Cavett Revengefire

Kinézet: Fiatal, szálkás szőke hajú tünde srác. Hegyes fülei vannak, a baloldalit egy díszes pontfülbevaló ékesíti, mely megcsillan a napfényben. Szép, mélykék szemei elbűvölik az embereket, nemtől függetlenül. Közel 160 centis, testét egy sötétkék tunikaszerű köpeny borítja, melyet egy barna öv választ el középen. Egy barna szandálja van, de a városban az emberi cipőket sem veti meg.

Jellem: Alapvetően kedves, de nagyon bizalmatlan, ezt az is elárulja, hogy igazi nevét senkinek sem mondja el, a Cavett Revengefire csak felvett álnév. Szeret segíteni, de bosszúvágy hajtja, emiatt eltökélt és nagyratörő egyben. Ha bántják a környező természetet, képes öléssel válaszolni. A pletykákat szereti és igyekszik minél több információt kihámozni belőlük, így szeret megszólítani embereket, akik éppen valami fontosnak tűnőről diskurálnak. A részeg emberekkel jól bánik, tudja kezelni őket, de nem szívesen avatkozik bele mámoros tevékenységükbe, hacsak abból előnye nem származhat. Szereti az állatokat, velük jól kijön. Ha ideges háziállatot lát egyből rohan megnyugtatni és megtudakolni mi lehet a baj.

Előtörténet:

Érdekel a történetem? Nem mindig hívtak Revengefirenek. Magamra vettem a nevet tizenöt évesen. Egy hűvös nyári hajnal volt.  Ropogó tűz nedves szagára keltem. Anyám figuráját vettem ki, ahogy becsapta maga mögött az ajtót és odafutott hozzám.
- Cavett, kicsim kelj, itt ez a táska némi élelemmel, most fuss az ablakon keresztül és vissza se nézz, meg ne állj északig! Én feltartom őket! Fuss!
Elvettem anyám kezéből a táskát, át se öltöztem. Felugrottam az ablakba, átjárt a rémület. Ez bizony nem gyakorlat. Öt éves korom óta eljátszottuk ezt a pillanatot, de sose gondoltam volna, hogy valóban megtörténik.  Általános paranoia volt a falun, részben mert hallottunk erdőket pusztító démonokról. Mesterem sokat mesélt róluk. Másrészt mindig voltak portyázó törvényen kívüliek a környéken. Messze voltunk a biztonságot nyújtó központtól. A tündék erdeje és az emberek fővárosa is távol esett, így a rendet is nehezen tartották kézben.
Anyám alakja az ajtóhoz ment, még felém fordult, amikor egy balta fúródott a fejébe. Keze mintha egy pillanatra még felemelkedett volna, intve hogy fussak. Nem is vártam tovább, kiugrottam az ablakon. Egy erdő közepén voltam, azaz egy volt erdő közepén. Ez volt az otthonom. A környék összes fája, bokra és az épületeink mind lángokban álltak.  Hamu és porfelhő volt mindenhol, alig láttam valamit, de ez nem tántorított el, tudtam, egy esélyem van.  Ha szerencsém van, ők sem látnak, meg és nem ütközöm egyikükbe sem. Emberek, veszedelmesek voltak. Tudtam, hogy mások, mint mi, de ennyire nem hittem volna. Mindig a démonoktól és vámpíroktól féltem, de akkor nem tűntek különbnek. Futottam, amíg csak bírtam.
A porfelhőből egy kéz nyúlt felém és magához rántott. Egy pillanatra lepörgött előttem az egész életem, ahogy megkaptam első játékaimat, ahogy bevezettek a druidaság alapjaiba, az iskolánk az erdő közepén, miközben mókusokra vadászunk… A druida mesterem volt az. Csendre intett.
- Eredj, sok fontos feladat vár még rád. Ne feledd, amit tanítottam a mágiáról és Azrael karjáról! Fogd ezt a botot, mostantól a tied! De jól bánj vele! Ha ügyes vagy..
Többet már nem tudott mondani, egy nyíl fúródott a torkába. Kezéből még időben kikaptam a botját. Szép megtermett darab volt. Díszes, tündér kezek faragták. A végén egy fém bevonat ékesítette, rajta egy lila csiszolt kristállyal, hegye magasba meredt, mintha folyamatosan az égre mutatna. Mesterem még fiatalkorában kapta a tündérektől, cserébe azért, hogy nem kellett egy egész tündérfalunak menekülőre fogniuk egy démoncsapat miatt. Megmentette a természetet és a falut. Ezért vélték, mesterem méltó egy tündekezek által finoman ékesített botra, így a bot még közelebb áll a természethez, mint valaha. Persze, lehet, csínyt is rejtettek el benne, de még nem tapasztaltuk akkor.
A bottal együtt futottam tovább, egyre csak elszántabban. Mesterem és anyám halálának látványa még mindig a fejemben volt. Ettől csak még inkább sietősebbre vettem a tempót. Egyszer-egyszer megbotlottam egy fadarabban, vagy egy hordóban, de nem törődtem vele. Rohantam tovább, fiatal voltam még a halálhoz. Nem akartam meghalni.  

A levegő kitisztult, már több fertályórányira lehettem. Itt már épek voltak a fák, de ki tudja meddig. Nem is tartott már sokáig az erdő. Fényt láttam, a fák között szűrődött be. Nemsokára ott voltam. A szívem hevesebben dobogott. Tünde vagyok, egyszerű erdőből. Nem igazán jártam még kinn. A felnőttek kereskedtek az emberekkel, nekünk azt mondták, nem szabad kimennünk, amíg fel nem növünk. Minden reggel egy kereskedőcsapat hagyta el a falut és visszatértek az élelemmel, ruha alapanyagokkal. Általában voltak saját ruhakészítőink, de a tehetősebbek megengedhették maguknak, hogy máskészítette holmit hordjanak. Mi nem ilyenek voltunk. Vizet a közeli patakból hordtam nap mint nap a családnak. Amennyire én tudtam, jó viszonyt ápoltunk az emberekkel. Még fizettünk is nekik azért, hogy az erdőjükben élhessünk és megóvjuk azt. Ez nekik is a hasznukra vált, hiszen így megmaradt az, s minden gyümölcsét élvezhették a környék lakói is. Célunk az volt, hogy Veronia teljes területén védelmezzük az erdőket. Most elbuktunk.

Messze kék hegyeket láttam és talán egy falut is. Jó messzire volt tőlem. Átcaplattam a mezőn. Botom erősen szorítottam, az volt az egyetlen támaszom, nélküle már rég összeomlottam volna. Különböző virágokat láttam, kéket, pirosat és rózsaszínt. Gyönyörű volt, ahogy pillangók között lépdeltem. A természetet tiszteltük. Sokszor beszéltem fákhoz és mókusokhoz. Az isteni lényeget látom bennük. Úgy éreztem körbetáncolnak és örvendeznek a lepkék. Örvendeznek, hogy kijutottam. Egyikük a botom végére szállt kitárta csodás, pöttyös szárnyait, rám nézett, majd elrepült.

A mező végén egy földút várt.  Egyik irányból a faluba vezetett. Nem tudtam, merre induljak. Inkább leültem megnézni, anyám mit csomagolt el számomra. Ekkor összeszorult a szívem és pár könny csordult az arcomra. Egy kenyér volt a csomagban, némi ivóvízzel, meg egy kék köpeny alattuk összehajtva bújt meg. Most mihez kezdjek, ezzel nem jutottam volna messzire.  Felvettem a köpenyt és a kenyér felét elrágtam. Miközben ettem azon járt a fejem, merre tovább. Végül döntöttem: a falu irányába vettem az irányt, akár emberek, akár nem, gondoltam, keresek egy alkalmi állást és egy szállást, amivel megszedhetem magam, annyira, hogy vegyek belőle élelmet, íjat vagy kardot, akármit, valamit, amivel megvédhetem magam, és a környező vidéket. Mélyen elhatároztam magamban, hogy megvédem, ami maradt, és mindenképpen, megtudom, kik pusztították el erdőnket és miért. Megkeresem és megölöm őket.
A faluba érve egy öregemberbe botlottam. Úgy láttam, el kell neki némi segítség: éppen egy talicskát húzott maga után tele ládákkal. Odamentem hozzá és felajánlottam segítségem. Így a legkönnyebb beépülni, meg tényleg szerettem jót tenni. Senki sem fog gyanakodni rám. Amíg nem tudom, ki pusztította el a falumat és az erdőt jobb meghúzni magam. Átvettem tőle a talicskát. Tényleg jó nehéz volt, de jobban bírtam, mint az öreg vén csontjai. Olyan három utcát mehettünk, nagy volt a nyüzsgés faluhoz képest. Mint kiderült valami keresztény rendezvény lehetett. Sajnos az embervallásról nem sokat tanultam, azt mondták, előbb a saját eszközeinket ismerjem meg. Egy nagy tornyos épületből özönlöttek ki az emberek. Őket nem izgatta a hegyes fülem, úgy néztek át rajtam, mintha mise történt volna. Az öreg megállt egy épületnél. Rozoga volt, kőfalakkal az állt bejáratánál, hogy fogadó. Intett, hogy tegyem le a talicskát és jöjjek be. Botom levettem a ládákról és vittem magammal. Semmiképp sem hagytam volna magára. Benn nagyon sok asztal volt, meg egy pult mögötte italos dobozokkal meg pár csappal.
- Ki vagy tünde? – kérdezte, miközben felszenvedte magát a pult előtt egy magasított székre.
- Cavett – kezdek bele és ekkor jutott eszembe, családnevem többet nem használhatom – Cavett Revengefire a nevem, uram.
- Mi járatban errefele?
- Ami azt illeti állást és szállást keresnék uram.
- Micsoda nagy szerencséd van ma Cavett úrfi, öregszem már, nekem egy csaposra van szükségem. Tünde szépséged és fiatalos vonásaid remek pénzvonzó lesz számunkra.
Benyúlt a pult mögé és elővett egy jókora korsót:
- Tölts nekem egy korsóval abból a csapból jobb oldalon!


Hét év telt el. Nagyon megkedveltem a fogadóst, örömmel pattantam ki az ágyból, ma is sok érdekes alakkal találkozhatok majd. Bár biztos voltam benne, hogy jönni fognak a szokásos törzsvendégek is. Részeges fickók voltak, akiknek talán már családjuk sincs, vagy ha van, bizton merem mondani, nem igazán lehetett boldog az asszonyuk. Miután felkaptam ruháimat, lementem az emeletről a nyikorgó rozoga lépcsőkön. Az ivóhelyiségben már várakoztak páran. Feszült idegességüket a mosolyommal próbáltam oldani, közben bepattantam a pult mögé, mintha attól tartottam volna, hogy a késlekedésem miatt kést rántanak. Persze nem így történt. Sorban kiszolgáltam őket. Hárman voltak, mindhármukat láttam már párszor. Harmincas pasasok lehettek, szegények voltak pont, mint mindenki ebben a faluban. Leültek az ajtó melletti ablakhoz. Ekkor két ismeretlen huszonéves, de láthatóan sokat próbált srác lépett be az ajtón. Öltözékük és kiállásuk rangot sejtetett. Bizonyára az északiak seregében szolgálhattak. Egy-egy korsó sört kértek, majd egy közeli asztalhoz ültek. Épp törölgettem a poharakat, amikor a beszélgetésükre felfigyeltem:
- Azok az átkozott nekromanták! Most akkor megvan a kard vagy sincs?
- Azt állítják, hiszen a háborút is az indította el. Szerintem tényleg megtalálták máskülönben Károly király nem ment volna bele.
Feltűnésmentesen odamentem az asztalukhoz, hogy letöröljem, közben jobban figyeltem.
- Pletyka vagy sem a barátaink haltak meg miatta, remélem megérte.
- Én is, még mindig nem dolgoztam fel Einmeria beavatkozását.
A nap végén már részegesen, de odamentek az öreghez szállást kérni. Én elpakoltam és letöröltem az asztalokat, majd felrohantam szobámba. Nem sok holmim volt, pár ruhanemű, meg a mesterem botja. Egy könyv, ami az egyházszakadásról szólt. Mindent betettem a tarisznyámba, majd beágyaztam.  Megkerestem az öreg szobáját, majd bekopogtam.
- Hát elmész? – kinyitotta az ajtót, majd beinvitált – tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, hiszen csak átmenetileg szálltál meg.
Benn elővett egy pénzes zacskót, a kezembe nyomta, majd elkezdett keresgélni. Mindent feltúrt idegesen a szobában, mintha sietnék.
- Á megvan!
Egy apró tárgyat vett elő valamelyik fiókja mélyéből. Egy karkötő volt, szimpla egyszerű, de valami emléket szeretett volna adni magáról. Elfogadtam és kifordultam. Lementem. Egy utolsó pillantást vetettem a pultra és az asztalokra, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Elindultam Azrael kardját megkeresni, azzal minden erdőt visszavehetek és megbosszulhatom, amit a családommal tettek az emberek. Egy pletykának tűnt a beszélgetés, de elég komoly dolgokat említettek meg benne, ott voltak a harcokban, akkor lehet, hogy tényleg közel volt a kard. Akár meg van, akár nem, tovább nem várhattam.