We are more than we are

Hajnali hat óta ébren vagyok.
Futni voltam napkeltekor a tengerparti hegyi úton, becsületesen végigjárva a hat és fél mérföldes útvonalamat - az adrenalin, amely azóta pezseg bennem, hogy felszálltam a gépre, egyáltalán nem csillapult három nap alatt sem. Nem vagyok éhes: öt napja kezdtem el vízen és vörösboron élni, és a szervezetem nagyon hamar hozzászokott.
Az izomtónus miatt, magyaráztam Lorynak videohívás közben, és ő csak vigyorgott. Katonaként nyilván megvan erről a véleménye, de mi, öltönyös városiak egészen másképp viszonyulunk az egészséghez. Egyébként is, mióta békefenntartóként működik, ő is sokkal több időt tölt tollászkodással, mint a gimiben.
És ezúttal is pontosan tudta, hogy egyáltalán nem érdemes tanácsokat adnia.

Fogalmam sincs, miért hoztam magammal a gyűrűt, az azonban bizonyos, hogy képtelen voltam a villában hagyni, amikor elindultam a reptérre: most, hogy a 'nemzetközi érkezők' várójában ácsorgok, rádöbbenek, hogy a doboz ott lapul a zsebemben a bérelt kocsi kulcsai mellett. Pedig biztosan nem ez lesz az első kérdésem hozzá.
Idebent hűvös levegőt kavar a reptér iszonyatos étvágyú klímaberendezése, giccses képeslappanorámává alacsonyítva a Riviéra odakinti, forróságban úszó látványát. Kardigánt is vehettem volna a vászoningem fölé, de ami azt illeti, sokkal fontosabbnak tartottam, hogy három nap alatt minél inkább lebarnuljak, és a légkondicionálóról közben egészen megfeledkeztem.
Az Igazságügyi Palota odahaza jól megérdemelt nyári lakatja alatt szunnyad, egy röpke pillanatra mégis úgy érzem magam, mint aki a munkából szökött meg a főnöke tudta nélkül, hogy szörfözni mehessen.
Talán azért, mert a főnököm feleségére várok.
Hanem a szabadság már csak szabadság marad.

A csattanásra figyelek fel.
Ösztönösen moccannék, hogy felsegítsem az illetőt, mert ez csak egy bőrönd lehetett, valószínűleg a tulajdonosával együtt - éppen időben ahhoz, hogy észrevegyem a ragyogó márványpadló felett úszó szerelmemet. Félúton járhat, vagy még közelebb, a háta mögött csakugyan ott a csomagja, elhagyatottan: mintha le sem érne a cipője egyáltalán, úgy terem előttem széles mosollyal és éppen csak megvetni van időm a lábam, amikor ugrik, egyenesen a nyakamba.
Hátratántorodunk, meglepett szusszanással kapaszkodom bele, mert vagy egy teljes yarddal hátrább söpör - kénytelen vagyok megfordulni vele, ha nem akarok elesni. Belenevetek a csókjába.
- Hosszú, gyötrelmes út volt? Hiányoztál.

Nem akarózik elengedni, pedig alig két hete, hogy utoljára láttam: egyre türelmetlenebb vagyok, ha nélkülöznöm kell. Olyan érzésem van, mintha egyenesen a vénámba szúrtam volna valami hangulatfokozó szert, kedvem volna végigsimogatni a nyári öltözéke alatt, kitapintani, ugyanolyan finom-e a bőre az enyémen, mint legutóbb volt.
Azért csak leengedem a lábát a kőre.
- Hozom a csomagodat. Kérsz egy kávét? Mert én igen.

A boldogság, ha ez egyáltalán lehetséges, még inkább megszépíti őt: fölszegi a gyönyörű, határozott vonású arcát, sötét szeméből vidám, játékos elégedettség sugárzik. Remegést érzek a gyorom alatt, ahogy az ajka íve megmoccan.
Még érzem a reptéri váró klímájának hideg légzuhanyát a nyakszirtemen: kissé fel kell eszmélnem a látványából, még túlzottan elragadtatom magam. Könnyűnek érzem a fejemet, mintha sok évnyi komoly tapasztalat hullana ki belőle, és csak a szerelem maradna egyedül. Mintha tizenéves lennék, akinek semmi más dolga nincsen az égvilágon, csak szerelmesnek lenni.

Nevetek a sanda pillantására, fölkapva a bőröndjét, ügyesen leplezve, hogy nehezebbnek bizonyul, mint amire számítottam.
- A repüléstől megéhezik az ember - egyezek bele rögtön, a tenyerébe cirógatva elbitorolt kezemmel, ahogy kisétálunk a nyitott tetejű dzsiphez, amit béreltem. Ajtót nyitok neki.
- Gyönyörű vagy - fogok rögtön heves udvarlásba megjátszott tolakodással, ahogy ellép mellettem: megállhatnám, hogy megfogjam az ajtó takarásában a combját, de nem akarom. Ha már úgyis csókot lopok a nyakába... - Jól áll neked a nyári napfény.
Megtorpanok, átkarolva őt a derekán: mélyen lélegzem be az illatát, és kell egy perc, amíg úgy ítélem meg, elengedhetem anélkül, hogy elvonási tünetek törnének rám.
Beszállok a volán mögé.
- Mit ennél? Ha nincs ötleted, mehetünk a tengerpartra.

- Dehogy látszik - mormogom a füle alá szelíden, belemosolyogva a nyaka inaiba. - De ha így van, megetetlek, aztán felviszlek a tetőkertbe, és sziesztázhatsz a függőágyon. Hmm? Tisztán látni az óceánt és az eget. Aztán... - cirógatom meg - leviszlek a partra... és fürdünk a tengerben. Éjszaka.

Pár perc csak, amíg kigurulunk a parkolóból, s én a szemem sarkából figyelem, ahogy - tőle teljesen szokatlanul - eltöpreng. A nyitott térben kavargó menetszél ide-odaröpteti az elszabaduló haját: szándékosan kanyarodom a szebb kilátás felé, végig a hegygerinc magaslatain, amely egyúttal a tengerpart felé vezet.
A válaszára felszaladó szemöldököm még a napszemüveg mögött is tisztán látszik.
- Hogy mit ennél? - kérdezek vissza, elfojtva a nevetést, ami feltörni készül belőlem. - Nem értettem.
Eschiva könnyen beleszalad a visszakérdezős piszkálódásokba, mert gyakran észre sem veszi, milyen jól szórakozom az ennivaló megnyilvánulásain. Ez a szerelmi vallomás a sült krumpli felé pontosan ilyen.
Általában csak akkor szokott észbe kapni, ha már harmadjára ismételtetem el vele ugyanazt.

- Ott a villánk - bökök két ujjal a szomszéd hegy sziklameredélyei felé: az épület valóban gyönyörű látványt nyújt, ahogy a koradélutáni, rézvörös fénybe mártja a nyár. Az emelkedő lábánál hullámtörők nyúlnak a tengerbe; közöttük széles, óceánmosta homokföveny. Odébb ragyogó, fáklyákkal szegélyezett kertek. - Oda viszlek enni.
Most már leplezetlenül vigyorgok.
- Mit is kértél, drágám?

Átmenet nélkül vált ábrándos sóhajból merő értetlenségbe, és talán észrevehetném, de elmosolyodik rögtön, engem pedig túlságosan leköt, hogy végre láthatom. Követem a pillantását félszemmel, ahogy végigpillant a panorámán, de valahogy - talán, mert említette - fáradtabbnak tűnik valóban, mint amilyennek elsőre tűnt. Én sem szeretem a repüléssel járó huzavonát, az igaz.
Nem telik sokba, amíg ráunok a hegyekre meg a tengerre, és inkább feléje sandítok: ha választhatnék, bármilyen táj helyett szívesebben pihentetném rajta a szemem. Soha életemben nem szerettem még így senkit, és ahogy végignézek a félárbocra eresztett, meg-megrezdülő szemhéjain, hirtelen elfog a késztetés, hogy a fékbe tapossak, és az út szélén megkerülve az autó orrát, letérdeljek megkérni a kezét, most azonnal.

A gondolatot a haragos morranása kergeti ki a fejemből: nem szokása ennyire durvának lenni, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán nem érzi jól magát, aztán inkább csak elejtem a piszkálódó mosolyom, és védekezőn feltartom a felé eső tenyeremet.
Éhes vagy és fáradt, értem.
- Sült krumplit - jegyzem meg békülékenyen. - Értem.
Hagyom, hadd pihenjen, amíg leereszkedünk a hegyoldalon, egészen a parton álló étteremig: csak ott mosolygok rá megint szelíden, ahogy kinyitom az ajtót előtte.
- Foglaltam asztalt tegnap.

Rám néz, amíg a kezét várom az ajtóban: magasról ragyog le rá az óceánt is megperzselő Nap, csak úgy szikrázik a fényben a szépséges alakja, és nekem örökkévalóságnak tűnő másodpercek adatnak, hogy csodáljam. Különösen elérzékenyülten néz rám, ahogy átmelegedett ujjait az enyémek közé fonja, a fogását erőtlenebbnek érzem, mint egyébkor. Bizonyára a fáradtságtól.
Megölelem, csak úgy féloldalasan, nem is tudom, miért. Hirtelen egy kicsit törékenynek tűnt, ami soha nem volt jellemző rá. Az igazság azonban az, hogy én is elérzékenyülök néha, ha ránézek.
Megcirógatom a legfelső csigolyáit, ahogy belépünk.

Még az első asztalok mellett sem haladtunk el, amikor megtorpan - a hangja egy kicsit elfúló, a mosolya mögött pedig ezúttal bizonyosan bujkál valami más is. Egy biztos: egyáltalán nem akar itt lenni. Egy pillanatra őszinte ijedtséggel határos zavartság rohan meg, ő azonban úgy fest, mint aki menten összeesik. Aggodalmasan nézek rá, de biccentek csak és elengedem a kezét. Figyelem, ahogy az autóhoz sétál: a mozgásán látom, hogy egyáltalán nem érzi jól magát. Addig nem megyek sehová, amíg nem győződöm meg róla, hogy odakint megáll.
Aztán rendelek, vagy féltucat dolgot, csupa olyasmit, amiről tudom, hogy mindenhol frissen készül - nem hiányzik, hogy még egyen is valamit, amitől csak rosszabbul lesz. A sült krumpli pedig egyébként is ilyen.
Életem leghosszabb tíz perce, ameddig összekészülnek mindennel és végre elszabadulhatok.

- Jobb itt kint? - nézek rá, a dobozokat a csomagtartó sarkába csukva. Mellélépek, hogy megcirógathassam az arcát. - Nem érzed jól magad.
Nem kérdezem. Egyértelmű. Hunyorog egy kicsit a verőfényben. Talán nem esik jól neki ez a hőség.
Egy kicsit aggódom érte, de talán nincs is miért. Lehet, hogy csak elkapott egy kis megfázást a gépen.
- Menjünk haza, amíg jobban leszel? Eszel, ha van kedved, aztán pihenhetsz, és én szerzek addig friss gyümölcsöt. Nincs messze. Nem kell sehova menni, ha nem akarsz.

Nyugtalanító, ahogy nekitámaszkodik a dzsip oldalának, mégse hagyom, hogy túlzott aggodalmaskodás vegyen erőt rajtam. Az még soha nem használt senkinek, és lehet, csak felzaklatnám vele.

− Sokkal jobb − biccent aztán egy halvány mosollyal, amit alighanem csak a kedvemért ásott elő valahonnan mélyről. − Menjünk.
Nyitnám az ajtót, hogy betessékeljem az ülésre - jobb, ha nem hagyom kihűlni az ebédjét -, amikor elkap, és magára vonja a kezem. Tétován engedek az utasításnak, de a tekintetem csupa kérdés lehet. Várakozón engedem, hogy felsimítson a vállamig, aztán röviden viszonzom a csókját. Sokkal jobban érdekel azonban, mégis mi történhetett vele.
Úgyhogy elszakadok tőle, hogy a tekintetét keressem.
− Nincs semmi bajom − mondja lágyan, és engem késztetés fog el, hogy megrázzam a fejem. Dehogynem. Valami bajod van. Megijesztesz. − Ki akartam várni egy ennél megfelelőbb pillanatot… − mintha kicsit szégyellőssé válna a képe. − Nem is tudom, valami romantikusabbat. De nem akarom, hogy tovább aggódj fölöslegesen.
Elmosolyodik, én viszont csak egyre osztódó tanácstalanságot érzek. Még akkor is, amikor a mosolya rám ragyog, pedig ezt a gesztust régről ismerem már.
− Semmi baj nincs - jelenti ki aztán megint, de most nem áll meg itt. - Kisbabánk lesz. Apuka vagy.
Hosszú szünet, amíg a fejem légüres térnek érződő, sokkal lebénított belsejében értelem nélkül pattog a mondanivalója ide-oda. Kisbaba. Most. Itt. Vagyis nem most, de már itt. Neki és nekem.
Egyszerre rohan meg a boldogság meg az ijedtség, ahogy eszembe jut, miket mesélt a bátyám a várandós feleségéről. Mi van, ha rosszul lesz? Sőt, máris rosszul van. Éhes volt, én meg képes voltam keresztülvinni a hegyen. Vajon szenved? Biztos, hogy igen. Ez az egész hely túl fényes.

Egy pillanatig küzdök, hogy a nagy kavarodásban kiválasszam a legmegfelelőbb érzelmet a milliónyiból, mielőtt azt hiszi, kővé váltam vagy agyvérzés áldozata lettem: szavakat egyelőre nem találtam még, így magamhoz vonom szorosan, hosszú csókot adva a homlokára. Aztán a szemöldökére, a szemhéjára meg az orra hegyére, és ezzel egyidőben eszembe jut, hogyan kell mosolyogni.
Elragadtatottan bámulok rá, és egy kicsit irigylem, amiért én soha nem tudnám az egész világot nekiadni, ő meg ilyen egyszerűen megteszi velem. De leginkább rajongást érzek.
- Szeretlek - bököm ki végül ostobán a legkevésbé ideillő, legegyértelműbb dolgot, amit csak találhattam: belül egy józan, a viharban is észnél lévő részem a homlokára csap, és felsóhajt. Az egy dolog, hogy eddig ostoba voltál, de most már a tudatlanságra se foghatod. Mi a következő? Hogy kék az ég? Te kretén. A józan hang azonban nem megy valami sokra velem. - Én...
Tökéletesen kihullik a fejemből minden, amit valaha a beszédről tanultam, csak hitetlenkedő, ujjongó pillantásokra vagyok képes, ahogy a tenyerét felemelem, hogy belecsókoljak.
- Akkor ezért vagy fáradt - jegyzem meg végül boldogan, mint aki valami régi atomfizikus nagy problémáját oldotta meg. - Mióta tudod? Biztos, hogy jól vagy? Kérsz még valamit? Nem kényelmetlen a cipőd?
Eszembe sem jut, hogy a ruháit ő maga vette fel, így teljesen valószínűtlen, hogy kényelmetlen lenne bármije is. Az igazság az, hogy egy kicsit mindenről megfeledkezem.
Hanem az azért eszembe jut, hogy éhes és fáradt, én meg az út szélén ácsorgok vele. Megugrom.
- De szállj be. Fölviszlek a házba enni.

A nevetés, amelyet a teljességgel értelmetlen kérdéseim kiváltanak belőle, pontosan olyan, mint amit megszoktam tőle: még szédülök a hírtől, de ugyanolyan mámorítóan hat rám a gondolat, hogy ő az, és igazán nincs semmi baja. Hogy visszakaptam.
Egyúttal valamiféle királynak vagy hadvezérnek is érzem magam, ahogy végigsimít az arccsontomon: büszke kiválasztottnak. Ez a nő a szerelmem, és a szíve alatt az én gyerekemet hordja. A mi gyerekünket. Van-e ennél följebb?
Aligha.

Eltéveszthetetlen diadallal a lépteimben kerülöm meg az autót peckesen, de nem vagyok eléggé elszállva ahhoz, hogy ne siessek fel a hegyoldalon minél gyorsabban. Csikorogva túrok ki az elülső kerekekkel némi fehér zúzottkövet a felhajtóról, mielőtt ajtót nyitnék Eschivának a túloldalon, a háta felől átkarolva, hogy a villa felé fordítsam.
- Hazaértünk - mormogom a fülébe röpke mosollyal, megmasszírozva egy kicsit a derekán, aztán a kezébe nyomom a kulcsot. - Menj be. Hozom az ebédet meg a cuccaidat.
A legfelső szint ebédlőjében pakolok le, amíg ő remélhetőleg felfedezi az épületet: nagyobb, mint az szükséges volna, de egyáltalán nem volt kedvem sokszáz emberrel együtt egy zajos szállodába zsúfolódni. Csak rá vagyok kíváncsi, és most, hogy tudom, pihenésre lesz szüksége, még inkább hálás vagyok magamnak az ötletért.
Elindulok, hogy a panorámaablakokat kissé világosabbra állítsam, és megkeressem őt.
- A tetőkertben van medence is, meg asztalok. Döntsd el, hol ennél! - kiáltom derűsen a semmibe, miközben felkaptatok a lépcsőn. - Átöltözzek az ebédhez, vagy jó leszek így is?

Az arcába visszatért a szín, állapítom meg, ahogy összetalálkozunk a lépcső tetején: rámosolygok viszonzásul, ám a tekintetében kigyúló kis szikrák megakadályoznak benne, hogy megmoccanjak. Túl jól ismerem a pilantást, amellyel végigmér és mintha csak erre várt volna, a vér izgatottan meglódul bennem.
Megnézem magamnak, talán most először, mióta a reptéren megpillantottam: az izmos, formás lábát, gyönyörű ívben keskenyedő derekát, a könnyű ruha rejtette hajlékony izmokat a hátán, a mellét és a fenekét...
Már épp kibújnék az ingemből válaszul, amikor odalép hozzám. A tenyere mintha izzana, és én úgy karolom át, magamhoz húzva őt éhesen, mintha soha nem is akarnám elengedni. Hadd érezze, hogy kívánom.
− Nagyon szeretném, ha most addig szeretkeznénk, amíg egyikünk elájul… − búgja a fülembe, mert alighanem olvas a gondolataimban. Lágyan csípek a nyakába, felsimítva a hátán, amire elhúzódik. − De borzasztóan éhes vagyok…

Engesztelőn mosolyog rám, amire mélyet szusszanok, hogy levegőt juttassak a táguló ereimtől összepréselt tüdőmbe. A hátamon a vágy hidege futkos, az idegeim siseregnek és a kezemben ott fészkel az inger, hogy a combjába markoljak, de azért kötelességtudóan engedem hátralépni. Egy kicsit megborzongok: a teste forrósága után a klíma hűtötte kellemes levegő kissé csípősnek érződik. Tudom, hogy egy kissé zilált vagyok, a megjegyzése pedig - többek között - az arcomba kergette a vért, úgyhogy megköszörülöm a torkomat.
- Ez igazán lovagiatlan volt - lopok fürge csókot az ajkáról, sokkal reszelősebb hangon, mint amire számítottam. - Mondhattál volna valami kevésbé izgalmasat is... de inkább csak sipirc a kertbe, amíg lépéselőnyben vagy. Egy perc és jövök.
Mormogva fordulok vissza, előásva a sült krumplis dobozt meg néhány királyrák-nyársat magamnak, melőtt felkapaszkodnék a lépcsőkön a szélcsendes, fák árnyalta tetőkertbe. Leteszem elé a dobozt az asztalra, és csókot nyomok a feje búbjára.
- Jó étvágyat.
Helyet foglalok vele szemben, az asztal túloldalán, és röpkén elpillantok a szélesen elnyúló sötétkék víz felett.
- Örülök, hogy elmondtad - mosolygok rá aztán boldogan. - És hogy megvártad, amíg láthatod a képemet.

Az arcán a teljes elégedettség mosolya fut szét, ahogy nekilát a sült krumplinak - ha nem tudnám, mit eszik, valami osztályon felüli fogásra gyanakodnék, így azonban inkább mulattat a látvány... azon túl, hogy valami különös módon gyengédséget ébreszt bennem. Kedvem támad megcsókolni, de olyan boldognak tűnik enélkül is, hogy inkább csak a rákokra koncentrálok: éhes vagyok én is, akár a farkas, arról nem is szólva, hogy ez segít elvonni a figyelmemet a kívánásról, amit különösebb igyekezet nélkül felpiszkált bennem.

Lágy szél mozgatja meg a fejünk felett a pálmaleveleket meg a medence sima, azúrkék tükrét: egy kicsit enged a feszültségem, ahogy laposakat pislogni látom, és néma derűvel várom, mikor ejti ki a kezéből a falatot, hogy elszunnyadjon így, ültében... aztán éberen pillant fel, és mint akibe az ördög bújt, fürgén felém kerül.
Épp csak annyi időm van, hogy a térdem levegyem a másikról, már helyet is foglal: kicsit közelebb ül az ölemhez, mint az kényelmes volna, hátrább húzódom, hátha sikerül a térdem felé tessékelni... ő azonban elvigyorodik, és meglóbál egy szál krumplit az orrom előtt.
Felvonom a szemöldököm.
- Ne feszítse túl a húrt, kedvesem - jegyzem meg játékosan, elvéve a falatot az ujjai közül, csókot nyomva a sós ujjbegyeire. - Véges az önuralmam.
Szerelmesen mosolygok rá, mielőtt hátradőlnék a nyugágyon, a tenyerem a derekán felejtve: meg-megcirógatom finoman, hagyva, hadd élvezze ki a pihenést. - Alhatsz itt fent, ha szeretnél, álmoska. Betakarlak.

Incselkedik velem, de a szemében, az el-ellazuló vonásai mögött már ott bujkál az álom: egyik pillanatról a másikra halványul el benne minden, mint a lecsavart villany fénye.
Ennivaló szusszanással fészkelődik hozzám, minden további nélkül: nevetést elfojtva hagyom, hogy addig mocorogjon, amíg megtalálja a számára legkényelmesebb helyet az ölemben összegömbölyödve. Nos, legalább az egyikünknek kényelmes. Nevethetnékem támad, ha belegondolok, hogy egy háromszintes villa ásít alattunk üresen, Eschiva mégis a tetőn felállított napozószékben óhajt nyugovóra térni, minden további nélkül a formatervezett alumíniumkeretbe szorítva engem is.

− Ugye itt maradsz velem? − motyorogja félálomban a vállgödrömbe, amíg az ujjait az enyémek közé fűzi: folytatja egyre halkuló mormogással, és én nem felelek, hagyva, hogy a hátára vegye az álom... csak a karommal ölelem át a derekán lágyan. A ballal, amit meghagyott nekem, bizonyára tévedésből, vagy mert nem fért hozzá.
Az utolsó, amit hallhat, mielőtt végérvényesen elaludna, a szívem ugrása talán.
Az utolsó szavait azért tisztán értettem.

Nagyszerű játék volt, privátban adtam már róla értékelést, de azért itt is leírom: Kurva jó volt. 

Jár a jutalom, ami ugye a TP, a kis bónusz váltó és az acsi. Utóbbit majd később leírom, mert most lusta vagyok.