem éri a felnőttkort. 2000!
- 3500! És kapsz hozzá egy bőrszíjat, hogy kiköthesd.
- 3000 és ez az utolsó ajánlatom.
- A tied! – dugta vissza a zsákba a kis állatot vigyorogva Gaunt és a kezembe nyomta egy bőrszíjjal egyetemben. – A pénzt! – tartotta elém jókora markát.
- - Teljesen kifosztottatok! – morogtam lebiggyesztett szájjal, amitől nekik csak még jobb kedvük lett.
Előhalásztam egy szépen csengő kis bőrzacskót és a férfi kezébe pottyantottam és miközben ők boldogan számolgattak, bár kétlem, hogy el tudtak volna számolni odáig én feltápászkodtam, hogy a sátorba lepakoljak és megszabadítsam a zsáktól hirtelen ötlettől vezérelve megvásárolt újsüttetű „társamat”.
- Húnyok egyet, ha van valami rázzatok fel. – hagytam meg nekik indultomban.
Bent csináltam egy kis „fészket” magamnak a zsákomból és a bekecsemből, aztán elhelyezkedve ott, előhalásztam a vinnyogó macsekot és pár karmolást begyűjtve, ami miatt néha az orrára kellett koppintanom, ráfűztem a szíjat is, melyet az egyik sátorcövekhez erősítettem.
- Spitfire lesz a neved. – mélyesztettem a zsákomba a kezem, hogy két csík szárított húst keressek elő, miközben a szíjjal viaskodó szőrcsomót néztem. – Na, hagyd azt! – lóbáltam meg előtte az ételt.
Karmait azonnal belemélyesztette, de láthatóan meg küzdött a nagyobb falat szétrágásával, így késemmel kisebbre daraboltam fel neki.
- Na aztán én jól bevásároltam veled! Mit kezdek majd, ha mennem kell? – sóhajtottam.
Ezen azonban majd ráérek akkor agyalni, ha mennem kell, most azonban jól esett egy kis alvás.

Az agyalás ideje azonban hamarosan eljön, hiszen futár érkezik, hogy a hadnak indulnia kell, mivel a nekromanták serege is feltűnt, így ideje készülődni.
Mivel felderítési feladat az enyém, nem árt ha időben elkészülök és majd elvegyülök a katonák oldalvédjében.
Mivel Spitfire-t sem hagyhatom itt, gyors megoldást kell keresnem. A konyhásoknál gondolom meglelni ezt, hiszen ők nem valószínű, hogy harcba keverednek. Egy fiatal kuktát fizetek le, hogy gondoskodjon az állatról és persze elég fenyegetően lépek fel ahhoz, hogy tartsa is a szavát.
Most már a megbízásomra koncentrálva vegyülök el a felajzott tömegben, majd húzódok a szél felé, amíg meg nem pillantom az ellenfeleinket, akik sötét felhőként foglalják el a szemhatárt.
~ Legjobb, ha keresek magamnak egy áldozatot és lenyúlom a ruháját és köpenyét, ezzel talán elég ideig lehetek észrevétlen, hogy ha valami érdekes vagy szokatlan fegyvert, technikát használnak, felfedezzem. ~ próbálok valami taktikát felvázolni magamban.
És, ha módomban van, meg is valósítom a tervem.

Reggel gyorsan nyergelte fel Jóskát, legalábbis ameddig a zsinatelnök ígérete szerint új lovat nem kap, hogy gyorsabban tudja szállítani az információt az előörsöt jelentő kis csapat és az emberek egyesített serege között. Még egyszer utoljára átnézte a felszerelését, amit a nyeregtáskába készített össze. Kulacsban édesvíz, némi tündekenyér még otthonról, egy garnitúra váltásruha, ha elázna az esőben, vagy esetleg beleesne a tengerbe, tűzszerszám, két flaska gyógyital és egy élénkítő ital is. Tartogatta őket, nem ivott egyikből sem, és most nagyon hálás az előrelátásáért. Főleg az élénkítő italra lehet, hogy idővel szüksége lesz, sok időt kell nyeregben töltenie. Szokásosan barna bőrnadrágot visel és zöld inget, fölötte a tünde lovagok könnyű, de erős páncéljával. Övében ott van kedvelt tőre, hátán az íja és a nyilai, a szentek és speciálisak is, a huszonöt egyszerű acélvégű nyíl mellett. Ezen kívül nem bízhat másban, mint a szerencséjében és a mágiában, ami az ereiben folyik… Aztán majd kiderül, mi lesz ebből az egyre különösebb felfedezőútból.
Fejére húzza a tündeköpenye zöld csuklyáját, és kantárszáron vezette a lovát az inkvizitor hátasa mellé. Nem mondott többet egy elmotyogott „jóreggelt” – nél, előző este már megbeszéltek mindent, amit egyelőre tudtak és lehetett, nem volt más hátra, mint szembenézni az ismeretlennel és valahogy túlélni az előttük álló napokat. Nyeregbe pattantak, hogy legalább ketten legyenek egymásnak ezeken a nehéz napokon, és könnyed lépésben indultak meg a találkahely felé.
Egy magányos lovas állt a messzeségben. Lory fázósan húzta magán össze a köpenyét, a hajnal még hideg volt, és a sós levegőt is idegennek találta. A tábor széle előtt nemsokkal Kather megállította a lovát.
- Lát valamit, Lady Wildwind?
A kérdésre ő is meghúzta a kantárt, és kicsit előre dőlt a nyeregben.
- Egyetlen csuklyás alakot egy fekete lovon. Lehetséges, hogy Esroniel von Himmelreich az?
A férfi felhorkantott.
- Akárki is, pocsék helyet választott.
- Nézzük meg. - ugratott előre a lóval.
- Institoris, Lady Loreena! Önök voltak a legpontosabbak!
Bár a furcsa maszk, amit viselt kicsit eltorzította a hangját, még így is könnyedén ráismert Esronielre, bár nem értette, minek az álarc, ha mindenkit maga keresett fel? Bár előző este beszélgettek Norvennel az Ordo Malleusról, ő nem ismerte fel az egyenruhát.
- Zsinatelnök. - köszönt udvariasan biccentve.
- Kire várunk még?
- Két vámpírra és egy nekromantára. - a tündének az a furcsa érzése támadt, hogy a hellenburgi pápát mulattattja az egész helyzet. Nem volt biztos benne hogy az abszurditás miatt ilyen nyugodt, már-már szórakozott a hangja, vagy azért volt elégedett, mert borsot törhetett Kather orra alá. Bármelyiket el tudta képzelni.
- Tessék?
A hátas mintha csak megérezte volna gazdája idegességét, vagy talán a hangnem nem tetszik neki, felnyerít és meg is feszül, de szerencsére Norven jó lovas. Lory csak fél szemmel nézi az eseményeket, de tudja, hogy a két férfi ügye messze túlmutat azon, amit itt látnak.
- Megmondtam, hogy ne merje a bolondját járatni velem, zsinatelnök!
- Szerintem nem viccel. - szólt a lány szelíden, és mintha a sors csak őt próbálná igazolni, meg is jelenik a színen következő útitársuk, egy sötét, csuklyás köpenybe burkolózott vékony alak, kezében egy bottal. Meg se kell szólalnia ahhoz, hogy tudja, hogy ő lesz a nekromanta.
- Elnézést a késlekedésért. - hangja gúnyos volt, s mikor odaért hozzájuk ő is megállította a lovát. - Úgy látom, még nem érkezett meg mindenki.
A nő vonásai ismerősek voltak neki, de ne tudta volna megmondani hirtelenjében, hogy honnan. Már biztosan látta valahol, de nem emlékezett. Vagy nagyon régen volt, vagy nem tett rá túl mély benyomást. Aggódva pillantott Katherre, de Esroniel vidám hangon szólalt meg.
- Alicia kisasszony, kiváló! Már csak a testőrömre és a fejvadászunkra várunk.
- Hol hagytad Einmeriát, úrnő? Visszavitted a Sötét Apostolnak?
- Einmeriát? Ő bizony visszament az igazi gazdájához. - közöte könnyeden. - Egyébként az Apostol üdvözli. Sajnálja, hogy a gratulációját csak én tudom átadni, és nem személyesen teheti meg a másik ghoul levadászásáért.
Lory még mindig azon morfondírozott, hogy honnan ismerheti a nekromanta nőt, de a névről eszébe jutott. Alicia! Hát persze! Bár rövid kalandjuk volt csupán együtt, a lány volt az első nekromanta akit közelről látott, és akivel együtt is kellett dolgozniuk kis ideig, Véreskezű Adolf levadászásán… Ott volt még Rhony is, meg valami furcsa pap. Bár már régen volt, így nem vette zokon, ha esetleg a sötét tünde lány nem emlékezett rá. Az inkvizitor szavai alapján viszont a lány ott volt Holtmezőn is, és nem az ő oldalukon harcolt…
- Na, testvérek... Felebaráti szeretetben szenvedjük el egymást rövid közös munkánk idejére! - intett a zsinatelnök nyugtatóan. Loreena szelíden érintette meg Norven vállát, békülékenyen fordítva felé a csuklya takarta manóarcát. A férfi láthatóan másodpercekre volt a robbanástól, és hogy itthagyja az egész pereputtyot, vagy esetleg módszeresen – inkvizitor módra – elkezdje őket megkínozni. A csend zavaróbb és baljósabb volt, mint eddig bármikor.
- Én már dolgoztam vele Kather. Hátbadöfhetett volna bármikor, de nem tette. Ezek után viszont kíváncsi vagyok a két vámpírunkra.
- Ha ezt megelőlegezett bizalomnak vehetem, köszönöm. - hajtott enyhén főt Alicia. Ezek szerint valóban nem ismerte meg. Nincs idejük azonban merengésre, feltűnik a következő lovas, akinek láttán Loreena nevetőgörcsben tör ki. Ez elképesztő. Az emberek istene nagyon jó humorában van mostanában, eddig ugyanis a kis csapatuk minden tagját ismeri, csak mindet máshonnan… De kétség kívül az újonnan érkezőnek örül a legjobban.
- Zsinatelnök. - biccentett Esroiel felé Reingard Swarzjager. - Itt vagyok, ahogy ígértem.- tekintete végigsiklott a másik három jelenlévőn. - Loreena, örülök, hogy ismét találkozunk. Neked már kevésbé, inkvizítor. És neked a legkevésbé, Alicia. Nem reméltem, hogy még egyszer találkozunk.
Úgy tűnik, a vadász is ismer mindenkit, ami igazán meglepő, és kezdi azt hinni, a zsinatelnök ez alapján verbuválta össze őket. Jókedvűen léptett Rein mellé, hogy jó harcos módjára kezet fogjanak, hiszen többször vadásztak már együtt.
– Örülök, hogy látlak Rein. Liz?
- Ha elered az eső, még a mai is lehet életem legrosszabb napja... és elég öreg vagyok, hogy ez igen pocséknak számítson. – morogta Noven a lány háta mögül.
- A sorsnak jó a humora. Mi van ma terítéken?- halványan elmosolyodott. - Elsarea a gyógyítóknál segít.
- Elég sok nekromanta lesz, nyilván nem túl megnyugtató, hogy még itt is van egy. Remélhetőleg ezúttal a két balszerencse kiüti egymást.
A vadász Alicia felé fordult.
- Reméljük, igazad lesz. Nem akarlak ezúttal lelőni, ha a múltkor elkerültük ezt a kimenetelt.
- Üdvözlöm Reingard. Remélhetőleg ma még semmi sem lesz terítéken. Ha megérkezik a testőröm, röviden elmondom, hogy kinek mi a dolga, és indulhatunk is.
Az utolsó érkező sem váratott sokáig magára, Lory pedig kikerekedett szemmel nézte az utolsó érkezőt. A sápadt vámpírarc, és a fekete haj még általánosnak bizonyult volna, de a hosszú fekete lándzsával együtt már nem tudta nem felismerni a lányt, akivel egy ketrecben ültek meztelenül a Nebelwaldban, és aki feltépte az őr torkát ameddig ő és egy embernő eljátszották a halálos ellenségeket. Hogy is hívták?
- Békesség, Hilde nővér! Készen áll?
Áhh! Hilde! Így már rémlett neki, hogy a lány be is mutatkozott akkor, de nem tartotta valószínűnek, hogy ő felismerné, hiszen Alicia sem ismerte meg.
- Nem tudom mi alapján válogatott, Esroniel von Himmelreich, de ha nem magának, akkor az istenének van furcsa humora. - biccentett Hildének. A többiek mereven hallgattak, Kather vonásai egészen megkeményedtek, de a többieken sem látszott kitörő öröm. Még a nő is a lándzsájára csúsztatta a kezét mielőtt kérdőre vonta volna a zsinatelnököt.
- Üdvözletem Zsinatlenök úr... Mit keres itt ennyi ember?
Valóban. Mit is?
- Mindannyiukra szükség van a küldetésünkhöz. – Esroniel majd kiléptetett lovával pár lépést, hogy rálásson a díszes társaságra. - Rendben, tehát mindannyian eljöttetek. Pár részletet szeretnék mondani, majd utána tehettek fel kérdéseket. - hagyott egy kis szünetet, majd folytatta. - Mint az látjátok, nem a megszokott ruhámban vagyok. A pajzsom is a hátamon van, elfedve. Hogy mi ennek az oka? Az áldott ezüstöt több tíz kilóméterről is megérezheti egy erős nekromanta. Ez azt is jelenti, hogy én csak a legvégső esetben harcolhatok, ezért hívtam el Hilde kisasszonyt. Institoris püspök úr és Alicia kisasszony az információszerzésben fog tevékenykedni, a kisasszony rejtett utakon, míg az inkvizítor úr erővel, ha szükségünk van rá. Sajnos én borzalmas vagyok a kínzásokban. - nevetett kicsit, de Lorynak valamiért felállt a szőr a hátán ettől a nevetőstől. [color=#00ccff]- Aki pedig összeköt minket a sereggel az Lady Loreena lesz. Kiváló lenne, ha tudnánk kommunikálni más módon a sereggel, így viszont nincs más lehetőségünk. Aki félti a lovát most cserélje le, mert jó eséllyel kölcsön kell majd adnia a lovag kisasszonynak egy ponton vagy másikon. Reingard úr pedig azért van itt, hogy eltűntesse az ellenség vezetésében fontos személyeket. Ma egy innét megközelítőleg 80 kilóméterre lévő kis falu a célpontunk, ahol megszállunk és kutakodunk kicsit. Most jöhetnek a kérdések.
- Miből gondolja, hogy az emberei képesek lesznek együttműködni, zsinatelnök? A hajlandóságomat ne vitassuk.
Ez valóban fontos kérdés volt, hiszen ennyire egymástól távol álló személyeket akaratlagosan is nehéz lett volna összeválogatni. Mégis… Valamiből mind kiválóak voltak, ráadásul mindegyikük bebizonyította már, legalábbis a tünde számára, hogy képesek félretenni a személyes ellentéteiket.
- Én már minddel dolgoztam együtt, ha itt vagyok menni fog. - jelentette ki magabiztosan, majd Esronielre nézett. - Nagyobb baj, hogy mi van, amikor nem vagyok itt. Legalább kétszer annyit kell lovagolnom, mint maguknak, bevárnak, ameddig visszaérek? És ha nem tudnak, mert valami balul üt ki, hogy találjuk meg egymást ismét?
- Az együttműködés kérdése bennem is felmerült, mint ahogy az árulásé is. Bizonyára hagyni fogja, hogy elvegyüljek majd a nekromanták közt egymagam, ha már a fajtájukhoz tartozom. Remélem, kedves zsinatelnök úr, a magabiztos és optimista hozzáállása a többiekre is hatással lesz. Mindenesetre... Fel tudom ajánlani a baglyomat szolgálatra. - emelte fel karját, jelezve az eddig fent köröző állatnak, hogy leszállhat. Pillanatokon belül meg is érkezik, ujjait rászorította a nő karjára. - Ha valami baj történne, üzenethordásra bizonyára jó lesz. Okos madár, föntről többet lát úgyis, viszont ahhoz kelleni fog valami, amire írhatunk, és amit neki adhatunk. - Loreena tekintete egy pillanatra találkozott a lányéval. - Lemaradás esetén talán még eltalálni is segíthet hozzánk.
- Képesek vagyunk együttműködni míg van előttünk valami, amit jobban utálunk egymásnál. A Sötét Apostol megteszi, ha jól gondolom. - nézett körbe Reingard. - Meg fogunk várni. Tudni akarom, mi van a hátamban, ahhoz pedig kellenek a hírek. Főleg, hogy mi van... - hát persze. Van, akinek volt a seregben is szerette. A tünde bólintott. - Nem fontos. Meg fogunk várni.
- Hát… legyen. - adta be a derekát végül Hilde is. - Hajlandó vagyok félretenni az ellentéteim az együttműködés kedvéért, nem olyan alkalomnak tűnik ez, ahol sok nyerhető az ujjal mutogatásból, ám azt nem értem, hogy mégis mit keres itt Dél egyik legnagyobb ellensége. Számtalan déli élete szárad a boszorkánypöröly lelkén, senki más nem akadna, aki képes lenne a feladatra? Nem kívánom megkérdőjelezni a zsinatlenök úr emberismeretét véletlenül sem, de aligha bíznék meg egy olyan emberben, akinek a választott foglalkozása a mások hátba szúrása.
- Hilde nővér, ez egész egyszerű. Maga még talán épp kezdte a szolgálatát, amikor először - vagyis inkább ismét - összehozott a sors a püspök úrral. Lady Loreena és Reingard úr is ott voltak. Felbecsülhetetlen szövetségesnek bizonyult. Ha valakik nem adják könnyen a titkaikat, hát azok a Nekromanták. Institoris atya minden bizonnyal kiszedi belőlük azt, amit tudnunk kell. Reingard úr jól mondta, ha vannak közös ellenségeink, minden gond nélkül képesek vagyunk együttműködni. A Gárda felderítői azt is megtudták, hogy az ellenség soraiban szolgál egy Kather családnevű nekromanta is.- nézett a férfi Norvenre. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól tisztában van azzal a püspök úr, hogy mennyire is fontos az együttműködés.- pillantása Aliciára vándorolt. - Abban pedig biztos vagyok, hogy nem fog hátba szúrni, ugyanis az árulókkal saját kezűleg végzek. Nem sodrom veszélybe a többiek életét. A seregben szolgálók életét. Célunk nem a sereg sikerre vitele, ahhoz nekünk nem sok közünk lesz. Nélkülünk is lehetséges. A mi dolgunk a lehető legkevesebb veszteség biztosítása. Illetve akár a Sötét Apostolt is elfoghatnánk, de ahhoz szükség lenne Lady Wildwind majdnem folyamatos jelenlétére. Ez pedig nem lehetséges jobb kommunikáció híján... - halkult el végül Esroniel hangja. Ezek az utolsó mondatok nem tudták elkerülni a tünde figyelmét. A sötét apostol… Elég bosszúságot okozott nekik holtmezőn, ráadásul minden nekromanta vezetőjének megölése komoly előnyhöz juttathatná őket. Morfondírozásából Kather hangja zökkentette ki.
- A zsinatelnök úr tudja, mit akar Őszentségétől, és mindig megtalálja a módját, hogy merjen magának a tej föléből. A páncélja északi. Az Istene északi. És most itt vagyok én. – az inkvizitor mintha szándékosan bökdösné az alvó medvét, de Lory nem tudta eldönteni, hogy Hildét akarja kihozni a sodrából, vagy csak igyekezett annyira szórakoztatóvá tenni saját maga számára a helyzetet amennyire ez lehetséges volt. - Ne féljen. Kiszedem belőlük azt is, amit nem tudnak.
A lány viszont ez után már képtelen volt magában tartani a kérdést. Az eddigiek alapján a hellenburgi pápa komoly stratégiai hibát készül elkövetni, noha nem lehetett benne biztos, hogy belát a tervek mögé. Véleménye szerint az apostol elfogása vagy jobb esetben megölése lehetett volna a kulcs a győzelemhez, vagy ahogyan Esroniel mondta a veszteségek minimalizálásához, mert ezzel káoszt idézhettek volna elő a halottidézők sorai között. És ha ehhez rá volt szükség, akkor nem akart üzeneteket hordozni, hanem harcolni akart és megtenni, ami tőle telik.
- Nem értem ehhez miért szükséges az én jelenlétem, de a Sötét Apostol elfogásának az egyik elsőnek kéne lennie a fontossági sorrendben. Ha ehhez az kell, hogy maradjak, hát maradok, a lovak nem lesznek lassabbak akkor sem, ha más üli meg őket, és még nem késő új futárt keresni.
- Elfogni az Apostolt? Nem értek az elfogáshoz. Csak az öléshez, de nem hiszem, hogy az is sikerülne. Valami terve van, zsinatelnök?
- Értettem, ezesetben nincs szándékomban tovább akadékoskodni, s kérdésem sincs. Korábban felajállotta uram, hogy folyamodhatok ló cseréhez, ha úgy kívánom. Szeretnék így tenni, ugyanis nem vagyok meggyőződve, hogy egy hasonló helyzetben jó szolgálatot tehetne nekem lovam, inkább egy futárlót szeretnék kérni, minden bizonnyal Lady Loreena is több hasznát lelné annak. Ha nincs ellenére távozom, s így is teszek.
- Rendben, Hilde nővér. Induljon is vissza, és mondja, hogy én küldtem, tudni fogják. A lovát a sereg fogja hozni tovább, ha a későbbiekben igényt tart rá majd Lady Loreena visszahozza magának. - Reingardra nézett. [color=#00ccff]- Volt tervem, de ez így tárgytalan. Maga és a kisasszony kellettek volna hozzá.
Hilde ellovagolt hátast cserélni, a tündét viszont még mindig nem hagyta nyugodni az apostol kérdése. Itt voltak. Mindketten, ő és a Swarzjager. Miért ment füstbe akkor a terv? Akárki szaladgálhat az üzenetekkel. Loreena legszívesebben ráüvöltött volna a férfire, hogy ostobaságot csinál, vigyék végig a tervet, képesek rá, ő és Rein biztos, ha velük vannak a többiek, akkor pláne, de úgy tűnt Esroniel nem akart többet hozzátenni a történethez, ő pedig jó katona módjára uralkodott magán. Nem kezdhetett el a tervről veszekedni a felettesével, merthogy a zsinatlenök most a felettese volt. Akár tetszett a parancsa akár nem. Most nem volt itt senki, aki lázadásra csábítsa. Most viszont nem a saját királynőjével kell szembe mennie, és ki tudja. Ha úgy látja jónak, még az is lehet, hogy másképp fog dönteni, talán nem lesz annyi önuralma, mint most.
Csönd ereszkedett rájuk, ameddig Hilde vissza nem tért váltott lovon.
- Indulhatunk?
Mindenki bólintott, a csapat pedig vágtázva indult meg, elhagyva Észak és Dél egyesített seregét. Jó tíz kilómétert lovagoltak szótlanul, küzdve a széllel és a kitörni készülő viharral, mikor a zsinatelnök megálljt parancsolt. Egy hatalmas síkság közepén álltak meg.
- Reingard, maga is látja, amit én? Olyan egy kilóméterre, a mezőn.- mutatott a síkság felé.
- Látom. A halálunkat látom, ha abba az irányba haladunk. Mi a terv? Megkerüljük őket vagy visszahátrálunk a sereghez?
- Értesítenünk kéne a sereget, de félő, hogy Lady Loreena lemarad... Mi legyen, kisasszony? - nézett Loreenára. A lovagnő is az említett irányba meresztette a szemét, és ki is tudta venni egy nagyobb, felettébb furcsa sereg sziluettjét.
- Még nem vagyunk túl messze. Ha megvárnak a faluban, még vissza tudok fordulni, és lovat váltok a táborban, hacsak Alicia madara nem jár meg ekkora távolságot könnyebben nálam.
- Az attól függ, milyen gyorsan vágtat a lova. - engedett meg egy halvány mosolyt a nekromanta. - A terület sík, nem hinném, hogy így sokkal gyorsabb lenne repülve, mint lóháton. Ha úgy ítéli, valamint van valakinél valami, amire írhatunk, Voilét is visszaküldhetem.
- Ha lovon megy, a leggyorsabb ló kell. Az enyém. - vágott közbe Esroniel.
- És az megteszi a távot oda vissza és utóléri magukat váltás nélkül?
- Jó eséllyel, ha nem állítják be magát is harcolni. Vágtában kiváló. Schwarzritter ló végülis...
Márpedig esélyes volt, hogy beállítják a nőt is harcolni a sereggel. Akkor viszont lehet meg sem tudják várni… De nem volt más választása, bólintott.
- Jól van. A faluban találkozunk, erre lenne tovább egyenesen igaz?
Közben leugrott Jóskáról, és a zsinatelnök is a saját lováról, hogy cseréljenek. Barátságosan igyekezett a ló felé közelíteni, hiszen tündeként szót szokott érteni az állatokkal, de ez a ló cseppet sem tűnt barátságosnak.
- Erre tovább, az erdő végén. Weißwaldnak hívják. – Esroniel a lányra nézett, ahogy közelített.[color=#00ccff] - Vigyázzon vele, engem megpróbált megölni annak idején. Ha nem verem meg akkor, nem is fogadna el most se... A neve Rémálom, vagy Nightmare, ahogy a sötét tündék hívták valami elf-specifikus legenda alapján...
Megverni? Egy lovat? Hát barbár ez? Ez volt az első, ami eszébe jutott, de látva Rémálom viselkedését azon sem csodálkozott, ha valakinek elfogyott volna a türelme, miközben foglalkozott vele. Kíváncsi lett volna a történetre, hogy hogyan kapta az ezüsthajú férfi a lovát, talán majd egyszer megkéri, hogy mesélje el.
- Biztos benne, hogy ez jó ötlet, zsinatelnök? – kérdezte Norven.
- Maguk is visszahozták már egyszer...
A tünde felszegte az állát, nem fogja hagyni hogy a ló irányítson, azonban Norvennek a reakciójára odakapta a fejét az inkvitizorra. Jól esett neki, hogy az aggódott érte, vagy a küldetésért, mindegy.
- Nightmare... Bírd ki velem egy kicsit oké? - szólt a lóhoz angolul. Talán ért valamit talán nem, bár ahogyan a ló hátracsapta az egyik fülét inkább a nemre tippelt volna. Nem lesz könnyű utuk az biztos, de mindent meg fog tenni, hogy összebarátkozzanak… Út közben, merthogy ha most próbálná, akkor itt lehetnének még napokig.
- Ne próbálj szót érteni vele, Loreena. Vámpír ló, nem hajol meg kedvességre csak az erősebb parancsára.
~Olyan márpedig nincsen.~ gondolta a lány magában, de tény, hogy most nem volt arra ideje, hogy magához édesgesse Rémálmot, így csak bólintott. Talán lehet tényleg meg kell küzdeniük először a dominanciáért, hogy utána megülhesse rendesen, pont úgy, ahogyan az állatvilágban szokás.
- Jól van. Ha nem jövök vissza, tudják, hogy a ló ölt meg. - mondta szarkasztikusan, a nyereghez sétáltt, és felpattan rá, majd erősen fogta meg a kantárt és szorította meg a térdével a hátas oldalát. - Kívánjanak szerencsét!
Nightmare kelletlenül fordult meg, és szinte azonnal vágtába is ugrott, amit a tündének esze ágában sem volt megakadályozni. Hadd élje csak ki magát az állat, ameddig nem veti le a hátáról. Már csak az volt a kérdés, mi lesz a táborban, kinek jelentsen, és hogy vajon ott fog-e küzdeni az első ütközetben, vagy mehet is vissza a csapathoz…

Hideg, csípős reggel volt, szinte harapta a bőrömet ott, ahol nem fedte a bőrírha; a nyakamon, a torkom körül a kulccsontom fölötti lágy részen, mintha hideg ujjak folytogattak volna. Nem szerettem a háborút, vadász voltam, nem katona. Ölni azt tudtam, de csak aszerint az ősi rítus szerint, ahogy apám megtanított. Ötletem nem volt, mi állhatott a hellenburgi pápa útjába, amelyet nekem kellett levadásznom, de felkészültem. Az acélírha szíjazása ismerős, megnyugtató roppanásokkal adta tudtomra, hogy riss és jól karbantartott, így nem fog csalódást okozni. A bőrbe rejtett fémlapokat szokás szerint nem éreztem sem a könyökhajlatomban, sem a térdemnél, így arcomat szövetbe rejtve elindultam, hogy lovamat megkeressem. Nem aludtam valami sokat, nem jelentkeztem a kijelölt sátorban, csak kerestem egy vastagabb gyökerű, magányosan álló tölgyet és annak vetve hátam pihentem, alig négy vagy öt órányit. De ennek ellenére nem éreztem magam fáradtnak, ízületeim ruganyosan mozogtak, ahogy a tengernyi sátor között haladtam, míg meg nem pillantottam Kfer füstös fehér színét, szerencsére ott, ahol tegnap este hagytam. Érkezésemre lustán felemelte a fejét és barátságosan megbökte a vállam, hogy jelezze, felismert és tudja, hogy eddig tartott a pihenője. Nem volt a legtüzesebb vagy a legokosabb hátas, de nyugodt volt, engedelmes és hűséges.
- Ideje megtudnunk, mit akar tőlem von Himmelreich. – még egyszer meglapogattam hosszú, íves nyakát, majd beleléptem a kengyelbe és feldobtam magma a nyeregbe. Elég volt nyelvemmel csettintenem, hogy megértse az utasítást, így lassan, poroszkálva indultam meg a táboron keresztül nyugat felé, a kelő nappal a hátamban.

Nem volt egyedül, mikor odaértem, és felettébb érdekes társaság gyűlt össze – meglepő módon minden arc ismerős volt. Lassan, lépésben közelítettem meg a négy lovast, alaposan végignézve mindannyiukon.
- Zsinatelnök. – Biccentéssel köszönötttem a férfit, akinek trófeás sisakjának megremegéséből arra következtettem, hogy hasonlóan válaszolt. Érdekes módja volt mutatni a vadász fölényességét a prédája fölött, s kétlem, hogy önmaga ölte volna meg a vadat, amelynek állkapcsa a sisakját ékesítette. Tudatalatt és akaratlanul, de lenéztem érte. - Itt vagyok, ahogy ígértem. - tekintetem továbbsiklott a tünde nőre, akit ekkor már e nevetés rázott. Való igaz, hogy lassan komikus volt, ahogy újra és újra egymás mellé dobott minket, a két vadászt a Teremtő. Még mindig nevetve mellém léptetett almásszürke lován, amely valamivel világosabb volt ugyan, de egészen hasonló volt Kfer-hez, annyi különbséggel talán, hogy vékonyabb lábai és kisebb patái voltak, valamint formái összességében kevésbé voltak zömökek az én mocsárban kitenyésztett lovamhoz képest.
- Örülök hogy látlak Rein. Liz?
- Loreena.- fogadtam el a tünde felém nyújtott kezét, az alkarjánál átfogva. Mindig meglepett, hogy bár nő volt, az íjászkodástól fogása erős volt, határozott és nem remegett meg a karja. Ahogy az enyém sem. - A sorsnak jó a humora. Mi van ma terítéken? - még belőlem is feltört egy halvány mosoly, ahogy eszembe jutott a számos vadászat egyike, ahol ugyanazt a prédát űztük. Az óriás, a wolpertinger… Kíváncsi voltam, ezúttal mi jön. - Elsarea a gyógyítóknál segít. Örülök, hogy ismét találkozunk. - fejeztem be végül egy bólintással a tiszteletkört, majd a láncokkal körülcsavart egyházi felé fordítottama  fejem.
- Neked már kevésbé, inkvizítor. - Jól emlékeztem még legutolsó találkozásunkra, mikor is a pap meg akart ölni pusztán azért, mert vámpír vagyok. Én pedig ott és akkor elhatároztam, hogy egyszer levadászom cask azért, mert ember. Láthatóan ő sem örült a viszontlátásnak, ugyanis tekintetéből tömény ellenszenvet és határokat feszegető nemtetszést olvashatott ki, aki képes volt állni.
- Ha elered az eső, még a mai is lehet életem legrosszabb napja... és elég öreg vagyok, hogy ez igen pocséknak számítson. - morogta végül, meglehetős önuralomról téve tanúbizonyságot, így én sem szenteltem több szót neki. Azonban volt még valaki a társaságban, akinek viszont kénytelen voltam, akármennyire nem akartam.
- És neked a legkevésbé, Alicia. Nem reméltem, hogy még egyszer találkozunk. - Éreztem a saját szavaim fagyos élét, de valahogy nem törődtem vele. Nem akartam bántani a nekromantát, de az ösztönöm azt súgta, hogy cask bajt jelent és árulást hordoz magával. Aki a legszentebb törvényt, az élet és halál egyensúlyát megszegi, mit ér annak az adott szava? Viszont rokonszenvet ébresztett bennem, így őszintén reméltem, hogy nem kerül az utamba így nem kell foglalkoznom vele. Tévedtem.


- Elég sok nekromanta lesz, nyilván nem túl megnyugtató, hogy még itt is van egy. Remélhetőleg ezúttal a két balszerencse kiüti egymást. - elégedett mosolya megerősített abban, hogy nem kellene bíznom benne. Erősebb volt most, mint mikor legutóbb találkoztunk, ez leolvasható volt magabiztos cinikusságából.

- Reméljük, igazad lesz. Nem akarlak ezúttal lelőni, ha a múltkor elkerültük ezt a kimenetelt.

- Üdvözlöm Reingard. Remélhetőleg ma még semmi sem lesz terítéken. Ha megérkezik a testőröm, röviden elmondom, hogy kinek mi a dolga, és indulhatunk is. - üdvözölt hivatalosan a zsinatelnök, mielőtt elharapózhattak volna az indulatok. Esroniel testőre hamarosan meg is érkezett egy irdatlan hatalmas csataménen ülve, kezében ismerős, torz lándzsát szorítva. Fakó arcán várakozó kifejezés ül és mintha kissé alázatos is lenne, ami furcsa volt egy vámpírtól. Egy Nebelturmtól pedig különösen.
- Békesség, Hilde nővér! Készen áll? - köszöntötte von Himmelreich, én pedig egyre cask azt próbáltam kitalálni, honnan ismerem.
- Nem tudom mi alapján válogatott, Esroniel von Himmelreich, de ha nem magának, akkor az istenének van furcsa humora. - kerekedtek el Loreena tündeszemei, vagyis ismerhette a lányt.
Amaz egy darabig haragosan nézett az inkvizítorra és biztos voltam benne, hogy csak az embereknél tanult jómodora tartotta vissza attól, hogy acsarogjon. Végül azonban figyelmét a beszélő felé fordította és nyugalmat erőltetett magára.
- Üdvözletem Zsinatlenök úr... Mit keres itt ennyi ember? - tette fel a kérdést, amely mindannyiunkat foglalkoztathatott.
- Mindannyiukra szükség van a küldetésünkhöz. - hatalmas, fekete lova kijjeb léptetett kissé, hogy rálásson mindannyiunkra. - Rendben, tehát mindannyian eljöttetek. Pár részletet szeretnék mondani, majd utána tehettek fel kérdéseket. hagy egy kis szünetet, majd folytatja Mint az látjátok, nem a megszokott ruhámban vagyok. A pajzsom is a hátamon van, elfedve. Hogy mi ennek az oka? Az áldott ezüstöt több tíz kilóméterről is megérezheti egy erős nekromanta. nézek Norvenre. Ez azt is jelenti, hogy én csak a legvégső esetben harcolhatok, ezért hívtam el Hilde kisasszonyt. Institoris püspök úr és Alicia kisasszony az információszerzésben fog tevékenykedni, a kisasszony rejtett utakon, míg az inkvizítor úr erővel, ha szükségünk van rá. Sajnos én borzalmas vagyok a kínzásokban. nevet kicsit Aki pedig összeköt minket a sereggel az Lady Loreena lesz. Kiváló lenne, ha tudnánk kommunikálni más módon a sereggel, így viszont nincs más lehetőségünk. Aki félti a lovát most cserélje le, mert jó eséllyel kölcsön kell majd adnia a lovag kisasszonynak egy ponton vagy másikon. Reingard úr pedig azért van itt, hogy eltűntesse az ellenség vezetésében fontos személyeket. Ma egy innét megközelítőleg 80 kilométerre lévő kis falu a célpontunk, ahol megszállunk és kutakodunk kicsit. Most jöhetnek a kérdések. - fejezte be az ismertetést von Himmelreich, végignézve mindannyiunkon.
- Miből gondolja, hogy az emberei képesek lesznek együttműködni, zsinatelnök? A hajlandóságomat ne vitassuk. - szólalt meg először az inkvizítor, ám a tünde gyorsabb volt a válasszal, mint megbízónk.
- Én már minddel dolgoztam együtt, ha itt vagyok menni fog. - jelenti ki magabiztosan, majd Nielre néz. - Nagyobb baj, hogy mi van amikor nem vagyok itt. Legalább kétszer annyit kell lovagolnom mint maguknak, bevárnak ameddig visszaérek? És ha nem tudnak mert valami balul üt ki, hogy találjuk meg egymást ismét?

- Az együttműködés kérdése bennem is felmerült, mint ahogy az árulásé is. Bizonyára hagyni fogja, hogy elvegyüljek majd a nekromanták közt egymagam, ha már a fajtájukhoz tartozom. – Hihetetlen akaraterőről téve tanúbizonyságot nem szúrtam közbe, hogy ha elárul minket ugyanúgy a számszeríjam rossz oldalára kerül, ahogy a többi nekromanta. - Remélem, kedves zsinatelnök úr, a magabiztos és optimista hozzáállása a többiekre is hatással lesz. Mindenesetre... - Itt vet egy mély levegőt, hogy megtörje a téma fonalát. - Fel tudom ajánlani a baglyomat szolgálatra. - az említett madár Alicia felemelt karjára szállt, mutatva hogy jól van idomítva. Talán nekem is ideje lenne beszerezni egy hasonló jószágot. - Ha valami baj történne, üzenethordásra bizonyára jó lesz. Okos madár, föntről többet lát úgyis, viszont ahhoz kelleni fog valami, amire írhatunk és amit neki adhatunk. Lemaradás esetén talán még eltalálni is segíthet hozzánk.- pillantott Loreenára kérdésére válaszolva.
- Képesek vagyunk együttműködni míg van előttünk valami, amit jobban utálunk egymásnál. A Sötét Apostol megteszi, ha jól gondolom. - néztem körbe, ha valaki máshogy gondolná, de nem volt ellenkező. - Meg fogunk várni. Tudni akarom, mi van a hátamban, ahhoz pedig kellenek a hírek. Főleg, hogy mi van... - megráztam a fejem és lógva hagytam a mondat végét. Úgy is egyértelmű volt. - Nem fontos. Meg fogunk várni. - erősítettem meg a tündét.
- Hát... Legyen. - bólintott végül a vámpírlány is. - Hajlandó vagyok félretenni az ellentéteim az együttműködés kedvéért, nem olyan alkalomnak tűnik ez, ahol sok nyerhető az ujjal mutogatásból, ám azt nem értem, hogy mégis mit keres itt Dél egyik legnagyobb ellensége. Számtalan déli élete szárad a boszorkánypöröly lelkén, senki más nem akadna, aki képes lenne a feladatra? - Szúrós pillantása szinte keresztüldöfte az inkvizítort, majd visszavándorolt Esronielre, mintha a határán lett volna, hogy leteremtse. - Nem kívánom megkérdőjelezni a zsinatlenök úr emberismeretét véletlenül sem, de aligha bíznék meg egy olyan emberben, akinek a választott foglalkozása a mások hátba szúrása. - Habár a két országrész kicsinyes gyűlölködése a legkevésbé sem érdekelt, azért igaza volt, hogy az inkvizítor nem volt épp a legkellemesebb társaság ellenséges volnalak mögött.
- Hilde nővér, ez egész egyszerű. Maga még talán épp kezdte a szolgálatát, amikor először - vagyis inkább ismét - összehozott a sors a püspök úrral. Lady Loreena és Reingard úr is ott voltak. Felbecsülhetetlen szövetségesnek bizonyult. Ha valakik nem adják könnyen a titkaikat, hát azok a Nekromanták. Institoris atya minden bizonnyal kiszedi belőlük azt, amit tudnunk kell. Reingard úr jól mondta, ha vannak közös ellenségeink, minden gond nélkül képesek vagyunk együttműködni. Norvenre nézek A Gárda felderítői azt is megtudták, hogy az ellenség soraiban szolgál egy Kather családnevű nekromanta is. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól tisztában van azzal a püspök úr, hogy mennyire is fontos az együttműködés.- Tekintete Aliciára vándorolt. - Abban pedig biztos vagyok, hogy nem fog hátba szúrni, ugyanis az árulókkal saját kezűleg végzek. Nem sodrom veszélybe a többiek életét. A seregben szolgálók életét. végignézek az embereken Célunk nem a sereg sikerre vitele, ahhoz nekünk nem sok közünk lesz. Nélkülünk is lehetséges. A mi dolgunk a lehető legkevesebb veszteség biztosítása. majd kicsit halkabban, lemondóan mondom Illetve akár a Sötét Apostolt is elfoghatnánk, de ahhoz szükség lenne Lady Wildwind majdnem folyamatos  jelenlétére. Ez pedig nem lehetséges jobb kommunikáció híján...
- A zsinatelnök úr tudja, mit akar Őszentségétől, és mindig megtalálja a módját, hogy merjen magának a tej föléből. A páncélja északi. Az Istene északi. És most itt vagyok én. - kötekedett tovább Norven Kather, mire én cask alig hallhatóan sóhajtottam. Nem szerettem az embereket. - Ne féljen. Kiszedem belőlük azt is, amit nem tudnak.

- Nem értem ehhez miért szükséges az én jelenlétem, de a Sötét Apostol elfogásának az egyik elsőnek kéne lennie a fontossági sorrendben. Ha ehhez az kell, hogy maradjak hát maradok, a lovak nem lesznek lassabbak akkor sem ha más üli meg őket, és még nem késő új futárt keresni. - fogalmazta meg Lory ami bennem is azonnal felmerült. Nekromantákra vadászni egy dolog, de a sötét apostolra? Vagy őrület, vagy vakmerőség.
- Elfogni az Apostolt. Nem értek az elfogáshoz. Csak az öléshez, de nem hiszem, hogy az is sikerülne. Valami terve van, zsinatelnök? - kérdeztem, mert nem szerettem vakon menni előre.
- Értettem, ezesetben nincs szándékomban tovább akadékoskodni, s kérdésem sincs. Korábban felajállotta uram, hogy folyamodhatok ló cseréhez, ha úgy kívánom. Szeretnék így tenni, ugyanis nem vagyok meggyőződve, hogy egy hasonló helyzetben jó szolgálatot tehetne nekem lovam, inkább egy futárlót szeretnék kérni, minden bizonnyal Lady Loreena is több hasznát lelné annak. Ha nincs ellenére távozom, s így is teszek. - hajtott végül fejet a vámpírlány, amire önkénytelenül végigfutott rajtam a hideg. Egy Nebelturm, aki meghunyászkodik.

- Rendben, Hilde nővér. Induljon is vissza, és mondja, hogy én küldtem, tudni fogják. A lovát a sereg fogja hozni tovább, ha a későbbiekben igényt tart rá majd Lady Loreena visszahozza magának. Reinre néz Volt tervem, de ez így tárgytalan. Maga és a kisasszony kellettek volna hozzá. - a zsinatelnök úgy engedte el a témát, mintha semi érdekes nem lett volna a legerősebb nekromanta elfogásában. - Indulhatunk? - kérdezte, ahogy a vámpírlány visszaért új lovával, mire mindenki csak bólintott. Fejemre húztama  csuklyát és a sálat is orrom fölé akasztottam, majd markamat Kfer oldalába vágva felzárkóztam a hatos csoporthoz. Nem akartam más lovat vinni, az almásszürke herélt már tudta meyik rántásom mit jelent és elég halált látott már, hogy ne ijjedjen meg azonnal. Ráadásul, habár mocsári vonásokkal, de csataló volt.

Nem számoltama mérföldeket, sem a perceket, helyette a fákat és dombokat figyeltem, mindenhol veszélyt sejtve. Noha a vad még messze járt, a vadászat már elkezdődött, vagyis a halál már ott kapaszkodott a nyakunkban és várta, hogy karmait belemélyeszthesse valamibe. A zsinatelnök egyszercsak megálljt parancsolt és felegyenesedett a nyeregben.

- Reingard, maga is látja, amit én? Olyan egy kilóméterre, a mezőn. - tenyeremmel árnyékoltam a szemem, hogy a nap ne zavarja a látásomat, ám egy ekkora sereget még napfénynél is kiszúrtam. A parttól pár kilométerre cask úgy nyüzsögtek az élőholtak, mint fekélyben a nyüvek, mindenféle ocsmány kreálmányok, jó részükkel még életemben nem találkoztam. Torz lelkű mestereiknek is ott kellett lenniük valahol a sokaságban, vagyis vártak rank. Ők voltak a fogadóbizottság.
- Látom. A halálunkat látom, ha abba az irányba haladunk. Mi a terv? Megkerüljük őket vagy visszahátrálunk a sereghez? - férdultam Esronielhez, mire ő elgondolkodott.
- Értesítenünk kéne a sereget, de félő, hogy Lady Loreena lemarad... Mi legyen, kisasszony? hagyta a választást a tündére, mire az felmérte a távolságot ami köztünk és az oszló elővéd között volt.
- Még nem vagyunk túl messze. Ha megvárnak a faluban még vissza tudok fordulni, és lovat váltok a táborban, hacsak Alicia madara nem jár meg ekkora távolságot könnyebben nálam.
- Az attól függ, milyen gyorsan vágtat a lova. - mosolyodott el halványan a nekromanta. - A terület sík, nem hinném, hogy így sokkal gyorsabb lenne repülve, mint lóháton. Ha úgy ítéli, valamint van valakinél valami, amire írhatunk, Voilét is visszaküldhetem.
- Ha lovon megy, a leggyorsabb ló kell. Az enyém. - zárta rövidre az ötletelést von Himmelrecih, amire fekete ménje kihúzta magát mintegy megerősítésképpen.
- És az megteszi a távot oda vissza és utóléri magukat váltás nélkül?
- Jó eséllyel, ha nem állítják be magát is harcolni. Vágtában kiváló. Schwarzritter ló végülis... - Szóval innen fújt a szél. Kíváncsi lettem volna honnan van a zsinatelnöknek vámpír lova.
- Jól van. A faluban találkozunk, erre lenne tovább egyenesen igaz? - szállt le a saját hátasáról Loreena és óvatosan megindult a csődör felé.
- Erre tovább, az erdő végén. Weißwaldnak hívják. - szállt le a zsinatelnök a nyeregből, átengedve a kantárt a tündének. - Vigyázzon vele, engem megpróbált megölni annak idején. Ha nem verem meg akkor, nem is fogadna el most se... A neve Rémálom, vagy Nightmare, ahogy a sötét tündék hívták valami elf-specifikus legenda alapján...
Rémálom. Találó név, mintha az apám mesélt volna nekem legendákat a Terráról, meg egy ottani fekete erdőről, ahol ilyen alkonyszülött lovak éltek. Már ha lehet hinni bárminek, ami a Szakadás előttről maradt meg.
- Biztos benne, hogy ez jó ötlet, zsinatelnök? - kérdezte kételkedve az inkvizítor, mire Esroniel bólintott.
- Maguk is visszahozták már egyszer...

A tündét elöntötte a büszkeség a sok kétkedés hatására, tündéül suttogott valamit a lónak, majd katonásan kiegyenesedett.
- Ne próbálj szót érteni vele, Loreena. Vámpír ló, nem hajol meg kedvességre csak az erősebb parancsára. - tettem hozzá utolsó tanácsként, közben önkénytelenül megveregetve Kfer nyakát. A herélt nem vámpírtenyésztés volt, így higgadt volt, kedves és jámbor. De épp ez kellett nekem, vadászathoz elég volt, ha nyugodtan és gyorsan fut.
- Jól van. Ha nem jövök vissza, tudják, hogy a ló ölt meg. - bólintott Loreena, majd felugrott a nyeregbe és határozottan térdei közé szorította az állat oldalát. - Kívánjanak szerencsét!
A sötétség szárnyai védelmezzenek, Loreena. Nem mondtam ki hangosan, úgy sme hallotta volna a vágtató monstrum patáinak dübörgésétől.
- Jó eséllyel azért sikerült, mert néztem. Remélem akkor sem veti le, amikor nem látom... - rombolta le azonnal a felépített tekintélyt von Himmelreich, majd Hildére nézett. - Kisasszony, tud ködöt kelteni?
- Természetesen, nem jelenthet gondot, bár nem vagyok meggyőzve azzal kapcsolatosan, hogy végig képes leszek fenntartani, így vagy vérre lesz szükségem, vagy csak akkor idézem elő, ha feltétlenül szükséges.
- Akkor kellene, amikor elhaladunk az élőholtak mellett... A vérem magam is felajánlanám, de sejtem, hogy rövid távon belehalna sajnos.
- Egy nekromanta vére, gondolom, túlságosan pocsék a fogyasztáshoz - jegyezte meg Alicia, amire én cask egyetértően elmosolyodtam, amennyire tudtam.
- Úgy sem ajánlaná fel önszántából... - nevetett fel Esroniel.- Induljunk, testvérek! El kell érnünk a falut estére!

Sáta közben frisset szippant a szent mágiától bűzlő levegőbe démonunk. Kint már türelmetlenül várja tünde társa. Eddig a sátor falához lapulva hallgatózott.
- Nem hallottál semmi, mi? - veti oda kajánul.
- Természetesen... mit mondott?
- Történelmi pillanat ez: csatlakozunk a démonvadászokhoz!
- Alig várom... ja várj, én még jól is mulathatok. – élcelődik Leo a társával.
Nesztelenül sétálnak el a sátrak mellett. Már némiképp kiismerték a rangjelzéseket, ígymeg tudták mondani, melyik a tiszti sátor, melyik a közkatonáké. Nagy nehezen rátalálnak a sátorra.
- Ott van, ni!
Gerard ügyet sem vetve a többiekre futva megindul a méretes pavilon felé, szeretné minél hamarabb megtudni, mi folyik itt valójában. Ahogy fordul be a sarkon, hirtelen éles fájdalom hasít a mellkasába, mintha valami keménynek ütközött volna. Sajnos nem vette a sarkon beforduló másik, páncélos alakot, így egyenesen nekirontott. Egy éles női hang hasít a levegőbe, ahogy összeütközik a pórul járt... nővel, ha hihet a fülének.
- Oh... elnézést – válaszol rá az idegen szinte reflexből.
- Csak nem önök is... Pius atyát keresik? – szólal meg hirtelen egy másik alak mögüle.
Gerard idegesen tápászkodik föl. Az ütközés valószínűleg nyomot fog hagyni a nemrég még makulátlan bőrén egy zöld-kék folt formájában. Nem bírja ő a gyűrődést, legyen szó bármilyen hölgyeményről.
- Nem, igazán nem tesz semm... te?! - néz vissza félig meglepetten, félig megkönnyebbülten. Sokkal rosszabbul járt volna, ha belefut egy keresztesbe.
A páros, akikkel összetalálkozott a még korábbról ismert vámpír és éjtünde társa voltak. Tisztán emlékezett rájuk a korábbi Nebelwaldi „kincskeresésük” során futottak össze. Lia agyában akkor először fordult meg a gondolat, hogy talán, de csak talán nem minden vámpít az ellenségük.
- Nono, elpilledtél, Gerard - viccelődik a tünde, mielőtt megpillantaná Damient - jé, kik vannak itt?! Mi járatban Paplanszemű, nem lőtték még fel a pizsicsillagot? - próbálja tréfálkozással oldani a hangulatot.
- Na én sem - kontráz a vámpír. - Milyen csillagot?!
- Elég volt, el ne kezdjétek megint! - veszi elején egy újabb felesleges agytekergetésnek a démon - igen, mi is a démonvadászokhoz jöttünk. Furcsa, nemde?
Miközben a kérdést feltette, kezet nyújt, hogy felsegítse a lányt, majd elindul a sátor felé.
- Óh, persze. Gerard és ...Leonard?
- Szerintem csak Leo volt - jegyzi meg Damien. - Örvendek, uraim, az újonnani találkozásnak. Kicsikét berozsdásodott az agyam, elsőre el sem hittem, hogy önöket látom.
Még mindig nem szoktam meg Damien furcsa, nyakatekert beszéldstílusát. Ő is szokott ugyan ilyen hangnemben beszélni, de csak azért, hogy mások számára szimpatikusnak tűnjön. Ezelőtt el sem tudta képzelni, hogy bárkinek is lehet ilyen ékesszóló az alap hangvétele.
- Furcsa, meg kell hagyni. Bár mért is lenne meglepő, hogy... sokan gyülekeztünk ide az emberiség javára... hát, nem csak az emberiségére, embert itt pont keveset látok, no de értik. Azt javallom, térjünk beljebb a sátorba, mielőtt megelégelik a várakozást - indítványozza elmosolyodva.
Felhígítva a bent lévő társaság etnikai összetételét beléptek a sátorba. Alig páran tartózkodtak bent, azok is mind emberek voltak. Várhatólag azonnal minden tekintet rájuk fog szegeződni, így Gerard nem is habozott bemutatkozni, nehogy valamelyik fanatikus nekiugorjon reflexből.
- Szép jó napot, az Éjféli Őrséget ideiglenesen kiegészítő személyek volnánk. Jó helyen járunk?
- Pius atyát kellene keresnünk.... - teszi még hozzá lopva a máguslány.
Egyikük, egy magas rövidre nyírt hajú nő válaszol, miközben kihúzza magát.
- Mióta vesz be az Éjféli Őrség démonokat?! Meg vámpírokat?!
A démon nem veszti el a magabiztosságát, kedélyesen benyúl a köpenye alá és előhúzza a levelet, ami pár napja kapott és aminek nyomán eljutott a pápa sátrához.
- Őszentsége küldött minket. Ez alapján jutottam ide, a táborba a társaimmal.
Nem volt biztos benne, vajon Mina és Damien is kaptak egy ehhez hasonló iratot, vagy személyesen hívták őket ide, így biztos ami biztos alapon őket is belevette a "társaim" szó hatáskörébe
- Te-természetesen mi is kaptunk. - bólint, még mielőtt egy nézéssel elégetik, majd gyorsan Damienre néz, nála van ugyanis a levél.
A sötét tünde ugyan kicsit habozva, de előveszi a saját levelét. Némiképp aggasztó, hogy a pápa nem is értesítette az alattvalóit az érkezésükről. De egy biztos, a két irat elég bizonyíték, ugyanis ezeket látva a középen álló férfi sóhajt egy nagyot, beletörődve, hogy ők négyen bizony itt fognak szolgálni.
- Hilde, fékezd magad. Őszentsége már szólt, hogy küld pár... egyedi elbírálásban részesülő egyént.
~ Hm, akkor mégiscsak szóltak felőlünk.
~ Hát, lehet hogy azt hitték, tréfálkozik.
- Megkérdezhetem milyen feladattal küldte ide önöket a szentatya? Mondott valamit mi lesz a dolguk?
- Semmi konkrétat nem tudtunk meg. Én legalábbis nem. – feleli a démon.
Lehet nem volt okos ötlet jelentkezni erre a feladatra. A társaság legtöbb tagja máris teherként kezeli őket. De hé, őket nem fogják olyan könnyen kiszemelni a nekromanták a csatatéren.
- Remek. Mit kezdjek két Átkossal? - egy darabig gondolkodik. - Harcoltak már élőholtakkal?
- Természetesen. Nem egyszer gyűlt már velük a bajom.
~ Rosszat sejtek...
~ Miből gondolod? - válaszol rá gondolatban cinikusan.
- Nem egyszer gyűlt már meg velük a bajom.
Leo határozottam bólogat. Ő ugyan még életében nem látott zombit, de még csontvázat sem, de próbál magabiztosnak tűnni a helyzetben.
- Igen! - vágja rá lelkesen - Ott voltunk a Holtmezei csatánál....
~ A Holtmezei csatánál?! Ezt még nem is tudtam – néz rájuk meglepődötten – miféle kapcsolatban állhatnak Armin Fairlighttal?
- Armin herceggel harcoltunk egy ideig.
- Remek, akkor legalább nem kell gyorstalpalót végeznünk.- bólint kissé elégedetten. - Egyelőre nincs konkrét parancsom, legyenek a környéken és ha hívatom fél szívdobbanás és teremjenek itt. Értették? - egy pillanatra elgondolkodik, majd hozzáteszi. - És jobb, ha nem nagyon próbálnak barátkozni az Éjféli Őrökkel, nem szívlelik az Átkosokat, pápai felmentés ide vagy oda.
Helyzetéhez képest vidáman int egyet, hogy felfogta, amit mondtak neki.
- Kár, pedig pont lenne kedvem egy jót táncolni. - jegyzi meg egy halvány mosolyt megeresztve.
Majd, még mielőtt valamelyik templomos nekiugrana, sietve lehagyja a sátrat
- Ha szövetségesek vagyunk, előnyösebb lenne, ha nem ellenséges szemmel méregetnénk egymást... – teszi még hozzá Mina, mielőtt ő is követné Gerardot és Leot a sátor ajtaja felé.

Kérdés, hová is kell mennem.
Jó, a Zsinati Gárdához, nem vagyok hülye. És az merre van? Bár szívesen vesztegetném az időm a keresgéléssel, most minél hamarabb meg akarom találni a társam.
Von Georgstal, az ifjú. Vajon mennyire lesz hajlandó együtt dolgozni velem? Nemhogy nem dolgoztam együtt lelkésszel, de még nem is beszéltem eggyel sem. Jó indítás... bármennyire is megértem Sixtus indítékait (francokat, egyáltalán nem látom át), ez akkor is mélyvíz. Nem mintha aggódnék; arra inkább annak a valakinek lesz szüksége.
Magamban elmosolyodom, miközben arcomat persze a szokásos, barátságos kifejezés uralja.
Itt az ideje felölteni a hazugság maszkját.

Megigazgatom a reverendám (franc abba a puccos déli ruhába, ez lassan a szokásommá válik), végigsimítok az oldalamon pihenő buzogányon, és körbenézek. Ki is szúrok egy kék köpenyes lovagot... vajon mit szólna, ha segítséget kérnék tőle? Elég nagydarab, valószínűleg egy ujjával kényelmesen elpöckölne, de nem is harcolni akarok. Na meg a legrosszabb esetben se valószínű, hogy rám támad ennyi ember közt.
Remélem.
Úgyis az a célom, hogy összebékítsem a két oldalt, nem?
- Elnézésedet kérem, lovag, merre kell mennem, hogy a Zsinati Gárda kötelékéhez jussak? - nem kell megjátszanom a tájolatlanságot, s a némileg bátortalan szavakat. Mégis legalább a súlyom dupláját nyomhatja páncéllal együtt.
De szerencsére nem tűnik harciasnak. Igaz, akaratom ellenére is megilletődöm, mikor lenéz rám. Pedig nem vagyok valami alacsony. Legalábbis eddig azt hittem...
- Lássuk csak... Azt hiszem, arrafelé - követem a szememmel a mutatott irányt. Tényleg van ott valami zászlóféle... szóval csak oda kell eljutnom? Nem is nehéz. Épp megköszönném, de észreveszem, hogy mondani akar még valamit. - Rotwald lovagot keresem valahol az Ordo Malleus kötelékében. Nem tudod, merre találom?
Rotwald? Életemben nem hallottam ezt a nevet. De az Ordo Malleusról nem pletykálnak sok jót.
- Rotwald lovag... ismerős a név... - hazudom - ...de fogalmam sincs, hol lehet. Egyébként is... miért keres egy protestáns lovag egy Ordo Malleus-tagot? - a lehető legtöbb ártatlanságot viszem a hangomba.
- Hmm... hasonló okból talán, amiért egy pap a Zsinati Gárdát. - végül is jogos. - Megbízást kaptam, hogy találkozzam vele és együtt harcolva mutassunk példát az együttműködésre.
Együttműködés? Nagyon törekedhetnek erre az egyházfők. Igaz, nem is csoda, hisz ez a közös csata húzós lesz. Én is egy lelkésszel fogok együtt dolgozni, ő is egy keresztest kapott társnak... hogy ezek valóban működni fognak-e, azt természetesen nem tudom, csak remélem.
Hazudtam. Nekem aztán nem érdekem a győzelem.
- Testvér, én a helyedben nem állnék szóba egy ilyennel, amíg lehet. - hallok egy hangot nem messze. Arranézek, és egy kisebb protestáns csoportot látok meg, amint elég... csúnyán néznek rám. Menten elszaladok az ijedtségtől, mondhatom.
De erre valamit válaszolnom is kellene, nem? Azért mégse hagyhatom annyiban.
- Itt mindannyian együtt dolgozunk most. Máskülönben esélyünk sincs. - szólal meg a lovag, mire (őszintén) meglepetten nézek rá. Hogy tetszik mondani?
Ha tényleg ilyen nyílt a rivális Északkal szemben is, akkor talán nem is véletlenül választották ki, hogy egy keresztessel dolgozzon össze.
A csoport néhány további megvető pillantás után eltakarodik. Nagyon helyes.
- Nos... köszönöm a védelmet. - ügyetlen köszönet, igaz, de ez tényleg váratlanul ért. Lehet, még hasznos lesz az ismeretsége? Akkor talán érdemes kérdezősködni egy kicsit. - Egyébként jól sejted: én egy lelkészt, von Georgstalt keresem, hogy együttműködjek vele. Nem ismered véletlenül?
- Ugyan - vonja meg a vállát. Hja, kérem, ha nem minden protestáns olyan... hm, szűk látókörű, mint az előbbiek, akkor még talán esélyem is lehet a munkám hasznosságára.
Látom rajta, hogy tényleg átgondolja, ki az a von Georgstal. Nem hinném, hogy eltitkolna valamit, akármi is legyen a válasza.
- Talán ha látnám, megvolna... ha hellenburgi, kell, hogy ismerjem, de most nem jutna eszembe, hogy is néz ki.  De megkereshetjük akár.
Megkereshetjük? Erről nem volt szó! Nem mintha ellenemre lenne, csak...
...szinte ijesztően készséges. Biztos nincs semmi a háttérben?
- Én se tudok többet a nevénél. - vonom meg a vállam, majd érdeklődve nézek rá. Ügyelek arra, hogy ne látszódjon rajtam a meglepettség. - Komolyan segítenél? Hisz neked is kötelességed van.
- Az a dolgunk, hogy példát mutassunk a kétkedőknek, hogy lehet együtt dolgozni. És különben is, te is segítesz aztán nekem Rotwaldot megtalálni, nem igaz?
Teljesen jogos. Az a legjobb alku, amit tudtán kívül köt az ember. Mi ezzel a probléma? Sőt, még én akartam kihasználni, erre ő maga ajánlja fel.
Miféle alakba botlottam? Érdemes megjegyeznem, bár... az nem lesz nehéz.
Tényleg, még azt se tudom, hogy hívják.
- De, természetesen. - őszintén? Valóban így gondoltam. Csak nem hittem, hogy ennyire vevő lesz az ötletre. - Egyébként Astonien Michelberger vagyok. - nyújtom kézfogásra a jobbomat... habár én nem vagyok túl erős, azért képes vagyok egy férfias szorításra, ha összeszedem magam. Ennek ellenére elgondolkodom: vajon egyben maradnak az ujjaim...?
- Igazán örvendek. - egyben maradnak. Bár eléggé kényszerítenem kell magam, hogy őszintének látsszon a mosolyom. - Oswald von Bertold - viszonozza a bemutatkozást. - Megtaláljuk azt a lelkészt bizonyára.
- És a lovagot is. - bólintok udvariasan. - Akkor indulunk? - biccentek a fejemmel a Zsinati Gárda zászlaja felé. Legalább haladjunk is a beszélgetés közben.
- Induljunk, valóban. Ne vesztegessük az időt. - és úgy is teszünk. Bár ezzel az egész háborúskodással csak az időnket vesztegetjük, de az más kérdés.
Én úgyis szeretem a káoszt.

- Te harcoltál már élőholtakkal? - kérdezi meg kisvártatva Oswald, mire kissé elgondolkodom.
Az egy dolog, hogy az Aliciával kötött ismeretségem (egyelőre) titkolnom kell, de... még nem is próbáltuk ki az erőnket egymás ellen. Pedig ha belegondolok, hogy milyen erős lehet, biztosan érdekes lenne.
Elfojtok egy vigyort.
- Látni láttam már, egyszer küzdenem is kellett egy csontvázzal. - hja, az a nekromanta, aki a barátjának hívta az élőholtját, elég... különös egyéniség volt. De messze nem rossz szándékú. - Gyenge és lassú... de ha jól olvastam, az a leggyengébb eszközük. Nem becsülöm alá őket, nagyon nem. - ránézek, és látom, ahogy bólogatva próbálja megjegyezni az információkat. - És te?
- Én még nem. Annyit tudok, amennyit a társaim meséltek, meg olvastam itt-ott, de amíg nem elpusztíthatatlanok, nagy gond nem lehet. - fő a pozitív hozzáállás! Vajon egy ghoulnak is nekimenne csak azért, mert nem elpusztíthatatlan? - Csak akármennyire is nem kellemes, együtt kell működnünk. Ha egy kis szakadás is történik a sorainkban, azt könnyen kihasználhatja az ellenség.
Hát igen. De azért felfigyelek valamire. Akármennyire is nem kellemes? Magára is értené? De hisz készségesnek tűnik. Akkor most mi van?
Vagy csak én bonyolítom túl? Majd kiderül.
- Igen, erre vigyáznunk kell. Főleg nekem, hisz én ezt kaptam feladatként. - bólintok, majd hirtelen másfelé vezetem a beszélgetést. Ha már a társam lett ideiglenesen, nem árt pár dolgot megtudnom róla. Akár úgy is, hogy ő ezt ne tudja meg.. - Te mit gondolsz erről a háborúról?
- Hmm? - tény, kicsit hirtelen ez a kérdés (főleg, hogy közben kerülgeti is az embereket... minek? Elég lenne csak átvágnia, repülnének azok maguktól), de csak sikerül értelmeznie. - A nekromanták most nagyobb fenyegetést jelentenek, és ezért mihamarabb meg kell állítanunk őket. Hogy őszinte legyek, nem örülök az együttműködésnek. Bizonyára mind hordozunk sebeket és ellenérzést egymás felekezete vagy egyháza felé, de ha nem dolgozunk össze, nincs esélyünk. Később is ráérünk a vallásháborúnkkal foglalkozni. Én is próbálom a nagyobb rossz ellen elviselni a kisebb rosszat. Talán egészségesebb is, ha egy kis ideig nem ontjuk egymás vérét, nem igaz?
Megbizonyosodtam a sejtésemről.
Korántsem arról van szó, hogy ne utálná Északot, csupán annyira hű Délhez, hogy ha ez a jobb út, hát ezt járja. Dicséretes önzetlenség és baromság.
Kezdem megkedvelni.
Elgondolkodva húzom össze a szemeim.
- Én amúgy sem vagyok a csatározások híve. Bármennyire is próbálja belém nevelni az Egyház az ellenségeskedést, nem szeretem a háborút. Még akkor sem, ha az ellenfél más vallású. - sóhajtok egyet. Részben igazat mondtam: a káoszt szeretem, a vérontást már kevésbé. Bár ha olyan a helyzet, az is teljesen hidegen tud hagyni, csak én maradjak ki belőle. - A holtidézők elleni támadást is csak azért támogatom, mert ők tényleg az Úr ellen vannak.
A részigazság csak jobb, mint a teljes hazugság, nem?
- Talán ha mindenki így gondolkodna, ahogy te, békésebb volna ez a világ. - na, attól mentse meg Veroniát az Úr. - Való igaz, és talán valahol jó, hogy a célunk egy tud lenni. Annyira még nem tér el egymástól a két egyház tanítása, hogy ebben ne érthessünk egyet, ezért pedig érdemes összefogni.
Bólintok, és épp válaszolnék, de egy nő kiáltását hallom a közelből. Ráadásul ismerős a hangja. Odanézek...
...ez a tünde! Mi is volt a neve? Eh, lényegtelen, inkább hallgatom, mit akar mindenkitől.

Csak állok ledöbbenve.
Nem úgy volt, hogy még van időnk?
De ha már így alakult... igaz, hogy nem áll érdekemben a győzelem, de most mégsem lazsálhatok. Muszáj segítenem.
Akkor talán a pápa kegyeibe férkőzhetek.
- A lelkész várhat. Gyerünk az Egyház sátraihoz, meg kell találnunk azt az Ordo Malleus-tagot! - hadarom Oswald felé fordulva. Két lovag küzdelme mégiscsak fontosabb, mint két pap békítése, nem igaz?
Sietnünk kell. Gyors léptekkel, szinte futva indulok meg az egyházi sátrak felé.
Rotwald... az meg ki lehet?

- ...és még ezek akarnak normális ragut főzni ! Mekkora egy ostoba bagázs ! - morgolódtam fennhangon. Felmérgesítettem magam, de elég alaposan. Részben nem én felelek az állapotomért, csupán a hétköznapok fáradtsága ütközik ki rajtam. A mostani nagy forgatagban még nem sok időm volt magamra, nem úgy mint régen.

Ó igen, akkor régen, amikor még órákat nézegettem magam a tükörben, számtalan ruhát, ékszert, és kiszerelést felpróbálva. Amikor még a reggeli felkelés két órás lustálkodással volt, négy-öt szerető alvó teste mellett. Hiányoznak azok az idők, amikor még vad dorbézolással vetettem bele magam a város éjszaki életébe, rengeteg szép élménnyel és duhaj vigadásokkal gazdagodva. Emlékszem is, ami hiányzik, az a Dalnokok társasága. Annakidején még Eichsnchildben éltt két Karlz Gott és Friederich Fanrügen is, még amikor dicsfényben élltek és züllött, bohém életet élltek a zugkocsmák rejtekében. Karlz Gott már akkoriban is elismert tehetségnek számított, számos rangos eseményre meghívták őt is, hogy szórakoztassa az összegyűlteket. Fanrügen még csak ekkortájt kezdett befutni, a késsőbiekben őt már csak a tündéktől kapott becenevét, egyedül a Firehearth-ot ismerték. Azok a csodálatos éjszakák Gott-at és Fanrügennel, mind fennkölt és kellően elmélyült volt a szavak csodálatos tengerében.

Hiányzik ez, a nyugalom és a szórakozás keverék, a munkától elvonultan időt adva magamnak az újabb alkotásra. Egy könyvre. Nem mondhatnám a hogy nem gyűjtöttem elég, sőt inkább jóval több ihlete a további alkotáshoz. Még...mindig viszket a sebem helye. Emlékszem ahogy a penge húsomba vájt, ennél több pedig nem kell. Ha ennek vége...visszavonulok. Csak egy kis időre, úgy két évre. Hamarább visszatérnék közétek mint gondolnátok. Lehetne öt is, az se túl sok.
Egy kis nyugodt hétköznap jót tenne. Takaríthatnák megint, de akkor a lépcső aljától. Onnan fel, szépen az emeletre, a szobákat rendbe rakni. Lehozhatnánk megint a szennyes ruhát is. Mosni is kéne valamikor...már lassan ideje, így van ha csak ritkán mosunk, de akkor sokat. A kertet is rendbe kéne tenni. Az egyik eper mintha sárgás lett volna, megkérem majd Carát hogy nézzen utána. A rózsabokrot metszeni kéne. Majd megcsinálja a Komorna.

Majd ha hazaérek. Addig is, jó volna ha valaki kirúgná azokat az ostoba szerzeteseket a konyháról. Ha rajtuk múlik a sereg már túlontúl komolyan tartja a böjtölést. Akár akarják, akár nem. Ha nem vagyok ott, úgy akkor megint egy adag kotyvasztott tábori trutymót kaptak volna az emberek. Mégis...te jó ég. Ahogyan az a szerzetes vágta fel a húst, az már szinte olyan volt mint egy rémálom. Mert persze hogy szerzetesekkel van tele a konyha. - A pirosat !
Cara engedelmesen nyújtotta felém a piros sálamat. Játékosan elhúzom az ujjai közül, mosolygós arcára nézek, aprót kacsintok. Hirtelen elfordulva a tükörnek, hanyagul a másikat felülről a kézre dobom a lilát, lemondva a színről. Túl jól áll már egy ilyen alkalomhoz. Bár Cara szerint eddig ez a legjobb. Már át is fordult a másik oldalára. Bár a sátor viszonylag nagy volt, mi szépen berendezkedtünk hogy ne legyen sok hely. Nem is volt elöl túl sok dolog, néhány ruha és táska, a felszerelésünk, és persze két lengő ágy. Fantasztikus dolgok ezek, még Cara mutatta be nekem először. Egy levegőben lengő ágy. Tökéletes találmány olyan két lusta egyénnek mint mi ketten.

Hirtelen torokköszörülés vágta félbe az elmerengett tollászkodásomat. Sosemem szerettem ha ilyenkor megzavarnak. A kinti fényből egy alak rajzolódott ki ahogyan belépett a sátorba. A hirtelen fénytől kissé megvakultam, ám annyit ki tudtam venni hogy női alak, méghozzá igen finom vonalú, mint azok a csodálatos testek, akik arányosan helyezkednek el a méreteikben. Az fény halványodni kezdett, és egyre kivehetőbb volt kis is a vendégem.

- Nem is tudtam, hogy itt vagy! - üdvözölt angyali mosollyal az arcán, ami láthatóan kifakult, ahogy megpillantotta Carát. Mintha csak pillanatnyi durcáskodás éreznék a levegőben, bár érzékeim könnyen csalhatnak. Csupán egy biccentéssel jutalmazta végül, bár valószínűleg ez amolyan pusztán diplomatikus jelentőségű lehetett. Carának ez sem számít, csak a hátára dőlve mereng maga elé. Nem tudom miért nem jönnek ki jól egymással, de bizonyára megvan a maga oka.
De maga hogy Tea itt van ? Pont az én sátramban egy ekkora táborban ? Felnevettem. Nem is tudtam hogy éppen erre jár. Bár...magamról se gondoltam volna hogy pont itt lyukadok ki. Ragut főzve. A keresztényeknek. Mészárosoknak.
- Ááá oda nézzenek, egy szépség bukkant fel a látóhatáron. - vigyorogtam rá. Valahogy mindig lazábbnak éreztem magam ha Tea is megjelent. Valaki aki vagy elő, vagy elcsalja a bánatom, akárhányszor csak találkozunk. A sálam a nyakamhoz emeltem, szokásos öltözetem helyett azonban némileg lengébbet húztam magamra. A sál sem volt vastag, könnyed volt és csinos, némileg selyemfiússá téve a megjelenésem. Legalábbis erre gondoltam, de színek terén sajnos nem tudok dönteni. Hatalmas a probléma. - Szerinted jól áll nekem ez a piros ?
Felvont szemöldökkel néz végig rajtam, a talpamtól a fejem búbjáig, majd egy lemondó sóhajjal lép közelebb. – Pompásan áll – feleli végül egy halvány félmosollyal. Talán mégsem ? Nem, mégis.
 - Úúú, köszi drága ! - felelem, és gyorsan a nyakam köré csavarom, némi igazítás után már tényleg remekül áll. Bár lehet hogy lilát vehettem volna el. Vagy a haloványkéket. Lemondóan intek, és megpöckölöm Cara unott arcát, aki ijedt arccal riad fel az álmodozásából.
- Mit csinálsz itt? - kíváncsiskodik kedvesen.
- Hát főzök. Vagyis... - hagyok egy fél pillanat szünetet hogy Cara is felfigyeljen - ...főznénk. Ha Őnagyasszonysága hajlandó lenni nem átaludni az egész napot. - szúrtam oda Carának, csak mosolyogva visszadőlt az ágyra. Álomszuszék volt, semmi kétség, fél életét átaludta, mostanáig. Talán velem van a baj, túl engedékeny vagyok neki. Amíg megcsinálj a házimunkát és végzi a magad dolgát is, nem bánom még ha átalussza minden idejét is.
- Tudod valakinek aludni is kell... - szólalt meg, miközben nagyot ásítva a levegőben nyújtotta a kezeit. Fektében felhúzta a térdét, jókedvűen mosolygott miközben felém integetett.
− Főzöl – ismételte egy elismerő bólintás keretében – Nem lehet kis munka ennyi embernek – magyarázta tovább. Hát igen, nem kis dolog volt egy normális ebédet összeütni. Még ha ilyen gazdagon vagyunk is alapanyaggal, akkor sem valami undorító löttyöt dobok ki már a katonák elé. Valami jó kell, finom kaja, amitől az ember hasából majd a karjába száll.
- Jó téged látni Adrastea ! Rég nem találkoztunk már... - fordul felé Cara, másik kezével a levegőbe csipkedve, mintha csak hívná magához őt. Még félig aludt, vagy azt szeretett volna.
− Igen, téged is, Cara! – surrantak ki Tea ajkán a szavak, és túl könnyedek és szelídek voltak ahhoz hogy élcelődést ne érezzek. − És megtudhatom, mi okból öltözöl báli ruhába, ha a konyhára mész? – érdeklődött egy kihívó mosollyal.
- Ki mondta hogy konyhába megyek ? - nevetek rá, enyhe vággyal meggörnyedve egy fejhajtás szerűséget imitálva, mintha csak tapsot kérnék a színpadra lépés előtt. Talán tényleg azt vártam. Talán tényleg egy színpadra lépek, rámszegeződő tekintetek szórakozás iránti sóvar pillantásával övezve. Igen, ez a munkám. De már hosszú évek óta visszavonultam. Imádtam csinálni, de egy idő után már fárasztja az embert. Vagy a démont. Még ha az éveink nem a sírunk felé visznek is, mázsás súly és fáradtság rakódik le bennünk. Mégis az öreg színész, a vén mesemondó most majd újra előrelép. Ajkán könnyeden játszanak a dallamok, keze munkájával a hangok, könnyed művészetrajongásával pedig a képek. Történetek, énekek a régmúlt idők elveszett mesekönyvéből.
- Elválalt egy előadást, a katonáknak... - fintorgott Cara, miközben megvárta míg elegánsan felhúzom az ágyról, egyenesen a karjaim közé huppanva. - ...úgy tűnik hogy komolyan gondolja.
- Hát talán vén vagyok, de szerintem énekelni csak tudok - kacagtam fel, majd játszi könnyedséggel elfordultam, még egyszer a tükörbe pillantva. Kissé megigazítottam a hajam, majd megigazgattam a sálam. Így már jó, így már tökéletes. - Nem leszek egyedül, te is velem tartasz, nincs mentség ! - fordultam vissza Tea felé, egy megnyerő mosollyal díjazva pillanatnyi türelmét.
− Ha engednek az apácák – mondja azzal az édes kis mosollyal pislogva felém. Hogy így áll a helyzet. Míg én megégetem, leforázom magam, ő bizonyára egész nap alszik és henyél. Meg persze valahol itt bujkál a sátrak között. Más...férfiakkal. Nos, azt hiszem ez nem tartozik rám. Elvégre, nem vagyok senkije hogy bármit is jogosan szóljak.
- Te hogyan kerültél ide ? Neked nem kéne itt lenned, ez egy veszélyes hely....tele zizi egyházikkal...  - terelem a gondolataimat gyorsan.
– Tudok vigyázni magamra – vágta oda azonnal, aztán valamelyes elcsitult – Csak nem akartam kimaradni semmi jóból – mondta tovább. Mi volt ez ? Mi volt ez a felszisszenő, kígyóként maró támadás ? Mintha csak jelezte volna hogy ne érdekeljem. Talán, túl gyenge vagyok már számára. Ő erőssé válhat. Sokkal többet tanulhat, tapasztalhat, és eredményesebben fejlődhetne nélkülem. Akkor pedig nem kellene félnie senkitől. Nem mint a találkozásunk éjszakáján. Öreg vagyok és gyenge. Teljesen mintha egy vén ember mondaná.
Ekkor torokköszörülést hallottam Tea mögött. Egy magas, vékony, fiatalabb lányka állt mögötte. Majd egy fejjel volt magasab Teánál, bár hozzám képest még ő se volt túl nagy. Mogorván mért végig, mint azt a förtelmes szörny-lényt, amelyet a szent könyveinek lapjain láthatott. A nézéséből lerítt minden. Még csak hozzám szólni sem hajlandó, én vagyok a pokol és az összes bűn megtestesítője, a végső gonoszság. Egyháziak.
− Adrastea – szólította meg kimért, fakó hangon. – Már mindenhol kerestelek…Frida nővér küldött. Az elővédtől futár érkezett, készülődnünk kell. - közölte a rossz hírt, akár egy igazi szipirtyó. Tea csak biccentett felé, aztán a cinkosok vigyorával fordultam vissza hozzám.
− Úgy tűnik, mégis ki kell hagynom az előadást – pislogott felém  ártatlanul a huncut mosolya felett. − Még találkozunk – ígérte meg a válla felett hátraszólva, majd eltűnve a kinti napfényben. Talán végleg. Kicsit aggódom érte. Törékeny. Talán erős, de törik. Mint mindenki. Már még jobban aggódom.

- Na hol is tartottunk, Cara ? - kérdeztem hirtelen, ahogy elmúlt a pillanat varázsa. Cara felkacagott, majd lassan kezdte összeszedni a felszerelését.
- Szóval, emlékszel arra a boltra a tizedik utca és a Ánizsút sarkán ? - kérdezte Cara miközben a földön lévő felszerelését szedte. - Ott láttam egy fantasztikus gyönyörű nyakláncot, arra gondoltam az lenne a jó választás.
- Az nem túl...túl...csili-vili ? - kérdeztem eltöprengve - Nem vagyok biztos benne hogy pont a díszítés kell neki. Viszont az ünnepségre is be kellene vásárolni. Meg kéne csinálnom némi édességet is. Ha már megígértem...

Rőt, szőke, barna és fekete fejtetők, egy-egy sisak megcsillan a napfényben, köpenyek, páncélok és kardok rendezetlen összevisszasága. Nem lesz könnyű dolgom eligazodni itt, szinte lehetetlennek tűnik megtalálni a keresztest. A zászlók alapján próbálok tájékozódni. Ha legalább a csapatát megtalálnám, ott el tudnának igazítani, merre is keresgéljek.
Furcsa, szinte valószerűtlennek érzem ezt a helyzetet. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer kénytelenek leszünk vállvetve harcolni, egyházi és protestáns, egy nagyobb gonosz ellen. Kicsit talán olyan, mint amikor olyan falatot akarnak letuszkolni az ember torkán, ami már nem esik jól neki. Úgy tapasztaltam eddigi életem során, hogy a legnagyobb erő az egységben rejlik. A zsinatelnök és a pápa jóformán lehetetlenséget vár el tőlünk. Ha tehetném, szívesebben volnék a társaim között. Most már azt sem tudom, ők merre vannak, hanem egyházi lovagok soraiba igyekszem.
De a parancs az parancs.
- Elnézésedet kérem, lovag, merre kell mennem, hogy a Zsinati Gárda kötelékéhez jussak?
Hangot hallok és felfigyelek. Mintha csak nem volnék biztos abban, hogy engem akart megszólítani, körülnézek, majd megállapodik rajta a tekintetem. Nem is olyan sokkal alacsonyabb nálam a pap, merthogy az, azonnal felismerem a reverendájáról. Félhosszú szőkésbarna haj keretezi a szinte furcsán fiatalos, arcot, kék szemei kérdőn mélyednek az enyémbe. Az első egyházi Sixtus pápa után, akivel szóba kell állnom. Nem tűnik rossz szándékúnak első látásra, s talán minthogy pap, maga sem szívesen van itt. Ha így állna a dolog, már van is egy közös pontunk.
- Lássuk csak – szólalok meg és tekintetem végigfuttatom a kék és vörös színű lobogókon - Azt hiszem, arrafelé - mutatok egy irányba aztán. A zászló alapján nagyot nem tévedek. Aztán eszembe jut: itt a lehetőség, hogy én is segítséget kérhessek.
- Rotwald lovagot keresem valahol az Ordo Malleus kötelékében. Nem tudod, merre találom?
A pap elgondolkodik, és ahogy figyelem, én magam azon tűnődöm, vajon mennyi idős lehet? Húsznál aligha lehet több. Miért maradhatott mégis az egyháznál?
- Rotwald lovag... ismerős a név, de fogalmam sincs, hol lehet. Egyébként is... miért keres egy protestáns lovag egy Ordo Malleus-tagot?
A kérdés ártatlan, vagy legalábbis annak látszik. Lehetséges, hogy tudja a választ. Egyértelműnek, mégis szokatlannak tűnik a válasz, talán ezért is lep meg egy kissé az érdeklődése. Próbálok azért kedves lenni, hátha tud segíteni, valamint a küldetésem már itt elkezdődik, úgy érzem. Példát kell mutatnunk. Nem magunkért, nem is egymásért, hanem a győzelemért és Veroniáért. Egyébként a saját háborúnkat se folytathatnánk és még van mit elrendeznünk.
- Hmm... hasonló okból talán, amiért egy pap a Zsinati Gárdát – egy pillanatra még egy mosoly is az arcomra kúszik, talán inkább kínomban - Megbízást kaptam, hogy találkozzam vele és együtt harcolva mutassunk példát az együttműködésre.
Egy időre el is tűnik számomra a tábor fegyelmezett zűrzavara, s csak akkor jelenik meg, mikor hangot hallok.
- Testvér, én a helyedben nem állnék szóba egy ilyennel, amíg lehet - Kék köpenyt lobbant meg a szél. Megvető pillantásokat kap a pap.
Szívesebben tartanék a társaimmal. Valahol jó volna faképnél hagyni az egyházit és inkább a sajátjaimhoz csatlakozni, de a pápa szavai a fülembe csengenek, eszembe jut, mire is kért, és még úgy is, hogy nem az én feljebbvalóm, megtiszteltetésnek kell vennem, a zsinatelnök dicséretét és a pápa megbízását. Egy akaraton vannak mindketten, és nekem, aki felesküdtem, hogy hűségesen szolgálom a Protestáns Egyház zászlaja alatt az egy Istent, ennek az akaratnak meg kell hajtanom a fejemet.
- Itt mindannyian együtt dolgozunk most. Máskülönben esélyünk sincs – Őszintén remélem, hogy egy kicsit is jobb belátásra tudom őket bírni, de sajnos tudom, hogy ez korántsem ilyen egyszerű. Fejcsóválva távoznak a helyszínről. Nem lesz könnyű a dolgunk, az egyszer biztos.
- Nos... köszönöm a védelmet  - Szólal meg a pap, arcán mintha a meglepettség jeleit vélném felfedezni. Hasonlóképp vagyok én is - Egyébként jól sejted: én egy lelkészt, von Georgstalt keresem, hogy együttműködjek vele. Nem ismered véletlenül?
- Ugyan - vonok vállat. Egy kicsit nehéz ugyan felfogni, de tudom azt, hogy bár különbözőségek vannak köztünk és sérelmek, azért most mégis vállvetve kell harcolnunk egy nagyobb gonosz ellen, és ha a vezetőink képesek együttműködni, a legkevesebb, hogy mi is törekszünk. Figyelmesen hallgatom és gondolkodom, ismerem-e, akiről beszél.
- Talán ha látnám, megvolna... - nem jut eszembe, melyik arcot köthetném a névhez. Olyan sok lelkészt sajnos nem ismerek - ha hellenburgi, kell, hogy ismerjem, de most nem jutna eszembe, hogy is néz ki.  De megkereshetjük akár.
Miért is ne? Hasonló ügyekben járunk most el, mi lenne jobb tanúbizonysága az egység lehetőségének, mint az, hogy kölcsönösen segítjük egymást?
- Én se tudok többet a nevénél - vállat von, majd rám pillant - Komolyan segítenél? Hisz neked is kötelességed van.
Valahol jólesik az együttérzés, bár egy pap szájából hallani ennek bizonyságát nem is olyan különös talán, számomra legalábbis. Mégis a lelki dolgokkal foglalkoznak.
- Az dolgunk, hogy példát mutassunk a kétkedőknek, hogy lehet együtt dolgozni. És különben is, te is segítesz aztán nekem Rotwaldot megtalálni, nem igaz?
- De, természetesen – bólint egyet, aztán bemutatkozik - Egyébként Astonien Michelberger vagyok – jobbját kézfogásra nyújtja, én pedig elszégyellem magam egy kissé, hogy nem jutott eszembe legalább a nevemet megmondani neki.
- Igazán örvendek – biccentek és elfogadom  felém nyújtott kezet mosolyogva, ösztönösen megszorítva azt – Oswald von Bertold vagyok – mutatkozom be én is – Megtaláljuk azt a lelkészt bizonyára.
Örülök, hogy sikerült összefutnom ezzel a pappal, ha az előítéleteket sutba dobom legalább egy időre, könnyebben tudom majd teljesíteni a feladatot, amivel megbíztak.
- És a lovagot is – Bólint Astonien. Próbálom megjegyezni, legalább a keresztnevét – Akkor indulunk?
- Induljunk, valóban – értek egyet vele. Ne vesztegessük az időt, egyébként sem szeretem a semmittevést. Azért, hogy mégse szótlanul teljen az út addig is, rövid gondolkodás után kérdést szegezek neki.
- Te harcoltál már élőholtakkal?
Látom rajta, ahogy eltűnődik egy pillanatra.
- Látni láttam már, egyszer küzdenem is kellett egy csontvázzal. Gyenge és lassú… de ha jól olvasta, az a leggyengébb eszközük. Nem becsülöm alá őket, nagyon nem -  Hümmögve bólogatok, miközben beszél, elraktározom az információkat. Tudom magamról, hogy hajlamos vagyok alábecsülni az ellenfeleimet. Csupán egy szempillantásnyi időre mintha sötétebbnek látnám az arcát, aztán találkozik a tekintetünk
- És te?
- Én még nem – felelem – Annyit tudok, amennyit a társaim meséltek, meg olvastam itt-ott, de amíg nem elpusztíthatatlanok, nagy gond nem lehet. Csak akármennyire is nem kellemes, együtt kell működnünk. Ha egy kis szakadás történik a sorainkban, azt könnyen kihasználhatja az ellenség.
„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!” Elmémben feldereng a Protestáns Egyház egyik jelmondata. Igen, az Úr képes eggyé tenni azt, amit ember szétválasztott, legalább csak amíg szükséges. Nekünk már az is elég lenne most.
- Igen, erre vigyáznunk kell. Főleg nekem, hisz ezt kaptam feladatként – nem biztos, hogy az, de furcsamód valami derűt vélek kihallani a szavaiból, nem rosszindulatból, épp ellenkezőleg, és ez most tudom, hogy kell nekem. Jó, ha ilyen bizonytalan és nehéz helyzetekben meg tudjuk erősíteni egymást. Az már csak még érdekesebb, hogy most olyantól kapom, aki elméletileg az ellenségem.
- Te mit gondolsz erről a háborúról?
- Hmm?
Ez váratlanul ér. Elgondolkodtat. Félig-meddig arra kell figyelnem, hogy ne menjek neki senkinek a nagy embertömegben. Lassan ízlelgetem a kérdést, de végül sikerül értelmeznem s megszületik bennem a válasz is.
- A nekromanták most nagyobb fenyegetést jelentenek, s ezért mihamarabb meg kell állítanunk őket. Hogy őszinte legyek, nem örülök az együttműkődésnek – mintha megkönnyebbülnék attól, hogy kimondom, aminek legkisebb jelét sem akarom mutatni – Bizonyára mind hordozunk sebeket és ellenérzést egymás felekezete vagy egyháza felé, de ha nem dolgozunk össze, nincs esélyünk. Később is ráérünk a vallásháborúnkkal foglalkozni. Én is próbálom a nagyobb rossz ellen elviselni a kisebb rosszat. Talán egészségesebb, ha egy kis ideig nem ontjuk egymás vérét, nem igaz?
- Én amúgy sem vagyok a csatározások híve – feleli – Bármennyire is próbálja belém nevelni az egyház az ellenségeskedést, nem szeretem a háborút. Még akkor sem, ha az ellenfél más vallású – sóhajt egyet. Hajába belekap a szél és eltűnődöm, vajon nem zavara-e néha, hogy nem köti össze? – A holtidézők elleni támadást is csak azért támogatom, mert ők tényleg az Úr ellen vannak.
Egy kissé meglep, amit mond, talán amiatt, hogy ennyire őszinte.
- Talán ha mindenki így gondolkodna, ahogy te, békésebb volna ez a világ – jegyzem meg csendesen, majd bólintok egyet – Való igaz, és talán valahol jó, hogy a célunk egy tud lenni. Annyira még nem tér el egymástól a két egyház tanítása, hogy ebben ne érthessünk egyet, ezért pedig érdemes összefogni.

Valami történik. Méhkasként bolydul fel a tábor, úgy érzem. Egy nő kiáltását hallom, bár érteni innen nem sikerül elsőre, van egy sejtésem. A káosz lassan elkezd egységgé rendeződni ugyanis. Hamarosan érkezik a megerősítés és nagyot dobban a szívem.
- A lelkész várhat – szólal meg mellettem határozott hangon a pap - Gyerünk az Egyház sátraihoz, meg kell találnunk azt az Ordo Malleus-tagot!
Sietős léptekkel indul meg a vörös lobok felé, én pedig azonnal követem.
Hamarosan megütközünk velük.

Új kör iz káming, mindenkit Skypeon várunk, Hátvéd csatára elővéd konspirációra készüljön!

Hosszú, eseménytelen út vezet a településig: javarészt lefoglal, hogy a lovamra meg a köröttünk tovaúszó tájra figyeljek, elvonatkoztatva az engem körülvevő kompániáról. Ez könnyedén megy, ugyanis soha nem jártam még a Kísértet-szigetek környékén.
Ami azt illeti, most, hogy itt vagyunk, már biztos vagyok benne, hogy egyáltalán semennyit nem veszítettem volna, ha kihagyom.
A települést, ahol végül lelassítunk - majd megállunk -, bajosan lehetne egyáltalán falunak nevezni; tejfehér, részvétlenül hideg köd terjeng penészes falú házai között, utcái visszataszítóan iszamósak a páratartalomtól, embert pedig közel s távol egyáltalán nem látni.
A legkevésbé sem bánom.

A zsinatelnök mögött lépek be a fogadóba, kissé lemaradva tőle: már elindult a kulcsaival a szobákhoz, amikor különösebb rossz érzés nélkül rendelek egy pohár sört. A magam részéről nem terveztem végigutazni az Apostol személyes ebédlőjéig anélkül, hogy innék, ennék vagy aludnék.
A folyosón érem őket utol, éppen akkor, amikor a zsinatelnök mindenkit egyetlen szobába gyűjt össze. Hanyagul támaszkodom a falnak: szívesen leülnék, hogy pihentessem a hosszú lovaglástól megmerevedett lábizmaimat, mégis tudom, hogy bár kellemetlen, de kinyújtva tartani őket sokkal jobban megéri az első másfél órában.
A főeretneket egyelőre csak a nekromanta érdekli.
- Kisasszony, az idő szoros - vág bele azonnal, kertelés vagy bevezető nélkül. - Kérem, nézzen körül, kutassa fel a nekromantákat, és jelezzen mindent, ami gyanús. Reggelre érjen vissza. Számítok magára.
A sötételf sem a felesleges szócséplés embere.
- A nekromantáknál gyakorlatilag minden gyanús és furcsa. Mire gondol pontosan?
- Tevékenység, vezetők, tervek. Amit maga is fontosnak tart.
- Jól van. Más egyéb, amit csinálnom kéne?
- Kösse fel magát - horkanok fel, amire a nő halk, nevetésre emlékeztető neszt hallat.
- A kedvesség mintaképe.
Esroniel von Himmelreich úgy tesz, mint aki meg sem hallotta.
- Térjen vissza reggelre - biccenti, azután egy pillanatra megáll, a zsebébe kotorva. - És ezt vegye fel. Védi a szent támadásoktól, ha esetleg összekevernénk valakivel.
Úgy kapom fel a fejem, mint a farkasfalka vezére, ha egy társa a friss zsákmányba mer harapni előtte.
- Zsinatelnök!
Amaz szelíden elmosolyodik.
- Ne aggódjanak, most velünk van. Megérdemli. Legyen bizalmam jele.
Kacsint, akár egy fess ifjú lovag királyi torna előtt.
- A végén visszakérem.

Az úrnő gyanakodva veszi szemügyre a függőt, mint óvatos, csapdát sejtő nyest a tyúkól ajtaján tátongó lyukat.
- Ha valami csúfos átverés... - fog bele vészjósló hangon, már amennyire ezt a vékonydongájú termete engedi. A megtorlást azonban a képzeletünkre bízza végül: fürgén bújtaja át a sötét fejét a láncon, majd újra az öltözéke árnyékai közé rejtőzik.
- Nekünk is érdekünk, hogy a küldetése sikerrel járjon.
- Igyekszem magam ezzel nyugtatni. Van valami, ami még vonatkozik rám, vagy indulhatok?
- Mehet.
Nem gondoltam volna, hogy valaha látom fejet hajtani, most mégis megteszi: megjegyzés nélkül, egy emberként várjuk, amíg az ajtó becsukódik mögötte, aztán von Himmelreich körbejár, és mintha csak tavaszi nagytakarítást végző háziasszony volna, sorra ellenőrzi az ajtókat és ablakokat. Hogy az összes csukva van, megáll, s rúnákkal ékes tőrt vág a padló deszkáiba.
- Ezt egy mágus barátomtól kaptam, nem juthat ki hang a szobából.
Némán várom, hogy hozzákezdjen a lényeghez.
- Nos - fog bele rögtön -, nyilván mindenki hallott a lelkészek lélekolvasásáról, ugye?
- Én igen.
A vámpírkisasszony biccent, a vadász azonban csak a fejét rázza.
- Nem.
- Hát akkor Reingard úrnak: Mi, lelkészek, képesek vagyunk mások szándékait kiolvasni, ha meg tudjuk érinteni őket. Ezt korábban mindannyiójukkal megtettem, ezért most elnézést is kérek.
Úgy hajtja le a fejét, mint aki valóban képes őszintén bánni bármit is.
- Von Himmelreich zsinatelnök és a bajtársiaskodása - horkantom a két vámpírra pillantva. - Nagyobb biztonságban érezném magam, ha senki nem vágna meglepett arcot.
A Schwarzjäger kiismerhetetlen pillantást vet az eretnekre.
- És mit látott, zsinatelnök?
- Maguk mind megbízható emberek. De volt közöttünk egy áruló, aki már azzal a szándékkal jött ide, hogy felad minket. Nyilván kitalálják, ki az.
- Számít, ha tudtuk? - billentem félre a fejem hetykén: aki már ismer, tudhatja, hogy nem tetszik nekem valami.
A lándzsás hölgy fölpillant.
- Nos, legalább tudjuk, hogy melyik kézben van a tőr...
- Tudta - szögezi le keményen Reingard. - Mégis ármánykodik ahelyett, hogy gyors véget vetne az ügynek. Kockázatokat vállal. Miért?
A kölyökszempár keményen villámlik föl.
- Tartsd a szádat, Schwarzjäger, nem a babáddal beszélsz!
- Nem. A gazdáddal beszélek! Szóval te hallgass!
Feszült, szívdobbanásnyi szünetbe csendül von Himmelreich nyugalmas baritonja.
- Reingard úr, Hilde kisasszony, nyugalom! - inti a két ragadozót. - Ő lesz az, aki elvezet minket a legjobb prédához. Nem véletlenül hoztam ide.
Elegem van a cirkuszból.
- Kiről van szó?
- Természetesen Alicia kisasszony - hangzik a válasz. - Hallottam a nemrég történtekről, és tudom, hogy esélytelen az együttműködésünk. Épp ezért kell felhasználnunk úgy, ahogy csak tudjuk. Megbíznak benne, és ez nekünk jó.
- Beszélt a főherceggel a holtmezei csata után, zsinatelnök?
- Nem, nem volt lehetőségem. Miért kérdi?
- Őméltósága említette, hogy maga küldte hozzám.
A férfi világos szemöldöke felfele moccan, mielőtt megrázná a fejét.
- Nem, ilyen nem történt. Különös... Mindegy, egyelőre ide kell fókuszálnunk. Emlékeznek a medálra?
- Nem kétlem, hogy korántsem az volt, aminek mondta.
- Gondolom - kockáztatja meg a lány is -, kissé többet vagy mást tud, mint amiről a nekromantát értesítette?
A Schwarzjäger vár a legtürelmesebben a sorára.
- Hadd találjam ki. Mutatja neked merre jár, mint a vérző szarvast a nyoma.
- Brilliáns, Reingard úr! De nem csak nekem, hanem püspök atyának is, mintha démon lenne. Csak erre rá kell koncentrálni kicsit.

Akaratlan mély levegőt veszek, mint a vadászkopó, ha vadnyom után kutakodik, de a vonásaimat megfegyelmezem.
- A nyomába akar szegődni?
- Nem akar - vágja rá a vadász határozottan, de nem durván. - Utána akar küldeni valakit. Tévedek?
- Maga ismét és ismét lenyűgöz, Reingard úr! Én csak akkor mehetek, ha meg van a fészek, és hogy ki van ott. Azt szeretném, ha maga és Institoris atya követnék esténként.
- Mi ketten együtt? - fintorodom el ellenségesen. - A humora szemernyit sem kopott.
A vámpírt sem különösebben tölti el örömmel az ötlet.
- Mi akadályozza meg a püspök urat hogy áldott acélt döfjön a lapockáim közé odakint és a holtakra fogja? - vicsorogja.
- Így van - vetek rá vérszomjas pillantást, mintha csak az emberek falnák fel a vámpírokat, s nem fordítva. - Mi?
Von Himmelreich megvonja a vállát.
- Semmi. Nem akart elárulni minket, csak ennyit tudok.
- Te is átharaphatod a torkomat - intek a számszeríjásznak. - Senkinek sem fogok hiányozni.
Feszült csend következik: végül a zsinatelnök töri meg egy sóhajjal.
- Bennem megbízik, Reingard?
- Nem.
A férfi megmoccan: magabiztosan lép a vadász elé, s a torokvédőjét meg az Ordo Maellus acél szörnypofáját leoldva magasra emeli a fejét.
- Én megbízom magában.
Cseppet sem vagyok lenyűgözve.
- Nos, legalább valakiben. Ez egy kitűnő kezdés.
- Ezzel nem fog meghatni. Én még mindig nem bízok magában. Ahogy senkiben, aki túl sokat tervez. De mondja nekem, hogy az inkvizítor nem fog az életemre törni és elhiszem. Ha nem, magát teszem felelőssé és a vérét fogom követelni az övé után.
A protestánsvezér felém fordul.
- Atya?
- Mit vár tőlem, von Himmelreich? - szegezem neki kíméletlenül. - Maga egy áruló. Soha nem bíznék meg magában. Nem hibáztatom a Schwarzjägert.
Végigmérem a vámpírt azért. Aztán elégedetlen neszt hallatok.
- Nem ígérek semmit, és ha megtenném, bolondnak tartnám, amiért elhiszi - mordulok föl. - De amíg egy irányba megyünk, számíthat rám.
- A lélekolvasás nem volt kellő bizonyíték a hűségre? - veti közbe Esroniel testőre.
- Nem - ellenkezik szilárdan a másik. - Azt a zsinatelnök látta. De legyen, nekem ennyi elég. Így már felelősségre vonhatom mindkettejüket. Követem a nekromantát.
Amaz bólint, mint aki megtiszteltetésben részesülhetett.
- Köszönöm, mindkét egyház nevében.
Kulcsot nyújt felém, és én elveszem tőle, anélkül, hogy lepillantanék.
- Térjünk meg mára, de ne aludjanak mélyen - figyelmeztet. - Én Hilde kisasszonnyal maradok, maguk pedig a szomszéd szobában lesznek. Két rövid és egy erős kopogás, innét tudjam, hogy maguk jönnek.
Szenvtelenül biccentek.
- Hajnalban indulunk, gondolom. Van rá esély, hogy a nekromanta kiér a látóteremből?
- Lehet. Ez esetben térjen vissza hamar.
A vámpírlány mosolyog. Halovány gesztus, de mosolynak mosoly.
- Remélem, jót aludnak majd.
- Jót fogok - veti oda neki a vadász. - Mind azt a három órát, amit merek egy pappal magam mellett. Remélem, te is tudsz majd aludni a zsinatelnök lábánál, Nebelturm.
- Nagyszerűen. Boldog a kutya, akinek van otthona, a korcs pedig csak korcs marad, akkor is, ha farkasnak hiszi magát.
- Mondd csak magadnak, ha jobban alszol tőle.

Nem hallom, hogy elhangzana bármi is ezek után, inkább csak Reingard Schwarzjäger súlyos, vascsizmás lépteit, ahogy a férfi elindul utánam. A marakodásukat megelégelve hagytam őket faképnél, de ahogy a másik szobába lépek, a vadász is utolér azonnal. Derűs pillantást vetek rá.
- Olyan embernek néz, aki védtelen ellenség torkát vágja át? - mosolyodom el fesztelenül. - Nagy szavak egy éjjeli ragadozótól.
- Olyannak nézem. Inkvizítor, nem lovag. Nem ismerem a fajtáját, de eleget szidják a kocsmákban és a parasztudvarokban.
Fölnevetek.
- Szidják az időjárást is.
- Ez igaz - mosolyodik el egykedvűen. - Meg szidják, amit nem értenek. Én sem értem magát. Küldetésének érzi, hogy minden vámpírral végezzen?
- Ha ez így lenne, már nem élne.
A vadászról lepereg az erőfitogtatás.
- Akkor, ha jól gondolom, nem is fog feleslegesen összeakaszkodni velem, míg nem állok elébe.
Gőgös pillantást vetek rá.
- Az eredmény híve vagyok, nem a pusztításé. Ezt elhiszi?
- Elhiszem. Ha az előbbi lenne, nincs az a pápai parancs, ami ráveszi hogy von Himmelreichal dolgozzon. Ezesetben ajánlok valamit. Én nem akadályozom, maga sem engem. Nem vesszük egymást célkeresztbe és nem vicsorítunk egymásra. Követjük a nekromanta tündét, majd ha vége, hátat fordítunk egymásnak. Megfelel?
Rövid habozás, aztán biccentek.
- Egyenes embernek tűnik, vadász. Legyen úgy.
Veszdelmes pillantást vetek rá, mielőtt elfelejtené, kivel van dolga.
- De ha a zsinatelnök pártjára áll, még megszeghetem a szavam. Az az ember szörnyeteg, és még abban sem vagyok biztos, hogy kevésbé, mint a Sötét Apostol.
- Nem állok senki pártjára - feleli, továbbra is hidegen állva a kötekedésem. - Nem kedvelem a zsinatelnököt, túl sokat tervez, túl jól szövi a hálóját és elrejti benne a szándékát. Nem azért vagyok itt, mert a híve lennék, hanem mert megfizeti. De annyit nem tud fizetni, hogy az eszméjét is átvegyem.
Igazat mond.
- Akkor ne keljen fel három óra után - akasztom a vállamról leemelt láncot az ágy oszlopára. - Messzire megyünk.
Anélkül is tudom, hogy biccent, hogy őt nézném.
- Nem fogok. Maga se erőlködjön ébren maradni, mert a fogaimtól fél. Ma nem vagyok éjszakai ragadozó.

Gyakorlatilag egész nap egy szó nélkül lovagolnak. Fogalma sincsen, hány kilométert hagytak már maguk mögött, csak arra figyel fel, hogy néha lassítanak, hogy falatozzanak egy kissé, de nem várakoztatják meg a messzi nekromantákat. Haladnak, megállíthatatlanul, konkrét céllal előttük, a lovak pedig egyre kimerültebbek – mint ahogy maguk a lovasok is.
Rettenetesen fájnak már a lábai a hosszas szorítástól, néha kénytelen ellazítani, megkockáztatva, hogy a következő pillanatban megjelenik valami, amitől Zabos megijed, majd ledobja a hátáról. Szerencsére azonban nem történik semmi ilyen… Nem bukkan elő egyetlen élőholt sem, egyetlen ellenség, semmi – végig nyugodt minden. Ez igazán megnyugtató is lehetne, viszont érzi, hogy egyre nagyobb szüksége lenne a pihenésre, de majd megoldja. Legalábbis muszáj lesz… Még egy ideig az adrenalin hajthatja, elfeledtetheti az egyre erősödő kimerültséget vele – ez valószínűleg úgyis hamarosan bekövetkezik. Tekintve, hogy alig vesztegethetik az idejüket, azt is esélyesnek találja, hogy azonnal indulnia kell. Jó lesz… Pihenés nélkül beszivárgás…
Igazi álomnak ígérkezik.
Éjszakára sikeresen elérkeznek a faluba – vélhetően abba, ahova Esroniel is tervezte hajnalban. Ködös az egész terület, elhagyatottnak tűnik, mint ahogy az a Kísértet-szigetektől várható volt, később aztán kiderül, mégis van itt némi élet, még ha nem is olyan rettenetesen sok. Mindenesetre megigazítja csuklyáját, hogy ne láthassák az arcát – nem lenne túl jó, ha a falusiak továbbítanák, miféle szerzetek érkeztek ide, mert hát… Nem lehetnek olyan messze a nekromanták, nem igaz?
Leteszik a lovakat a környéken, leszerszámolják őket, ő pedig ad egy számára már ehetetlenül puha almát hátasának jutalomként, elvégre megérdemli. Az első fogadóba térnek aztán be, mire a zsinatelnök olyan mennyiségű pénzt helyez a tulajdonos elé a pultra, nehogy egy szót is továbbítson a halálmágusoknak, hogy összefut a szájában a nyál is.
Ennyi váltót… Ennyiről csak álmodni merhet, sőt, talán még azt sem. Amilyen piti körülmények közt kell élnie, még ennek a töredéke sem lehet nála, nemhogy az egész… Szép is lenne, ha valahonnan kapna ilyen összeget, de nem is tudna vele mit kezdeni. Nem kell neki a kényelem, nem kell neki gyakorlatilag semmi; amire szüksége van vagy volt, az mostanra nála van.
A zsinatelnök kérdezés nélkül leakaszt két kulcsot – bizonyára a tulaj is teljesen lesokkolt a pénz mennyisége láttán, vagy ha nem is azért, hát akkor az ide érkezett személyek miatt, bár kétli, hogy ismerné bármelyiküket is. Esronielen is még ott van a maszk.
A fogadós nem is szól az önálló kiszolgálás miatt, de azért a nekromanta kissé mélyebbre húzza a szövetet, az arcába, hogy még véletlenül se láthassa meg az összes vonását. Sok ellenérzése van ezzel kapcsolatosan, jobbnak véli az elővigyázatosságot.
Esroniel végül felvezeti őket a szobákhoz, mindenkit behív az egyikbe, és már érzi, hogy itt nem lesz sok pihenés. A zsinatelnök ragaszkodik ahhoz, hogy mindenki helyet foglaljon, így ő kénytelen-kelletlen talál is magának az egyik széken – az ágyra inkább nem telepszik, nehogy aztán fertőzöttnek higgyék, és ne aludjon benne senki… A halálpapok utálatából bármilyen hit kitelik, inkább marad a széknél, amire valószínűleg nem lesz szükség.
A férfi leveszi a csuklyáját, a maszkját, és Alicia felé fordul.
- Kisasszony, az idő szoros. – Igen, ezzel tisztában van, nem kell mondania, viszont így valószínűleg nem is fog tudni értesülni valami sok dologról. Ha be akarna épülni, akkor kellene néhány nap, talán egy hét is, míg teljesen körbeszimatol, azonban a hadban állásnak köszönhetően, a közelinek ítélt harckezdés miatt így csak töredékekről értesülhet, ha nem akar gyanússá válni. Márpedig nem akar… Még szüksége van a halálhozók csapatára, ha másért nem, hát a tudásukért, a kihasználásukért.
- Kérem, nézzen körül, kutassa fel a nekromantákat, és jelezzen mindent, ami gyanús – magyarázza, és a szavaktól majdnem elvigyorodik. - Reggelre érjen vissza. – Itt kis híján elneveti magát, mivel az idő így tényleg szűkös, és ebben az esetben tényleg nem fog tudni sokat nyomozni. - Számítok magára. – Ez utóbbitól kénytelen megengedni egy gunyoros mosolyt.
Számít rám.
Vajon ez most miért nem hatja meg, mint annak idején a kriptában Gerardtól? Talán mert nincsenek ugyanabban a húzós helyzetben…? Itt végül is csak ő viszi vásárra a bőrét, méghozzá a legnagyobbra – gyakorlatilag rákényszerítik őt, hogy a saját fajtáját árulja el. Vajon ki került még ilyen szánalmas helyzetbe rajta kívül? De ez nem is olyan lényeges… Ha szorul a hurok a nyaka körül, úgyis ahhoz fog átpártolni, aki a nagyobbat és jobban kínálja, valamint biztosítja.
Kérdés, a többiek mit fognak csinálni addig, míg ő távol lesz. Vajon pihennek? Még az is lehet, hogy míg ő tevékenykedik, addig a többiek lábadoznak a hosszú út után. Szép munkamegosztás…
Kétségkívül eddig neki a legkockázatosabb cselekednie. Ha elrontja, mindkét fél felkoncolja, ha nem, akkor talán még van esélye jót is kihozni mindebből.
Bólint egyet, viszont nem tudja, pontosan miről is kéne faggatóznia. Rengeteg dolog van, amire kíváncsi lehet a csapat – vagy épp semmi, csak a lemészárlásuk érdekli őket –, és bár egymás ellen vannak, így egyértelmű lehetne, minek kell utánanéznie, de azért mégis. Nehogy félretájékozódjon…
- A nekromantáknál gyakorlatilag minden gyanús és furcsa. Mire gondol pontosan? – érdeklődik a pontosításért, hogy azért lehetőleg tényleg ne a teljesen használhatatlan, felesleges hírekkel térjen vissza.
- Tevékenység, vezetők, tervek – sorolja. Rendben, előreláthatólag ez lesz a legnehezebb, amit ki lehet szedni, ráadásul alig néhány óra alatt, zseniális. Nincs kedve esetleg valaki másnak megcsinálnia helyette? Olyan jó lenne, ha nem őt piszkálnák ezzel, elvégre csak egy mezei nekromanta, nem igaz?
- Amit maga is fontosnak tart.
- Jól van. Más egyéb, amit csinálnom kéne? – teszi fel még azért a kérdést, hátha van egy kis mellékes követelmény is, aminek biztosan eleget tud tenni.
- Kösse fel magát – szólal meg az inkvizítor is a lehető leghízelgőbb és legkellemesebb feladattal előállva, aminek sajnos nem tud megfelelni.
Halkan elneveti magát.
- A kedvesség mintaképe - mosolyog gunyorosan, odaszúrva még ezt, mielőtt a zsinatelnök válaszolhatna.
Figyelmen kívül hagyva ezt a kis nézeteltérést, a férfi nyugodtan felel.
- Térjen vissza reggelre – hangsúlyozza a korábban emlegetett időpontot, ami bár nem túl kellemes, azért megvalósítató. Talán.
Észre sem veszi, hogy míg tűnődik a felépítésen, a kérdéseken, hogy meddig mehet el, hogyan kéne megoldania, Esroniel is egy pillanatig tétovázik a folytatással.
- És ezt vegye fel, védi a szent támadásoktól, ha esetleg összekevernénk valakivel - nyújt át egy medált aztán, mire gyanakodva összehúzza a szemeit.
- Zsinatelnök! – tiltakozik Kather, de bizonyára hiába. Vélhetően egyiküknek sem tetszetős ez a felmerülő helyzet – végre valami, amiben talán megérthetnék egymást. Más kérdés, hogy neki maga a tárgy gyanús, mert tart attól, hogy ez valamiféle… Eszköz arra, hogy kihallgassák, miről is beszél az ottani kaszttársaival. Nem csodálkozna rajta, hogy őszinte legyen, elvégre ha neki van ilyen kis felszerelése, ami néhány kilométerig még működik, akkor miért ne lehetne másnak is?
- Ne aggódjanak, most velünk van. Megérdemli. – Mi a… Hát ettől hirtelen köpni-nyelni nem tud. Nem tett még eddig semmi érdemlegeset, hát hogy hihetné, hogy megérdemli? Nem lehet naiv… Nem feltételezheti, hogy csak úgy, egyszerűen átáll hozzájuk mindenféle előzetes jutalom nélkül. Mert ígéret történt… De ki tudja, betartja-e? Pontosan ezek miatt gyanakszik egyre inkább egy olyan mágikus eszközre, ami valahogyan közvetít.
Ha engedné, hogy bármi is kiüljön az arcára, akkor az a színtiszta döbbenet és hitetlenség lenne, rengeteg pislogás kíséretében.
- Legyen bizalmam jele – kacsint, amitől megfagynak arcán a vonások – ha nem tudná némileg irányítani az arckifejezéseit, most undorodva figyelné a protestánsok vezetőjét. Ilyet azért ne, nem pártolja… Persze erről nem kell a másiknak tudnia. Fogalma sincs, hogyan viselkedik, ha ilyen kis apróságot megtud, de nem is áll szándékában megtudni, épp elég, hogy ott van például Yrsil, aki halálra cukkolná vele, ráadásként még Astonienből is kinézi ezt a fajta viselkedést… Körül van véve bolondokkal, és nem akar fényt deríteni arra, hogy tulajdonképpen egy újabb bohóccal ismerkedett össze.
- A végén visszakérem – teszi még hozzá a nyilvánvalót. Ilyen felszerelést aligha hagyhatna akárkinél, pláne egy megbízhatatlan nekromantánál – ha tőle függne, ő még oda sem adná senkinek, megtartaná magának. Főleg, hogy valószínűleg a következő alkalommal ismét egymás ellen lesznek…
Gyanakodva szemléli a medált még egy darabig; pár pillanatig hezitál. Esronielre néz, éreztetve vele, hogy nem kifejezetten tartja előnyösnek magára nézve ezt az egészet, majd aztán visszatekint az ékszerre.
- Ha valami csúfos átverés... - morogja, de azért elfogadja végül. Legfeljebb még rosszabbul jár, mi lehet ennél kegyetlenebb?
Gyorsan leveszi a csuklyáját, egy rövid időre megmutatva amúgy már-már fölöslegesen rejtegetett tündefüleit, majd magára aggatja a tárgyat, becsúsztatva a köpeny és fölsője alá a láncot, a rajta függő amulettet, utána már húzza is vissza fejére a szövetet. Nem szeret nélküle lenni ilyen idegen helyeken…
- Nekünk is érdekünk, hogy a küldetése sikerrel járjon – mondja. Mintha ez biztosíték lenne! Na nem baj, majd alakul… Valahogy. Azt viszont még mindig képtelen felfogni, hogy honnan ez a nagy magabiztosság – mindenesetre nem tetszik neki. Mintha érezné, hogy úgyis ő fog jól járni, hogy ő az, aki kamatoztathatja az itt történtek következményeit… Gyűlöli az érzetet, amit okoz: sakkban tartja őt, holott rengeteg lehetősége van még.
- Igyekszem magam ezzel nyugtatni - mosolyog keserűen, de semmi kedve ehhez a gesztushoz. Fortyog magában, szántszándékában áll az árulás, de józaneszére hallgatva nem teszi meg, ha nincs rá szükség. Ha ügyes, akkor kihasználhatja ezt az egészet, ha azonban nem alakulnak úgy az események, akkor úgyis a nekromantákkal lesz, nem igaz? Elvégre őhozzájuk tartozik, nem a hívők csoportjához.
De csak győzködi magát… Az a bizonytalanság, ami körülöleli őt, rettenetes és frusztráló. Mihamarabb meg akar tőle szabadulni.
- Van valami, ami még vonatkozik rám, vagy indulhatok? – teszi fel itteni végső kérdését. Nem akarja feleslegesen vesztegetni az időt, így is már csúsznak ki ujjai közül a másodpercek és a percek.
- Mehet.
Ennyi kellett neki. Főt hajt hát egy rövid időre, majd sarkon fordul, megkockáztatva az esetleges hátbatámadást, amit egy megfékezhetetlen indulat vezet, kinyitja az ajtót, majd halkan becsukva azt hagyja el az épületet, lépteit lova felé irányítva.


Egy lakostól kérdezi meg sietősen, merre is vannak kaszttársai, a válasz pedig nem túl kecsegtető. Neki igen, mert ez nem nagy táv, viszont a csapatra nézve meglehetősen veszélyes, mert hát… Egy kilométer… Azt még gyalogszerrel is megtehetné könnyedén, viszont nem tudja, mennyire lesz közlékeny a nekromanta vagy nekromanták, akivel vagy akikkel találkozni fog. Kár, hogy itt felesleges mindenféle előretervezés, mert a körülményekből egyetlen apró részlet sincsen meg.
Felnyergeli Zabost, aki elégedetlenül prüszköl, megrázza magát, hátráltatva munkálkodását.
- Csak még egy kicsit bírj ki… - motyogja, végigsimítva a táltos nyakán, meghúzva a szíjakat, majd felszállva rá. Megindítja a hátast a mutatott irányba, majd felpillant az égre, keresve a ködszín állatát a sötét vásznon. Körbenéz, egy ideig nem leli, így egyre aggodalmasabbá válik a veszélyes környezet miatt, aztán a paták halk dobbanása mellett felfigyel a hangosabbra sikerült szárnycsapásra, ami miatt megbizonyosodik róla: itt van. Jól van, így talán baj nem lesz.
Ügetésbe vágja a lovat, ami nem tetszik ugyan az állatnak, megállna, de rákényszerül még egy darabig a menetelésre. Szándékában áll később megjutalmazni őt, viszont nem hozott annyi mindent, hogy most is meg tudja kínálni őt egy jutalomfalattal. Majd ha visszaért, akkor talán talál valamit, amit előszeretettel rág el a pej.
Nem lovagol sokat, ami megkönnyebbülés fáradt izmainak. Nem szorítja már annyira a paripa oldalát, mint idáig, de ha így is tenne, az is gyenge lenne. Tartása attól még egyenes, bár már az is fáradt, nem beszélve sajgó, lassan már zsibbadó fenekéről. Hogy ezt miként fogja kiheverni, még ő maga sem tudja…
Mindenesetre nem tart sokáig szenvedése, mert váratlanul két csontváz jelenik meg, melyek csekély ellenállást és védelmet jelentenek, lovát ugyanakkor megijeszti. A hátas rémülten hőköl hátra, és ha nem szorítana rá hirtelen, kapaszkodna meg ösztönösen egyik kezével a nyereg szélében, bizonyára most lecsusszant volna az állatról, aki ezt követően gyors vágtában távozott volna a környékről. Hiába, hogy egy nekromanta üli meg, attól még meglehetősen nyugtalan a halott lények váratlan megjelenése és jelenléte miatt – de mondjuk melyik nem hullasétáltató élőlény ne érezne így?
Viszont nem csak a két csontváz van ott, hanem a gazdájuk is. Nem látja az arcát, alakját is a köpeny torzítja, így hirtelen nem tudja megállapítani, miféle szerzet lehet.
- Megállj! – hangzik a parancs, amitől megfékezi hátasát. Jól van, annyi kiderült, hogy férfi, legalábbis mély, kissé reszelős hangjából.
- Állok én, állok - mosolyog gunyorosan. – Nekromanták? Micsoda szerencse, végre megtaláltalak titeket – teszi hozzá nyugodtan, egyáltalán nem tartva a következményektől, váratlan eseményektől. Ha nagyon szüksége van rá, akkor felmutatja a gyűrűjét, azt talán értelmezni tudja, legalábbis a figurát rajta. Akkor kénytelen lesz, nos… Behódolni…? Amíg persze nem szükséges, nem húzza elő erszényéből az ékszert.
Azonnal leszáll a nyugtalan lóról, mielőtt képtelenségnek bizonyul a rajtamaradás, és lelökné magáról. Kantárszáron fogva őt megtartja maga mellett, párszor végigsimít a nyakán, hátha megnyugszik, de így is érzékeli az állat feszültségét.
- Ki vagy? – szegezi neki a kérdést, mellette egy ásót is, amitől hirtelen nevetni támad kedve. Olyan… röhejes? A látványa. Egy sötét alak, aki ásóval fenyegetőzik – a csontvázak most nem olyan fontosak… Valahogy tényleg kacagnia kell ezen, de visszafojtja a lehető legnagyobb erőt véve magán. Ha most elneveti magát, akkor nem fog vele semmit megosztani, mert ellenszenvesnek fogja tartani.
- Egy hozzád hasonló nekromanta – válaszol. - Bizonyítsam esetleg? - érdeklődik kissé szórakozottan, teljesen biztosan a dolgában.
- Idézz valamit! – jön az újabb utasítást, és nem is vár mást. Már-már fáradtan nyúl az oldalán függő könyvért, kihúzza a tokjából, majd fellapozza azt a goblinok pecsétjénél. Felpillant az alakra, annak környékére, majd ismét a lapokra, a következő pillanatban meg már öt darab kicsi szörnyeteg ólálkodik az ismeretlen körül.
- Ők megfelelnek bizonyítéknak? – kérdezi, elnyomva hangja unott csengését. Egyszerűbb lett volna felmutatni a csecsebecsét… Viszont akkor meg egyértelművé teszi, hogy „fontosabb” alak, bár… Mindegy, tartogatja más alkalomra.
- Meg. – Mintha biccentene a csuklya alig látható megmozdulásából ítélve, de nem venne rá mérget. - Jöjjön be! - int, a csontvázai eltűnnek, és megindul előre, a távolabb lévő, elhagyatott épület felé, amit az enyhe köd eddig elrejtett. Még csak ki sem kell kerülnie a kis mocskokat, mert a nő eltűnteti őket, majd követi az alakot, miután elrakta a kötetet. Maga után húzza Zabost, aki kelletlenül teszi meg a lépéseket az idegen után – minden porcikája visszavágyik Veronia egy békésebb területére.
- Segíteni jött? – érdeklődik aztán.
- Igen – bólint egyet. - Igazat megvallva kicsit későn értesítettek, hogy nem ártana még némi segítség a nyomorult egyházi kutyák ellen. Nem sokon múlt, hogy felakasszanak azok az átkozottak – morogja elégedetlenül. Szerencsére ennél nincs szükség színészi tehetségre: épp elég bosszantó már annak a sok vallásos dögnek is a gondolata is, az ellenségességük pedig csak rátesz erre az érzésre még egy adaggal. Könnyű megjátszani az igazi gyűlöletet.
A másik váratlanul megáll, mire ő is megtorpan, és egy gyors fordulattal kerül vele szembe.
- Követték magát? – kérdezi sürgetőn, és mintha némi aggodalmat is fel vélne fedezni a hangjában. Vagy inkább gyanakvást…?
Elvigyorodik, szélesen, arra gondolva, micsoda nevetséges fegyvere is van a másiknak, még ha el is ismeri, hogy hatásosabb az egyszerű botnál. Attól még ugyanúgy kacagnia kell, és ezen jókedvét felhasználva csalja elő a gesztust.
- Akik megpróbáltak megölni, rosszul tették. Már mind alulról szagolják az ibolyákat – vigyorog tovább, és egy pillanatra elképzeli, ahogy a saját csapata vérbe fagyva fekszik a földön, holtan, mozdulatlanul, minden élettől mentesen… Talán mintha egy kissé fejébe is szállna a képzet, az ezzel járó győzelemittas érzés, ami szájában terjeng, a nekromanták fejének esetleges dicsérete, a közelkerülés lehetőségének érzete, majd a száradó vére az ujjain… Egyszerűen csak… Vágyik már arra az időre.
- Ma lovasok jöttek a faluba, azokról tud valamit? – töri meg a néma, vágyakkal teli képzelgését a férfi.
- Lovasok? - felvonja a szemöldökét. Hirtelen nem fogja fel, miről is van szó, hol is van most tulajdonképpen, végül azért nemlegesen megrázza a fejét. - Nem, fogalmam sincs róluk – néz eltűnődve a falu irányába. Persze, igaz, róluk van szó.
- Felettébb érdekes... Nem lehet, hogy felderíteni jöttek? - fordul aztán vissza, ötletet adva, még a gyanú árnyékát is lehetőség szerint elkerülve, hogy velük van. Úgy kell tennie, mint aki semmit nem tud, mint aki teljesen ismeretlen ebben a közegben, ami végül is igaz… Nemigen látogatta meg még mesterével sem a Kísértet-szigeteket, évi információcsere ide vagy oda.
- Ha egyháziak, nagy bajban vagyunk - rázza meg a fejét elégedetlenül. - Itt hátul nem vagyunk eléggé védettek, egy csapás, és a Sötét Apostolnak menekülnie kell...
Döbbenten néz.
Jól hallotta…? Jól hallotta? A Sötét Apostol…?
Hosszú, kínzó másodpercekig nem is bírja értelmezni az elhangzottakat. Gyomra kegyetlen görcsbe rándul, belül durván beleharap alsó ajkába, és egyszerűen hihetetlennek véli ezt. Mi az, hogy itt van? MI? Hát hogy történhet ez?! Bezzeg a Holtmezei Csatán nem tolta elő a képét, nem vonszolta el odáig a seggét, hogy…
… pusztulna el.
De ez egy őrült.  Egyszerűen… Nem, ilyen nem lehet. Honorous még annak idején megmondta neki, hogy a „mester” tudja jól, mikor kell előjönni, és hogy mikor kell eltűnni. Persze, tudja, mi? Látja. Látja, tapasztalja, mennyire csak lehet, és az indulatok annyira uralják őt, hogy még azt az eshetőséget sem tartja kizártnak, hogy most megölje. Most férkőzzön a közelébe, most hízelegje be magát, majd végezzen vele…
- Itt van a Sötét Apostol? – értetlenkedik, és nem sok híja van annak, hogy megremegjen a hangja a hirtelen támadt haragtól.
- Itt, de nem találkozhat vele senki, és nem is tudhatja senki, hogy pontosan ki ő – válaszol. Persze, gondolhatta volna, és még azt sem tartja kizártnak, hogy az egész csak egy hazugság, és igazából nincs itt. Még az is esélyes, hogy csupán azért rebesgetik a nevét, hogy az engedelmesség megmaradjon, valamint a morál és a harcikedv a magasban legyen a nekromanták körében. Ha nincs vezető elöl… Nincs, aki irányítson, akkor az is csúnyán letörhet, káosz alakulhat ki.
- Ezért is kötelező a csuklya viselése - folytatja. - Maga is tegyen így, kérem.
Értetlenül tapogatja a fejét, és nem találja rajta a megszokott szövetet. Lecsúszott volna idefele jövet…? Nagyon úgy tűnik.
- Azonnal - húzza a lehető legmélyebbre a szövetet, már-már félig eltakarva arcát. - A többiek készülnek a csatára? – érdeklődik.
- Igen – biccent egyet. - Innét előrébb fogunk megütközni a seregükkel először. – Először…? - De ez csak felmérés lesz. Tudni akarjuk, mennyien vannak itt, ki van itt, és hogy mire készülnek – magyarázza, és érdeklődve hallgatja mindezt.
Felmérés…
- Ha nem találjuk ott Sixtust és von Himmelreichot a csatatéren, akkor is menekülnünk kell... - rázza meg a fejét keserűen, bizonyára reménykedve abban, hogy ez nem fog megtörténni, vagy ha igen, akkor legalább időben értesüljenek a dologról.
Állához emeli kezét, és elgondolkodón simít végig rajta. Ebből még kihozhat valamit, de nagy kockázatot kell tennie. Azonban… Hogyan? Még kérdezősködik egy darabig, de mi van, ha gyanút fog? Nem olyan, mint az a tolvaj, nem tud olyan hirtelen alkalmazkodni, majd megoldást találni a váratlanul felmerülő problémákra. Neki terveznie kell, átgondolni, és csak utána megtenni a lépést, így lehet, el fogja véteni.
- Ha nincsenek a csatatéren, hol máshol lennének? – vonja fel egyik szemöldökét kérdőn, részben pedig ténylegesen nem tudja elképzelni, mire gondol.
- Itt, a vonalak mögött.
Nos… Az igazán szívderítő, hogy erre is gondoltak, de akkor miért nem erősítették az itteni védelmet? Valami itt nagyon bűzlik… Sem Esroniel nem úgy válogatta a csapatát, sem maga az Apostol nem úgy rendezte a sorait, ahogy az neki a legkedvezőbb lenne… Vagy több van mögötte, vagy csak ilyen furcsán egybeeső véletlenek is vannak.
Viszont akkor valóban meglehetősen gyenge a védelmük, ha így engedik őket átmenni, bár… Jó, velük volt, és nem találkoztak egy szem nekromantával sem, ami elég zavaró volt így is. Nem lehet, hogy nemtörődömök lennének, de nem is tűnik alaposnak ez a terv. Nem úgy, mint korábban… Akkor jól megszervezett volt az egész, akkor teljesítette a feladatát – legalábbis Einmeria szerint.
Kérdeznie kell. Még többet. Még… Ameddig csak lehet, hogy azokból válogatva megossza a társasággal az információkat, de csak azokat, amiket feltétlenül szükséges. A tényleg használhatóakat meg elrejti… Hacsak nincs más megoldás. A két fél közt kell ingáznia, mindkettőnek eleget tenni és mégsem. Mindkettőhöz be kéne furakodnia, hogy a különböző nézetekből és különböző képességekből táplálkozhasson, kihasználva a lehetőségeit.
- Az bizony kellemetlen lenne - jegyzi meg fanyarul. Rettenetesen kényelmetlen, hogy Esroniel itt van. Most van itt a lehetősége annak, hogy elárulja a társaságot, majd rajtaütésszerűen küldje a csapatra a nekromanták itteni részét – már ha vannak annyian. Most megtehetné, elintézhetné őket, és nem lenne gond velük többé, de… Nem lehet jobbra kihozni ezt? Még mélyebbre ásni magát ebben, még nagyobb rizikót vállalni?
- De akkor itt jól jön az erősítés... – motyogja elgondolkodva, húzva az időt, saját magának megadva azt a pár másodpercet, míg gondolkodhat, ki mellé áll. - Milyen erős nekromanták vannak itt?
- Az elit. Előre főként a gyengébbeket küldtük – magyarázza. Végül is…
- Igen, ahogy az felmérésnek megfelelő... - bólogat aprókat. Végre egy logikus lépést talál ebben az egészben. De hogy miként lesz tovább…?
- Képzelem, elég erősek, ha már-már közvetlenül az Apostol környékén vannak – vezeti fel újabb kérdését erős utalással, amit a következő pillanatban ki is bök: - Mekkora hatalmuk van?
- Elég sokat kérdez erről, kisasszony – jegyzi meg gyanakvón, erősen éreztetve, hogy itt meg kéne állnia, ha nem akar magának bajt. Fene egye meg… Eddig tartott hát, most kell eldöntenie, mit tesz, most kell kitalálnia, miféle lépést is tegyen meg és merre.
És ha elrontja…?
Inkább halványan elmosolyodik, elzárva gondolatai közül ezt a kétkedő hangocskát, amelyik minden egyes alkalommal megkeseríti a döntéseket.
El fogja rontani.
- Tudni szeretném, mi a felállás, szóval elmondom az őrült ötletemet. - Hagy egy kis szünetet, magának is adva lehetőséget, hogy összeszedje szétcsúszott, össze nem rakott szavait és mondatait. Hogy fog ebből kimászni? Valami cselessel kell próbálkoznia, valami olyannal, ahol több lehetőség is megadatik neki. Ahol mind a három végkimenetel megtörténhet: átáll a nekromantákhoz, egyértelműen elárulja őket vagy mindkét féllel tanítási viszonyba kerül. Tovább akarja még ezt húzni, addig, ameddig csak lehet.
- Megnézem, kik jöttek a faluba – kezdi, holott jól tudja, kik vannak ott. Tisztában van a személyekkel, és ezért sincs elképzelése sem még mindig, mi lesz pár órával később. - Ha gyenge kis senkik, meghalnak úgyis általam… - Mekkora vicc! Ha ezt elmesélné valakinek, biztos jót fog kacagni rajta. - …, így hamar visszajövök, de ha maga Sixtus vagy a zsinatelnök az, aki a vonal mögé jött, mint ahogy felhozta lehetőségként... – Rövid időre függve hagyja, csak hogy a másik is megemészthesse az eddigieket, de közbeszólni nem engedi, ugyanis folytatja: - Megüthetjük a bokánkat, nemcsak én a felderítéssel, de mindenki más, aki itt van – magyarázza határozottan, komolyan, mindössze a puszta tényekre támaszkodva, amik eddig elhangzottak. - Vállalok egy hatalmas kockázatot – teszi hozzá, talán ezzel is hangsúlyozva a másik számára, hogy nem akárkinek való feladat ez. Ami mondjuk igaz… Hatalmas szerencsével kell rendelkeznie az illetőnek, neki pedig nincs ilyenje.
Előre látja már a sírját.
- Nem akarom, hogy a hozzám hasonlóak elbukjanak. Az Apostol akaratának szeretnék eleget tenni - szúrja még közbe, próbálva a másikat biztosítani: ténylegesen támogatja azt a mocskot. - Van egy intelligens és okos állatom – tér aztán másik témára, ahogy felmerül benne az ötlet, persze a használt jelzőkkel vitatkozna, azonban azzal csak a saját helyzetét rontaná. - Ha az előbb emlegetett személyek valamelyike itt van, akkor elküldöm őt ide – magyarázza tovább, aztán körbenéz, keresve egy világos pontot a fekete, a ködtől kissé szürkésre festett éjszakában. - Nézze csak, ott - mutat a fehér foltra az egyik fán, megtalálva az állatot. - Ha visszaküldöm, az azt jelenti, hogy itt van valaki, az Apostolnak menekülnie kell. Ha nem jön vissza, de én sem, akkor engem ott tartanak, de nem jelentenek akkora fenyegetést, hogy meg kelljen hátrálni – fejezi be. Talán ez bőven elegendő lesz, hogy egy alaposnak tűnő tervnek tűnjön. Abszolút nem gondolta még át, de azért reméli, valamilyen úton-módon kivitelezni is tudja az egyiket, alakuljon bárhogy…
- Rendben, de igyekezzen! – egyezik bele az ötletbe szinte azonnal, mintha teljes mértékben támogatná az elhangzottakat, és már most sietteti, hogy mihamarabb kiderüljön minden. - Mi a neve? – érdeklődik a számára váratlanul, mire meglepetten szökik fel a szemöldöke.
- Alicia – kockáztatja meg, és már csak rimánkodhat a föntiekhez, hogy ne tudja a teljes nevét. Nem akar másképp bemutatkozni, mert ha minden jól alakul, akkor az Apostol szemében fog nőni, lekaszálhatja a babérokat. Így pedig már a kocka el van vetve… Vagy sikerül mindkét féllel kijönnie, vagy a nekromantákkal lesz. Vagy… Vagy maga sem tudja, mert hogyha úgyis ilyen közel került, legalábbis… Közel fog kerülni, ha a tanítványává fogadja… Nem adhatja fel most, még akkor sem, ha emiatt meggyűlölik őt, mindahányan vannak.
Vajon…
… mikor süllyedtem én ilyen mélyre?
- És sietni fogok, efelől nem kell aggódnia - enged meg egy mosolyt, elnyomva önmagában a keserűséget, amit a gondolat szül benne. - Viszont még az előző kérdésre visszatérve: miféle szörnyetegek rejtőznek itt? – érdeklődik. - Máskülönben nem tudom megmondani, mennyire veszélyesek ezek a jöttmentek ránk nézve – biccent fejével a falu irányába.
- Az összes különleges fejlesztésünk – mondja, érezhetően nem kíván többet beszélni erről, ugyanakkor mintha büszke lenne ezekre a bestiákra. - Ha visszatér, meglátja...
Vajon gyanakszik? Meglehet… Van esély rá, hogy azért felel ilyen körülményesen, mert nem bízik meg benne teljesen, és ez természetes, valamint érthető. Háborúban vannak, Délnek is vannak nekromantái, és ezzel bizonyára az itteniek is tisztában vannak. Nem is szabad erőltetnie tovább a témát, mert annál súlyosabbá válik a gyanakvás – annál közelebb kerül a nekromanták általi kergetésének képe.
Ennyivel kell beérni hát.
- Különleges fejlesztés? - Elismerően bólint egyet, hátha még ilyen módon mégis ki tud belőle húzni valamit. - Na, ezekre kíváncsi vagyok, mihamarabb látni szeretném őket – teszi még hozzá, viszont a másik inkább tűnik most elgondolkodónak, mint olyannak, aki figyelne rá. Kíváncsi, vajon mi lehet az, amit forgathat most a fejében, hogy min rágja magát... Talán épp azon, hogy melyik oldalon áll? Hogy esetleg ő egy kém?
Meglehet. Bármi lehetséges. Annyira bizonytalan most minden körülötte, mint ahogy az is, mit fog a közeljövőben tenni, hogy legalább céljainak töredéke sikerüljön.
Olyan nehéz… Sejtette, hogy sosem lesz egyszerű az út, amit jár, de hogy ennyi megpróbáltatással állítsa szembe az élet…? Nem számított rá.
- Alicia... – szólal meg az idegen egy pillanatnyi szünet után, ízlelgetve a nevet, a nő pedig érdeklődve figyeli őt. Már szállna fel a lóra, de még megvárja, mit szeretne tőle – talán valami hasznos, és bárminemű információ is legyen, fontos.
- Alicia Zharis, a vérmezei csatából?
A vér is megfagy az ereiben ennek hallatán, teljesen ledermed pár pillanatra, de döbbenetének csupán egy kis része látszik: meglepetten szemléli az ismeretlent. Honnan…?
- Nocsak, tudja? – Hangja érzéseivel ellentétben furcsa játékossággal cseng, de ez külső szemlélők szempontjából elkönyvelhető a „hírnév zavarának” is. - Az Apostol ilyen csacsogós lenne? - enged meg egy újabb mosolyt, szórakozva ezzel a gondolattal, de csak erőltetett képek jelennek meg ezzel kapcsolatban a fejében, így a gesztus sem bizonyul teljesen igazinak.
Kellemetlen ez az egész neki, így viszont aligha marad választása. Ha erről hazudik… Akkor meg fogják tudni a kaszttársai, ha sikerült segítenie a beszivárgó csapatot. Ha nem tudná, ha nem ismerné a nevét, akkor még el is hitethetné másokkal, hogy valószínűleg egy másik Alicia jött, majd árulta el a nekromantákat, már ha megtörténik ez, és akkor nem lenne bajban, így viszont…
Kutyaszorítóba került, nem is akármilyenbe. Kegyetlen görcsbe rándul ismételten a gyomra, és vészesen keresi a kiutat ebből a szituációból.
Mit tegyen most? Mit kell most tennie?
- A ghoulja beszélt – válaszol.
Einmeria… Miért kotyogtál erről?
Remélem, akkor már elmesélted nekik, micsoda naiv kislány voltam.
Remélem, elmondtad, hogy a nekromanták példaviselkedése ellen mentem.
Haragosan csendül az összes hang elméjében, de hamar lenyugszik. Rá kell jönnie, hogy ugyanolyan bolondnak tartja őt is az akkori cselekedetekért, mint saját magát, de hogy haragudjon rá…? Nem… Nem tud, mint ahogy Honorousra sem.
- Siessen vissza! – sürgeti újfent, és itt már érezhetően nincs maradása, különben bajba kerül. Nem, nem az egyháziak miatt…
A nekromanták miatt, ami furcsa érzést kelt benne.
- Igyekszem – biccent egyet. - Készüljenek az esetleges menekülésre - mosolyog tovább, és a kengyelbe akasztja a lábát, majd felszáll a lovára. A szárat megrántva megfordítja a hátast, oldalába finoman rúgva pedig a táltos lassú ügetésben halad vissza a falu felé, közelebb hozva gazdáját a fogadóhoz, ahol megszálltak.
Addig is van egy kis ideje gondolkodni, mihez kezdjen most, és ahogy egyre csak forgatja, ízlelgeti, boncolgatja a témát, keresve a menekülésre való lehetőséget, egyre jobban körvonalazódik, mi a teendő. Már csak az elképzelésétől olyan görcsbe rándul a gyomra a félelemtől, hogy nem sok híja van lova megállításának, majd az utazás közben elcsipegetett étel viszontlátásának maga mellett.
Ez kegyetlen lesz, már most megállapítja. Előre bizsereg már az egész teste tőle, előre undorodik és zokog gondolatban.

A falu kényelmesen távol esett az élőholt hullámtörőtől, és pontosan olyan lepusztult és ködös amilyennek elképzelhető egy olyan település, ami ennyire közel van a Kísértet-szigetek sötéten derengő tömegéhez. A zsinatelnök nem vacilált sokat, megkereste az első fogadóforma épületet amely nem akart összedőlni a tengeri széltől, kérdezés nélkül ledobott egy akkora bőrerszényt amelyet én évek alatt nem töltök meg (a csörrenésből ítélve váltóval tele) és önkényesen leakasztott két kulcsot a SZOBÁK’ feliratú tábláról. Követtük fel a lépcsőkön, be az egyik emeleti szobába, majd miután mindenki elfoglalt egyet a kevés ülőhely közül a férfi Alicia felé fordult.
- Kisasszony, az idő szoros. Kérem, nézzen körül, kutassa fel a nekromantákat, és jelezzen mindent, ami gyanús. Reggelre érjen vissza. Számítok magára.
- A nekromantáknál gyakorlatilag minden gyanús és furcsa. Mire gondol pontosan?
- Tevékenység, vezetők, tervek. Amit maga is fontosnak tart. - nem tűnt úgy, mintha nagyon érdekelné a tünde mit talál említésre méltónak. Valami volt itt a háttérben.
- Jól van. Más egyéb, amit csinálnom kéne?
- Kösse fel magát. – morogta az inkvizítor, amit a nekromanta egy gúnyos mosollyal fogadott.
- A kedvesség mintaképe.
- Térjen vissza reggelre. -von Himmelreich egy pillanatra elhallgatott, majd mintha hirtelen döntötte volna el, egy medált nyújtott át. - És ezt vegye fel, védi a szent támadásoktól, ha esetleg összekevernénk valakivel.
- Zsinatelnök! – horkant fel Norven Kather, és meg tudtam érteni az aggodalmát. Von HImmelreich épp most tette érinthetetlenné számára Aliciát. Szerencsére az acéltöcistől nem védte semmilyen mágia.
- Ne aggódjanak, most velünk van. Megérdemli. Legyen bizalmam jele. - kacsintott, mint aki udvarolni próbál. - A végén visszakérem.
- Ha valami csúfos átverés... - vette el vonakodva a nekromanta a nyakéket. Legalább volt annyi esze, hogy sejtse a csapdát.
- Nekünk is érdekünk, hogy a küldetése sikerrel járjon.
- Igyekszem magam ezzel nyugtatni - mosolygott keserűen. - Van valami, ami még vonatkozik rám, vagy indulhatok?
- Mehet.
Ahogy a lány távozott, a zsinatelnök körbejárta a szobát, bezárt minden zsalut és az ajtót is kulcsra zárta, majd egy rúnavésetes tort vet elő és egyetlen mozdulattal a padlóba ejtette.
- Ezt egy mágus barátomtól kaptam, nem juthat ki hang a szobából. végignéz rajtatok Nos, nyilván mindenki hallott a lelkészek lélekolvasásáról, ugye?
- Én igen. – felelte az inkvizítor, Hilde ‘kisasszony’ is bólintott, így egyedül maradtam a tudatlanságomban.
- Nem.
- Hát akkor Reingard úrnak: Mi, lelkészek, képesek vagyunk mások szándékait kiolvasni, ha meg tudjuk érinteni őket. Ezt korábban mindannyiójukkal megtettem, ezért most elnézést is kérek. -Hideg zuhanyként jutott eszembe a kép, ahogy a zsinatelnök kezet nyújt nekem az alku szentesítéséhez. Átvert.
- Von Himmelreich zsinatelnök és a bajtársiaskodása. Nagyobb biztonságban érezném magam, ha senki nem vágna meglepett arcot.
- És mit látott, Zsinatelnök? - húztam résnyire a tekintetem.
- Maguk mind megbízható emberek. De volt közöttünk egy áruló, aki már azzal a szándékkal jött ide, hogy felad minket. Nyilván kitalálják, ki az. - Vigyora olyan volt, mint a győzedelmes farkasnak a verem fölött, ahogy a lábát tort szarvasemsét figyeli, ami nem tetszett.
- Számít, ha tudtuk?
- Nos, legalább tudjuk, hogy melyik kézben van a tőr...
- Tudta. Mégis ármánykodik ahelyett, hogy gyors véget vetne az ügynek. Kockázatokat vállal. Miért?
- Tartsd a szádat Schwarzjager, nem a babáddal beszélsz. - szólt közbe Hilde, mint a hirtelen elpattanó ideg és cask pillanatok választották el, hogy vicsorogjon.
- Nem. A gazdáddal beszélek! Szóval te hallgass! - néztem a fiatal Nebelturmra sötéten. Taszított, ahogy egy ember, ráadásul egy von Himmelreichhoz hasonló ember lábához törleszkedett, mint egy szerelmes szűzlány.
- Reingard úr, Hilde kisasszony, nyugalom! Ő lesz az, aki elvezet minket a legjobb prédához. Nem véletlenül hoztam ide. - csitított mindkettőnket a zsinatelnök, bár a szóhasználata inkább nekem szólt.
- Kiről van szó?
- Természetesen Alicia kisasszony. Hallottam a nemrég történtekről, és tudom, hogy esélytelen az együttműködésünk. Épp ezért kell felhasználnunk úgy, ahogy csak tudjuk. Megbíznak benne, és ez nekünk jó.
- Beszélt a főherceggel a holtmezei csata után, zsinatelnök? – vágott teljesen más témába Norven Kather amit sem én, sem a kérdezett nem értettünk.
- Nem, nem volt lehetőségem. Miért kérdi?
- Őméltósága említette, hogy maga küldte hozzám.
- Nem, ilyen nem történt. - a férfi megrázta a fejét, hogy visszataláljon a gondolatmenetébe, amit a közbeszólás előtt kezdett el. - Különös... Mindegy, egyelőre ide kell fókuszálnunk. Emlékeznek a medálra?
- Nem kétlem, hogy korántsem az volt, aminek mondta.
- Gondolom kissé többet vagy mást tud, mint amiről a nekromantát értesítette?
Ő fog minket elvezetni a prédához. ELég egyértelmű volt a helyzet.
- Hadd találjam ki. Mutatja önnek merre jár, mint a vérző szarvast a nyoma.
- Brilliáns, Reingard úr! De nem csak nekem, hanem püspök atyának is, mintha démon lenne. Csak erre rá kell koncentrálni kicsit.
- A nyomába akar szegődni? – kérdezte az inkvizítor, ám én megárztama f ejem. Kezdett összeállni a kép. ÉS felettébb jól megszervezett ármány volt, ami nem volt ínyemre.
- Nem akar. Utána akar küldeni valakit. Tévedek?
- Maga ismét és ismét lenyűgöz, Reingard úr! Én csak akkor mehetek, ha meg van a fészek, és hogy ki van ott. Azt szeretném, ha maga és Institoris atya követnék esténként.
- Mi ketten együtt? A humora szemernyit sem kopott.
- Mi akadályozza meg a püspök urat hogy áldott acélt döfjön a lapockáim közé odakint és a holtakra fogja? - fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, a papot méregetve.
- Így van. Mi? – osztotta a véleményem Norven Kather is.
- Semmi. Nem akart elárulni minket, csak ennyit tudok.
- Te is átharaphatod a torkomat. Senkinek sem fogok hiányozni. – szegezte nekem két feketén csillogó szemét a püspök, én pedig kérdőn néztem a zsinatelnökre.
- Bennem megbízik, Reingard?
- Nem. - És mindenki más is ostoba, ha igen. A férfi váratlanul elém lépett, levette a nyakát a fogaimtól védő acéllapokat és felém mutatta a torkát.
- Én megbízom magában.
~ Ostoba vagy és felelőtlen, Esroniel von HImmelreich. Vagy hazudsz és szerepet játszol.
- Nos, legalább valakiben. Ez egy kitűnő kezdés.
- Ezzel nem fog meghatni. Én még mindig nem bízok magában. Ahogy senkiben aki túl sokat tervez. De mondja nekem, hogy az Inkvizítor nem fog az életemre törni és elhiszem. Ha nem, magát teszem felelőssé és a vérét fogom követelni az övé után.
- Atya? - nézett kérdően Katherre, mire az mordult egyet.
- Mit vár tőlem, von Himmelreich? Maga egy áruló. Soha nem bíznék meg magában. Nem hibáztatom a Schwarzjägert.
Szemei alaposan végigfutottak rajtam, az arcom hegeitől a csizmám talpáig, mielőtt folytatta.
- Nem ígérek semmit, és ha megtenném, bolondnak tartnám, ha elhinné. De amíg egy irányba megyünk, számíthat rám.
- A lélekolvasás nem volt kellő bizonyíték a hűségre? - kérdezte Hilde, mir emegráztam a fejem.
- Nem. Azt a zsinatelnök látta. De legyen, nekem ennyi elég. Így már felelősségre vonhatom mindkettejüket. Követem a nekromantát.
- Köszönöm, mindkét egyház nevében. Térjünk meg mára, de ne aludjanak mélyen. Én Hilde kisasszonnyal maradok, maguk pedig a szomszéd szobában lesznek. Két rövid és egy erős kopogás, innét tudjam, hogy maguk jönnek.
Az inkvizítor átvette az egyik kulcsot, majd biccentett.
- Hajnalban indulunk, gondolom. Van rá esély, hogy a nekromanta kiér a látóteremből?
- Lehet. Ez esetben térjen vissza hamar.
- Remélem jót aludnak majd. - mosolyodott el a vámpírlány, amit hasonlóan viszonoztam.
- Jót fogok. Mind azt a három órát, amit merek egy pappal magam mellett. Remélem te is tudsz majd aludni a zsinatelnök lábánál, Nebelturm.
- Nagyszerűen. Boldog a kutya, akinek van otthona, a korcs pedig csak korcs marad, akkor is, ha farkasnak hiszi magát.
- Mondd csak magadnak, ha jobban alszol tőle - vetettem oda, majd követtem az inkvizítort.
- Olyan embernek néz, aki védtelen ellenség torkát vágja át? – kérdezte Norven Kather szája sarkában apró görbülettel, mint akit szórakoztat a feltételezés. - Nagy szavak egy éjjeli ragadozótól.
- Olyannak nézem. Inkvizítor, nem lovag. Nem ismerem a fajtáját, de eleget szidják a kocsmákban és a parasztudvarokban. - feleltem vállvonva.
- Szidják az időjárást is.
- Ez igaz. - meg kellett hagyni sok minden járt rossz nyelveken a városoktól távol. - Meg szidják, amit nem értenek. Én sem értem magát. Küldetésének érzi, hogy minden vámpírral végezzen?
- Ha ez így lenne, már nem élne.
- Akkor, ha jól gondolom, nem is fog feleslegesen összeakaszkodni velem, míg nem állok elébe.
- Az eredmény híve vagyok, nem a pusztításé. Ezt elhiszi?
- Elhiszem. Ha az előbbi lenne nincs az a pápai parancs, ami ráveszi hogy von Himmelreich-al dolgozzon. Ezesetben ajánlok valamit. Én nem akadályozom, maga sem engem. Nem vesszük egymást célkeresztbe és nem vicsorítunk egymásra. Követjük a nekromanta tündét, amjd ha vége hátat fordítunk egymásnak. Megfelel?
- Egyenes embernek tűnik, vadász. Legyen úgy. De ha a zsinatelnök pártjára áll, még megszeghetem a szavam. Az az ember szörnyeteg, és még abban sem vagyok biztos, hogy kevésbé, mint a Sötét Apostol.
- Nem állok senki pártjára. Nem kedvelem a zsinatlenököt, túl sokat tervez, túl jól szövi a hálóját és elrejti benne a szándékát. Nem azért vagyok itt mert a híve lennék, hanem mert megfizeti. De annyit nem tud fizetni, hogy az eszméjét is átvegyem.
- Akkor ne keljen fel három óra után. Messzire megyünk.
- Nem fogok. Maga se erőlködjön ébren maradni mert a fogaimtól fél. Ma nem vagyok éjszakai ragadozó. - azzal letettem az ágyam mellé a számszeríjam, és acélirhástól nyúltam végig rajta, hogy aludhassak végre egy tisztes mennyiségűt.

Ahogyan a konyha felé vettük az irányt, Cara belémkarolt. Jókedvűen sétáltunk egymás mellett. Egy pillanatra mintha nem is a táborban lettünk volna. Csendesen sétáltunk volna át egy hatalmas tölgyfák között vezető erdei úton. Egymásba karolva, szelíden. Csak ő és én, abban a néhány évben. Emlék csupán, de szívemnek oly kedves, elfelejteni képtelen darabja.
Hirtelen nagy nyüzsgés támad a konyha körül, jónéhány katona szalad el jól érthetően kiabálva. Az egyikük hangja felveri a pislantásom egy percre, arra a különlegesen érzékenyen memóriámba égett névre, amelyet már vagy huszonegy éve őrzök.
- Fogalmam sincs! Mika már előre ment, nem akarta hogy az apja véletlenül észrevegye!
Talán az élet fintora hogy még egy Mika nevezető nő apjáról halljak, aki nem én vagyok. Minden bizonnyal érdekes története lehet az életüknek. De hogy az én apróságom legyen ? Ugyan. Sif biztosan vigyáz rá, elvégre mostanság sok időt töltött a boltjában. Ez biztos. Magam rendeztem el, mindent személyesen. Távollétemben ő a ház Úrnője, míg más ügyleteiben a ház ügyeit intézi. Lehetetlen hogy itt legyen. Cara egy pillanatra aggódóan rámnéz, majd visszaejti tekintetét a kezében lévő könyvbe. Nagyon jól tudja azt amit én. Ez egy másik Mika.
- Ez nem lehet ő, gyere menjünk... - karol belém, majd elkezd húzni a konyha felé. Az előadásomat kitörő örömmel fogadták, főleg a zsoldosok. Egészen szépen becsíptek még sötétedés előtt, így könnyedén vettem az utat egy kis torkoskodás felé. Már pont megéheztem valami jóra, bár teljesértékű éhségnek ugyan nem lehetett hívni, csak affél késő délutáni könnyed nassolás volt a kitűzött cél.
- Biztosan. Igazad lesz, ez nem lehet ő... - válaszoltam, majd elléptünk a katonák mellett. Már csak egy valami maradt hátra. Megtalálni a megfelelő helyszínt arra hogy hogy a lehető legtöbb mindenből válogathassunk, feltűnés nélkül. Talán azért volt leginkább fontos a feltűnés mentesség mivel én is és Cara is nyomtunk némi gombát és pipafüvet előadás előtt, mostanra pedig már teljesen lepörögtünk. Talán kellett, talán nem, mindenesetre jól jött az újabb dalokkal való kísérletezésnél. Talán a 'Az eb bánata' dalom kaphatna egy új dallamot, egy lassabb ritmust és akkor már egészen jó lehetne.
- Nincs kedved vinni ? - kérdezte a tünde, de már nem tudtam mit válaszolni, mivel szinte felmászott a nyakamba. Karjait a nyakam köré fonta, forró lehelete pedig verejtékként csapódott le a nyakamon. Lágyan elrugaszkodott a földtől lábait felhúzta, hagyta hogy elkapjam, és fáradt mozdulatokkal magamhoz szorítsam. Fejét a mellkasomnak döntötte, kezeivel finomabbra fogta a nyakam, lábaival picit helyezkedett hogy könnyebben tudjam vinni. Én pedig vittem. Lassan, fagyottan dobogó szívvel, nehéz súlyoktól terhelten. Talán ez a tíz lépés felér tízezerrel is. Mégis, örültem a percek lassúságának. Örültem hogy van velem valaki, és annak is hogy pont ő az.

Rövid séta után elérem a konyhasátor nagyságát, mellette a raktárak és kisegítő sátrak állnak, de egyértelműen vezet el az utam az egyik nagyobb sátorhoz. Odabent három asztal áll, egynéhány falatozó csuhással, mert ugyan ők is mint mindenki többnyire  a kisegítő csapatoknál, csak szerzetesek voltak. Bal kezemmel integetek az ajtóból, amennyire csak képes vagyok rá, és Cara is odaint Gregorinak, a főszakácsnak. Természetesen szokásához híven rendezgeti a sátrat, és készül a holnapi ebéd összeállításának. Csak egy pillanatra áll meg, kedvesen elmosolyodva és visszaintve, utána folytatja is a dolgát. Mi ketten gyorsan célozzuk meg raktárat, elbújva a többiek elől kettesben.

A sátorban kényelmesen megférünk, pont négy embernek volna hely odabent. Ládák, hordók, különféle rekeszek töltik meg a sátrat belülről szinte teljesen. Néhol van egy kis hely, pont talán egy aprócska, de tele van jobbnál jobb földi jóval. Gyümölcsök és édességek, válogatot italok és borok. Minden amit csak kívánhattunk volna. Más számára talán egy jelentéktelen raktársátor lett volna, számunkra viszont maga volt az Éden egy darabja.
- Mit együnk először ? - kérdezi Cara, majd elfekszik az egyik ládán, kényelmesen kinyújtózva. Egy pillanatra a kezeit is maga fölé emeli, egy pislantásnyi időt adva számomra arra, hogy megcsodáljam csodás idomait. Utána kényelmesen felhúzza a térdeit, már már elcsábítva hogy kerüljük közelebb hozzá. Biztosan az egyedi pipafüvem ereje teszi. Egy könyvet vesz elő, és rossz fényviszonyok között olvasni kezd. Mindig is rengeteget olvasott, imádta a könyveket. Valósággal minden érdekelte, kalandok, leírások, kódexek vagy krónikák.
- Még nem tudom...ehetnénk mondjuk sajtot vörösborral. - piszkálom a rendelkezésünkre álló készleteket. Sajtgurigánk van elég, bor pedig van akármennyi. A miseborok közül vannak a legfinomabbak. De ehetnénk valami süteményt is, szárazan. Vagy borkóstoló gyümölcsökkel. Bizonyára érdekes gasztronómiai felfedezőút lehetne. Mi is kéne ide valójában. Egy kis félédes vörösbor, és lédús gyümölcsök. Hmmm...
- Én mást ajánlok neked, Hóhajú Yrsil. - szólal meg hirtelen egy gyermekhang, majd az egyik nagyobb hordó mögül felemelkedik egy nyolc éves forma kislány, majd felül a hordó tetejére. Na tessék egy újabb halucináció. Egészen élethű, meg kell hagyni. - Habár nem rossz választás a sajt. A bort viszont nem szeretem.
- Én meg azt nem szeretem ha nincs jól átsütve a hús - nevetek fel, miközben az egyik gurigáért nyúlok. - Ebből kér kisasszony, vagy a sötétebb színűből ?
- Te meg ki vagy ? - kérdezi Cara, kis szünetet tartva az olvasásban, macskaszemeit az újonnan érkezőre veti. Ujjaim eközben karmokká ívelődnek, és finoman vágnak bele a sajtba. Figyelmesen vágom végig, koncentrálva az ívre, a mélységre, az egyenletes vágásra. Cara megpiszkálja a lábamat, így jelezvén hogy ő is kér, én pedig újabb szeletet vágok el belőle. Ismétlődik a mesteri öszpontosítás, minden mást kizárva szelek újabb és újabb csíkokat. Egyet szórakozottan hátranyújtok, amelyet a tünde le is csippent, egyet pedig a karmaimra feltűzve a kislány felé nyújtok.
- Oh, köszönöm. Meglepően figyelmes. - veszi el a darab sajtot, majd Carára néz leplezetlen lenézéssel. - A nevem Lilithyra Daemnas Q'rgal, és a démonok hadseregének egyik tábornoka vagyok. Örvendek a találkozásnak. - mosolyodik el gúnyosan, de nem sokáig, hiszen gyorsan majszolni kezdi a sajtot. Nagyon aranyos, démon tábornok létére. Egyem meg, de aprókat harap.
- Igazán megtisztel a jelenlétével, Lilithyra Daemnas Q'rgal tábornok. - viszonzom a mosolygását, alázatosan meghajolva kicsit. A tiszteletet meg kell adni, főleg ha egy olyannal áll szemben az ember, aki a másodperc töredéke alatt szét tud tépni. Ironikus. Már rég magam mögött hagytam a sereget. Névtelenül, csendesen élek, kis békében ezen a gyorsan pörgő világban. Erre egy aranyos kislány egy idegen király szolgálatából pontosan engem keres. - Megengedi hogy megkérdezhessem kegyed itt tartózkodásának... - húzom el a számat gunyorosan - ...okát ?
- Tudod, a katonákat egy dolog küldi bárhová: a parancs. Talán kitalálhatod, ki küldött, de ha nem, segítek: az egyetlen démon, aki a tábornokok fölött áll. - mondta fölényesen, ám egy percre sem tudtam komolyan venni. Szinte láttam a szemeiben a ragyogást ahogyan azt a sajtot ette. Esküdni mernék hogy mosolyog az orra alatt. Istenem, megtarthatom, ugye ?
- Meglepően figyelmes a királynőtől, de azt hiszem ön eltévesztette a sátorszámot. - maradok az udvarias, és közben magam is újabb sajtba harapok. Hmmm. Finom. - Én ugyanis nem vagyok méltó ily mértékű figyelemre. Egy apró démon vagyok a sok kicsi közül - kacagok fel jóízűen. Ekkora marhaságot. - Bocsásson meg, Tábornok kisasszony, de erősen kétlem hogy az én képességeim a hasznára lennének. Mind azon által szívesen segítségére leszek, amennyiben esetleg megéhezne, vagy szórakozni támadna kedve...
- Király. Nem királynő. Őfelsége Amadeus Zel-Oglith Riel Undine halott, azt hittem hallottál erről. Azóta leváltották. És nem is az erőd kell őfelségének, hanem a jelenlegi helyzeted. Az emberek kenyerét sütöd, képletesen, így jelenleg ha más nem is, megtűrt vagy köztük. És ez pont elég. - morcoskodik tovább, de én már örömmámorban úszok. Ez a kis durcáskodás még aranyosabban áll neki. Most már tényleg haza akarom vinni. Pont olyan mint Mika 12 évesen.
- Elnézést kérek, elkevertem az éveket. - sajnálkozom illedelmesen, megállva hogy elnevessem magam. - Tudja két évszázadot nehéz fejben tartani... - kopogtatom meg a fejem. Lekanyarítok még egy szeletet és körbekínálom a társaságot. - Az én első királyom még Zerul Ag-Adadd volt. Kegyed túl fiatal és szép hozzá, hogy ismerje. - bókolok alázatosan, megemlékezve az egyetlen királyról akit szolgáltam. - Mit óhajt tőlem a fenséges démonkirály ?
- Van egy gyűrű az egyik püspök birtokában. Azt hiszem ezüst foglaltú ónixkő és annyi van rávésve, hogy Mundus. Latinul van, de fogalmam sincs mit jelent. A lényeg, hogy valami ereklye amit nem mertek még a leltárban sem hagyni, így egy Theophilus nevű püspök viseli. És a király igényt tartana rá. - magyaráz miközben már a második csík sajtot kaparintja a markába. Újrakezdi a műveletet, szép aprókat harapdálva kezdi enni a sajtot. Cara lecsúszik a ládáról, a földet takaró prémes szőnyegre feküdve.
- Őfelsége bizonyára rossz embert talált meg. - szólaltam meg, kis idő után - Sosem voltam jó tolvaj, betörőnek pedig annál is rosszabb. Bár talán... - töprengtem el a dolgon. Rókaként képes volnák néhány helyen átsurranni. De nem vagyok képes sokáig fenntartani a dolgokat. A gyűrű meg minden bizonnyal felszentelt. Várjunk. Egyátalán miért töprengem el azon, hogy megteszem ?
- Ötletem sincs hogyan lehetne ezt kivitelezni, Kisasszony. - utasítom el a mérlegelés esélyét is, mire a lány cinkosan elmosolyodik.
- Theophilusnak van egy szeretője. Egy apáca, bizonyos Marianne von Neufeldt. Még így sincs ? - kérdezi enyha mosollyal a szája sarkában.
- Azt hiszem így már érthető. - mondom egykedvűen, csendesen hátradőlve, a fejemet Cara hasára fektetve. Megpiszkálom a kezét, megpróbálom elhúzni a könyvet az orra elől, amire csak annyit reagál hogy megpróbál a kezemre csapni. - Mi az én javam ebben ? - kérdezek lehunyt szemekkel. Fenyegetni, vagy zsarolni nem lehetett engem soha. Ajándékokkal elbűvölni...azt teljesen. De mégis mit várhatok cserébe a démonok királyától ? Nagy valószínűséggel semmit. Akkor már pedig inkább hazamegyek.
- Azon felül hogy kedvében járhatsz a démonok királyának? Én azt mondanám, hogy megtarthatod az életed, de őfelsége mást üzen. Azt mondja ismer, és tudja, hogy szereted az adok-kapok féle játékokat. És hogy fogd fel így: most teljesítesz neki egy szívességet, legközelebb ő teljesít neked egyet. - szólal meg Lilith, egy meglehetősen kevesek által ismert tulajdonságomat említve. Erről talán úgy három tucat ember tud. Ami nem sok.
- Már ha képes leszek rá. - mondom a kezem a levegőbe emelve, a karmaimat nézegetve - Önnek mi a szerepe az egészben, kisasszony ? - fordítom felé a tekintetem kedvesen mosolyogva.
- Nekem fogod ideadni a gyűrűt, ha megszerezted. És ne félj, nem áldott ezüst meg semmi ilyen kellemetlen dolog. Épp ezér tkülönös, hogy az egyháznál van... Na mindegy, a király tudja. - vonja meg a vállát.
- Bizonyára... - értek egyet vele, majd felülök. - Nos el kéne csábítanom a püspök szeretőjét, aki történetesen apáca is. Majd rávenni hogy lopja el a féltve őrzött ezüstgyűrűjét. Végül meglógni innen. - összegzem a feladatok listáját félhangosan. Megrázom a csengőmet, majd beletúrok a hajamba, fáradtan lehúzom a nyakamból azt a szép vörös sálat amely oly nagyon jól áll nekem Tea szerint. Kicsit mintha fáradtnak érezném magam, főleg most hogy ilyen kitüntetett figyelmet kaptam odafentről.
- Ugyan képes vagyok észrevehetetlenül mozogni még az egyháziak előtt, de nem hiszem hogy nem ismer fel egy démont ha az orra előtt áll. - morgom az orrom alatt, mint minden nehéz melónál. Rossz szokásom megjövendölni minden ilyennél a halálomat. - Mindenesetre, ezt majd estére. Addig is óhajt még egy kis sajtot ?
- Természetesen. Köszönöm. Ritkán kínálnak sajttal, pedig sok fejet mentett volna meg. - szólal meg Lilith egykedvűen. Úgy tűnik az ő gyenge pontja a sajt. Azt hiszem ezek után a biztonság kedvéért mindig hordok magamnál egy kis sajtot. Sosem lehet tudni mikor kezd dühöngeni egy sajtimádó démon.
Újra a munkám fölé hajolok, ügyelve rá hogy újra rendesen képes legyek vágni. Óvatosan vágok bele, lassan forgatom és stabil csíkokat metszek le belőle folyamatosan. Cara elvette a maga részét, majd egy palack bort is amit odanyújtottam neki. Újabb sajtot szúrtam fel a mutatóujjamból és odanyújtottam neki, amit már szinte ragadozószerűen kapott le a pengékről.
- Ennyire szereti a sajtot, Lilith kisasszony ? - érdeklődtem szelíden - Az édességekkel hogy áll ?
- A sajt az egyik legjobb dolog a világon. Az édességek... - vág elgondolkodott képet - Hmmm. Igazából egy picit abból is szeretek. De nem sokat.
- Almáspite játszik ? - emeltem fel a fejem érdeklődve - Netán eperpuding ?
- A pite jöhet. - bólint aranyosan - A puding annyira nem.
- Hmmm. Mézes körte ?
- Olyat még sose ettem. - nyílik kerekre a szeme. - Az finom?
- Nem lehet... - motyogom teljes megdöbbenést színelelve, alig észrevehető színpadias hangszínnel - Kegyed még sosem... ? - kérdezem ámultan, ám Lilith megrázza a fejecskéjét. - Akkor úgy tűnik eljött az ideje. - közlöm elszántan és energikusan felpattanok, óvatosan körbekémlelve a raktárban. Egy méz felirat bújik meg a sarokban, pont két láda között megbújva hátul. Ahogyan körbepásztázom a környéket, körtét ugyan nem találok, de megakad a szemem néhány elkészítésre alkalmas edényen. Átlépve Carát előveszem a mézet, majd másik kezemmel egy mély fatálat emelek el a ládahalom tetejéről. - Engedje meg kisasszony, hogy alázatosan elkészíthessem ezt önnek.
Lilith csak pilsog kettőt, majd megszólal.
- Ha szeretnéd. Időnk mint a tenger, végül is csak az emberek háborúznak odakint.

Az egész csak rutinmunka, százszor, ezerszer, talán tízezerszer is csináltam már. Vagy többször. A mézet előkészítem, a tál mellé helyezem, míg Cara lustán megböki a lábam.
- Tessék. Ne kérdezd honnan. - szólal meg egykedvűen, még mindig a könyvébe meredve. Kicsi oldaltáskáját nyújtja felém, benne szinte életmentő körtével. Szép nagyok és világos, zöld színük még csak épp elkezdte a sárgába való átárnyalódást. Pont tökéletesek voltak, elég puha hogy könnyedén harapni lehessen, de nem túlságosan hogy a mézet is megtartsa magában. Mind az öt körtét félbevágtam miközben közvetíteni kezdtem a dolgokat Lilith kisasszonynak.
- Először két félbe vágjuk a körtét, gondosan ügyelve annak sima felületére. Mikor ez megtörtént, óvatosan... - villantom elő a karmom - ...kivágjuk a közepét. Így. - mutatom felé -Azután fogjuk a mézet, óvatosan, fakanállal lassan csorgatni kezdjük a körtébe, de mindig csak egy keveset ! Lényeg hogy a körte picit átvegye az ízét. Eleinte elég csak pont annyi, amennyi a körte húsos felületét lefedi vékony csíkban, majd hagyni néhány percig állni magában... - magyarázok részletekbe menően, néha felpillantra felnézve és látva hogy a lány nagyokat bólogatva, érdeklődve figyel.
- Nos, hasonlóképpen teszünk a többivel is. - folytatom, majd egy megállok a szorgos munkával. - Esetleg szeretné megpróbálni, Kisasszony ?
- Nem. - tiltakozik a kezeivel integetve és hátradőlve - Ezt az élvezetet meghagyom neked.
Néhány perc csendes ügyeskedés után, elkészülök vele. Szinte ránézni is jó, nemcsak illatra, ízre is könnyen elkészíthető, mégis nagyon finom gasztronómiai kalandok. Fogom a körtéket, egy másik, tiszta fatálba helyezem át. Kicsit bajlódok az elrendezéssel, majd a végső simítások végeztével, még egyszer kissé bővebben felöntöm a körtéket, és odakínálom a tábornoknak.
- Jó étvágyat kívánok, Lilith kisasszony. - mosolygok rá kedvesen, enyhén meghajollva az orrom alatt magabiztosan és kedvesen mosolyogva. A leányka felemel egy körtét, majd beleharap és ismét elkerekedik a szeme.
- Ez... Ez finom !

* Mire nagy nehezen konvojuk megérkezett a célpont kis városba, az eddig számára idegen futárló ismeretlen mozgása, s a távolság puszta ténye is fáradtság rettenetes mértékéig lökte. Már háromszor korábban megállt volna, jajgatva, hogy hadd pihentessék kissé görcsbeforduló combjait, s összevert lábbelsőit, ám a becsület, s bánatának puszta ténye ellehetetlenítette állapotával foglalkozását, ahogy csöndben, szinte tejesen szótlanul tűrte végig az utat, szükség eseten megidézve őseinek ködét, melyre ha volt igény, természetesen csak tovább tolta idegeit a végkimerültség hegyes sziklái felé lógó magas hegycsúcsra, jobb híján puszta kézzel kapaszkodva, hiszen az Esroniel fonta kötél igen megvékonyodott, Oswald és Kohle pedig távol volt, támaszkodni kire ugyan nem lehetett, aki pedig itt volt vagy egyenest összeműködésszínbe festett köntösbe bújtatott idegen, vagy olyan volt, akire aztán jelenleg pillantani se kívánt. Combját óvatosan masszírozva hagyta ott lovát az istállósnak, belépve a zsinatelnök mögött szorosan, hogy hű lehessen a pozícióhoz, melyet a férfi megszabott neki. Nem várakoztak túl hosszan, egyenest egy idegennek ható, jellegtelen kis szobába kerültek, ahol aztán helyét elfoglalta egy ágyon, lándzsáját a földnek támasztva, ölé keresztül vállának pihentetve. Probléma nélkül el tudott volna aludni most, s még csak nem is kellett volna becsuknia a szemeit... Most is félig aludt, bár igaz, ez inkább rémálom volt, mint sem álom.
- Kisasszony, az idő szoros. Kérem, nézzen körül, kutassa fel a nekromantákat, és jelezzen mindent, ami gyanús. Reggelre érjen vissza. Számítok magára.
* A nekromanta bólintott egyet, fejének mozgását fáradt szemei lustán követték, miközben tovább masszírozta a rettenetesen kimerült lábat. Nem kívánt éjszaka arra kelni, hogy egymást rohanva tépik szét izmai, rettenetes szorításukban.
- A nekromantáknál gyakorlatilag minden gyanús és furcsa. Mire gondol pontosan?
- Tevékenység, vezetők, tervek. Amit maga is fontosnak tart.
- Jól van. Más egyéb, amit csinálnom kéne?
- Kösse fel magát.
* Nem akarta megadni az inkvizítornak az elismerést, de önkénytelenül is elmosolyodott, azt menten eloltva pár sötét gondolattal. Nem nagyon hagyhatta azt, hogy úrrá legyenek rajta az utálkozás érzései... Mégis egy szobában ült Katherrel, észak egyik nagy hentesével. Ilyenkor aztán egy kósza nekromanta társasága igazán nem osztott vagy szorzott.
- A kedvesség mintaképe.
* Ám sajnos a nekromanta torzsalkodás itt véget is ért, s a zsinatelnök vette ismét kezébe a kormányt, no nem mintha úgy tűnt volna, hogy az inkvizítor folytatni szerette volna tovább az egészet, látszólag átadta az üzenet maga részét Aliciának.
- Térjen vissza reggelre.... És ezt vegye fel, védi a szent támadásoktól, ha esetleg összekevernénk valakivel. nyújt át egy medált
- Zsinatelnök!
- Ne aggódjanak, most velünk van. Megérdemli. Legyen bizalmam jele. * Esroniel kacsintott. Kissé üresnek érezte a gesztust * - A végén visszakérem.
* A nő egy kimért mozdulattal eltávolította a csuklyát. Meglepetésére mégsem embert volt (Mint ahogy képzelte), egy elfnek tűnt, talán egy kicsit sötételfesebb vonásokkal, ám utóbbiban nem lehetett teljesen biztos, s nem is látott még életében elég kormost, hogy biztos következtetést hozzon. A nő kicsit szemlélte még a tárgyat, majd felrakta.
- Ha valami csúfos átverés...
- Nekünk is érdekünk, hogy a küldetése sikerrel járjon.
- Igyekszem magam ezzel nyugtatni * A nekromanta keserűen elmosolyodott * - Van valami, ami még vonatkozik rám, vagy indulhatok?
- Mehet.
* A nekromanta nem nagyon húzta az időt, még fejet hajtott egy csöppet, majd távozóra is fogta egészen sietősen. Lábában a visító izomrostok talán kicsit felengedtek, óvatosan simította ismételten végig a részt, végül elengedve a dolgot, s csak a lándzsát ölelve magához. A zsinatelnök mindeközben kissé felfedezte a szobát, biztosra menve, hogy az összes ajtó, ablak csukva legyen. Érdekes... Ezt nem tette meg a nekromantávál, úgy tűnt, némi turpisság került azonnal a levesbe, s mikor a rúnatőr előkerültt, már sejtette nagyon jól, hogy kicsit komolyabb játékba keveredett Alicia, mint azt akarhatta eredetileg.
- Ezt egy mágus barátomtól kaptam, nem juthat ki hang a szobából. Nos, nyilván mindenki hallott a lelkészek lélekolvasásáról, ugye?
- Én igen.
* Csak tétován bólintott, úgy érezte, hogy a torka nem kívánt a kelleténél több szót kiadni, s mivelhogy nem is volt feladata jelenleg az ékesszólás, hanyagul hagyta is a természetének, hogy ösztönöse hozza meg a döntéseit.
- Nem.
- Hát akkor Reingard úrnak: Mi, lelkészek, képesek vagyunk mások szándékait kiolvasni, ha meg tudjuk érinteni őket. Ezt korábban mindannyiójukkal megtettem, ezért most elnézést is kérek. hajt fejet
* A szög némiképp bújt is kifelé a zsákból, elszégyenkezett egy csöppet annak gondolatára, hogy a zsinatelnök a kelleténél egy csöppet többet láthatott, ám ezen változtatni mit már nem lehetett, s csak tétován a földbe állott tőrt figyelte, talán a megszokott fakóságnál egy kissé egészségesebb árnyalatot felvéve.
- Von Himmelreich zsinatelnök és a bajtársiaskodása. Nagyobb biztonságban érezném magam, ha senki nem vágna meglepett arcot.
- És mit látott, Zsinatelnök?
- Maguk mind megbízható emberek. De volt közöttünk egy áruló, aki már azzal a szándékkal jött ide, hogy felad minket. * A férfi kissé habozott, indirekt kérdése a válasz tényleg nem volt túl nehéz * - Nyilván kitalálják, ki az.
- Számít, ha tudtuk?
- Nos, legalább tudjuk, hogy melyik kézben van a tőr...
- Tudta. Mégis ármánykodik ahelyett, hogy gyors véget vetett volna az ügynek. Kockázatokat vállal. Miért?
* A vádló szavak azonnal epésen feküdték meg a gyomrát, nem tetszett neki a másik vámpír szava, s bár eddig nem volt oka rá haragudni, mi több, egészen szimpatikusnak is tartotta utolsó találkozásuknak apropóján, most a hangnem s a munka jellege mégis fröcsögő dühöt váltott ki belőle, amire is indokolatlanul megemelte a hangját, elhadarva pár annak irányába célzott szitokszót.
- Tartsd a szádat Schwarzjager, nem a babáddal beszélsz.
- Nem. A gazdáddal beszélek! Szóval te hallgass! 
* Vicsorogva szorított rá a lándzsára, nem fenyegetően, csak jobb híján abba vezetve a dühét, egészen fehéredésig fogva azt. Talán ha a saját szakállára lett volna itt, megvédte volna a becsületét, talán felrúgná a szobában az asztalt, esetleg egyenesen birokra kelne, de a hibás kétségtelenül ő volt, szavai soron kívül érkeztek, s kétségtelenül ő kereste a bajt... Elhallgatott. Továbbra is fogát villantva nyelte végül le a békát, egy kicsit még ingerülten bámulva a vadászt, ám végül elfordította szemét róla, egyenesen a tőrre, savanyún hallgatva Esroniel csitító szavait, melyeknek aligha lehetett bármi hatása. Ha két vámpír egymásnak akar ugrani, két vámpír egymásnak FOG ugrani.
- Reingard úr, Hilde kisasszony, nyugalom! Ő lesz az, aki elvezet minket a legjobb prédához. Nem véletlenül hoztam ide.
- Kiről van szó?
- Természetesen Alicia kisasszony. Hallottam a nemrég történtekről, és tudom, hogy esélytelen az együttműködésünk. Épp ezért kell felhasználnunk úgy, ahogy csak tudjuk. Megbíznak benne, és ez nekünk jó.
* Holtmező. Érdekes időszak volt életében, itteni jelenlétét tulajdonképpen annak köszönhette, nem tett semmit, mégis jókor volt jó helyen, s látszólag el is nyerte egy kissé a Zsinatelnök elismerését, emellett pedig rajta keresztül Délét is... Emellett egyébként fogalma sem volt, hogy mégis miről volt szó, de csak türelmesen bólintott, mintha nem zavarná a gondolatok pillanatnyi elterelődése.
- Beszélt a főherceggel a holtmezei csata után, zsinatelnök?
- Nem, nem volt lehetőségem. Miért kérdi?
- Őméltósága említette, hogy maga küldte hozzám.
- Nem, ilyen nem történt. meg is rázom a fejem Különös... Mindegy, egyelőre ide kell fókuszálnunk. Emlékeznek a medálra?
* A beszélgetés szerencsére ha egy kis kitérő után is ugyan, de visszaterelődött a maga megfelelő, kivájt medrébe. Időszerűnek érezte már, igaz, nem sok ment el a visszaemlékezésre, de olyan kutya fáradt és nyűgös volt most, hogy tényleg csak aludni kívánt, se az étel, se a víz, se a tisztaság nem érdekelte. Csatakosan, páncélban elheverni, talán még csak el se feküdni... Ezt akarta csak.
- Nem kétlem, hogy korántsem az volt, aminek mondta.
- Gondolom kissé többet vagy mást tud, mint amiről a nekromantát értesítette?
- Hadd találjam ki. Mutatja önnek merre jár, mint a vérző szarvast a nyoma.
- Brilliáns, Reingard úr! De nem csak nekem, hanem püspök atyának is, mintha démon lenne. Csak erre rá kell koncentrálni kicsit.
* Szemét sandán fordította félre... A vadászt dicsérte, pedig nem is olyan régen úgy beszélt vele a férfi, mintha csak holmi bugris lett volna Esroniel. Őt alig méltatta eddig, miért érezte most olyan kutya módon magát amiatt, hogy helyette azt a ágról szakajtott Schwarzjagert illette szép szóval?
- A nyomába akar szegődni?
- Nem akar. Utána akar küldeni valakit. Tévedek?
* Ismét körzött egyet szemével, a sárgaság jellegzetes, epés keserűségének minden érzetével. Talán ha ő mondta volna, szintén lenyűgöző lenne? Megfontolandó a dolog, bár nem is teljesen értette, miért zavarta most ez. Egyszerre kívánta volna a legtávolabb Esronielt, ám azonnal lángcsóvákká feslettek a féltékenység parázsló lángjai, hogy másfelé fordultak tekintetei.
- Maga ismét és ismét lenyűgöz, Reingard úr! Én csak akkor mehetek, ha meg van a fészek, és hogy ki van ott. Azt szeretném, ha maga és Institoris atya követnék esténként.
- Mi ketten együtt? A humora szemernyit sem kopott.
- Mi akadályozza meg a püspök urat hogy áldott acélt döfjön a lapockáim közé odakint és a holtakra fogja?
- Így van. Mi?
* Ez tényleg jó kérdés volt, ő maga sem adott volna túlságosan sokat most azért, hogy az egyébként kétségtelenül érdekes inkvizítor társaságában akárcsak egy milliszekundummal többet töltsön el, nem beszélve egy egész vadászatról. Nem kételkedett benne, hogy képes lett volna valamennyire megvédeni magát, de emellett abban sem, hogy nem úszta volna meg szárazon a próbálkozást, s hogy a legbölcsebb végül mégis az attól való babonás távolságtartás. Egy Déli nem lehet eléggé óvatos a Boszorkánypöröllyel.
- Semmi. Nemkart elárulni minket, csak ennyit tudok.
- Te is átharaphatod a torkomat. Senkinek sem fogok hiányozni.
* Ismételten nem tudott eluralkodni magán, s tárgyilagosan bólintott. Még mindig istápolta kissé a gondolatot lelkében, hogy talán azért választotta az inkvizítort a zsinatelnök, hogy megszabaduljék tőle másodlagos légyként, ám a ráfordított időnként felsejlő pillantások több tiszteletet mutattak, mint amit egyébként szeretett volna látni a férfiből Kather felé, s az utóbbi folyamat egyre jobban pajorként rágta lelkét. 
- Bennem megbízik, Reingard?
- Nem.
* Esroniel látszólag komolyan vette a dolgot, s a vadászhoz lépett, levéve a nyakát őrző páncélzatot, vértől sűrűn lüktető nyakát mutatva a másiknak. Gesztus volt csupán az egész, mindannyian tudták, hogy semmi köszönet sem lenne annak átharapásában, pontosan két halálhoz vezetne, akkorra pedig az ügy el is veszett.
- Én megbízom magában.
- Nos, legalább valakiben. Ez egy kitűnő kezdés.
- Ezzel nem fog meghatni. Én még mindig nem bízok magában. Ahogy senkiben aki túl sokat tervez. De mondja nekem, hogy az Inkvizítor nem fog az életemre törni és elhiszem. Ha nem, magát teszem felelőssé és a vérét fogom követelni az övé után.
- Atya?
- Mit vár tőlem, von Himmelreich? Maga egy áruló. Soha nem bíznék meg magában. Nem hibáztatom a Schwarzjägert.
* Ismételten öklendezésként uralkodott el rajta az inger, hogy kiböfögjön valami istápoló szót Niel védelmében, ám az előző példából okulva bölcsebbnek találta simán befogni a száját, s csak görcsösen szorítani a fegyvert. A Zsinatelnök nagyfiú volt... S ő se volt senkije a testőr szerepen kívül, a testi épségét pedig nem sértette a közel sem burkoltan fogalmazott kritika. 
- Nem ígérek semmit, és ha megtenném, bolondnak tartanám, ha elhinné. De amíg egy irányba megyünk, számíthat rám.
- A lélekolvasás nem volt kellő bizonyíték a hűségre?
- Nem. Azt a zsinatelnök látta. De legyen, nekem ennyi elég. Így már felelősségre vonhatom mindkettejüket. Követem a nekromantát.
- Köszönöm, mindkét egyház nevében. * Az elnök bólintott, majd egy kulcsot nyomott az inkvizítor kezébe * - Térjünk meg mára, de ne aludjanak mélyen. Én Hilde kisasszonnyal maradok, maguk pedig a szomszéd szobában lesznek. Két rövid és egy erős kopogás, innét tudjam, hogy maguk jönnek.
* Ismételten nem irigyelte a vámpírt, hogy a sors idevezérelte, ám ennek ellenére csak elfektette a lándzsát az ölébe, s türelmesen figyelte az embereket felváltva.
- Hajnalban indulunk, gondolom. Van rá esély, hogy a nekromanta kiér a látóteremből?
- Lehet. Ez esetben térjen vissza hamar.
* Ismételten elmosolyodott nyugodtan, eltakarva a tényt, hogy lényegében igen izgatott volt amiatt, hogy egy éjszakát fog eltölteni kettesben a férfival. Az persze más kérdés, hogy olyan fáradt volt most, hogy ezzel aligha foglakozhatott volna ilyen fene nagy fáradtságában, s igen haragudott is. 
- Remélem jót aludnak majd
- Jót fogok. Mind azt a három órát, amit merek egy pappal magam mellett. Remélem te is tudsz majd aludni a zsinatelnök lábánál, Nebelturm.
- Olyan embernek néz, aki védtelen ellenség torkát vágja át? * Nem kívánta megzavarni a pillanatnyi békét, feje kivételesen nem mozdult meg heves igenlésre. Ennek ellenére a második megjegyzésre kissé elmosolyodott.  - Nagy szavak egy éjjeli ragadozótól.
* Kóstolgatta még pár pillanatig Reingard szavait, nem igazán értette, hogy mi probléma volt azzal, hogy valaki szolgája volt, ám nem kívánt vitatkozni tovább a férfival, megértette jól, hogy másnak éltek és máshogy.
- Nagyszerűen. Boldog a kutya akinek otthona, a korcs pedig csak korcs marad, akkor is, ha farkasnak hiszi magát.
- Mond csak magadnak, ha jobban alszol tőle.
* Csak biccentett egy csöppet, jobban aludt... Emellett fáradt volt. Amióta itt volt, szépen lassan lett rajta úrrá a kimerültség, s immáron elérte azt a pontot, hogy csak azt bírta megvárni, hogy a többiek távozzanak, s alélva dőlt neki az ágy mellett lévő szürkült meszelt falnak. Még szólni kívánt volna valamit, megjegyezni Esronielnek, hogy mi szükség volt az itteniekre, hogy minek folytak a dolgok így, hogy miért nem őt dicsérte... De nem tette, csak pár pillanatig figyelte az ugyanúgy hullafáradt férfit, s élvezte a lándzsa langyosan szivárgó melegét, ahogy sekély álomba dőlt, még a páncélt se levéve magáról. Hullafáradt volt. Se éhes, se szomjas... Csak nagyon... Nagyon... Fáradt.

Teljes sebességgel robogott be Rémálom hátán a tábor közepére, látványosan, hogy felfigyeljenek rá. A haja még a csuklya alatt is csapzott volt, az ülepe pedig fájt a rengeteg lovaglástól, de igyekezett a kényelmetlenségeket kizárni a tudatából. Az első tiszti rangjelzést viselő férfit szólította meg, bár mondandója mindenkinek szólt, és elég hangos is ahhoz, hogy hallják őt a körben állók, akik egyébként békésen fogyasztották a katonai táborhoz képest meglehetősen jó ízű reggelijüket.
- Híreket hoztam, a nekromanták serege felállt, alig tíz mérföldre innen! Még ma ideérnek!
A tiszt, egy protestáns százados, szeme elkerekedett.
- Kövessen, kisasszony, gyorsan a pápához!
Rémálom kantárját egy elég hamar ott termő lovászfiú kezébe nyomta, majd futólépésben követte a tisztet XIII. Sixtus pápa vörös sátráig. Találkozott már a Szentatyával, először még mikor Hellenblatt megalapulásának ügyeit intézte, hiszen szükség volt az Egyház közreműködésére is, másodszor pedig most, mikor Kather elhozta őt a tündéktől. A pápa sovány kenyeret reggelizett, hígra vizezett borral. Loreena sosem kertelt, és ha tehette megspórolta az udvariassági köröket. Norven mondta neki egyszer, hogy ezért kedvelték meg a jelenlétét, mint nagykövetasszony. A formalitások maradjanak meg a puccos királyi udvarok fényűző szalonjainak, a háború viszont háború.
- Őszentsége - azért a hivatalos megnevezést megtanulta már, még ha furcsa is volt neki  - Esroniel von Himmelreich elővédjétől jövök. A nekromanták serege már áll, és támadni készülnek. Már nincsenek messze.
A pápa szeme nem kerekedett ki kevésbé, mint a tiszteké, mikor megérkezett. Letette a kenyeret.
- Hányan vannak?
- Sokan. Tele olyan élőholtakkal, amilyeneket még Holtmezőn sem láttam. Egy egész sereg. - tette még hozzá. Mind harcoltak már élőholtak seregeivel, úgy tűnik az a csata volt, ami megalapozta észak és dél együttműködését. Az igazat megvallva ilyen ellenség ellen még a tünde is szívesen harcolt az emberek oldalán.
- Gyorsan fel kell állnunk akkor. Az egyik tisztjéhez fordul Azonnal mindenkit csatarendbe! Kisasszony, maga a Zsinati Gárda felderítőihez menjen!
Loreena biccentett, és elindult kifelé.
- Hogy mondják maguk emberek? Isten áldja?
- Úgy, úgy, Isten áldja magát is! - mosolyodott el Sixtus, és a lány még látta, ahogyan elkezdi felvenni csillogó páncélját.
Némi kérdezősködés után, de viszonylag hamar megtalálta a Zsinati Gárdát. Titkon reménykedett benne, hogy Celina már letette a próbákat, hiszen emlékezett rá, hogy azon a bizonyos fürdőmegnyitón mesélte, hogy tagja lesz Dél legnagyobb élőholt és démonvadász osztagának, de sehol sem vette észre emberi alteregóját, és ideje sem nagyon volt megkeresni. Mikor a elért a gárda központi sátrához már vártak rá. A hírek úgy tűnik még a Szélleljárónál is sebesebben terjedtek, egy magas férfi várt rá, és azonnal meg is szólította.
- Loreena Wildwind?
- Én volnék. Ide küldtek.
- Pihenjen egy kicsit, rosszul néz ki. Kér valamit esetleg? - mutatott a férfi egy három lábú kisszékre. - Rudolf von Stroheim vagyok, a Zsinati Gárda felderítőinek kapitánya.
- Nem hiszem, hogy volna időnk pihenni kapitány. De egy kupa vizet elfogadok.
Stroheim kapitány intett az egyik emberének, aki azonnal töltött is egy kupa vizet, amit átnyújtott a tündének.
- Mit látott?
- Őszentségének, a pápának már elmondtam. Nekromanták egész hadseregét, hatalmas és eddig számomra ismeretlen élőholtakkal. Úgy tíz mérföldre járnak innen, de itt lesznek, hamar.
Loreena egy húzásra itta ki a vizet a kupából. Nem is érezte mennyire szomjas volt a vérében száguldó adrenalintól. A csatáig már csak néhány órájuk lehetett, az izgalommal vegyes félelem pedig kezdett benne szétterjedni. Szerencséjére elég önfegyelmet tanult már, hogy ez nem látszódjon rajta.
- Megkérném egy szívességre. Maradjon mellettem a csatában, jegyzetelni fogok az élőholtakról, és amint miénk a fölény, törjön át, és vigye a jegyzeteimet a zsinatelnöknek. Sok múlna rajta.
A lány felnevetett. Kezdett rájönni, hogy talán sosem fogja megérteni a protestáns hadviselés mikéntjét. Először Esroniel von Himmelreich jött a számára érthetetlen stratégiával, és most Stroheim kapitány állt elő egy képtelen ötlette..
- Küldje galambbal, több esélye van, ha elrepül az élőholtak felett, mint nekem áttörni egy seregen.
Most a férfin volt a sor, hogy nagyon nevessen.
- Kisasszony, mit tud a Zsinati Gárdáról?
- Semmit.
Vagyis semmi olyat, ami változtatna a véleményemen.
– De nem is maguk fognak áttörni. A győzelemben nem kételkedtem.
Élőholtak az emberek egyesített seregei ellen. Még szép, hogy nem kételkedett a győzelemben, bár szíve szerint azért megkereste volna a vámpírlányt, aki múltkor segített, hogy felügyelje ezt a kis csatát és lépjen közbe a rúnáival, ha az szükséges… De tényleg derülátó volt.
- De közöttünk fog harcolni, kisasszony. Mi pedig Veronia leghatékonyabb élőholt-vadászai vagyunk.
- És átkísérnek a teljes seregen, majd fehér zsebkendőt lengetnek utánam, ameddig ellovaglok a naplementében? - nem volt benne biztos, hogy a kapitány megérti a szavai mögött rejlő szarkazmust. Hogyha egy burokban lovagolnának körülötte, akkor látott esélyt az áttörésre, már hogyha hajlandóak ennyi embert szentelni az ügynek.
- A képességeinkkel ez is lehetséges lenne, akár. De mivel a front teljes szélességében szükség lesz ránk, csak páran tudunk maga mellett maradni. - végignézett a lovagnőn. - Maga amúgy is vadász, ráadásul a zsinatelnök lovával jött. Ha valaki, maga át fog jutni, biztosan.
Loreena felsóhajtott és megmasszírozta a homlokát. Valahol jól esett neki, hogy ennyire bíznak a képességeiben, ugyanakkor túl nagynak látta a kudarc esélyét is. Legalább elkísérik… A semminél több, a vitatkozáshoz pedig már most túl fáradt volt, pedig még el sem jutottak az ebédidőig.
- Jól van. Remélem, elegen vannak, mert egyedül nem fog menni még nekem sem, de megteszek mindent.
Még csak aznap indultak el. És most egy csatában is helyt kell állnia és még utól is kell érnie a zsinatelnököt egy halom papírral. Úgy érezte ez lesz élete leghosszabb napja.
- Eléjük megyünk?
- Nem, mi a front után lovaglunk. - Eszelősen vigyor ült ki a férfi arcára. - Megmutatjuk az Ordo Maellusnak, mire is vagyunk képesek!
- Úgy értem a sereg. A nekromanták elé. Az egész.
- Persze. Így, hogy szólt, a nehézlovasságnak nem lesz bonyolult dolga.
- Mikor indulunk?
- Két óra körülbelül. - nézett fel a Napra.
- Itt találkozzak önökkel?
- Itt, kérem.
Lory bólintott, majd felállt.
- Amennyiben nincs más, pihennék addig.
A kapitány elengedte, így a lány elindult, hogy megkeresse a zsinatlenök lovát. Út közben elvett egy hordóból két fényes piros almát. Nem messze talált rá a hátasra, a lovászfiú kipányvázta és tett is elé némi abrakot. Lory most ült le először mióta megérkezett a szalmára, majd odanyújtotta Rémálomnak az egyik almát.
Ügyes voltál nagyfiú. Remélem, szereted.
Sugározta felé. Most, hogy kicsit volt ideje megnyugodni már könnyebben ment az állatokkal való kommunikáció, nem szavakkal, inkább érzésekkel és szándékokkal. A ló felől még mindig csak a dacot és távolságtartást érezte, de azért kivette az almát a Lory kezéből, és viszonylagos elégedettséggel fogyasztotta el. Még a simogatást is egész jól tűrte, amit mellé kapott. A másik almát a lány ropogtatta el, tudta, hogy szüksége lesz minden energiára.
Készülődés zaja zavarta meg, végre útnak indult a sereg. Egymásra néztek Rémálommal, a tünde pedig megfogta a kantárszárat, hogy visszainduljanak a zsinati gárda felé, de tett egy kis kitérőt a gyógyítók sátrainak irányába. Tekintetével Elsareát kereste, és nem kellett sok, hogy a távolból megpillantsa a fontoskodó vámpírnőt. Egészben volt és épségben, ennyi pedig elég volt, hogy Reingard megnyugodjon, amikor visszatér az elővédhez.
Pont akkor ért oda a zsinati gárdához, amikor a sereg eleje megindult. A gárda követte őket, Loreena pedig már Rémálom nyergében ülve sorolt be Rudolf von Stroheim kapitány mellé.
- Kisasszony, örülök, hogy pontos! – biccent a férfi.
- Szeretnék hamar túlesni ezen az egészen.
- Mi is.
Elől már látták az élőholtak seregét. Némelyik olyan magasan tornyosult a seregek fölé, hogy lehetetlen lett volna nem észrevenni. Egy vezényszó, egy kürtszó, és a nehézlovasság vágtában indult meg az ellenség felé, hogy jó százötven méter után összecsapjanak és kezdetét vegye a pokoljárás. Mélyen törtek előre a nekromanták és kreálmányaik seregében, Stroheim kapitány pedig már neki is látott a jegyzetelésnek.
- Menjünk közelebb kicsit!
Loreena csodálkozott, hogy a férfi lovon ülve is tudott írni, neki biztos nem ment volna, ellentétben az íjászattal. Követte a kapitányt, és előkészítette az íját és a nyilait, hogy azonnal tudjon lőni, ha a gárdistát veszély fenyegeti. Néhány szellem tört át a katonákon és tartott feléjük, ám mielőtt odaértek volna hirtelen lángba borultak.
- Amelyiknek teste is van, az problémásabb, kérem, azokra vigyázzon! – Mondta Rudolf, fel se nézve a papírjaiból. - Már nem sok idő, készüljön lelkiekben.
Nem volt ideje csodálkozni, se kérdezősködni, hogy mégis mi volt ez a tüzes trükk. Úgy tűnik rövidebb ideig fog részt venni ebben a harcban, mint gondolta… De most nem is ezért volt itt.
- Jól van! Készülök.
A férfi sebesen jegyzetelt, miközben újabb élőholtak bukkantak fel a katonák között. Az egyik egyenesen a kapitányt szemelte ki magának. A legvisszataszítóbb lény volt, amit a tünde valaha látott, eltorzult, felpüffedt fejével és lehetetlenül hosszú karjaival, dereka pedig kettő helyett hat lábban folytatódott, mintha csak valami undorító bogár lenne, noha ezek a lábak is inkább karnak tűntek.
- Vigyázzon!- kiáltott fel, majd az egyik áldott nyila felé nyúlt. Ráillesztette az idegre, és kicsit kitartotta, hogy minél pontosabban tudjon lőni, majd eleresztette. A fején találta el, így azonnal összecsuklott, bár sebesen mozgott így elég közel tudott jutni hozzájuk. Túl közel… Stroheim kapitány ellenben mintha inkább lelkes lett volna a lény láttán, és azonnal le is ugrott a lováról, hogy közelebből is szemügyre tudja venni. Görbe pengét rántott, és neki is állt, ott helyben, a csata hevében felboncolni.
- Fedezne egy kicsit, kérem?
- Hogyne.
Próbálta visszafogni a hányingert, pedig lassan már hozzászokhatott volna. Nem száll le Rémálomról, a ló hátáról figyeli, hogy fenyegeti-e valaki, vagy valami Rudolfot. Újabb szent nyilat illesztett az idegre de nem húzta fel, hogy ne fáradjon a karja. A baj pedig meg is érkezett hamar…
Egy hatalmas, három méternél is magasabb monstrum törte át a nehézlovasság sorát, játékszerként félredobva egy páncélos katonát lóvastul, és indult meg egyenesen feléjük. A kitárt szányai eltakarták a sápadt Napot, egyik karja hatalmas sarló alakú pengében végződött.
Miféle beteg, kifacsart elme képes ilyet egyáltalán kitalálni, majd meg is alkotni?
- Rudolf! Jöjjön! Kérem!
Azt sem tudta, hová kéne lőnie. Látta valahol magasan a két apró fejet, de most mégis jobb ötletnek látta, hogyha inkább menekülnek.
- Egy pillanat, hölgyem, egy pillanat! - szólt vissza, fel sem nézve a jegyzetelésből.
- Nincs már annyi ideje sem!
Loreena kétségbeesetten lőtt ki egy szent nyilat, először azt hiszi, hogy a monstrum „feje” inkább az a lyuk kéne, hogy legyen, nem pedig a fején lévő két kis kinövés, de az üregbe bele is talál. A hatalmas élőholt megremegett, de nem pusztult el, és termetéhez képest meglepő gyorsasággal lendítette a lány felé a keze helyén lévő kaszát. Loreena már felkészült rá, hogy nem lesz ideje kitérni, de mielőtt még átfuthatott volna a fején a halál gondolata, egy halom inda nőtt ki a földből, rátekeredve az élőholt karjára, megakadályozva ezzel a támadást.
- Egyébként tünde vagyok, druida. - jegyezte meg Stroheim kapitány, akinek a kézmozdulatára elevenedtek meg az indák az imént. A gárdista felpattan lovára, és átnyújtotta a papírokat. A lovagnő köpni-nyelni nem tudott. Rudolf teljesen embernek látszott, az arca és a fülei is, semmi sem árulkodott arról, hogy egy fajba születtek volna. Ha nagyon találgatni akart, azt mondta volna, hogy embergyerek, akik tündék fogadtak be még régen. Ez tűnt az egyetlen logikus magyarázatnak. De végül nem kérdezett rá, inkább csak bólintott és eltette a papírokat a mellvértje alá.
- Az indák nem fogják sokáig megfékezni. Most jön az, hogy át kéne törni a csatán, igaz?
- Utánam! - Intett, majd sebesen megindult a csatasor felé, kivont karddal.
Loreena is vágtára fogta Rémálmot, és szorosan a kapitány nyomában lovagolt, íjjal a kézben, hogy bármikor tudjon lőni, hogyha úgy hozza a helyzet. Innét-onnét nyilak és varázslatok röpködtek az élőholtak felé, amik épp a páros útjában álltak. Hátranézve látta is, ahogyan néhány gárdista árnyékként követte őket, minden bizonnyal ők tisztították meg az utat. Igen, valami ilyesmi védőburokra gondolt az elején. Csak vágtatott, sebesen, a hátasa pedig ügyesen kerülgette az ellenségeket. Már csak csontvázak maradtak előttük, azok is szellősen, mire a kapitány megállt és a lovagnő is lefékezett az őrült vágtából.
- Egy darabon még kísérem! - jelentette ki Rudolf, majd olyan ügyesen kerülgeti az ellenfeleket, hogy Rémálom is alig tudja tartani a lépést vele. Hamar átértek a csata túloldalára, majd egy perc vágta után a férfi mostmár tényleg megállt.
- Huh, ez nem is volt olyan rossz! Még vagy öt perc, mire visszavonulnak.
- Honnan tudja? És hova vonulnak vissza?
- Ismerem jól a taktikájukat. És természetesen erre.
Lory bólintott.
- Jól van. A zsinatelnök hallani fog erről, és meg fogja kapni a feljegyzéseit. Köszönöm a segítséget.
- Vigyázzon magára odakint, nem szeretném, ha egy fajtársam elesne gondatlanságból.
- Vigyázzon ön is. Nehogy elveszítse a fejét jegyzetelés közben. - engedett meg magának egy halvány mosolyt. Búcsút intett, majd megindult a falu felé, ahol elméletileg az elővéd várt rá. Sajnos se az ő ereje, sem pedig a lóé nem volt végtelen, így többször is meg kellett állniuk egy kis pihenőre, ahol ettek és ittak egy keveset, de alvás nélkül hozták be a maradék távolságot. Így is halványrózsaszínbe öltözött a keleti égbolt alja, mire odaértek. Az első fogadóban tájékoztatták a lányt, hogy néhány különös alak szállt meg ott éjszakára, és még fent vannak a szobájukban. Nem volt más hátra mint előre…[/color]

Ha valamit is ki akarok deríteni, akkor a nyílt támadás a lehető legrosszabb taktika, így akármennyire is undorítóak a velünk szemben harcoló lények, valami olyan kell, amivel feltűnés nélkül a soraik közé hatolhatok.
Vannak közöttük azért szerencsére emberhez hasonlók is, így talán nem lesz gond.
Persze ehhez előbb sikeresen le kell csapnom egyikőjük, egy púpos, kapafogú teremtmény fejét. A vére vagyis, ami kifolyik belőle, összevissza fröcsköl, amitől kis híján elhányom magam, de aztán erőt véve gyengeségemen jól összekenem vele magam, levágom az egyik karja helyén meredező csápot és bal ingujjamba fűzöm.
Remélhetőleg saját anyám sem ismer rám, így is kerülök egyet még jobban oldalra, hogy onnan hatoljak a seregükbe beljebb, valami parancsnok félét keresve.
Alig tettem azonban meg egy kis távolságot, amikor a körülöttem lévő káoszból egyre hangosabb patadobogás üti meg a fülem és a föld is egyre jobban dübörög fel mögöttem. Rosszat sejtve fordulok meg és persze, hogy pont egy Hellenburgi színekbe öltözött lovaggal kell farkas szemet néznem! Ez még nem is lenne baj, de kardja félreérthetetlenül a nyakam felé irányul és ez már problémát jelent.
Villámgyorsan kergetik a fejemben a gondolatok, hiszen még sem vághatom le!
Így aztán gyorsan lebukok, hogy a pengéje elsuhanjon a fejem felett, de így azonban alig bírok elugrani a lova elől, de azonnal megpróbálok a fara után csapni a kardlapommal, remélve, hogy a megvadult állat magával ragadja támadómat.
Nagyot sóhajtva pillantok a tova robogó lovag után, de tudom, hogy ezzel nem oldódtak meg a gondjaim, csak szaporodtak, hiszen nem csak azon aggódhatok, hogy meg tudom-e téveszteni a nekromanták lényeit, hanem, hogy a feladatom elvégzése közben, ne saját társaim aprítsanak fel. És úgy tűnik ez a nagyobbik gondom! Túl jól sikerült az álcám?
A harc kezd körbe ölelni, ezért habozás nélkül a lények tömegébe fúrom magam, hogy minél messzebb kerüljek saját seregünktől, így a közvetlen veszélytől is.
Utálom ezeket a teremtményeket, de ha van mit megtudni, akkor rajtam nem fog múlni.
Látok egy termetes, köpenyes alakot feltűnni, aki körül szétválik, majd összezárt az előholtak tömege és akinek egy-egy karlendítése irányt mutat a lényeknek. Talán elleshetek a közelében valamit. Egy próbát megér.
A következő pillanatban a nekromanta végignéz rajtam és kérdően felvonja a szemöldökét
- Egy akolitus? Mit keresel te itt? Miért nincs rendes páncélod?
Úgy látszik jobbak az érzékei, mint gondoltam volna! Csak megfigyelni akartam, hátha látok nála valamit, amivel mondjuk a kapcsolatot tartja a többiekkel, vagy a vezetőivel, de ehelyett pont kiszúrt engem.
- Ako....mi? - elharapom a szavaimat, amit a meglepetés váltott ki. - Jah, azt? Nehéz volt, így jobban tudok harcolni. - torzítom kissé torokhangon a szavaimat, mert fogalmam sincs, hogyan kéne beszélnem.
- Az első kérdésre nem válaszoltál! Mit akarsz?
A franc! Most mi a fenét mondjak neki?
- Öööö.....Ott a szélén betörtek a lovagok, gondoltam szólok a főnöknek, hogy erősítés kellene. - bököm ki és arra csápolok, amerről jöttem.
- Akkor miért itt lábatlankodsz? Keresd meg Karteziust és hagyj koncentrálni!
Úgy látszik sikeresen a jó irányba hazudtam és eltereltem a nekro figyelmét, mert a csata közben utolér minket és ezt egy éles kard formájában tapasztalja meg, ami lecsapja a beszélgető társam feje tetejét.
- Már akartam mondani, hogy ne idegeskedj ezen, mert még elveszíted a fejed. - morgom az orrom alatt, de jobbnak látom a nyakamba kapni a lábam, mert a támadó keresztes, nagyon belejött az élőholt ölésbe és lehet én leszek a következő az étlapján.
Az álcának használt csáp rohadtul útban van, de nem merem eldobni, mert ez a legjobb elterelésem, így tovább cipelem.
- Hol a fenébe lehet ez a Kartezius? - kapkodom a tekintetem a seregen.
- Hé, hol találom Karteziust? - kapom el egy félig oszló fickó vállát, majd sietve engedem el, mikor leszakad belőle egy darab.
Az élőholtak nem a legbeszédesebb fajták, erre az artikulátlan hörgéséből hamar rájövök.
- Remek! - lököm meg kissé undorodva, majd igyekszem kiszúrni valami sötét köpenyt, ami a nekromanták egyenruhájának is elmegy. Kissé távolabb látok valami hasonlót, ezért igyekszem odaverekedni a közelébe magam.
Közelebbről már látszik, hogy a most kinézett nekromanta egy fiatalabb korú nő, aki eléggé el van foglalva hogy egy kisebb csapat páncélos zombival püföltessen egy templomost, aki elég jól tartja magát
Úgy vélem a nevéből adódóan, nem ő az emberem, de mivel épp az egy templomost igyekeznek laposra verni, az ajkamba harapok. Ha segítek a társamnak, akkor leleplezem magam, de mivel a férfi elég jól állja a sarat, talán ha elterelem a nekromanta figyelmét kicsit......
- Azt mondták nekem Kartezius-sal kell beszélnem! - esem neki lihegve, nagyot lökve rajta, mint akinek nagyon sürgős és fontos a dolga.
Úgy tudom az élőholtak irányításához koncentrálni kell, talán ez ad a templomosnak egy kis időt.
- NE most! - nyomja meg nagyon a 'ne' szócskát. - Nem látod, hogy elfoglalt vagyok, Akolitus?! - erre a szóra az egyik zombi ki is dől a templomos pallosa alatt. - Tessék, megcsináltad, most még nehezebb lesz!
Értem én! Persze, hogy értem, de talán még egy kicsit feszíthetem a húrt.
- DE nekem....be...szél...nem kell Kartezius-sal! - kiabálok az arcába, miközben egyfolytában rángatom a karját, mint egy őrült. - Arra betörtek a lovagok!
Remélem elég jól adom az ostobát.
- Takarodj már! Kartezius hátul van! - lök el magától.
És igen! Ez bejött, a férfi az utolsó zombival is végzett, azonban akkor jövök rá, hogy jobb, ha tényleg elhúzom a csíkot, amikor a fejem mellett elhúz a templomos fénylő kardja és nekicsapódik a nekromanta nő épp csontpáncélt öltött karjának, amivel tőlem akart megszabadulni.
- Köszi! - ugrom el tőle, mert két legyet is ütöttem egy csapásra.
Segítettem egy bajba került társamnak és megtudtam hol van az a híres-neves Kartezius, aki remélem megéri a sok fáradtságot.
Nem nagyon törődve vele, hogy megsebzek valakit, a kardommal igyekszem utat csinálni magamnak a tömegben a következő célpontomig.
Jó lenne, ha az már mutatna is valamit, mert kezdek nagyon bűzleni és iszonyúan viszketek is a rám tapadt trutymó miatt.
Hirtelen nagyobb terem lesz, mert mindenki az ellenkező irányba igyekszik és a szemem elé tárul egy erős védelmi zóna, amiben a sereg színe-java vesz részt és mögöttük egy a csatára pillantgató nekromanta járkál.
Ez az élőholt-akolitus-nekromanta sorfal magának Esronielnek is feladná a leckét áttörés tekintetében, ebben biztos vagyok.
- Ne legyen a nevem Amelia, ha nem ez a fazon az a Kartezius, amilyen szerencsém van. - forgatom meg a szemem.
Valószínűleg nem áll rendelkezésemre tengernyi idő, hogy itt állva elmélkedjek, így összehúzott szemmel próbálok rést találni a "pajzson".
Látok a sorban olyan akolitusokat is, akivel eddig sikeresen összetévesztettek, így talán beleolvadhatok közéjük.
Ha nem megy, akkor még mindig eljátszhatom az eddigi együgyű futár szerepét. Egyre magabiztosabban, hiszen láthatóan itt nem nagyon ismeri senki egymást.
A szívem a torkomban dobog, ahogy lépésről lépésre közelebb kerülök a sereg feltételezett vezetőjéhez, minden pillanatban attól tartva, hogy valaki megállít vagy még rosszabb, de szerencsére nem történik ez meg, csak ideges pillantások futnak át rajtam.
- Erősítésnek küldtek.....csak erősítésnek küldtek. - morgom, ahogy egészen a belső körig furakodom, ahonnan jól szemügyre vehettem a nekromantát, aki inkább kíváncsi érdeklődéssel figyeli a csata alakulását, mint idegesen.
Kell valami, ami segít nekünk, hogy előnyhöz juthassunk és ha van valami, akkor én meg akarom szerezni.
Még a lélegzetem is visszatartva fürkészem a halálkufárt.
Ekkor valaki hirtelen karon ragad és nagyon közelről hallom a suttogását, miközben olyan orrfacsaró bűz csap az orromba, hogy bent reked a tüdőmben a levegő.
- Okos kislány. De nem elég okos!
Mire kapcsolok és menekülésre fognám, a bűz okozójára is fény derül, hiszen egy nyálkás csáp tekeredik az orrom és a szám elé, megakadályozva ezzel, hogy levegőt vegyek.
Természetesen nem akarom harc nélkül feladni, így karddal, kézzel, lábbal és körömmel igyekszem megszabadulni, de semmi nem használ, míg a levegőm igen csak fogytán lesz.
A tüdőm majd szétszakad és egyre tétovábban, gyengébben kapálózok, ahogy egyre homályosabb előttem a kép is. Tudom, hogy hamarosan elájulok és valószínűleg ez egyben a halálom is lesz.
Ebben az sem vigasztal, hogy eszméletem utolsó lobbanásával még hallom, hogy a nekromanták visszavonulnak, mivel engem meg magával ragad a levakarhatatlan csáp…………..

- Nagyon furcsa, de úgy érzem, örülök. – hangzik Minától, miközben a sereg részeként menetelnek a csatatárre.
Különös volt ezt hallani tőle, a háború nem az a dolog, amit annyira szívesen várnának a népek. A csatatérre csak az teszi be a lábát, aki konkrét céllal megy oda. Hogy mi volt az ő célja, arra még Gerard nem jött rá.
- Ez miért is furcsa?
- Egy sereg ellen vonulunk. Nemsokára harcolnunk kell. Kockán forog az életünk. Nem is csak a mi életünk, sokaké
~ Micsoda emelkedett ömlengés. Mégis mire számított, majd nekiállunk zsugázni velük?
- Gerard... ez a név... olyan hosszú, és nehézkes kimondani így hirtelen. - szólította meg hirtelen - Meg olyan hivatalos. Nincs esetleg valami rövidebb, ahogyan hívhatnánk?
Gondolataiba merülve próbált felkészülni a csatára. Nem a harc miatt koncentrált ennyire, a háború kimenetele a legkevésbé sem izgatotta. Sokkal fontosabb volt számára, hogy végre megtalálja annak a rejtélyes sötét erőnek a forrását.
~ ...minden azokkal a furcsa csápokkal kezdődött. Aztán ott van az a különös aura is...
~ Olyat te is tudsz. Minden démon tud. Bár, még nem találkoztam olyannak, akié akár csak meg is tudta volna közelíteni annak az erejét.
- Egész pontosan miért jöttél ide? - bátorkodott végre megkérdezni a tünde kardforgató.
- Meg akarom keresni azt, amiről a múltkor meséltem. - hangzott a tömör válasz.
- Szerinted még mindig ott van.
- Ahogy mondtam - feleli halkan, miközben ujjával a menetelő seregre mutat - más miatt nem hívtak volna össze ennyi embert.
Unottan fordította a másik duó felé a fejét. Jó fél perc ignorálás után hajlandó volt az ő kérdésükkel is foglalkozni.
- Eddig még senki sem kérdezte meg tőlem... - feleli zavarodottan - meg eddig még senkit nem zavart.
- Nem e - kontráz rá Leo - pedig szerintem elég csicsásan hangzik, kedves Gerard De...
- Lakat a szádra, Rainbow! - vág vissza nevetve, miközben gyomorszájon vágja a barátját.
Ezek után inkább nem mond semmit, valószínűleg Mina is értette a lényeget.
- De ha neked úgy jól esik, hívhatsz máshogy.
- Csak ne "Nagyúr" legyen, elég nagy az egója már így is.
- Nagyúr? – feleli egy barátságos kuncogást követően - Úgy gondoltam, több köze lehetne a nevedhez. A második nevedet mondjuk nem tudom. De várjunk... akkor most Leo családneve Rainbow?
- Nem-nem, semmi ilyesmi - mentegetőzik ijedten a tünde - ez csak amolyan becenév. A családnevem Brightleaf....
- De egyszer majd felveszed harmadik névnek, nem?
- Nos...igen - vallja be őszintén - de csak majd ha megtaláltam...
Mina elkezd nevetni, és igen lassan tudja abbahagyni. Kacagása keresztülhullámzik a mezőn, talán még az élőholtak is hallják; mit gondolhatnak róla?
- Hangzatos, az biztos. Leo Rainbow Brightleaf. Csodálatos nyelvtörő.
- De csak egy németajkúnak - cukkolja Damien.
- Jól van, na. Te meg ó-val mondod a Waltert. - felnevet ismét. - Szóval... A szüleid hogy hívtak? Mármint, egész biztos nem „Gerard”-nak - mondja nagy úriasan, jelentősen eltúlozva a hangsúlyozást - Végképp nem Nagyúrnak. "Magasságos Nagyúr, jöjjön, kérem, fürdeni. Fenség, ideje lenne ágyba vonulni" - mondja lebiggyesztett ajkakkal és magasított hangon.
- A szülem... – feleli távolságtartóan - a szüleim utoljára pár éves koromban hívtak Gerinek. A bátyám hívott Gernek amíg még együtt éltünk. De az sem volt több pár évnél. Más alternatívát nem ismertem.
Azt az apró részletet elfelejtette megemlíteni, hogy a vér szerinti testvéreit azóta nem látta, hogy Hellenburgba került. Az említett testvér valójában a legjobb barátja volt a hellenburgi árvaházból.
- Bátyád? Van bátyád? Ő merre él most? – kérdezi lelekesen, tudomást sem véve a körülötte lévő helyzetről.
- Háát...nem pont vér szerinti, de van...
- Geri. Ez aranyos. Ez tetszik - vigyorodik el.
~ Geri?! Te jó ég, remélem nem azt nézte magának ki.
Lia illúziója együttérzően veregeti meg a vállát.
~ Részvétem...
- Hoppá.... óh... értem. – válaszolja zavarodottan - Sokszor a nem vér szerinti kötelékek is fontosak lehetnek.... sokkal inkább, mint némely vér szerinti.
- Ideje véget vetni a csevegésnek Átkosok! – lovagol el mellettük egy magasabb rangú tiszt- Megjöttünk. Percek kérdése és rohamoznuk, készüljetek fel!
- Ha ennek vége, van kedved egy kupa bor mellett csevegni - szól vissza a lovagnak Leo, aki... lévén nem átkos, talán megengedhet magának némi közvetlenséget.
- Egy kis vért még, asszonyom? – viccelődik vele sötét tünde társa
- Ne most. Kérlek. Normálisan kell koncentrálnom, nem pedig...
- Hogyne - kapja elő a két holdezüst tőrt, melyet Armin hercegtől kapott, végigsimíttatja őket az égből érkező fénnyel, majd szembenéz az ellenhaddal. Ahogy Mina is. Ahogy az Éjféli Őrség vezetője mondta, percek múlva fel is hangzanak a rohamot jelző kürtök, és előbb a lovasság, majd a körülöttük lévők is belevetik magukat a csata sűrűjébe. Olyan élőholtak ellen masírznak, melyekhez foghatót korábban nem is láttak.
~ Látod ezt? - szól oda tűnékeny társának.
~ Pont mind akkor... milyen nosztalgikus. – jut eszébe régi, keserves emléke.
- Csináljuk! Készen álsz, Leo?
- Amikor dezertáltam, nem gondoltam volna, hogy ekkora sereggel fogok egy nap szemezni... - szólalt meg vigyorogva a kardforgató.
- Kóstoljuk meg őket! Szinkron!
Gerard még szívesen hezitált volna, de képtelen volt rá. Lia emlékei olyan erősek voltak, hogy elnyomtak minden más érzelmet, csak arra tudott gondolni, hogy ő is tigrisként vessze bele magát a küzdelembe. A hideg és megfontolt Gerard egy pillanatra egy adrenalintól túlfűtött harcossá változott. Megropogtatta az ízületeket az ujjain és biztos léptekkel követte a már rohamozó lovagokat.
- Le ne maradj, mert nem marad neked egy se! - szól oda Minának
A hangjában valami olyan volt, amit azelőtt a vámpír nem hallhatott. Nem szigor, nem aggodalom. Öröm. Harci láz. Lia vágya, hogy újra a csatába vethesse magát. A hatása Gerard és Lia talán legerősebb varázslatának, ami ők csak Szinkronnak neveznek
Sokáig akadálytalanul haladtak előre. Jó is volt így, hiszen annál hamarabb érik el a partot, hogy átkelhessenek...illetve hogy Gerard és Leo átkelhessen. Hogy a másik csapat mit tervez, az már nem az ő dolguk. Ám ekkor valami olyannak találták szembe magukat, amihez foghatót még nem láttak.
A lény egy kísértet volt, ehhez kétség sem fér. Lepedő takarta el szellemét, egyik kezében lámpát tartott. A lámpából csápként tekergő karmok jöttek elő, amit úgy söpörték félre a nehézpáncélos lovagokat, mint egy legyet.
Szúrós szemmel méricskéli az előtte elterülő monstrumot. Ha át akar jutni ezen a csatatéren (márpedig csak így indulhat el megkeresni azt a rejtélyes sötét erőforrást) le kell győznie. Előrenyújtja egyik kezét, majd megidéz két pecsétet. Az árnysűrítését és a láng pecsétjét.
- Megmutatom neked Lucufer ölelését!
Az ujjaiból két darab tűzből álló kötél tört elő, majd kígyóként tekeregve megpróbáltak a különös élőholt lepedője köré tekeredni és felgyújtani azt.
Leo mindeközben szorosan barátja mellett maradt. Ő egyelőre a kisebb élőholtakon melegít be. Jól tudja, társa csak varázslatokkal tud támadni, míg ő varázserő híján is tud védekezni.
- Lepedőakrobatáskodunk? –kérdezte ártatlan arccal Mina, akinek látszólag tetszett a démon hasonlatos varázsigéjének csengése. Egyelőre azonban nem lép semmit, vár a megfelelő pillanatra.
A lény eközben furcsa, le nem írható hangon visít fel, közben az egyik csápja szinte követhetetlen sebességgel indul meg a fiú irányába. Érkezik felé a támadás, de szerencsére Leo sem aludt el, miközben társa támadást intézett. Egy pillanat alatt ott terem. Egyik keze üres, a másikban kardot fog. A jóbbjával egy elegáns mozdulattal felemeli a pengét, hogy hárítsa a támadást. Az összecsapást látva a vámpír ijedten rezzen össze, majd a következő pillanatban már végja is hozzá a fekete lángját a csáphoz, ami ettől sisteregve szertefoszlik.
A förtelem ettől csak még dühösebb lesz, s bár már meglepetést nem keltve, de majd olyan halálosan indít támadást Mina ellen.
- Hová nézel?! - kiált fel önfeledten a tünde kardforgató, mielőtt odarohanna a csáp felé, hogy kereszbevágja.
Gerard ezalatt igyekszik feszesen tartani a köteleket. Már nem képes levitálással irányítani őket.
-Srácok – kiált fel Mina, fogalma nem lévén, honnan jött ez a szó. - El tudom érni, hogy ez a cucc egy ideig ne tudjon mozogni! Vágjátok le addig, jó?
Valami különleges mágiát használva tényleg sikerült neki megbénítania a szörnyeteget.
- Bízd csak ide! Leo, kapd el! - mondja, majd odadobja az Archeust társának.
Leo elkapja, majd őrült tempóban a szellem felé kezd el futni. Tudja, csak egy csapásra van lehetősége. De nem magát a szellemet célozza meg, hanem a lámpását. A szent karddal a lámpát támadja, a másik kezében tartott karddal pedig felkészülten várja az esetleges ellentámadást. A szellem védekezően hátrálna meg de Mina képessége nem engedi így Leo kardja kettévágja a lámpást, amiből ugyanaz a beteges zöld fény csap ki, majd a lény megint felsikít és mintha beszippantaná a lámpás, majd leesik a földre
- Dual Wield: Twin Horned Rhino! - dicsekedik el Leo különleges támadása nevével.
Kell egy terv, hogy átjussanak a szigetre. A nekrok nagy része most itt tevékenykedik, tehát kevesebben őrzik a szigetet.
~ Ha most bejutunk, akár el is lophatjuk azt, amiből az a különös erő árad.
- Rainbow, tünde szemed mit lát?
- Tudod...dolgokat...
- Még a sereg nagyja előtt át kell érnünk a szigetre - mondja Mináéknak is, mintha úgy venné, hogy vakon követnék őt a halálba is - ott aztán majd hátbatámadjuk őket - hazudik egy szépségeset. Természetesen első dolguk lesz körbeszaglászni.
A másik páros mindeközben próbálja az imént történteket feldolgozni.
- Egy kérdés: Miért mi vagyunk legelöl?
- Hát nem örülsz annak, hogy legelsőnek csaphatsz bele a... - kezdi Damien, de a lány félbeszakítja.
- Nem örülök. Általában azok hullanak el leghamarabb, akik legelöl mennek.
- Óh, szóval a sunyibb módszert alkalmazzuk – válaszol Gerard javaslatára - Így valamivel... nagyobb az esélye, hogy.. túléljük...no de egy pillanat. Nem kellene nekünk holmi... parancsokat követnünk...esetleg...?
Gerard körbenézett, hátha talál valakit, akit feljebbvalónak kéne tekintenie. Haditervet nem közöltek velük, így elvileg azt sem tudják, mit kéne csinálniuk.
- Miért, ez minek hangzott? - néz rá vigyorogva. Ő már menne tovább csatározni
Mina válaszul kérdően felvonja a szemöldökét. Kis híján eltátja a száját.
- Igen? - kérdez vissza. - Ha jól tudom, te is csak egy ideiglenes beosztott vagy, mint mi... a sereg részei vagyunk, nem pedig csak úgy a magunk urai...
Nem tudja, ezt mi mondatja vele. De valahogy ezt érzi... és... lángol benne valami nagyon erősen, amitől megrémül...
~ Sereg...
Elméjében egyre erősebben villództak Lia emlékei. Még sosem használta ilyen sokáig a Szinkront, nem gondolta volna, hogy ennyire erős érzelmeket ébreszt fel benne.

Lelki szemei előtt egy csapat katona ált, előttük Lia (akkor még, mint Loren) buzdította őket, majd azok bátran meneteltek vele együtt a csatába.

Volt valami, ami miatt a katonák, legyenek akár lovagok, akár zsoldosok elfogadták Liát vezetőjükként. Talán neki is meg kéne próbálnia ezt a tiszteletet kiérdemelni...
- Cöh, legyen. Maradok a többiekkel.
Végül nem talál semmi támpontot és a hirtelen jött ötlete azzal a lendülettel is száll tova a mindenségbe. Marad az eredeti terv.
- A hidat nem lenne rossz megkaparintani... - mondja lustán.
- Megkaparintani? Mégis kitől? Vagy hogy... mind át fogunk vonulni, nem?
- Tudod...szigetek...gonosz nekromanták fészke? - próbál finom utalásokkal segíteni Leo.
- Ja úúúgy a hidat. Jó. Értem. Átvette az irányítást az agyam fölött ez a seregorientáció. Elszoktam már a seregektől. Olyan furcsa. - hadar nagy zavarában - Ez esetben viszont igencsak magasröptű tervei vannak nagyságodnak...
Már éppen bólintana, amikor furcsa villanás teríti be az egész csatateret. Az előholt seregnek ez látszólag nem tetszik, sietve vissza is vonulnak.
~ Himmelreich és Sixtus!
~ Túl sok időt vesztettünk...sietnünk kell, ha be akarjuk hozni a lemaradást.
A part üresen maradt. Nem volt ott más csak ők és a sereg. Gerard és Leo pedig a part rossz oldalán voltak...

Ez így nem tetszik.
Nem elég, hogy a lelkész (a társam?) keresését fel kell adnunk, még Rotwaldra sincs időnk, már meg is indul a sereg. Még jó, hogy nálam vannak a főbb cuccaim, így a csatában nem leszek elveszett, de...
Méghogy én csatában? Én? Nem úgy volt, hogy a tábort nyugtatom? Márpedig most nincs időm visszavonulni, szinte magukkal sodornak a többiek. Még ránk is sózta valami tisztféleség, hogy legyünk párban Oswalddal, stb, stb. Kikérem magamnak! Nem ezért léptem be az Egyházba! Én csak lopni akartam, erre elküldenek egy háborúba? Mit érdekel engem, hogy igázzák le a nekromanták a világot, legfeljebb kiadom magam egynek közülük.
Tényleg... ez most sem rossz ötlet. De majd később, egyelőre ebből a helyzetből kell a legtöbbet kihoznom.
- Mondd, te félsz? - szakítja félbe a gondolataimat a templomos hangja.
Valamiért most nincs kedvem hazudni.
- Félek. Egy halom nekromantával állunk szemben egy széthúzó sereg részeként, hogyne félnék?
Egy pillanatig elmereng, mit válaszoljon.
- De legalább már találkoztál élőholtakkal. - nocsak, vigasztalni akar, vagy mi a franc? - Ez is valami, nem? - érdekes felvetés, az biztos, de... lehet, hogy nem is helytelen. Annyira.
- Talán, mondhatjuk... - tűnődöm el. - De ez nem változtat a tényen, hogy nem szeretek harcolni. Akkor sem önszántamból csináltam. - jó, maradjunk abban, hogy nincs kedvem sokat hazudni, na meg az én 'mesterségemhez' már hozzátartozik. Hja, nehéz a tolvajok élete! Főleg, ha papok.
- És ez nincs a hited ellen? - nocsak, pimaszkodik? Ráadásul vigyorog is hozzá. - Na jó, mindenki hazudik néha. Az főleg, aki ilyenkor azt mondja, hogy nem fél.
Igaza van. Talán ezért is válaszoltam a kérdésre őszintén... vagy másért? Néha már magam sem tudom.
- Nem a hitem alapul erőszakra, hanem a vallásom. - vajon megéri megkockáztatni ezt a mondatot? Jó kérdés... mindenesetre szórakoztatónak tűnik egy eretnek bőrébe bújni. Ha ezt Sixtus megtudja...
Bár van, amiről ő nem tud? Na, majd lesz.
- Igazából elsősorban a hazugságra gondoltam, de az erőszakról is beszélhetünk. - ki említett itt hazugságot? Mert én nem, az biztos, maximum gondoltam rá. Na mindegy. - Nagy igazság, egy vallás, de annyi hit, ahány ember...
- A kettő közül nem mindig a hazugság a rosszabb. - nagyon jó, legalább ez eltereli a figyelmem a harc miatti aggodalomról. - A vallások pedig, legyenek bármilyen erősek, sosem tudják teljesen lekorlátozni az embert. - kicsit eltűnődöm, legalábbis úgy teszek - ...remélem.
Elgondolkodik, aztán...
...aztán ennyit az elterelésről: odaértünk az ellenfélhez. Idézett lényeket látok magam körül, sokat, és még többet... csontvázak, zombik, szellemek, s (főleg távolabb) olyan szörnyek, amikről inkább nem akarok tudni semmit. Tényleg.
Haza akarok menni. Segítség!
De hiába, nem kerülhetem el a sorsom: már ront is felénk pár csontváz.
Kezdjük hát, ha muszáj.
- Jó harcot, Oswald von Bertold! - mondom, aztán már nem is figyelek rá, ahogy megmarkolom a buzogányt (szerencsére volt annyi eszem, hogy előkészítsem a Bibliával együtt), elhajolok egy támadás elől, majd mellkason vágom az egyik élőholtat a tüskékkel. Szinte gyakorlott vagyok annak a különc nekromantának köszönhetően, így a másikat is pár mozdulatból elintézem... Isten erejével eddig sikerült takarékoskodnom, nagyon helyes. Természesen a lovag előbb végez, mint én, hisz lovag; neki dolga a harc, nekem meg...
Inkább hagyjuk.
- Szép volt - jegyzi meg, amit egy biccentéssel nyugtázok, aztán haladunk is tovább... azaz... haladnánk. Igaz, a terep megtisztul előttünk, de pont ez a baj: furcsa megtisztulás ez, s egyúttal aggasztó is.
Nem messze tőlünk egy társunkat (hogy egyházi vagy protestáns, afelől fogalmam sincs, de nem is érdekel), sápadt, sárga tűzcsóva gyújtja fel.
Egy pillanattal később meg is látom a forrását. És ez cseppet sem tetszik.

Spoiler:

Annyira ledöbbenek, hogy meg se tudok szólalni, s szinte érzem, hogy ezzel Oswald is így van. Csak állok, és nézem, hogy ez mégis mi a...
Az riaszt fel, hogy egy, az előbbihez hasonló tűzgolyó repül a lovag felé.
Nem sokkolhat le egy ilyen. Durvább dolgokat is fogok még látni.
- Vigyázz! - kiáltom teljesen értelmetlenül (de ahogy látom, ki tud térni előle), s ha nem lenne nagyjából a súlyom duplája a páncéllal, még félre is lökném, így viszont csak felnyitom a Bibliát az első oldalon.
Sacra Lux! - csapok a fejébe egy fénysugarat, mire az újdonsült ellenségünk embertelen hangon sivít fel, és fejéhez kap a két karjával. Igen, ez jó, sikerült elég szépen megsebeznem, úgy tűnik... az már kevésbé jó, hogy felém is repül egy lángcsóva.
El fog találni.
Vagy mégsem. Tompa fájdalmat érzek a felkaromon: valaki oldalra taszít, így csak a hevét érzem meg a tűznek - na meg a landolást, mert persze vagyok olyan ügyes, és a vállamra esek. Sikerül megtartanom a Bibliát, de mi tagadás, felszisszenek. Ez fáj.
De még mindig kevésbé, mintha halálra égnék. Nézzük mindennek a jó oldalát, nem igaz?
Közben a templomos is csinál valamit. Tényleg nem tudom, mi lehet az, csak egy nagy, aranyszínű pengét látok (mi a franc), ami levágja a lény egy  karját. Határozottan nem rossz.
Az a tüzes valami mintha meginogna, de korántsincs még vége a küzdelemnek, sőt: az egy használható kezében tartott lámpából rendezetlenül, de gyorsan csapnak elő a tűzcsóvák. Francba, így nehezebb megközelíteni... de mindegy, akkor is legyűrjük.
Kénytelenek leszünk.
- Jól vagy?
- Igen - érkezik a válasz. - Valahogy el kéne vonni a figyelmét, hogy a közelébe kerüljünk! - szinte kiabál, hogy halljam a szavait a csata zajában.
Elterelés? Nekem való munka... lenne, ha nem ilyesmiről lenne szó.
- Muszáj lesz... - markolom meg a buzogányt. Széles ívben, a lángokra figyelve kerülöm meg a szörnyet, aztán mikor már szinte a háta mögött vagyok, artikulálatlan (mi tagadás, idióta) üvöltést hallatok. Még szerencse, hogy hangos is tudok lenni, ha arra van szükség. Közben látom, hogy Oswald a másik irányba indul, mintha csak összebeszéltünk volna; ugyanakkor arra is felfigyelek, hogy a lámpás felém fordul, és egy kisebb tűzgömb kezd el kialakulni körülötte.
Ez így nem lesz jó. Hátrálok, pont arra, amerről jöttem, és ismét centikre zúg el tőlem a támadás... ha még tovább kísértem a szerencsém, előbb-utóbb cserbenhagy, az a sejtésem.
Nem. Ezt a szörnyet le kell gyűrnünk, nem gondolhatok arra, milyen kockázatos.
Közben hallom, ahogy a templomos ordít egyet, és támad. Mindig ilyen kiismerhetően szokták csinálni? Mindenesetre talál, ha nem is teljesen sikeres: ahelyett, hogy lefejezné az élőholtat, megakad a penge a nyakában.
Hoppá.
Nem gondolkodom a mozdulataimon, ösztönből rontok oda, és csapok felé a buzogánnyal. Nem használom a Judicatonumot, nincs rá időm, így a puszta erőmmel vágom az acélt a mellkasához, hogy Oswaldnak legyen ideje visszavonulni.
Semmit nem érek el. A lény kissé megremeg, de ettől függetlenül még mindig mellkason tud ütni. Vagyis inkább taszítani, mert elég gyenge a támadása, mindössze hátratol valamennyit.
De így legalább meglátom, hogy az arca félig szénné égett. Ekkora kárt tett volna benne a Sacra Lux?
Úgy tűnik, mégis elértem valamit: a lovagnak van ideje visszahúzni a kardját, és a lény oldalába döfni azt. Minden különösebb nehézség nélkül sikerrel is jár, amit ellenfelünk egy ordítással jutalmaz, valamint azzal, hogy őt is eltolja...
...azaz csak eltolná. Tényleg jelentős köztünk a súlykülönbség.
Most veszem észre, hogy lebegnek körülötte a lámpások. Hogy csinálja? Én is akarok ilyet! Vajon megtanítja, ha nagyon szépen kérem?
Ezt azonban nincs különösebb kedvem kipróbálni, így csak újra meglendítem a buzogányt, és ezúttal egy ép vállát veszem célba. Találok is, és nem is rossz eredménnyel, bár a karja megrándul, és ezzel kis híján leviszi a fejem.
Hoppá. Szerencsére nem így történik, csupán a fülem kapja el, és ismét felszisszenek a fájdalomtól - közben viszont Oswald mellbeszúrja, mire hörögni kezd, és előredől. Mivel nem vagyok kíváncsi, mennyire nehéz, így félrelépek előle, és érdeklődve hallgatom a tompa puffanást.
Végeztünk? Megállok kifújni magam, s csak a szemem sarkából figyelem, ahogy a lovag lecsapja a fejét.
Tényleg megcsináltuk?

Nincs időm ezen tűnődni, ugyanis ahogy felemelem a fejem, és két lovagot pillantok meg. Egy Ordo Malleus-tagot és egy templomost; s míg ez önmagában nem lenne túl érdekes, az annál inkább, hogy egymással küzdenek. A keresztes a földön fekszik, a templomos pedig épp készül lecsapni rá.
Mi van? Fáradtságról, sikerről, meg minden másról megfeledkezve rontok oda, s kész vagyok támadni. Hagyják békén a társam!
- Mi a francot csinálsz? - üvöltök a templomosra.
- Elment az eszed? - csatlakozik hozzám Oswald is.
Az ismeretlen templomos arcától viszont valamiért megtorpanok. Rossz előérzetem van.
- Megőrültetek? Ez a feladatunk! Mi a krisztus szerelméért védtek egy akolitust?
Nem tudom, hogy hülyének nézzem, vagy egyszerűen csak ne higgyek neki.
- Akolitus? Te miről beszélsz?
Hamar választ kapok, de nem a kérdezettől. Egy csontököl emelkedik ki a földből, állon találva a templomost, aki hátraesik, és... hm, elég rossz állapotba kerül.
Valószínűleg szörnyethalt.
Mi folyik itt?
- Sacra... - mutatok a keresztesre (?) szinte reflexből, de elakad a szavam. Nem látom sehol. - ...hé! Ez meg hová lett?
- Attól tartok, hamarosan megtudjuk. - oda se kell néznem, így is tudom, hogy küzdőállást vett fel. Érzem a hangján.
Közelebb lépek hozzá, közben a földet figyelem, hátha észreveszek valamit.
- Gondolod, hogy felbukkan?
- Ha igen, remélem, nem a hátunk mögött teszi. - válaszolom komoran, de feltűnik valami: egyre kevesebb élőholt van körülöttünk, és az ellenség első sora szinte már menekül.
Mi van? Ilyen gyorsan erőre kaptunk volna? Itt valami nagyon bűzlik... ez nem lehet ilyen könnyű.
- Megfutamodnak. - nem, nem csak én állok értetlenül az események előtt.
Egymásra nézünk. Látom rajta a harc okozta fáradtságot, ugyanakkor a tüzet is. Látom rajta a háborút.
- Félsz még?
Most még kevésbé akarok hazudni.
- Igen, még bennem van a félelem. - a szemeim furcsán, őszintén villannak, ahogy megszorítom a buzogányt. - Ennek ellenére... van kedvem megkeresni azt a rohadékot. Neked?
- Ne vesztegessük az időt. - biccent.
Elindulunk. Bármihez nagyobb kedvem lenne, mint üldözni, mégis a többiekkel együtt követem a nekromanták seregét a hídig.
Győztünk. És ennek ellenére... vagy talán épp ezért...
...még rosszabb előérzetem van.

Úgy alakult végül a helyzet, hogy egyikünk sem folytathatja a keresést. Azonnal csatarendbe kell állni és indulni, mielőtt a nekromanták előbb érnek ide. Ahogy haladunk, azon tűnődöm, hogy tulajdonképpen mit is keresünk mi itt?
Ez az első igazi csatám, és nagyon nem így képzeltem el. Egy barátom sincs itt, senkit nem látok azok közül, akikkel együtt edzettem ifjú gyakornokként. Egyedül a pap van itt, akit egy-két órája, ha ismerek, egy egyházi. Hallottam már néha, hogy Istennek van humora. Azt hiszem, ezzel most egyet tudok érteni, bár nevetni éppenséggel nincs kedvem.
- Mondd, te félsz? – szalad ki belőlem a kérdés és Astonienre nézek.
- Félek. Egy halom nekromantával állunk szemben egy széthúzó sereg részeként, hogy ne félnék? – meglepődöm, de nagyon értékelem az őszinte válaszát - Ráadásul még soha nem voltam háborúban.
- De legalább már találkoztál élőholtakkal.
Szeretném, ha nem így lenne, ha nem kellene félni, de nagyon át tudom érezni az aggodalmát, ilyenkor mintha a bátorító igék sem mondanának sokat - Ez is valami, nem?
- Talán, mondhatjuk...  De ez nem változtat a tényen, hogy nem szeretek harcolni. Akkor sem önszántamból csináltam.
Rajtakapok a szaván. Mindenki önszántából van itt közülünk, Délről biztosan. Úgy döntöttünk, hogy Isten nevében útját álljuk a fenyegetésnek, hogy fényt viszünk oda, ahol sötét van. Tulajdonképpen a lelkészeink is erre tesznek esküt, de ők az ige kardjával hadakoznak. Nem tudom, hogy a pápa szándéka ellenére küldte-e az embereit csatába, vagy a hadjárat toborzásakor úgy járt-e el, ahogy erről szó volt, hogy belső meggyőződésből hagyta eljönni a harcosait.
- És ez nincs a hited ellen? - a szám széle enyhe vigyorra hajazva emelkedik meg egy pillanat erejéig, de aztán abbahagyom. Nem tudom, ráhibáztam-e a dologra, de ha nem, úgy ezzel nem tudom oldani a feszültséget. A hazugság úgy járja át az egyházukat, mint vér a testet. Egy pillanatra haragot érzek feléjük. Miattuk kellett eldobnom mindent, ami az enyém volt
- Na jó, mindenki hazudik néha. Az főleg, aki ilyenkor azt mondja, hogy nem fél.
Nem sikerül lepleznem a gondolataimat, de talán nem veszi sértésnek. Elszégyellem magam. Az együttműködésen kellene munkálkodnom nekem is.
- Nem a hitem alapul erőszakra, hanem a vallásom – Bizony, milyen jól mondod. Ezért történt a szakadás.
- Igazából elsősorban a hazugságra gondoltam, de az erőszakról is beszélhetünk - ahhoz értenek, na de nem akarok ellenségeskedni. Sajnos mi sem maradunk el tőlük. Elgondolkodtat, ahogy a vallását és a hitét elválasztja egymástól - Nagy igazság, egy vallás, de annyi hit, ahány ember.
- A kettő közül nem mindig a hazugság a rosszabb. A vallások pedig, legyenek bármilyen erősek, sosem tudják teljesen lekorlátozni az embert – egy pillanatra mintha eltöprengne valamin – Remélem…
Eltűnődöm a szavain. Reméli? Most mintha nem is ellenséggel beszélgetnék. Elhalványulnak az ellentétek. Közös a harcunk, közös a félelmünk. Először mintha nem is tudatosulna bennem, amikor a csontváz felénk vág, ösztönösen hárítok a kardom pengéjével, majd a darabjai repülnek szerteszét a csapásom nyomán. Már elértük őket. A hirtelen felismerésre akkorát dobban a szívem, mintha ki akarna szakadni a helyéről.
- Jó harcot, Oswald von Bertold! – Hallom a pap kiáltását. Neked is. Már nem tudok szólni, újabb csontváz érkezik. Kiütöm a kardot a kezéből, aztán sújtok le rá.
- Szép volt – szólok oda Astoniennek, miután ő is és én is végzünk az első ellenfeleinkkel.
Hiába forgatom a fejem, nem érkezik több ellenfél. Kitisztul előttünk a tér valami érthetetlen okból. Valaki meggyullad mellettem. Kétségbeesetten fetrengve próbálja eloltani, vajmi kevés sikerrel, sietnek is a segítségére, mielőtt elevenen sül meg a saját páncéljában.  Aztán megpillantom a tűz okozóját és elborzadok. Soha még csak el sem tudnék képzelni hasonló lényt. Azok a fenevadak jutnak eszembe, akikről a Jelenések Könyve ír, jelképek, ez viszont a valóság. Nem tudom megszámolni, hány karja van, a lámpások fényétől, amiket tart. Hátából is kezek nőnek ki, bennük égő gyertyák. Láttam már kettéhasított koponyát, láttam testből kifolyó belső szerveket, de ilyet, mint ez az arc, még soha. Olyan az egész jelenés, mintha egy ember árny…
- Vigyázz! – A pap hangjára eszmélek és azonnal, még időben hajolok el a felém repülő tűzgolyó elől. El is felejtem megköszönni, hogy figyelmeztetett. Szinte ugyanebben a pillanatban fénysugár villan és eltalálja a bestia fejét. Borzalmas, túlvilági sikoly hasít a fülembe. A fejét tapogatja, ahol megsérült, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ne támadja a fény forrását, Astonient. Tehát észlelte őt. A vállammal arrébb taszítom és azonnal cselekszem is, remélem, még időben. Mennyei fény pallos – a fényből álló hatalmas penge meglepően hasznosnak bizonyul. Magam is elcsodálkozom egy pillanatra, mikor látom, hogy nem megégettem, de az egyik karját le is vágtam. A fél arca és egy karja… ez is több a semminél, együtt többre fogunk menni. Csak ekkor látom meg, hogy kicsit nagyot löktem szegény északin, a válla csupa por, és egy pillanatra el is szégyellem magam belül. Nem megyünk sokra, ha a végén még összetöröm.
Nincs időnk, nyugodni. Mindenfelé sebes tűzcsóvák csapnak ki a lámpásból. Hogyan, hogy nem, csak egy karját tudja használni. A riadalom így sem alaptalan, amit okoz.
- Jól vagy? – Szólal meg mellettem Astonien, én pedig biccentek.
- Igen – pedig ezt nekem kellett volna kérdeznem. Ennek a fele sem tréfa. Valahogy meg kellene közelítenünk. Látom társam tartásán, hogy ő is ilyesmire gondolhat éppen - Valahogy el kéne vonni a figyelmét, hogy a közelébe kerüljünk - kiáltom túl a minket körülvevő általános zajt, miközben a figyelek, nehogy megsüssön engem is egy lángcsóva.
- Muszáj lesz – Válaszol, és cselekszik is. Megiramodik és széles körben kerülve próbálja megközelíteni a lényt. Hát legyen. Ezt teszem a másik irányból. Két irányba fél arccal úgysem tud olyan jól figyelni. A pap ordítását csak út közben hallom meg, mi tagadás, meg is lepődöm rajta. Talán a félelmét próbálja elnyomni, és ha tényleg sikerül neki, egy kicsit irigylem érte. Az biztos, hogy sikerrel jár, a szörnyeteg lámpása felé fordul és valami tűzgömb kezd gyűlni előtte. Ez így nagyon nem lesz jó. A pap hátrál, a lángok elől így éppen, hogy csak kitérve, én pedig ezalatt oda is érek és egy kiáltás kíséretében csapok le rá, azzal a szándékkal, hogy ha elég ügyes vagyok, a fejétől megszabadíthatom a testét. Hideg zuhanyként ér, ahogy a penge elakad a nyakában. Megpillantom Astonient, a buzogányával ellenfelünk mellkasára üt. Megremeg, majd az egyházi felé csapva hátrébb tolja. Ezzel láthatóvá válik számunkra az arca. Ahol a szent fénycsóva eltalálta, teljesen elégett.
Ennyi idő elégnek bizonyul ahhoz, hogy kirántsam a fegyverem a nyakából, és kihasználva, hogy nem rám figyel, még azzal a lendülettel az oldalába döföm. Felordít és felém csap, sokat ugyan nem ér el vele, de azért a páncélon keresztül is megérzem. Ekkor figyelek fel arra, hogy a lámpások körülötte lebegnek. A pap nem hátrál meg, pedig kaphatott a csapásokból bőven, a buzogányával az ép kart támadja
Okulva abból, hogy a vágással szemben a döfés be is vált, a szörny elé lépek, megvetem a lábam és mellkason szúrom.
Kezével Astonien felé csap, de furcsa hangon vinnyogni kezd, majd hörögni és láthatóan előre dől. Ellépünk az útjából. El sem hiszem, hogy a földre került. Ebben a helyzetben már lehetőségem van befejezni, amit elkezdtem: levágom a fejét.
Lehunyom a szemem. Nem tudok tiszta levegőt venni, mindenütt ott a halál bűze. Talán a szörnyeteg, amit legyőztünk az imént, az is ember volt egykor, mint bármelyikünk? Egy pillanatra megborzongok a gondolattól és újra eszembe jut, miért vagyok itt. Mert ez a gonoszság nem terjedhet tovább, hanem ki kell irtani. Dulakodás hangjára figyelek fel. Egy keresztes és egy templomos verekedett össze, a keresztes alul maradt, a templomos pedig már készül lesújtani rá. Ez nem lehet igaz, miért kell minden esélyünktől megfosztani saját magunkat?
- Mi a francot csinálsz? – Üvölt rá Astonien a templomosra.
- Elment az eszed?
Valami itt nincs rendben. Őszinte meglepettséget és ijedtséget pillantok meg a testvérem arcán, nem haragot.
- Megőrültetek? Ez a feladatunk? Mi a Krisztus szerelméért védtek egy akolitust?
Egy akolitust?
- Akolitus? Te miről beszélsz?
Ekkor egy csontököl emelkedik ki a földből, állon üti a templomost, aki a földre zuhan.
- Sacra-… hé! Ez meg hová lett? – Astonien valóban hiába kiált. Mindannyiunk megdöbbenésére a keresztesnek hűlt helye. Csak a tömegből hallom, hogy éppen Rotwald volt az, akit kerestem. Azonnal stabilabb állást veszek fel, a pallosom a kezemben. Kapkodom a fejem, remélve, hogy megpillantom, ahogy elinal, de nincs sehol. Nagy a baj.
- Attól tartok, hamarosan megtudjuk.
Feszülten figyelünk, készen egy támadásra, hogy visszaverjük. Astonien szemei a földet pásztázzák. Egyelőre azonban úgy tűnik, az akolitus kereket oldott. Csak nem…
- Gondolod, hogy felbukkan? - Kérdezem
- Ha igen, remélem, nem a hátunk mögött teszi – Feleli komoran és feszülten figyel. Egyszer csak történik valami. Lassan mintha fogynának körülöttünk a katonák. Észrevesszük a fordulatot, én legalábbis azonnal felfigyelek rá.
- Megfutamodnak.
Valósággal menekülnek. Találkozik a tekintetem a papéval.
- Félsz még? – Kérdezem.
- Igen, még bennem van a félelem – feleli, majd megszorítja a buzogánya nyelét - Ennek ellenére van kedvem megkeresni azt a rohadékot. Neked?
- Ne vesztegessük az időt – Biccentek.
Az első csatát megnyertük, legalábbis egyértelműen így látszik. Egészen a hídig üldözzük a nekromanták seregét.

Tudjátok mi fog következni? Kör bizony! Lehet az illetékeseknek az illetékeseket keresni skypeon!