Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Feline Aiedail
Faj: Sötét tünde
Frakció: -
Kaszt: Bérgyilkos, A Fejvadász útja
Nem: Nő
Kor: nagyjából 21
Kinézet:
156 cm alacsony, de testalkatilag teljesen arányos, kellemesen nőies alakja van, mégis sportos. Szemei vörösek, bőre halvány, azt is mondhatnánk, hogy Holdcsókolt. Haja kékesfekete árnyalatokban játszik. Öltözéke mindig az adott helyzettől függ.
Jellem:
Nem áll tőle messze a színészkedés, bármit megtesz, hogy elérje a célját. Önbizalomban nem szenved hiányt, de sosem bízza el magát, az ő szakmájában az halálos ostobaság lenne. Erősen pszichopata személyiség, az emberek és a saját teste is csupán eszközök a számára, amiket ki is használ, hogy elérje a célját. Ars poeticája, hogy mindenkinek megvan az ára. Ebből fakadóan senkiben sem bízik. Vannak érzései, de tudatosan elnyomja őket, mert úgy gondolja, hogy azok csak hátráltatnák. Van egy kis stikkje, szereti az emberi reakciókat, kedvelt időtöltései közé tartozik a kínzás, abban kéjes örömöt képes lelni, ha bekattan.
Előtörténet:
A helyszín, egy sötét, ablaktalan szoba. Akár minimalistának is nevezhetnénk az egyetlen berendezési tárgyként jelenlévő székével, de ennél jóval egyszerűbb a helyiség ürességének oka. Itt, ma, valaki meg fog halni. Talán nem is bánja az eddig kiálltak fényében. Szóval adott egy pici szoba, közepén egy szék, rajta egy megkötözött személy, sűrű kínok között, és teljes sötétség. Most még csönd van, nyugalom. A szív is halkan, pihenve duruzsol a mellkasban. Egy ideig. A macskamód halk léptek zaja üvöltésszerűen hat a félelemmel teli csöndben. A szív sem késlekedik, mint riadt, sérült madár vergődik az őt fogva tartó bordák között. Nem tart soká, sikoltva csörömpöl a kulcs a zárban, s hajhullató nyikorgással tárul fel az ajtó, s hasonló hang kíséretében csukódik vissza. Immár megjelent a fény is, egy gyertya képében. Egy nagy, félelmetes árnyék a köpeny, mely az apró nőt körülöleli.
- Kérem… könyörüljön rajtam – nyöszörgi elhaló hangon áldozatunk, tudván tudva, hogy könyörgése teljesen hasztalan, és ismételten süket fülekre talál.
- Legyen, ma elengedlek – hangzik a válasz, melynek nyomán a tompa tekintet megtelik reménnyel, csillogással, élettel. A lány, élvezettel elmosolyodik, éppen nem kuncog. A szék elé lép, mire a benne tartózkodó összerezzen, kételkedésbe csap át az imént fellobbant remény. Feline a célszemély térdeire támaszkodik, hogy kényelmesen a szemébe nézhessen, és véletlenül se szalassza el szavai hatását. – Ma megöllek. – A tekintet tompává válik, felhőket rajzolnak bele az előtoluló könnyek. A pórul járt ember szintén nő, kétségbeesetten, vinnyogva sír, rázza magát, bármit megtenne a szabadulásért. Ép eszét már elvesztette, legalábbis ő úgy hiszi. Feline szinte unottan egyenesedik fel a már számosszor látott reakció láttán. Hazudna, ha azt mondaná, hogy a tekintetük nem csigázza fel, de ez a hiszti végtelenül untatja. Mindig reménykedik, mikor meg kell kínoznia valakit, hogy ezúttal olyan hal akad a horgára, aki nincs teljesen kiszolgáltatva az érzelmeinek, és ösztöneinek. Ismét csalódnia kellett. A nő a székkel elborult, de továbbra is küzd, mintha bármi esélye lenne jelen állapotában a fölötte állóval szemben. A lány várakozóan néz a földön fetrengőre, majd leakasztja kulacsát az övéről, és beleiszik. Türelmesen várja, hogy a nő kifáradjon. Végtére is visítozhat, kiabálhat, úgysem hallhatja meg senki. Feline pedig kényelmes, lusta. Nem szereti fölösleges dolgokkal fárasztani magát. Ideje, mint a tenger, ez nem egy rövid határidős munka. Bámulja a plafon és a fal repedéseit, hallgatja az egyre halkuló nyávogást. Már éppen nyúlna tőréért, amikor kellemes meglepetésben részesül. Legalábbis első pillantásra azt hiszi.
- Miért? Mondja, mégis miért?! Mit ártottam én magának? És még élvezi is… hogy lehet ebben élvezetet találni?! – Feline unottan néz a nőre. Korholja magát érte, hogy akár csak egy pillanatig is reménykedett benne, hogy ez a nő most más lesz, mint a többiek. De csupán annyi történt, hogy átváltott a sarokba szorított állatok viselkedésmódjára és támadni próbál. A lány folytatja félbeszakított mozdulatát, miközben halk, puha léptekkel közelíti meg prédáját. Szinte úgy nyúl hozzá, mint az anya, ki csitítani próbálja gyermekét, még a hajához is gyengéden nyúl, majd határozottan rögzíti a fejét, mielőtt egy gyors mozdulattal elvágná a torkát. Hátrébb lép, és csöndben nézi végig, amíg nő átlép a túlvilágra. Percek múlva már gyakorlott mozdulatokkal takarítja el a kuplerájt. De a rutinmunka megnyugtató hatása most elmarad, helyette gondolatok kavarognak a fejében. Gondolatok, amiket a nő szavai ébresztettek fel benne. Némi haszontalan hadakozás után, utat enged a tébolygó nosztalgikus érzéseknek. Leül a földre, s fejét a falnak támasztva merül el emlékei között…
Mondhatnám, hogy sanyarú sorsú gyerek voltam. Mostanában egyre többször hallom ezt a kifejezést az olyanokra, akik úgy élnek, mint én éltem akkor. De ezt soha nem értettem. Hiszen számomra azok a körülmények voltak a világon a legtermészetesebbek. Soha eszembe nem jutott, hogy élhetnék máshol is a sötét, és ablaktalan szobán kívül. Ráadásul nem voltam egyedül, sokan voltunk gyerekek ott. Nem mondhatnám, hogy jóllakattak minket, de rendszeresen kaptunk enni. A többiek sokat sírtak. Féltek, hiányoztak nekik a szüleik, fájdalmaik voltak, stb. Mindig érdeklődve és értetlenül hallgattam őket. Én nem emlékszem. A mai napig sűrű homály fedi, hogy féltem e ott valaha, vagy sírtam e. Nincs olyan emlékem, ami korábbról való lenne, mint az a szoba. Én elég sokáig időztem ott, de a többiek viszonylag sűrűn cserélődtek. Így tudtam meg végül, hogy a legtöbb ember rendelkezik olyannal, amit úgy hívnak, hogy anya és apa. Ezen én rémesen megdöbbentem. Ők pedig azon, hogy nem tudom mi az. Ők lelkesen meséltek, így hamar le is nyugodtak, én pedig tanultam, és csak egyre kíváncsibb lettem, hogy milyen lehet odakint. A többi gyerek elmesélése alapján érdemes lenne megnézni, de egy pár évig nem volt erre lehetőségem. Talán olyan ötéves lehettem, mikor egyszer végre engem is szólítottak, hogy eljött az én időm is. Azt nem árt megjegyezni, hogy ezek az emberek kereskedők voltak, és nem voltak restek rendszeresen tesztelni az árut, mielőtt továbbadták volna. Én sem voltam kivétel, de ez ugyanúgy hozzátartozott az életemhez, mint a sötét szoba. Mindenhez hozzá lehet szokni, főleg ha nem ismersz jobbat. Visszatérve a fősodorba, végre eljött az én időm is. Talán itt éreztem életemben először örömöt. Nagyon izgatott voltam, hogy milyen lehet a kint, és mi fog most egyáltalán történni, hiszen akiket egyszer elvittek, azok sosem jöttek vissza. A férfiak, akik az ételt is hozták, mindig azt mondták, hogy jobb helyre kerültek. Most izgatottan vártam, hogy milyen lesz a jobb hely, amit én elképzelni sem tudtam. Mikor először kiléptem az ajtón, szinte elvakított már az a kevés fény is, amit a Hold és a fáklyák adtak. Úgy kellett noszogatni, mert megbűvölten figyeltem azt a fehéren fénylő kerek dolgot az égen, később pedig a növényeket, és mindent, ami körülvett. A finom éjszakai szellő lágyan simogatta az arcom, én pedig mohón kortyoltam a részegítően friss levegőből. Élményekkel teli éjjel volt ez, és tudtam, hogy még csak most kezdődik minden. Innentől csak olyan dolgokkal fogok találkozni, amiket eddig nem ismertem. Túlpörgött bennem a kíváncsiság, mindazonáltal soha meg sem fordult a fejemben, hogy ellenszegüljek, vagy megpróbáljak megszökni. Az első leckém itt az volt, hogy ha csöndben maradsz, nem ellenkezel, és azt csinálod, amit mondanak, akkor egész békésen ellehetsz. Ezek voltak a szabályok, amiket én szépen meg is tanultam. Nem emlékszem, hogy valaha is másképp lett volna, bár most logikusnak tűnik, hogy biztosan sírtam, féltem és ellenkeztem én is, mert ez az ösztön szava és azzal nem igazán lehet ellenkezni. A csoda nem tartott túl sokáig, csupán addig, amíg feljött a nap. Számomra az is gyönyörű volt, de egyben fájdalmas is, a folyamatos sötétséghez szokott szememnek. Megigéztek a színek, a formák, az illatok. A természet, az emberek is, akiket először láttam teljes valójukban, és a gyerekek… az addigi barátaim, akik immár félelemmel néztek rám. Én pedig megzavarodva néztem rájuk.
- Félnek tőled, mert sötét tünde vagy – nevette a hátam mögött ülő férfi, aki előszeretettel hurcolt az ágyába, ugyanakkor talán barátságosnak mondhatnám. Sokat beszélt hozzám, én pedig mindig szívesen hallgattam. Talán azért kedvelt, mert sosem visítoztam, amikor értem jött. Jól beidomított. De most értetlenül néztem rá, és talán első alkalommal visszakérdeztem.
- Hogy mi vagyok? És az mit jelent? – ő csak kiröhögött, majd kaparászni kezdett a táskájában, míg végül elővett egy tükröt, és a kezembe nyomta. Szembetalálkoztam saját vérvörös tekintettemmel, hegyes fülemmel, világos bőrömmel, kékesfekete hajammal. A többiek mind emberek voltak, mind egyformák. Rögtön megértettem, amikor a tükörbe néztem, hogy a szemeim félelmetesek, mert én is megijedtem a képtől. Ez a mozzanat megkeserítette csodába illő első utazásomat. A továbbiakban félrehúzódva ültem, és igyekeztem többé nem tudomást venni a többi gyerekről, de ez nehezen ment.
Két-három napon keresztül utaztunk, mire megérkeztünk egy faluba, vagy városba, ma sem tudnám megmondani. A férfit, akinek a kedvence voltam, Franz-nak hívták. Végül ő bizonyult egyetlen társaságomnak az út során. Mikor letáboroztunk, mindig a saját sátrába vitt, akkor még nem értettem, hogy ennek csupán annyi volt az oka, hogy mivel el akartak adni, kihasználta az összes maradék lehetőségét, amihez csak hozzá tudott jutni az út során. A többieket megkötözték, élénken őrizték. Ez is érthetetlen volt a számomra, de tudtam, hogy jobb csöndben maradni.
A településre természetesen az éj leple alatt surrantunk be, amit én igazán sajnáltam, de kérdésemre csak azt a választ kaptam, hogy mi leszünk a meglepetés, így csöndben kell maradni, hogy nehogy lebukjunk. Továbbra sem értettem igazán, de jó mókának tűnt, így nem kérdeztem többet. Az ottani szállásunk sem volt sokkal jobb, mint ahol addig éltünk, bár ezen volt ablak. Tény, rácsok voltak rajta, de volt. Ezen a helyen csupán a napközbeni időszakot kellett kibírnunk, mert koraeste már megkezdődött a licit. Engem csak egyre nagyobb aggodalommal töltött el, hogy míg az embergyerekek sorra tűntek el, engem nem hívtak. De Franz végül megnyugtatott, hogy ez azért van, mert én különleges vagyok, ezért én leszek az utolsó, az igazi meglepetés. Így is lett, utolsóként hívtak, még egy halvány fokkal elfogadhatóbb ruházatot is rám adtak, majd kézen fogtak és kikísértek egy hatalmas kivilágított pódium közepére. Ott Franz azt mondta, hogy maradjak ott, és ne csináljak semmit, hacsak nem kérnek rá külön. Én természetesen bólintottam, és szépen csöndben álldogáltam. A szemem bántották a fények, és egészen zavarba jöttem attól, ahogy hallottam, hogy körülöttem mindenki sugdolózik, álmélkodik, vagy volt olyan is, aki szörnyülködött.
- Jól látják Hölgyeim és Uraim, ma igazi csemegével készültünk Önöknek! Ez a Sötét Tünde gyermek kb. ötéves lehet, teljesen kezes, kitűnően be van idomítva, nem sír, nem nyafog, nem ellenkezik, tökéletesen engedelmes. Feline, fordulj meg szépen a közönség kedvéért! – én pedig teljesítettem a parancsot, bár nem értettem az egészből semmit. A közönség hüledezett. – Kérem, ne tétovázzanak, licitáljanak! – így kezdődött el a licitálás rám. Én egyre bizonytalanabb lettem, hogy mi történik, de a parancs az volt, hogy ne mozduljak, egyáltalán ne csináljak semmit, így próbáltam nyugodtan állni, amíg vége nincs ennek az egésznek. Rémisztő volt az a rengeteg álarcos felnőtt, amint ismeretlen számokat kiabálnak, egyre hangosabban és szenvedélyesebben. Voltak férfiak és nők is, de végül egy teljesen nyugodtnak tűnő, határozott férfi győzött. Nem ismertem a számokat, és nem is emlékszem az összegre, de elég nagyot mondott ahhoz, hogy a többiek elsápadjanak. Bár az is lehet, hogy csak a férfi személye váltotta ki ezt a hatást, a mai napig sem tudom. Amikor az egésznek vége lett, fellélegeztem, addig nem is tudatosult bennem, hogy milyen ideges voltam, amíg el nem múlt. Lent Franz legnagyobb meglepetésemre megölelt, és azt suttogta a fülembe, hogy most elbúcsúzunk, mert mostantól nem velük fogok élni, hanem azzal a magas, nyugodt emberrel, akit odabent láttam. Csak ekkor értettem meg, hogy tulajdonképpen rajtam vitatkozott az a sok ember odabent. Őszintén megmondom, hogy nem tudtam mit kéne éreznem ezzel kapcsolatban, így a zavarodottságon kívül nem is éreztem semmit. A másik férfi, aki gondoskodott rólunk nyakon verte Franz-ot, majd le is tolta, hogy mégis mi a francot csinál, kézen fogott, és elvezetett az új gazdámhoz. Ő cseppet sem volt kedves, számára tényleg csupán egy tárgy voltam, de ez sosem zavart. Ő csupán odalökött a férfinak, odanyögve, hogy: a magáé, elvette a zacskó pénzt, és vissza sem nézett.
Az életem ettől a ponttól fogva megváltozott. Azt nem mondhatnám, hogy gyökeresen, mert akkor hazudnék, de sok minden megváltozott. A férfi aki megvett, egy bordélyt működtetett a vöröslámpás negyedben. Minden országnak és városnak vannak nyomor- és élvnegyedei. Teljesen mindegy, hogy ki mit hazudik, ez akkor is így van. Minden fajnak megvannak a maga civilizált szörnyei, mindenhol vannak gonoszak, perverzek, gyilkosok, és ahol ezek megtalálhatóak, ott megvannak azok is, akik ezeket a rétegeket kiszolgálják. Ez volt az új gazdámnál töltött idő első leckéje. Őt csak elsőre találtam ijesztőnek, de az sem tartott sokáig. Amikor kifejezetten rájátszott, hogy félelmetesnek tűnjön, majdnem kinevettem, de megpróbáltam köhögésnek álcázni. Ezt még Franz-éknál tanultam meg. Ne nevesd ki azt, aki enni ad neked, mert a fal adja a másikat. Viszont ha köhögsz, azért nem büntetnek meg. Szóval próbáltam köhögésnek álcázni a rám törő nevetést. Mikor kellőképpen lenyugodtam, fellestem új gazdámra, aki meglepett szemekkel nézett rám. Ekkor megijedtem, mert rögtön rájöttem, hogy most bizony lebuktam. Nem attól ijedtem meg, hogy megver, inkább attól, hogy most meggondolja magát, és kidob. De ő csak hitetlenkedve megkérdezte:
- Te most komolyan kinevettél engem? Meg akartalak ijeszteni, te meg komolyan kinevettél? – és ekkor ő is elkezdett nevetni. Azóta tudom, hogy ez jó jel. Ha egy ember tud saját magán nevetni, az mindig jó jel számomra. Természetesen ezt akkor még nem tudtam, de biztatásnak vettem, valószínűleg ösztönösen reagáltam a viselkedésére, és úgy döntöttem, hogy őszinte leszek, a csönd helyett.
- Igen, mert látszott rajtad, hogy megjátszod. – feleltem teljesen ártatlanul, és a férfi tovább nevetett.
- Te tényleg megéred a pénzt, amit kiadtam érted. – erre a mondatára oldalra billentettem a fejem, és csak néztem rá. Ő pedig csak tovább nevetett, majd hirtelen csendesült el.
- De most félretéve a jókedvet, le kell teszteljelek. – ezt már teljesen komoly hangon mondta, én pedig teljesen komolyan megkérdeztem.
- Az mit jelent? – soha nem felejtem el a meglepetést, amit ekkor az arcán láttam, pedig ez még csak a kezdet volt.
- Meg kell tudnom, hogy mit tudsz, mit nem, és mit tudok kezdeni veled?
- Oké – vontam vállat, mintha bármi jelentősége lett volna a véleményemnek – Mit kell csinálnom?
- Vetkőzz le – adta ki a parancsot, én pedig teljesen szenvtelenül elkezdtem levetkőzni, ez persze már teljesen máshol volt, nem pedig az aukció helyszínén. Annyira izgultam az új gazdám miatt, hogy teljesen elfelejtettem az útvonalat figyelni. Valószínűleg az élvnegyedben fenntartott egy olyan házat, amit kifejezetten az idomításra szánt. Most pedig én voltam az új háziállat. Elgondolkozva nézett rám. Azt hiszem nem tudta elképzelni, hogy miért hagy engem ennyire hidegen, a legtöbb gyermek, ha azt mondod neki egy ilyen helyzetben, hogy vetkőzz, már retteg, pityereg, és csak vonakodva teljesíti a parancsot. Én nem. Én csak egyszerűen várakozással telve néztem rá. Ebben a helyzetben az járhatott a fejében, hogy vagy fogalmam sincs róla, hogy mit akar csinálni velem, vagy tényleg ennyire jól vagyok idomítva. A fejrázásából ítélve arra jutott, hogy az első lehetőség két verziója közül választhat. Az első, azt sem tudom mi fán terem a szex, kettő, eddig ez csak nem jutott eszembe, de amint hozzámér, ez meg fog változni. Finoman, lassú mozdulattal nyúlt felém, és én tudtam, hogy mit szeretne, de csak tovább várakoztam, a már megtanult hagyd magad, hamarabb szabadulsz elvén. Gazdám ledöbbent, amikor végzett. Innentől kezdve elkezdett kérdezgetni, és kialakult köztünk, hogy beszélgessünk. Komolyan elkezdett tanítani, amint feltűnt neki, hogy minden szaván mohón csüggök. Olvasni ugyan nem tudtam, de az akkori állás szerint nem is volt rá szükségem, ráadásul jó memóriám van. Megtanultam tőle, hogy a testem egy eszköz, amit a lehető legjobban meg kell tanulnom kihasználni a férfiak, és egyes nők ellen is. Megélhetek belőle, már csak azért is, mert még véletlenül sem vagyok csúnya, sőt kuriózumnak is számítok, ezért még felárat is kérhet értem. Természetesen dolgoznom kell nála, az étel pénzbe kerül, és nem jár magától értetődően. Ha jól hozok a konyhára, akkor kapok én is abból a pénzből, amit megkeresek, és ha jól viselkedek, ergo nem próbálok meg elszökni és mindig a parancsoknak megfelelően járok el, akkor időként ki is mehetek sétálni, vagy vásárolni. Engem aztán nem kellett meggyőzni. Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy nélküle nem tudnék életben maradni, arról nem beszélve, hogy nem éreztem rabszolgának, fogolynak magam. Én azt hittem, hogy ez a természetes, a normális. Nem ismertem mást. A következő fontos lecke az érzelmekről szólt. Először nem igazán értettem, hogy miről beszél, de szerencsémre igencsak jó tanárnak bizonyult. Ami meglepő lehet, hiszen alapesetben neki idomítania kellett és nem egyszerűen tanítani. Valószínűleg élvezte is, hogy esetemben nem kell erőszakhoz, fegyelmezéshez folyamodnia. Évek teltek el, mindeközben egyetlen férfi sem nyúlhatott hozzám rajta kívül, és ő sem úgy tette, mint akik előtte megérintettek. Ő olyankor is tanított. Persze dolgoznom ez idő alatt is kellett. Ezekben az években az én feladatom volt kiszolgálni a már futtatott lányokat, és olykor étellel-itallal a vendégeket is. Ha valamelyik vendég mégis megpróbálkozott valamivel, a gazdám mindig időben közbelépett, és rendesen ellátta a baját az illetőnek. A lányok is utáltak amiatt, ami vagyok, és mert tudták, hogy én jelentem a veszélyt a karrierjükre, így mindig próbáltak gonoszkodni, kegyetlenkedni velem, amit szintén csendben tűrtem, hiszen ha visszavágnék, akkor megsérülhetnének, azzal pedig kárt okozhatnék a gazdámnak. Egyszer mégis kiderült egy ilyen eset. A gazdám éktelen haragra gerjedt és kegyetlenül megbüntette a lányt, az egész bordélyház szeme láttára. Nem válogatott, hogy ki látja, vendég, vagy dolgozó. Mindenki előtt alázta meg. Akkor azt is megtanultam, hogy nem jó ötlet szembekerülni a férfi haragjával. Ezután még inkább csúnyán néztek rám a lányok, azt hitték beárultam a társukat, és rettegtek, hogy velük is ez fog történni, és még gyűlölködőbben néztek. De nem érdekelt. Évekkel azelőtt a kocsiban megtanultam, hogy igazán nem bízhatok senkiben. Soha nem derült fény a többiek cselekedeteire, a félelem miatt abba is hagyták, így csak profitáltam a dologból. Jól megtanultam a leckét: az érzelmek csak hátráltatnak. Túlzás lenne azt állítani, hogy ne lettek volna, vagy ne lennének érzelmeim, de nagyon korán elsajátítottam hogyan uralkodjam rajtuk. Ezért tudok végtelenül meglepődni a mai napig az érzelem vezérelt lényeken. Annyira kiszámíthatóak, és törékenyek. Miért jó ez nekik? Mindegy, velem ez nem történhet meg. Mikor elértem vélhetően a 15-ik életévemet, megkaptam az engedélyt, hogy nevén szólítsam a mesterem, és egyben a kötelezettséget is, mint újdonsült örömlány. Alvynn sokat várt tőlem, és én be akartam bizonyítani neki, hogy a belém fektetett energia és pénz nem kidobott tétel volt. A bemutatkozó estém kifejezetten jól sikerült. Alvynn szépen felöltöztetett, még sosem volt azelőtt rajtam ilyen szép és kihívó ruha. Megfelelő tisztelettel viseltettem iránta, bár úgy is le lehetne írni, hogy a kislány új ruhát kapott anyutól ezért nagyon vigyáz rá, mert ha összekoszolja, kikap otthon. Eléggé izgatott voltam ezen az estén, mivel élesben kell bemutatnom a tudásomat. Még nem tudtam, hogy milyen emberek érdeklődhetnek az olyanok iránt, mint én, ez is idegessé tett. Nem mintha számított volna, hogy fiatal, öreg, tiszta, koszos, vékony, vagy kövér. Az előttem megjelenő férfi, csupán elvégzendő munka volt a számomra. Mikor kiválasztásra kerültem, elővettem a mosoly-maszkot, amire Alvynn tanított, és legjobb tudásom szerint elkísértem a megfelelő szobába, és kiszolgáltam a férfit. Minden kérésének eleget tettem, hogy később büszkén számolhassak be mesteremnek az első munkámról. Más sem járt a fejemben egész este. A küldetésem sikerrel zárult, én pedig végtelenül büszke voltam magamra. Meglepően rövid idő alatt jutottam el arra szintre, amire kezdetektől fogva vágytam: kimehettem körülnézni. Még pénzt is kaptam. Annyira döbbenetes volt számomra, hogy azt sem tudtam mire költsem. Napokig csak nézelődtem a piacon és figyeltem, elég hamar ráébredve, hogy nem vagyok tisztában a pénz értékével. Hogyan is lehettem volna? Az ételt elém rakták, a ruhákat Alvynn csináltatta ránk, bármire volt szükségünk, ő intézkedett, mi nem is láttunk pénzt, mert a fizetséget is ő vette fel a szolgálatainkért, így azt sem tudtuk, hogy mennyi pénzt hozunk neki a konyhára. Engem személy szerint ez sosem zavart, vagy talán azt is mondhatnám, hogy nem is érdekelt. Tető volt a fejem felett, rendesen bántak velem, volt mit ennem, volt ruhám, ágyam, amit akartam. Fel sem merült bennem, hogy másképp is lehet. Egy darabig. De Alvynn elkövetett egy hatalmas hibát. Kis bizalmas madárkájáról nem gondolta, hogy vannak saját gondolatai és vágyai. Azt hitte, hogy csak egy engedelmes eszköz vagyok, akit úgy irányíthat, ahogyan a kedve tartja. Ez alapesetben így is volt. Egészen addig, amíg nívósabb eseményekre nem vitt magával, kísérőként. Ezeken a rendezvényeken tilos volt megszólalnom, de azt nem tilthatta meg, hogy figyeljek. Én pedig figyeltem, mindig és mindenhol. A bordélyházban is, a piacon is, és a giccses báljain is. Nem titkolta soha egy percig sem, hogy én vagyok a legkeresettebb a virágai közül, függetlenül attól, hogy milyen társasági eseményre vitt magával. A személyek akikkel beszélgetett, fajtól függetlenül a lehető legkülönfélébb reakciókat nyújtották az én legnagyobb szórakozásomra. Az lett a hobbim, hogy az „emberek” reakcióit figyeljem és szórakozzak rajta, de így túl hamar kiismerhetővé váltak és egy idő után unalmassá is. Ezen alkalmakkor lehetőségem nyílt arról tanulni, hogy mi leledzik az én kis szűk világomon kívül. Sok tanulság szegődött mellém. Ilyenek például, hogy van szabadság, amikor a magam ura vagyok, és a saját boldogulásomról kell gondoskodnom, hogy rengeteg undorító dolog van a politikában, természetesen innen szereztem tudomást a hírekről, amiket az idő múlásával még értelmezni is tudtam. Ami pedig a legfontosabb, tudomást szereztem a selfekről és a tündékről is, apránként összeszedve róluk a különböző információmorzsákat. Végül pedig Alvynn legnagyobb hibája az volt, amikor egy olyan partira vitt magával, ahol találkozhattam egy tündével. A találkozás lesújtó volt. Soha életemben semmi nem viselt meg annyira, mint azzal a tündével való találkozás. Hazaérve meglátogattam az egyik nálunk dolgozó lányt, azt, aki a legjobban gyűlölt engem, és megkértem, hogy meséljen a fajtámról, mindent, amit csak tud róluk. Nem volt rest, beszélt. Nem vétettem el szemének gonosz, rosszindulatú csillogását, szájából pedig csak folytak a gyűlölettel teli, lenéző szavak. De láttam rajta, hogy nem hazudik. Elég ideje éltünk egy fedél alatt, hogy meg tudjam mondani, mikor hazudik, és mikor nem. A szeánsz végeztével megköszöntem neki és otthagytam. Aznap este nem aludtam. Undorodtam az emberektől, a rendszertől, a tündéktől. Az álszentségtől. Ennek persze nem szabadott a munkám rovására mennie, nem is ment. Elvégre az én kiképzésem hibátlan volt, nem bukhatok meg azon, hogy nem tartom magam a szabályhoz, ami pedig kimondja, hogy ne vigyek a munkámba érzelmeket. Így hát erőt vettem magamon, és végeztem tovább a dolgom, de sokkal kevesebb izgatottsággal mentem el Alvynn-nal, mikor vitt, arról nem beszélve, hogy nehezemre esett visszafognom magam, amikor megláttam egy tündét, nehogy leköpjem. Érdekes módon magamat sosem utáltam azért, hogy annak születtem, ami vagyok. Ismeretlen szüleimet sem átkoztam érte, csak mindenki mást, aki ennek az értelmetlen rendszernek a farok csóvált kutyája. Alvynn nem volt az, hamar rájöttem. Ő csupán egy apró kerék volt, aki megtanult alkalmazkodni, és kiszolgálta ezeket a kutyákat. Hasznot húzott belőlük, és ezért nem kárhoztattam, végtére is igaza volt. Úgy fejte őket, mint parasztasszony a tehenet. Az életem mondhatni visszaállt a normális kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy „csatlakoztam” a többi lányhoz, akik egy másik életről álmodoztak reménytelenül. Immár nem elégedtem meg a szajha léttel, többre vágytam. Ahhoz volt elég eszem, hogy erről ne beszéljek senkinek, hiába is hitte azt Alvynn, hogy az ő kis ölebe vagyok, aki teljes körűen beavatja a bizalmába. Hát nem. Jó tanárom volt, mindenkinek megvan az ára, kinek több, kinek kevesebb. Úgy döntöttem, hogy türelmes leszek, az idő majd mindent megold. Amikor eljön az ideje, akkor lelépek. Nem siettetek semmit. Eljátszottam több lehetőséggel is gondolatban, hogy mégis miképpen van esélyem kijutni innen. Ami viszont végül hozzásegített a továbblépéshez, arra sosem számítottam volna. Szerda este megjött a szokásos vendégem. Mindig, minden héten ugyanazon a napon jött, ugyanabban az időben. Ha esett, ha fújt, ha térdig, vagy akár derékig érő hó esett, akkor is. Nem ő volt az egyetlen ilyen, viszont ő volt a legrégebbi ügyfelem. Azóta járt hozzám, hogy először bemutatkoztam, lassan két évvel ezelőtt. Szerintem az egész életét megtervezte, minden napját, a kakasszótól, lefekvésig. Így tehát velem is mindig ugyanaz volt a menetrend. Nem tudom, hogy megnyugtató volt a megszokottsága, vagy inkább halálian unalmas. Megszokottan feküdtem alatta, amikor láttam egy sötét árnyat elsurranni a vendégem mögött. Az árny észrevette, hogy észrevettem. Egyértelmű jelét adta, mikor eltakart arca elé emelte mutatóujját, hogy legyek szíves csöndben maradni. Én csöndben maradtam, egyszerűen hátradöntöttem a fejem. Minek is álltam volna neki sikoltozni? Nem láttam értelmét, már csak azért sem, mert nem ijedtem meg. Láttam én itt már sok mindent. Hogy őszinte legyek, az azért meglepett, hogy nemes egyszerűséggel elvágta torkát, és az összes vér az arcomba ömlött, a szenvedő férfival egyetemben. Alig bírtam legörgetni magamról a súlyos testet. Prüszköltem az arcomba áradt vértől, és teljesen normál hangerősséggel megkérdeztem, hogy mi a frászért nem tudta megvárni, amíg legalább fizet, arról nem beszélve, hogy majdnem belefulladtam a vérébe. A kedves árnyék erre a reakciómra előbb meghökkent, majd kiröhögött. De nem ment el. Tőrét a kezében tartva, elindult felém. Naná, láttam az egészet, engem is meg akar ölni. Ez volt az a pillanat, amikor megvilágosodtam. Felcsillanó szemekkel tettem fel kérdésemet.
- Te! Mennyit kapsz ennek a skalpjáért? – mutattam a visszafordíthatatlanul halott kéjencre. Az újabb meglepetést, amit okoztam, már könnyebben kiheverte, csak egy pillanatra állt meg, majd a kezével mutatta, hogy tűrhetően. Soha nem könyörögtem még semmiért, így a magam stílusát hoztam.
- Taníts meg a szakmádra! – hát igen, ennél távolabb nem is állhattam volna a könyörgéstől. Itt már komolyan elkezdett röhögni, s miután befejezte, feladta a teljesen fölösleges mutogatós játékot.
- Te most viccelsz velem! Már mi a fenéért tanítanálak én téged? – ez elgondolkoztatott. Jogos, valamit fel kell mutatnom, amiért megéri neki. Semmi sincs ingyen.
- Várj egy kicsit, mindjárt kitalálom! – mondtam komolyan. Őszintén szólva nem tudom, hogy miként reagált, mert nem figyeltem rá. – Mit szólnál hozzá, ha mondjuk a képzésem alatt, és utána még egy évig fizetnék neked érte? Megegyezünk egy összegben. – Láttam a szemén a hökkenetet. Nem túl valószínű, hogy túl sokszor kapott ilyen ajánlatot. De végül megegyeztünk, én gyorsan letöröltem magamról a vért egy nedves ronggyal, majd magamra kaptam a nappali viseletű ruhámat, és azt a kevés holmit, amit sajátomnak tudhattam. Nem jutott ideje unatkozni és már készen is voltam. Így esett, hogy bérgyilkos tanonc lettem.
Az első leckém az volt, hogy elkobozhattam a hullától a vagyontárgyait, és mindent, ami nála volt és eladható. Egy kis fizetés kiegészítés. Ezután követtem a kiúton. Meglepett, hogy mennyire egyszerű volt elsétálni az őrök, és a többi ott dolgozó orra előtt szinte. Oktatómnak nagyon halk lépései voltak, mint egy macskának. Próbáltam utánozni, de egyelőre úgy mutathattam mellette, mintha egy kecses gömbed mellett próbálna elosonni az orrtülök. Nagyjából egy egész csordányi. Hát ezt még kétség kívül gyakorolni kell, gondoltam. Nyílt rá alkalmam a későbbiekben, bőven. Már-már fellélegeztem, mikor kijutottunk az épületből, de vezetőm rám szólt, hogy ne tespedjek el, még csak most jön a neheze. Ha egyedül lenne, könnyű dolga lenne, de engem itt ismernek, és elég feltűnő vagyok. Nem egyszerű feladat kivinni innen egy selfet, az egyetlent a környékről. Én csak befogtam a számat, és legjobb tudásom szerint követtem a bérgyilkost árnyékról árnyékra. Nem voltam túl ügyes, de tulajdonképpen elkönyvelhetem, hogy sikeres volt a küldetés, mert észrevétlenül kijutottam. Észre sem vettem, hogy mennyire kifáradtam, mire kiértünk, csak mikor fellélegeztem, mert rögtön el is kezdett remegni kezem-lábam, és fújtattam, mint egy ló. De megkönnyebbülten nevettem. Új mesterem le is tolt, hogy milyen puhány egy semmirekellő vagyok, hogyan akarok én így bármit is elérni. Én csak összeszedtem minden maradék erőmet, és tovább követtem a táborához. Középkorú férfi volt, a hangjából ítélve, de annál inkább meglepett, mikor megláttam füstszürke bőrét, ezüstös sörényét, hegyes füleit, kék szemeit. Ismételten kinevetett, majd egy gyengéd mozdulattal visszacsukta a számat, ami tátva maradt a döbbenettől.
- Na mi van kölyök? Most látsz először fajtádbelit? Innentől szólíts csak Silvernek. Engem sem érdekel a valódi neved, Blue-nak foglak szólítani. – kijelentés volt. Nem bántam. Engem sosem zavart semmi ilyesmi. Talán ezért voltam olyan jó tanuló. Nem zavartattam magam a részletektől, csak elfogadtam. Igazi befogadó voltam, és ha valamit igazán akartam, azt el is értem. Megvan hozzá a kitartásom. Ha sok mindent nem is, ezt biztosan a nem létező családomnak köszönhetem. Hát, köszi srácok. Silver kemény mesternek bizonyult. Kegyetlenül ellátta a bajomat, napi szinten. Nap végére gyakorlatilag meg sem tudtam mozdulni az esetek többségében. Elsőként az erőnlétemet kellett feltornászni egy elfogadható szintre, és mivel nem engedett el pénzt keresni az egyetlen módon, amire képes voltam, az összes tábori munkát nekem kellett elvégezni az ételért és a tanításért cserébe. Egyszer az is felmerült, hogy a testemmel fizetnék neki addig is, de csak kinevetett, mint az esetek többségében.
- Öreg vagyok én már ahhoz, hogy engedjek a női test csábításának. Ráadásul nem lehetnél a tanítványom, ha a szeretőm lennél. – mondta. Én vállat vontam és meg is feledkeztem erről. Sok tudnivalóval tömte a fejemet, sokat kérdezett is, hogy megértse hogyan gondolkodom, és megtudja merre kell terelgetni. Nem meglepő módon itt még több szabályt tanulhattam meg. Olyan is akadt, amit már tudtam. Mikor már nem voltam teljesen gyenge, elkezdett alapfokú közelharcra tanítani, és meg is mondta, hogy komolyabban nem is fogunk foglalkozni vele, mert úgysem lesz rá szükségem. Apró vagyok, inkább a gyorsaságomra kell támaszkodnom, ráadásul nő, így még ha ki is hozom a fizikai erőm maximumát, akkor sem valószínű, hogy nyers erőben bármikor versenyre kelhetnék egy férfival. Arról nem beszélve, hogy ő csendes gyilkosnak képez, és nem harcosnak. Nem szálltam vitába vele. Ő a Mester, és én soha nem szálltam vele ilyenekről vitába. Az alapszintű harcra is inkább csak a reflexeim, és a gyorsaságom javítására kellett. Ehhez jött még a vadászat, ami segített megtanulni, hogy hogyan gondolkozik egy orvgyilkos, megjáratta az agyam, hogyan készítsek csapdát, miként kémleljem ki az áldozat szokásait, és főként megtanultam lopakodni. Ha egy állat háta mögé tudsz lopózni úgy, hogy ő nem vesz észre, akkor egy ember gyerekjáték. Idáig jutottam, mikor először engedélyezte, hogy elkísérjem egy munkája során, de szigorúan csak megfigyelőként. Ugráltam, még táncoltam is örömömben, majd zavartan megálltam, és elnézést kértem az érzelemkitörésért. Tény, nem csináltam ilyet sűrűn, de mindig tudatában kellett lennem az érzelmeimnek és uralkodnom kellett rajtuk. Silver a legváratlanabb időpontokban állt neki, hogy tesztelje az éberségem és az uralmam is. Sokszor buktam el, mire elfogadhatóan elsajátítottam ezt a tulajdonságot. Silver véleménye szerint legalábbis. Nem volt rá okom, hogy megkérdőjelezzem, később megtudtam, hogy túl szigorú volt velem, de hálás vagyok neki érte, mert lehet, hogy egyszer még az életemet köszönhetem neki. Ez volt az első közös túránk azóta, hogy kihozott a bordélyházból. Ezúttal már nem éreztem magam orrtülöknek mellette, egynek sem, nemhogy egy egész csordának, de még mindig távol éreztem magamtól a gömbedhez hasonlatos puha járásmódját és megfogadtam, ha belepusztulok is, de elsajátítom. Kellemes meglepetés volt számomra, hogy kifejezetten könnyedén tudtam követni. Újszerű tapasztalat volt fák helyett házakra mászni, és bokrok helyett sikátorok árnyában megbújni, de egyáltalán nem jelentett nehézséget. Magát a gyilkosságot csupán csöndben végignéztem, Silver pedig miután végzett, elkezdett mutogatni és magyarázni. Hogy minket soha nem vehetnek észre, nem láthatnak, és nem hallhatnak meg, mert akkor ingyen vagyunk kénytelenek eltenni őket láb alól, az pedig értelmetlen. A világon minden csupán üzlet, mint már azt tudom. Mi csupán a halál szolgáltatását hozzuk házhoz, de nem ölünk élvezetből, mert az értelmetlen. Az ölés is csak egy eszköz, mint a testem, csak ilyenkor éppen másképpen használom. Pénzért üzletet, erről szól csupán a történet. Emellett elkezdte magyarázni a vágás mozdulatsorát is. Az ismertető nem tartott sokáig, hamar kaptuk magunkat és eltűntünk a helyszínről. A továbbiakban az volt a fő feladatom, hogy kitömött bábukon megtanuljam hogyan kell megölni valakit, emellett megismertetett néhány növénnyel, úgy három-négy fajtával, amelyekből príma mérget vagy altatót lehet kinyerni. Erre a tananyagra nem fordított túl nagy figyelmet, számára nem volt nagy jelentősége, de én megjegyeztem, mint mindent, amit mondott. Egyszer még bármi fontos lehet, soha nem tudhatod, hogy milyen helyzetbe kerülsz. Ezt is tőle tanultam.
- És hogyan fogjuk megoldani a törlesztésem? – kérdeztem, mikor már eléggé az oktatásom vége felé jártunk. Ezt már én is éreztem. Nem tudtam már nagyon mit tanulni tőle, neki pedig kezdtem a terhére válni, még ha teljesen jól össze is tudtunk dolgozni.
- Majd levélben megbeszéljük, vagy küldhetsz küldöncöt is. – nevetett. Én nem tartottam vele, a földet bámultam. Ilyen sem fordult elő velem, a szégyen pírja festette vörösre arcomat. Ez neki is feltűnhetett, mert úgy hagyta abba a nevetést, mintha elvágták volna.
- Én bolond! Hát tudhattam volna! Na, jól van kölyök, akkor egy kicsit kitoljuk a távozásod, és megtanítalak olvasni! – jelentette ki. Én csak döbbenten néztem rá, ritka volt tőle ez a barátságos felhang. A kiképzőm volt, nem a barátom, mindig ezt mondogatta. Így hát a következő hónapok egyszerű írás-olvasás tanulással teltek, közben persze nem hanyagoltuk el a napi rendes edzést, és a túléléshez szükséges napi gyakorlatot sem. Mikor végzett velem, és úgy ítélte, hogy a betűvető tudományom is megüti az elégségest, felmutatott egy levelet.
- Most megmutathatod, hogy mit tudsz! Ez a megbízás a tiéd. Az első ölésed, a vizsgafeladatod. – úgy néztem rá, mintha legalábbis egy 5000-ekkel teli zsákot tartana a kezében. Ennek ellenére is uralkodtam magamon, hiszen tőle kitelik, hogy ez is egy teszt. Nyugalmat erőltettem magamra, majd lassan odasétáltam, és elvettem tőle a levelet, s elkezdtem olvasni. Semmi terjengős, csak a lényeg, amire szükségem volt. Eltettem a levelet, majd készülődni kezdtem. Silver ebben a pár napban végig a nyomomban volt, mint megfigyelő. Nem zavart a jelenléte, sőt. Kifejezetten megnyugtató volt, még akkor is, ha tudtam, ez az érzés csupán illúzió. Napokig mást sem csináltam, mint megfigyeltem a célszemélyt. Követtem mindenhová, akár nappal volt, akár éjszaka. Az ötödik napon besurrantam a hálószobájába, mikor már mélyen és békésen aludt. Egyetlen mozdulattal vágtam el a torkát, mint egy csirkének. Még arra is figyeltem, hogy a földre rugdosott takarót magam elé emeljem. Nem volt kedvem megint vérben megfürödni, erősen gyengítette volna a meglépési esélyeimet. Miközben néztem, ahogy kínlódik, fuldoklik a saját vérében, olyat éltem át, amit még sosem. Nem egyszerűen örömöt, hanem magát a gyönyört. Olyat, mint ritka alkalmakkor szajhaként. De nem engedhettem el magam, még nem volt vége. Még ki kell jutni, vissza a táborba, addig még tart a vizsga, és nem csak ez szól emellett. A tetthelyről minél hamarabb le kell lépni, hogy csökkentsük a lebukás veszélyét. Nagy levegőt véve összeszedtem magam, a takaróba töröltem tőrömet, majd azt eltéve, ugyancsak az ablakon keresztül, de egy másik útvonalon távoztam a környékről, és kisvártatva már a táborban pihegtem ki a vadászizgalmat, ahogyan Silver hívta. Arra számítottam, hogy csak egyszerűen odahajítja elém a szavakat, hogy lehetett volna jobban is, de egye fene, el kell ismernie, hogy átmentem. Ahogy máskor is szokta, de nem. Széles mosoly kíséretében megölelt.
- Gratulálok, átmentél. Üdv a családban Blue. – bár annak idején azt mondta így fog hívni, végül mindig csak kölyöknek hívott, vagy kislánynak. Most nevezett először az általa adott nevemen. Ez volt számomra a legnagyobb dicséret. Másnap elváltunk, azóta csak levélváltásunk volt párszor. Elkezdtem az egyedüli, saját életemet.
Hónapokig voltam egyedül, mire életem újabb oktatóhoz sodort volna. Időnként megkaptam a kis levelem a következő megbízásról, én pedig teljesítettem. Viszont az utóbbi időben elkezdett foglalkoztatni a vallatás, a kínzás területe. Azzal, hogy elkábítsak valakit, és olyan helyre vigyem, ahol nem hallhatja meg senki, azzal még nem is volt gond, bár a súly miatt elég sokat káromkodtam. De hiába kísérleteztem, valahogy magamtól nem jutottam sokra. Az még nem volt gond, hogy fájdalmat okozzak, de rendszeresen elájultak a kiválasztottak, ezzel nekem sok gondot okozva. Aztán volt, hogy rossz helyre nyúltam, és túl hamar elvérzett a delikvens, csak plusz munkát csinálva. Végül elkezdtem a mocsár környékére járni a kiszemeltjeimmel, meg a hullákkal, és ott elkezdtem azzal tölteni az időmet, hogy felvágtam a csomagjaimat, hogy lássam milyenek is belülről. A probléma ott kezdődött, hogy ehhez mindenképpen friss hullára volt szükségem. Hát elég egyértelműen ocsmány munkát végeztem. Rusnya is volt, kontár is volt, de azzal főztem, amim volt. Az is gond volt, hogy nem volt elég kísérleti alanyom, meg az is, hogy egy hullán lehet ugyan kísérletezni, de az nem ájul el a fájdalomtól, de nem is üvölt ugyanezért. Pár dolgot megtudtam a test belső felépítéséről, amivel őszintén szólva túl sokra nem mentem. Már hetek óta játszottam ezt, amikor feltűnt, hogy valaki a nyomomban jár. Arra gondoltam, hogy remek, plusz gondok, és megint ölhetek anélkül, hogy fizetést kapnék érte. De legalább lesz egy friss hullám, ha másra nem is, arra jó lesz. Ezekkel a gondolatokkal telve vártam be a személyt, aki pár napja már követett. Elbújtam az egyik fa lombjai között, és figyeltem. A mocsár milyenségéhez képest, egy egészen jól szituált nő tűnt elő a növények közül. Ez kifejezetten kíváncsivá tett. Errefelé nem túl sok nővel találkozik az ember. Én pedig ilyenkor szeretek nemes egyszerűséggel megfeledkezni a tényről, hogy magam is nő volnék. Ezt a tényt félretéve figyeltem a jelenést. Sokban hasonlított egy emberre, mégis biztos voltam benne, hogy nem az. Valahogy, talán a mozgása volt nagyon nem emberi. Igen, talán az lehetett, ami elárulta. Én pedig tudtam, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennem, mert nem tudhatom, hogy mire számíthatok ettől a lénytől. Egy pillanatig azt hittem, hogy talán hozzám hasonló, de nem rendelkezett a tündék mindkét nemzettségére jellemző hegyes fülekkel, így ezt a verziót is hamar elvetettem. Gyorsan végig kellett gondolnom, hogy milyen fajokról tudok még. Ha démon, akkor futnom kéne, vagy meglapulni, mint szar a fűben. Egy Nefilimmel szemben, ugyanez lenne a helyzet, bár ez utóbbinak nem túl sok oka lenne egy ilyen helyen mászkálni. A legnyilvánvalóbb lehetőség eszembe sem jutott. S miután volt lehetőségem végignézni, hogy milyen agyvérzést kap a kontár munkám láttán, kedvet kaptam rá, hogy kifejezetten őt idegesítsem, hátha többet megtudok róla, hogy kiféle miféle. Miután távozott, tettem róla, hogy mindig az útjába kerüljenek a kis széttrancsírozott hulláim. Nem kellett sok, és önként elkezdett megint követni, így az első általam megfelelőnek ítélt alkalommal bevártam és megengedtem, hogy a hátam mögé sétáljon. Elképesztően hatalmas ostobaság volt ez tőlem, de feldobtam a szerencsémet. Szerencsejátékoznom kéne, mert nyertem. Megállt a hátam mögött, és figyelt. Ő tudta, hogy én tudok a jelenlétéről, én pedig tudtam, hogy ő tudja. Nem fecséreltük felesleges dolgokra az időnket. Ő tudta, hogy én kíváncsi vagyok rá, azért tereltem szándékosan magam felé, én pedig tudtam, hogy tudni akarja, ki a jó fene végez ilyen kontár munkát és mégis miért?
- Te jó ég, rossz nézni, amit csinálsz! Ez egyszerűen szörnyű, még húsleveshez is szebben bontok fel egy csirkét! Mi a fenét művelsz?! – fakadt ki végre, egyúttal ki is kelve önmagából.
- Hát… tanulok…kísérletezek… vagy valami olyasmi – mondtam a legőszintébb és legártatlanabb mosolyommal az arcomon, miközben felé fordultam, és rögtön megvilágosodtam, hogy egy vámpírral állok szemközt. Nem biztos, hogy ez jó nekem, de mindjárt kiderül.
- Ugye csak viccelsz?! Ez eretnekség az orvostudomány ellen! - felcsillant a szemem, ha orvostudományról van szó, akkor a nem létező imáim meghallgatásra találtak, és ez a nő a Rotmantel család sarja. Akkor talán van esélyem.
- Akkor taníts! – csaptam le rá rögtön. A könyörgést még mindig nem ismertem. De ha ismertem volna, akkor sem használtam volna sosem.
- Hogy tessék?!
- Igen, taníts! Te a Rotmantel családból származol igaz? Akkor kérlek, taníts meg rá, hogy hogyan kínozzak meg egy embert, vagy tündét, vagy bármit!
- Mégis miért tennék én olyat?
- Hmm, fizetek érte?
- Hahh, nincs szükségem pénzre!
- Ez nem jött be. Akkor, felajánlhatom esetleg szolgálataimat? Ha valóban Rotmantel vagy, a rendelkezésedre bocsáthatok néhány hullát. Vagy élőt, de szigorúan eszméletlenül, úgy kevesebb vele a probléma. Na? Nem jó üzlet? Velem lehet alkudni. – láttam rajta, hogy meginog. Nincs is nagyobb kísértés egy Rotmantel számára, mint az alany, akin kísérletezhetnek. Miközben vártam a válaszára, tanulmányoztam az arcát. A vége felé, már szinte biztos voltam a sikeremben. Láttam rajta, hogy erősen vívódik, és gyötrődik, de végül belement.
- Legyen. Ha nemet mondok, úgyis csak folytatod ezt a borzalmat, amikor pedig ezeket a hullákat még teljesen jól lehetett volna használni. – Megegyeztünk, hogy bizonyos időszakonként kap tőlem egy friss hullát, egy élőt, és a tanulmányaim érdekében még egy élőt is beszerzek. Csakhamar kiderült, hogy rokonlelkek vagyunk, így elég jól kijöttünk egymással. De azt róla sem lehetett elmondani, hogy lágy tanár lett volna. Keményen fogott, és magasak voltak az elvárásai. De cserébe térdremegtetős élvezetekben volt részem. Két éven keresztül voltam nála segédként, és tanulóként, mikor úgy döntöttem, hogy eleget tanultam és most már elboldogulok magam is. Élveztem a vele töltött időt. Sokszor kemény volt, de összességében jókat nevettünk, még jobbakat kínoztunk, legalább olyan jókat beszélgettünk, és természetesen, rengeteget tanultam. Ma már nem ájul ki senki a kezeim közül, és főleg nem hal meg, amíg én azt nem akarom. Ha úgy tetszik, olyan módon okozok szenvedést, hogy sebet nem is ejtek a foglyomon. Nincs olyan ember, aki meg tudná tartani a titkait, ha én veszem kezelésbe. Így, hogy ez is felkerült a repertoáromra, kiszélesedtek a lehetőségeim. Több pénzt is kapok, és lehetőségem van kiélni a lelkem legmélyére száműzött gyűlöletet, amit a gyáva emberek és a megvetendő, magukat felsőbbrendűnek érzett tündék ellen érzek. Még akkor is, ha az érzelmeimet mélyen elzárom magamban, én uralkodom rajtuk és nem fordítva, hiszen azok csak hátráltatnak a munkámban.
Végigérve emlékei során, végül lassan kinyitja a szemét, és úgy dönt, hogy holnapután elindul a nő által megjelölt városba. De addig is, el kell tüntetnie ezt a hullát. Nem is időzik sokáig, felkel és aprólékos, alapos mozdulatokkal takarít fel maga után. Majd nem messze a kis építménytől, el is földeli. A jól végzett munka után pedig kijár egy jó fürdő, majd egy kis lazítás is a helyi kocsmában.
