// Eda és Sil//
Éjszaka. Rohadás és vér szaga. Meg a félelemé. Botladozom, de az életemért futok. Csak részleteket vagyok képes felfogni a környezetemből. Kapkodom a levegőt, okádék íze van. Menekülök. Egy rothadásnak indult, mamutfenyő méretű rágcsáló akar megenni. A rettegés nem éppen kellemes szaga furakszik bele orromba. A szag, amit már olyan jól, és közelről ismerek. Ez józanít ki, hiszen ez a szag az enyém! Szinte sikít az ego a fejemben: Mit csinálsz te idióta?! Lesüllyedtél egy ösztönlény szintjére?! - hát le. A szégyen erősebb, mint a félelem, és ez furcsa. Ahogy az is, hogy egy ekkora dög még nem ért utol, de ez nekem nem tűnik fel. Körbenézek, és hajszál híján még a pofára esést is megúszom. Felfedezek egy nem kevéssé magas, bár a döghöz képest nevetségesen eltörpülő lényt. Valamiért azt gondolom róla, hogy férfi. Ő is pont olyan esztelenül rohan, mint én. Valószerűtlenül hosszú, fehér haja van. Ha nem a meneküléssel lennék elfoglalva, valószínűleg még tetszene is, de most a hosszúságán, és a hátráltató erején kívül, más nem jut róla eszembe.
- Ááááááááááá ! – ordítja. A hangja alapján megerősítést nyer, hogy jók az ösztöneim, tényleg férfi - Ez a rohadt dög engem kergeeeeeettt!
Kis híján kitör belőlem a nevetés, de rohanás közben elég nehéz kivitelezni a törvénytelen röhögést.
- Akkor én meg is állhatok? - kiabálom vissza a legalább annyira nem normális, mint amennyire magas szerzetnek. S jól láthatóan nem tévedtem. Menekülés közben nem jó ötlet röhögni. Ő elköveti azt a hibát, hogy röhögésbe kezd, de annyi esze azért van, hogy ez az állapot nem tart sokáig. Már csak azért sem, mert frontálisan szeretőknek való közelségbe került egy bokorral. Ezen a jeleneten mégis majdnem eluralkodik rajtam a nevethetnék. De csak majdnem.
- Hogy az a... – kezdené el, de csak idáig jut. Amikor előre nézek, csak a reflexeimnek köszönhetem, hogy nem kenődtem fel egy fára. Az első gondolat, ami megszületik bennem, hogy mikor nőtt ez ide? Az előbb, még biztosan nem volt itt! S mégis, biztosra veszem, hogy ott kellett lennie, hiszen egy erdőben futok. Jobban oda is kell figyelnem a lábaim alá, mint eddig. Biztos, hogy végig erdőben futottam? Úgy érzem, hogy nem, de olyan fura a fejem.
- Te figyelj! Te! Te nagyon magas...!
- Mondjad... - lihegi - ...mondjad, apróság!
- Te nem unod még piszkosul, hogy esztelen, buta ösztönlényként rohanunk, egyenesen előre ezelől a répalegelő dög elől?! - hadarom végig, de meglepő módon, nem fogy el a levegőm. Marhára van önbizalmam, így elhiszem, hogy ennyire szuper tuti gyerek vagyok, fel sem merül bennem, hogy valami más oka is lehet a dolognak.
- Inkább hagyjam, hogy megegyen? - kiabálja vissza és megkettőzi a tempót.
- A francokat! - Kezdenék bele, de megakaszt a további mondanivaló Az ismeretlen nyakigláb apó, egy pillanatra hátratekint a válla felett, és ekkor pillantja meg, hogy mi is üldözi.
- Óóóó te jóságos... - lohol olyan gyorsan ahogy csak bír – Bocsiiiii, hogy megfőztelek pörköltneeeeeeek! - Nem bírom tovább, ezen már megállok röhögni. Egyszerűen nem bírok tovább rohanni. Nem sok időm marad a nevetésre, a bestia már utol is ér, s csak egy pillanatra torpan meg, mielőtt elkezdene fölém hajolni, és méretes árnyékot vet rám. Tökéletes időzítéssel, pont ezt a pillanatot választom ki, hogy nevetéstől könnyes szemmel felnézzek.
- Híííííííííííííí! - sikítom és végsebességgel indítok a fura szeret után.
- Kapd el, és tekerd a derekad köré! - Ezt sem kell kétszer mondani, mindkét kezemmel erősen belekapaszkodok az anyagba, amiről fogalmam sincs, hogy került elém, de ott van.
- Te nem vagy normális, most megléphettél volna! - mondom neki a hálálkodó köszönöm helyett. Nem is én lennék, ha nem ilyen gondolatok fogantak volna meg rögtön a fejemben. - De ha már nem léptél meg, nyírjuk ki valahogy! – jelentem ki. Teljesen feltüzelődtem, ez az esemény bosszúért kiállt! Ez a dög, tényleg meg akart enni, pedig csak egy hulla!
- Mint a levél a szélben. – csak ennyit hallok, s nem értem, hogy mi történik, de ő már a következő pillanatban elkapja a kezem, és úgy húz fel a hátára, mintha nem lennék nehezebb a szélnél. Meglepetésemben, ösztönösen ölelem át a nyakát.
- Te kiagyalsz egy tervet... - lihegi - ...én meg addig, ó basszus! - ugrik egy nagyot, ahogy a nyúl majdnem beleharap lobogó hajába. Egy tűnő pillanatig gondolkodnom kell, hogy mit is mondott, mert a rengeteg haj között éppen nem kaptam levegőt, de egy huszárvágással ezt is megoldom. Mit sem zavartatva magam attól, hogy a férfi rohan, teljesen a nyakába mászom, és elkezdem összegyűjteni a rengeteg hajzuhatagot.
- Először is, kanyarodj, mert elfogy az út!
- Igenis, parancsnok! - egy kicsit megcsúszva, de sikeresen veszi a hirtelen jött irányváltoztatást. - Már nem azért, de hol a francban vagyunk?
- Mégis honnan a fenéből kéne tudnom? - nevetem. - Valami hülye, vég nélküli erdőben, ami előtte egy hülye, vég nélküli pusztaság volt. - felelem nemes egyszerűséggel. - Segíts gondolkozni! Soha életemben nem kellett még ilyen böszme, ronda, rothadó félben lévő vérszomjas nyulakat öldösnöm! Mi az isten nyila dzsal a rohangáló hullák ellen?
- Azt meg honnan tudjam, mi vagyok én zombinyúl vadász? - ugrik át egy nagy követ - Kereszteld meg, vagy imádkozz a lelki üdvéért...
Szakadatlanul nevetek, még válaszadás közben is.
- De hát te főztél pörköltet belőle! - kacagom, majd kicsit később, mikor lenyugszom, komolyabb hangnemben szólalok meg. - Nem tudom feltűnt-e, de self vagyok, abból is a szebbik nemet képviselem. Nem vagyok éppen parókiába való. Lehet rögtön lángra is kapnék, ha betenném egy olyan helyre a lábamat - kuncogok mégis - Más ötlet? Mondjuk, adhatnánk neki valamit enni, hátha akkor békén hagy - vonok vállat.
- Szúrd ki a szemét egy répával. - vágtat át egy hirtelen előbukkanó patakon, de a lépései furcsamód nem mélyednek a vízbe. - Egyébként is, legalább egy emberméretű répa kéne hozzá...
- És azt honnan szedjek? Te talán embernyi répákkal rohangálsz? - kérdem - Na de lássuk... lehet, hogy a tűzzel mennénk is valamire...már ha lenne egyáltalán időnk tűzet csinálni...te miféle vagy? Tudsz tüzet csiribízni?
- Drágám, ha megállok tüzet csiribízni, mindkettőnket megesz a dög! - röhög fel és kis híján felbotlik - De tessék! - húzza le a kesztyűjét nagy nehezen, és megpróbálja hátranyújtani a válla felett - Húzd fel és csettints!
- Nem gondoltam, hogy ahhoz meg kell állnod - meglepő őszinteséggel. - Velem a nyakadban is úgy loholsz, mintha nem lenne holnap, és nem úgy nézel ki, mint aki érzi is a súlyomat. - majd átveszem a felém nyújtott tárgyat. Először jól megnézem, majd felhúzom, és teszek egy kísérletet. - Woah, ez hasznos cucc. - körülnézek, közben másik kezemmel előhúzom a tőrömet.
- Nos, annak is megvan a trükkje. - nevet fel, és hirtelen megcsúszik. - Kapaszkodj! - kiált fel hirtelen. Egy kis domoldalon indult meg lefelé, avar és föld keverékéből alkotott mini-lavinán, ám az utolsó pillanatban egy apróbb ugrással, és egy hangos roppanással a bokája felől, még sikerül megúsznia, hogy el ne vágódjon.
- Uááá - hangzik felőlem, ahogy kibillenek az egyensúlyomból. Túl sok mindenbe nem kapaszkodhatok, egyik kezem ráadásul tele, és ami benne van, azt nem is vagyok hajlandó eldobálni. Másik kezemmel ijedten elengedem, az eddig ölemben tartott hajzuhatagot, miközben felsőtestem hátraborul. Lábaimmal viszont erősen kapaszkodom, talán egy kicsit túl erősen is. Fejjel lefelé lógva kérdezem meg a hosszú hajút - Ennek nem volt szép hangja. Jól vagy? - karom oldaltartásban, hogy egyikünket se nyársaljam fel.
- Ááááá - sziszeg fel és néhány lépésig egy lábon ugrál, majd az őket üldöző nyúl felé fordul. - Elég, képtelen vagyok tovább futni. - fújtat egy kicsit, majd kinyújtja a balját. A jobbjának ujjai előtt előhívja a fehéren foszforeszkáló korbácsát, és nemsokára a karmai is kivillannak. - Öreg vagyok én már ehhez.
Az események hatására szabad kezem a föld felé nyújtom, majd lábaimmal szabadon engedem a férfit, hagyom, hogy zuhanjak. Tenyerem érinti a földet, majd ellököm magam, hogy talpra érkezhessek. ~ ez soha a büdös életben nem sikerült volna, csak elképzelve ~ csak egy pillanatot várok ki, s úgy döntök, tesztelem a teóriámat. Csettintek, és nemcsak egy szikrát kapok, hanem egy vidáman táncoló lángot a tenyerembe.
- Azt a rohadt ...
- Ja, rohadt a dög... - néz mereven maga elé - De ha nem megy ki ez a szag a ruhámból... - villan fel a szokásosnál is vaskosabb örvénnyel, megpörkölve és félretaszítva az óriási nyulat. - Nem emlékszem rá, hogy így nézett volna ki... - bámul hirtelen a kezére.
Felnevetek, úgy igazán. - Juhú! – megpördülök örömömben, majd elindulok a nyúl felé. Ideje nagyobb léptékben is kipróbálni az elképzelésemet. - Szerintem én most elképzelem, hogy egy bazi nagy répa hullik le az égből, szegény nyuszi balszerencséjére, és odaszögezi a földhöz. Vélemény? - fordulok a mostmár véleményem szerint démonhoz - nem tudom, hogy téged is csak álmodlak-e - mosolygok rá.
Nagyot pislogva néz rám, mintha egy őrült lennék.
- Őőőőő...sokan álmodoznak rólam, szóval lehetséges... - bólogat, mintha ez lenne a világ legalapvetőbb igazsága.
Nem is nevetek, inkább röhögök, teljes tüdőből. Ekkor ér földet az óriás répa, átszúrva a nyulat, s egyúttal a földhöz szegezve azt. - Ne vedd magadra Honey, de nem született még olyan férfi a földön - mosolyogva - és ahhoz nem ártana, ha már akár csak egyszer is láttalak volna - kacsintok, majd egy gondolattal meggyújtom a répát, mint egy máglyát. El is képzelem, hogy kövekkel van körberakva, mint a tábortűznél.
- Azt hiszem, igazad van. - neveti el magát ő is, és szélnek ereszti a fegyvereit. – Viszont, ha már ez egy álom, akkor... - legyint egyet, és két nagyon kényelmes karosszék emelkedik ki a földből. Kényelmesen dől hátra, felteszi a lábát az apró párnás lábtartóra, a két karosszék között pedig egy kerek asztalka nő ki a földből. - Egy kis teát, hölgyem? - terem egy-egy pohár finoman gőzölgő tea az asztalkán.
Nem kéretem magam, törökülésben helyezkedem el a méretes ülőalkalmatosságban. - Köszönöm, elfogadom... Ugye jól sejtem, hogy te démon vagy? - érdeklődöm barátságosan, ami teljességgel elképzelhetetlen tőlem, de elhessentem aggodalmaskodó felsőbb énem, egy olyan egyszerű kifogással, hogy most álmodom, és itt elengedhetem magam. Sőt, nem is biztos, hogy képes vagyok arra, hogy komolyabban visszafogjam a gondolataim, amik lépten-nyomon megnyilvánulnak.
- Nos kedvesem... - kortyol bele a teájába - ...valami olyasmi. Bár a magam részéről jobban szeretem a rókaszellem megnevezést. - válaszolja, majd a teáscsésze tállá, ő maga pedig rókává változik. Feláll és körbeforog a karosszékében, majd leül és tekintetét a lányra veti. - Így már egy fokkal jobb. Te pedig ki vagy?
Kis késéssel, de teljesen feldolgozta az agyam a szavakat, de mire ez megtörténik, a férfi már át is változott. Belőlem pedig nem marad semmi, egy pár malomkerék méretű, gyönyörűségtől csillogó szempárnál. Elvesztem az uralmat Önmagam fölött, ami rengeteg belső veszekedéssel és ordibálással jár. Ami persze jelen esetben nem ér semmit, de hát ilyenek az álmok. Részben azért reménykedem, hogy holnap nem fogok emlékezni eme szégyenteljes gyengeségre, aminek mondhatni örömmel engedtem át magam. Pfuj. Elkezdek a róka felé hajolni, nyújtom is felé a kezem, lassan, éppen nem esek ki a fotelből, csoda, hogy az nem is borul fel velem. - Ró..ka – motyogom.
Mivel az állat hagyja magát, csillogó szemekkel veszem ölbe, és boldogan simogatom a finom bundát, még az arcom is élvezettel simítom bele a selymes puhaságba.
- Na, így. Vakard meg a hasam is....- forog egy kicsit a lány ölében, de ekkor hirtelen árnyék vetül fölé. A nyúl az, és olyan borzasztó szagot áraszt, hogy befogná az orrát....csak a rókák nem képesek ilyenre. Már indul a kezem, hogy eleget tegyen a kérésnek, azzal sem foglalkozva, hogy ez a róka bizony beszél, amikor megzavar az óriásdög. Nem mintha ez engem most különösebben érdekelne, de a rókát viszont eléggé felmérgesíti.
- Egy pillanat. - szólal meg, majd hirtelen kiugrik a lány öléből, és lassan lépdelni kezd a nyúl felé. - Mond csak nyuszi, tudod mit eszik a róka? - vicsorog, majd nőni kezd. Óriásira. Kihasználva a lehetőséget, fel is mászom a fejére, és ölelem a puha bundát. Kezdem úgy érezni, hogy soha életemben nem álmodtam még szebbet.
Nő és csak nő, egészen addig, amíg el nem éri a közel húsz méteres magasságot. Rávicsorog a nyúlra, amely már ijedten fordul meg, de esélye sincs menekülni. Egyenesen a nyakába harap, foga alatt recsegnek és ropognak az állat csontjai. Alig pár másodpercig tart az egész, állkapcsának nyomása alatt pedig egyre vékonyodó állat nyaka már nem bírja, így elszakad. A szörny, ami eddig üldözött minket, most hatalmas hústömegként omlik a földre. - Ennek szörnyű íze volt. - hallatszik a hangja - Most merre tovább?
Nem túlzottan érdekel a nyúl vége, inkább azon gondolkozom, hogyha ez a démon ilyeneket tud, akkor vajon miért nem lépte már meg a legelején? Végül nem teszem szóvá gondolataimat, hanem felmászom egészen a két füle közé, ahol is elheveredem, hason. - Mi a neved? – kérdezem ahelyett, hogy választ adnék neki, ő pedig nem bajlódva tovább a problémával, találomra megindul az erdőben.
- Yrsil vagyok. - válaszolja, majd egy kissé lassít - De mond el a tiédet is, pici lány. Szeretnék emlékezni rá...
- Yrsil - ízlelgetem, forgatom, mint egy ínyenc tenné, valami nagyon különleges hússal, majd végül bólintok, nem mintha ő ezt láthatná. - Szép neved van, illik hozzád - mondom, miközben a hátamra fordulok a fején, s míg az egész karommal simogatom, bámulom a csillagos eget. Soha nem volt igényem erre, de most jól esik. - Feline. Feline Aiedail. - csúszik ki meggondolatlanul a számon, de már késő korholni magam érte. - De még soha nem mondtam el senkinek...
- Csakugyan? - kérdez vissza a róka - Miért nem?
- Az én szakmámban nem hasznos csak úgy mindenkinek az orrára kötni.
- Feline Aiedail. - szólal meg a róka, némi tűnődéssel a hangjában. Átlép egy tölgyfát, majd megáll. Távolra tekint, messze a hatalmas erdő fái fölött. - Azt hiszem, erre az egyre nagyon jól fogok emlékezni...
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
)
