Sons of the earth

Nem gondolta volna, hogy végtelen kíváncsisága ennyi fejfájást fog okozni Hildrunnak. A világért sem akarta a lányt hátráltatni a mindennapi munkájában a druidaszentély körül, de hamar rá kellett ébrednie, hogy bár segíteni akart neki, és a munkája egy részét elvégezni a tanításért cserébe, csak még több gondot akasztott a nyakába. A druida mérgesen csapta oda a mozsarat egy asztalhoz, amikor aznak ötödszörre kérdezte meg, hogy és most mit kell csinálnia.
- A türelmetlenségét hagyja a szentélyen kívül, Lady Wildwind. Tudom, hogy a seregben az unatkozás bűn, de itt más a tempó. A természettel akart lenni? Mélyedjen el benne!
És igaza volt. Türelmetlen volt, magával szemben is, és mindig kereste mivel köthetné le magát, hogy a hosszas lábadozás közben a lehető legkevésbé se unatkozzon, pedig pont annyit kellett volna tennie, hogy sziklák tetején meditál és társalog az állatokkal és a növényekkel. Tudta, hogy jót tett volna a testének és a lelkének is, de mélyen belül még mindig bizonytalanul hánykolódott, mint apró vitorlás a viharos tengeren. Miután megöntözte a szentély melletti kert gyógynövényeit egykedvűen caplatot fel a faluból kivezető kis ösvényen, fentebb, mint az apró vadászkunyhó, egészen a sziklás tisztásig, aminek a széléről lenézve gyönyörű kilátás nyílt Lightleaf méreteihez képest nagyon is nyüzsgő, ráadásul rohamtempóban terjeszkedő falujára. Az egymással pont szemben álló katolikus és protestáns templomok tornyai fehér ikerpárként magasodtak a cseréptetős házikók fölé, az Esroniel csillag és Krisztus keresztje szinte egymásra mosolyogtak. Szerette nézni a kilátást, mert Veronia reményteljes jövőjét látta benne, legalábbis szerette volna.
- Jól van, Hildrun, legyen, ahogy mondtad. Elmélyedés…
Törökülésbe helyezkedett, amit hosszú köpenye nem tett könnyűvé, de szükséges volt, hogy könnyen tudjon öltözni meg vetkőzni. A lovagi páncélja, és a bőrnadrágok és ingek, amihez szokott nem volt praktikus az ispotályban. Mély levegőt vett, próbálta beszívni a természet minden erejét, igyekezett érezni a föld lüktetését a tompora alatt, bár egy idő után nem volt biztos benne, hogy nem a saját ereit érzi, ahogyan elzsibbadt… Körülötte egész helyes ki pillangó-raj gyűlt össze… Legalább ők próbálták bíztatni, hogy nem járt egészen tévúton.
- Sose fog menni. – jegyezte meg lemondóan lepke udvartartásának.

Koromfekete lovam már reggel óta az istálóban várakozik rám, ami Lightleaf egyetlen jelenleg nyitva lévő fogadójához tartozik. Szegény barátom még nem szokta meg, hogy ilyen helyen kell lennie. Eddig szabadon élt társaival egy kis faluban. Mivel jelenleg talán ő az egyetlen barátom úgy döntök, hogy mielőtt bárhova elindulnék viszek neki pár darab répát, amik közül egyet magam majszolok el végül míg hozzá tartok. Talán nem veszi zokon. Már messziről hallja hogy felé közeledem, végül mikor meglát boldog nyerítéssel köszönt.
- Amigo! Barátom, látom jól megy sorod itt. Sajnálom, hogy nem jöhetsz velem. – úgy érzem, minden mondatomat ért és fejével jelzi, hogy ne aggódjak miatta. Szépen egyesével a szájába tömöm az egyik répám, a másikat pedig az előtte lévő etetőbe rakom le. A friss zöldség hangosan ropog a foga alatt, miközben én megsimogatom a nyakát. Miután elmajszolta a második neki szánt finomságot is, még búcsúzóul megpaskolom, majd elindulok a Kurt – vagy mi volt a neve – szerint megadott irányba. A druidákat keresem, hogy segítsenek kiírtani belőlem azt a sok haragot és dühöt, ami az elmúlt idő alatt felgyülemlett bennem, az emberek és a nekromanták ellen. Bár fajtársaimat sem kedvelem különösebben, de ezen is változtatni szeretnék, ami viszont a legfontosabb. Meg akarom tanulni rendesen használni a mesterem által rámbízott erőt, hogy többé senkinek se kelljen szenvednie, azok közül akiket szeretek. Na jó mondjuk ez elég hatásvadásznak hangzik és még hülyén is, de számomra fontos indok arra, hogy haroljak.
Oly annyira belemerülök a gondolataimba, hogy már csak akkor térek magamhoz, amikor egy fának csattanok. Hirtelen nézek körbe, hogy hányan látták, de szerencsére nincs a közelemben senki, viszont nem messz tőlem megpillantok egy érdekes építményt. Hasonlít azokra a szentélyekre, amikről még a mesterem mesélt, de még nem tűnik befejezettnek.  Bár nem olyan jó a szemem, mint egy sasnak, de ilyen távolságból is úgy érzem biztos lehetek benne, hogy két tündét látok ott. Az egyikük egy kis kertben szorgodkodik, a másik pedig  nekem háttal áll, ezért nem látom mit csinál. A szentély felé indulok meg, viszont mire odaérek a korábban általam látott két tündéből már csak egy van ott.
- Helló, szia! - köszönök rá, miután már elég közel értem. Egy fiatal, csinos őzike szemű lány fordul oda hozzám. Kedvesen mosolyog, ami csak emel szépségén. Lányos zavaromban, hirtelen még azt is elfelejtem, hogy minek is jöttem ide. Csak bámulom őt, mire talán a harmadik alkalommal mikor hozzám szól felfogom mit kérdez.
- Segíthetek valamiben? - még mindig mosolyog, ami nem igazán segít abban, hogy összeszedjem magam, de végül csak sikerül.
- Tudod.... Vagyis nem tudod... De... Na... Érted... – csapom magam fejbe. " Szedd már össze magad hülyegyerek" – szinte orítok magammal gondolatban. Talán ilyen lehet annak, aki skizofrén. Vagy talán én is az vagyok, nem tudom, de legalább használt.
- Szeretném ha segítenél legyőzni a belső démonaim. – hangom kedves, de ábrázatom olyan szintű komolyságot tükröz, mint azé a lekészé, akit az inkvizíció vallat. Majd végül bele kezdek a mesémbe a falumról és a tündékről és mindenről, ami azóta történt. Igazából magam is csak most fogom fel, hogy az elmult hónapok során többet éltem át, mint egész sivár életemben összesen. Végül a lány kedvesen mosolyogva azt javasolja, hogy használjam a druidák legjobb módszerét. Kérjem a természet segítségét. Még egy kellemes helyet is javasol nekem, ami bár nincs a közelben de mégis kitünő lehet arra, hogy megtaláljam magamban a békét, amit keresek.

Elmélyülés, elmélyülés… Újabb nagy levegőket vett. Az erdő illata kedvesen kígyózott be az orrába, otthonos érzést keltve, a szél kicsit átrendezte a tincseit, mint ahogyan az édesanyja tette, mikor még kislány volt, de reggel már a kiképzésére sietetett. Amikor még jó volt a kapcsolatuk, és nem tette tönkre azt is a politika… Igyekezett az elemekre figyelni. A nap forró sugarai melegítették a bőrét, mint Armin Fairlight tüzes érintése… Nem! Hát hogy fog így elmélyedni, ha közben mindig a kinti világ jut eszébe, a Lightleaftől távoli rokonok és ismerősök, távoli konfliktusok a megoldatlan problémáikkal? Meg kellett tanulnia kiüríteni a gondolatait, hogy teljesen befogadhassa azt, amit a körülötte élő, lüktető környezet adni tudna neki. Leginkább nyugalmat és bölcsességet szeretett volna, de egyre inkább kezdte megérezni önnön alkalmatlanságát.
Előbb hallotta meg a lépteinek a földben keltett rezgését, mint ahogyan a fiatal tünde férfi letelepedett volna mellé. A lepkék egy pillanatra szálltak fel róla, majd utána visszatelepedtek a hajába és a vállára, néhányuk azonban átvándorolt kíváncsian a másik tünde kezére is. Csak akkor nyitotta ki fényes malachitzöld szemeit, amikor az megszólította, és futtatta végig gyorsan a másikon a tekintetét. A köpeny alapján még lehetett volna egyszerű vándor is, ám a botja szépen megmunkált volt, kristállyal a végén, egyértelműen nem az a fajta, amit a tünde csak úgy felkap a földről, hogy segítse a gyaloglásban. Aki mellette ült druida volt, viszont akkor hogyan téveszthette el a szentélyt?
- Ha az ösvényen jött fel ide, akkor el kellett, hogy jöjjön mellette. – válaszolta nyugodt hangon, de fejében már lepörögtek a lehetséges események, hogy a másik vaóban őt keresi, és hogy bár az íja az ispotályban van (nem is tudná még rendesen használni) a tőre gondosan a köpenye alá van erősítve, és a mágia is védi ha megtámadnák… De ez ostobaság volt. Ha megtámadják, akkor álmában fogják az árnyakká változó sötét tünde bérgyilkosok, semmiképpen sem egy fiatal tünde druida lesz a veszte… Az olyan mesteri terv volna, amit nem pazarolna senki szerény lovagi személyére. Az elmúlt hónap eseményei lehet kissé paranoiássá tették.
Egy újabb lepke szállt a füle mellé, és elmondta, hogy még egy férfi közeledik az ösvényen felfelé. Nem szavakkal… Ha le kellett volna írnia, honnan tudta és hogyan hallotta meg szárnyas barátja figyelmeztetését, nem tudott volna mit felelni. Egyszerűen csak tudta, értette az információt.
- Társaságunk lesz. – jegyezte meg a mellette ülő druidának is. – És valóban, itt szépen dalolnak az elemek.
Hátranézett a válla fölött, és már látta az újonnan érkező köpenyes sziluettjét a fák között közeledni, de nem pattant fel, hogy odamenjen, nem is kérdezősködött. Ahogy Hildrun mondta, a druidáknál más a tempó, és nem gondolkozhatott még mindig katonaként.

Lassan lépkedek a kéklő ég alatt. Érzem ahogy minden porcikámat átjárja a természet. Lassan haladok a tünde lány által meghatározott hely felé. Hiszen gondolataim máshol járnak, egészen máshol. Azok a kis piszkok ott ragadtak a druidák szentélyénél és a lány körül keringnek. A félénk mosolyán, az ártatlan szemein, a gyönyörű hosszú loknis barna  haján, csak ezen jár az eszem. Oly mélységekig merülök gondolataimban, hogy észre se veszem azt, hogy elértem arra a helyre ahová küldtek. Egy sziklás mezőn állok, tőlem nem messze két fiatal tünde üldügél a földön és talán a tájat szemlélik. Nem áll szándékomban zavarni őket. Kellemes ki párnak néznek ki. Az egyikük egy fiatal férfi világosbarna hajjal a másik pedig egy meglehetősen csinos tünde lány, avarszínű frizurával. Nem sokat foglalkoztam velük, helyet foglaltam a mező közepén, ahonnan mindentre ráláttam. Azt tanultam mesteremtől, hogy ha keresek egy olyan helyet, ahonnan látok mindent, látom északot, délt, keletet és nyugatot. Akkor én legyek a világ közepén. Ez megnyugtatott. A tudat hogy részese vagyok ennek a nagy egésznek.
Leültem törökülésben egy kisebb sziklára és átadtam a tetesm és a lelkem a nagy egésznek. Hogy magával ragadjon. Jó ideig vizslattam belülről a szemhéjaim, de nem jött semmi. Sem az átjárás meleg érzése, sem az elmerülés. Csak azon a kis tündéren járt az eszem, akit láttam korábban.
- Ó hogy az a magaslati levegőn nevelt rebarbaraseggű nénikémet már. – csattanok fel egy idő után. Nem hiszem el, hogy nem tudok koncentrálni semmire.
- Gyerünk már te agyizakkant. Gondolatok üresek és koncentrálj. - veszekszem magammal.

A lepke nem tévedett, valóban érkezik még egy druida, de az kicsit hátrébb telepszik le tőlük. Minden bizonnyal szeretne ő is a természet lágy ölén meditálni, nem csodálkozna, hogyha Hildrun a szentélyből mindenkit ide küldene fel. Nem véletlenül vezet az ösvény pontosan idáig. Mindkét férfi fiatalabb volt nála első ránézésre, talán éppen csak túl voltak a tanoncéveiken, de biztosan tapasztaltabbak voltak nála, ami a meditációt illeti. Próbálna visszamerülni, újra felvenni a relaxáció fonalát, de így, hogy társasága van, és ezzel együtt kifogása, is, hogy miért nem akar sikerülni nem javít túl sokat a helyzetén. Mégsem ő töri meg a csendet először, hanem a legújabb érkező, egy olyan ízes tünde káromkodással, hogy akaratlanul is felkuncog. Úgy tűnik, a Természet ma nagyon nem akarja, hogy bárki is elmerüljön benne. Ami mégjobban meglepi az viszont a mellette ülő reakciója. A tündék általában maguknak való népek, de ez a druidákra talán ötszörösen is igaz. Többre szokták értékelni a fák és a virágok társaságát, mint egymásét, de úgy látszik a fiatal szőkés hajú férfi esetében ez nincs így. Kinyitja a szemét. Esélytelen, hogy ezek után képes legyen csak úgy kiüríteni az elméjét, és hagyni, hogy az elemek ereje átáramoljon rajta. Kénytelen hát részt venni a beszélgetésben, ezt még újdonsült mesternője is meg kell, hogy értse… És különben is addig sem őt zaklatja.
Így hát ő is hátat fordít a csodálatos panorámának, hogy inkább a másik két tünde arcát figyelje, és hallgassa a férfit, aki Cavett néven mutatkozik be. Szóval tanulni… Előre sajnálja Hildrunt, így se boldogul túl jól a sok tanonccal, főleg, hogy még ő is it van a nyakán. Úgy tűnik viszont, hogy a lepkéinek tetszik a kis druida kör, ugyanis még hárman telepednek át Cavett köpenyére, és még másik három száll a harmadik társuk hajára. A következtetést, hogy magas rangú lehet, ha szereti az állatok, kénytelen megmosolyogni. Még alig egy hete kezdte el a természet útját járni, és kitanulni a papjai mesterségét, és máris azt hiszik, hogy tud valamit.
- Nem értek még túl sokat a mondandójukból… De leginkább nektárt keresnek, és valamiért azt hiszik a hajam is virágféle. Meg szeretik a társaságot, de ezt láthatják is.
Jegyzi meg kedvesen. Maga alá húzza a lábát, és kényelmetlenül fészkelődik, legközelebb egészen biztos, hogy nadrágban fog feljönni, mert ez nem állapot így!
- Nem vagyok magasrangú. Igazából még csak druida sem vagyok, bár Miss Greenspring a szentélyben mindent megtesz, hogy idővel kitanuljam ezt az utat is. A nevem Loreena. Eredetileg gyógyulni jöttem ide, és úgy gondoltam segítene, ha kicsit közelebb kerülnék a természethez és a druidákhoz.
És ennyi egyelőre elég is. Nem akarja elmondani, hogy lovag, sem azt, hogy a halála és feltámadása elég sokmindent megváltoztatott, így muszáj lesz új utakat keresnie, hogy hogyan folytatja az életét, és azt sem hogy úgy általában van egzisztenciális válságban. Hadd beszéljenek ők.

Lágy szellő mozgatja meg tincseimet, miközben oda sodor pár kósza pillangót is. Eleinte csak a hajammal bíbelődnek majd az egyik bátor kis szárnyas elkezdi az orrom előtt és a kezem körül is legyeskedni. Ahogy felemel a végtagom, párszor körbe repüli, majd elhelyezkedik az egyik kinyújtott ujjam végén.
– Sajnálom kis barátom, nincs nálam semmi elemózsia. – mosolygok rá kedvesen, majd felreptetem az ujjamról. A pillangó lágyan felreppen és tesz egy kört a szeleket kihasználva, majd egy óvatos kanyarral végül ismételten rajtam landol. Én vidáman figyelem a pillangót szinte észre se veszem, hogy közben a párocska férfi tagja feláll, felém fordul és valamit rizsáz arról, hogy össze kellene fognunk úgy jobban menne a dolog. De így is pont az a bajom, hogy túl sok tünde jár a fejemben. Pontosabban egyel több mint kellene. Talán őt nem is bánom annyira. Viszont hogy még ezt a párocskát is el kelljen viselni. De ha így alakult nem leszek bunkó és miután a lány is elhelyezkedik felém, majd bemutatkozik ő is és válaszol a srácnak.
” Áhh szóval nincsenek együtt. Bár a lány más kalibernek tűnik, szóval érthető.” - jegyzem meg magamnak.
- Én magam Victor vagyok. Örvendek a találkozásnak. – szólalok meg utolsónak. Hangom kedvességet tükröz, de legbelül inkább már menni szeretnék egy nyugodt rétre. De talán pont ezért küldött ide a lány, mert ők itt vannak.
- Én azért jöttem ide, hogy békére leljek. - ”Semmi közük ahhoz, hogy miért is jöttem ide, ennyi bőven elég lesz. Meg aztán még a végén visszaélnének vele.” bizalmatlankodok. Ez az egyik olyan démonom amivel meg kellene küzdenem. Csak hát ahhoz kapcsolatba kellene kerülnöm a természettel. - Persze nem lenne rossz dolog néhány trükköt és cselt tanulni a tündéktől. – vidáman mosolygok rájuk. Lassan feltápászkodok a földről és közelebb ülök hozzájuk. Szemet szúr a srác botja, főleg a kristály a végén. Az enyém csak egy sima faragatlan fa. Majdnem olyan mintha a földről kapta volna fel valaki. Bár a vége elég különleges volt, mint valami csontos ujjak halmaza, ami körül öleli a semmit. Talán kellene bele szerezem egy kristályt.
– És milyen utat ismersz még? – fordulok a lányhoz, miután kibámészkodtam magam Cavett mágusbotjában.

Mindketten úgy beszéltek, mintha a tündék valami idegen és egzotikus faj volna, nem pedig a saját népük, és ezt igencsak különösnek találta.
- Valahogy ide Lightleafbe mindenki a béke miatt jön. – jegyezte meg csöndesen, de végülis ez magától értetődő volt. Ez volt az egyetlen település a világon, ami teljesen elutasította az emberek háborúját és a békés együttélésre törekedett a tündék óvó felügyelete alatt. Mesterséges volt, törékeny, de mégiscsak béke. Még a rettegett Boszorkánypöröly is ide menekült a saját lelkének démonai elől, pedig kint mindig Észak győzelmére törekedett. Nem volt ékesebb példája annak, hogy a lelke mélyén minden élő nyugalomra és fényre vágyott.
Az első választ a rejtélyre Cavett adta meg. Csapos egy emberfogadóban… Ennél különösebb történetet aligha hallott, de a rossz sors említése mégis visszatartja a további kérdezősködéstől. Nem szándékozott régi sebeket feltépni, vagy rossz emlékeket előhozni. Tudta, hogy vannak tünde kolóniák a királyság határán kívül is, kis falvak az emberek erdőinek mélyén, és sokszor még az ő kezük sem ért el odáig. Így lyukadtak ki oda, hogy mégiscsak neki kell beszélnie.
- Katona vagyok eredetileg. Vagyis lovag… – Lady Brigitte levele meggyőzte arról, hogy még mindig közéjük tartozik, noha mostanában valahogy nem érezte a köteléket, sem a felelősséget, ami ezzel járt, pedig ott volt. Hiába sérült meg, fel fog épülni egyszer, és elvárták tőle, hogy minden menjen tovább a régi kerékvágásban, hiába érezte úgy, hogy ez nem fog menni többet. Semmi sem lesz már ugyanolyan. – A királynő seregében szolgálok háborúban, békében pedig külpolitikával. Tudják, hogy van az, amikor a legfiatalabbat küldik a legkellemetlenebb feladatokra, amit az idősebbek már nem akarnak elvállalni.
Von vállat. Már kezdett hozzászokni, és egy idő után élvezni a világlátást, kivéve a bálokat. A bálok voltak a létező legfeleslegesebb és legkellemetlenebb események, és ezt még a temérdek mennyiségű felszolgált édesség sem volt képes kompenzálni soha.
- Ha tanulni jöttek a szentélybe, akkor Miss Greenspring minden bizonnyal talál maguknak szállást a többi druidatanonc mellett, ha nem akarnak fogadóban lakni. El lesz ragadtatva. – mondta némi iróniával a hangjában.
- Vihar… - ~én vagyok a vihar…~ - Nem tudom, sose tudtam előre jelezni az ilyesmit. Hol tanulták a druidaságot, ha nem a Tünde erdőben?

Melepődöm rajta, hogy a fiú se a tündék között nőtt fel, nem számítottam rá, hogy egy ilyen helyen találok egy sorstársat. De nem érdekeltek még mindig. Csak azért ültem le hozzájuk, hogy ne érje szó a ház elejét. Most is legbelül azon próbáltam meg gondolkodni, hogyan szabaduljak meg a démonaimtól. Bár arra még ilyen félig ott lévő állapotomban is felfigyelek, mikor a fiú mondja hogy csapos volt. Kellemes munka lehet, egyszer talán kipróbálom magam benne. Majd végül a lány veszi át a szót. Ő egy katona. Harcos. Pedig első ránézésre azt mondtam volna, hogy egy falusi, aki ide menekült a kibírhatatlan lurkók áradata elől. De nem, ő egy lovag volt, aki a királnyő – nem is tudtam hogy a tündéknek is van királynőjük, vajon hogy nézhet ki, remélem csinoska – szolgája és diplomatája. És most még druida is akar lenni? Hát reméljük sikerül neki. Viszont az már most zavar hogy magáz, de nem szólok még.
– Nekem már van.  - mondom, de hogy minek azt nem értem. Talán csak azért, hogy ne nézzenek rám furcsán, amiért szinte meg sem szólalok. Bár, most hogy mondja, nem lenne rossz a kis druida lány közelében lakni. Talán beköltözöm én is oda pár napra.
Halkan felkuncogok magamban, azon, hogy milyen hülyeségeket tud kérdezni a Cavett nevű. Minek néz minket, levelibékának, hogy tudjuk milyen idő lesz? De erre sem mondok semmit. Legyen ahogy gondolja. Végül a lány erre is reagáll, majd kérdez.
-  Én messze tanultam, egy druida mestertől. – próbálom valahogy megtörni az egykedvűségemet, de sajnos a téma sem segít rajta... - – Én az emberek közt nevelkedtem fel, viszont a falujuk szomszédos volt egy erdővel amibe tündék éltek... Szép hely volt míg... – harapok rá a nyelvemre, hogy abba hagyjam a beszédet. Ehhez már végkép semmi közük. Még mindig fájdalmasan élt bennem az emléke a támadásoknak. A sikolyok, a vér és a halál émelyítő szaga. A pusztulás, ami körül ölelte azt az átkozott hullaidézőt. – Ééés, mondcsak. Az a gönyörű, fiatal kis tündelány, akit a szentélynél láttam. Ő kicsoda? – hadarom a szavakat. Ha már miatta nem tudok koncentrálni, akkor legalább megtudom, hogy kilehet. Korábban nem mutatkozott be. Vagy csak tulságosan lefoglalt, hogy gyönyörködjek benne.
– Vagy ő lenne az a Miss Greenspring, akit emlegettél?

Sajnos idő előtt, a játékot lezárom. Mivel közelében voltatok a szószámnak (Lory túl is lépte, Cavett meg Vic az 1k közelében volt) 50 TP a jutalma mindhármótoknak.