Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja

+8
Feline Aiedail
Lance Kalver
Dieter von Rotmantel
Hilde von Nebelturm
Gloria
Joel von Finsterblut
Johnny Wood
Azrael
12 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Empty Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Szomb. Ápr. 15, 2017 2:04 pm

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács

Húsvéti azonnali
A Wolpertinger bosszúja

Újabb húsvét, újabb szent ünnep a katolikus egyháznak, a tündék pedig épp a tavasz beköszöntöttét ünneplik, ám a Sötét Apostol új meglepetést tartogat Veronia lakosainak. Tavaly ilyenkor sokféleképpen, sok módon halt meg egy fanatikus szekta vezetője, egy igazi, élő Wolpertinger. Tetemeit (mivel hogy a kis dög több dimenzióban is létezik, mert megteheti) a SÖtét Apostol összegyűjtötte és belőlük eddigi legerősebb kreálmányát, a Vér-peltingert rakta össze. Ez a gigászi, nyolc méteres élőholt nyúlszörnyeteg most vadul tombol egész Veronia szerte és bátor kalandozók kellenek, hogy megállítsák.

Ezúttal egy bossfight jellegű iromány a követelmény, a Vér-peltinger képességeit, erősségeit és gyengepontját a tisztes játékosokra bízom. Lehet összeállni, de ha valakinek nem sikerül egyesével is elfogadható (bár sokkal kevésbé vicces).

Határidő: Április 18
Jutalom: 150 TP, 1500 váltó és egy EGYEDI, SZEZONÁLIS TÁRGYJUTALOM

https://questforazrael.hungarianforum.net

2Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Empty Re: Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Hétf. Ápr. 17, 2017 12:35 pm

Johnny Wood

Johnny Wood

Ki tudja mikor, egy félre eső kocsmában ültem, és a körülöttem lévő világot teljesen ignorálva vedeltem egy korsó, jó hideg, habos sört.
-Mégegyet ide!- ordítottam a pultosnak, mire az megtörölte izzadt homlokát, és bátortalanul felém fordult.
-Mégegyet?- kérdezte unott hangon.- Már a tizedik korsó az este! Ugyan minek örül ennyire, hogy ennyire megadja módját az ünneplésnek?
-Jézus Krisztus feltámadt! Ezt meg kell ünnepelni!-kiáltottam miközben letöröltem számról a sörhabot. A kocsmáros már nyúlt volna a korsó után, de a fogadó teteje nagy ricsajjal, és porfelhővel elrepült. A kocsmába behajolt egy óriási méretű Vér-peltinger, és fogait vicsorgatva, benyáladzott az asztalokra, amitől néhány elég ittas állapotban lévő ember odahányt a padlóra. aki pedig még józan volt, kirohant a kocsmából, és kurtákat káromkodva elfutott a legközelebbi város felé.
-Úgy tűnik- szólaltam fel karmaim hegyezgetve.- megjött a húsvéti nyúl.
Mivel már nem igazán tartózkodott más rajtam kívűl ebben a kocsmában, a nyúl teljesen rám fókuszált. Hatalmas karmait végighúzta a falon, ami a fülnek kellemetlen, nyikorgó hangot adott. Egy hirtelen mozdulattal belecsapott a kocsma közepén álló állványba, ahol énekmondók szokták műveiket előadni. Én egy jól időzített bukfenccel kitértem a csapás elől, és egy azonnali mozdulattal sikerült megvágnom a bestia mancsát, mire az csapkolódni kezdett. A vér spriccelt mindenfelé. Felkaptam egy immáron a vértők vörösre színeződött széket, és a nyúl két szemeközé hajítottam, de az félre ugrott előle, és újúlt erővel támadott. Karmait megpróbálta belém mélyeszteni, de csak a jobb karomat találta el, ami szerencsére kocsányos volt, szóval hárította az ütést. A nyúl fáradni kezdett. Egyszercsak fejét villám sebességel berántotta az épületbe, így annak egyik fala leomlott, és négykézláb folytatta a harcot. Fogait csattogtatva rontott felém, s kishíján leharapta a fejemet, de én kecsesen félre ugrottam. Pár pillanat múlva újabb támadás érkezett, de az elől is kitértem. Kitudja miért,egy pillanatra azt hittem vége, és lazább testtartásba ereszkedtem. Nagy hiba volt. Ez a kis "pihenő" majdnem az életembe került. A bestia kihasználta az alkalmat, és egy óriási csapással elsodort engem, egy rakás asztalt, és egy pár széket. Fejemből vér csörgedezett, miközben az asztalokat, és a székeket felhasználva egy kis menedéket készítettem, amely valamelyest védett a monstrum további támadásai elől. A nyúl sebhelyes kezével nyúlt a kis menedékem felé, ami nagy ricsajjal hullott szét. Berohantam a púlt mögé, miközben a vad teremtmény lihegve, és nyáladzva csapkodta a padlón szétszórtan fekvő asztalokat. Pár percem volt felmérni az ellenfelet. A hátában egy kristály volt elhelyezve, feltételeztem, hogy az tartja össze ezt a vértől és nyáltól csöpögő szörnyet. Arcán látszott, hogy erősen szimatolt, majd felém fordult, és mint egy bika nekemrontott. Hatalmas fejével eltolt, és a falnak lökött. Hatalmas mancsával megakart csapni, de félre ugrottam, és helyettem a falat találta el, ami egy óriási porfelhő kíséretében apró darabokra tört. Én az alkalmat kihasználva karmaimat bele mélyesztettem a nyúl mancsába, amiből kisseb vér patak kezdett csordogálni, majd kirohantam a falon tátongó lyukon. A kocsma mellett egy pici, kék vízű tó, és egy mező volt található. A mező felé vettem az irányt, a bestia pedig üldözőbe vett. Egy hirtelen pillanatban megálltam a mező közepén, a nyúl pedig nagy robajjal közeledett. Harapni akart, csak én félre ugrottam, és a föld felé lógó fülébe kapaszkodtam, majd átugrottam hátára, és karmaimat a kristályba mélyesztettem. A szörny nagyot üvöltött, majd fájdalmasan a földre húlt. Azt hittem végeztem vele, de nem: a teste porfelhővé vált, és vagy száz, pici, hegyes szarvú Wolpetinger termett a helyére. Ezek együttes erővel rontottak nekem, de próbáltam minden támadást kivédeni, ami néhány esetében nem sikerült, de komolyabb sérülést nem szenvedtem el. Ordítva rohantam a nyulak felé és karmaimmal vagtostam a levegőt. Ezek a szörnyetegek, pedig újra rám akarták vetni magukat, de néhány beleugrott a magam elött húzogatott karmaimba, és holtan potyoktak a földre. Viszont több ésszel rendelkeztek, mint amennyire számítottam: a leggyengébbek ugrottak rám, a többi pedig körül vett. Egyszere ugrottak, viszont karmaimnak hála egy-kettővel kevesebb "katonából" álltak soraik. Már csak nyolcvan nyúllal volt dolgom, szóval úgy véltem még háromszor ennyi időbe fog telni a harc. Már nyakig véres voltam, és kezdtem érezni, hogy a mélységeim megint elragadni készűltek, ami ott és akkor igazán jól jött.
-Úgy hallottam, akadt egy kis munka!- szólalt meg belőlem a komor, ám mégis szarkasztikus mélységem.
Minden tagom kocsányosodni kezdett, a nyulak pedig réműlten hátra húzódtak. Nyakig véresen ( és kocsányosan ) újabb támadásra készültem. Véres karmaim a nyulak koponyáját járták, aminek hatására még tíz esett össze, így már csak hetven fenevaddal kellett elbánnom. A Wolpertingerek a tó felé rohantak, és ott egymás mellé sorakoztak, mint a Királyi seregben szolgáló harcosok. Gondolkodás nélkül kezdtem feléjük rohanni, viszont a kis dögök félre ugrottak, én pedig a tó aljára zuhantam. Amilyen gyorsan csak tudtam, felúsztam, és egy óriási ugrással a nyulak közé vetettem magam. Karmaimmal próbáltam őket beterelni a tóba, viszont ők ügyesen kikerültek minden csapást. Már kezdtem fáradni. Lihegve megfordultam, és az egyik szörnyeteg nyáladzó fogai közé dugtam karmaimat, átlyukasztottam szájpadlását, mire az holtan húlt a földre. A kettő dög, két oldalról, rám vetette magát, de én két karomat a két irányba kitartva átböktem pofájukon karmomat, majd visítva kilehelték lelküket. Ekkora már nagyon belejöttem az ölésbe. Kettő rettenet is menekülni próbált, csak én ráléptem farkukra, majd karmaimat hátukba mélyesztve szétterültek a földön. A többi nyúl már nagyon vicsorgott, és rám ugrottak. Belöktek egy bokorba, amelyről letéptem egy vesszőt, majd lenyomtam az egyik torkán. Kimásztam a bokorból, és a többi bestia felé vettem az irányt. Üvöltve roncsoltam feléjük karmaimmal hadonászva. Sorra ugrottak felém, de mindegyiket feldaraboltam. Egyetlen egy kis bestia sem maradt. Csak én álltam a tisztáson. Csak én, véres karmaimmal, és száz pici holttestel. Valami leírhatatlan érzés járta át a testem.
-Végeztél minddel!- szólalt meg a mélység.- Tehát elfogadtad, hogy többé nem vagy ember! Hagytad a mélységnek, hogy kontrolálja tested! Idővel megtanulod irányítani, de most érd be annyival, hogy elfogadtad ki vagy.
-De én nem erre az életre vágytam!- válaszoltam.- Én nyugodt életet akartam, nem pedig ilyet!
-Ami megtörtént, az megtörtént! Nem változtathatod meg a múltad! Ez a végzeted! Ki tudja, mit köszönhetsz majd még ennek az adottságnak? Lehet, hogy egy napon, te leszel egész Veronia megmentője! Ki tudja?
Ezen nagyon elgondolkodtam, majd a kocsma felé merntem, és a púlt alatt kuprogó kocsmáros felé fordultam, majd odaszóltam:
-Hol a söröm?
A kocsmáros felnevetett és megajándékozott egy korsó ingyen sörrel.


_________________
Adatlap

"Ha ez működik, én megcsókolom Johnny-t... annál undorítóbbat elképzelni se tudnék!" - Cynewulf, a holdcsókolt Éjpenge

"Meg kell mondjam, Johnny Wood, te vagy a legszórakoztatóbb halandó, akivel hosszú létezésem alatt találkoztam. Menjetek, és találjatok módot, hogy megszabadítsatok." - Armaros, a bukott angyal

3Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Empty Re: Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Hétf. Ápr. 17, 2017 9:59 pm

Joel von Finsterblut

Joel von Finsterblut
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

A szél lágyan fújt végig a mezőn. Száraz szemhéjam fáradtan rebegtettem meg, körbenézve, hol is vagyok. A nap magasan járt az égen, előttem egy hatalmas, fekete kő állott, rajta egy furcsa, zöldesen világító, íves mintával. Körülöttem pár különféle fajt képviselő egyedek voltak még álomban, azonban valami furcsa vibrálás kapta el a testemet. Feltápászkodtam, s mikor megfordultam, aligha akartam hinni a szemeimnek. Nagyapám rémtörténete mintha valóságra kelt volna, úgy terült elém a hatalmas, körülbelül nyolc méter magas Wolpertinger. Kezeimet csípőre téve méregettem a hatalmas nyulat, majd mocorgást hallottam magam mögül, amire hátranéztem vállam fölött, jobban szemügyre véve társaim. Három tünde, és velem együtt két vámpír. Ch, és még a sötételfek vannak elszaporodva…  

A fiatal, szépséges tündeleányzó hamar ráismert fajtársamra, bizonyára közös múltjuk van. Nem igazán találkoztam még sok Schwarzjägerrel, és a számszeríjból ítélve a férfi az volt.
- Nem, az lehetetlen. – szólalt meg a vámpír.
- Te Rein... Most tekintsünk el attól hogy hogy a fenébe kerültünk is és hogy örülök hogy látlak... Ezt az izét nem öltük már meg tavaly ilyenkor? – kelt fel a tünde leányzó is.
- Ez de büdös.. – tápászkodott fel az egyik másik tünde is némi nyöszörgés után.
- Cyka... nagyapám azt mesélte, hogy végzett már veled... de úgy látszik nekem is kell. – köptem egy nagyot a földre, karakteresebbé téve mondandómat, újra a nyúlra meredve.
- Ezt? Tavaly ilyenkor nem kisebb volt? – nézett rá a tündelányra a vámpír, miközben elkezdte felajzani fegyverét.
- De... Uraim! – vett végül minket is észre a tünde nő, és illetett köszönéssel. – Vállalják, hogy a kardjukkal lefoglalják, ameddig én és Schwarzjager barátom szépen fogalmazva szarrá lőjük? – ábrázolta fel a mély részletekig megkonstruált haditervet.
Kardomat kivonom a hüvelyéből, majd bal alkarom keresztezem jobbommal, ahogy a pengét a hatalmas nyúl felé nyújtom. - Részemről benne vagyok. – morogtam. Az ötödik tagunk, aki egy tünde örzőnek tűnt első ránézésre, de másodikra inkább, mint egy autista hülyegyereknek tagbaszakadt, rongyos ruhákkal, elővonta hosszú pengéjét, s a hüvelyt eldobva, fegyverét két marokkal feje felé tartva kezdett rohanni ellenfelünk felé.
- Rush B! Cyka Blyat idi nahui! – ordította. A rokonlélek felismerésére elmorzsoltam egy könnycseppet.
- A szél olyan, mint a halál. Mindig az oldalamon. – folytatta monológját, azonban a pillanatban, hogy elhagyta a száját ez a mondat, nem kívántam mást, csak minél fájdalmasabb halált neki… amit elég hamar meg is kapott, pár pillanatra erre a Wolpertinger kiharapta az oldalát a bátor harcosnak, és az elterült a földön.
- Hát az tuti, hogy nem hazudott! – erőltetett egy rossz szóviccet az elcseszett-komikus-klisé-alakunk, mar ő is hasonlóképpen kivonta fegyverét.
- Lát valaki gyengepontot? – vizsgálta a hatalmas nyúlszörnyeteget a vámpírunk fegyverének célzó résén keresztül. - Mintha össze lenne varrva, talán nem mindenhol tökéletesen.
- Hadd mutassam meg, hogy néz ki az igazi vihar. – Húzta fel íját az önjelölt szuperhős-cosplayer tündeleányzó, majd egy villámot lőtt ki a nyúl szeme felé, próbálva ezzel megvakítani azt.
- Jöjjön elvtárs! Van egy ötletem! – kurjantottam az életben lévő kardos tündének, miközben megindultam a nyúl felé. Miközben lóhalálában szaladtunk a szörnyeteg felé, egyszer csak a friss holttest felett megjelent valami… valami ismerős, mintha már láttam volna, de képtelen voltam felidézni, hogy mikor, és hol. Egy dupla aranyszárnyas jel volt, melynek közepén egy kék ékkő villogott büszkén. Erre csak homlokomat ráncoltam,  majd megráztam fejemet, próbálva összepontosítani a feladatunkra. Ahogyan futottam a nyúl felé, és már vészesen csökkentek a méterek, kezdtem kicsit egyre jobban beparázni. Elvégre ideráncigáltam a másik tündét is, hogy van egy tervem, de igazából csak az volt a tervem, hogy mire a nyúlhoz érünk, lesz egy tervem...
- TÁMADD AAA... aaaa... ELŐL! MEGYEK HÁTULRA! – ordítottam a mellettem pár méterre lévő tündének olyan hangerővel, hogy a szomszédos dimenzióban is hallják ezt a csodálatos tervet, hátha az némi értéket ad neki.
- Szájba jó lesz? – erőltetett ismét egy poént, majd még szemem sarkából láttam, hogy nekirohant a szörnyeteg lábának. A hatalmas nyúl azonnal a tündére kezdett figyelni, én addigra megkerültem.
- Valami eredmény, Finsterblut? – kérdezte a vámpír egy igen érdekes hangszínen. Én közben fejemet próbáltam törni. ~ Gyengepont… élőhalott... előről… hátulról… kard… roham… hátul, kard… ~ visszhangoztak fejemben a hangok, majd egyszer csak bevillant valamit.
– Ez, amit láttok, egy egyszerű vágás! – vágtam meg a hátát a nyúlnak. – Ez pedig, egy szuper vágás! – vágtam meg a másik irányból. – De ez… még nem a végleges támadásom… már oly régóta csiszolgattam ezt a technikát… - feszültem neki, majd izomból ordítani kezdtem körülbelül egy jó öt másodpercig, miközben megfeszítettem izmaimat.
– SZUPER-REKTÁLIS-MANŐVER-VÁGÓ-TECHNIKA! – céloztam meg kardommal a nyúl végződését. Eközben azonban a tündelány egy szent nyilat lőtt ki a nyúl fejébe, amitől az azonnal lángra kapott. Fülsüketítően kezdett ordítani a szörnyeget, majd össze-vissza vergődött.
- Valaki vágja el a torkát, hogy ne kornyikálhasson tovább... Ez szörnyű... – hallottam a tünde leányzó panaszát a távolból. Azonban ekkor a tünde srácunknak valami bekattant, valószínűleg a havija.
- Tudod mit? Rektáld meg magad! – közölte velem durcásan, majd elvonult.
- Fel tudod hasítani a hátát? – kérdezte közben a Schwarzjäger, azonban most a célpontok prioritása egészen felcserélődött.
– A FASZT! DE MÁSÉT FEL TUDOM! – húztam ki pengémet a nyúl vérző végbeléből, majd vállamat rázva gyors mozdulatokkal a kese köcsög felé igyekeztem. – MI A BAJOD BÁTTYA? SZÉT NE KAPJALAK DIK! – kezdtem a harci preparációkba.
- Bocsáss meg, nem úgy értettem... Vigyázz! – kezdett a nyúl felé futni, hogy segítsen nekem.
Ahogy bocsánatot kért tőlem a fiatal srác, szívem kicsit megmelegedett. És még óvatosságra is intett, miközben megmentésemre igyekezett.
- É.. én sem úgy értettem, hogy... hogy tudod. - tettem össze a két mutatóujjam zavaromban. Mire azonban az újdonsült lovagom odaért volna, a vámpír közben a nyúl lábából egy kiálló madzagot meghúzott, amire a szörnyeteg bőre leomlott, s megannyi kis zombi wolpertinger nyúl jelent meg szemünk előtt, akik egymás hegyén-hátán vergődtek.
- Nos, akárki csinálta nem végzett túl jó munkát. – szólalt meg a vámpír.
- Fúj... Ki az a beteg állat, akinek ilyen eszébe jutott? – kontrázott rá a tünde leány.
- MEGTARTHATOK EGYET? LÉGYSZIIIIIIIII!!! UGYE NEM VESZÉLYESEK? – Néztem hátra a sok nyúl láttára a háttérben álló tünde leányzóra, hiszen ő bizonyára ismeri ezeket a dögöket.
- Tudtam én hogy a Finsterblutok furák, meg a tündék is – jegyezte meg a másik vámpír, miközben egyszerre tette el fegyverét, és lőtt el egy nyulat, valahogy úgy, hogy én azt képtelen voltam felfogni. Én magamhoz akartam nyalábolni egy Wolpertingert, azonban ekkor egy nyílzápor esett a nyulakra, a tünde leányzó szponzorálásával.
- Nem tarthatod meg őket! Lerágják álmodban az arcodat... De a bundájuk puhi, csinálj belőlük ágyelőkét – mosolygott rám.
- Egy kérdés. Hogy jutunk haza? – kérdezte a vámpír.
- Menjünk délre. Ha meglátjuk a Schattenschildet onnantól jók vagyunk... – mondta a lány. Én azonban nem igazán törődtem ezzel. Csak szomorúan bámultam végig a sok-sok halott Wolpertingeren, amik közül egyiket sem sikerült hazavinnem. Ekkor egy régen hallott zene dallamai kezdtek fülembe törni, s visszhangzott fejemben…

~ HOW COULD THIS HAPPEN TO MEEEE… I’VE MADE MY MISTAAAAKE… GOT NOWHERE TO RUUUUN… BUT THE NIGHT GOES OOOOON…. ~

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus

Fájt a feje és kavargott körülötte a furcsa, trutyi állagú varázserő, ami iderepítette a kényelmes elathai ágyából. Régóta feküdhetett már a hideg kövön, tagjai ugyanis teljesen elgémberedte, fájt a válla, egy hatalmas árnyék pedig sötéten vetült rá. Lassan nyitotta ki a szemeit, hogy megnézze hol a francban volt, és egyáltalán kikkel sodorta össze a sors és a szentségtelen mágia rossz szele. Legnagyobb meglepetésére aki mellette feküdt az Reingard volt, elől egy fényes páncélba öltözött fehérhajú ficsúr álldogált, és nézte a hatalmas szörnyeteget, akinek a reggelije lettek volna, ők hárman, és még két másik tünde férfi.
- Nem, az lehetetlen.
Bámult fel Rein a szörnyetegre. Egy nyolc méter magas, szarvakkal és szárnyakkal ellátott tapsifüles volt az, és Loreenának a vonásai, azok a gonosz szemek és a lehetetlenül puhi bunda nagyon ismerősnek tűntek. Nyögve ült fel, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem csak valami rémséges délibábot látott, de a nyúl maradt, vidáman csámcsogva valami véres húscafaton, ami egykor humanoid lehetett.
- Te Rein... Most tekintsünk el attól, hogy hogy a fenébe kerültünk is és hogy örülök, hogy látlak... Ezt az izét nem öltük már meg tavaly ilyenkor?
Közben a másik oldalamon fekvő tünde is mocorogni kezdett.
- Csak méééég öt perceeet -
… és az elől álló csípőre tett kezű vámprúrfi is értékelte a kialakult helyzetet.
- Cyka... nagyapám azt mesélte, hogy végzett már veled... de úgy látszik nekem is kell.
Mondandója nyomatékosítása végett még ki is köpött a földre. Illusztris társaság gyűlt össze azt nem lehetett vitatni, a nyúl nagy gourmet lehetett, ha pont őket válogatta össze reggelinek. Loreena és Reignard esetében valószínűleg az édes ízű bosszú is szerepet játszott, de ki ne szeretné az édes dolgokat?
- Ez de büdös.. - - jegyezte meg fintorogva az egyik elf férfi, ahogy felállt. Valóban az volt. Vér, hulla, és nyúlszaga volt, és egyik sem tartozott a kedvenceim közé.
- Ezt? Tavaly ilyenkor nem kisebb volt? - nézett fel Rein, miközben gondosan előkészítette tüzelésre a számszeríját. Kisebb volt, az tény, de tagadhatatlanul így nézett ki abban a kiadásban is. Egy biztos volt: ettől is meg kellett szabadulni, még a keresztények furcsa feltámadást dícsérő ünnepe alatt. Pont, mint legutóbb.
- De… - értett egyet vonakodva, majd a többiekhez fordult. Valahogy muszáj volt egy csapatként működniük, hamár együtt idézték bele őket ebbe a slamasztikába. - Uraim. Vállalják, hogy a kardjukkal lefoglalják, ameddig én és Schwarzjager barátom szépen fogalmazva szarrá lőjük?
Rengeteg kérdés kavargott a fejében, természetesen, főleg arról, hogy vajon hogyan kerültek ide, és mégis mitől lett a wolpertinger nyolc méteres, de előbb meg kellett ölniük, mielőtt az ölte volna meg őket. Az ifjú vámpír előrántotta a kardját, és egyenesen a nyúl felé tartotta.
- Részemről benne vagyok.
abban a pillanatban eddig ismeretlen ötödik társuk is felocsudott kezdeti zavarából, és előhúzta hosszú tünde csatapengéjét. A kard hüvelyét eldobta, a pengét magasan a feje fölé emelve hallatott ismeretlen nyelvű, de nagy erővel bíró csatakiáltást.
- Rush B! Cyka Blyat idi nahui!
Majd átváltott ékes német nyelvre, hogy mindannyian tudjuk, hogy kivel is állunk szemben.
- A szél olyan, mint a halál. Mindig az oldalamon.
Majd rögtön ebben a pillanatban a wolpertinger úgy döntött, hogy deréktól felfelé kettéharapja a férfit, és mostantól a tündén csámcsogott jó ízűen, ameddig az felismerhetetlen húsmasszává vált.
- Hát az tuti, hogy nem hazudott! - füttyentett egyet a másik tünde férfi. Loreena egy ideig csak letaglózva állt és bámulta a jelenetet, meg a tünde őrző maradékát.
Amatőr…
- Lát valaki gyengepontot? - kérdezte Rein, miközben a számszeríj célzórésén keresztül az óriás dögöt vizsgálta. - Mintha össze lenne varrva, talán nem mindenhol tökéletesen.
Loreena inkább úgy döntött, ameddig a többiek megfejtik a varrások rejtélyét, ő ad nekik egy kis előnyt, hogy megalább megvakítja a hatalmas dögöt. Egyébként is vissza kellett szeretnie a tündék becsületét. Nyilat illesztett és felhúzta, ami közben a nyíl egy egyenes szikrázó villámmá változott.
- Hadd mutassam meg, hogy néz ki az igazi vihar. - mosolyodott el, majd kilőtte a nyilat, ami egyenesen belerepült a nyúl szemébe.
- Jöjjön elvtárs! van egy ötletem! - kiáltotta a vámpír a másik tünde felé. Ha normális óriásnyúl lett volna, akkor a villámnyíl keresztül megy a koponyáján, megsértve az agyvelőt, és a bundásnak már itt kellett volna feküdnie. De nem ez történt.
- Ez egy élőholt! - kiáltott fel a felismerés hatására.
- TÁMADD AAA... aaaa... ELŐL! MEGYEK HÁTULRA! - adta ki a határozott parancsot a vámpír, és a nyúl mögé futott.
- Szájba jó lesz? - válaszolta a nagyszájú tünde, de inkább egy könnyebben elérhető célpontot keresett, nevezetesen a nyúl lábkarmait.
- Végülis egy fegyverrel kevesebb... - motyogta Lory, de utána látta, hogy a nyuszi megpróbálta megtámadni a férfit. Rein kilőtt egy nyilat, így ő sem tett másképp.
- Valami eredmény, Finsterblut?
Áhhá, tehát a páncélos vámpírficsúr Finsterblut!
Nem tudott sokáig örülni az új információnak, noha a Finsterblutokban amúgy sem volt túl sok öröme senkinek. Szent nyilat illesztett az idegre, majd igyekezett megint pontosan célozni, és a nyuszi fejébe röptetni egy szent nyilat, ami rögtön el is kezdte égetni a bundáját. A nyúl odakapott és elkezdett a földön toporzékolni, ami ritmusos földrengés hullámokat keltett, majd felordított úgy, hogy majd megsüketültek. Lory a fülére szorította a kezét.
- Valaki vágja el a torkát, hogy ne kornyikálhasson tovább... Ez szörnyű...
- Jaj, de hisztis valaki, így próbáljon akárki is elvégezni egy szépészképzést! Elegem volt a zsoldos létből, de senki nem engedi, hogy gyakorlatot végezzek!
Loreena ezt nagyon szomorú dolognak találta.
- Nagyon sajnálom testvérem. Manapság pedig nagyon nehéz jó pedikűröst találni, én már csak tudom! - igyekezett bíztatni a tündét. Az álmokat sosem szabad feladni!
Szerencsére a Finsterblut sem tétlenkedett ott hátul.
– Ez, amit láttok, egy egyszerű vágás! – kár, hogy a világon semmit sem láttak belőle onnan előlről… – Ez pedig, egy szuper vágás! De ez… még nem a végleges támadásom… már oly régóta csiszolgattam ezt a technikát… - kis szünet állt be, minden bizonnyal felkészült az új támadásra…
– SZUPER-REKTÁLIS-MANŐVER-VÁGÓ-TECHNIKA!
- Fel tudod hasítani a hátát? - kérdezte Rein, miközben három fekete varázsnyilat lőtt ki a számszeríjából. A káosz kezdett elszabadulni a csatatéren, senki sem tudta hol álltak, kinek mi volt a feladata… Egyértelműnek tűnt, hogy megbuktak osztagként. Azért Loreena is igyekezett kilőni a nyuszi másik szemét is kilőni egy áldott nyíllal, hogy legalább annyiban segítse a többieket, hogy a vérnyúl ne lásson semmit.
- Tudod mit? Rektáld meg magad! - közölte sértődötten a tünde a Finsterbluttal és kivonta magát a további küzdelemből. Ennyi. Tényleg képtelenek voltak egy csapatként funkcionálni.
– A FASZT! DE MÁSÉT FEL TUDOM! - üvöltötte tovább a Finsterblut, minthogyha mind halláskárosultak lettek volna, majd kirántotta a kardját a vérnyúlból, és az ellenfelével mit sem törődve indult meg a másik tünde felé.
– MI A BAJOD BÁTTYA? SZÉT NE KAPJALAK DIK!
Lory legszívesebben a kezébe temette volna az arcát. Most ezek ketten komolyan egymásnak fognak nekimenni a nyúl helyett??? Erre a tünde rögtön visszavonulót fújt.
- Bocsáss meg, nem úgy értettem... Vigyázz!
Mindenki megfeledkezett persze a zombinyúlról, kivéve Reint, aki odasétált hozzá, és kihúzta a varrásból a cérnát egy egyszerű, mégis elegáns mozdulattal. A bunda lehullott, a nyolc méteres óriásnyúlt pedig sok kicsi, vagy legalábbis normális méretű wolpertingerré esett szét.
- É.. én sem úgy értettem, hogy... hogy tudod. - érintette össze két mutatóujját a Finsterblut.
Loreena el is felejtette lőni a nyulakat, amikor meglátta a két harcost. Ujjait összekulcsolta és ráhajtotta az arcát a kézfejére, miközben nézte őket. Fejben már meg is tervezte a csodálatos esküvőjüket.
- Ajj ez olyan cuki. Ne kéressétek magatokat...
A rózsaszín képzelgésből csak az rántotta vissza, hogy Rein feltárta a nyúl alatt rejlő többi nyulat.
- Nos, akárki csinálta nem végzett túl jó munkát.
- Fúj... Ki az a beteg állat, akinek ilyen eszébe jutott?
De úgy tűnt a másik vámpír nem osztotta a véleményét. Végülis nem tudta hibáztatni, ő is cukinak tartotta első alkalommal a vérnyulakat…
- MEGTARTHATOK EGYET? LÉGYSZIIIIIIIII!!! UGYE NEM VESZÉLYESEK? - nézett egyenesen Loreenára, aki majdnem rávágta, hogy „nem vagyok az anyád”, de igazából ő volt itt az egyetlen, aki esetleg be tudta volna tölteni ezt a szerepet.
- Csak ha megígéred, hogy rendesen fürdeted, és nem marad büdös! - válaszolta újdonsült kedvese. Végülis a közös háziállat jót szokott tenni egy kapcsolatnak, ő már csak tudta, nem véletlenül lett először kutyájuk gyerek helyett, de talán nem épp a wolpertinger volt erre a legjobb választás.
- Tudtam én hogy a Finsterblutok furák, meg a tündék is. - morogta Rein, miközben szemmel követhetetlen módon lőtt le egy újabb vérnyulat. Loreena sem szarakodott tovább, gyors egymásutáni szórólövésekkel írtotta a dögöket, így a Finsterblutnak esélye sem volt hirtelen felkapni egyet és meglépni vele.
- Nem tarthatod meg őket! Lerágják álmodban az arcodat... De a bundájuk puhi, csinálj belőlük ágyelőkét. - válaszolta neki angyalian mosolyogva.
- Egy kérdés. Hogy jutunk haza?
Ez valóban fogas kérdés volt, tekintve, hogy azt se tudták hol voltak, és nem volt a közelben senki, aki simán hazarepíthette volna őket.
- Menjünk délre. Ha meglátjuk a Schattenschildet onnantól jók vagyunk... - válaszolta Loreena az egyetlen ötlet, ami eszébe jutott. A földet lassan beborították a lehetetlenül pihepuha bundás nyúlhullák, de egyszercsak nem jött több. A hányingerrel küszködve lépkedett át rajtuk, hogy négyesben megindulhanak délnek. Jövőre vajon mi jön? Egy tizenhat méteres wolpertinger?


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

- Ébredj...
* Nyögve fordult az ágyában, ahogy érezte a lelke mélyén felébredni a tüzet. Erre várt már mióta, s végre eljött az Ítélet napja. Elhagyta Hellenburgot, hónapok óta kisebb-nagyobb munkákból élt meg, amik pont elegek voltak ahhoz, hogy pénzelje magát... Húsvét. Egész évben érezte lelkében a hívást, tudta, hogy mi fog következni. Meg kellett tennie, jóvá kellett tennie a kudarcot, feloldozást nyerni az álmokból, a sötét árnyakból, a szenvedésből... Igen. Jól ismerte ezt az érzést, nagyon is jól. Csizmában, páncéllal együtt aludt az ágyában, mindenre készen... S jól is tette, aligha lett volna ideje most készülődni.
- Ébresztőőő...
* Rettenetes dögszag terpeszkedett szét a szobába, s vélhetőleg nem csak ebben a szobában, hanem a településen is. Kicsit még tétovázott, majd végül szorította a lándzsáját, s felállt. Egész testén eluralkodott a fájdalom, ahogy érezte, hogy ismét átjár a vér az elnyomott részeken. Mélyet lélegzett a levegőbe, majd arcára vigyor szaladt. Nem öröm persze, arról szó sem volt, nemes egyszerűséggel csak annyira félt, hogy hirtelenjében kellett neki valami ami egy kissé legalább felvidította. Vérszag, erőteljes, undorító, rothadó vérszag.
- Hilde, nem menekülhetsz tovább... Szembe kell nézned velem.
- Fogd be, tudom. Véget vetek neked... Biztosra kellett volna mennem, de gyengeségemben nem pusztítottam el Asaelel teljesen a tested... Hiba volt.
- Hiba? Biztos vagy benne? Nem csak ezt akartad? A puha tappancsokat? A selymes szőröcskét? Hahahaha...
* Fejéhez kapott és felszisszent, ahogy a lüktető fájdalom ólmosan folyt végig agyán. A hang groteszk és súlyos volt, egyszerre csenget és kongott, egyszerre zúgott és dalolt. Ezer tudat folyt benne össze eggyé, hívogató ellenállhatatlan fájdalommal csalogatta kifele... Így is tett, elhagyta a fogadó szobáját, s kilépett a kocsmába, ahol egy rakás artikulálatlanul ordító ember volt, némelyik négykézláb, másik guggolva szökdelve a kocsma kemény padlóján, mint delíriumos embernyulak.
- Az én seregem, a Sötét apostol serege...
- FOGD BE!
* Lábai rázkódtak a félelemtől, tudta, hogy a Wolpertinger vissza fog jönni, de legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, hogy pont így. Azt persze tudta, hogy pont most, s hogy erős lesz, de hogy ennyire?  Vánszorogva lökte magától félre a nyúlmódra ugráló félholtakat, s kilépett a fogadó elé. A város lángolt, merő katlanná vált a fékevesztett szörnyeteg tombolásának hála (Hogy nem hallotta ezt meg álmában?), halálsikolyok, ordítások zaja uralkodott a mozdulatokkal teli vörösbe festett festményen. Fejéhez kapott, irdatlanul nyilallt a fájdalomtól. Orrából vér serkent, eddig is forró lélegzete egyre elviselhetetlenebbé vált, ahogy a síri világ utcáin végigsétálva közelítette meg a templomot, amit egészében megszentségtelenítettek, külseje vérrel volt szennyes, tetejében pedig hullát húztak a kálvincsillagra, mely most vörösbe fénylett a sátáni díszítéstől. Dühtől tajtékozva káromkodott ennek láttán, s elsétált a szebb időket is látott építmény mellett, végigsimítva annak falát. 
- Tetszik, nem? Ez mind az enyém. Mindezt láttad, amikor a kezedbe fogtál, nem? Te is erre vágysz, igaz? A puha szőrömre, a szép nyomkodni való tappancsomra, igaz?
* Nem kellett sokat lépnie, a templom mellett méretes üres tér volt, ahol a falu lakosságának nagyja felsorakozott, nyúlként guggolva, s fejüket meghajtva egy hatalmas, romlott teremtmény előtt. Egy wolpertinger volt, de valahogy mégis más, hatalmas, büdös, romlott. Szőrére csomósra száradt a vér és a genny, testét megannyi szem takarta, amik helyenként csomósan kifolyva lógtak kocsányukról. Szarvai durvák és élesek voltak, emberek egész testei átszúrva vonaglottak a veszélyes szarufegyvereken, olyan vérfagyasztónak kiáltva, hogy szinte letérdelt helyében, hogy csak várj a halált...
- Itt vagy hát. Ideje. Gyere közelebb. Emlékszel még, igaz?  


- Micsoda aranyos lény. * Jegyezte meg lélegzetért kapkodva a fárasztó mozdulatok után, s a földön agonizáló átütött mellkasú alakra lépett, kitépve abból a lándzsát. Az még felnyögött egyszer utoljára, ám tovább nem szenvedett * - Milyen puha lehet a szőre...
- Hilde!
* Kiáltott utána a démon, ám immáron szavát nem igazán hallotta. Arcán sötét fény szaladt át, tudta, érezte: A Wolpertinger kellett neki, meg kívánta simogatni, ölébe venni, esetleg elvinni magával Hellenburgba... Az állat sok dologra hivatott, talán... Talán a kultusz nem is tévedett annyira... Tényleg ereje van a lénynek... Hatalmas csodás ereje... Ez az erő, csakis az övé lehet. Lassú, szinte transzos léptekkel indult meg az állat felé, ignorálva a körülötte terülő hullákat.
- Asael, nézd milyen bolyhos... Nézd!
- Ne! Szúrd le! Szúrd le most!
* Mint süketnek a szó, úgy repültek el mellette a figyelmeztetések. Jelenleg nem létezett ezen a világon csak három dolog: Ő maga, a nyúl s persze mindenki más, aki az útjába állhatna. Érezte a kapcsolatot kettejük közt, a Wolpertinger isten át kívánta adni neki csodálatos erejét, melyre persze igényt tartott... Senki nem vehette el tőle, ettől nem foszthatták meg... SENKI
- Nem... Az erejével hatalmasak lehetünk...
- Ne! * Tört könnyekbe a démon, s hasonló hangosan csendült fel a lándzsa szava is, mely végül erőtlenül hullott ki kezei közül, tompán bongva a földön, ahogy földet ért * - NE!
* Égéstől foltos keze lassan irányult az állat felé, ki nem érezte magát feszélyeztetve, a szemében égő békés lángok nyugalmat sugároztak irányába. Kacsója végigcsúszott szőrén, a világ egy pillanatra megszűnt előtte, s csakis a lény piszkos barnás prémje létezett, mely a hatalmas lexikonokban akár szinonimájaként is szerepelhetett volna a mennyeknek. Csodálatos volt, s mind az övé... A Drágasága. CSAKIS AZ ÖVÉ, SENKI MÁSÉÉÉÉÉÉÉ.
~ Az enyém, az enyém, az enyém... AZ ENYÉM, NEM OSZTOZOM, MÁS NEM KAPHATJA MEG, ÉN VAGYOK AZ, AKIT A WOLPERTINGER VÁLASZTOTT!

* Az állat dühös vöröslő tekintete majdnem átszúrta mellkasát, puszta pillantása megfagyasztotta testében a vért. Annak élőholt, foltozott tagjai a hús eleven rázkódásával indultak meg felé, miközben szarvairól levetette a haldoklókat, s egyenesen irányába lökte a tompa fegyverét. Megtorpant, kevésnek híján kicsúszott a kezéből a lándzsa.
- Mi a baj?
* A félelem erősebben szorította mint bármilyen kar, a háznyi lény szarva eltalálta, s vagy három métert repült hátra. Velőtrázó kacagás visszahangzott a fejében, ahogy a lény diadalittasan hahotázott. Valami eltört... Ebben biztos volt, szilánkokat képzelt magába, melyek belülről falták fel, pont úgy, mint a lényt a férgek. Felemelkedett, s belenézett az óriás lény vörösen lángoló szemeibe.
- Akkor nem tudtam magamtól nemet mondani neked, most menni fog. Jóvá kell tennem a hibámat. 
* Saját vérébe festette kezét, majd a nyúl irányába mutatott, sötét szavakat súgva leheletével. Feltépte annak sebeit. Az ordított, testéből genny és a vér folyt szét, embertelen módon vonaglott, féregként szenvedve. Hatalmas karmos mancsával elsodorta a lányt, aki nekivágódott egy falnak, hatalmasat nyekkenve... Válla ripityára tört, egyik kezét nem bírta felemelni, nem érezte mi történt, de tudta, hogy vége van. Ismét rámutatott a lényre, felemelkedve a földről, ami a második feltépésre még rettenetesebben vonaglott. Bűzlő vörös vér terítette be a mezőt, szinte elcsúszott benne, ahogy nekirontott a nyúlnak, s lándzsáját ép karjának teljes erejével annak oldalába döfte, szentséget idézve. Ordítva kapaszkodott meg a csapzott szőrébe, majd a forrón égető szent lándzsába rúgott lábával, ami feltépte a nyúl oldalát. A sebből genny és férgek helyett színes fémfóliába csomagolt tojások kezdtek kizáporozni. Ütődve figyelte a jelenetet, fel sem fogva a jelentőségét, ahogy egyszer csak a wolpertinger vöröslő tekintete találkozott a sajátjával...
- Ez indokolatlan és felesleges volt.
* Térdei elengedtek, összerogyott a súly alatt, ami most vállaira nehezedett a szörny jelenlétének hála. Amaz kacagott, őrülten hahotázott, mintha csak a világ legcsodálatosabb viccét mondta volna el egy olyan közönségnek, aki értékelte is azt. 
- Kérlek... Ne ölj meg.
- Megölni? Hahahaha, dehogy is! Nézd... * Az állat megmozdult, szinte érezte, ahogy a föld is fordult annak moccanására. Fejét lehelyezte a lány mellé, hosszú, rothadó füle szinte eltakarták. * - Elég puhának tűnik a fülem, nemde? Eléggé, nem?
* Hilde lassan felemelte a kezét, szinte kívülről szemlélte, ahogy teste zavartalanul mozdult a nyúl simogatására. Nem volt semmilyen döntése, nem volt akarata. Rátette sebes tenyerét az elképzelhetetlenül puha vérvörös szőrre, majd végigfuttatta ujjait a lágy sörényen. 
- Ez... Nagyon puha, tényleg nagyon puha... Megsimogathatom a tappancsodat is?
- Jó kislány... Hehehehehe....

Ki az igazi harcosa egy állig felfegyverkezett lovasszázadnak? A katona akik megülik az állatot, vagy az alant ülő ló, ki csatába viszi gazdáját? Ezen morfondírozott, ahogy felcsatolta magára a feketeacél fejdíszt, s letakarta láthatatlan fantomi bőrét a fekete szövettel, melyet a Sötét Apostól ajándékozott neki. Oldalán ott lógott az átkovácsolt fekete buzogány, kezében pedig egy hosszú lidérckard pihent. Felmászott egy létrán, majd egy méretes nyeregbe foglalt helyet, sötét fémkesztyűivel végigsimítva az alatta heverő rohadó ezer kisebb wolpertingerből összefércelt rettenetes szörnyeteget. Régen Hildének hívták, most már csak Boszorkányúrként utaltak rá... Vagy névtelen iszonyatként... Vagy a Wolpenlovasként.
- Ugye mondtam? Kezdettől fogva erre voltál hivatott... Ha az a kotnyeles hobb... Démon nem lett volna ott, akkor elkerülhettük volna ezt az egész kellemetlenséget. Induljunk, vért, halált, s kellemes húsvétot kell hoznunk Veronia népének... Jó kislány.
* Nem érezte a lelkét, nem érezte, hogy akart volna bármi mást, mint hogy teljesítse a hatalmas teremtmény értelmetlen kérését... Ismét végigsimította hátasa elképzelhetetlenül puha szőrét, majd elgondolkozott. Vajon a lovas az igazi harcos vagy a ló?

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Nem szerettem a mágia érintését, a portálokat pedig kifejezetten utáltam. Viszkettem tőlük és csípett a szemem, de ennél is rosszabb volt, hogy valahová vezettek. Valahová, ahol nem akartam lenni és általában olyan dolgok vártak, amit nem akartam megtenni. Először egy Finsterblut páncélt pillantottam meg, a jellegzetes vámpír motívumokkal és a hátvértre zuhogó fehér hajkoronát, ami alapvetően elvette a kedvem. Miért pont egy láncos kutya? Ahogy tekintetem tovább siklott, a hosszanti, körkörös örvényszerű rúnával ékesített dolmen körül még hárman álltak, mindegyik tünde. Kétségem sem volt, hogy ilyen díszes társaság nem direkt gyűlt ide, és valószínűleg a kőnek lehetett köze a dologhoz. A kőnek és talán annak a nyolc méter magas, szinte egymáshoz szögezett dögökből felépített hatalmas nyúlnak, amely két lábon trappolva előttünk szaglászta a levegőt, iszonyatos karmos mancsaival piszkálva az agyarai között ragadt valamit. Ahogy lefordult a földre hosszan sóhajtottam. Egy ember sisak volt, a gazdája koponyájának darabjaival.
- Nem, az lehetetlen.
Szárnyak. Szarvak. Agyarak, fülek és gombszerű, rózsaszín orr. Ami előttünk piszkálta ki a fogai közül előző ebédjét egy wolpertinger volt – avagy lehetett még életében.
- Te Rein... Most tekintsünk el attól, hogy hogy a fenébe kerültünk is és hogy örülök, hogy látlak... Ezt az izét nem öltük már meg tavaly ilyenkor? - szólalt meg az egyik tünde, akinek vörös hajzuhataga alatt Loreenát véltem felfedezni. Az már világos volt mi mit kerestünk itt – de a többiek?
- Csak méééég öt perceeet - nyöszörgött egy másik tünde a földön fekve, de lassan kénytelen volt felébredni ha nem akarta répaként végezni.
[color=firebrick]- Cyka... nagyapám azt mesélte, hogy végzett már veled... de úgy látszik nekem is kell. – Természetesen egy Finsterblut nem bírhatta ki, hogy ne akarjon feszíteni, ráadásul még a földre is köpött. A nagyapja nyúlölős történetek helyett inkább illemre taníthatta volna… Milyen vámpír volt az, amelyik egy hölgy előtt köpköd?
- Ez de büdös.. - osztottam a tünde véleményét, szerencsésen elkerülve a fröcskölő nyálat. Iszonyatos büdös volt, ami miatt valószínűleg élőholt lehetett, de… A feltámasztás ritkán szokta megnöveszteni a nyulakat. Még ha szárnyuk is van.
- Ezt? Tavaly ilyenkor nem kisebb volt? - Nem tudtam egy élőholt nőhet-e, ha jóllakik, bár láthatóan a vér-peltingernek nem volt hiánya táplálékban. Átvettem a vállam fölött a hátamra akasztott számszeríjam és gyakorlottan húztam hátra az ideget, miközben már a megfelelő méretű acélnyilon gondolkodtam.
- De… - Loreena meglepően jól belejött a csapatban dolgozásra az első, mocsárbéli kalandunk óta, mivel rögtön a másik három férfi felé fordult. - Uraim. Vállalják, hogy a kardjukkal lefoglalják, ameddig én és Schwarzjager barátom szépen fogalmazva szarrá lőjük?
Magam sem mondhattam volna szebben, azonban nem sok gyakorlati segítségre számítottam. Egy nyolc méteres óriás élőholt ellen nem mentünk sokra kardokkal, de igazából nyilakkal sem. Szóval ugyanolyan esélytelenek voltunk.
- Részemről benne vagyok.
- Rush B! Cyka Blyat idi nahui! - A kiáltás, ami a tünde kardforgatóból tört fel olyan volt, mint egy igen erős és hosszan tartó fejfájást okozó átok szavai, és ahogy a feje fölé emelte lehetetlenül hosszú és vékony kardját, annak hüvelyét messzire dobva nem tudtam, hogy most elvégzi helyettünk a munkát vagy meghal. - A szél olyan, mint a halál. Mindig az oldalamon.
Az utóbbi történt, ahogy nekiszaladt a wolpertingernek az egy laza derékmozdulattal kapta oldalba a méretes agyaraival, bordákat roppantva szét és tüdőt szaggatva a csámcsogás közben, ahogy a tündét majszolta.
- Hát az tuti, hogy nem hazudott! - füttyentett egyet a másik tünde és igazat kellett adnom neki. Mivel épp elég volt a tökölésből a szemem elé vettem a fegyvert és a célzórést fókusznak használva fel-alá pásztáztam a nyolc méteres undormány testet.
- Lát valaki gyengepontot? Mintha össze lenne varrva, talán nem mindenhol tökéletesen.
Valóban mintha vékony bőrzsineg szelte volna át a nyúl bizonyos részeit, keresztülfutva a hasán és a nyakán, de a lábain is. Mintha valaki sietve rá akarta volna engedni a világra és csak hellyel-közel összefércelte, hogy egyben maradjon. Loreena nem volt a tervek híve, így megfeszítette a Kísértet-szigetekről ismerős, rúnákkal teleírt íját, majd elmosolyodott.
- Hadd mutassam meg, hogy néz ki az igazi vihar. - ahogy a nyíl kiröppent gyorsabban csapódott be, mint bármi, amit életemben láttam és olyan fényvillanással, mint a lecsapó istennyila szokott a viharos éjszakákon. Ijesztők voltak ezek a tünde mágiák, habár bőven túl látványosak. Egyetlen egyszer használhatott vadászat közben ilyet, mert az összes környékbeli vad, vadász, sündisznó és cinege az odvába menekült egy ilyen hangra.
- Jöjjön elvtárs! Van egy ötletem! - kiáltotta a vámpír a másik tünde felé, de ebben kételkedtem. A Finsterblutoknak ritkán voltak terveik azon kívül, hogy mit fognak először megölni, de most nem volt túl sok választás.
- Ez egy élőholt! - kiáltott fel Loreena és nyilat cserélt. Nagyon reméltem, hogy van valami trükk a tarsolyában, mert holnap estig itt leszünk ha ez a dög ilyen serényen igyekszik nem megdögleni – megint.
- TÁMADD AAA... aaaa... ELŐL! MEGYEK HÁTULRA! - igazolta az előbbi gondolatomat a Finsterblut, amire a tünde népének szabadszájú modorában válaszolt.
- Szájba jó lesz? – Fel sem vettem a mondat mögöttes tartalmát, csak araszoltam közelebb, ahogy a tünde a nyúl körmeit kezdte csépelni. Csak idő kérdése volt, hogy az óriás hatalmas, karmos mellső mancsai le akarják csapni, ami kérlelhetetlenül be is következett. Mielőtt a karmok miszlikbe szaggathatták volna a fehér hajú tündét átlőttem egy újabb acéltövist a puha tappancsai között és három árnyéknyíllal soroztam meg a fejét.
- Valami eredmény, Finsterblut? - kérdeztem reménykedve a hátul álló vámpírt, de nem kaptam választ. Helyette Loreena lőtt a nyúl fejére, amitől annak ki is gyulladt a bundája és fülrepesztő sikoltásokkal toporzékolni kezdett. Kissé megroggyasztottam a térdem, hogy ne vessenek le a lábamról a dobogás okozta lökések és hátrálni kezdtem, remélve hogy nem engem pécéz ki magának.
- Valaki vágja el a torkát, hogy ne kornyikálhasson tovább... Ez szörnyű... - nyöszörögte fülére tapasztott kézzel Loreena, a másik tünde azonban csak durcásan nézett a nyúlra.
- Jaj, de hisztis valaki, így próbáljon akárki is elvégezni egy szépészképzést! Elegem volt a zsoldos létből, de senki nem engedi, hogy gyakorlatot végezzek!
- Nagyon sajnálom testvérem. Manapság pedig nagyon nehéz jó pedikűröst találni, én már csak tudom! - Szerencsére én nem tudtam ilyeneket és Elsarea is kifelejtette eddig a panaszai közül, de legalább felkészültem, hogy ha előkerülne, kihez fogom küldeni. A fehér hajú volt tünde zsoldoshoz, akinek reklámszövegében biztosan benne lesz, hogy levágta egy óriás wolpertinger körmeit. Mint valami vámpír családfő eredetmítoszában… Kár hogy nincsenek Fekete Körmösök.
[color=firebrick]– Ez, amit láttok, egy egyszerű vágás! – kezdett bele a Finsterblut, nem zavartatva azzal magát hogy látjuk-e az egyszerű vágást. – Ez pedig, egy szuper vágás! De ez… még nem a végleges támadásom… már oly régóta csiszolgattam ezt a technikát… SZUPER-REKTÁLIS-MANŐVER-VÁGÓ-TECHNIKA!
Mindig is tudtam, hogy a Finsterblutoknál esetleg a Rotmantelek eltorzultabbak szellemileg, de amit ekkor tapasztaltam alulmúlt mindent. Önkénytelenül toltam hátra a csuklyámat, ahogy a nyúl visítva a farához kapott és ki sem kellett találnom, mi történhetett.
- Fel tudod hasítani a hátát? - próbáltam menteni a menthetőt, miközben újabb árnyéknyilakat lőttem a nyúl feje fölé, Loreena pedig sikeresen kilőtte a másik szemét is.
- Tudod mit? Rektáld meg magad! - Csattant fel egy vámpírnemes minden gőgjével és sértettségével, de a Finsterblut mintha figyelmen kívül hagyta volna.
– A FASZT! DE MÁSÉT FEL TUDOM! - Ekkor juthatott el a tudatáig a tünde kötözködése, ugyanis nagy lendülettel kirántotta a kardját a vérnyúlból és felé indult. – MI A BAJOD BÁTTYA? SZÉT NE KAPJALAK DIK!
Meg volt az oka, hogy miért nevezték a FInsterblutokat a vámpírok láncos kutyáinak, és nem a vámpírcsaládok eszének.
- Bocsáss meg, nem úgy értettem... Vigyázz! - visszakozott azonnal a tünde, félrelökve a vámpírt a vadul csapkodó vér-peltinger mancsa elől. Ahogy a lény tombolás közben előredőlt felszaladt szemöldökkel léptem közelebb, egy ominózus kis fekete volna felé ami a lény oldalából állt ki.
~Az nem lehet. Semmi nem ennyire egyszerű!
Egy bőrmadzag volt, jó tizenegy centi, és ahogy két ujjam közé csippentve meghúztam, az egész varrás elengedte a funkcióját és a rávarrt bőr úgy hullott le a szörnyről mint csibészek által megoldott ruha szép lányokról nyári fürdőzés közben. Honnan is jutottak eszembe ilyen hasonlatok egy büdös zombi mellett? A bőr alól több, körülbelül egy tucatnyi, a szokásosnál kissé büdösebb, de határozottan nem nagyobb wolpertinger állt egymás vállain és tartották a faágakat, amik a szörny mancsait lendítették meg. A feje alól két nyuszi esett ki, akik vélhetően együtt voltak a hatalmas száj és kissé kormosak lettek Lory szent nyilától.
- É.. én sem úgy értettem, hogy... hogy tudod. - Csak pislogni tudtam, ahogy a két Teremtő tudja honnan szalajtott, defektes kardforgató egymásra talált és épp szerelmük szárnyait bontogatták óvatosan.
- Ajj ez olyan cuki. Ne kéressétek magatokat... - lelkendezett Loreena. Tündék… Ekkor tekintetébe beúszott a szétguruló wolpertingerek serege, mert orra undorodva ráncolódott össze.
- Nos, akárki csinálta nem végzett túl jó munkát. - csóváltam meg a fejem.
- Fúj... Ki az a beteg állat, akinek ilyen eszébe jutott?
A Finsterblut ekkor hirtelen zuhant az években, vissza a gyerekkorába, ahogy hatalmasra nőtt, csillogó szemekkel nézett fel a tündére.
[color=firebrick]- MEGTARTHATOK EGYET? LÉGYSZIIIIIIIII!!! UGYE NEM VESZÉLYESEK
- Csak ha megígéred, hogy rendesen fürdeted, és nem marad büdös! felelte élete legújabb, valószínűtlen párja. Kíváncsi voltam Erich von Finsterblut, a rettegett nagyúr mit szólna ahogy egyik rokona hazaállít a tündével, vállukon egy kehesen köhögő zombinyúllal. Azt, hogy közben simogatják már elképzelni sem voltam hajlandó.
- Tudtam én hogy a Finsterblutok furák, meg a tündék is. - morogtam lezárásul, miközben hátra dobtam a vállamon a számszeríjat és mielőtt az ideg kiesett volna belőle meghúztam a ravaszt. A nyílhegy elegánsan ívelt lefelé, a szemén találva el egy morogva egy helyben pattogó nyulat, amire a tünde íjász is felocsúdott és sorozni kezdte őket olyan sebességgel, ahogy csak a hosszúfülűek képesek.
- Nem tarthatod meg őket! Lerágják álmodban az arcodat... De a bundájuk puhi, csinálj belőlük ágyelőkét.
- Egy kérdés. Hogy jutunk haza? - néztem szét, ahogy az utolsó nyúl is elhasalt a füvön. Szinte vártam, ahogy halk pukkanással fehér felhővé esnek és csak egy csillogó doboz marad ott, amiben három váltó meg a jobb fülük marad. Nem is értem, miért pont erre számítottam, csak úgy jött zsigerből.
- Menjünk délre. Ha meglátjuk a Schattenschildet onnantól jók vagyunk... - felelte Loreena, ami jó ötletnek tűnt. Csak hogy fogom én ezt megmagyarázni Elsareának?


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona

Arra a tényre virradt a másnaposok legnagyobb ellensége, az erős fényt kibocsátó nap, hogy négy daliás lovag, és egy, a megmentésükre bizonyára legalkalmasabb lovagina feküdt egy réten egy ronda fekete kő mellett. Vagyishát ronda, ízlés dolga. Egy megtermett, góliáti testalkatú Finsterblut előbb fent volt, mint a többiek, gyorsan végig is nézett mindenkin, tekintete pedig megállapodott a hatalmas, zsákfolt módjára összevarrt nyúlon. Megállapította gyorsan, hogy most az ő dolga, hogy megszabadítsa a világot ettől a szörnyű fenyegetéstől. A többiek tanakodni kezdtek. - Csak méééég öt perceeet... - Nyöszörgött bátor tünde hősünk, az nem igazán fért bele becses búrájába, hogy miért ordibálnak közvetlenül mellette, azt meg végképp nem tudta felfogni pici zsoldos agyával, hogy mi volt az a hirtelen jött csulabomba, ami kecses pofikáján landolt. Harciasan felpattant, mintha csak egy óvodástól vennék el a kedvenc alvós plüssét közvetlenül szundiidő előtt, de rögtön beállt a pillanatnyi agyban keletkezett hullamerevség látva azt az izékből összetákolt valamit, ami éppen marcangolt egy hullát. - Ez de büdös.. - Szólalt meg panaszos hangon. Miközben törölgette a nyálat az arcáról, egy szőke, szakállas férfi, aki esküszöm úgy nézett ki, mint valami ápolatlan karibi kalóz, megszólalt.
- Ezt? Tavaly ilyenkor nem kisebb volt? - Kezdett el spekulálni, hogy ez ugyan miért jött vissza, ha egyszer már megmurdelt, és miért dagadt ekkorára tavalyhoz képest. Készenlétbe helyezte számszeríját, miközben a mellette álló helyes tünde nőci helyeselt.
- De... - válaszolt, miközben végignézett a díszes társaságon. Akkorra már valami hullán csámcsogott a 8 méteres wolpertinger, de észrevette a díszes delegációban daliás vámpírunkat, na meg a hétalvó tündérmogyoró, a főhős. - Uraim. - Illette köszönéssel azt a két férfiút, akivel az elkövetkezendő Norban együtt fog dolgozni - Vállalják, hogy a kardjukkal lefoglalják, ameddig én és Schwarzjager barátom szépen fogalmazva szarrá lőjük?
Tejfeles hajú megélhetési vércsaposunk nem is szaporította tovább a szót, kivonta kardját, harci pózba vágta magát, és jelezvén hogy benne van a buliban, megindult. De nem ő volt az egyetlen, Abban a pillanatban, ahogy megkapták a letámadási parancsot, a mellettük kicsit messzebb álló tag, aki kinézetre tünde őrző volt, de egyébként inkább ápolatlan szamuráj, kivonta a kardját. Eldobta a hüvelyt, két marokkal feje fölé tartotta, és elkezdett rohanni az újdon, ámde eléggé silányan sült ellenfél felé.
- Rush B! Cyka Blyat idi nahui! - Nem igazán értették, legtöbben, mit dumál, de mindenesetre hamar átváltott ismerős nyelvre. - A szél olyan, mint a halál. Mindig az oldalamon. - Abban a pillanatban a fél törzsét kiszakító harapásban részesítette az összevarrt hústorony... izé.. állat... mindegy. Lance csak füttyentett egyet. - Hát az tuti, hogy nem hazudott! - Majd kivonta kardnak csúfolt egyszerű fém fogpiszkáját, várva, hogy a másik is felkészüljön, egyedül csíra volt odamenni, félt, hogy így rövid úton fejetlenségbe torkollana a harc.
- Lát valaki gyengepontot? - Kérdezte Reingard, miközben a számszeríj kezdetleges célkeresztjén keresztül vizsgálgatta azt a rohadt nagy és hihetetlen ronda tákolmányt. - Mintha össze lenne varrva, talán nem mindenhol tökéletesen. - Folytatta az okoskodást. A harcos királynő úgy gondolta, hogy a szép idő nem megfelelő a harchoz, éppen ezért úgy érezte, meg kell mutatnia, milyen egy igazi vihar. Az ég nem sötétült el, nem szakadt hősies csoportunk fejére az ég se szilárd, se folyékony halmazállapotban, viszont egy szikrázó nem késem, nem kanalam, hanem villám repült a nyúlszívű szörnyeteg szeme felé, eltalálva azt. Nem volt nagyon alkalma Lancenek a málé bámészkodásra, mert új harci(as) társa ötlettel rukkolt elő, legalábbis azt állította, így inkább megindult ő is. mert a hulla fölött lévő jel vonta el a figyelmét. Nagy volt, egy pár dupla arany szárnnyal, közepén egy fénylő kék ékkő. Mire vélni nem tudta, ahhoz tájékozatlan a karakter, meg rossz világban is van, hogy tudja, mi az, úgyhogy inkább csak követte a fehér hajú, termetes valakit. Nem igazán értette, mit akar az elvtárs, azonban végül neki meghagyták, hogy elölről támadja le az összetákolt szörnyeteget. Gyorsan belátta, hogy az eredeti terve, miszerint szájba fogja szeretgetni a kardjával a vérszomjas Wolpertingert, de így is talált magának új életcélt: felcsapott pedikűrösnek, szorgosan nyiszálta a lény lábkörmét. ~ Elsőre jobb ötletnek tűnt ~ morfondírozott magára a tünde, akit már bizonyos, hogy nem az eszéért szeretnek otthon. Ja várj…
- Jaj, de hisztis valaki, így próbáljon akárki is elvégezni egy szépészképzést! Elegem volt a zsoldos létből, de senki nem engedi, hogy gyakorlatot végezzek! - Méltatlankodott, és távolabb ugrott kihasználva a lehetőséget, hogy a lövöldözős, távolról agresszív vámpír elterelte a nyúl figyelmét. FINSTERBLUT??? Jutott el az agyáig a felfedezés, és felment benne a pumpa. Az se segített rajta, hogy úgy üvöltött, az már 9000 fölött volt hangerőben, még így is kell hívatnia magát... - Tudod mit? Rektáld meg magad! Közölte durcásan, és messzebb vonult, hogy ő ugyan nem segít egy ilyen Fintorboának. Azonban ő ezt másként gondolta, agresszíven közelített felé, mire hősünk azonnal átgondolta. ~ Hogy lehet az, hogy eddig rossz véleménnyel voltam róluk? A világ legcsodálatosabbjai! ~ Úgy érezte, nem tudna kárt okozni egy olyan csodálatos teremtményben, mint ez a Finsterblut, így inkább mentette a menthetőt. - Bocsáss meg, nem úgy értettem... Vigyázz! És már rohantam is felé, hogy eltérítsem a felé haladó hatalmas zombinyúl-mancs elől. A bocsánatkérésre rögtön megenyhült a vámpír csóka. - É.. én sem úgy értettem, hogy... hogy tudod. - Habogott, miközben amolyan cuki animés mozzanattal egymáshoz érintette a két ujjbegyét. Ennek láttára még a harcos hercegnő is elfelejtette, hogy azért van itt, hogy irtsa a nyulat, mert annyira megindította a kis közjáték. Fejét összekulcsolt kézfejére téve mondta:
- Ajj ez olyan cuki. Ne kéressétek magatokat... - Folytatta is volna, ha a közben a hajléktalannak is elmenő vámpír aktusa, miszerint egy igénytelen fércelést kihúz a nyúl oldalából, mire a bőre lehámlott, és a belsejéből a saját maga undorító, kicsinyített másainak százai rajzottak elő, mint tarhálós osztálytársak a kibontott chipseszacskó hangjára. Na mi van nyuszi, egy cérna ki lett húzva, a naptej lefolyt, gyorsított eljárásban leégtél, a hámlási folyamat meg türelmetlen lett, vagy mi?
- Fúj... Ki az a beteg állat, akinek ilyen eszébe jutott? - Szólalt meg Loreena, és az íját átavanzsálta nyílszóró géppé, hogy hamar bevégezze a nyuszikat, viszont Joel megállította.
- MEGTARTHATOK EGYET? LÉGYSZIIIIIIIII!!! UGYE NEM VESZÉLYESEK? - Nézett hátra, újdonsült tünde párja, aki már elkönyvelte, hogy össze fognak költözni pedig válaszolt.
- Csak ha megígéred, hogy rendesen fürdeted, és nem marad büdös! - Mondta, nem akart egy büdös lény mellett leélni az életét. Szippantott egyet a levegőbe, hát oké, emellett a vámpír mellett már mindegy, de lényegtelen. Azon kívül, amit a Finsterblut a kedvencének kiáltott ki, mindegyiket elkezdte levadászni. Az is kifejtette véleményét, akit eredetileg kérdezett:
- Nem tarthatod meg őket! Lerágják álmodban az arcodat... De a bundájuk puhi, csinálj belőlük ágyelőkét. - Erre nagyon elszomorodott. Reingard elindult feléjük, és amikor melléjük ért, megjegyezte:
- Tudtam én hogy a Finsterblutok furák, meg a tündék is. - Vonta meg vállát, és elkezdte lőni a nyulakat. Megérdeklődte, hogy hogyan fognak hazajutni, mire a hercegnő felvetette a legésszerűbb megoldást.
- Menjünk délre. Ha meglátjuk a Schattenschildet onnantól jók vagyunk... - Mondta, Lance pedig jobb híján csatlakozott hozzá. Neki úgyis mindegy volt, merre megy.

https://questforazrael.hungarianforum.net/t866-lance-kalver-how-to-screw-a-child-s-life https://questforazrael.hungarianforum.net/t875-lance-kalver

Feline Aiedail

Feline Aiedail
Éjvándor
Éjvándor

// Eda és Sil//

Éjszaka. Rohadás és vér szaga. Meg a félelemé. Botladozom, de az életemért futok. Csak részleteket vagyok képes felfogni a környezetemből. Kapkodom a levegőt, okádék íze van. Menekülök. Egy rothadásnak indult, mamutfenyő méretű rágcsáló akar megenni. A rettegés nem éppen kellemes szaga furakszik bele orromba. A szag, amit már olyan jól, és közelről ismerek. Ez józanít ki, hiszen ez a szag az enyém! Szinte sikít az ego a fejemben: Mit csinálsz te idióta?! Lesüllyedtél egy ösztönlény szintjére?! - hát le. A szégyen erősebb, mint a félelem, és ez furcsa. Ahogy az is, hogy egy ekkora dög még nem ért utol, de ez nekem nem tűnik fel. Körbenézek, és hajszál híján még a pofára esést is megúszom. Felfedezek egy nem kevéssé magas, bár a döghöz képest nevetségesen eltörpülő lényt. Valamiért azt gondolom róla, hogy férfi. Ő is pont olyan esztelenül rohan, mint én. Valószerűtlenül hosszú, fehér haja van. Ha nem a meneküléssel lennék elfoglalva, valószínűleg még tetszene is, de most a hosszúságán, és a hátráltató erején kívül, más nem jut róla eszembe.
- Ááááááááááá ! – ordítja. A hangja alapján megerősítést nyer, hogy jók az ösztöneim, tényleg férfi - Ez a rohadt dög engem kergeeeeeettt!
Kis híján kitör belőlem a nevetés, de rohanás közben elég nehéz kivitelezni a törvénytelen röhögést.
- Akkor én meg is állhatok? - kiabálom vissza a legalább annyira nem normális, mint amennyire magas szerzetnek. S jól láthatóan nem tévedtem. Menekülés közben nem jó ötlet röhögni. Ő elköveti azt a hibát, hogy röhögésbe kezd, de annyi esze azért van, hogy ez az állapot nem tart sokáig. Már csak azért sem, mert frontálisan szeretőknek való közelségbe került egy bokorral. Ezen a jeleneten mégis majdnem eluralkodik rajtam a nevethetnék. De csak majdnem.
- Hogy az a... – kezdené el, de csak idáig jut. Amikor előre nézek, csak a reflexeimnek köszönhetem, hogy nem kenődtem fel egy fára. Az első gondolat, ami megszületik bennem, hogy mikor nőtt ez ide? Az előbb, még biztosan nem volt itt! S mégis, biztosra veszem, hogy ott kellett lennie, hiszen egy erdőben futok. Jobban oda is kell figyelnem a lábaim alá, mint eddig. Biztos, hogy végig erdőben futottam? Úgy érzem, hogy nem, de olyan fura a fejem.
- Te figyelj! Te! Te nagyon magas...!
- Mondjad... - lihegi - ...mondjad, apróság!
- Te nem unod még piszkosul, hogy esztelen, buta ösztönlényként rohanunk, egyenesen előre ezelől a répalegelő dög elől?! - hadarom végig, de meglepő módon, nem fogy el a levegőm. Marhára van önbizalmam, így elhiszem, hogy ennyire szuper tuti gyerek vagyok, fel sem merül bennem, hogy valami más oka is lehet a dolognak.
- Inkább hagyjam, hogy megegyen? - kiabálja vissza és megkettőzi a tempót.
- A francokat! - Kezdenék bele, de megakaszt a további mondanivaló Az ismeretlen nyakigláb apó, egy pillanatra hátratekint a válla felett, és ekkor pillantja meg, hogy mi is üldözi.
- Óóóó te jóságos... - lohol olyan gyorsan ahogy csak bír – Bocsiiiii, hogy megfőztelek pörköltneeeeeeek! - Nem bírom tovább, ezen már megállok röhögni. Egyszerűen nem bírok tovább rohanni. Nem sok időm marad a nevetésre, a bestia már utol is ér, s csak egy pillanatra torpan meg, mielőtt elkezdene fölém hajolni, és méretes árnyékot vet rám. Tökéletes időzítéssel, pont ezt a pillanatot választom ki, hogy nevetéstől könnyes szemmel felnézzek.
- Híííííííííííííí! - sikítom és végsebességgel indítok a fura szeret után.
- Kapd el, és tekerd a derekad köré! - Ezt sem kell kétszer mondani, mindkét kezemmel erősen belekapaszkodok az anyagba, amiről fogalmam sincs, hogy került elém, de ott van.
- Te nem vagy normális, most megléphettél volna! - mondom neki a hálálkodó köszönöm helyett. Nem is én lennék, ha nem ilyen gondolatok fogantak volna meg rögtön a fejemben. - De ha már nem léptél meg, nyírjuk ki valahogy! – jelentem ki. Teljesen feltüzelődtem, ez az esemény bosszúért kiállt! Ez a dög, tényleg meg akart enni, pedig csak egy hulla!
- Mint a levél a szélben. – csak ennyit hallok, s nem értem, hogy mi történik, de ő már a következő pillanatban elkapja a kezem, és úgy húz fel a hátára, mintha nem lennék nehezebb a szélnél. Meglepetésemben, ösztönösen ölelem át a nyakát.
- Te kiagyalsz egy tervet... - lihegi - ...én meg addig, ó basszus! - ugrik egy nagyot, ahogy a nyúl majdnem beleharap lobogó hajába. Egy tűnő pillanatig gondolkodnom kell, hogy mit is mondott, mert a rengeteg haj között éppen nem kaptam levegőt, de egy huszárvágással ezt is megoldom. Mit sem zavartatva magam attól, hogy a férfi rohan, teljesen a nyakába mászom, és elkezdem összegyűjteni a rengeteg hajzuhatagot.
- Először is, kanyarodj, mert elfogy az út!
- Igenis, parancsnok! - egy kicsit megcsúszva, de sikeresen veszi a hirtelen jött irányváltoztatást. - Már nem azért, de hol a francban vagyunk?
- Mégis honnan a fenéből kéne tudnom? - nevetem. - Valami hülye, vég nélküli erdőben, ami előtte egy hülye, vég nélküli pusztaság volt. - felelem nemes egyszerűséggel. - Segíts gondolkozni! Soha életemben nem kellett még ilyen böszme, ronda, rothadó félben lévő vérszomjas nyulakat öldösnöm! Mi az isten nyila dzsal a rohangáló hullák ellen?
- Azt meg honnan tudjam, mi vagyok én zombinyúl vadász? - ugrik át egy nagy követ - Kereszteld meg, vagy imádkozz a lelki üdvéért...
Szakadatlanul nevetek, még válaszadás közben is.
- De hát te főztél pörköltet belőle! - kacagom, majd kicsit később, mikor lenyugszom, komolyabb hangnemben szólalok meg. - Nem tudom feltűnt-e, de self vagyok, abból is a szebbik nemet képviselem. Nem vagyok éppen parókiába való. Lehet rögtön lángra is kapnék, ha betenném egy olyan helyre a lábamat - kuncogok mégis - Más ötlet? Mondjuk, adhatnánk neki valamit enni, hátha akkor békén hagy - vonok vállat.
- Szúrd ki a szemét egy répával. - vágtat át egy hirtelen előbukkanó patakon, de a lépései furcsamód nem mélyednek a vízbe. - Egyébként is, legalább egy emberméretű répa kéne hozzá...
- És azt honnan szedjek? Te talán embernyi répákkal rohangálsz? - kérdem - Na de lássuk... lehet, hogy a tűzzel mennénk is valamire...már ha lenne egyáltalán időnk tűzet csinálni...te miféle vagy? Tudsz tüzet csiribízni?
- Drágám, ha megállok tüzet csiribízni, mindkettőnket megesz a dög! - röhög fel és kis híján felbotlik - De tessék! - húzza le a kesztyűjét nagy nehezen, és megpróbálja hátranyújtani a válla felett - Húzd fel és csettints!
- Nem gondoltam, hogy ahhoz meg kell állnod - meglepő őszinteséggel. - Velem a nyakadban is úgy loholsz, mintha nem lenne holnap, és nem úgy nézel ki, mint aki érzi is a súlyomat. - majd átveszem a felém nyújtott tárgyat. Először jól megnézem, majd felhúzom, és teszek egy kísérletet. - Woah, ez hasznos cucc. - körülnézek, közben másik kezemmel előhúzom a tőrömet.
- Nos, annak is megvan a trükkje. - nevet fel, és hirtelen megcsúszik. - Kapaszkodj! - kiált fel hirtelen. Egy kis domoldalon indult meg lefelé, avar és föld keverékéből alkotott mini-lavinán, ám az utolsó pillanatban egy apróbb ugrással, és egy hangos roppanással a bokája felől, még sikerül megúsznia, hogy el ne vágódjon.
- Uááá - hangzik felőlem, ahogy kibillenek az egyensúlyomból. Túl sok mindenbe nem kapaszkodhatok, egyik kezem ráadásul tele, és ami benne van, azt nem is vagyok hajlandó eldobálni. Másik kezemmel ijedten elengedem, az eddig ölemben tartott hajzuhatagot, miközben felsőtestem hátraborul. Lábaimmal viszont erősen kapaszkodom, talán egy kicsit túl erősen is. Fejjel lefelé lógva kérdezem meg a hosszú hajút - Ennek nem volt szép hangja. Jól vagy? - karom oldaltartásban, hogy egyikünket se nyársaljam fel.
- Ááááá - sziszeg fel és néhány lépésig egy lábon ugrál, majd az őket üldöző nyúl felé fordul. - Elég, képtelen vagyok tovább futni. - fújtat egy kicsit, majd kinyújtja a balját. A jobbjának ujjai előtt előhívja a fehéren foszforeszkáló korbácsát, és nemsokára a karmai is kivillannak. - Öreg vagyok én már ehhez.
Az események hatására szabad kezem a föld felé nyújtom, majd lábaimmal szabadon engedem a férfit, hagyom, hogy zuhanjak. Tenyerem érinti a földet, majd ellököm magam, hogy talpra érkezhessek. ~ ez soha a büdös életben nem sikerült volna, csak elképzelve ~ csak egy pillanatot várok ki, s úgy döntök, tesztelem a teóriámat. Csettintek, és nemcsak egy szikrát kapok, hanem egy vidáman táncoló lángot a tenyerembe.
- Azt a rohadt ...
- Ja, rohadt a dög... - néz mereven maga elé - De ha nem megy ki ez a szag a ruhámból... - villan fel a szokásosnál is vaskosabb örvénnyel, megpörkölve és félretaszítva az óriási nyulat. - Nem emlékszem rá, hogy így nézett volna ki... - bámul hirtelen a kezére.
Felnevetek, úgy igazán. - Juhú! – megpördülök örömömben, majd elindulok a nyúl felé. Ideje nagyobb léptékben is kipróbálni az elképzelésemet. - Szerintem én most elképzelem, hogy egy bazi nagy répa hullik le az égből, szegény nyuszi balszerencséjére, és odaszögezi a földhöz. Vélemény? - fordulok a mostmár véleményem szerint démonhoz - nem tudom, hogy téged is csak álmodlak-e - mosolygok rá.
Nagyot pislogva néz rám, mintha egy őrült lennék.
- Őőőőő...sokan álmodoznak rólam, szóval lehetséges... - bólogat, mintha ez lenne a világ legalapvetőbb igazsága.
Nem is nevetek, inkább röhögök, teljes tüdőből. Ekkor ér földet az óriás répa, átszúrva a nyulat, s egyúttal a földhöz szegezve azt. - Ne vedd magadra Honey, de nem született még olyan férfi a földön - mosolyogva - és ahhoz nem ártana, ha már akár csak egyszer is láttalak volna - kacsintok, majd egy gondolattal meggyújtom a répát, mint egy máglyát. El is képzelem, hogy kövekkel van körberakva, mint a tábortűznél.
- Azt hiszem, igazad van. - neveti el magát ő is, és szélnek ereszti a fegyvereit. – Viszont, ha már ez egy álom, akkor... - legyint egyet, és két nagyon kényelmes karosszék emelkedik ki a földből. Kényelmesen dől hátra, felteszi a lábát az apró párnás lábtartóra, a két karosszék között pedig egy kerek asztalka nő ki a földből. - Egy kis teát, hölgyem? - terem egy-egy pohár finoman gőzölgő tea az asztalkán.
Nem kéretem magam, törökülésben helyezkedem el a méretes ülőalkalmatosságban. - Köszönöm, elfogadom... Ugye jól sejtem, hogy te démon vagy? - érdeklődöm barátságosan, ami teljességgel elképzelhetetlen tőlem, de elhessentem aggodalmaskodó felsőbb énem, egy olyan egyszerű kifogással, hogy most álmodom, és itt elengedhetem magam. Sőt, nem is biztos, hogy képes vagyok arra, hogy komolyabban visszafogjam a gondolataim, amik lépten-nyomon megnyilvánulnak.
- Nos kedvesem... - kortyol bele a teájába - ...valami olyasmi. Bár a magam részéről jobban szeretem a rókaszellem megnevezést. - válaszolja, majd a teáscsésze tállá, ő maga pedig rókává változik. Feláll és körbeforog a karosszékében, majd leül és tekintetét a lányra veti. - Így már egy fokkal jobb. Te pedig ki vagy?
Kis késéssel, de teljesen feldolgozta az agyam a szavakat, de mire ez megtörténik, a férfi már át is változott. Belőlem pedig nem marad semmi, egy pár malomkerék méretű, gyönyörűségtől csillogó szempárnál. Elvesztem az uralmat Önmagam fölött, ami rengeteg belső veszekedéssel és ordibálással jár. Ami persze jelen esetben nem ér semmit, de hát ilyenek az álmok. Részben azért reménykedem, hogy holnap nem fogok emlékezni eme szégyenteljes gyengeségre, aminek mondhatni örömmel engedtem át magam. Pfuj. Elkezdek a róka felé hajolni, nyújtom is felé a kezem, lassan, éppen nem esek ki a fotelből, csoda, hogy az nem is borul fel velem. - Ró..ka – motyogom.
Mivel az állat hagyja magát, csillogó szemekkel veszem ölbe, és boldogan simogatom a finom bundát, még az arcom is élvezettel simítom bele a selymes puhaságba.
- Na, így. Vakard meg a hasam is....- forog egy kicsit a lány ölében, de ekkor hirtelen árnyék vetül fölé. A nyúl az, és olyan borzasztó szagot áraszt, hogy befogná az orrát....csak a rókák nem képesek ilyenre. Már indul a kezem, hogy eleget tegyen a kérésnek, azzal sem foglalkozva, hogy ez a róka bizony beszél, amikor megzavar az óriásdög. Nem mintha ez engem most különösebben érdekelne, de a rókát viszont eléggé felmérgesíti.
- Egy pillanat. - szólal meg, majd hirtelen kiugrik a lány öléből, és lassan lépdelni kezd a nyúl felé. - Mond csak nyuszi, tudod mit eszik a róka? - vicsorog, majd nőni kezd. Óriásira. Kihasználva a lehetőséget, fel is mászom a fejére, és ölelem a puha bundát. Kezdem úgy érezni, hogy soha életemben nem álmodtam még szebbet.
Nő és csak nő, egészen addig, amíg el nem éri a közel húsz méteres magasságot. Rávicsorog a nyúlra, amely már ijedten fordul meg, de esélye sincs menekülni. Egyenesen a nyakába harap, foga alatt recsegnek és ropognak az állat csontjai. Alig pár másodpercig tart az egész, állkapcsának nyomása alatt pedig egyre vékonyodó állat nyaka már nem bírja, így elszakad. A szörny, ami eddig üldözött minket, most hatalmas hústömegként omlik a földre. - Ennek szörnyű íze volt. - hallatszik a hangja - Most merre tovább?
Nem túlzottan érdekel a nyúl vége, inkább azon gondolkozom, hogyha ez a démon ilyeneket tud, akkor vajon miért nem lépte már meg a legelején? Végül nem teszem szóvá gondolataimat, hanem felmászom egészen a két füle közé, ahol is elheveredem, hason. - Mi a neved? – kérdezem ahelyett, hogy választ adnék neki, ő pedig nem bajlódva tovább a problémával, találomra megindul az erdőben.
- Yrsil vagyok. - válaszolja, majd egy kissé lassít - De mond el a tiédet is, pici lány. Szeretnék emlékezni rá...
- Yrsil - ízlelgetem, forgatom, mint egy ínyenc tenné, valami nagyon különleges hússal, majd végül bólintok, nem mintha ő ezt láthatná. - Szép neved van, illik hozzád - mondom, miközben a hátamra fordulok a fején, s míg az egész karommal simogatom, bámulom a csillagos eget. Soha nem volt igényem erre, de most jól esik. - Feline. Feline Aiedail. - csúszik ki meggondolatlanul a számon, de már késő korholni magam érte. - De még soha nem mondtam el senkinek...
- Csakugyan? - kérdez vissza a róka - Miért nem?
- Az én szakmámban nem hasznos csak úgy mindenkinek az orrára kötni.
- Feline Aiedail. - szólal meg a róka, némi tűnődéssel a hangjában. Átlép egy tölgyfát, majd megáll. Távolra tekint, messze a hatalmas erdő fái fölött. - Azt hiszem, erre az egyre nagyon jól fogok emlékezni...


_________________
"Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz mûfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet."
                                                                                               /Vavyan Fable - Vis Major/

Leon Wittman

Leon Wittman
Déli Katona
Déli Katona

Magasan fent szárnyalt a Nap a kék ég boltozatán; nagyon felhők mögé sem tudott rejtőzni, teljes pompájában csodálhattuk aranyfényét. Bár kettőnk közül valaki jobban is élvezte a dolgot, mint a másik...
Hatalmas dörgések jelzik, ahogy Cyne oldalára fordul. Napszemüvegén keresztül - amit ötletem sincs honnan szerzett, mindenesetre nem tőlem rendelte - nem sok értelem szökött át, bár őszintén erről nem a lencsék tehettek.
- Te, Leon... figyu, Te még is mi a frászt raktál a boromba? - kérdezte elképesztő rácsodálkozással. Mégis mit tettem volna a mocskos lőréjébe? A szagát sem bírom.
- Szőlőt. Tudom olyat még nem ittál, mivel a gombánál drágább és patkányszarnál finomabb. Nem ízlik? - kérdeztem vissza gunyorosan. Amíg ő a táborunkat árnyékkal fedő fa tövében lustálkodott és süttette a hasát, addig nekem kellett a bogrács fölött kellett izzadnom és valami ehetőt varázsolnom. Nem volt egyszerű feladat, de ha ahhoz kellett viszonyítanom, amit tegnap akart velem megetetni, talán még sikerülhetett is.
- Csak azért, mert ott van egy rohadt nyolc méteres nyuszika... de ja, fogjuk rá a szőlőre. - vágott vissza egy baromsággal, ahogy szokott, majd látványosan beleszippantott az üvegébe. Remélem már semmit sem fog abban találni...
- Vagy lehet, hogy csak a kajád szagától haluzok baszod. Ezzel már büntetni lehetne, meg kínozni. Ugye nem akarsz megölni?
- Néha szívesen megöl... - válaszolnék, de aztán lassan megfordulok, mivel kétes szagokat hozott magával a szél. Büdös volt, ronda, és még csak nem is Cyne miközben célozni próbál a fának.
- Cyne... meg van még az a tegnap lefőzött bürök mérged? - próbál pánikjában humorizálni. - De némi acél is megtenné...
- Bocs, azt már megettem. - válaszolta röviden. - Szerinted... öhm... megharagudhatott azért, mert tegnap kiraktam egy nyuszicsapdát és sikerrel fogtam is egyet? - kérdezte kétkedve, miközben elővette a fegyverét. Az az apró kis bökő messze kevés lesz ahhoz, hogy megállítsuk. A kardom meg szintúgy.
- Hát, ha acél nincs is, de az a cél, hogy.... nem, hagyjuk a hülye szóvicceket... - nyögte még ki, talán félelmében. Ha lassan még a humor is elpárolog ebből az idiótából, akkor tényleg nagyon mély szarban vagyunk.
- Jól látom, hogy megbasztuk?
Aztán megnyugodtam, hogy a humorérzéke még a helyén van. Még ha kissé... kitekintőbb volt mint számítottam rá. Túl könnyen elfelejti miért is fizetik és mi is a szerepe. Ez sose volt impro, bár lehet hogy eddig ő így játszott... (Note: Ezt vágjuk ki, köszönöm.)
- Én ugyan nem szexuáltam meg! Maximum Te... De amúgy milyen rendes már. Még álldogál ott egy ideig, mint valami hülye elcseszett regényben. Már mint, bakker... Ő az aktuális fő gonosz, aki megvárja, míg a jófiúk kiviccelődjék magukat epikusnak szánt, de attól nagyon eltérő benyögésékkel, hogy közelebb kerüljenek az olvasóhoz, hogy aztán széttépje őket, mint remegő kezű nagypapa a farkát vizelés közben.
Mellé még hülye is, mint eddig. Megnyugodtam. Azért csak meredtem rá, mert továbbra se értettem mire gondolt.
- Remélem ennél van valami hatásosabb ötleted is. És válaszolva a kérdésedre... szerintem igen, megharagudott a nyúl pörkölt miatt. Most legalább tudom milyen ízűnek kellett volna lennie.
Aztán megunva a passzivitást, a nyúl elkezdett harákolni, háromszor mélyebbről felszedve az anyagot mint az angyalromok és kiköpött egy hatalmas nyálcsomót; csak szállt és szállt... aztán nem messze előttünk ért földet. A fű hangosan sercegett előttünk, csak hogy egyértelmű legyen, hogy nem akarunk abba a valamibe belekerülni.
- HÉ, ilyet én is tudok! - jelentette ki Cyne, aztán megpróbálkozott a művelettel: hang alapján lejutott nagyjából mélységileg a cipőfűzőéig, és onnan pontosan másfél méterig tudja elküldeni lövedékét. Csak... az nem savas. - Nem ér, te vagy négyszer akkora vagy, mint én!
Csalódása után rám veti tekintetét... valószínűleg. Az a gyökér szemüveg még mindig a fején maradt.
- Azt hittem, hogy Te jössz elő az ötletekkel! Nekem egyelőre a legjobb ötletem az, hogy fussunk innen a fenébe!
- Nekem tetszik! Tűnjünk a pokolba mielőtt közelebb jön! - válaszoltam neki, kapva-kapva a lehetőségen. Semmi kedvem nem volt felzabáltatni magam egy húsvéti kabalával.
- Támadt egy ötletem! - ordította.
- Félek... - mondtam le az életről. Intettem azért neki, hogy mondja csak. Túl borzalmas mégse lehet, gondoltam. Ugye?
Csalódtam.
A nyúl éppen lassan, bizonytalan léptekkel indult el felénk, amíg ő elrohant a tatyójáért, vissza a fa tövébe. A táskájában pár pillanatnyi turkálás után tért csak vissza, amíg én földbe gyökerezve néztem a felénk közeledő rettenetet.
- Dracon-t is ennek a szaga tartja távol vagy két hete! Szerintem ennél is működik... egy hatásos kis bűzbomba! - lengette meg a kétezer-kétszázhuszonhárom (lefele kerekített számot bogarászhattak ki) éves zokniját. Egy dologban igaza volt; tényleg büdös volt.
- Te, ugye nem főzted bele a párját a levesbe?! - kérdezte őszinte, vádló hangon. Megrémültem, hogy kiderült a titkom, egy pillanatra, így úgy döntöttem, hogy adom a hülyét.
- Hát őőő... nem?
Egy pillanatig rám meredt, de mivel a szemét nem láthattam, nem voltam biztos benne, mit is érezhetett. A nyúl elbömbölte magát, vérfagyasztón. Mindketten seggre estünk ijedtünkben, de jó barátom bátorságot mutatva kiállt elé, befogott orral és büszkén:
- ... a francot ettél Te utoljára? Vizi hullákat?
Marka elhagyta a vegyi fegyvert, amit az állat elpusztítására - egészen biztosan - tartogatott eddig. A nyúl érzékelte a veszélyt, ezért gyorsan elpusztította, szájon keresztül.
Hirtelen nagyon röhögni támadt kedvem, de nem sikerült. Cyne még nézte a dögöt pár pillanatig, de én nem terveztem ennyit várni, és rögtön megindultam a napnyugta irányába.

- LEEEEON! - hallottam magam mögött a kétségbeesett hangot, vagy tízperc megállás nélküli rohanás után. Magam mögé néztem. Jó barátom életben volt. Ez jó. Magával hozta a nyulat. Nem jó. NAGYON MOCSKOSUL NEM JÓ!
- GYERE VISSZA TE SZEMÉT! - ordította szeretetteljes és nyugodt hangon. Örültem barátom épségének, ezért elheveredtem nyugodtan a fűben, hiszen ha az ember sokat néz hátra, nem tudja micsoda az az előre.
- A feslett self nőket nem adom neked! - engedte ki csatakiáltását, és támadt neki az állatnak. Tényleg kétségbe lehetett esve. Én meg éhes voltam, a gyomrom korgása alapján. Már régen enni akartam, és... ó, ne. OTT HAGYTUK A PÖRKÖLTÖT!
- NE CSAJOZZÁ', GYERE MÁR! - ordítottam oda a kitüntetett ökörnek.
- A PLAYSELF-ET NEM ADOM!
Kezdtem érezni, hogy a köztünk lévő kommunikáció remekül alakul. Nem úgy mint a harc; Cyne folyamatosan kerülgette a zöld anyagtól csöpögő karmú- és agyarú borzalmat, amíg bele nem vágta a fegyverét az állat mancsába.
Maradjunk annyiban... a hatás nem maradt el. Leginkább az a szomorú párzási dal, ami elhagyta a torkát nem akart elmaradni, főleg a fülemből. Cyne biztos megsajnálta az állatot, és ezért ugrott a lábai közé:
- CSESZD MEG, EZ EGY BAKNYÚL! - visította.
Mégis mit hit... hogy ez tolja a tojásokat? És mégis, mikor lett ő ilyen válogatós?!
~ Basszam meg... - futott át agyamon az elkeseredettség, ahogy rájöttem, hogy segítenem kell neki. Előkaptam kis táskámból az olajat, ami pillanatok alatt lángra gyújtja a pengémet, és végigcsorgattam a kardomon, nem spórolva vele.
- Hé! Te rondaság! Nem te, a büdös szájú! Nem, amelyik rohad... ehh, a hosszúfűlű! Igen, te gyönyörűségem! Gyere csak ide! Megmutatom milyen amikor Flambíroznak! - ordítottam oda neki, elvonva figyelmét Cyne-ról.
Túl lassan fogtam fel, hogy ez nem fél a tűztől, miközben rohamot indított felém.
Szerencsére sötét bőrű barátom nem várakozott sokáig a segítségre sietéssel, mivel beérve a nyulat, felugrott a nyakába. Valahogy. Nem igazán láttam jól, hogy vitelezte ki a nyulagolást, de megoldotta. Egy biztos: nem lett értékelt egy megmozdulás.
- Te szerencsétlen! Nem tudod nem megöletni magad?! - ordítottam neki. Azt próbáltam elérni, hogy ne halljon meg, erre azért mégis csak igyekszik.
Basszus. Nem volt ötletem. Mit csináltam volna ezekkel? Ez egy baszott nagy baknyúl!
~ Biztos nem közelítem meg szemből, ahol azok a nagy karmai vannak...
- Most mit csináljak, he? - ordítottam segítségéért.
Megvilágosodva túrtam bele a táskámba utána.
- Várjá'-várjá', lógj még egy kicsit, el ne menjé'...
Nézzük: nyaklánc, kard, Cyne büdös zoknija (ez mit keres itt?), csoki... áhh, megvan!
Hozzávágtam a nyúlhoz egy félig elkészült iránytűt. Reméltem összezavarja kissé.
- HA KISZÓRAKOZTAD MAGAD, TEHETNÉL IS VALAMIT! - sivított elég kétségbeesett hangon.
Oké, ennyi, Cyne meghalt. Vége, temetés, hegedűk, gyászlepel, satöbbi.
Ehh... mégsem hagyhatom megdögleni anélkül, hogy vele tartanék a föld alá, ugye? Nagyon, nagyon, nagyon mocskosul elkáromkodtam magam.
Kardom párszor megforgatva és megfeszítve minden izmom, hogy sokkal gyorsabban tudjak mozogni mint egyébként, eliramodtam oldalirányba, belevágva a lábába, ahol értem, aztán ugyanezt megcsináltam a másik oldalon is.
- EZ MÁR VALAMI?! - kérdeztem közel sikoly-jellegű hangon, hiszen most engem próbált mancsaival minél messzebbre repíteni, és lelki szemeimmel már láttam magam apró darabokban.
- INNEN K**VA JÓ A KILÁTÁS!
Hatalmas szerencséje volt, hogy a nyúl hátán ült, mert most nagyon, de nagyon megtudtam volna rugdosni. De úgy látszik a nyúl is megérhette a dolgot, mivel megpróbálta azt a kilátást tönkre vágni.
- Anyád! - jellemezte hibátlanul a helyzetet Cyne.
Szembe került velem az állat, szemei vérben forogtak. Egy pillanatig gondoltam rá, hogy belevágom közéjük a pengét, de csupán egy pillanatig. Aztán eszembe jutott valami kevésbé veszélyes.
- CYNE! HOL A TÁSKÁD? - kérdeztem kétségbeesve.
- A táborhelynél, rohadj meg, vagy fél kilométerrel mögöttünk!
Azt a mocskos...
Szerencsére Cyne biztonságban lejutott a hátáról, miközben az továbbra is a földön szenvedett. Amíg felszerencsétlenkedik, talán van pár pillanatunk.
- Nincs valami robbanó-szent szerencsétlenséged zombik ellen? - kérdeztem, miközben felemelve lángoló pengémet elsüllyesztettem az állatban. Papirusz jellegű rohadt bőre nem sok ellenállást tanúsított, ahogy mélyre süllyedt, valahol a jobb mellső lába fölött.
- De, van benne egy valami furcsa robbanó cucc. Még régen kaptam egy keresztény emberkétől... azt mondta, hogy valami antiochiai szent cucc... - válaszolta, meglepően nyugodtan. Ezt már nem mondhattuk el a nyúlról, ami egyrészt az én, másrészt a tünde pengéje nyomán már igencsak fel volt paprikázva.
Ó, paprika...
- Te rohanj érte, én addig feltartom őt! Végül is, ez csak egy nyuszi...
Nem kellett engem sokat győzködni ahhoz, hogy minél messzebb akarjak kerülni a dögtől. Az állat vergődése nem volt mulatságos. Nem szívesen viselnék el magamban én sem egy lángoló vasdarabot, szégyentelenül igaz.
- VISSZATÉREK! - üvöltöttem hősiesen, aztán elszáguldottam a naplementébe. Utána visszafordultam és a jó irányba.

- Hmm, végül is... egészen szexi... - fordítgattam a Playself legfelül talált számát, amit csak azután hajítottam el, ahogy megtaláltam pár makacsul összeragadt oldalt.
~ Hogy nézhet ki valami szent robbanó... Ó. - találtam meg turkálás közben a gömböt, aminek a tetején ott virított a keresztény kereszt. Talán ez lesz az...
~ Akkor, induljunk is vissza. - gondoltam, de akkor megéreztem a nyúlpörkölt közel készen lévő illatát. Összefutott a nyál a számban.
~ Mikor is ettem utoljára...? - gondolkodtam el, de aztán megmakacsoltam magam. Nem leszek ilyen gyenge.
NEM! A BARÁTOMNAK SZÜKSÉGE VAN RÁM, ÉN MEG NEM FOGOM... jó csak egy falatot...
Hamarosan - már jóllakva a legjobb pillanatban érkezhettem vissza, mert Cyne elég elkeseredetten küzdött az életéért. Hátulról érkezve lendületből rúgtam tökön az állatot, remélhetőleg működött annyira, hogy fájjon neki.
- Hé, Cyn. Ez hogy műk- hú, de ronda vagy. Mennyire evett meg? - kérdeztem kitörekvő őszinteséggel.
- A franc tartott eddig?! - rivallt rám. Hálátlan.
- Inkább visszamásznál a szájába, nyálas? - kérdeztem. Kemény idők kemény megoldásokat követelnek. Kemény csizmákkal egyetemben.
Aztán válaszolt. Lassan ért el a tudatáig az infó, hogy már kéne, de legalább sikerült. - Még nem nagyon! Csak az orrát pucoltam ki. Enyhén taknyos.
- Eldobnád már végre? LÉGYSZIVES! - ordított még rám, rámutatva a fegyverre a kezemben. Ó. Ó! A rejtély megoldva hogyan kell használni. Bár azt hittem a nyúl ellen kell, de biztos jobban tudja.
- Dobjam el? Oké. - válaszoltam egyszerűen, elnéztem kelet felé, ahol éppen nem sütött a nap, felemeltem látványosan a gránátot, és a hüvelykemmel elkezdtem becélozni egy gyönyörű és ritka ízeltlábú hegedűbogarat, aki éppen szöcskének tettette magát.
- CYNE KISZÁLL! CYNE FUT! - zökkentett ki a célzásból Cyne, akit után vetette magát a dög. Nem tudom mit művelt vele, vagy hogy hogyan került a heréi közé a pengéje, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Még csak nem is a nyúl miatt ijedtem mag igazán; Cyn miatt pánikoltam be, és vágtam az állathoz hozzá azt a valamit.
A végeredmény... igazán meglepő volt.
Fehér fény, angyalok trillája, magas C, “Hallelujah”. Meg egy hamvas kis nyulacska, akinek a belső részei ott voltak mindenhol rengeteg színben és halmazállapotban. Én magam a földről próbáltam utólagosan felfogni, mi is történt, amikor is:
- TE MEGHÜLYÜLTÉL?! TELJESEN BE VAGY KATTANVA! MEG IS ÖLHETTÉL VOLNA! - ordítottam rám, magából teljesen kikelve. Hálátlan.
Ahelyett, hogy köszönetet mondott volna, még elkezdte keresni a napszemüvegét. Miután megtalálta, egy pár pillanatig csak feszülten meredt rá.
- Hát, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ez a nyúl...
Egy hirtelen mozdulattal a fejébe simította a szemüveget, véleményem szerint nem elég mélyre:
- ... most csúnyán mellé nyúlt.
Szinte hallottam, hogy a távolban valaki boldogan felsikolt. Vagy csak lehet hogy a józan eszem hajtott végre öngyilkosságot.
- Szerinted készülhet még belőle nyúlpöri? Egy biztos, hogy én hozzá nem nyúlok. Amúgy meg... miért kellett ezt tenned Leon? Hát ártott neked szegény szerencsétlen? Lehet, hogy csak a kajánkból kért volna pár falatot, erre nesze, baszd meg, fogod és felrobbantod szegényt. Te egy rohadt elmebeteg állat vagy...
Azt hiszem ennél a pontnál követtem én is a józan eszemet abba az elképzelt szakadékba. Az agyam leblokkolt, a hangulatingadozásom megfelelt egy terhes nőével, és nem igazán én irányítottam a testemet. Átadtam a stressznek, a félelemnek és a mérhetetlen haragnak.
- Én... én megijedtem... - mondtam először, mint valami hatéves, aki elszégyellte magát. De aztán...
Aztán nagyon csúnyán elkáromkodtam magam, használtam pár nemzetközi jelet, és dühösen trappolva elkezdtem visszamenni a táborhely irányába.
- Bocsi, Leon. Nem akartalak megsérteni. Tudod mit, főzök neked valami finomat. Csak ne durcizz már be!
- KUSS! MENTSE A SEGGED MENTSE MEG A GOMBÁS HÁTÚ TROLL, AZ!
- Gombás hátú troll? Te tényleg el vagy borulva. Egy biztos, a vége felé eléggé töketlenkedett szegény nyuszika, nem?
Egy hatalmas és ideges sóhajtással már majdnem megnyugszom. Inkább csak magamra erőltetem, nehogy kinyírjam helyette.
- Ehh... igen. Szerencsétlen. Rúgtalak volna tökön téged helyette...
Közben utolért, és megveregette a vállamat.
- Semmi baj, Leon, örülök, hogy megmentetted az életemet.
Végül visszaértünk a táborhelyre. Pont úgy, ahogy hagytam.
- Te... az összeragadt lapok... ragasztó! Vagy Draci nyál... esküszöm. Tudod mit, inkább együnk... csendben és békességben. - védte meg magát a fel nem tett rágalmak ellen.
Ha ő így, én szintúgy.
- Aham... persze. Figyelj... most hogy belegondolok... a te Dracod megeszi a nyúl pörköltöt? Megmagyarázná pár... dolgot...
- Oké, akkor egyezzünk meg abban, hogy Dracon volt, oké? A Playself is és a kaja is. Na de azt hiszem, hogy én akkor folytatom azt, amit elkezdtem! - mondta, és elheveredett a fűben, mintha az egész incidens meg sem történt volna. Úgy látszik... megint elkezdhetek főzni.


_________________
If you treat me like a dog, then I'll bark and bite as well.

10Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Empty Re: Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Kedd Ápr. 18, 2017 11:44 pm

Hóhajú Yrsil

Hóhajú Yrsil
Kísértő
Kísértő

Úgy futott, mintha maga a kárhozat kergette volna. A levegőben terjengő orrfacsaró hullabűz teljesen belengte a környéket. Ha még csak ez nem lett volna már kellemetlen, még egy hatalmas szörnyeteg is kergette...
Még csak hátra sem mert nézni, hogy kiderítse mi az, minden erejével futott előre. Fülében önnön lihegését hallotta, és a lábainak dobogása lendületesen vitte előre. Ha a félelem adta számára a lendületet, nem volt élő ember, aki gyorsabban kapkodta volna a talpát nála.
Megbotlott valamiben, de nem volt ideje megnézni hogy mi lehetett az. Hosszú lábaival még sikerült valahogy lendületet találni az egyenetlen talajon, de a haját összefogó csat viszont elszakadt. Az ösvény hirtelen kanyara miatt a haja szerteszállt a levegőben, meglebegve, akár egy zászló. Egy fél pillanat sem kellett neki, hogy belemarkoljon a vaskos, fehér kötegbe, és a hóna alá kapja. Egy kissé sem hiányzott neki, hogy beleakadjon az első bokorba, vagy faágba. Nem tervezett óriásszörny-kaja lenni. Ahogyan tekintete a hajáról újra az útra vándorolt, majdnem nekiszaladt valaminek. Vagy valakinek. A sziluettje meglehetősen alacsonyabb volt nála, de legalább olyan gyorsan mozgott.
- Ááááááááááá ! - igyekezett felzárkózni mellé - Ez a rohadt dög engem kergeeeeeettt ! - ordította, mintha csak remélte volna hogy a másik segíthet a baján.
- Akkor én meg is állhatok? - kiabálta vissza a másik, a hangja alapján egy fiatal lány. Futtában elnevette magát a reakcióján, de azonnal abba is hagyta, hiszen észrevehetően lelassult. Ekkor pedig teljesen Amaz hirtelen kitért egy fa elől, majd hátrakiáltott neki. - Te figyelj! Te! Te nagyon magas...!
Ránézett a lányra...vesztére. Egyenesen egy bokorba szaladt. Csipkebokor. Állapította meg, ahogyan a tövisek végigkarcolták a ruháját, de isteni szerencsének és nagy termetének köszönhetően sikerült áttépnie magát rajta.
- Hogy az a... - kezdett bele, de a kacskaringós káromkodás helyett inkább tartalékolta a szuszt a futáshoz.  - Mondjad... - lihegett - ...mondjad, apróság !
- Te nem unod még piszkosul, hogy esztelen, buta ösztönlényként rohanunk, egyenesen előre ezelől a répalegelő dög elől?! - hangzott el a legfurább kérdés, amit ilyen helyzetben elhangozhatott.
- Inkább hagyjam hogy megegyen ? - kiabálja vissza. Nem, nem lesz ebédje semmiféle óriásszörnynek. Sem vacsorája. Reggeli még talán beleférne... Egy pillanatra hátratekint a válla felett, és ekkor döbben rá hogy mi is üldözi. Ezer közül is felismeri a maga főztjét.
- Óóóó te jóságos... - lohol olyan gyorsan ahogy csak bír - Bocsiiiii hogy megfőztelek pörköltneeeeeeek !
-A francokat! - kezd bele a lány, de hirtelen lemarad mellette, és hangos röhögést hall a háta mögül. Mint a szélvész, úgy fut. Megdöbbenten néz hátra, hogy kiderítse mi történt, de még a vér is belefagy, ahogy látja a könnyes szemű leányzót, és az óriásnyulat, ahogy elkezd lehajolni hozzá. Ám a lány lélekjelenléte még időben kapcsol és sikítva startol rá a futásra.
- Híííííííííííííí!
Nem bírta otthagyni. Lefékezett, és kinyújtotta a jobbját, néma hangjával pedig a lebegtetés varázslatát idézte meg. Körbefonta a lányt, és megrántotta maga felé, míg a másik kezéből szinte letépte a köpenyét, hogy felé hajítsa.
- Kapd el, és tekerd a derekad köré ! - kiáltja neki, és a másik nem rest engedelmeskedni, hiszen két kézzel kap utána.
- Te nem vagy normális, most megléphettél volna! - hangzik el hirtelen a lány megállapítása. Persze, meg. De nem volt szívem hátrahagyni, legyél akárki is.  - De ha már nem léptél meg, nyírjuk ki valahogy! - tüzelődik fel teljesen, ám a démon merően másképpen áll a dolgokhoz. Hát, ha netán megesz, még mindig lyukat beszélhetek a hasába.
- Mint a levél a szélben. - szólalt meg, majd csuklón ragadta a lányt. A köpenye bűbája azonnal hatni kezdett, mindössze egy tollpihe súlyára csökkentette a lány súlyát. Mivel szinte már nem volt súlya, könnyedén kapta a hátára, majd teljes sebességgel kezdett futni az időközben nyomukban ügető óriásdög elől. A lány a nyaka köré kulcsolta a kezét, és nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja : Most nyakig fuldokol a hajában.
- Te kiagyalsz egy tervet... - lihegte - ...én meg addig, ó basszus ! - ugrott egy nagyot, ahogy a nyúl majdnem beleharapott a lobogó hajába.
- Először is, kanyarodj, mert elfogy az út! - kiáltja a hátán lovagló apróság, és elkezdte feltekerni a maga mögött lógatott hajköteget.
- Igenis, parancsnok ! - szólt hátra a lánynak, és egy kicsit megcsúszva, de sikeresen vette a hirtelen jött irányváltoztatást. Egy pillantásnyi időre körülnézett, de azonnal megdöbbent. Ilyen vidéket nemnagyon ismert Veronián. Márpedig, ha ő nem ismerte fel...akkor talán senki sem. Majd két évszázaddal a háta mögött, elmondhatta, hogy keresztül kasul bejárta az ismert világot. - Már nem azért, de hol a francban vagyunk ? - kérdezett rá. Már egyre feltűnőbb volt számára az érzés is, hogy meglehetősen sokat futott, de mégsem fáradt el mint általában. Az utóbbi évek lusta kényelmessége elpuhította, ezt nem tagadhatta.
- Mégis honnan a fenéből kéne tudnom? - nevetett a lány. - Valami hülye, vég nélküli erdőben, ami előtte egy hülye, vég nélküli pusztaság volt. - felelte nemes egyszerűséggel. - Segíts gondolkozni! Soha életemben nem kellett még ilyen böszme, ronda, rothadófélben lévő vérszomjas nyulakat öldösnöm! Mi az isten nyila dzsal a rohangáló hullák ellen?
- Azt meg honnan tudjam, mi vagyok én zombinyúlvadász ? - ugrik át egy nagy követ - Kereszteld meg, vagy imádkozz a lelki üdvéért...
Mégis, mikor lenne ideje gondolkodni ? Mondjuk ha ő ülne a lány vállán, és a lány futna alatta...akkor biztosan.
- De hát te főztél pörköltet belőle! - kacagja a másik , majd egy pár lépéssel később már komolyabb hangnemben szólal meg. - Nem tudom feltűnt-e, de self vagyok, abból is a szebbik nemet képviselem. Nos, mindkettő feltűnt. Nem vagyok éppen parókiába való. Lehet rögtön lángra is kapnék, ha betenném egy olyan helyre a lábamat. Én biztosan. - kuncog mégis - Más ötlet? Mondjuk adhatnánk neki valamit enni, hátha akkor békén hagy.
- Szúrd ki a szemét egy répával. - vágtat át egy hirtelen előbukkanó patakon, de a lépései furcsamód nem mélyednek a vízbe. Fel is keltette a figyelmét a dolog, de jobbnak látta futni...egyenlőre. - Egyébként is, legalább egy emberméretű répa kéne hozzá...
- És azt honnan szedjek? Te talán embernyi répákkal rohangálsz? - kérdezi. - na de lássuk... lehet, hogy a tűzzel mennénk is valamire...már ha lenne egyáltalán időnk tűzet csinálni...te miféle vagy? tudsz tüzet csiribízni?

Ugye ez a lány tisztában van, hogy éppen a hátamon lovagol ?

- Drágám, ha megállok tüzet csiribízni, mindkettőnket megesz a dög ! - röhögött fel, és kis híján felbotlott - De tessék ! - harap rá a jobb kesztyűjére nagy nehezen, és megpróbálta a fogaival lehúzni a kezéről. Kis híján kiverte a saját fogát, de végül sikerült levennie, és hátranyújtani a válla felett - Húzd fel és csettints !
- Nem gondoltam, hogy ahhoz meg kell állnod - mondta meglepő őszinteséggel. - Velem a nyakadban is úgy loholsz, mintha nem lenne holnap, és nem úgy nézel ki, mint aki érzi is a súlyomat. - feleli, majd átveszi a kesztyűt. Hát persze, pehelykönnyű vagy drágám.
Némi villanásból a háta mögött rájön, hogy sikerült 'beüzemelni'. - Woah, ez hasznos cucc.
- Nos, annak is megvan a trükkje. - nevetett fel, és hirtelen megcsúszott. - Kapaszkodj ! - kiáltott fel hirtelen, jobban aggódva attól az utitársáért, mint a saját bőréért. Egy kis domoldalon indult meg lefelé, avar és föld keverékéből alkotott mini-lavinán, ám az utolsó pillanatban egy apróbb ugrással, és egy hangos roppanással a bokája felől, még sikerült megúsznia hogy el ne vágódjon.

Hajrá öregem, törd ki a nyakad. De ha nem sikerül, egy bokaficam is belefér.

- Uááá - hangzik az utasától, aki teljesen hátraborul, lábaival kapaszkodva csupán. Fejjel lefelé lógva a derekáról kérdez vissza - Ennek nem volt szép hangja. Jól vagy?  
-Ááááá - sziszegett fel és néhány lépésig aprókat ugrál egy lábon. Basszus. Elegem van. Ideje megfőzni egy újabb nyulat pörköltnek. - Elég, képtelen vagyok tovább futni.
A lány elengedi a derekát, és kézenállásból ügyesen löki magát talpra. A démon azonban ekkora már azonban a varázslatának a felénél jár. A bal kezét kinyújtva idézi meg a kondérmelengető lángoszlopát a nyúl elé. Jobbjának ujjai végén a Jégcseppet hívja elő, és egy negyed másodpercre elégedetten les rá a fehéren foszforeszkáló korbácsára. Még ha itt ér véget a története, legalább nem adja a fogát könnyen. Nem mintha néhány korbácsütés a szúnyogcsípésnél többet számítana ennek a dögnek. - Öreg vagyok én már ehhez.
- Azt a rohadt ... - hallja maga mögött a lány meglepett hangját. A nyúlra nézve, tökéletes a leírás.
- Ja, rohadt a dög... - nézi egykedvűen a közeledő bestiát - De ha nem megy ki ez a szag a ruhámból... - kezd bele, ám ekkor megszakítja a lángoszlop felcsapódása, amely a szokásosnál is vaskosabb örvénnyel pörköli meg, és taszítja félre a szörnyeteget.
- Nem emlékszem rá hogy így nézett volna ki... - bámul hirtelen a kezére. Már elég régen látott ilyen örvényt, és egészen kirázta a hideg ahogy azokra a régi időkre gondolva. Egy egészen más kor volt...
A lány őszinte, önfeledt nevetése szakítja meg az elmélkedését.
- Juhú! - pördül meg egyszer a tengelye körül az apróság, majd elindul a nyúl felé. Ez megbolondult ? - Szerintem én most elképzelem, hogy egy bazi nagy répa hullik le az égből, szegény nyuszi balszerencséjére, és odaszögezi a földhöz. Vélemény? -fordul felé - nem tudom, hogy téged is csak álmodlak-e - mosolyog rá.
Nagyot pislogva néz rá, mintha egy őrült lenne. Álmodik ? Ki ?  
- Őőőőő...sokan álmodoznak rólam, szóval lehetséges... - bólogat, mintha ez lenne a világ legalapvetőbb igazsága. Mert az is. Elég sokan szeretnék megtapasztalni azt a híres hajlékonyságot, amelynek a tornagyakorlatairól oly sokat írt a könyveiben. Vagy a tornádónyelvet. Még arról sem hallott, hogy valaki megismételte volna azt utána.
Ekkor pillantotta meg az égből aláhulló óriáasi répát, amely átszúrta a nyulat, és egyben földhöz is szegezte. A szája tátva maradt volna, ha nem lett volna csukva. Lenyűgöző látvány volt.
- Ne vedd magadra Honey, de nem született még olyan férfi a földön - mondja mosolyogva - és ahhoz nem ártana, ha már akár csak egyszer is láttalak volna. - kacsint, majd a répa lángolni kezd, és kövek emelkednek fel a földből, mintegy tábortűzszerűen körbeölelve a nyulat.
- Azt hiszem igazad van. - neveti el magát ő is, és szélnek ereszti a fegyvereit. Mindene úgy tűnik el, ahogy jött : Semmiből a semmibe. - Viszont ha már ez egy álom, akkor... - legyint egyet, és két nagyon kényelmes karosszék emelkedik ki a földből. Pont olyan, mint amilyen az Eichenschild-i házában van. A kedvence. Kényelmesen dől hátra, felteszi a lábát az apró párnás lábtartóra, a két karosszék között pedig egy kerek asztalka nő ki a földből.
- Egy kis teát, hölgyem ? - terem egy-egy pohár finoman gőzölgő tea az asztalkán. Tökéletes. Most pedig a ruha alá látás képessége. Csak egyszer álmodik kívánságteljesítőset, és ezt mindig is ki akarta próbálni. Melyik csábdémon nem ?
Mondjuk Mika nem örülne neki...még a végén lesújtana rá a vaskos ''Erkölcs''. Nem, ha a könyv és a kolostor között kell választania, inkább apáca lesz.
- Köszönöm, elfogadom - helyezi magát kényelembe a lány - Ugye jól sejtem, hogy te démon vagy? - érdeklődik barátságosan.
- Nos kedvesem... - kortyol bele a teájába - ...valami olyasmi. Bár a magam részéről jobban szeretem a rókaszellem megnevezést. - válaszolja, majd a teáscsésze tállá, ő maga pedig rókává változik. Feláll és körbeforog a karosszékében, majd leül és tekintetét a lányra veti. - Így már egy fokkal jobb. Te pedig ki vagy ?
Válasz helyett csak egy csillogó szemű selfet kap. Amiről valljuk be, hogy nem is olyan rossz. A lány láthatólag rajong a rókákért, hiszen nyújtja is a kezét, majdhogynem kiesve a karosszékéből.
- Ró..ka - motyogja a lány, és az ölébe emeli. Jól van, jól van. Simogassál. Még csak kérnie sem kell, de végigsimítják a hátát, a fejét, és a lány még az arcát is a bundájába temeti. Élvezi a simogatást, hiszen manapság csupán vasárnaponként jut ki neki ilyen...az is alig egy óra róka-móka, és a lánya így is szereti megfürdetni. Mert állítólag állatszaga van. Egy rókának...
- Na, így. Vakard meg a hasam is....- forog egy kicsit a lány ölében. Még sokáig élvezni ahogy kényeztetik a bundáját, de úgy tűnt hogy mára ennyi volt a szórakozása. A nyúl emelkedik fel, és újra érezni lehet azt az iszonyatos, élőholt bűzt, csak ezúttal még égett is. Ez borzasztó. Azt kívánja hogy bár be tudná fogni az orrát, de a rókák képtelenek ilyenre. Pech.
- Egy pillanat. - szólal meg, majd hirtelen kiugrik a lány öléből, és lassan lépdelni kezd a nyúl felé. Ha ez egy álom, nem kell mást tennie, mint alkalmazkodni a nyúlhoz.
- Mond csak nyuszi, tudod mit eszik a róka ? - vicsorog, majd nőni kezd. Óriásira. A lány belekapaszkodik a bundájába, és átöleli, szinte lóg rajta. Alig néhány másodperc alatt nő meg akkorára, hogy szemtől szemben álljon a nyúllal. Nah, közel sem vagyunk egyszinten, nyulambulam. Fölé tornyosul az élőholt nyúlnak, és ha tehetné, elvigyorodnak. Most ki fog futni ki elől ? Az állat ösztönösen próbál meg elmenekülni, de esélye sincs. A róka egyenesen a nyakának ugrik, hatalmas állkapcsa alatt pedig recsegve-ropogva törnek meg az állat csontja. Érzi ahogyan a fogai mélyen belemélyednek az állat húsába, de különösképpen nem zavarja. A rókák mindenevők. Emberi alakjában viszont hányna tőle, ebben egészen biztos. Alig pár másodpercig tart az egész, állkapcsának nyomása alatt pedig egyre vékonyodó állat nyaka már nem bírja, így elszakad. A szörny, ami eddig üldözte őket, most hatalmas hústömegként omlik a földre.
- Ennek szörnyű íze volt. - szólal meg. Álomróka vs Zombinyúl, 1:0.  - Most merre tovább ?
- Mi a neved? - hangzik a kérdés a kérdésére. Uticél híján csak megindul előre az erdőben. Még a leghatalmasabb fák sem érnek fel a hasáig.
- Yrsil vagyok. - válaszolja meg a lány kérdését - De mond el a tiédet is, pici lány. Szeretnék emlékezni rá...
- Yrsil - ismétli el a másik - Szép neved van, illik hozzád. - a lány a karjaival túr bele a bundájába, jólesően simogatja. - Feline. Feline Aiedail. - szólal meg újra - De még soha nem mondtam el senkinek...
- Csakugyan ? Miért nem ?
- Az én szakmámban nem hasznos csak úgy mindenkinek az orrára kötni.
- Feline Aiedail. - szólal meg, némi tűnődéssel a hangjában. Átlép egy tölgyfát, majd megáll. Távolra tekint, messze a hatalmas erdő fái fölött. - Azt hiszem, erre az egyre nagyon jól fogok emlékezni...



A hozzászólást Hóhajú Yrsil összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 19, 2017 12:04 am-kor.


_________________
"Do you even know the definition of immortality ? It means that I, and only I...cannot die. Would you like to take a guess how many funerals I been to ? How many friendly smiles I seen turn into flowers in front a tombstone ? Hm ? And some of them don't even get that ending. I've seen people crumbe...disappear without a trace...ending so horrible that no one should have ever seen them. And that's not all...I'm afraid of loving anyone. For I know that inevitably...at some point...they will crumble away...or betray me. Do not act as if I do not know what pain is. All I know...is pain."


Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Fox-icon
https://questforazrael.hungarianforum.net/t324-hohaju-yrsil

11Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Empty Re: Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Kedd Ápr. 18, 2017 11:51 pm

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor

Leon "Witty" Witman ft. Cyne "Crazy" Wulf VS WTFisthissh!t

  Egyszerűen ez egy csodálatos nap volt, olyan, ami nekem is tetszett, főleg most, hogy élvezhettem egy kicsit a hűs szellőt, a zöld füvet, a patak csörgedezésének hangját úgy, hogy nem kellett a Nap károsító hatásai miatt aggódnom. Így hát kényelmesen feküdtem a fűben, lábaimat felhúzva süttettem a hasamat, és közben a nem rég beszerzett színes üvegű szemüvegen keresztül néztem fel nagy ritkán, miközben azért néha fintorogtam is egyet. Ez utóbbi reakció nem az időjárásra adott önkéntelen válasz volt, hanem arra a bűzre, ami az orromat kezdte el egyre jobban irritálni. Korgó gyomrom azon nyomban bekussolt, amikor ezt megéreztem. Mielőtt azonban még erőt merítettem volna ahhoz, hogy feltápászkodjak és alaposan leszidjam Leon-t azért, amit éppen csinál - vagy éppenséggel nem csinál - döngő lépteket hallottam és éreztem. Az egész föld beremegett, mint ha ennek a világnak a bőrét ütnék, mint valami rohadt dobot. Először nem is vettem róla tudomást, azt hittem, hogy csak képzelődöm. Tény és való, hogy tűző napon a pia hamarabb beüt, mint mondjuk egy hideg téli éjszakán. De a dobogás csak folytatódott. Felvont szemöldökkel pilláztam Leon felé, aki a bográcsban kavargatott valamit. Nem nézett ki úgy, mint ha valami hangszeren szórakozna, tehát nem hozzá köthető ez a különleges jelenség.  Mindegy, dőljünk vissza. Lazulás. Feeeel the sunshine és minden egyéb ilyen hülyeség. Aztán még egyszer. Na most már kezdtem felhúzni magamat. Ki az a hülye, aki nem hagy pihenni egy kicsit még mindig másnapos - vagy inkább aznapos? - selfet? Ahogy kissé feltápászkodok, magammal szemben egy óriás nyuszit láttam meg. Mi a rákos jó büdös fa...képkeret? Nem volt egy túlságosan szép látvány. Görcsös valami, legalább nyolc méter magas, a testét számtalan seb csúfította, és a bőre is rohadt. Két metszőfoga - vagy mi az ,ami ott elől kilóg neki - inkább agyar volt, mint rendes fog. Én meg csak ültem - pontosabban a könyökömmel kitámasztva magam inkább félig feküdtem még - és pilláztam, hogy ez mi akar lenni?
- Te, Leon...figyu, Te még is, mi a frászt raktál a boromba?
  Tettem fel a szerintem teljesen egyértelmű és logikus kérdést. Mert az tuti, hogy most képzelődök. Megromlott volna a bor? Az nem lehetséges, hisz sose hagyok időt arra, hogy ilyen förtelmes dolog megtörténjen. Csak egy magyarázat létezett: Leon megmérgezett engem! ENGEM! Hát rohadjon el. Csak azért, mert tegnap véletlenül majdnem kinyírtam? Tehetek én róla, hogy ilyen gyenge a szervezete?
- Szőlőt. Tudom, olyat még nem ittál, mivel a gombánál drágább és patkányszarnál finomabb. Nem ízlik?
- Csak azért, mert ott van egy rohadt nyolc méteres nyuszika...de ja, fogjuk rá a szőlőre.
  Válaszoltam vissza, miközben egy részt a vállaimat vonogattam egyetértésem, és enyhe kétkedésem jeleként, másrészt az üres boros palack után nyúltam, amely ott hevert a közelemben. Lecsavartam a kupakját és alaposan megszagolgattam, hogy rájöjjek, még is, mi a franc romolhatott el vele? Szőlőt nem nagyon éreztem benne, de tudatmódosító szernek se volt nyoma. Akkor még marad az az opció, miszerint kezdek teljes mértékben és visszavonhatatlanul megbolondulni. Vagy talán még a tegnapi kaja hatása lenne? Nézzük csak, miket is tettem bele? A frissen levadászott nyusziból húsdarabokat, valami fűszereket, egy kis bürököt, hogy megadja azt az enyhén pikáns ízhatást, amit annyira szerettem....meg talán szellemorchideát. Volt még valami más is benne? Most így hirtelen nem tudok visszaemlékezni. Azt meg főleg nem tudom megérteni, hogy Leon mi a francért akadt ki? Arról aztán tényleg nem én tehetek, hogy gyenge a kis emberi szervezete és nem bírja az ilyen növényeket, hisz elvileg, ami nem öl meg, az megerősít, nem igaz? Ő se halt bele...igaz, hogy meg se kóstolta. Így visszatekintve, szerintem enyhén szólva is túlzás volt, hogy egyrészt szidalmazta a kajámat, másrészt az egész bográcsot a fejemhez akarta vágni. Most meg még a boromat is megmérgezte valamivel a mocskos kis szemét. Lehet, hogy rossz ötlet volt rá hagyni a főzést? Már ha ezt lehet annak nevezni...azok az ízek! Akarom mondani, bűzök.
- Vagy lehet, hogy csak a kajád szagától haluzok baszod. Ezzel már büntetni lehetne, meg kínozni. Ugye nem akarsz megölni?
- Néha szívesen megöl...
  Nem nagyon folytatta a monológját, pedig biztos voltam benne, hogy most már aztán minden erejét összegyűjtötte és tart nekem legalább egy fél perces unalmas beszédet, üres fenyegetőzésekkel és olyan igazi Leon-i viccekkel fűszerezve, amitől a hajam is égnek állt és elment minden életkedvem. Pedig én teljesen normálisan szoktam vele viselkedni, teljes mértékben érthetetlen az, hogy miért viselkedik velem így? Aztán, ahogy a Napot eltakarja valami, Leon is végre megfordul és meglátja a mi cuki barátunkat, aki lehet, hogy csak kaját jött kérni tőlünk, bár nem nagyon nézett ki úgy. De legalább tisztes távolságban megállt tőlünk és onnan nézegetett minket. Gondolom, először kopogtatni akart, vagy kicsit megköszörülni a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet, aztán elkezdjen kéregetni, mint valami csöves Elatha utcáján. Leon-nak valószínűleg nem ilyen gondolatai voltak, már rögtön ártani akarna neki....Tipikus érzelmetlen, emocionálisan hulla, empátiát minden mértékben mellőző és tagadó ember. Hogy keveredtem én ezzel össze?!
- Cyne...meg van még az a tegnap lefőzött bürök mérged?
~ Rohadjál meg! Az leves volt, nem méreg! FOGD MÁR FEL A KÜLÖNBSÉGEKET!~
- De némi acél is megtenné... -a hangja már citerázni kezdett, mint aki nagyon meg van rémülve.
  Csak adja az ég, hogy netán még be is vizeljen félelmében. Egész életében ezt hallaná vissza tőlem és megkeseríteném minden egyes ébren töltött percét. Még jobb, ha hátul is betör, vagyis inkább kitör a barna maci. Adassék meg, Óh, kérek én minden istent - akár létezik, akár nem - hogy megtörténjen! Léééégysziiii!

- Bocs, azt már megettem.
  Válaszoltam rezignáltan, miközben az újdonsült barátunkat nézegetem. Még mindig olyan türelmesen álldogál ott, mint egy elveszett gyerek a bazárban, aki várja, hogy érte jöjjön anyuci. Vagy mint egy véres bosszúálló, aki még utoljára felméri az ellenfeleit, mielőtt kinyírná őket. Csak nézi őket, és várja, hogy félelmükben megőrüljenek és meggondolatlanok legyenek. Azok a halott szemek nagyon is becsmérlően és kritikusan méregetnek minket, legalábbis ami húsz méteres távolságból látszódik belőlük. A helyében én is ezt tenném. Nagyot nyelek, mielőtt a társamhoz fordulnék.
- Szerinted....öhm....megharagudhatott azért, mert tegnap kiraktam egy nyuszicsapdát és sikerrel fogtam is egyet?
  Ez a dög lenne minden nyuszi őse? A keresztapa? Don Bunny? Szivarral a szájában, pálinkás üveggel a kezében és csak az öklével dolgozva írtja a család ellenségeit és közben tesz egy-két menő megjegyzést, amitől csak még keményebbnek látszik. De még is, ki a jó büdös rákos franc gondolta volna, hogy ez lesz az eredménye annak, hogy megöltünk egy nyuszit? CSAK EGY ROHADT KIS NYÚL VOLT, CSESZD MEG! EZ AZÉRT MÁR TÚLZÁS! Leon felé pislogtam és remegő kézzel vettem elő az éjgyilokomat. Nem fogom megadni magam. Nem hagyom, hogy megöljön ez a dög úgy, hogy én nem is védekeznék. Aztán a kezemben tartott szánalmasan kis fegyverre néztem. Most komolyan? Egy kurva éjgyilok? Ez ellen? Aztán a mellettem állóra néztem. Karddal és pajzzsal szokott harcolni. Kard és pajzs. Ez ellen?! Mi teljesen meg vagyunk bolondulva?
- Hát, ha cél nincs is, de az a cél, hogy ... nem, hagyjuk a hülye szóvicceket...
- Jól látom, hogy megbasztuk?
  Felvont szemöldököm annyira magasra szaladt, hogy majdnem lelépett az arcom által alkotott keretről és felszállt az égbe, hogy ott éljen boldogabb életet. Leon....káromkodott? Leon, mi van veled ember? Bár mondjuk én a helyében a "megszoptuk", vagy ha már mindenképp szexelni akar, akkor "rábasztunk" kifejezéseket használnám , de most inkább nem javítottam ki. Legalább már valamiféle fejlődést mutat a kis szentem, nem akarom lelombozni most...életünk utolsó perceiben.
- Én ugyan nem szexuáltam meg! Maximum Te...De amúgy, milyen rendes már. Még álldogál ott egy ideig, mint valami hülye elcseszett regényben. Már mint, bakker...Ő az aktuális főgonosz, aki megvárja, míg a jófiúk kiviccelődjék magukat epikusnak szánt, de attól nagyon eltérő benyőgéseikkel, hogy közelebb kerüljenek az olvasóhoz, hogy aztán széttépje őket, mint remegő kező nagypapa a farkát vizelés közben.
  Tartottam rövid helyzetelemzést, amire Leon-tól csak bárgyú és ostoba pislogást kaptam. Most mi van, ennyire bonyolult lenne a mondatszerkesztésem? Netán nem értett meg minden egyes szót? Vagy csak simán megint elborult az agya? Már ha lenne neki...néha elgondolkozok azon, hogy ezt az álláspontot felülvizsgáljam.
- Remélem, ennél van valami hatásosabb ötleted is. És válaszolva a kérdésedre...szerintem igen, megharagudott a nyúlpörkölt miatt. Most legalább tudom, milyen ízűnek kellett volna lennie.
  Mielőtt bármit is válaszolhattam volna a mellettem ácsorgó zsoldosnak, a Nyúl Keresztapa úgy döntött, hogy megmutatja mi van még az arzenáljában. Láttam, ahogy a szája feldagad és nemsokkal rá egy hatalmas köpet száguldozik felénk, még a Napot is eltakarva. Riadtan tettem pár lépést hátra, azonban a zöldes valami tőlünk két méterre csapódott be és szét is placcsant azon nyomban, széles körben terülve szét. Szépen lassan elkezdte maga körül a földet is szétmarni, a fű feketére változott és a szagja is valami förtelmes volt. Nem rossz trükk...és elég szép nagy távolság.
- Hé, ilyet én is tudok! -ordítottam el magam, majd megmutattam az én köpő-tudományomat is...jó, ha másfél méterre ment el, ami tőlem már nagy eredmény volt. - Nem ér, Te vagy négyszer akkora vagy, mint én!
  Kiáltottam fel csalódottan. Hát, az övéhez képest az enyém tényleg szánalmas egy eredmény volt, és emiatt volt is egy kisebb fajta kisebbségi komplexusom. Nem értem, mire fel kell most itt menőzni és felvágni? Csak nehogy Őt is felvágják.
- Azt hittem, hogy Te jössz elő az ötletekkel. Nekem egyelőre a legjobb ötletem az, hogy fussunk innen a fenébe!
- nekem tetszik! Tűnjünk a pokolba, mielőtt közelebb jön!
- Támadt egy ötletem!
- Félek....
  Nem is csodálkoztam ezen, hisz Leon állandóan fél. Milyen fegyverforgató ez? Meglát egy kis vért, aztán már rosszul lesz. Meglát egy nyolc méteres nyuszimuszit és már kötné is fel a nyúlcipőt. Mondjuk az ötlet eredetileg tőlem származott, de majd ha egyszer megélem, hogy elmeséljem a történetet másoknak, akkor ezt majd ráfogom a társamra, hogy én pedig a hős megmentő szerepében tetszeleghessek. A sercegő foltokat elkerülve gyorsan a zsákomhoz rohantam. Ellenfelünk is megindult felénk, egyelőre lassan és komótosan, mint aki időt akar hagyni nekünk arra, hogy felkészüljünk az eposzi csaták durvaságát is megirigylő párbajunkra. Kettőnk között ördögszekereket görget a szél, ott állunk egymással szemben, felmérve az ellenfelünket, kezünk az övünk mellett lazán tartva, készen arra, hogy bármelyik percben elővehessük és egymásra...támadjunk. A fegyverünkkel. Nincs itt semmi lövöldözés és köpködés, az már egy másik témájú regény lenne, és ilyen szereplőkkel igen csak beteges romantikus novella lenne, azt meg kell hagyni. De én nem akartam hagyni, hogy kipróbáljuk, mennyire is kanos ez a dög. A táskámhoz érve gyorsan kidobáltam mindent, és az aljáról előhalásztam azokat a vastag gyapjú zoknikat, amelyeket konkrétan három hétig viseltem, miközben Leon-nal átkeltünk valami hülye sivatagon. Nem értem, hogy mit is kerestünk arra felé, de azon időszak bőven elég volt arra, hogy valami irtózatos szagelegy alakuljon ki. Ha mást távol tudott tartani, talán most is fel lehet majd használni. Legalábbis reméltem.
- Dracon-t is ennek a szaga tartja távol vagy két hete! Szerintem ennél is működik...egy hatásos kis bűzbomba!
  Már épp indulnék a szörny felé, amikor észreveszem, hogy csak egy darab zokni van a kezemben. Hol van a másik fele? Gyanakodva fordultam a bogrács felé, amiből még mindig fertelmes bűz áramlott ki. Csodálom, hogy nem rohadt el körülötte minden és hogy én még nem hánytam el magam. Ez valami irtózatos! És a gyanúm....ha beigazolódik, én kinyírom ezt a szerencsétlent!
- Te, ugye nem főzted bele a párját a levesbe?!
- Hát őőő...nem?
  Nem volt valami túl meggyőző a válasza, ezt szerintem Ő is érezhette. Semmi magabiztosság, semmi határozott tagadás. Egy morcos és hitetlenkedő pillantással díjaztam megszólalását. Tudom, hogy beledobta a levesnek vagy pörköltnek, vagy minek induló kotyvalékába. Beteg állat. És akkor még az én főztömmel volt baja?! Beképzelt, képmutató kis görcs...De végül is, a hatásos fegyveremet a kezemben tartva indulok meg Nyúl Bácsi felé, aki egy pillanatra megtorpant, aztán akkorát bömbölt, hogy én konkrétan majdnem seggre ültem...na meg hát, elért hozzám a száj szaga is. Az utóbbi még rettenetesebb volt, mint a zsoldos főztje.
-...a francot ettél Te utoljára? Vizihullákat?
  Panaszkodtam és nagy nehezen összeszedtem magam. Az összegöngyölt zoknit felé dobtam, azonban az vagy három méterre tőle ért földet. Igazából mit is gondoltam? Hogy majd legalább hét méter magasra feldobom, hogy megérezze a bűzét és elmeneküljön? Remegő kézzel áldogálltam ott, egy helyben, mint valami rohadt szobor és figyeltem, ahogy a tappancsaival megpiszkálja a zoknit, majd lenyúl, felkapja és...megeszi. Megeszi! És még élvezi is! Látszik az arcán az elégedettség! Milyen beteg világban élünk mi? MI A FRANC EZ?! KI TALÁLTA KI?? Mennyi piát kellett valakinek meginnia ahhoz, hogy megalkossa ezt a .... valamit? Hát, ennyit az én nagy tervemről. Főleg, hogy úgy látszik, megunta a játszadozást és a csendes szemlélődést és kimeresztette a karmait, amiről valami zöld cucc csöpögött, eléggé hasonlatos a köpetéhez. A cseppek nyomában csak fekete foltok maradtak a földön. Király. Nem csak savas köpet, de mérgező karmok. Hát rohadjon el. A jó büdös alpári kur...tizán anyját! ROHADJ MEG!
- Fuss, Leon, Fuss!
  Kiáltottam el magam páni félelmemben, miközben megfordultam hogy én is a távozás hímes mezejére lépjek. Ez ellen semmi esélyünk! Azonban amikor célirányba állítottam magamat, megláttam azt, hogy Leon-t nem látom sehol...aztán észrevettem egy apró foltot tőlem vagy fél kilométerre.
- LEEEEOOON!
  Hát rohadjon meg ez a szemét, ott hagyott engem! Ennyit a bajtársiasságról, meg arról, hogy társak leszünk egy ideig. Hát milyen bajtárs ez? Mögöttem ráadásul az a rohadt sunyi tapsifüles is ordibált, mint ha engem akarna utánozni, vagy éppen kigúnyolni. Épp időben fordultam hátra ahhoz, hogy lássam, ahogy egy újabb adag savas köpet száguldozik felém. Rögtön irányt is változtattam, hogy kikerüljem azt a valamit, azonban így se sikerült túl messze kerülnöm tőle. A felcsapó matériából jutott a lábamra is, és rögtön marni is kezdte. Rohadtul fáj, azt meg kell hagyni. Maradék erőmet össze szedve rohantam és ordítoztam tovább.
- GYERE VISSZA TE SZEMÉT!
  Sprinteltem. Olyan gyorsan futottam, mint még életemben soha sem. Minden erőmet beleadtam, még azt is, amiről nem is tudtam, hogy létezik, de a talaj eléggé ingatag volt, ahogy az a nyolc méteres dög utánam indult és minden egyes lépése mint ha egy kisebb méretű földrengés lenne. Ez utol fog engem érni!  Mondják, hogy szégyen a futás, de szerintem meg rohadtul hasznos. Ha kell, egészen Hellenburg-ig futok aztán rendezze le a nézeteltéréseit ez a dög a várossal és annak katonáival, meg civil lakosságával. Nyírják ki ők, én ugyan nem maradok ennek a közelében! Vagy csak akadjon menet közben egy kisebb falu, amin elcsámcsoghat. Nem érdekel, bárki más, csak ne én. Akár még Leon is jó lenne...elgáncsolom őt a fenébe, ha utolérem, és hátra hagyom. Ő is hasonlót tett velem, simán megérdemli. Azonban nem értem utol azt a szerencsétlent...az árulót. És ekkor jutott eszembe: rohadjak el, a táskámban maradt a playselfem! Nem, azt nem hagyhatom hátra. Azt nem adom senkinek sem! Exkluzív kiadás volt, olyan képekkel, amelyek...húúúú, azokról nem beszélhetek. Nem, a playselfet nem hagyom. Megfordultam és szembe néztem a nyolc méteres monstrummal, ami megtorpant meglepettségében.
- A feslett self nőket nem adom neked!
  Én ordítottam, az is ordított. Szép egy párost alkotnánk, ha netán vándor énekesnek csapnánk fel. Bár a hangunkat elnézve valami jó kis hörgős banda lenne belőlünk. De olyan énekesek meg még is, kinek kellenének? A két hátsó lábán álldogáló dög az egyik mellső mancsával csapott felém. Röhögve ugrottam félre előle. Nem féltem. Meg kell mentenem a nőimet. És nevettem ismét. Mert jobb nem jutott eszembe. Ez inkább ilyen kétségbeesett nevetés akart lenni, ha jobban belegondolok. A francért kellett nekem a lábszagommal elűzni Dracon-t? Most nagyon jól jönne az a kis mocskos rohadék. Dracon, hiányzol! Leon már kevésbé hiányzott...Ő ezt nem értheti.
- NE CSAJOZZÁ!, GYERE MÁR!
- A PLAYSELFET NEM ADOM!
  Ha ennek vége, Leon-ból tényleg Leoff lesz. Úgy szét fogom offolni, hogy soha többé nem kel fel élőként. Kicsit megkínzom, kicsit megvagdosom és megölöm. Csak egy picit. Egy ici-picit. Csak húsz év kötél általi halálra fogom ítélni. Az nem túlzás, azt még ki lehet heverni. Eddig is lábon hordta ki az agyhalált, egy kis fojtogatás már igazán nem oszt, nem szoroz. A nyúlkoma meg felröhögött. He? Nem, határozottan nem röhögés volt, inkább valami...megmagyarázhatatlan reakció. Lehet, hogy csak légzésproblémái lennének? Ki tudja. Viszont mancs problémái határozottan nem voltak. Ismét lecsapott rám, ami elől félregurultam és amint talpra érkeztem, az éjgyilokot belevágtam a mancsába. Öreg hiba. Nagyon nagyon nagyon öreg hiba és hatalmas tévedés. Első számú szabály: NE HERGELJ FEL EGY NYOLC MÉTERES SAVAT KÖPŐ - MÉRGEZETT KARMÚ NYULAT, MERT MEGDÖGLESZ! Határozottan így szólt valami Grillezet Medve által írt túlélési könyv. Ki gondolta volna, hogy egyszer tényleg szembe kerülök egy ilyennel? Az meg szerintem innentől kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy ellenfelem is olvashatta azt a könyvet, mert szóról-szóra követte az ott felállított példát és teljesen begurulva ordítozott és visított, de akkorát, hogy a dobhártyám majdnem beszakadt, aztán meg toporogni kezdett egy helyben, mint valami sértett kölyök. Két karomat kitárva próbáltam egyensúlyozni, hogy ne essek el. Aztán véget ért a dühkitörése és ismét szilárd talajon állhattam. Egy pillanatra fellélegeztem, aztán megláttam, ahogy ismét megpróbál engem agyon taposni. Előre felé vetődtem, a lábai közé, hisz ott legalább nem tud engem elérni és legalább én biztonságban leszek, míg Ő meg nem látja Leon-t és nem fókuszál rá. Hagyni fogom, hogy elszórakozzanak egymással. És itt ismét egy hatalmas hibát követtem el: felnéztem, hogy meglássam a....hát, ezek határozottan nem húsvéti tojások voltak. Ahhoz kicsit túl méretezettek és....óh, mamám. EZ KEZD KVA MORBID LENNI!
- CSESZD MEG, EZ EGY BAKNYÚL!
  Visítottam el magam félelmemben és meglepettségemben.
- Nem akarom, hogy a fejfámon az szerepeljen, hogy "Itt nyugszik Cynewulf, akit megrépázott egy nyúl!"
  Majdnem hogy elbőgtem magam. Nem akarok itt meghalni. Nem akarok ÍGY meghalni. Én csak elakarok kerülni innen. Felébredni és rájönni, hogy ez csak egy rossz rémálom volt, semmi más. Hisz, a valóságban ki találta ki ilyen dögöket? Nem, ezeket csak képzelődöm. Még a táborban fekszem. Megmérgezve Leon főztjétől és most delíriumos állapotom miatt képzelődök csak. Ez az. Ez a megoldás. Valami vörösen villant a közelemben ,mire felnézve Leon-t láttam meg, lángoló kardjával a kezében. Jól van, vond csak el a figyelmét, míg én kiheverem a sokkot...
- Hé! TE rondaság! Nem Te, a büdös szájú! Nem, amelyik rohad..ehh, a hosszúfűlű! Igen, Te gyönyörűségem! Gyere csak ide! Megmutatom, milyen amikor Flambíroznak!
  Leon, ezt megjegyeztem. Szerinted ronda vagyok? Meg büdös a szám? És rohadok? Csak magamban röhögve figyeltem, ahogy a nyuszmusz neki indul a nagy pofájú zsoldosnak, akinek az arcán meglepettség csillant. Hát igen, ha olvastad volna Grill Bear könyvét, tudhattad volna, hogy ezek már nem félnek a tűztől. De azért élvezet volt nézni a műsort. Én akár hátra is dőlhetnék itt, élvezhetném a műsort, aztán amikor megunom, visszamehetnék a táborhoz és a playselfemhez. Nem árt Leon-nak egy kis mozgás, most legalább kiszórakozhatja magát és gyűjthet alapanyagot a következő nyúlpörkölthöz. De nem...nem hagyhatom ott egyedül. Ha vele végez a nyúl, akkor rám fog terelődni a figyelme. Akkor már inkább akkor foglalkozzunk vele, amikor még ketten vagyunk, mert egyedül nem hinném, hogy túl sok esélyem lenne. Kétségbe esve néztem körül, hátha van valami, ami segíthetne. Bármi. De semmi. Még Dracon se volt itt. Jajj, drágaságom, annyira sajnálom. De a francért ilyen kényes az orrod? Te se vagy ám jobb illatú, hogy rohadjál el! Megfordultam és most jutott eszembe, hogy a túlméretezett bunny bizony nekem háttal áll...vagy is, hát, rohan, de a lényeg, hogy nekem háttal.
- Persze, ilyenkor hagyom otthon a hegymászó felszerelésemet. Na e ideje hátulról meghágni a nyulat...
  Morogtam magam elé. Valami határozottan nem stimmelt ezzel a mondattal. Olyan furán hangzott, de csak egy kicsit. De végül is, a hegyeket is meghágni szokták, nem? Vagy megmászni? Miért ilyen hülye ez a nyelv, hogy minden szóra vagy húsz másik értelem is kapcsolható és azoknak a nagy része összeköthető valamiféle szexuális cselekedettel? Határozottan volt egy olyan sejtésem, hogy a nyelv eredeti megalkotói serdülő kis kamaszok lehettek, túl sok energiával és túl kevés megrontott nővel a hátuk mögött, és inkább nyelvjátékokkal élték ki magukat, semmint...csajozással. Na de ennyit a nyelvújítási és alkotási merengéseimből. Rohanva indultam meg a nyúl irányába, ami szerencsére még mindig Leon-nal volt elfoglalva. Tényleg, olyan gyorsan futottam, ami még engem is meglepett, aztán az utolsó pillanatban elrugaszkodtam a földről a nyuszi hátára és az említett részbe vágtam bele mélyen az éjgyilokom pengéjét, mint egy fogódzónak használva azt. Nagyon is szükségem volt erre, hisz a cukorfalat akkorát bődült el a fájdalmában, ami megint csak fájdalmat okozott a fülemben, aztán meg forgolódni kezdett, hogy lerázzon engem a hátáról, miközben én két kézzel és kétségbeesetten kapaszkodtam fegyverem markolatába. Percek kérdése és én le fogok fordulni innen...remélem, nagyon remélem, hogy az a szerencsétlen kitalál valamit. Mint ha valamit ordítozott volna...nem hallottam. Nem is érdekelt. Csak kapaszkodtam az életemért. A Sors fintoraként hirtelen minden elcsendesült, így tisztán hallottam Leon-t....inkább süketültem volna meg.
- Várjá!-várjá', lógj még egy kicsit, el ne menjé'...
  Mi a francot hadovál ez össze-vissza?  Mint ha valami neki ütközött volna a nyúlnak ,de nem lehettem benne biztos, csak egy gyenge, elmosódott hang volt. Tehát, szokása szerint, nem csinált semmit. Ideje, hoy kézbe vegyem a dolgokat...csak ne azokat, amik ott leng lógtak. Ehh...fúj....ez a látvány örök életemre kísérteni fog. Ideje elkezdeni felfelé mászni. Kapaszkodó az legalább volt bőven, hisz a dögnek olyan rücskös volt a háta, hogy volt mibe kapaszkodnom. Meg hát, sok helyen a bőre felszakadozott, gyakran a csontjai is kilátszottak, amiket szintúgy tudtam használni. Egy ideig elgondolkoztam azon,hogy bemászok a dög testébe és belülről nyírom ki. De nem, ehhez aztán már tényleg nem volt semmi gusztusom! Így inkább amint bal kezemmel megkapaszkodtam, jobb kezemmel kirántottam az éjgyilokot a szörny hátából és valamivel a fejem felett vágtam bele ismét. Na MOST aztán már tényleg nagyon bedühödött. Egyik mellső tappancsával hátra nyúlva próbált engem levakarni a hátáról. Azok a méregtől csöpögő karmok túlságosan is közel húztak el tőlem ahhoz, hogy én kényelmesen és biztonságban érezzem magam. A torkom összeszorult, ahogy a mellkasom is. Rohadjak el, én itt fogok meghalni. Egy rohadt nyúl hátán!
- HA KISZÓRAKOZTAD MAGAD, TEHETNÉL IS VALAMIT!
  Amúgy igen csak jól és kényelmesen elbeszélgettünk egymással, mint ha csak egy könnyed vásár napi kiránduláson vennénk részt, valamelyik kis kocsmában és nem mondjuk egy írtóztató szörnyeteg ellen vívnánk élet-halál harcot. Annyira imádtam az ilyen helyzeteket, hogy az valami....hát, nehéz kifejezni, hogy mennyire. De ha mondjuk számokat kéne használni, akkor valahol a 0 és 0 között elhelyezkedő pozitív egész szám lenne. Nem tudom, hogy Wittyman mit csinált éppen, vagy mit nem, de egy biztos, hogy a nyusszancs vad táncba kezdett, amitől én meg lengedeztem a hátán, mint valami hülye zászló és párszor majdnem sikerült is lerepülnöm onnan, ami mondjuk négy méteres magasságban már igen csak rosszul esett volna nekem, főleg, ha én is rosszul esek.
- EZ MÁR VALAMI?!
~ Mi, az hogy táncolni tanítod a dögöt?! Igen, baszki, ez már valami....~
  Mindegy, folytattam tovább a mászást, ha már egyszer bele kezdtem ebbe az őrült tervbe, bár hogy mit is vártam tőle, arról fogalmam sincs. Talán kiszúrhatnám a szemét. Ez az. Vagy addig ütögethetném a fejét, míg át nem töröm a vastag koponyáját, hogy az éjgyilokot megforgathassam az agyának nevezett valamiben. Vagy megcsikizhetném, hátha nevetne egy jót és kibékülne velünk. Netán...hát, más nem jutott eszembe. Hosszú percek megerőltető eredményeként végül csak felkerültem a dög vállára, ami mondjuk eléggé bizonytalan hely volt, hisz olyan keskeny helyen álltam, hogy attól féltem, bármelyik percben elcsúszhatok. Viszont, meg kell hagyni, hogy:
- INNEN KURVA JÓ A KILÁTÁS!
  Alattam terült el szinte az egész világ, díszpáholyból figyelhettem a zsoldos manővereit, az alattam elterülő tájat, a kis táborunkat a hátunk mögött, az égen repdeső madarakat és minden egyéb ilyen hülyeséget. Tényleg, nagyon tetszett ez itt fent nekem. Csak ne áradna olyan írtózatos bűz a dög szájából, amit most már folyamatosan nyitva tartott bömbölésében. Testközelből csak még undorítóbb. Aztán majdnem le is zuhantam ebből a magasságból, amikor a kis barátunk - a "kis" jelzőt itt igen csak irónikusan kéne érteni  - úgy döntött, hogy végre-valahára igazi nyusziként viselkedve négykézlábra ereszkedik. A hirtelen jött testváltozás miatt előre lendültem és az utolsó pillanatban kaptam bele a véres, nyálas szőrcsomóba a pofája oldalán, abba kapaszkodva. Aztán meg óvatosan elkezdett oldalra dőlni, hogy agyon lapítson engem.
- Anyád!
- CYNE! HOL A TÁSKÁD?
  Ez már Leon volt....mit akar az a hülye a táskámmal? Hát nem látja, hogy épp most készülnek belőlem lapos Cyne-t csinálni? Nem akarom, hogy megnőjjön a légellenállásom, és hogy olyan vékony legyek, hogy az ajtórések alatt is beférjek. Erre ez meg...a táskámat keresgéli. Mi a franc baj van az emberekkel? De most komolyan!
- A táborhelynél, rohadj meg, vagy fél kilométerrel mögöttünk!
  Vicsorogtam a társamra. Ha nem futott volna el nagy hősiességében, akkor még a közelében lettünk volna. De nem, neki menekülnie kellett, engem hagyva hátra egyedül. Ugrottam és kecsesen a földön landoltam, amikor Don Bunny méltóztatott félig-meddig oldalára dőlni. Egyelőre a lendülete vitte tovább, valószínűleg nemsokára átlendül a holtponton és ismét a tappancsaira tud állni. Mondjuk érdekes, ilyen manővereket még nyúltól nem láttam, hogy ilyen akrobatamutatványokat is tudnak végezni...de hát, őszintén, ki a franc foglalkozik a nyulakkal azon kívül, hogy fasza pörit lehet belőlük csinálni és kesztyűt? Illetve, hogy ha kiszárítod a potyadékukat, akkor eladhatod csokigolyóként a gyerekeknek, és remélhetőleg jó messze leszel, mire valamelyik idegbeteg szülő rájön a csalásra és üldözőbe vesz téged. Na de tényleg, az előzőleg felsoroltakon kívül még mi értelme lenne foglalkozni a nyulakkal? Mert egy biztos: szexuális tanácsokat nem fogadnék el tőlük, hisz az egész aktus olyan náluk, mint szűz kamasznál az első alkalom: három tolás, abból az egyik az, amikor a nadrágot tolják le. De végül is, ugrándozni is tudnak, nem? Elég kecsesen mondjuk. A mi szerencsénk meg az, hogy ez itt még nem próbálta ki ezt is, mert különben egy repülő nyolc méteres rohadt nyúllal kéne harcolnunk, ami lehet, hogy igen csak káros lett volna az egészségünkre. Tehát, a nyúl köszöni szépen, egyelőre csak forgolódott, mi meg a fejünket forgattuk és próbáltunk rájönni, hogy most még is, mihez is kezdjünk?
- Nincs valami robbanó-szent szerencsétlensége zombik ellen?
  Tette fel a jó kérdést, miközben a kardjával csapkodta a dögöt, ahol érte. A nyuszika pedig már kezdett igen csak ideges lenni. Már mint, nem hittem volna, hogy ezt még fokozni lehet, de a tüzes kard, a néha becsapódó éjgyilokom pengéje és az a sok oltári nagy hülyeség, amit összehordtunk - jobban belegondolva, valószínűleg az utóbbi igen csak sokat nyomott a latban - megtette a hatását. Egész testében remegett, és olyan vadul prüszkölt, mint náthás faszi, akinek nincs keze, hogy kifújja az orrát. Miközben ilyen szép gondolatok és festői írói képek jártak a fejemben, menet közben csak eszembe jutott, hogy bizony Isten, van valami ilyen szent cuccom, amit még egy jó atyától loptam...akarom mondani, kértem kölcsön, hátha még egyszer jól jön utazásaink során.
- De, van benne egy valami furcsa robbanó cucc. Még régen kaptam egy keresztény emberkétől...azt mondta, hogy valami antiochiai szent cucc...
  Pontosabban, az Antiochiai Szent Kézigránát, elméletileg egy nagyon ritka szent relikvia, amit még a régi időkben hoztak létre, hogy írtsák vele a hitetlen gyaurokat, vagy ha éppen nem akad egy sem a közelben, akkor a zombi Jézusra dobálják, ha netán eljönne. Azóta jó pár húsvét eltelt - az már egy külön regét megérne, hogy miképp tudtak ilyen hülye nevet adni neki - de a zozó még nem jött el, és nem akart agyakat zabálni, úgy hogy elrakták a zaciba a cuccost, én meg megtaláltam. Még jó, hogy nem adtam le a helyi fémfelvásárlónál, akinek furcsán füstös, barna ábrázata és erős parasztos tájszólása túl sok bizodalmat nem hagyott bennem. Ahogy az sem, hogy ez a dög nyúl meg már majdnem hogy sikerrel feltápászkodott. Azt hiszem, tényleg jó lenne, ha sietnénk.
- Te rohanj érte, én addig feltartom őt. Végül is, ez csak egy nyuszi...
~  Egy rohadt nagyra nőtt, nyolc méteres nyuszi, savas köpéssel, mérgező karmokkal, soha be nem gyógyuló sebekkel, akkora fogakkal, hogy azt akárki megirigyelhetné...és ugyanakkora öhm...hát, szóval, a lovakat is szégyenbe hozná...~
 Leon, hogy adjon egy kis húsvéti meglepit a dögnek, mélyen a húsába - vagy ha nem is lehet ezt az oszló valamit annak nevezni, de most tegyük meg ezt - döfte a még mindig lángoló kardját, amitől égett szőr szag és füstölődött "hús" édeskés szaga áramlott fel. Tüzes egy kis pipi, vagyis nyuszi volt, azt már meg kell hagyni, és most legalább átesett a tűzkeresztségen, pontosabban a tüzkardosságon. Engem is tüzelt a harc heve, őt meg a kard, amit az meg tüzetesen átvizsgált, hogy meglássa, még is, mi a franctól ég annyira a gyomra. A nagy vizsgálódás közepette csak visított és sivított és morgott és morcogott - ezt a szót most találtam ki, és ha valaki meglátná a jelenetet, igazat adna nekem és azonnal bevésné a szótárba - és puffaszkodott - lehet, hogy ismét egy nem létező szót hoztam létre - miközben mancsaival próbálta kikapni magából a zsoldos meglepi csomagját. Jó dolog ez a húsvét, kezd egyre jobban megtetszeni. Inkább ez, mint a tojás festegetés és egyéb hülye szokások. Egyszer tettem meg, és a helyi bordély örömlányai nem nagyon örültek, amikor pirosra és kékre festett tojásaimmal állítottam be hozzájuk...utána az én fejem volt piros és kék meg zöld és sárga, meg minden egyéb szín, ami a véraláfutás után jött elő. Szerencsére legalább a függelékeket békén hagyták...
- VISSZATÉREK!
  Ezt még Herr Terminátusz nyögte be, aki először minő meglepetés! a rossz irányba akart futni, hogy megnézze magának a naplementét, netán valami elcseszett ponyvarégnynek megfelelően elvágtasson nem létező lován a naplementébe. Legszívesebben a kezébe adtam volna két lopótököt, hogy azokat összeverve adjon ki galoppoló hangokat, és akkor elmondhatnánk róla, hogy Ő gyalog galoppolt...de nem, sajnos tököm se volt - vagy is volt, de nem olyan, ilyen tekintetben, ha a nyuszit is figyelembe vesszük, töktúltengésünk volt - se időm és hangulatom meg esélyem arra, hogy ezt a tervet megvalósítsam. Menet közben Herr Vérnyúl is feltápászkodott és számtalan sebből vérzett, amik leginkább a teste alsó felére összpontosultak, ameddig felértük és dühödten vette észre, hogy most már csak én állok vele szemben. A szeme, esküszöm, hogy aljasul és komiszul villant fel...nekem a nadrágom lett tőle majdnem fél kilóval nehezebb, de a macit visszazavartam oda, ahova való, aludja még téli álmát...
- Faszért zavartad meg a piknikünket? Belőled is nyúlpörkölt lesz, hogy rohadjál meg!
  Vicsorogtam felé, valami macsós dumát próbáltam erőltetni, hátha attól megnyugszok. A tervem csúfos kudarcot vallott, amikor én rögtön hátraarcot is csináltam, tettem pedig ezt azért, hogy minél messzebb kerüljek a feldühödött szörnytől, aki nem nagyon vette jól a kritikát és azt sem, hogy nem hívtuk meg őt piknikezni, de ha megérezte volna Leon főztjének bűzét, szerintem inkább a mancsát nyújtotta volna és egy zsepit, amibe bánatomban fújhatom az orrom és törölhetem a könnyeimet - remélhetőleg a két különböző műveletet szintúgy két különböző helyen. Na ekkor történt meg az, amiről azt hittem, hogy nem fogom látni és reméltem is, hogy nem fogja ezt az akrobata műveletet bemutatni. Ugyanis helyből elrugaszkodva, kisebb társait utánozva akkorát ugrott, hogy hirtelen azt hittem, a Schattenschield lábánál állok. De nem, csak egy rohadt nagy fehér nyuszika ugrott el felettem, én meg visítva hasaltam le. A szívem kihagyott pár ütemet, valószínűleg nagyon sokat a rémületemben, és nagyon igyekeztem azon, hogy teljesen eggyé váljak a földdel. Itt már nem babra megy a játék, és főleg nem nyúlpaprikásra! És megfordult...széles ívben, először lelassított, aztán ismét az ocsmány pofájával kellett szemeznem. Metszőfogairól vér és sav csöpögött, a bajszát úgy rezegtette, hogy egy jó lantosnak is szégyenére vállt volna. Én meg csak feküdtem a fűben és egy kósza gondolat úszott elő.
- Milyen elmebeteg állat talált ki téged?
  Nem válaszolt, ami eléggé nagy pofátlanságnak számított. Ha kérdeznek, válaszolsz...ez az első rendű illemszabály. Ő ezt páros, vagy is inkább négyeslábbal és manccsal rúgta fel, aztán még volt pofája ahhoz, hogy a pofáját is felfújja, mint ha megsértődött volna. Ja, nem, nem megsértődött, hanem csak köpni készült. Hogy ez mennyire kezd unalmassá válni. Akkorát csulázott, hogy az még az előzőeken is bőven túl tett és a masszív valami menetszele rendesen elsimította a hajamat. Mielőtt még kiélvezhettem volna az ingyen fodrász adta előnyöket, visítva pattantam fel, ugyanis jó pár csepp sav rám hullott, az egyik konkrétan a nadrágomra, hátul, úgy hogy majdnem lett még egy szelelő nyílásom, aminek - vajon miért? - nem nagyon örültem. Vagy annak a gondolatától szédültem be, hogy:
egyes pont: a sav által okozott sokk kezdte kifejteni a hatását
kettes pont: hogy már megint én szívom meg és szedem be a sebesüléseket, míg Leon kényelmesen és sértetlenül nyugizik valahol
vagy hármas pont: nincs hármas pont, mindent leírtam az előző kettőnél.
  Én morcos voltam, Ő is morcos volt, mindketten azok voltunk és ez nem hozott minket közelebb. Annál inkább a négy hatalmas pata - bocs, mancs - ami meglódította őt előre. Nagy lendületet gyűjtött és teljes sebességgel száguldott felém. Engem a menetszele és a halál szele is megcsapott, amint előttem megállva két lábra emelkedett, hogy aztán teljes erőből készüljön a földbe döngölni. Gyors felpattantam a földről és ezzel együtt pár centit hátra is ugrottam, így előttem suhantak el a kicsi kacsók. Azok azonban akkora erővel csapódtak a földbe, hogy én dobtam rögtön egy seggest, és most a farokcsontomat fájlaltam, amire a nem túl funny bunny számított is és a fejével kapott felém. Felvisítottam. Rohadjak meg, nem túl férfias hozzáállás, de szerintem az adott szituációban ez teljesen érthető volt és el is várható. Ki a jó büdös franc nem sikítana fel, amikor egy agyonméretezett tapsifüles arra készül, hogy elharapja a torkát és azzal együtt a fél felső testét is az enyészetnek küldje el? Tegye fel a kezét az az ember vagy self, vagy elf, vagy vámpír, vagy adópír, netán vámelfehéredés, aki nem ezt tette volna a helyemben! Háh, senki se tette fel. Még jó hogy, mert egyik se volt itt és nem hallhatták a felszólításomat. A sikítás végül átcsapott másba.

- LEEEEOOOOON!
  Egy külső szemlélődő és hallgató számára akár kétségbeesettnek is tűnhetett volna a hangom. Hát, tévedett volna. Attól nagyon messze állt, hisz konkrétan kurvára de nagyon kétségbeesett volt. A kezemben lévő éjgyilokot szegeztem magam elé - mint ha egy kibaszott fogvájó pálcikával fenyegetnék egy keresztes lovagot - és vártam a becsapósát, az elkerülhetetlent, a Végzetet és az Exodust, a Feltámadást és a Lerohanást, meg minden egyeben és közben csak úgy mellékesen pár csepp sav gördült rám, a mellkasomra. Ilyen az én szerencsém, egy nyálas döggel akadtam össze. Még jó, hogy nem akart velem smárolni...ja , de , pont arra készült. Fél szememet behunyva figyeltem, ahogy a rettenetes pofa egyre jobban közelít felém. Hangosan nyeltem...volna, ha lett volna még nyálam, de ezt a dög helyettem is pótolta és csak fészkelődtem egy helyben, hogy próbáljam elkerülni azt, hogy tovább savazzanak. Aztán az utolsó pillanatban módosítottam a penge állását, és a karomat is kitoltam, így még a becsapódás előtt Fury a lény orrába hatolt be jó mélyen. Na, ENNEK már meg volt a hatása. Olyan hirtelen rántotta vissza a fejét, hogy szinte hallottam, ahogy a gigászi csigolyák megnyikordulnak és olyat visított, hogy három kilométerrel arrébb is ijedtükben felszálltak a madarak és állítólag Hellenburg-ban azóta déli harangszóval emlékeznek meg arról a napról, amikor az összes ablak kitört a városban. Leon hangjára lettem figyelmes, aki menet közben visszatért. Hát, nem siette el a dolgot, azt meg kell hagyni.
- Hé, Cyn. Ez hogy műk...hú, de ronda vagy. Mennyire evett meg?
- A franc tartott eddig?
  Ordítottam vissza, miközben a dög szeme akkorára kerekedett, hogy egy egész ménes vígan megfordult volna benne...hogy egy egész Katedrálist fel lehetett volna benne építeni. Nem tudtam, hogy mi késztette a pupilláit arra, hogy ekkorára táguljanak, de Leon úgy látszik, hogy valamit tett. Remélhetőleg nem análisan kényeztette, mert akkor én kinyírom ezt a szerencsétlent. Én élet-halál harcot vívok, Ő meg a beteges fantáziáját éli ki a támadómon. Mindig is mondtam, hogy az emberek beteg teremtmények, na de hogy ennyire?! Remegő mellkassal és lebegő kezekkel - ez a kép még számomra is érthetetlen - tápászkotam fel és néztem, ahogy a nyuszi próbálja magát összehúzni, védekezve a fájdalom ellen...Wow, Leon, mit tettél?
- Még nem nagyon! Csak az orrát pucoltam ki. Enyhén taknyos.
  Menet közben a fehérnek már nem nagyon nevezhető bundájába töröltem a véres és taknyos éjgyilokomat. Az undorító állagú, színű és szagú elegy után biztos, hogy fél napig forró vízben fogom áztatni kedvenc fegyverkémet, és mellé még adagolok szűz lányok vérét is, hogy biztos legyen a hatás...bár, hogy ebben a világban hol fogok találni az utóbbiból, azt még én se tudtam, de csodák még léteznek, nem? Elvileg, Jézus feltámadt, a világot megteremtették, Leon-nak van agya - ez nem csoda, inkább egy igen csak kérdéses állítás - és itt van még ez a böhöm nagy répazabáló korcs...tehát, csodák még léteznek. Aztán megláttam a gránátot cimbim kezében és elgondolkoztam azon, hogy hogyan is kell használni? Állítólag valahol létezett egy Fegyverek Könyve nevezetű használati útmutató, amit nem sikerült ellopnom, amikor a relikviát is elcsentem, így csak remélni tudtam, hogy ilyen téren a mélyen tisztelt kolléga tapasztaltabb és tanultabb.
- Eldobnád már végre? LÉGYSZIVES!
  Bíztattam a kissé kelekótya társamat, miközben a még mindig fájdalmában vacogó dög mellett elsétálva véletlen megláttam a méretes díszeket és az azokon éktelenkedő sárfoltot, ami határozottan emlékeztetett egy bakancsra. Lenéztem a földre, ahol Leon állt..igen, határozottan ARRA a bakancsra emlékeztetett a mintázat. Istenem, ez tényleg egy beteg állat.
- Te megmogyoróztad szerencsétlent!? TE beteg állat...
  Mondtam ki hangosan is, hogy kétség ne essen az iránt, mit is gondolok róla.
- Inkább visszamásznál a szájába, nyálas?
  Itt igazat kellett adnom neki, végül is, tényleg megmentette az életemet, bár éreztem, hogy a golyóim félelmükben és iszonyatukban visszahúzódnak valami fedezékbe. Nyugi, nem hagyom, hogy veletek így bánjanak...
- Dobjam el? Oké.
   Csak figyeltem Leon-t, aki kelet felé pislogva hülye mozdulatokat csinált a kezével és a gránátot méregette. Ez.Meg.Mégis.Mi.A.Jó.Dühös. ******(öt perces káromkodás session) FRANCOT CSINÁL?! Persze, hogy a pillanatnyi szünetet az újdonsült pörialapanyag-haverunk is kihasználta és vérgőzös tekintettel méregette a kardos-gránátos alakot. Hát, a helyében én is mérges lennék. De még milyen mérges lesz ezek után! Hisz...

...súlyos sokkot éltem át, ezt nem lehet kiheverni. Megtettem...
...Hold Anyára, megtettem!...
...a fejemben még ma is tisztán élnek a képek...
...sokk...
...kín...
...szenvedés...
...és egy éjgyilok, ahogy mélyen a prüszkölő dögnek a már előzőleg meggyalázott részeibe vágódnak...
...Hold Anya kegyelmezz...
...meg Te is, Hold Apa...
  De nem tehettem mást! Ez volt elérhető közelben és szinte kívánta, hogy valamit belé vágjak! Mi másért lenne ekkora, ha nem azért, hogy ne lehessen szem-, és penge elől téveszteni? A nyúl nem ezen a véleményen volt, köszönte szépen, és úgy bedühödött, hogy azt hittem, mentem letépi a bundáját és valami hatalmas zöld szörnyeteggé válik. Ez nem történt meg, viszont amikor felém fordult, megláttam a szemében a saját halálomat. Lehet, hogy kicsit túlzásba vittük? Talán még lehetne tárgyalni vele...megegyezünk valamiben. Leszokok a nyúlhusiról. Hithű keresztény leszek! Esküszöm, Isten nevét nem fogom többé káromkodásként használni! Adakozok a szegényeknek és az agyi szegényeknek is, akik magukat papoknak nevezik. Mindent megteszek, esküszöm! De nem, valószínűleg a tárgyalás ideje már rég elmúlt. Ahogy annak az ideje is, hogy én ezzel a döggel szemezzek.

- CYNE KISZÁLL! CYNE FUT!
  Tömören megfogalmazva tényleg ez volt a helyzet. Én úgy rohantam, ahogy csak bírtam, a fájós tökű lény szintúgy ezt tette. Voltam olyan hülye, hogy hátranéztem és megláttam, ahogy hatalmas tappancsaival utánam ered. Rohadjak meg, ez kva gyors egy dög! Maximum fél perc és utol ér engem. Mit is tehetnék ezen fél perc alatt? Imádkozzak? Sose tettem. Javuljak meg? Van értelme? Káromkodjak! Nincs arra elég idő, azt vagy normálisan csinálja a self, vagy sehogy. Ha legalább a playselfem nálam lenne...de még az se. Így aztán, csak megszokásból is, de futottam, ha másért nem, hát azért, mert...mert csak, és kész, rendben?!

  Haluzok baszdmeg. Tutira haluzok. Az égből mennyei kórus szólalt meg. A felhők is szétváltak, a Nap is sütni kezdett, trombiták szóltak, meg minden és rohadt hangosan valami "Hallelujah!"-ra emlékeztető hang jutott el a fülembe. Ebben a pillanatban aztán éreztem, hogy az egész testem megemelkedik és olyan hő söpör át rajtam, hogy a hajam is majdnem lágra kapott. Keményen csapódtam a földbe, minden levegő kiszorult a tüdőmből és csak hápogtam meg tátogtam, mint a kacsa-halak. Rengeteg trutyi ömlött rám és iszonyatosan fájt mindenem. Ez lenne a Pokol? Rossz voltam? Vétkeztem? Fél percig még a földön feküdtem, mire kimertem nyitni a szememet. Ugyanott voltam, ahol eddig is. Csak most minden vörös és piros és zöld és sárga és barna és undorító és büdös és fehér és nyálkás és kocsonyás...és szóval olyan volt, amire számítani lehetett, amikor egy nyolc méteres dög konkrétan darabjaira robban és két kilométeres körzetben mindent beterít. Mire az első sokk hatás véget ért, már a lábamon álltam és ideges arccal fordultam Leon felé.

- TE MEGHÜLYÜLTÉL?! TELJESEN BE VAGY KATTANVA! MEG IS ÖLHETTÉL VOLNA!
  Ordítottam vele, minden dühömet kiadva. Rohadjak meg, a dög alsó állkapcsa konkrétan a fejem mellett fél méterrel fúródott a földbe és valami beazonosíthatatlan csontja csak pár centire állt meg a farkamtól. Én kinyírom ezt a köcsögöt. Lassan. És fájdalmasan. Szenvedni fog! SZENVEDNI!
- Én...én megijedtem.
  Valamit még motyogott magában aztán úgy kezdett el káromkodni és a középső ujját mutogatni, hogy teljesen ellágyult tőle a szívem. Egyem meg a pici húsát, hát tanul a kisfiú! Egy nap még büszke leszek rá, ezt már előre érzem. Megláttam magam előtt, a fűben a nem rég talált csinatos kis szemüvegemet, s miközben a dög tetemét néztem, kicsit le is poroltam.
- Hát, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ez a nyúl...
  Pillanatnyi szünet, míg rendesen eligazítottam a szemüveget.
-...most csúnyán mellé nyúlt.
  A lábammal párszor megpiszkáltam egy-két darabot, ami pont előttem hevert és hangosan elkezdtem merengeni, felidézve az elmúlt percek eseményeit és a lehetséges okokat, amiért ez megtörtént.
- Szerinted készülhet még belőle nyúlpöri? Egy biztos, hogy én hozzá nem nyúlok. Amúgy meg...miért kellett ezt tenned Leon? Hát ártott neked szegény szerencsétlen? Lehet, hogy csak a kajánkból kért volna pár falatot, erre nesze baszdmeg, fogod és felrobbantod szegényt. Te egy rohadt elmebeteg állat vagy...
  Csóváltam a fejem, miközben rezignáltam adtam elő a véleményemet és a kétségeimet társam mentális állapotára vonatkozóan, ami igen csak rosszul szerepelt a mai nap folyamán. A szerencsétlen meg csak ment tovább, a tábor irányába. Megsértődött? Most miért? Nem szóltam én egy rossz szót sem!
- Bocsi, Leon. Nem akartalak megsérteni. Tudod mit, főzök neked valami finomat. Csak ne durcizz már be!
- KUSS! MENTSE MEG A SEGGED A GOMBÁS HÁTÚ TROLL? AZ!
- Gombáshátú troll? Te tényleg el vagy borulva. Egy biztos, a vége felé eléggé töketlenkedett szegény nyuszika, nem?
- Ehh...igen. Szerencsétlen. -érkezett a rezignált válasz és a mellé járó hatalmas sóhaj is.
- Rúgtalak volna tökön téged helyette...
- Semmi baj, Leon, örülök, hogy megmentetted az életemet.
  Még kapott tőlem egy hátba veregetést is elismerésem jeléül, ami lehet, hogy kicsit erősre sikeredett, hisz az egész környék visszhangzott tőle. De hát, férfias cimborák között ez már csak így megy, nem? Ahogy a táborba értünk, megláttam, hogy a táskám csak még jobban szét van túrva, mint ahogy én hagytam a zoknikat keresgélve és határozottan látszott a playselfen, hogy valaki lapozgatta azt. Nagyon nyeltem. Ha megtalálta azokat a bizonyos lapokat, nekem végem. Egész életemben azt fogom tőle hallgatni!
- Te...az összeragadt lapok...ragasztó! Vagy Draci nyál..esküszöm! Tudod mit, inkább együnk...csendben és békességben.
- Aham...persze. Figyelj...most, hogy belegondolok...a Te Dracod megeszi a nyúlpörköltöt? Megmagyarázna pár...dolgot...
  Tekintetem a bográcsra tévedt, aminek a tartalma igen csak megcsappant menet közben. Mint ha valaki felzabálta volna az egészet. Draci tette volna? Azt hittem, hogy régen elmenekült már a környékről a lábszagomtól. Leon viszont valamiért nagyon is bánatosan és bűnbánóan nézegette az említett alkalmatosságot. Pluszba még azt se láttam, hogy a földön sárkánygyík lábnyomok lettek volna. Egy helyben repülve zabálta volna fel az egészet? Szép teljesítmény, mondhatom, és még szebb hozzáállás. Mi egy bevadult döggel harcolunk, Ő meg ránk se bagózva megzabálja a kajánkat? Na megállj Te mocskos rohadék, lesz belőled még pörkölt!
- Oké, akkor egyezzünk meg abban, hogy Dracon volt, oké? A playself és a kaja is. Na de azt hisze, hogy én akkor folytatom azt, amit elkezdtem!
  Azzal, mint ha mi se történt volna, ismét elhelyezkedtem a fűben...

...Egyszerűen ez egy csodálatos nap volt, olyan, ami nekem is tetszett, főleg most, hogy élvezhettem egy kicsit a hűs szellőt, a zöld füvet, a patak csörgedezésének hangját úgy, hogy nem kellett a Nap károsító hatásai miatt aggódnom. Így hát kényelmesen feküdtem a fűben, lábaimat felhúzva süttettem a hasamat, és közben a nem rég beszerzett színes üvegű szemüvegen keresztül néztem fel nagy ritkán, miközben azért néha fintorogtam is egyet. Ez utóbbi reakció nem az időjárásra adott önkéntelen válasz volt, hanem arra a bűzre, ami az orromat kezdte el egyre jobban irritálni. Aztán rájöttem, hogy ismét csak Leon állt neki főzni, vagy éppenséggel a frissen szétbombázott nyuszika darabjaiban fekszem, így csak morogtam egy sort és folytattam tovább a jól megérdemelt semmit tevést. Azt hiszem, hogy ez volt életem eddigi legjobb húsvéti ünnepe. Jövőre remélhetőleg folytatás és ismétlés!


_________________
Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr

12Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Empty Re: Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Szer. Ápr. 19, 2017 2:37 am

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő

Hangos üvöltés rázta fel éjszakai álmából a torony lakóit. Olyasféle volt, mintha egy megnyúzott embert próbáltak volna csiklandozni. Fájdalmas, mégis feldühödött, s haraggal teli. Nem telt bele pár pillanatba, a hangos zajra felriadt a ház minden lakója. Az üvöltéshez hamarosan vonyítás, kiabálás, velőtrázó sikoly és halálhörgés is csatlakozott. Ahogy a csapat fejvesztve rohant az ajtó irányába, hogy meglessék mi történt, a zajok egyre csak szaporodtak, mígnem már egészen tisztán lehetett hallani az emberek segélykiáltásait.
A toronyból kiérve azonnal látni lehetett pár embert, aki az erdő sűrűje felé fut halálra rémült arccal. Többen fejvesztve ordítoztak mindenféle rossz hangzású frázisokat, mint a „szörnyeteg”, „mind meghalunk” és hasonlók. Abból, hogy mindannyian a közeli falu irányából jöttek egyértelműen leszűrhető volt, hogy valami elképzelhetetlenül félelmetes dolog támadhatta meg a települést.
A kompánia rövid éjszakai séta után megérkezett a falu határához, és amit ott találtak, attól fél percig szóhoz sem tudtak jutni. Egy hatalmas, több testből össze vart, üreges világító szemű nyúl tombolt tőlük alig pár méterre két faházikó között.
- Oké...valaki csípjen meg!
Leo lelkes arccal meg is próbálta, de sajnos Maria testét védte a gyilkos ujjaitól a páncél.
- Há-há, szopacs hegyesfülű!
- Valaki látott már ilyet korábban?
Mindenki hallgatott, mint a sír.
- Hát, én egy hasonlóról olvastam egyszer. Valamiféle mágikus teremtményre hasonlít. Félig nyúl félig szarvas...a nevét nem írták sehol, csak hogy van és néhanapján megcsócsálja népeket.
- De ez a valami nem is hasonlít egy állathoz. Inkább olyan, mint azok a különös lények, amiket a Nyugati tenger partjánál láttunk.
- Hát, ez megmagyaráz egy-két dolgot...
- Akárhogy is, rajtunk áll, hogy eltegyük láb alól!
A szörny valószínűleg kiszagolta, hogy már egy ideje őt figyelik, mert amint Aleena kimondta a végszót feléjük fordult és elkezdett hangos szökkenésekkel rohamozni.
- Tudja valaki, hogy kell két tonnányi rothadó csont- és hústömeget megállítani?
- Nem hinném, hogy meg kéne próbálni...
Leo, Gerard és Aleena azonnal félreugrottak a bestia elől, még mielőtt elérte volna őket. Maria azonban nem ment sehova. Kaján vigyorral az arcán előrenyújtotta az egyik kezét, majd rákiáltott a szörnyetegre.
- Ne tovább, szőrpamacs! – hangzott a szájából oly módon, hogy egy méteres hangszalagú metálénekes zsoldosparancsnok is megirigyelte volna.
A szörny mindenki legnagyobb meglepetésére megtorpant, majd ijedten hőkölt hátra. A másik három értetlenül nézett vissza rá.
- Nem is tudtátok? Ez egy wolpertinger. Kicsit nagy, de attól még ugyanúgy fél tőlünk, mint mi tőle...
Ám a bestia hamar rácáfolt az elméletére, mert a kezdeti bizonytalansága után a szörnyeteg újult erővel kezdett el rohamozni. Szerencsére a diplomata pont elég időt nyert Gerardnak, hogy összegyűjtsön az ökle köré elegendő jéglángot. Miközben a bestia tekintete Maria felé fordult, a fiú odaszaladt az oldalához és az karját megerősítve közvetlen közelről nekivágta a kéken lángoló üstököst a nyúlnak.
A wolpertinger fájdalmasan felüvöltött, majd oldalra fordította a fejét és megpróbálta a démont az agancsával félresöpörni. Ám ekkor Leo a másik oldaláról mindkét kardját előrántva a lábába vágott. A szörny ekkor elkezdett jobbra balra billegni, látszott, hogy kezd összezavarodni. Aleena tovább tetézte a káoszt, időközben felmászott az egyik közeli ház tetejére és ráugrott a szőrős bestia nyakára.
- Vissza! – kiáltotta eszelős, őrült hangon, miközben beleszúrta a kardját a szörny nyakába.
Mint csípős bögöly próbálta meg a három harcost lerázni magáról. A szőrét szép lassan lángra lobbantotta a pokoli tűz, miközben két oldalról érkeztek a csapások. Kínjában nekirontott a háznak, amiről Aleena ráugrott. A rizikós lépés megtette a hatását, a lány és két társa kénytelen volt kihátrálni. A hajdani inkvizítornak kicsit nehezebb dolga volt, ő végiggurult a hátánál és farka tövénél ereszkedett le róla. A nyúlszörny ekkor kitátotta a pofáját. A légcsövén keresztül valami furcsa, zöldessárga színű gáz kezdett ömleni, egyenesen a négy jómadár irányába.
- Tudja valaki, hogy ez micsoda...?
- Rosszat sejtek?
Gerard oldalra fordította a fejét. Az egyik közeli, éppen csak parázsló fáklya lángja mintha új erőre kapott volna a különös keveréktől. Ijedten rántotta maga elé a kezeit, miközben sorra idézte meg a pecséteket.
- Mögém mindenki, azonnal!
Ahogy a fáklya lángja elérte a füst töményebb részét, az egész kilélegzett keverék lángra lobbant és hatalmas hangzavarral robbant fel a levegőben, alig egy méterre előttük. Szerencsére a lángok nem tudták őket elérni. Gerard még időben megidézett egy jégpajzsot, ami felfogta a támadást.
A wolpertingernek nem volt kedve tovább játszadozni velük. Nem érezte magát veszélyben, de a trió eddig inkább volt számára idegesítő, mintsem megsemmisítendő préda. Fogta magát és pár méretes ugrással odébb állt.
- Jól vagytok? – kiáltotta a távolból. Őt nem érték el a lángok, mivel a nyúlszörny másik oldalán ért földet a lesiklásakor.
- Többnyire...
- Na jó, valakinek van ötlete, mihez kezdjünk a fenvaddal?
- Nem is tudom – vakarta meg a fejét – nem tűnik annyira veszélyesnek, talán hagyni kéne hogy... – fejezte volna be, de nem tudta, mert a falusiak halálhörgése és sikoltása félbeszakította, miközben a háttérben a bestia éppen egy házat döntött romba.
- Hát, a legenda szerint gyertyafénnyel lehet őket elcsalogatni...
- Nekünk egy erdőtűz sem lenne elég egy ekkora valamihez!
- Nincs valami más?
- Hát...van még valami...azt mondják, a wolpertingerek mindig próbálnak a fiatal hajadonok közelébe kerülni.
- Remek, hol fogunk mi most egy bajbajutott kishercegnőt szalajtani?
Ekkor mindenki abbahagyta a beszédet. A három cimbora merev, ijesztő arccal nézett Mariára, ahogy a tekintetükkel méregették.
- Hé...mit forgattok a fejetekben?


** Fél órával később a falu másik végében ***

Maria ott állt egymaga a falu főterének közepén a kút mellett, a woplertingerre várva. Hogy a hatást fokozzák (Leo javaslatára) a társai egy vaskos kötelet tekertek köré és a kút egyik gerendája köré.
- Ha ennek vége, esküszöm a sz*rt is kiverem belőletek!
A másik három egy pár méterre fekvő bokorban gubbasztvba várakozott, miközben Leo próbálta magába folytatni a nevetést.
- Játszd egy kicsit a szereped, így nem fog előjönni.
Maria nagyot sóhajtott.
- Óh, segítség...bajbajutott hajadon vagyok, ki ment meg engem? – hadarta egyszínűen a létező legtöbb iróniával fűszerezve.
Saját maga legnagyobb meglepetésére azonban a bestia megmutatta magát. Előbújt a falu melletti erdő fái közül, s kisvártatva ott termett előtte. Látszólag nem akart neki ártani, inkább csak szagolgatta. Ami viszont aggasztó volt, hogy a korábban szerzett sérülései szinte teljesen begyógyultak.
~ Mi a fene...halhatatlan lenne?
- Kezdhetjük.
A vezényszóra Gerard megidézett annyi árnybéklyót amennyit csak tudott és megtámadta velük a nyulat. Több kötél a végtagjai és a szája köré tekeredett. A wolpertingert váratlanul érte a tamádás, idegesen próbálta magáról lerázni a feketén fénylő tárgyakat. A fejével lendített egy hatalmasat, amitől Gerard és a kötelek felröppentek a levegőbe, majd a nyúl másik oldala felé szálltak. A fiú szerencsére időben aktiválta a Pehelykönnyedséget, így az esést viszonylag könnyen oldotta meg.
Eközben a másik két kardforgató elkezdett rohamozni. Ahogy korábban is, mos is a végtagjait vették célba. A nyúl alig reagál rájuk valamit, mintha már nem lett volna olyan könnyű kizökkenteni a koncentrációból. Helyette egy hirtelen mozdulattal felborzolta a bundáját. A szőre alól mindenütt apró tüskék bukkantak elő. Egy pillanat múlva nyílhegyek módjára repültek a levegőben, hogy a négy kalandort felnyársalják.
Leo és Aleena azonnal elvetődött oldalra. Mariának szerencséje volt, a lövedékek csak a páncélját érték el, az arcát egy se sebesítette meg. Gerard a nyílzápor végén ért vissza a nyúl közelébe, kezében a kötelekkel. Próbálta nem elengedni őket, de így nem volt képes harcolni, a nyúl rángatta őt a mozdulataival össze-vissza. Aztán egyszer csak sikerült rövid időre talajt érnie. Felugrott a levegőbe, majd amikor a szörny felé ért, a kötelek segítségével a nyúl felé rántotta magát. Elővette a kardját, és amint odaért a bestia hátához, a lendületet kihasználva beledöfte. A wolpertinger felüvöltött fájdalmában. Látszólag megviselte a szentelt acél érintése.
~ Úgy látszik mégsem vagy olyan sebezhetetlen.
A démon elugrott oldalra, majd mielőtt még a szörny elkezdett volna ismét rángatózni, leugrott. A bestia ekkor nekiállt toporzékolni. Gerard megidézett egy lángoló dárdát és nekidobta. A fegyver éles sistergéssel pattant le a vértől megkeményedett szőréről. A bestia végignézett a megidézett tűzöm, majd nagy levegőt vett.
- Itt jön a lehelet!
Mielőtt még kifújhatta volna, Leo és Aleena egyszerre rátámadtak és belevágtak a lábába. A wolpertinger a hasító fájdalomtól mély levegőt vett és kitátotta a száját, felkészült hogy a halálos gázt ráfújja a kalandorokra. Ám ekkor Gerard megidézett egy újabb lángoló dárdát és beledobta pontosan a szájába.
A hatás még látványosabb volt, mint arra számítottak. A nyúl belsejében összesűrített gáz valószínűleg sokkal több lehetett, mint amennyit egy lehelettel útjának engedett, mert amint a lángok elérték a fejét, a teste egy szempillantás alatt apró darabokra szakadt és a robbanásról ezerfelé repült.
- Meghalt... – nyögte fájdalmasan.
Ekkor a darabok egy része elkezdett mozgolódni. Maria vett észre elsőnek a dolgot.
- Srácok...nem akarok vészmadár lenni, de mintha még élne...
És valóban, a széthasadt darabok elkezdtek vándorolni, majd újra összeálltak, ezúttal sok kisebb élőholt wolpertingeré, melyek nagyjából feleakkorák voltak, mint egy igazi elő példány.
- Oké...akkor most mit csináljunk?
Leo váratlanul elnevette magát.
- Ugyan már. Nézzétek, milyen kis aranyosak. Ezek már ártani se tudnak senkinek sem. – mondta, majd bizonyításképp belerúgott az egyik állatba.
A csapat többi tagja vérszemet kapva esett neki a kis dögöknek. A nyulak, amint megérezték a veszélyt, a szélrózsa minden irányába menekültek. Olybá tűnt, a falu elkerülte a nyúl általi pusztulást.
- Ez remekül siekrült...
- Amikor azt hiszed, már mindent láttál.
- Felejtsük is el mihamarabb. Menjünk haza.
Ám amint elindultak, egy éles hang állította meg őket.
- Hé! Itt ne merjetek hagyni, marhák!

13Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Empty Re: Húsvéti azonnali: A Wolpertinger bosszúja Szer. Ápr. 19, 2017 2:27 pm

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács

Remekül sikerült irományok voltak, hősiesen állítottátok meg a SÖtét Apostol tervét... legalább is a legtöbben. (Miért, Hilde, miért? Sad )

Jár a 150 TP, az 1500 váltó és a következő:

Név: A Wolpertinger tojása
Leírás: Egy arannyal, ezüstel és bársonnyal fedett díszes tojás, amely megrázva csörgő hangot hallat mintha lenne benne valami. Ha a földre helyezi valaki és némi varázserőt fordít rá, naponta egyszer az óriásira nőtt vér-peltinger ideiglenes mása bújik elő belőle (a gazdája hozzáállásától függően élőholt vagy élő, csak hatalmas verzióban). A lény csatára nem alkalmas és egy percig tart neki fizikai alakot ölteni, ám képes igen nagy sebességgel szökdécselni, egy átalgos hátaslónál ötször gyorsabban téve meg ugyanazt a távot a játékossal a hátán. Egy óráig tartható fent, utána eltűnik és visszabújik a tojásába.

https://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.