Feline Aiedail

Link:

Előzmény

Előkelő Idegen

- avagy az első(?) találkozás Yrsillel

„Újra átrohan a szíveden
Mint előkelő idegen
És vár
Visszajár, ha megtalál
Füledbe dúdol egy régi dalt
Ez az az álom, ami ébren tart”
//Ákos//

Friss, éjszakai levegő kap a hajamba. Milyen szép is lenne, ha közben nem loholnék teljes tüdőből. Erkélyeken, háztetőkön ugrálok keresztül, mint valami mutatványos kismajom. És mindezt miért? Csak éljem túl a mai estét, és biztos, hogy nem ússzák meg szárazon a mocskok, az sem érdekel, hogy nem fizetnek érte! Végre találok egy alacsonyabb erkélyt, ahonnan leugorhatok úgy, hogy közben nem töröm ki a bokámat. Ahogy földet érek, teljes erőből futok tovább, az életemért.
Nem könnyű feladat gondolkodni, miközben teljes erőbedobással rohansz. Így rögtön hatalmas falba ütközött abbéli elképzelésem, hogy útközben majd jól kitalálom, miképpen rázhatnám le üldözőimet. S ha ez még nem lenne elég, aprócska termetem ezúttal nem válik előnyömre. Ezeknek az óriásoknak csak egyetlen lépésükbe kerül, ami nekem legalább kettőbe. S kezdek is kifogyni a szuszból, nem vagyok én ehhez hozzászokva. Nem szokott engem egy tucat férfi üldözni, de még csak egy sem. Eddig még soha senki nem vette észre ott jártamat. Csendes, tiszta, gyors munka. Ez jellemzett. Na persze, ha egy kicsit több eszem van, és nem sétálok csapdába, rögtön nem lenne ennyi gondom. Csupán a szemem sarkából pillantok meg egy sok emelet magas, nagyon hosszú, fehér hajú egyént, de a menekülés végett többet nem is észlelek belőle. Egészen addig, amíg meg nem szólal. De meg is rökönyödök rajta. Egy részről, miért segít nekem? Másrészről ez bolond? Egyedül – jó, engem is beleszámolva ketten – egy fél tucat medve ellen? Mondjuk, ahogy elnézem őket, még elég szőrösek is hozzá.
- Mélyen tisztelt uraim. - szólal meg az idegen, az ujjait finoman ráfonva az oldalán függő serpenyőjére. - Felkérem önöket, hogy méltóztassanak felhagyni a hölgy üldözésével. - rántja elő, és pörgeti meg a serpenyőjét a kezében, amitől az üldözők hangos röhögésbe kezdenek. A férfi a bal kezének ujjainál megidézi a fénykorbácsát, amellyel a levegőbe csap, és a dörrenésére az emberek arcai megkomorodnak. - Apróság, bújj a hátam mögé.
Én már csak azon lepődök meg, hogy a szelíd, bár roppant határozott felszólalására, tényleg megállnak. Nem tudom, hogy ki és miért sietett a segítségemre, de perpillanat éppen nem is érdekel túlzottan. Nem átallok gondolkodás nélkül bevetődni a háta mögé, hogy aztán a hátsó felének dőlve kipihegjem magam. Amennyivel magasabb, nem okozhatok súlybeli problémát. Amíg a latrok kiröhögik magukat, még van is időm felfrissíteni a légcserével kapcsolatos emlékeimet. Miután optimális mennyiségűhöz jutottam belőle, az agyam is elkezd megmozdulni, és furán ismerősen cseng az elnevezés, amin megszólított. Felbámulok a torony-emberre, megkockáztatva a lábon kihordott nyaktörést. Bámészkodásom közben ő zavartalanul megkezdi a harcot, ami engem még csak ki sem zökkent. Egészen érdekes hatást vált ki belőlem a majd' földig érő fehér sörény látványa. Kedvem támad, hogy hozzáérjek, hogy úgy folyjon ki az ujjaim közül, mint a forrásvíz. Hiába látok jól a sötétben, a környéken lévő fények nem alkalmasak rá, hogy ebből a szemszögből rendesen láthassam az arcát. Már ha láthatnám, mert most veszem észre, hogy rókára hajazó álarc takarja. Olyan furcsán ismerős érzésem támad tőle, pedig biztos vagyok benne, hogy még soha nem találkoztunk. Egy ilyen teremtményt nem tudnék elfelejteni. Szavai villámcsapásként érnek, úgy térítenek magamhoz, mintha vizet löttyintettek volna az arcomba.
- Segítesz, vagy csináljam magam?
- Oh, bocsánat. Segítek, persze - szedem össze magam, s húzom elő tőreimet. Nem is értem mi történt velem, nem szokásom így elbambulni, pláne nem egy ilyen helyzetben. Saját magam ellen érzett dühömet használom fel, hogy elég löketet kapjak a harchoz. Hirtelen fordulok ki az óriás mögül, hogy a legközelebbi alól kirúgjam a lábát, majd egy újabb rúgással megfosszam az eszméletétől is. Addig nem végzek vele, amíg az idegen nem végez bármelyikkel is, úgy érzem rossz döntés volna.
Az események azért nem állnak meg a kedvemért, pedig időnként hálás lennék érte. Ám ez elmondható a hátam mögött zajlókról is. Kongás, morgás, bongás, jajdulás, és hasonló hangok jellemezik a látóteremből kieső történéseket. Ha lenne időm, valószínűleg megrökönyödnék a látványon. De mivel többnyire csak hangok formájában észlelem az egészet, nem igazán jut időm erre. A serpenyővel való harcmodor még véletlenül sem mondható hétköznapinak. Mondjuk nekem eszembe nem jutott volna, hogy egy ártalmatlan főzőedényt fegyverként használjak.
- Egyáltalán nem, uram. - kacagott önfeledten miközben megpörgette a serpenyőt az ujjai között. - Soha ne húzzanak ujjat egy fickóval, aki serpenyőt forgat.
Bár a hangok alapján kifejezetten hatásosnak tűnik. Mélázásom közben nem felejtek el figyelni a környezetemre, így jut időm arra is, hogy tőrjeimmel hárítsak egy igencsak rossz állapotban lévő, kard általi szúrást. A gaz áruló talpnyalója ronda vigyor kíséretében kezd fölém kerekedni, s nem csak magassága, hanem erőfölénye okán is. Orv a szakmám is, ráadásként nő is vagyok. Szemrebbenés, és lelkiismeret furdalás nélkül lendítem előre lábamat, amíg akadályba nem ütközik. A lator szeme fennakad, és immáron nőiesen cincogó hangon jajdul fel, s összerogy. Elégedett vagyok az eredménnyel. Nem sok időm marad körül nézni, és rögtön szívszélütést is kapok az eredménytől. Két Yeti maradt még talpon. Az egyikük egy toronypajzs mögül lengeti a buzogányát, míg a másik a hosszú lándzsájával mögötte helyezkedik el. A járkáló létra pedig mit tesz ilyenkor? Hát kinyújtja a kezét, és szemmel láthatóan valamiféle varázslásba kezd! Azt hiszem, hogy most, és itt fogok szörnyethalni! Most komolyan én leszek a pajzs, amíg ő varázsol?! Két orrtülök méretű férfi ellenében? Hozzáteszem, az állattal szívesebben állnék szemben, mint ezekkel itt. Hát, oké. Nagy levegő. Koncentrálj, koncentrálj.
Nyugodtan mondhatom, hogy egy mázlista vagyok, mert rókafiú - fura fiúnak nevezni, tuti idősebb nálam, de másképpen olyan hülyén hangzik - a létező összes figyelmet magához vonta. A két csóka ugyan megdermed a cselekményre, meg is feszül, várva, mi történik. Még meg is lepődöm, hogy ilyen hülyék, én már régen félreugrottam volna, vannak ennél jóval gyorsabb varázslatok is. Mindenesetre, el tudok bújni szálfa termetű társam árnyékában, s nem csak az övében. Árnyékról árnyékra surranok, s mikor legalább az egyikhez elég közel kerülök, bemutatom neki a Holdfényvágást. A reflexei jók, nem értem el vele sokat, csak annyit, hogy elmozduljanak kicsit egymás mellől. A válaszcsapás elől visszavonulót ugrok. S éppen időben, úgy tűnik partnerem a harcban, végzett az idézéssel. Kissé meglepődve figyelem a lángokat, ahogy az üldözőimre támadnak. Nem sajnálom őket. Még kicsit sajnálom is, hogy csak viszonylag könnyebb sérüléseket szereznek, miközben a földön fetrengenek, hogy oltsák a belőlük falatozó lángokat. Ha az én véleményemen múlt volna, már nem élnének. Bár, ha egyedül maradok, akkor meg én nem élnék. De úgy látom, ismételten jól mértem fel a helyzetet. Nem hiszem, hogy túl szerencsés lett volna emellett a férfi mellett ölni. Ezekkel a barmokkal pedig majd később még foglalkozom.
- Most pedig kedves hölgyem, kérem távozzunk, amíg még lehet. - biccent a lassacskán felocsúdó társaság felé, és kinyújtja felém a kezét.
- Határozottan támogatom az ötletet - felelem hasonló stílusban, és elfogadom a felém nyújtott kezet. Majd megint önnönmagam korholom, hogy ezen a lépésen nem kellett volna meglepődnöm. Ugyanis egy gyors mozdulattal magához ránt, és valami csiribít alkalmazva, egy pillanat alatt juttat fel minket a tetőre. Nem vagyok egy ijedős fajta, de biztosan érezte, ahogy egy pillanatra megfeszültem, amikor magához rántott. És ezzel a gondolattal nem tudok megbékélni.
- Tyű... - sóhajt nagyot, ahogy elhagyták a veszélyzónát. Az övére biggyeszti a serpenyőjét,s a bal kézfejének ujjait kezdi mozgatni, biztosan bevert az egyiknek. - ...ez nem volt piskóta.
- Hóhajú Yrsil, Veronia egyetlen rókaszelleme. - Nem értem ezt a férfit. Nem szeretem, ha nem értek valamit. Azt pedig még inkább nem kedvelem, hogy furán viselkedem a közelében. Furán érzem magam a közelében. Nem tudom eldönteni róla, hogy könnyelmű, magabiztos, bátor, vagy csak bolond. Esetleg ez mind egyszerre. S nem csak a nevével leszek gazdagabb, de a maszkjától is megválik. - Örvendek a találkozásnak... – nyújtja felém a kezét. Nem tudom, hogy mit tesz velem, hogy miért történik mindez. Belefeledkezem az arcába, már amennyit látok belőle az árnyaktól. Meglepően sokat, állapítom meg. És még mindig az a furcsa, megmagyarázhatatlan, ismerős érzés. Gépiesen emelem a kezemet, mint régen, engedelmes robot koromban. És csodálkozva, merengve nézek a szemeibe, kergetve azt a megfoghatatlan sugallatot, ami ott kering körülöttem, incselkedik velem. Egészen bambán bököm ki a megszokott nevet, s csak azért nem a valódit, mert soha nem használtam még.
-B..Blue... - a kézcsók még jobban meglep, de én csak továbbra is szemlélem az ismeretlenül ismerős vonásokat. Kutatok elmémben, szekrényeket tárok szélesre, fiókokat borogatok ki, ládákat nyitok, s szétszóróm tartalmukat. De nem találom a választ, hogy ki ő, és miért ilyen fenemód ismerős. Elmélyedek a tekintetében, mellyel mintha magát a Holdat idézné meg. Aztán váratlanul ébredek révületemből, s legalább annyira ijedten - Horribile Dictu! - rántom el kezem, és lépek egyet hátra, mint amennyire dühös leszek saját magamra, amiért logikátlanul viselkedem.
- Nyugalom, nem harapok. – feleli mosolyogva, és engem csak tovább emészt haragom, amiért most azt hiszi, hogy tőle ijedtem meg. Én. Megijedtem. Itt a világvége! Határozottan úgy találom, hogy Yrsil játszik velem. S jól szórakozik.
- Nos Blue, kérlek kövess. - Mivel rossz szokásom, hogy a másik szemébe nézek, megint elmerülök benne, mint egy dézsa forró, hívogató vízben, miközben egy jó pohár bort kortyolgatok. Ehhez hasonlítható az élmény. S ezzel a cselekedettel megint megfosztom magam a logikus gondolkodástól. A férfi elfordul, a haja lobog, és én megint késztetést érzek, hogy megérintsem. Mielőtt még az agyam megálljt parancsolhatna, el is indul a kezem felé, majd a levegőbe fagy. Pontosan akkor, amikor a jóképű - ezt most tényleg én gondoltam?! - idegen egyszerűen átváltozik négylábúvá. Nem is akármilyenné.
~ Talán odafagytál, Blue? - szólal meg a fejemben! ~ Vagy talán ilyen gyorsan elfelejtetted ezt a vén rókát, Feline Aiedail?
Ha nem lenne elég egy estére nekem a sokkból, kapok tőle még, mert a nevemen nevez. Ez az a pont, ahol leejtett állal térdre hullok. Kezem még mindig a levegőben, amikor kinyílik a csapóajtó, ami mögé el lettek zárva, az általában fölöslegesnek titulált képek. Felrémlik a loholás, egy óriási zombi nyúl, és a Róka. Összezavarodom, és ezt elég nehezen viselem. Nagy erőbefektetés árán végül ki bírom nyögni tömör kis válaszomat.
- Nem...
~ Ez remek hír. Most pedig azt hiszem... - ásít egy nagyot a róka, és hátrálva kinyújtóztatja az elülső lábait ~ ...hazamegyek. Eljössz hozzám?
Egy pozitívumot azért mégis felírhattunk a listára. Az a furcsaság, amit folyamatosan éreztem miatta, az most megszűnt. Jött helyette egy másik, de azt legalább már tudtam kezelni. Majd ha éppen nem egy háztetőn leszünk, akkor megsimogatom, és kész. A kérdésre végül sikerült összeszednem maradék józan eszem darabkáit, és kimászom a döbbenetből. Rendezem vonásaimat, felkelek, és leporolom ruháimat, teljesen feleslegesen, végül a megszokott én tudott válaszolni.
- Szívesen. Vezess, kérlek.

FIGYELEM! 16+

Előkelő Idegen 2.rész

avagy  Incubus vs Exkurtizán
avagy érzelmek születése

Érzékeim szép lassan megnyugodtak az éjszaka hűvösében, ahogy követtem az apró teremtményt. Kedvem lett volna egész úton gyönyörködni benne, de az évek alatt belém rögződött ösztönök ezt nem engedték. Őszintén szólva nem is bánom, úgy tűnik valamilyen módon mégis csak hatással van rám ebben az alakjában is, bár ebben a formában teljesen más jellegű érzéseket vált ki belőlem. Némán követem az állatot, megszokottan puha léptekkel, bár az ő érzékeny füle minden bizonnyal érzékeli még ezt is. Nem haladhatunk régóta, amikor feltűnővé válik haladásunk iránya. Nem is értem. Egyre a kastély felé haladunk, illetve az azt övező úri negyedbe. Hát nem mondanám, hogy számíthattam volna erre, mert mégis kinek jutna eszébe, hogy egy férfi, aki egy serpenyővel áll neki verekedni az utca kellős közepén, az város legdrágább él egyben legelőkelőbb részében lakik. Ugye, hogy senki? De legalább körül nézhetek. Tartottam tőle, hogy errefelé komolyabb őrmozgás van éjszaka, így még nem tévedtem ide körülnézni. Pedig már jó ideje azzal töltöm az időmet, hogy feltérképezzem a várost. High Lights. Illik rá a neve, az már biztos. Sosem rajongtam a városokért, sőt, az épületekért, de meg kell hagyni, hogy szép. Már amennyire egy város lehet. De ez már azért teljesítmény egy ekkora várostól. Lighleaf-fel nem veheti fel a versenyt, számomra az a leggyönyörűbb hely, ha már településről van szó, de ettől eltekintve…

Nagy elmélkedésemben, mégis eltévesztettem figyelni az útvonalat. Bár nem hiszem, hogy el tudnék tévedni egy ilyen helyen. Yrsil visszaölti emberi alakját, aminek hatására megakad bennem a levegő, amit hadakozásom jele képpen erőltetve fújok ki. Mint aki meditál. Kész röhej. Ez eléggé egyértelművé tette, hogy kizárólagosan ő tehető felelőssé az érzékzavarom miatt. Amint rájövök, hogy mik ezek az érzések, az is meglesz, hogy mi a pontos kiváltó ok. A bizonytalanság és kiszolgáltatottság eléggé zavar, de akkor is magam akarok rájönni. Biztos, hogy valami passzív tulajdonság, különben már rég kimerült volna a használatától. Ha viszont így van, akkor bízhatok benne, hogy csak idő kérdése, és immunissá válok vele szemben. Szegény vigasz, de legalább van.

De azért csak követem. Balra egy méretes kőfal magaslik fölém, szemből egy barátságos tölgyfa ajtó fogad, ami egy háromemeletes épülethez tartozik. Magából az épületből nem látok sokat, úgy a felét eltakarja egy hatalmas lobogó, ami egy csodálatos fát ábrázol. Még így éjszaka is könnyen kiveszem a mintát. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy nem csak Yrsil a magas, körülötte minden óriási, főleg egy ilyen pöttöm számára, mint én vagyok.

A házba – kisebb villába? – való belépéskor egy kényelmesen tágas előszoba fogad, semmi csicsa, csak egyszerű funkcionalitás. Tovább haladva egy föld színű függöny helyettesíti a tényleges ajtót, s egyszersmind elszeparálja a belső teret. Innen a parkettával kirakott nappaliba vezet az út, egy 6x8 méteres téglalap alakban szélesedő terembe. Középen egy nagy, kerek alakú prémszőnyeg, rajta egy kör alakú asztalkával, két oldalán szarvasagancsokból készített, kipárnázott kanapé. Mindez mögött látható a méretes kandalló, amely előtt két, szintén a kanapékhoz hasonló fotelek vannak. Rácsodálkozom az épületre, amitől olyan érzésem támad, mintha csak egy erdő közepén álló, azzal harmóniában lévő házban lennék. Tőlem szokatlan gondolat születik meg bennem: ilyet én is akarok! De nem érek rá jobban elmerülni a látványban, nem mehetek körbe, hogy mindent végigtapogassak, csendben követem tovább házigazdámat, aki csupán annyival egészíti ki azt, amit amúgy is látok, hogy irányokat mutat, és nevén nevezi a szobákat.

Baloldalt két díszes ajtó található, a jobb oldali a konyhába vezet, a bal oldali az udvarra. Jobb felől szintén van egy boltíves ajtó, az a fürdőszoba, egészen pontosan egy kőbe vájt, esővízzel feltölthető benti medence van benne. Rögtön rajongássá válik a tetszés. S ugyan türelmet erőltetve magamra, továbbra is érdeklődve követem házigazdámat, de már most tudom, hogy kikönyörgök tőle egy fürdést. Ez az egyetlen luxus, amiről nem tudok lemondani. Rossz szokás, ami megmaradt a bordélyból.

Közvetlenül a boltívtől egy méterre, balra vezet fel egy széles kőlépcső. Az első emelet egy meglehetősen nagy, nyitott tér, amely könyvtárként funkcionál, a közepén három rendkívül kényelmesnek látszó prémes fotellal és egy téglalap alakú faasztalkával. Ezen az emeleten csupán egyetlen szoba van, és azt kapom meg én. A vendégszobában egy nagy franciaágy vár, díszesen és előkelően berendezett bútorokkal. Két nagy ablak van, amelyről az utcára lehet látni, és egy harmadik is, amelyből egyenesen az udvarra. Meg kell mondjam, nem láttam még ilyen számomra hívogató házat. Soha nem éreztem még, hogy szívesen töltenék el időt egy épületben, hacsak nem az időjárás okozott nehézséget a szabadban alvásban. S mielőtt még tovább mehetne, hogy elköszönjön és nyugovóra térjen, én utána nyúlok, és finoman megfogom hosszú ujjainak végét, mint egy kisgyerek, hasonló módon nézek is rá, kérlelően.
- Szeretnék fürdeni. Lehet? – és nem kell csalódnom, mert nem kapok nemleges választ. Így visszatérünk a földszintre, - miután még megejt egy gyors vizitet az emeleten - ahol ez a furcsa férfi megtöltötte finoman gőzölgő vízzel, a hívogató medencét. Hamar egyértelművé válik, hogy neki is szándékában áll megmártózni. Nem zavartatom magam tőle, inkább csak udvariasan előre engedem.
- Azt hiszem jó lesz. – hallom halkan felcsendülő hangját, amit elég egyértelműen nem is nekem céloz, de jelzés értékűnek tekintem, és belépek a fürdő helyiségbe. Gyönyörködtet a forró vízzel teli, méretes medence, kényelmesnek tűnő peremmel a falhoz közeli oldalán, rajta gyertya, gyümölcsöstál, meg bor. Nem tudom, hogy ez egyszerűen a vendégszeretet jele, vagy valami más van a háttérben. A medencében még egy vonzó férfi is vár, minden nő álma, s jelen pillanatban úgy érzem, hogy az enyém is, és ez felettébb felbosszant. Mindenesetre könnyű léptekkel megyek be, majd ugyanilyen könnyed mozdulatokkal ejtem le ruháimat a földre. Soha nem szégyelltem a testem, sem azt, ami vagyok. Nem most fogom elkezdeni. Egy volt szajha csak ne szégyenlősködjön. A "volt" kifejezés ráadásul nem is állja meg teljesen a helyét. Nagyon figyelek, hogy még véletlenül se nézzek rá partneremre, amíg be nem mászom a medencébe. Nem szeretnék még egy elbutulást megkockáztatni, és ostoba halált halni. Merthogy megfigyeltem azt is, hogyha nem nézek rá, mérsékeltebb a vonzás. Nem árt ezt megjegyezni, csakhogy nagy a kísértés, mert jól esik ránézni. Buta dolog, mi? Óvatosan lépek bele a forró katlanba, meg is borzongat. Jól esőn merülök el a vízben, úgy nyakig, majd élvezettel sóhajtok fel, még mindig ügyelve rá, hogy ne nézzek rá. Még nem készültem fel. Majd mindjárt kipróbálom magam még egyszer.
- Ahhh, ez valami felséges...
- Az bizony. – Hát csak nem bírom sokáig, mégis csak odalesek, mint valami kisgyerek. Ekkor látom meg, a saját szórakoztatására létrehozott kis varázslatot: felemelte az ujját, és két kör alakú ívet írt le maga előtt, melynek nyomán az őket körülölelő gőz karikákba formálódott. Ahogyan leengedte a kezét, a karikák egymás farkába harapó kígyók alakját vették fel, majd elszakadva egymástól, egyre több gőzt gyűjtve magukba sárkányokként reppentek fel a kupola felé, szétesve félúton. A démon már meg sem mozdult a következő szövéshez, pusztán apró táncoló, egymással táncoló alakokat hozott létre a víz felszínén, felhasználva a gőz alapanyagát. Ezek az apró emberkék is gyorsan szétfoszlottak, ám belőlük apró fák nőttek, beborítva a vízfelszínt...a démon unottan süllyedt bele a feje búbjáig a vízbe, és ahogyan újra felbukkant, ezek a vízgőzből szőtt alakok is szétestek.

S ha már úgyis felé néztem, vizsgáztatom magam. Rápillantok a meztelen férfitestre, kíváncsian, hogy mi fog történni. Hát kérem alássan az történik, hogy nem csak, hogy tetszik amit látok, hanem még a testem is reagál rá. Máris jön az első késztetés, hogy hozzáérjek. Megint. De ezúttal nem csak a haját szeretném megérinteni, hogy megtudjam vajon ugyanolyan puha e, mint ahogyan álmomból emlékszem? Hanem a mellkasát is, aztán lejjebb. A felismeréstől meglepetten, inkább lebukom a víz alá egy pár másodpercre, hátha kitisztul a fejem. Nem válik be így tovább maradok az eredetileg tervezettnél, de ez sem segít. Midőn feljövök a felszínre, nagy kortyokban nyelem a levegőt, és kicsavarom hajamból a vizet. Hát jó, akkor akarat próba, úgyis azt kéne megerősíteni. Azon túl, hogy túlságosan is élvezem a forró vizet a bőrömön, egészen felszabadít. Ez is egy taktika, másra gondolni. Aztán újra fejest ugrani a kísértésbe és ránézni. S mikor ismét a hatása alá kerülök, rájövök, hogy sokkal kényelmesebb volt álmodás közben, aholis nem volt rám ilyen hatással. Mondjuk nem is nagyon volt időm ezzel foglalkozni. Ott a rókaformájával vett le a lábamról. Még egy gyengeség, amiről tud. Egészen felháborító, ahogyan az is, hogy tőle, magától is elgyengülök. Nem mondom, éreztem már élvezetet a szextől, még ha nem is túl sűrűn, de ez az első alkalom, hogy megkívánjak egy férfit. A felismerés ismételten meglepetéssel tölt el. Hátha még sejteném, hogy az érzelmeim nagyjából az arcomra vannak írva. Jobb is nekem, hogy nem tudom. Úgyhogy amíg ennek az okán kezdek el agyalni, szinte gépiesen mosakszom, észre sem véve, hogy megint őt nézem, bár most valószínűleg inkább elgondolkodó tekintettel.
- Ennyire érdekesnek találsz, apróság? - kérdezi, miközben derékig kiemelkedik a vízből, és oldalra nyúl egy fürt szőlőért. A haja átázottan tapad hozzá a testéhez, a hirtelen mozdulástól pedig a víz kisebb hullámokat vet a medence szélén. - Esetleg egy kis bort? Ahogy megszólal, automatikusan emelem fel a tekintetem, amellyel csak azt érem el, hogy ismételten elmerülök a Holdezüst mélységben. De még küzdök józan eszem megtartásáért. S a mai este már másodszor érzem úgy, hogy szórakozik velem. Ez felbőszít, s akármennyire kívánom is, és akármennyire is küzdök az érzés ellen, arra sarkall, hogy visszaadjam neki a kölcsönt. És ha belepusztulok sem fogom elengedni az önuralmam alkotta láncokat. Derékig kiemelkedem én is a vízből, így egy kényelmes ülő helyzetet felvéve.
Ezúttal szándékosan merülök el tekintetében, mint ebben a medencében. Pupilláim kitágulnak, már-már elrejtve íriszem vörösességét. Libabőrös leszek, pedig a hideg messze elkerül. Lágyan mosolyodom el.
- Igen, határozottan. Végtére is nem minden nap nyílik alkalmam egy magadfajta Rókával fürdőzni. - azt hiszem, ekkor tudatosodik bennem először démonsága, s ez csak még jobban szítja a játékos kedvem. Hiszen nyilvánvaló, hogy nem "prédának" szán, akkor már nem itt lennénk. - Köszönöm, elfogadom. - felelem még mindig mosollyal az arcomon. Furcsa módon az összes haragom elszállt. De a dac, a kihívás megmaradt. - Talán zavar? - váltok szomorú tekintetre, s kicsit közelebb húzódom hozzá, bűnbánatos tekintettel, tágra nyílt, csillogó szemekkel, száradó félben lévő felsőtesttel. A hajamból szivárgó víz lassan futja be útját, hol mellem között, hol pedig azokra kitérve, s legérzékenyebb pontjáról, cseppenként halál ugorva találkoznak újra a medencével.

A szája sarkában megjelenik egy halovány mosoly, és a feje fölé emeli a szőlőfürtöt. Leharapja a legalsó szemet, majd az ajkai közé helyezi. Egy lassú, kimért mozdulattal túr bele a hajába hogy hátravesse, és ő maga is felém lép, a nem túl mély medencében. Karját kinyújtja, amelybe szinte belebeg a borospalack, ujjának egyetlen mozdulatával lepattintja róla a gyengén illeszkedő dugót, amely csobbanva esik a vízbe. Démonom is emeli a tétet. Nem csak az kérdéses, hogy melyikünk fog nyerni, hanem az is, valóban nyer-e a nyertes, és ha igen, mi lesz a jutalma, s mi lesz végül a vesztes jussa? Ezek azok a kérdések, amik ugyan egy futó pillanatig felmerülnek elmémben, de mivel kevés érdeklődést sem mutatok irántuk, újra elvesznek a mindenségben. Már-már fekete pillantásom végig követi mozdulatait, ahogyan azt ő el is tervezte. Nem bánom, sőt elhatározom, hogy egy határig engedhetek a kísértésnek, ha fel akarom venni vele a versenyt. Egy kissé fölém magaslik, és egészen az ajkaimhoz hajol. Kis híján eldobom a lélegzetem, de már nem pazarlok energiát arra, hogy dühös legyek magamra, elvégre szintén profival állok szemben. S láss, csodát, egyből könnyebb, hogy befejezem a hadakozást.
- Mi is zavar? – suttogja csábító hangon, bőrömet súrolja a lehelete, miközben a hosszú karjával lágyan magához ölel. Végigfut bőrömön a borzongás, ahogy átkarol, és én hozzásimulok, engedékenyen, sőt, kérlelően. Ha közelebb hajolnék, megszűnne a kettőnk közti távolság, így a helyemen maradok. Szabadon lévő kezemmel finoman végigsimítom az arcát, s a mozdulat végén megtapinthatom végre a még vizesen is selymes, puha fehér tincseket. Ujjaim közt el is játszadozom velük. Másik, ölelő karja felőli kezemmel automatikusan ölelem vissza.
- Hogy ilyen élénk érdeklődést tanúsítok irányodban - Búgó hangon súgom vissza a szájába a szavakat.
- Egy kissé sem... - harapja össze a szőlőfürtöt ajkaim előtt alig egy hajszálnyira, azonban mielőtt megcsókolhatna, karom a hátához ér, szemeiből hirtelen kiveszik a fény, a tekintete pedig üressé válik. Egy pillanatig sem tart, hogy felismerjem, a játéknak itt van vége. Nem tudom mi volt az a pont, ahol túllőttem a célon, de a mellékelt ábra tisztán mutatja, hogy sikerült. Hülye dolog, de most ez elszomorít. Emellett a férfi mellett, folyton szokatlan érzések kerítenek a hatalmukba. Ez zavar, de még nem sikerült megfejtenem. Meg sem próbálom visszatartani, könnyedén engedem el, hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésből, és vaskos ködfüggöny kíséretében, a medence szélébe kapaszkodva kilépjen annak szélére.
- Kérlek bocsáss meg ennek a 'vén rókának'... - szólal meg halkan mielőtt elhagyná a fürdőszobát - ...hogy lepihenjen egy kis időre. - Mielőtt eltűnik az ajtóban, még utána szólok. Nem hangosan, éppen csak annyi erővel, hogy biztosan hallja.
- Nem, te ne haragudj! - nem fűzök hozzá többet, fölöslegesnek érzem. Inkább csak a medence peremén elhagyott üvegért nyúlok, és meghúzom azt. Nem akarok rögtön utána menni, kavarognak fejemben a gondolatok. S az sem árt, ha hagyok időt a testemnek, amíg lenyugszik.

Fejemet a peremnek támasztom, és felfekszem a vízre. Próbálom kiüríteni a fejem, csekély eredménnyel. Addig-addig kortyolgatom a bort, a plafont bámulva, amíg kiürül a palack. Nem érzek semmit, csak zsibbadtságot, ezért úgy döntök, hogy éppen elég volt ennyi a pancsikolásból. Felkelek, leengedem a medence tartalmát, a konyhában leteszem az üveget. Vendégként nem illik kupit hagyni magam után. Csendben lépkedek fel a lépcsőkön, majd bekerülök a szobába, amit kaptam. Otthonos, meleg és barátságos. Mégsem érzem jól magam benne. Lehet az ital az oka, lehet, hogy az előzmények, a fene tudja. Miután keresztbe kasul körbehemperegtem az ágyat és sikerül egyszer le is esnem, elegem lesz, és tőlem szokatlan dologra ragadtatom el magam. Legjobb tudásom szerint indulok lopakodó üzemmódban a további emeletekre. Néma csendben körülnézve, keresgélve, míg megtalálom Yrsil szobáját. Egy kis ideig fülelek, s a nyugodt, egyenletes légzést hallva, ugyanolyan némán osonok be, mint ahogyan idáig jöttem. Legpuhább mozdulataimat veszem elő, hogy elképzelésem szerint észrevétlenül tudjak mellé bújni, s remélem, - én, amint reménykedem, ez vicces - hogy nem fog érte haragudni, mikor felkel. Ágya puhasága meglep, és buta módon arra bátorít, hogy hozzásimuljak, s én engedek a késztetésnek. Végtelenül meglep, hogy kiebrudalás helyett ölelő karokat kapok, s ráadásként még csókot is a fejemre. Ettől még inkább csak azt érzem, hogy olyannyira kell hozzábújnom, amennyire csak fizikai gátaink engedik. Olyan ez, mint mikor az állatok bújnak össze. Még magamat is meglepem ezzel, hiszen rájövök, hogy nekem is szükségem van erre, életemben először nem arra gondolok, hogy mikor fognak hátba támadni, vagy​ én őt. Egyszerű szimbiózis ez. Egy kötelék, ami kölcsösségen alapul. Furcsa és idegen érzés, de szokatlanul megnyugtató.

Nem értem ezt a férfit,sem azt hogy miért van rám ilyen hatással. Azok a dolgok, amik eddig fölöslegesnek tűntek, és hátráltató tényezőnek, azok most értelmét nyertek és fontossá váltak. Még egy darabig itt maradok, meg kell tudnom, meg kell értenem ezeket a dolgokat. Úgy érzem valamint elveszítenék, ha nem tennék így. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben szorosan Yrsilhez bújva, beszívtam bőrének bódító természetillatát, s lassan tökéletesen lenyugodtam. Szokatlanul mély álomba ringatott a föld, és az erdő tiszta illata...

Érdekes két élmény volt, bár kíváncsi lennék a karakterek előéletére, hogy hol talákoztak már korábban (gondolom ezek voltak az apró célzások, hogy ismerős meg ilyesmi).  Külön dícséret azért, ahogy kijtászottad az incubus hatását a karakterede ügyes volt és kifejezetten reális.
200 tp és 2000+1000 váltó, a második élményért, és az első élményért itt egy tárgy:

Név: Touch of pain (A fájdalom érintése)
Leírás: Egy apró (2x2 cm-s) érme, amit ha Feline hozzáérint az álodatához, az adott helyen kínzó fájdalom lesz úrrá a másikon, viszont semmilyen látható sérülést nem hagy. Alkalmas kínzásra, valltásra, és ember legyen a talpán aki utána hisz az áldozatnak... Ölni nem lehet vele.