[Magánjáték] Sons of the North

A felszínen a tisztaság, a fegyelem és a határozottság. Alfred von Witten hadnagy elégedetten biccent a szemle végével, miután minden, amit látott, megelégedésére szolgált.
- Rendben van, von Bertold - biccent oda nekem, s ismét nagy kő esik le a szívemről.
Sosem foglalkoztam különösebben az érzésekkel, s minthogy bánni sem igazán tudtam velük soha, sajátjaimat is mélyen eltemettem belül, s jó volt így. Nem hagytam, hogy elhomályosítsák a látásom, az ítélőképességem, vagy hogy irányítsanak. Egy katona ezt nem engedheti meg magának. Nem csak a Protestáns Egyháznál, másutt sem. Mindig ezt mondtam magamnak.
De a szégyen valami olyasmi volt, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Már hetek óta elevenen égetett belülről. Hiába a győztes párbaj, a csata, a tárgyalás és a büntetés. Bármennyire mondták nekem többen, hogy nem az én hibám, Wilfred szavai és dezertálása miatt én, a közvetlen felettese voltam felelős, tulajdon lelkiismeretem pedig időről időre tudatta velem, hogy kudarcot vallottam. Ugyan volt probléma korábban is a fiúval, rendszeres kihágásai és tiszteletlensége lajstromát minden intő szó és szankció ellenére is egyre bővítette, mégis az én dolgom lett volna, hogy katonává nevelődjön a kezem alatt.
Tulajdonképpen az én helyzetemen csak enyhített Wilfred szökése. A dezertálás az egyik legkomolyabb bűntett, amit katona elkövethet, súlyosabb, mint az én szerepem a von Rowan várában történtekben. Azontúl, hogy sorsáért többé nem engem terhel a felelősség, a rám és csapatomra kiszabott büntetés is kisebb volt.
Nem fokoztak le, minthogy a báró nem gerjedt nagy haragra. Jó ötletnek bizonyult, hogy Hilde párbajt ajánlott. em nem részesültem nyilvános megszégyenítésben. Úgy gondoltam, ez feletteseim jóindulatának is köszönhető. Von Witten hadnagy négyszemközt részesített megrovásban és az egységemre kiszabott kéthónapnyi kötelező szemlét is neki, mint közvetlen felettesemnek kellett megtartania. Ő maga ezt rendkívül komolyan vette, csupán időnként adódott úgy, hogy mást bízott meg, ha bármilyen okból ő nem tudott személyesen jelen lenni.
A beosztottaim természetesen a hátuk közepére kívánták a mindennapi mustrát. Nincs személyes szabadidő, nincsenek lényegében szolgálatok. Helyette ott a páncélfényesítés, a csizmazsírozás, fegyverápolás, az ellenőrzés feszültsége, természetesen a szokásos gyakorlatok mellett. Ezek alól természetesen én sem vonom ki magam. Nem is tartanám helyesnek, hogy csupán utasítsam őket és fegyelmet tartsak köztük. Én tehetném meg a legkevésbé, hogy kivonjam magam a munka alól, úgy sejtem, hogy számít is nekik, hogy voltaképpen együtt kelek, s fekszem velük.
Wilfred tette mindannyiunk szégyene. Ennek a szenvedés mellett azért előnye is van: a közös büntetés összehozza az embereimet, s nekem sem kell különösebb szigorhoz folyamodnom, hogy rendet tartsak köztük. Az egész csapat érdeke, hogy tisztára mossuk a nevünket, ezért fontos, hogy emelt fővel viseljük a büntetést. Egy ilyen helyzetben pedig elengedhetetlen, hogy a tiszt példát mutasson.
Odabiccentek az osztagom felé, s már tudják a következő feladatot, mondanom sem kell nekik. Hanem a hadnagy egyelőre nem enged távozni. Mozdulata szavak nélkül is egyértelművé teszi számomra, hogy magához hív, s ahogy közelebb lépek és megállok előtte, halkan megszólal.
- Jöjjön velem, beszédem van magával.
- Igenis - biccentek, majd a vállam fölött egy jelentőségteljes pillantással adom az embereim tudtára, hogy nélkülem ugyan, de végezzék tovább a dolgukat, s von Björnsburg mozdul elsőként. Tudom, hogy rendben lesznek.
Felettesem elindul, én követem, ám egy darabig nem szólal meg, csak miután egy bizonyos távolságot már megtettünk. Elég jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam: valami fontosat szeretne mondani.
- Elégedett vagyok az embereivel, von Bertold - töri meg a csendet aztán - Ha jól tudom, továbbra is van egy üresedés az egységénél. Igaz ez?
- Igen uram - felelem, s bár eddig is odafigyeltem rá, most már különösképp hegyezem a fülem mondanivalójára.
Elmosolyodik egy pillanatra.
-  Ezt a hiányt akkor betöltenénk - Az arcomra rövid idő alatt kiülő meglepettség, úgy tűnik, kedvére van - Nem azért, hogy az önre és az egységére rótt terhet tovább nehezítsem, éppen ellenkezőleg: hogy az összhang hamar erősebbé váljon.
Egyet kell értenem Alfred von Witten hadnagy meglátásával. Számomra is egyértelmű, hogy az embereim közti egység erősebbé vált már eddig is tulajdonképpen Wilfrednek köszönhetően. Egy újonc nyilvánvalóan könnyebben beilleszkedne, ha együtt sínylődne újdonsült társaival, s ez egy olyan következmény, ami bár kellemetlen is, lehet három még áldás is valamennyiőnk számára. Nem mondom ki, ezt még úgysem tehetem meg, hogy tudom, a hadnagy jó szívvel viseltet irányomban, mégis van bennem egy kellemetlen emlék is a dolog kapcsán; legutóbb nem zárult jó eredménnyel, hogy újoncot kaptam. Nem nagyon kell kérdezősködnöm, hogy megtudjam a kiszemelt ifjú nevét, s hogy eddig Alaric von Heimsroth gondjaira volt bízva, s nemrég szentelték. Azt is elárulja von Witten, merre találom nagy valószínűséggel, s megengedi, hogy személyesen felkereshessem.
- Még valami, von Bertold, amit érdemes lehet tudnia.
Kíváncsian pillantok rá, s attól, amit mond, egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek.
- A fiú Északról jött.

Jól emlékszem az érzésre, amikor először pillantottam meg Hellenburgot. Észak felől érkeztem, egy kereskedő szekerén, és valamikor nem sokkal napnyugta előtt értük el a várost. A szurkos falak városa, így gúnyolódtak az emberek északon, ám még így, a sárkány tüzétől megtépázva is fenséges látványt nyújtott. Roppant falait, Nagytemplomának és Kastélyának monumentális, égbe törő tornyait látva elámultam, ahogy áthajtottunk a város kapuján. Két év telt el azóta, Dél Gyöngyét pedig azt hiszem, már az otthonomnak hívhatom. Lassan egy hónapja már, hogy felszentelt templomossá váltam, és kardomat Isten nevében a Hellenburgi Királyi Szövetség védelmére ajánlottam. Ez a néhány hét nem telt túl eseménydúsan, a várost sem hagytam el már jóideje. Olykor besegítettem az Őrségnek, szabadidőmet pedig a Parókián, vagy a város egyik kocsmájában töltöttem, leginkább a többi újonnan felszentelt lovag társaságában. Néhányukkal jó barátságot kötöttem.
Mostanság a templomosnak készülő újoncok kiképzésében is besegítettem, alkalomadtán vívásra tanítottam őket, ha gyakorlottabb lovag nem ért rá. Reggel szóltak a Parókián, hogy ma is lenne néhány fiú, akikkel gyakorlatozni kellene, így miután elfogyasztottam a reggelimet, a gyakorlótérre indultam. Ők már ott vártak rám. Egy gyors bemelegítés után kiosztottam a kardokat, majd néhány formagyakorlattal kezdtünk. Alap beállások, vágások, szúrások és ellentámadások egyszerűbb kombinációi. Új fiúk lehetnek, még nem láttam őket itt. Nem tudom, milyen szinten vannak, ezért úgy gondolom, érdemes ezeket átvenni mielőtt egymásnak ereszteném őket.
- Stabil alapállást kérek! - szóltam oda egyiküknek. - Ha így akarsz támadni, inkább a másik lábadra helyezd a súlyodat, és ne terpessz annyira! Így jó, most próbáld újra!
Ezt követően párba állítottam őket, hogy vívjanak. Mégis csak jobban megtanulják a leckét, ha hibáikat a saját testükön érzik meg, fakardok csapásainak formájában. Én most még nem kardoztam velük, csak körbejártam a gyakorlópályát, figyeltem a technikájukat, kijavítottam, ha hibázott valamelyikük. Néhányuk egész ügyesnek és ígéretesnek tűnt, azonban többükön is látszott, hogy talán itt fogtak először kardot a kezükben. Ám van még idejük fejlődni a kiképzés során, és minden fegyverforgató kézre szükségünk lehet. Én magam sem voltam jobb, mikor fegyverhordozóként először oktattak vívásra, még északon, Nordenburgban.
- Ne lengesd úgy azt a kardot, nem furkósbottal hadonászol! - mondtam egy fiúnak, aki hatalmas, széles vágásokkal próbálta társát távol tartani. - Csak hamarabb elfáradsz, de támadásod nem lesz hatékonyabb. Precíz, pontos vágásokra van szükség, így! - majd demonstráltam számukra néhány egyszerűbb vágást, majd ellentámadást.
Feltűrtem az ingem ujját, majd én is beálltam egyikükhöz, akit a legügyesebbnek ítéltem. Kértem a többieket, hogy figyeljék a technikánkat, és próbálják leutánozni azt. Először agresszíven támadtam, kíváncsi voltam, a fiú hogyan védekezik. Jól csinálta, csaknem az összes csapásomat hárította, miközben hátrált. Ezt követően hagytam, hogy ő támadjon, én pedig igyekeztem először csak kitérni, elmozdulni a vágások elől, majd kardommal hárítottam a csapásait.
- Remek, köszönöm a közreműködést! - biccentettem vívópartneremnek, majd a többiekre néztem. - Most ti jöttök, álljatok vissza párokba!

Mindig újra rájövök, hogy bár a feje tetejére állt minden, azért a dolgok a maguk medrében mennek tovább. Egyszerre szomorú, mert senki élete sem számít annyira, hogy hiánya megszakítsa az örök rendet, s mi emberek szeretjük pótolhatatlannak, meghatározónak hinni önmagunkat vagy a szeretteinket, ugyanakkor valahol felszabadító is: változik a világ, de akkor sem szűnik meg az élet, s az idő kereke nem áll meg.
Mostanában túl sokszor merülök el a gondolataimban.
Bár az útvonalat álmomból fölkeltve is ismerem, még mindig meg kell szoknom az új épületeket az ismerős utcákon. Van, Hellenburgnak olyan részlete, amelyre bizonyára rá sem ismernék már. A gyakorlóterünk azonban, ahol legtöbbször az ifjak kiképzése zajlik, pont elég egyszerű kinézetű ahhoz, hogy ugyanolyan legyen, mint régen. Még meg sem pillantom az elkerített helyet, a gyakorlóbábukat vagy a protestánsok csillagos zászlaját, a kis utcában felém szűrődő zajokból is felismerem, hogy jó helyen járok. A gyakorlófegyverek egymásnak csattanása, a lábak súrlódó hangja a porban, a fiatalok izgatott kiáltásai éppen olyanok, mint régen, s ahogy kirajzolódik előttem a terület és rajta a fiatal katonák alakja, olyannak is tűnhetne, mintha visszautaztam volna az időben, amikor még én voltam ott gyakorlófegyverrrel a kezemben, s Helmut Regensberg árgus szemekkel figyelte, miként állom meg a helyem és korrigálom ma a tegnap hibáit.
Noha akaratlanul is eltűnődve, némi büszkeséggel a tekintetemben pillantok a fiatalokra, mégsem miattuk vagyok itt. A páncélos-palástos katonáké most a figyelmem. Kíváncsian kapom tekintetem egyikről a másikra, keresve azt, akire az Alfred von Wittentől kapott személyleírás legalább ráillik.
Egyikükre jobban felfigyelek, nem csak láthatóan fiatal kora miatt, vagy az ajkairól felhangzó határozott utasítások, intések miatt, de felismerem azt a sötét hajú, sápadt bőrű lovagot benne, akiről a hadnagy beszélt, s bár innen nem láthatom még, biztosra veszem, hogy a szemei is épp olyan barnák, mint azé az Eirik von Hildebrandé, akit az én egységembe szánt a kapitány, aki épp úgy Északról szökött át a határon Délre, mint annak idején én.
Odabiccentek az arra elhaladó Ackerbachnak, majd karjaim összefonva megállok valamivel távolabb az elkerített gyakorlótértől egy ház eresze alatt, de nem támaszkodom a falnak; így is épp elég hideg páncélban is az idő télvíz idején. Akkor is, ha nem esik hó.

Porzott a lábunk alatt a gyakorlótér száraz földje, miközben az újonc templomos növendékekkel vívtunk. Új technikákat tanítottam nekik, majd újraosztottam a párokat. Ahogy megfigyeltem, többük is túl defenzív, kardjukkal inkább kivédeni próbálják a csapásokat, azonban a precíz hárítások mellett nem érkeznek támadásokat is bevinni. Offenzívabb újoncokkal állítottam párba őket, majd rávilágítottam erre a hibájukra.
- Rendben - mondtam vívó partneremnek, akit Antonnak hívtak. - Most kérnék egy jobb felső támadást - ő biccentett, felvette az alapállást, majd kardját magasba emelve egy határozott csapást irányított felém. Kardommal blokkoltam, majd egyből egy ellentámadással válaszoltam is. Nem tudta hárítani, a válla fölött kapta be az ütést. - Köszönöm. Ugyanezt, most lassan. A többiek próbálják figyelni és leutánozni a mozdulatot!
Eleinte kissé ügyetlenül, de nekiláttak gyakorolni a hárítást követő azonnali ellentámadás bevitelét, ahogy Antonnal mutattuk. Az ügyesebbek néhány próbálkozás után ráéreztek, de úgy látom, idővel a többieknek is menni fog. Hagytam, hogy most szabadon vívjanak, abból jobban meglátszik, ragadt-e rájuk valami. Ahogy egy pillanatra elmélázva figyeltem őket, Anton kardja meglendült. Ösztönösen magasba emeltem a kardomat. Nem sokon múlott, de kivédtem, a keresztvasammal sikerült eltaszítanom a pengéjét, majd kardgombommal a mellkasa felé ütöttem. Elmosolyodva hátráltam egy lépést.
- Szép volt, sikerült meglepned! - majd támadásba is lendültem. - Ne apadjon sose a figyelmetek, mert az ellenfeletek ki fogja használni azt! - mondtam, inkább a többieknek címezve, bár ők épp saját vívópartnereikkel voltak elfoglalva.
Egy jó ideig még így, párokban vívtunk tovább, majd én kiálltam, hogy jobban figyelhessek az egész csapatra. Körbe jártam a pályán, utasításokat harsogva, vagy épp elismerően megdicsérve őket, ha jól csinálták... Közeledett lassan a mai vívásgyakorlat vége, így egy gyors levezetés után elengedtem őket. Összeszedtem a gyakorlókardokat, majd a pálya melletti kerítéshez léptem, ahol a holmimat hagytam. Bár elég hideg és borongós idő volt, az edzésen kissé megizzadtam. Megtöröltem az arcomat, ittam néhány korty vizet a kulacsomból, majd vállamra kanyarítottam köpenyemet. Ekkor vettem észre a férfit, aki a szomszédos ház eresze alatt támaszkodva figyelt, ki tudja mióta. Nem láttam még errefelé a robosztus alkatú, szőke férfit, azonban páncélzatából és kék palástjából ítélve ő is lovag. Hozzám jöhetett volna? Vagy az újoncokhoz? Bizonyára nem akarta megszakítani a gyakorlatot... Ahogy találkozott a tekintetünk, üdvözlésképp felé biccentettem, várva, hogy kiderüljön, valóban akar-e valamit, vagy csak erre járt.

Figyelem, nem csupán azt, hogy ő maga miként áll helyt, de azt is, hogy a templomos növendékek hogyan viszonyulnak őhozzá. Sokat elárul, nem csupán katonáról, civil emberről is, ahogyan viseltetnek irányában a körötte levők. Nem kérdőjelezik meg az utasításait, teszik a dolgukat. Ő maga is ügyesen forgolódik köztük, úgy tűnik, könnyen észreveszi a hibáikat és segít korrigálni őket. Azontúl, hogy felelősségtudatra és bajtársiasságra is utalhat ez a benyomás, éleslátásáról is tanúbizonyságot tesz. Mindhárom kiváló erény egy valamirevaló katonában. Az azonban nem biztos, hogy az első benyomás nem téveszt-e meg, s nem csak akaratlanul próbálok reménykedni olyanban, amiben már csalódtam.
Ügyes, ruganyos mozgása van. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy növendékkora előtt is forgatott már fegyvert. Árad belőle a magabiztosság; pontosan tudja, mit csinál, ezért sem jut eszébe egyik zöldfülűnek sem, hogy ellent mondjon neki vagy ne fogadja meg a tanácsát, s persze az is sokat jelenthet nekik, hogy nem vonja ki magát ő maga sem a mozgásból. Megtehetné, hogy távolabb álldogálva dirigál, de ő maga is szorgosan kiveszi a részét a gyakorlásból.
Észre sem veszem az idő múlását. Kisvártatva látom csak, hogy némi levezető gyakorlat után rendezetten távoznak a fiatalok, von Hildebrand azonban marad, hogy összeszedje a gyakorlófegyvereket, s miután elrendezkedik, aztán indul csak a holmijához.
Ahogy magára veszi a köpenyét, találkozik a tekintetünk, előzékeny biccentését viszonzom, majd elhagyom az eresz nyújtotta árnyékot és odalépek a fiatal lovaghoz.
- Áldás, békesség - köszöntöm, ahogy hallótávolságba érek - Nem akartam megzavarni a munka közben. Kíváncsi voltam, kik vezetik az újoncok gyakorlatait és örömmel láttam, hogy rendben és gördülékenyen ment minden.
Nem csupán udvariaskodásból vagy formaságból jegyzem meg, hanem valóban így is gondolom. Akárki is legyen ez az ember, ez az elismerés jogosan megilleti őt. Tekintetem végigszalad a gyakorlótéren, majd ismét von Hildebrandra téved és azonmód kezet is nyújtok felé.
- Oswald von Bertold - mutatkozom be, ahogy belepillantok a mogyoróbarna szemekbe.

Miközben a gyakorlópálya szélén elpakoltam a holmimat, a szomszédos ház eresze alatt álló lovag visszabiccentett, majd felém indult.
- Áldás, békesség - hallottam a hangját, ahogy közelebb lépett. - Nem akartam megzavarni a munka közben. Kíváncsi voltam, kik vezetik az újoncok gyakorlatait és örömmel láttam, hogy rendben és gördülékenyen ment minden.
Elismerő szavaira szelíden biccentettem. A lovag hosszú, szőke hajú férfi volt, jó kiállású és széles vállú, így teljes páncélzatban pedig még hatalmasabbnak tűnt, ahogy legalább egy fejjel fölém magasodott. Így közelről már jól láttam az arcát is. Vonásai határozottak, kék szemei kíváncsian fürkésztek. Bal arcán, rendezett szakálla fölött egy halvány sebhely húzódott. Egy pillanatra eltűnődtem, hogy vajon kitől kaphatta... Nos, ezt a lovagot elnézve, bárki is legyen az az illető, bizonyára sokkal rosszabbul végezte.
- Oswald von Bertold - mutatkozott be, és nyújtotta a kezét.
- Eirik von Hildebrand - válaszoltam. Kézfogása erős volt és magabiztos. - Nem én vagyok a kiképzőjük, csak mostanában besegítek itt, ha kell. Az újoncok viszont egész jól haladnak, és úgy látom, jónéhányuknak van érzéke a kardvíváshoz. A többiek pedig belejönnek majd a gyakorlatok alatt.

Ahogy a nevét is elárulja, ha lett is volna szemernyi kétség bennem, menten elillant volna. Kézfogása határozott, férfias, tekintetét nem kapja félre. Bár így első benyomásra rokonszenvesnek tűnik, mégis vonakodva szavaznék bizalmat neki pusztán pár perc ismeretség után. Botorság és túl naiv dolog volna részemről.
Tisztában vagyok vele, hogy semmi szükség alaposan megismernie egy tisztnek a beosztottját. Az én feletteseim sem foglalkoztak igazán ezzel, bár szerencsém volt; többnyire a feletteseim olyan férfiak voltak, akik törődtek a rájuk bízottakkal. Alfred von Witten hadnagy nem egyszer a saját otthonomban keresett fel személyesen valami megbízással, s bátyja, a kapitány is tudtam, jó szívvel viseltet irányomban, még arra is emlékezett, hogy Helmut Regensberg hozott Hellenburgba, sőt, megértő és segítőkész volt, amikor azzal a kéréssel álltam elé, hadd mehessek el egy időre, hogy megtudhassak valamit egykor Északon hátrahagyott szeretteimről. Tudtam akkor is és mostanra sem felejtettem el, mekkora dolog is ez. Talán emiatt nem sikerült még túllépnek Wilfred sorsa feletti csalódottságomon. Bárki bármit mond, valahol még mindig bánt a gondolat, hogy nem nevelődött lovaggá a kezem alatt. Hilde többször is mondta, hogy valami nem volt rendben vele, de ez nem könnyített azon, hogy felelősnek éreztem magam a fiúért.
Eirik von Hildebrand jó tulajdonságait csak bővíti, hogy elmondásából kiderül, nem feladata, hogy az újoncok kiképzésében segítő kezet nyújtson alkalomadtán, s elismerően biccentek egy nagyot, ahogy ezt hallom.
- Minden bizonnyal - felelem, miközben alkarommal megtámaszkodom a kerítésen - Sosem voltunk túl sokan, s a Harag Napja számunkra is veszteséget hozott. Gyakran emiatt már korán a növendékek soraiba kerülnek, nem mindegy, miként sajátítják el a szükséges ismereteket, s manapság csak rövid idő áll rendelkezésükre. Dicséretes, hogy önszántából segítésre szán a szabadidejéből.
A hadnagy elmondása alapján Alaric felügyeletére volt bízva az utóbbi időkben. Ismerve a hollódoktorok maszkját viselő lovagot, me, esik nehezemre jót feltételeznem a fiúról, mégis, ha hozzám kerül, én magam akarom legalább amennyire lehetséges, megismerni, mi rejtőzik a barna szempár mögött.
- Valami azt súgja, nem palástosan kezdett fegyvert forgatni. Tanult valahol?

Álltam a tekintetét, elmélyedtem vizslató kék szemeiben. Milyen ember rejlik a szigorú, zord vonások mögött? Mit akarhat tőlem, mire kíváncsi? Ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Oswald von Bertold... Próbáltam visszaemlékezni, Alaric említette-e nekem a lovagot, de a név hallatán semmi nem ugrott be.
- Sosem voltunk túl sokan, s a Harag Napja számunkra is veszteséget hozott - mondta. - Gyakran emiatt már korán a növendékek soraiba kerülnek, nem mindegy, miként sajátítják el a szükséges ismereteket, s manapság csak rövid idő áll rendelkezésükre. Dicséretes, hogy önszántából segítésre szán a szabadidejéből.
- Igazából, alig egy hónapja vagyok felszentelt lovag, nem sok más feladatom volt még. Kitelik az időmből, hogy olykor beugorjak ide, vagy az Őrségbe.
Valóban így volt, a mindennapos teendőimen kívül nem igazán volt, ami lefoglalná a napjaimat, így amennyire tudtam, próbáltam hasznára válni Hellenburgnak, amíg be nem osztanak valahová. Nem volt túl megerőltető...
- Valami azt súgja, nem palástosan kezdett fegyvert forgatni. Tanult valahol?
- Atyám kapcsolatainak hála szerencsém volt, és fiatalon fegyverhordozó lettem egy lovag mellett - feleltem kurtán. - Ám ez rég történt, és messze innen... - Keserűen elmosolyodtam.
Klaus von Austerlitz jó ember volt. Legalábbis, velem mindig kedves volt, és jó tanítóként ismertem meg. Amolyan régimódi, igazi lovagnak tűnt, aki próbált ott segíteni ahol tudott. Nem csak kopjázni, kardozni, és íjászkodni tanultam tőle, de arról is, mit jelent lovagnak lenni és az elesetteket védelmezni. Alázatos, istenfélő férfi volt, aki bár a maga szerény módján adott a jó ízlésre, kerülte a túlzott fényűzést. Számtalanszor jó szolgálatot tett Nordenburgnak, elismert keresztes hírében állt. Felnéztem rá, gyerekként mindig is olyan akartam lenni, mint ő... Aztán ahogy idősebb lettem, megláttam a Katolikus Egyház kétszínűségét és álszentségét. Nem fért a fejembe, hogy egy ilyen nagyszerű lovag, mint von Austerlitz, hogy nem veszi észre azt, ami az egyházában folyik. Vagy talán látta, csak elfordította a fejét... Ekkor már elbizonytalanodtam, hogy a lovag valóban az az ember-e, akinek én gondoltam. Ettől eltekintve jól kijöttünk, talán ő volt az egyetlen, akinek a jelenlétében nem mertem hangot adni kételyeimnek. Aztán, mikor eljött az a végzetes nap, a Harag Napja, ő is a lángok martalékává vált. Azt mondják, néhány kiskatonával próbált biztonságba juttatni egy csapatnyi civilt, mikor rájuk omlott a templomtorony... Az ezt követő években sokszor eszembe jutott az öreg lovag, bár úgy éreztem, talán jobb is, hogy kellett átélnie azokat a nehéz időket, mikor az Egyház gyarlósága igazán meglátszott... Talán Isten kímélte őt meg a morális dilemmától, amit az erkölcse nem bírt volna már el. Legalábbis, én szeretem ezt hinni.
Itt délen, a Hellenburgi Királyi Szövetségben másak a lovagok. Alaric, von Witten kapitány, és bizonyára az előttem álló Oswald von Bertold is. A templomosok is Istent szolgálják, és védelmezik a gyengéket, azonban nem egy képmutató egyház akaratát kiszolgálva teszik azt. Ezek az emberek azok, akik kiállnak az igazságtalanság ellen, és Isten igaz útját szolgálják, kardjukkal, és lelkükkel is. Az én szemem előtt pedig pontosan ez a cél lebegett, mikor két éve magam mögött hagytam északot. Hiszem, hogy jó döntést hoztam akkor, hogy nekem valóban ide kellett kerülnöm.

Figyelmesen hallgatom a fiút minden egyes szavát. Nemrég szentelték, de olyan ruganyos és mégis precíz mozgású, mintha gyermekkora óta vívni tanult volna. A tragédiában az énalám beosztott templomosok közül, akik hozzám hasonlóan Hellenburgban tartózkodtak, többen odavesztek, s akik a helyükre érkeztek - többnyire fiatalok, akiknek a kiképzését lerövidítették, s ez azóta is bevett dolog nálunk - nem olyan gyakorlott harcosok, mint az elődeik. Az ifjú von Hildebrand képességei azonban figyelemre méltóak. Akármilyen is legyen belül, ez mindenképpen dicsérendő benne és emiatt nem bánom, hogy éppen énhozzám kerülne.
Úgy tűnik azonban, hogy őt még nem értesítették és emiatt mindenképpen hálás vagyok a felettesemnek. Minden bizonnyal nekem szólt először, hogy lehetőség szerint megismerkedhessem egy kissé a fiúval. Különösen hasznosnak érzem ezt a közelmúlt rossz tapasztalatai után.
- Atyám kapcsolatainak hála szerencsém volt, és fiatalon fegyverhordozó lettem egy lovag mellett. Ám ez rég történt, és messze innen...
Azt meghiszem.
Eltűnődöm, milyen befolyásos urakat ismerhettem még odahaza, kikről hallhattam az apám szájából. Nem emlékszem von Hildebrand nevére, de ettől függetlenül lehet, hogy hallottam felőle. Gyermek voltam még jószerivel. Minden túl messze volt, keveseket ismertem az otthoniakon kívül, s akkor sem volt alkalmam nagy városokban, az ország igazi központjaiban megfordulni, mikor Wolfskrugban teltek napjaim az üllő mellett.
Észreveszem a keserű mosolyt az arcán. Úgy sejtem, érzékeny pontra tapintottam. Ehhez nem kell az érzelmek nagy ismerőjének lenni; én is épp így válaszoltam volna ilyen kérdésre évekkel ezelőtt. Bólogatok a válaszára, egyelőre legalábbis nem akarom egyelőre firtatni a dolgot. Miért is beszélne róla egy vadidegennek?
Figyelem, ahogy a leheletünk apró felhőcskékké változik, mielőtt eltűnne előlünk. Ismét rápillantok bátorítón elmosolyodva egy kissé.
- Ha csak nem sietős a dolga, biztosan jólesne ennyi hidegben végzett mozgás után egy ital vagy egy meleg gulyás, tartson velem. Nem jó a hidegben ácsorogni órák hosszat, szívesen meghívom, ha ugyan nem sértem meg vele.

Bár már két éve, hogy eljöttem északról, gyakran eszembe jutnak az ottani dolgok, az emberek, és minden, ami korábbi életem mindennapjainak részét képezte. A régi barátok, vagy a söröző, ahová esténként eljártunk... A nordenburgi templom és a szertartások, a gyóntatópap... Időnként eltűnődöm rajta, mi lehet a szüleimmel, és Wilhelmmel. Hogyan áll helyt papként, vajon behódol-e egyháza feljebbvalóinak, még ha lelkiismeretével nem is fér össze... Egyenes embernek ismertem őt, mindig kiállt azért, amiben hitt, de vajon olyan is maradt? Talán egyszer megtudom. Annak ellenére, hogy én már ide tartozom délre, sokat gondolok a régi időkre. Kényszerűen összehasonlítom az itteni, mostani életemmel, talán egyfajta megerősítés saját magamnak, hogy nekem valóban itt a helyem.
Ahogy von Bertold kérdésére eszembe jutott von Austerlitz, néhány rövid pillanatra elméláztam az öreg keresztes emlékén. A Harag Napján talán vele együtt halt meg az északba vetett maradék hitem is...
Von Bertold hangja zökkentett ki a gondolataimból.
- Ha csak nem sietős a dolga, biztosan jólesne ennyi hidegben végzett mozgás után egy ital vagy egy meleg gulyás, tartson velem. Nem jó a hidegben ácsorogni órák hosszat, szívesen meghívom, ha ugyan nem sértem meg vele.
- Köszönöm, megtisztel vele - biccentettem. A vacsora és egy jó ital tényleg örömömre szolgálna, ugyanis mióta befejeztük az edzést, máris elkezdtem kissé átfagyni. - Melyik fogadót ajánlaná?
Ez alatt a két év alatt valamelyest kiismertem már a város jónéhány részét, de általában mindig ugyanazokba az ivókba jártunk el a fiúkkal. Meglehet, hogy von Bertold és a hozzá hasonló lovagok az igényesebb helyekhez vannak szokva. Bár nem tudom pontosan milyen rangja lehet, a páncélján egyértelműen látszik, hogy tiszt, szóval nem hinném, hogy újonc templomosokkal szokta tölteni a szabadidejét. Továbbra sem teljesen tiszták előttem a lovag szándékai, de lekötelez az előzékenysége. Első benyomás alapján szimpatikus a férfi, és nem árthat, ha megismerem a város templomosait. Alaricon és von Witten kapitányon kívül csak futólag találkoztam másokkal, az újoncokat leszámítva.

Úgy sejtem, nagyjából ugyanannyira lehet új a város mindkettőnknek: nekem azért, mert annyit változott és mert távol voltam az utóbbi két évben, őneki azért, mert ezalatt a két év alatt került ide és képezték ki. Ennek a lényegesen rövidebb és töményebb felkészítésnek ugyan számos előnye van, elvégre azért került alkalmazásra, hogy a hatalmas emberveszteséget mielőbb új bevethető sorállomány pótolja, ugyanakkor az ifjaknak sokkal rövidebb idő alatt kell beleszokniuk abba, amire máskor négy-öt év állt a növendékek rendelkezésére. Ez különös nehézséget jelenthet azoknak, akik nem jártak korábban Hellenburgban vagy nem kaptak egyházi nevelést, hát még azoknak, akik azelőtt nem is a Hellenburgi Királyi Szövetségben élték napjaikat. Nem csupán egy kemény és szigorú egyházi szervezetbe kell beépülniük, de alapjaiban más előírások és törvények azok, amelyeknek idekerülésükkor megfeleltethetők, mint másutt.
Arról nem is beszélve, hogy nem mindenki elismeréssel tekint az Északról átszökött templomos ifjakra.
Régen, még húsz évvel ezelőtt igaz volt, hogy dialektus alapján meg lehetett mondani az ember beszédéről, honnét származik. Amióta dúl a háború, északiak jöttek Délre és déliek vándoroltak Északra. Nem mindenkinél a származás alapján lehetett megmondani, melyik oldalon is áll, mégis vannak mind a mai napig, akikben bizalmatlankodást vált ki, ha idegenül hallja az ismerős szavakat a másik ajkáról. Nem mindenki hagyja figyelmen kívül errefelé, ha északi akcentussal felelnek neki. Megértem, hogy a hadnagy miért adta tudtomra von Hildebrand származását: anélkül, hogy ő maga beszélne róla, sejtem miket élhet meg, mióta idekerült.
Vajon mennyire érzi elveszettnek itt magát?
Belül azért megörülök, hogy vonakodás nélkül elfogadja a meghívást. Mégicsak kevésbé szokatlan idegeneknek az ivóban, mint idekinn a gyakorlótér mellett beszélgetni. Én is kevésbé tűnök talán furcsának a szemében, amiért kérdezgetek felőle ismeretlenül
- Nem tudom, mennyire ismeretes ilyesmi helyeken, de Hellenburg Fényét melegen tudom ajánlani. Az öreg von Althaus általában szívesen vendégül látja a betérő templomosokat egy meleg levesre vagy egy jó italra.
A szememmel intek csak az irányba és elindulok a fogadó irányába.

Hellenburg Fénye... Bólinttam a fogadó említésére, párszor megfordultam ott, még növendék éveim alatt, ám már jó ideje nem jártam arra. Bár a nevét nem tudtam, arcról rémlett az említett fogadós, von Althaus. Rokonszenves öregembernek tűnt, aki tényleg szívesen látja Hellenburg templomosait. Azokon az estéken több páncélos, kék palástos férfi is megfordult a fogadóban. Egy este valamelyikük belém is kötött, mert hallotta, hogy én vagyok az, aki északról szökött át, és szerinte nem kellene mindenféle jött-mentet befogadnia Hellenburgnak, hisz így a kémek is könnyebben beszivároghatnak. Készségesen közöltem vele, hogy a Déli Királyság nincs abban a helyzetben, hogy válogathasson a fegyverre fogható újoncok között. A fiatal templomos eléggé ittas volt, nem hibáztattam érte, azonban így is elöntött a harag.  Akkoriban még új voltam a városban , sokkal érzékenyebben is érintettek az ehhez hasonló megjegyzések. Újoncként nem lett volna jogom felszólalni egy palástos ellen, viszont a becsületem megkövetelte, hogy kiálljak magamért. Elég csúnya balhé kerekedett belőle, az öreg fogadós mindkettőnket megkért, hogy távozzunk. Igen, talán én is többet ittam a kelleténél aznap este. De azóta már majdnem két év eltelt, nem tartom valószínűnek, hogy von Althaus emlékezne rám, mégis kissé szégyellem magam. Noha nem a származásom miatt, csupán azért, hogy nem tudtam elegánsabban megvédeni az igazamat.
Halványan elmosolyodtam a kellemetlen eset emlékére, miközben von Bertoldot követtem a fogadó felé menet. Ruháim alatt egyre jobban kezdtem átfagyni, és mivel közeledett a dél, már éhes is voltam. Ahogy megérkeztünk Hellenburg Fényébe, odabent lobogott a tűz a kandallóban, jól esett betérni a meleg fogadóba. Igen, ahogy körülnéztem, határozottan ismerős volt a hely, ahogy a pultnál álló öreg is. Von Bertold mellett megállva vártam, hogy ő rendeljen először.

Arcon csap a fogadó melege, ahogy a kinti zimankóból belépünk a barátságos, számomra mindenképpen ismerős térbe. Ha körülötte sok minden más is lett, Hellenburg Fénye nem változott, csak pár rozogább széket, padot cseréltek le. Legalább már nem kell annyira vigyáznom, mikor leülök, nincs szükség arra, hogy megbizonyosodjam róla, elbír-e az ülőalkalmatosság. Egyébként talán nem is volna gond, de tisztában vagyok vele, hogy páncélban a másfél mázsát közelíti a súlyom. Egy ócskább szék vagy zsámoly azon nyomban összetörik alattam, hogy ráülök, az efféle baleseteket pedig szeretem elkerülni.
Ha nem figyelnék, fel sem tűnne számomra, ahogy egy zajosabb asztaltársaság egyszeriben elhalkul, amint átlépjük a küszöböt. Von Althaus nem véletlenül volt odaadó támogatója a templomosoknak és más egyháziaknak, szorgalmazta, hogy lehetőség szerint az ő fogadójába térjenek be egy-egy fárasztó nap után. Jelenlétük ugyanis amolyan rendfenntartó erőnek is bizonyult. Senkinek sem támadt kedve palástosok jelenlétében botrányt csinálni.
A fogadós már azelőtt felfigyel érkezésünkre, hogy a söntéshez érnénk. Előzékenyen üdvözöl minket, s leteszi a korsót, amit addig törölgetett, kezét kötényébe törli.
- Mit adhatok az uraknak?
Nem kerüli el a figyelmem, ahogy von Althaus mintha kissé furcsálva méregetné társaságomat, talán látta már, vagy csak ismerős neki valahonnan, mindenesetre nem teszi szóvá a dolgot, nem is kérdez.
- Gulyást mindenképpen kérnénk, ha van, s én magam egy korsó búzasört is, ha van még.
Bólintása egyértelművé teszi számomra, hogy van csapon és nem kell máson gondolkodnom helyette. Von Hildebrandra pillantok aztán, hogy ő is kérhessen, amit kíván, majd azonmód el is intézem a fizetést. Elvégre meghívtam.
- Foglaljanak helyet, Lotte máris kiviszi.
Az említett hölgyet én már nem ismerem régebbről, akkor láttam először, amikor visszaérkeztem után nem sokkal itt kötöttem ki Hildével. Nemrég kerülhetett csak ide bizonyára. Minthogy várakoznunk a pultnál nem kell ezek szerint, állammal az asztalok felé bökök.
- Keressünk helyet - intézem halkan von Hildebrandhoz. A választást őrá hagyom, nekem oly mindegy, hová ülünk le.

A söntéspult mögött álló von Althaus, az öreg fogadós szívélyesen üdvözölt minket, ahogy a hideg utcáról betértünk. Gesztusából úgy látom, jól ismerheti már von Bertoldot, habár biztosra veszem, hogy minden palástost hasonló vendégszeretettel fogad.
- Mit adhatok az uraknak? - kérdezte, ahogy közelebb léptünk.
- Gulyást mindenképpen kérnénk, ha van, s én magam egy korsó búzasört is, ha van még - mondta von Bertold, majd rám pillantott, hogy rendeljek én is.
- Ugyanezt kérném én is, köszönöm!
Nem állt szándékomban visszaélni von Bertold nagylelkűségével, habár nem is vágytam többre mint egy jó ebéd és egy korsó sör.
- Foglaljanak helyet, Lotte máris kiviszi - biccentett von Althaus, majd miután von Bertold fizetett, az asztalok felé indultunk.
- Keressünk helyet - mondta a lovag, rám hagyva a választást.
A terem másik vége felé indultam, úgy láttam, arrafelé kevesebben vannak. Csendesebb körülmények között szerettem volna most elfogyasztani ezt az ebédet. Kiszúrtam egy kisebb asztalt egy ablak mellett a sarokban, annál kényelmesen elférhetünk. Köpenyemet félrehajtva helyet foglaltam, majd megszabadultam vívókesztyűimtől, kissé átdörzsöltem merev ujjaimat, míg az ebédre vártam.
- Gondolom régóta itt szolgál Hellenburgban - pillantottam von Bertoldra rövid hallgatás után. - Ha kérdezhetem, milyen tanácsai lennének egy magamfajta újonc számára?
Továbbra is egymás tekintetét fürkésztük diszkréten... Reméltem, ha kérdezek, talán előbb kiderül, mi volt az oka meghívásának, elvégre eddigi tapasztalataim alapján a tisztek nem szoktak csak úgy ismeretlen, újonc lovagokkal ebédelni. Mióta a gyakorlótérről elindultunk, próbáltam felidézni magamban a jelentősebb hellenburgi tiszteket, von Bertold neve viszont továbbra sem rémlett. Alaric beszélt nekem mindenkiről, akikre érdemes odafigyelni, legtöbbjüket fel is ismertem, ha összefutottam velük a Parókián, vagy a város más részein, azonban így is jóval több név és arc volt, mint amire emlékezhetnék. Meglehet, hogy von Bertold nevét szimplán elfelejtettem, az viszont biztos, hogy sosem láttam még a Templomnegyed környékén, ugyanis egy ekkora embert biztosan megjegyeztem volna.

Az ifjú lovag nem habozik sokáig, indítványozásomra szinte azonnal helyet keres és talál. Apró gesztus csupán, talán nincs is különösebb tudatosság mögötte részéről, azonban akár céltudatosságról, határozottságról is árulkodhat. Úgy sejtem, nem olyasfajta ember, aki szívesen pazarolná az idejét tétlenségre, s ha valóban Alaric von Heimsroth mellett volt seite, akkor kétlem, hogy tétovázó vagy hebehurgya alak volna. Alaric alighanem már a kezdetekkor kineveli a mellé beosztott újoncokból.
Egy pillanatra visszagondolok Helmutra. Néha mintha inkább én zaboláztam volna őt, apród a tisztjét. Ha az ember lelkét láng fűti, az ő bensőjében bizonyára folyamatos tűzvész honolhatott.
És tűzben is veszett el.
Von Hildebrand egy félreeső asztal felé indul meg, s nem sokkal maradva el tőle követem is, nincs ellenemre a választása. Magam is kedvelem az ilyen helyeket, még ha nincs is az embernek mit titkolnia, jó tudni, hogy a beszélgetést nem zavarják kíváncsi fülek. A fiúval szemben foglalok helyet, s akkurátusan nekiállok leoldani a kesztyűim a kezeimről.
- Gondolom régóta itt szolgál Hellenburgban - töri meg a pillanatnyi csendet - Ha kérdezhetem, milyen tanácsai lennének egy magamfajta újonc számára?
Egy pillanatra mosolyra húzom a szám. Hilde alighanem jól mulatna a fiú megjegyzésén. Bár nem tűnik olyasvalakinek, aki megriadna a saját árnyékától, kétlem, hogy szándékosan a bajt keresné, így elengedem a dolgot a fülem mellett, mivel kizártnak tartom, hogy viccelődne. Nem azért, mintha nem volna mersze hozzá, egyszerűen okosabbnak gondolom ennél. Eleve fel sem figyeltem volna rá valószínűleg, ha Hellenburg Védelmezője nem jut eszembe, aki alkalmanként előszeretettel csípkelődik a korommal kapcsolatosan.
- Nem tudom, milyen tanácsot adhatnék, von Hildebrand. Úgy sejtem, tud mindent, amit egy magafajta felszentelt lovagnak tudnia kell. Amire később szüksége lesz, tapasztalat formájában az ember mellé szegődik úgyis, ha akarja, ha nem.
Egymásra pakolom a kesztyűim, s az asztal fal melletti szélére félreteszem őket, hogy ne legyenek útban.
- Annak azonban örültem volna magam is, ha fiatal koromban megértettem volna, hogy nem különbözik annyira Dél Északtól bizonyos tekintetben, de van, aki nem tanul a szóból, csak a saját bőrén. Így ha egyetlen tanácsot adhatok, az az volna, hogy ne gondoljon senkit sem kiválóbbnak, csak azért, mert a határ innenső és nem a túlsó oldalán van. Az a katona, aki alábecsüli az ellenségét, már csatát veszített, de az is, aki túlbecsüli saját erejét.

Továbbra is kíváncsian fürkésztem von Bertold tekintetét, próbáltam rájönni, mit takarhatott apró mosolya, amivel kérdésemet nyugtázta. Meglehet, hogy megjegyzésemet gúnyolódásnak vélte, noha tényleg csupán a kíváncsiság és az érdeklődés vezérelt, mintsem bárminemű tiszteletlenség.
- Nem tudom, milyen tanácsot adhatnék, von Hildebrand. Úgy sejtem, tud mindent, amit egy magafajta felszentelt lovagnak tudnia kell. Amire később szüksége lesz, tapasztalat formájában az ember mellé szegődik úgyis, ha akarja, ha nem.
Válaszán kissé felvontam a szemöldökömet, de csak néma biccentéssel reagáltam, várva, hogy esetleg folytassa. Persze, ő nem az egykori kiképzőtisztem, vagy közvetlen felettesem, hogy ő lásson el tanáccsal, inkább tényleg csak a válasza érdekelt. Tapasztalt, gyakorlatias lovagnak tűnt, már az első pillanattól fogva, reakciója pedig csak megerősítette ezt. Ám, amit ezt követően mondott, azon egy pillanatra megszeppentem.
- Annak azonban örültem volna magam is, ha fiatal koromban megértettem volna, hogy nem különbözik annyira Dél Északtól bizonyos tekintetben, de van, aki nem tanul a szóból, csak a saját bőrén. Így ha egyetlen tanácsot adhatok, az az volna, hogy ne gondoljon senkit sem kiválóbbnak, csak azért, mert a határ innenső és nem a túlsó oldalán van. Az a katona, aki alábecsüli az ellenségét, már csatát veszített, de az is, aki túlbecsüli saját erejét.
Hát tudja, ki vagyok... Nem is értem, miért lepődtem meg, bizonyára a társaimon és a kiképzőkön kívül mások is hallottak róla, hogy honnan jöttem. Ám az sokkal jobban zavart, hogy ez idő alatt, mióta Hellenburgba érkeztem, még mindig nem tanultam meg helyén kezelni ezt a témát. Talán a kezdeti bizalmatlankodás, a szemtelen újoncok megjegyzései, egy-egy tiszt kicsinyes sértegetései miatt, de ezek mind hozzásegítettek ahhoz, hogy ennyi idő után is érzékeny pont legyen a múltam. Nem is sokaknak beszéltem róla, na nem mintha bárkit is érdekelt volna a felszínnél mélyebben a dolog. Mielőtt válaszra nyithattam volna a számat, megjelent a fogadós lány, Lotte, aki kedvesen felszolgálta nekünk a gőzölgő gulyás levest, és a frissen csapolt sört. Finom illatuk megcsapta az orromat, azt hiszem a gyomrom is megkordult. Meg kell, hogy mondjam, örültem is, hogy épp most érkezett meg a vacsoránk, így nyertem pár pillanatot, ami alatt átgondolhattam mondandómat, mielőtt valami elhamarkodott választ adtam volna. Nem hiányzik, hogy magamra haragítsak itt egy tisztet.
- Értem amit mond, és azt hiszem, részben igaza is van - sóhajtottam fel. - Az emberek talán nem is különböznek annyira a határ túloldalán. A különbség inkább az ideákban van és a hitben, amely mögött felsorakoznak. - mondtam halkan, miközben elrendeztem az asztalon a tányéromat és a korsómat, ám még vártam, mielőtt nekikezdtem volna az ínycsiklandó vacsorának. - Felteszem, szóltak önnek, hogy honnan érkeztem - néztem élesen von Bertold szemébe.

Látom rajta, hogy figyelemmel kíséri mondanivalómat. Ha felületes volna, vagy csupán jóindulatom megszerzése céljából kérne tanácsot, kétlem, hogy mutatna valós érdeklődést. Dicséretes, egyrészt, mert látszik, hogy valóban érdekli jótanács és célja az előrejutás, másrészt mert puszta udvariaskodás nincs ínyemre.
Ahogy hallgat, tartása alig láthatóan egy pillanatra mintha megfeszülne, tekintetéből megütközést olvasok ki. Bár valóban saját gondolat, amit megosztok vele, aminek örültem volna, ha előbb mondják, mint hogy a saját bőrömön megtanultam volna, ő ezt nem tudhatja, érthető, hogy nem figyelt fel rá. Majd’ húsz éve már, hogy magam mögött hagytam Északot Délért, s ma már kevésbé lehet megkülönböztetni, ki honnét származik, emellett érthető, hogy érzékeny pont számára, ha szóba kerül a szülőföldje.
Egy váratlan pillanatban megjelenik Lotte is a rendelésünkkel. Érkezése egy pillanatra elmetszi a beszélgetést, s mintha titkos dolgokról volna szó, úgy szakítjuk félbe a társalgást. Óvatosan leteszi elénk az asztalra a gőzölgő leveseket. Egy biccentés kíséretében megköszönöm, majd ahogy távozik, pillantásom a fiún újra, ahogy az megszólal. Folytatjuk, amit félbehagytunk.
- Értem amit mond, és azt hiszem, részben igaza is van - sóhajt - Az emberek talán nem is különböznek annyira a határ túloldalán. A különbség inkább az ideákban van és a hitben, amely mögött felsorakoznak.
Bólintok egyet. A keze ügyébe rendezi az ételét, de még nem lát hozzá. Tekintetét az enyémbe fonja.
- Felteszem, szóltak önnek, hogy honnan érkeztem.
Vajon átdöfne a pillantásával, ha nem hordanám a rangjelzéseim?
Ahogy állom a tekintetét, elgondolkodom egy pillanatra és hagyom, hogy csak az ivó csendes moraja vegyen bennünket körül. Orromban egy pillanatra fenyő és füst illatát érzem, fülembe csendül Gerda kacaja, újra hallom a medve bömbölését, kezemben érzem a kalapács súlyát, s lelki szemeimmel ismét látom a magas hegyeket. Halványan elmosolyodom és kissé közelebb hajolok hozzá.
- Én a saját tapasztalatomról beszéltem.

Állta a tekintetemet, hagyta, hogy közénk ülepedjen egy rövid csend. A fogadó hangjainak, a vendégek zajongásának hála kevésbé érződött feszültnek ez a hallgatás, noha mindketten érzékeny témára tapinthattunk... Rezzenéstelen arccal vártam, hogy folytassa mondandóját, ám csak remélni mertem, hogy nem veszi szemtelenségnek szavaimat. Tiszt volt, jól tudtam, hogy sokuk már kevesebbért is felháborodott volna. Nem ismertem Von Bertoldot, azt azonban megtanultam, hogy mindenki másképp reagál, és másféle tiszteletet követel meg.
Pillanatnyi hallgatását követően mintha egy apró mosoly futott volna végig sebhelyes arcán. Közelebb hajolt, majd válaszra nyitotta a száját.
- Én a saját tapasztalatomról beszéltem - mondta halkan, szemembe nézve.
Saját tapasztalatáról? Mégis mire gondol? Bizonyára ő is élt át hasonlót, lehetett lehetősége megismerni az érem mindkét oldalát. Mint sokunknak... Ám mégsem tudtam hova tenni válaszát, és pillanatnyi összezavarodottságomat leplezni sem tudtam. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, miközben hátradőltem székemen.
- Saját tapasztalat? - kérdeztem vissza. - Ezesetben jó látni, hogy vannak a tisztek között is, akik nem csak feketében és fehérben látják a világot - Vagy vörösben és kékben? Igyekeztem diplomatikus választ adni, mielőtt túlfeszíteném a húrt. Bármit is akarjon ezzel mondani, ha szeretné, úgyis megosztja majd.
- Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkat értek sérelmek az egyik vagy a másik oldalról - folytattam, pillantásomat körbefuttatva a termen. - Vagy mindkettőről. A kérdés az, mi magunk mennyire tudunk ezen felülkerekedni, legalábbis én így látom. Elvégre ennél jóval magasztosabb ügyért tettünk esküt, nem igaz? - engedtem meg magamnak én is egy apró mosolyt. - Persze, van még mit tanulnom - tettem hozzá halkan.

Úgy sejtem, meglepte a válaszom. Igazság szerint nem bánom, valahol hasonló hatásra is számítottam. Bármennyire is nem mutatom, nem igazán voltam még hasonló helyzetben.
A származásom, a múltam, amit hátrahagytam, ezek olyan dolgok, amiket egyszerűen a hozzám legközelebb állókkal sem megosztani. Nem azért, mintha titkolnivalóm volna, egyszerűen valahogy távol áll tőlem, hogy túl sokat beszéljek magamról. Az emberek általában nem kérdeznek efelől, és gyanítom, hogy nem is nagyon érdekli őket ilyesmi. Mert nem is számít. A múltunk terhét nekünk kell hordozni, mert a miénk.
Mindenkinek megvan a maga keresztje.
A vak is láthatja, hogy nem keresi a bajt - ebben is jobbnak ígérkezik az utánpótlás -, bár bizonyára érzékeny pontra tapintottam, nem csattan fel és nem is szúr vissza. Nem kérdez rá nyíltan, mi rejlik szavaim mögött, de jót feltételez, legalábbis ennek ad hangot, anélkül méghozzá, hogy túl merész feltételezésekbe bocsátkozna. Isten látja lelkem, nem vagyok jó a titkok kifürkészésében, de azért a benyomások is fontosak, és ha a fiú az én kezem alá kerül, legalább amennyire képes vagyok, ki akarom deríteni, miféle.
- Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkat értek sérelmek az egyik vagy a másik oldalról - folytatja aztán - Vagy mindkettőről. A kérdés az, mi magunk mennyire tudunk ezen felülkerekedni, legalábbis én így látom. Elvégre ennél jóval magasztosabb ügyért tettünk esküt, nem igaz? - kissé elmosolyodik, nem tudom, zavarában-e, vagy csak elgondolkodott, majd hangja méginkább elhalkul - Persze, van még mit tanulnom.
Az én szám szélén is játszadozik egy kis mosoly, ahogy közelebb magamhoz a korsóm.
- Ahogy mindannyiunknak. Holtunkig tanulunk.
Nem akarom túl korán elárulni neki, hogy bőven töltünk mi még időt egymás társaságában, és hogy a teendői sora is igencsak meghosszabbodik a mai naptól, ezért nem teszek említést a dologról, így arról sem, hogy valóban szóltak róla, honnét jött, ámde játszadozni sem akarok vele túl sokáig.
Megemelem a korsót egy biccentés kíséretében, s ha ő is így tesz, belekortyolok az italba. Hidegnek nem mondható, de azért jólesik, nem is az a fajta húgymeleg, amitől nyáron okkal tart az ember: csak elmegy tőle a maradék életkedv is. Ha már ennyi csapást ki kell bírni, legalább a sör legyen jó.
Valójában ezt a kevéske időt, amit a korsónknak szentelve töltünk, arra használom ki, hogy összeszedjem a gondolataim.
- Tizenhat esztendős voltam, mikor elszöktem otthonról, huszonegy lehettem, mikor először léptem át Hellenburg kapuit.
Szinte idegennek hallom a saját hangomat - nem szoktam ilyeneket mesélni idegeneknek. Ugyanakkor, ha visszagondolok, mennyire elveszett voltam eleinte itt Délen, fontosnak érzem, hogy tudja, nincs egyedül. Egyszeriben kiszárad a torkom ismét, nyelek egyet, mielőtt újból megszólalnék. A számban még mindig érzem a búzasör fanyar ízét.
- Azzal próbáltam igazolni a döntésem, hogy rossznak tartottam mindent, ami Északra emlékeztetett, amit magam mögött hagytam, s csak később láttam meg, hogy nem fekete-fehér a világ. De mint mondtam, holtig tanulunk - mosolyodom el kissé, talán zavaromban, mint jókedvemből. Ó, mennyi mindentől megkíméltem volna magam, ha csalódottságomban nem gyűlölök mindent, ami a határ túlsó oldalán van, s istenítek mindent, ami az innensőn.

Megfontolt válaszommal próbáltam kissé visszakozni, mielőtt túllőnék a célon. Noha első benyomásra szimpatikus férfi volt ez a von Bertold, még nem ismerem őt, csak tippelhetek, hogy miféle ember lehet. Szavaimat hallva azonban apró, alig észrevehető mosoly kúszott az arcára, ahogy a korsójáért nyúlt.
- Ahogy mindannyiunknak. Holtunkig tanulunk - mondta, majd némi habozás után megemelte a korsóját.
Viszonoztam biccentését, majd saját sörömért nyúltam. Bár nem volt valami hidegnek mondható, az íze egész kellemesnek érződött. Nem vizezték fel, mint sok más ivóban a környéken. Kissé elmerengtem, miközben nagyokat kortyoltam az italból, ám mielőtt bármit is mondhattam volna, a templomos folytatta.
- Tizenhat esztendős voltam, mikor elszöktem otthonról, huszonegy lehettem, mikor először léptem át Hellenburg kapuit.
Félretoltam a korsómat, ezt hallva újra von Bertoldnak szenteltem teljes figyelmemet. Ahogy néma odafigyeléssel hallgattam von Bertold történetét, próbáltam leplezni döbbenetemet. Mégis miért osztja meg velem mindezt? Hisz nem is ismer... Különös, hogy egy tiszt csak úgy a múltjáról kezd mesélni egy egyszerű, frissen felszentelt lovagnak. Ezen a ponton már csaknem biztos voltam benne, hogy ő is hallhatott ezt-azt az én múltamról, meglehet, hogy épp ezzel keltettem fel a kiváncsiságát.
- Azzal próbáltam igazolni a döntésem, hogy rossznak tartottam mindent, ami Északra emlékeztetett, amit magam mögött hagytam, s csak később láttam meg, hogy nem fekete-fehér a világ. De mint mondtam, holtig tanulunk.
Ismét elejtett egy kósza mosolyt, ám ez sokkal inkább tűnt afféle keserű, kissé zavart mosolynak, mintsem a vidám fajtának. Ismét a korsómért nyúltam, belekortyoltam. Mégis mit mondhatnék? Mondjam, hogy ugyanezt érzem én is? Mondjam, hogy Észak mindent elvett tőlem, ami egykor fontos volt, sőt mi több, mindent, amiben valaha hittem? Azt próbálja állítani, hogy Dél sem különb. Persze, nincsenek hamis illúzióim, jól tudom, hogy a Déli Királyságnak, és a protestánsoknak is megvannak a maguk vétkei, de mégis hová jöhettem volna, ha nem ide? Miben másban hihetnék, ha nem abban, amire felesküdtem? Nem rendülhetek meg mindebben.
- Ami azt illeti...- szólaltam meg pár pillanat elteltével. - Senki mással nem találkoztam még itt, aki Északról jött volna - megint kortyoltam egyet. - Azt hiszem, igaza van, semmi sem fekete vagy fehér. Ám talán a reformáció a bizonyítéka annak, hogy vannak, akik képesek változtatni. Ebben talán mégis csak különbözünk az északiaktól - ahogy kimondtam a "különbözünk" szót, egyből el is bizonytalanodtam. Hisz én magam is Északról jöttem, alig két éve vagyok itt. Tartozok-e már annyira ide, hogy délinek valljam magam? Hisz letettem az eskümet, hová máshová tartozhatnék...
- Köszönöm a bizalmát, von Bertold, hogy megosztotta velem mindezt - folytattam, ismét a szemébe nézve. - Nagyra értékelem... Tudja, jól emlékszem, mennyire nehéz volt meghoznom ezt a döntést két évvel ezelőtt. Azonban hinnem kell benne, hogy nem fogom megbánni.

Sok dolog van, amiről még a hozzám legközelebbieknek sem beszélek. Nem mintha bármi titkolnivalóm volna, egyszerűen nem gondolom, hogy bárki felettébb kíváncsi volna rájuk. Az alám beosztott templomosokkal hasonló a helyzet. Ugyan jó kapcsolatot ápolok velük, de arra is igyekszem figyelni, hogy el ne tunyuljanak a kezem alatt. Bajtársak vagyunk ugyan, de a felettesükként felelősséggel tartozom értük. Jókat beszélgetünk a tűz körül, ha letáborozunk, de a múltam és az azzal kapcsolatos gondolataim nem tartoznak a beszédtémák közé, különösen nem ilyen mélységben.
Mégis fontosnak éreztem megosztani Eirik von Hildebranddal. Egyfelől nem tartanám ildomosnak, ha úgy faggatnám, s akarnék többet megtudni róla, ha én magam pedig semmit nem árulok el neki, másfelől pedig nem érdekem, hogy rosszul érezze magát.
Pár pillanatra csend telepszik közénk, s kihasználom, hogy a némiképp kiszáradt torkomat leöblítsem egy kevés sörrel.
– Ami azt illeti… – töri meg aztán a csendet a fiú – senki mással nem találkoztam még itt, aki Északról jött volna. – Belekortyol a korsójába – Azt hiszem, igaza van, semmi sem fekete vagy fehér. Ám talán a reformáció a bizonyítéka annak, hogy vannak, akik képesek változtatni. Ebben talán mégis csak különbözünk az északiaktól.
Egy kis időre úgy tűnik, mintha a gondolataiba merülne. Csak remélni tudom, hogy nem zúdítottam rá túl sok mindent egyszerre. Nem áll szándékomban teljesen összezavarni.
– Köszönöm a bizalmát, von Bertold, hogy megosztotta velem mindezt – Tekintetét nem szakítja el az enyémtől, ahogy megszólít. – Nagyra értékelem... Tudja, jól emlékszem, mennyire nehéz volt meghoznom ezt a döntést két évvel ezelőtt. Azonban hinnem kell benne, hogy nem fogom megbánni.
Kissé elmosolyodva biccentek egyet felé.
– Tehát valóban Északról jött. Biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül hozta meg ezt a nehéz döntést. Kétlem, hogy megbánná. A szíve és az esküje most már ide köti.
Időközben kanalazgat a gulyásból is, szerencsére annyira nem hűlt ki, hogy élvezhetetlen legyen. Ha a sör nem is hideg, legalább a ezt a levesről sem lehet elmondani.
Azt hiszem, eleget firtattuk ezt a dolgot. Mindenképp a tudtára szerettem volna hozni a közös pontot, hogy nincs egyedül Észak szülötteként templomosi szolgálatban. Most, hogy ezen túl vagyunk, talán ideje más vizekre is terelni a beszélgetést.
– Ismerem Alaric von Heimsrothot. Ha jól tudom, mellette szolgált apródként. – Bár felettesemtől jutott hozzám az információ, azért megerősítést várva pillantok rá – Milyen volt?

– Tehát valóban Északról jött - biccentett. - Biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül hozta meg ezt a nehéz döntést. Kétlem, hogy megbánná. A szíve és az esküje most már ide köti.
Szavait hallva csak halványan elmosolyodtam. Talán éppen ezért jelent számunkra sokkal többet ez az eskü, mint azoknak a lovagoknak, akik itt születtek. Ők arra esküdnek fel, amibe beleszülettek, amit gyermekkoruk óta magukénak vallanak. Nekem, nekünk ez jóval másabb. Egyfajta megerősítés, hogy valóban magam mögött hagytam mindent, ami egykor Északhoz kötött, hogy elköteleződtem a Protestáns Egyház mellett, és készen állok ennek szentelni új életemet.
Bizonyára von Bertold is keresztülment ezen, mikor meghozta a döntését, valószínűleg pontosan tudja, mit jelent számomra mindez. Talán épp ezért nyitott felém ilyen bizalmasan... Bármi is álljon emögött, hálás vagyok a gesztusáért. Igazából nem sokakkal beszéltem korábbi életemről mióta Hellenburgban vagyok. Persze, a Parókián mindenki tudja, honnan jöttem, társaim közül többen is ugrattak vele, noha mostmár inkább csak viccből, mintsem tényleges sértésként, de komolyabban soha nem beszéltem róla senkivel. Nem is voltak rá kíváncsiak.
- Ismerem Alaric von Heimsrothot. Ha jól tudom, mellette szolgált apródként - folytatta von Bertold némi hallgatás után, témát váltva. - Milyen volt?
- Alaric - kaptam fel a fejem a név hallatán. - A Parókián óva intettek, mikor kiderült, hogy mellé fogok kerülni - nevettem el magam. - De elég hamar megláttam, hogy a zord külső egy tisztességes férfit takar. Persze, nem lettünk közeli barátok, őszintén szólva kétlem, hogy bárkinek is megnyílna, azonban remek mentornak bizonyult. Nem panaszkodhatok. Egyenes volt velem az első pillanattól kezdve, soha nem hagyta, hogy hiú ábrándokat kergessek. Azt hiszem, mindent megtanított, amire szükségem lehet.
Valóban így történt. Nem mondom, hogy könnyű dolgom volt Alaric apródjaként, azonban azt éreztem, a maga módján kedvelt engem. Már ha képes egyáltalán ilyenre.
Már az első nap felhívta rá a figyelmemet, hogy északi szökevényként kétszer olyan nehéz dolgom lesz, mint a többi apródnak, sőt, a tisztek is rám fognak szállni. Ő maga is megpróbált lebeszélni, újra és újra azt mondta, hagyjam itt az egészet, és álljak be inkább a seregbe, ott senki nem nézi, honnan származom. Persze, hamar rájöttem, hogy ezzel is csak az elhivatottságomat kívánta próbára tenni, és mikor látta, hogy valóban eltántoríthatatlan vagyok, és őszintén hiszek abban, aminek épp neki kívánok vágni, csak akkor kezdtük meg a képzésemet. Ez volt Alaric első leckéje számomra.

Felkapja a fejét azonnal a kérdésre. Vajon szokták kérdezni őt egykori mentoráról? Érdekel, mit gondol a pestisdoktorok maszkját viselő templomosról, s őszinte érdeklődéssel hallgatom, már csak azért is, mert még nem volt alkalmam Alaric apródjával beszélgetni őróla. Kétlem persze, hogy nagyon másként viselkedne az ifjú templomosokkal, mint a tiszttársaival.
– Alaric. A Parókián óva intettek, mikor kiderült, hogy mellé fogok kerülni – Halkan elneveti magát, az én orromon is kissé hirtelen és hangosan távozik a levegő – De elég hamar megláttam, hogy a zord külső egy tisztességes férfit takar. Persze, nem lettünk közeli barátok, őszintén szólva kétlem, hogy bárkinek is megnyílna, azonban remek mentornak bizonyult. Nem panaszkodhatok. Egyenes volt velem az első pillanattól kezdve, soha nem hagyta, hogy hiú ábrándokat kergessek. Azt hiszem, mindent megtanított, amire szükségem lehet.
Nem kerestük túl sokat egymás társaságát, de jól tudtam, hogy számíthatok rá, s én is bármikor készen álltam kisegíteni őt. Alaric nem az az ember volt, akivel sokat lehetett beszélgetni, vagy akivel az ember a szolgálat letelte után eljárt a legközelebbi ivóba, ahonnan hajnalban aztán szédelegve távozhatott. Nem volt sosem egy bőbeszédű ember, ahogy én sem igazán. Már a legelején ez elég volt ahhoz, hogy rokonszenvesnek találjam. Alaric sosem várta el, hogy unalmas és felszínes csevelybe bocsátkozzon vele bárki, ha lehet, mindig is úgy gondoltam, az ilyesmi inkább ellenére van, mint kedvére. Nem töltöttünk együtt sok időt, nem csevegtünk sokat és nem iszogattunk együtt.
Mégsem volt kérdés számomra, kihez forduljak a kérésemmel, mikor döntésre jutottam.
– Alaric von Heimsroth remek katona és kiváló ember. – Halvány mosoly suhan át az arcomon, ahogy felidéződnek bennem is az emlékek, és eltolom az immáron üres tányért magam elől – Két éven át távol voltam Hellenburgtól. Von Heimsroth hadnagy habozás nélkül elvállalta, hogy míg vissza nem térek, rábízhatom a katonáimat. Jobb kezekben nem is lehettek volna. Nem lehetett könnyű dolga a sajátjai mellett az én beosztottaimra is odafigyelnie, tudom, hogy sosem panaszkodna róla. Jobb tanítómestert nem is kaphatott volna. Valóban, én is úgy gondolom, hogy tőle mindent megtanulhatott, amire csak szüksége lehet templomosként, von Hildebrand.
Végül is igen, ilyen volt. Nem mondtam soha barátomnak őt, kevés emberre gondolok úgy igazán barátként, templomosokkal kapcsolatosan valahogy nem is igazán jutna eszembe, azt hiszem, de ő nagyjából megtestesítette számomra mindazt, amit az ember különösebb érzelgősség nélkül egy barátságtól vár. Ezentúl persze Alaric más is számomra: darabja egy régi Hellenburgnak. Egy kis színfolt a képen, amit régen ismertem. Egy kedves épületből maradt üszkös gerenda.
Abból, ahogy a fiút hallgatom, persze, akaratlanul jut eszembe egy másik mentor is, aki nagyon más volt mint Alaric. Helmut Regensberg.
Egek, túl sokat tűnődöm mindenfélén, a végén belezavarodom a saját gondolataimba...
Magam elé veszem a korsóm.
– Mondja csak, hogy boldogul a korán keléssel?
Nem mindig vagyok ezért hálás, de ez egyszer örülök, hogy az előtörni akaró vigyort vissza tudom nyelni, csupán a szemöldököm vonom fel kérdően.

– Alaric von Heimsroth remek katona és kiváló ember. – mosolyodott el, miközben kissé hátrébb tolta a tányérját maga elől.– Két éven át távol voltam Hellenburgtól. Von Heimsroth hadnagy habozás nélkül elvállalta, hogy míg vissza nem térek, rábízhatom a katonáimat. Jobb kezekben nem is lehettek volna. Nem lehetett könnyű dolga a sajátjai mellett az én beosztottaimra is odafigyelnie, tudom, hogy sosem panaszkodna róla. Jobb tanítómestert nem is kaphatott volna. Valóban, én is úgy gondolom, hogy tőle mindent megtanulhatott, amire csak szüksége lehet templomosként, von Hildebrand.
Nekem is apró mosoly szökött az arcomra a történettől, amit Alaricról hallottam. Az, amit von Bertold tapasztalt vele kapcsolatban, teljesen beleillett a képbe, amit kialakítottam a pestisdoktor maszkot viselő lovagról, mialatt nála szolgáltam. Talán egyfajta kötelességének érezheti, hogy segítse templomos fivéreit ahol tudja. Persze csak azokat, kik rászolgáltak erre. Alaric bizalmát nem egyszerű megnyerni, hát még a rokonszenvét. Ám ha valakinek sikerül, az sokat elmond az emberről.
Eddig sem volt kétségem afelől, hogy ez a von Bertold egyenes, becsületes férfi lehet, sőt a maga módján szerény is, hisz a legtöbb tiszt lealacsonyítónak érezné, ha egy egyszerű közkatonával ebédelne. Azonban, ha valóban Alaric is rokonszenvvel tekint rá, az csak mégnagyobb megerősítést ad. Elmondása alapján két évig távol volt, akkor persze, hogy nem találkozhattunk még. Bizonyára nemrég rendelhették vissza a fővárosba.
- Igazán hálás vagyok mindenért, amit Alarictól tanultam - biccentettem. - Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy túléltem az első néhány hónapomat Hellenburgban - nevettem el magam a fejemet csóválva.
Miután elfogyasztottam a levest, én is félretoltam a tányéromat, majd lehúztam söröm maradékát. Igazán jól esett most ez. Ha összefutok még a napokban von Bertolddal, magam is meghívom majd valamire, ahogy azt illik.
– Mondja csak, hogy boldogul a korán keléssel? - szólalt meg újra rövid hallgatás után a lovag.
Érdeklődve vontam fel a szemöldökömet, üres korsómat az asztalra helyezve. A koránkeléssel? Ami azt illeti, eléggé hozzászoktam, már a kezdetektől fogva, hogy Hellenburgba érkeztem. De mégis mit akarhat, valamiféle feladata volna számomra, és erre ment volna ki a játék? Hát persze. De pont nekem...
- Hozzá vagyok szokva - feleltem komolyan. - Dehát a katonaélet nem a lustálkodásról szól, ugyebár.

Azt hiszem, sejti, hogy valamiféle szándékom van a kérdéssel, vagy ha nem is, úgy tűnik, került már hasonló helyzetbe elégszer ahhoz, hogy a pillantása most bizalmatlanul és kérdőn mélyedjen az enyémbe.
– Hozzá vagyok szokva – feleli – De hát a katonaélet nem a lustálkodásról szól, ugyebár.
Miközben feleletét hallgatom, felhajtom a söröm maradékát. Kíváncsi volnék, saját gondolata-e egészen, amit mond, vagy a kiképzőitől hallotta már annyiszor, hogy ösztönösen elővegye a feje hátuljából? Visszagondolva az én újoncéveimre, mindkettő elképzelhető.
– Jó válasz – bólintok elégedetten – Jól tanult, s ha a teste is bírja a lelke igyekezetét, az igen előnyös lesz számára a seregben.
Félretolom magam elöl a korsóm és a páncélkesztyűim elővéve elkezdem felvenni őket. Megszokott, ösztönös mozdulatok már ezek, akár az is, hogy nem az utolsó pillanatban teszem; még hosszú évek után sem mindig egyszerű becsatolni a szíjat, ha az egyik kezére már felügyeskedte az ember. Helmut az én koromban nem foglalkozott már ezzel, persze, őt nem érdekelte, hogyan áll rajta az egyenruha, még ha a szabályzatunk ki is mondja részletesen a páncélzat és a felszerelés viseletének helyes módját.
– Bizonyára tudja akkor azt is, hogy egy templomos egységünk minden reggel az első harangszó idején előáll szemlére és őrjáratozik rendszeresen mostanság.
Szerencsére a művelet közben azért a tekintetét is tudom fürkészni. Lehetetlennek tartom, ha eddig is Hellenburgban volt, hogy ne értesült volna a dologról, akár pletykából, akár a saját tapasztalatból. Várok egy picit a válaszára, akkor is, ha szóban nem is mondja ki, nem csak puszta érdeklődésből, de a reakciójára is kíváncsi vagyok. Isten látja lelkem, nem akarom a bolondját járatni vele, vagy ugratni, ugrathatták épp elegen eddig is már, mióta csak Hellenburgba érkezett, de azért én is emberből vagyok – valahol belül kedvemet lelem ebben a játékban.
Mosolyra húzom a szám.
– Az az én egységem. Holnaptól közéjük tartozik a Parancsnokság utasítására.
Kedvemre való a fiú, megvan a magához való esze és sok lehetőséget látok benne. Nem vagyok én sem büszke attól, ami a von Rowan birtokon történt, valahol érzem, még mindig kísért egykori újoncom árnyéka, de most abból, amit láttam és tapasztaltam von Hildebrand felől, jó előérzetem van. Sokra viheti még, s talán jól megleszünk.
Ezzel felállok a helyemről.
– El ne késsen. – Szólok még oda neki halkan, majd elindulok kifelé.