Nebelwald. Az a hely, melyre keserűen gondol vissza, ahova semmi pénzért nem térne vissza részben az emlékek és a múlt miatt, részben pedig a régi ismerősök miatt, most mégis itt van. Eleinte még a felajánlott jutalom se mozgatta meg igazán, de ahogy értesült arról, hogy mind tündék, mind emberek áldozatául esnek ennek az esetnek, gondolkodóba esett. Na nem azért, mert annyira fontosak lennének számára a feláldozott lelkek, csupán ez egyértelműsítette Alicia számára, hogy ez valahol Nebelwald szélén van, ahova még van mersze bemenni. Úgy vélte, ott talán megússza azt, hogy bárkibe is belefusson, akivel együtt nevelkedett hosszú éveken keresztül, egészen a tragédiáig. Mindössze ez segített neki túllendülni a problémán, és így már a felkínált jutalom is igencsak csábítónak bizonyult.
Az ismerős, ködös környezetet járja. Régen, borzasztó régen taposta ezt a földet, és keserű nosztalgiával tesz minden lépést. Nehéz nem visszafordulnia, nehéz a nemlétező úton maradnia, amin most van – lába alatt semmi sincs, csak az aljnövényzet, kitaposott ösvény nincs. Voile a nő karján ücsörög egy darabig, neki nagyon is tetszetős ez a hely. Nem mutatja ki, valamilyen oknál fogva érződik, és a nekromanta ezt meg is érti: erdős környezetben nőtt fel ő is, ahol a félhomály nem volt ismeretlen. Emlékszik, az első talákozójuk napján gyakorlatilag az orráig sem látott, olyan köd volt.
Megrántja karját, mire a bagoly a magasba emelkedik, a cél pedig egyértelmű: Voile és Alicia külön keresgélnek nyomok után. A madár elrepül az egyik irányba, az állandó félhomályban hamar eltűnik, a tünde pedig folytatja a sétát egy másikban.
Hosszú percek telnek el a gyaloglással, és még mindig semmi. Egyre inkább aggódik amiatt, hogy milyen mélyre kerül az erdőben, és már-már a visszaforduláson gondolkodik, ám az egyik lépésnél valamit meglök. Lepillant, mire nagy meglepetésére egy tojást talál – bár nem kéne csodálkoznia, hiszen értesült arról, hogy ezzel üzenget az a nyúlszerű valami. Felveszi, és elméjében visszhangozva meghallja a következő szöveget:
A hó utolsó napja…
Ijedten ejti el a tojást, riadtan néz körbe, hogy van-e itt valaki, de teljes a némaság. Ismét vet egy pillantást a különös tárgyra, és észreveszi a körülötte lévő vérfoltokat, amelyekről még annak ellenére is meg tudja állapítani, hogy frissek, hogy nem szakértő. Valakit vagy elhurcoltak errefelé, vagy valaki, esetleg valakik jöttek, hogy teljesítsék a küldetést. Ez igencsak kellemetlen, mivel nem szívesen társulna senkihez, egyedül akarja elintézni, ha már eljött ide.
Felveszi a tojást, hogy az üzenet végét is meghallgassa:
A hó utolsó napja, Nebelwald felső határa. Kövesd a jeleim.
Ez eddig neki is világos volt, így konkrétabb információt nem kapott. Mindegy, az előbb felfedezett vérnyomokat követi, többet nem tehet. Voile még egy ideig nem fog visszakerülni, így most kell intézkednie. Felegyenesedik, és elindul, követve a vörös foltokat és csíkokat, mire egy tisztásféléhez ér. Már a széléről látja, hogy egy harc közepébe csöppent, de még onnan sem tűnik úgy, hogy az érkező nyerésre állna. Közelebb lép néhányat, hogy kicsit részletesebben lásson, és újabb megdöbbenésére egy olyan alakot lát, akivel már nem egyszer futott össze. Szinte nevetnie kell, hogy állandóan összekerülnek valamilyen úton-módon, de egy vigyoron kívül semmit sem mutat ebből. Fontosabb dolog is van, méghozzá az, hogy csatlakozzon Astonienhez – hozzá bármikor, elvégre korábban is jól összedolgoztak, és bizonyára most sem fog csalódást okozni sem a közös munka, sem maga a tolvaj, aki jelenleg elég nagy pácban van. Előre látja az egyik szektatag lépéseit, így már maga elé is képzeli a pecsétet, hogy megidézze két közkedvelt katonáját: a csontvázakat. Az egyiket maga mellé idézi, a másikat nagyjából a pap mögé pár lépéssel, és mire a támadó lesújtani készül kedves barátjára, a mögötte megjelenő kardos azonnal átszúrja hátulról a gyomránál. A fegyver könnyedén vágja át a bőrt, a húst, a belső szerveket, majd lyukasztja át a másik oldalt, véresen megjelenve a túloldalon Astonien előtt.
- Csak nem kell egy kis segítség? – Hangja bizonyára ismerős lesz a másik számára, és még úgy is könnyedén megértheti a szavakat, hogy a közvetlen közeléből az átszúrt férfi vért köhög fel. Egészen addig nem láthatja meg Aliciát, míg a csontváz ki nem húzza pengéjét, és mikor ez megtörténik, a halálos sérülést kapott személy egyszerűen összerogy a fájdalomtól – hamarosan kimúlik.
Mindeközben az íjász felhúzza a nyílvesszőt, az ideg megfeszül, célra tart, és már engedi is el a nyilat, amely gyorsan száguld el a tolvaj feje mellett, mire egy másik őrült nyúlimádó kerül leterítésre: a vessző egyenesen a nyakába fúródik. Előreláthatóan fájdalmas küzdelmei lesznek, míg kileheli a lelkét, és már most kezdi a szenvedését azzal, hogy megpróbálja kihúzni saját magából a nyilat, de helyette elesik, fuldokolva rázkódik. Percei lehetnek hátra, hatlmas szenvedéssel teli percei, de nem sajnálja.
Astonienen ritkán lát döbbenetet, viszont most ez a pillanat is elérkezett. Mégiscsak a halál torkában volt az előbb, így egyáltalán nem meglepő, hogy így reagál egy rövid ideig. Alicia csak magabiztosan mosolyog rá, de nem ennek köszönhető, hogy a férfi visszanyeri önmagát.
- Miből gondolod? Tökéletesen uralom a helyzetet! – fordul a megmaradt ellenség felé. Hát… Tökéletesen látja, hogy uralja a helyzetet, jelenlegi mosolya pedig csak szélesedik ennek hallatán.
- Vettem észre – vesz fel egy mesehallgató pózt: egyik karját mellkas magasságba emeli, arra a másikkal rákönyököl, és így helyezi fejét tenyerébe. Onnan néz a másikra, mintha csak várná, miféle történettel fog ezúttal előállni, azonban nem tartja fenn ezt sokáig. Int egyet, mire a kardos csontváz elindul a fanatikusok felé, hogy felvegye velük a harcot.
- Komolyra fordítva a szót, hogy jutottál ide? – érdeklődik.
- Lássuk csak... – esik egy kicsit gondolkodóba. - Nem takarítottál fel magad után.
-Óh! - vág mindent értő arcot. - És mit keresel itt? Csak nem tudomást szereztél te is erről a rejtekhelyről?
- Nem kifejezetten. Hallottam ezt-azt, de pontos helyet nem. Gondoltam, találhatok pár számomra értékes dolgot – vonja meg a vállait, mintha teljesen érdektelen információ lenne. Következő mozdulatként kihúzza bőrtokjából könyvét, amely előbújik köpenye alól is, végül kinyitja azt. Míg a nő ezzel szórakozik, az íjász már egy újabb nyílvesszőt helyezett az idegre, felhúzta azt, és ebben a pillanatban engedi el egy másik célpont felé, akit vállon talál. Az fájdalmában felüvölt, elengedi a fegyverét, majd hátrálni kezd – talán el akar menekülni, egyelőre viszont az érkezők egyike sem vesz erről tudomást. Megsérült, megsérült, majd később foglalkoznak vele, jelenleg még van másik… Négy?
- És ezért döntöttél úgy, hogy egymagad szembeszállsz egy egész szektával? – hangzik az újabb kérdés, de ugyanezt visszadobhatná a férfinak is. Most nincs kedve érdeklődni, minek van itt, feltételezhetően nem a jutalom miatt, mivel azt úgyis hamar összelopja, és ahogy ismeri őt, bizonyára a veszély vonzotta. Ennyi indíték neki bőven elég.
- Nos, miért ne? – vonja meg ismét a vállát, nyugodtan lapozgat párat, majd ahogy megtalálja a neki kellő pecsétet, koncentrálni kezd. Pár másodpercig tart a művelet, és megjelennek előtte legújabb szolgái: a goblinzombik, szám szerint három, méretükhöz passzoló fegyverrel: tőrrel.
- Milyen aranyosak! Megtarthatok egyet háziállatként? Jól viselném gondját, ne aggódj. – Ilyen bolond dolgot is csak egy hozzá hasonlótól hallhat. Nem bírja megállni a nevetést, már-már kitör belőle, és egy ideig csak beszélni is úgy képes.
- Ki is tiltanának azonnal – válaszol még mindig kuncogva. A goblinzombik elindulnak az ellenfelek felé, hogy támadásba lendülhessenek, a csevegés közben pedig a kardos csontvázra mértek két csapást: az elsőt kivédte ugyan, a másodikra már nem tudott reagálni, és ennek köszönhetően a koponya lerepült a vázról, az idézett lény zörögve hátraesik, végül eltűnik, mintha sose létezett volna.
- Majd elrejtem! – bizonygatja még a tolvaj, végül sóhajt, belátva, hogy ideje cselekedni. - De szerintem jobb, ha a csevejt későbbre tartogatjuk. Sacra Lux! – teszi még hozzá, és hirtelen ejti ki a bizonyára latin szavakat, mire megjelenik az aranyszín fénysugár, és pont fejbetalálja azt a személyt, aki a goblinokhoz legközelebb áll. A megtámadott az arcához kap felkiáltva, égési sérülései nem kis fájdalmat okozhatnak neki, de a kínok még csak most jönnek: két goblin egy-egy lábat vesz célba, fegyverüket a combokba mélyesztik, a harmadik pedig a gyomor alsó részét szántja fel. Ezekhez a kis mitugrászokhoz már-már oda is lehetne képzelni, hogy miközben ezt művelik, röhögnek mindenen.
Míg egy újabb gyilkosság menete lezajlik, Alicia ismét koncentrál. Másodperceken belül hozza vissza az előbb elveszített kardforgatóját, az íjász pedig újratölt, felhúz, és célt keres.
- Akkor gyerünk! – markolja meg a buzogányt, és a goblinokat megkerülve a megmaradt néhány férfi felé közelít. Támadna ugyan, de az egyik szektatag célba veszi, felé lendíti fegyverét, a tolvaj azonban kivédi a csapást, majd a Biblia kemény sarkával állon üti.
- Érezd hát az Úr szavainak súlyát! – hallatszódik, a fanatikus hátrál pár lépést, de nem tud sokáig, mivel az egyik goblin otthagyja előző ellenfelét (a másik kettő a hullát rágcsálja jóízűen), odarohan Astonien párbajtársához, és mögé kerül. A nyúlimádó rálép, felkiáltva esik hátra a goblinra, és nem lehet kellemes landolás egyiküknek sem. Az apró zombi, ahogy a szektatag ráesik, el is tűnik, a férfi pedig gerincén érezheti egy darabig az idézett lény nyomát.
Igazán komikusnak tűnik ez az egész, így a nekromanta kissé elfordítja fejét, szája elé emeli kezét, és úgy nevet halkan, és míg igyekszik legyúrni jókedvét, a mellette lévő íjász újabb célpontot talált: azt, amelyikkel csontváztársa harcol. A kardforgató megemeli fegyverét, hogy kivédjen egy támadást, és még mielőtt a fanatikus újabb csapást mérhetne rá, az íjász elengedi a nyílvesszőt, és bár célt téveszt, felsérti az arcát, és még a fülét is lekapja. Erre a férfi felüvölt, elejti fegyverét, mindkét kezével az elvesztett testrészhez kap, és mintha még kétségbeesetten sírna is a fájdalom hatására. Védtelenségét kihasználva a csontváz azonnal gyomron szúrja, a szektatagba fojtva ezzel minden hangot. Némán terül el a földön, ahogy a testét megtartó penge kikerül belőle.
A következő pillanatban már csak a magabiztos vonások válnak láthatóvá rajta, mivel Astonien azonnal meg is öli a szentségtörőt: a fejét a buzogánnyal gyakorlatilag szilánkosra töri. A nőben a bizonytalanság is megjelenik nem sokkal később, ahogy érzékeli társa másságát: valahogy másképp mozog, mintha leengedné a védelmét. Ez ad némi okot az aggodalomra, egyelőre a kis létszámú holtsereggel igyekszik úgy alakítani, hogy a férfi semmiképp se legyen halálos veszélyben.
A megmaradt két goblin otthagyja a hullán való rágódást, elindulnak újabb ellenfelet keresni, és meg is találják: megindulnak a nyúlimádó felé, azonban az egyik zombival végez egy kardcsapással, a másiknak így lehetőséget adva a támadásra. Az egyedül maradt goblin célba veszi mindkét combját: az egyikbe beleharap, a másikba belevágja fegyverét, és ezt zárja egy újabb üvöltés, de ez sem tart sokáig. Astonien mögött van a mozgásképtelenné tett egyén, a pap pedig nekifutásból és lendületből támad, és ahogy a buzogány fejet ér, a nyakcsigolya roppan – azonnali halál. A fanatikus elterül a földön valamivel odébb, hála a tolvaj kifejtett erejének, és ráesik arra az egy szem goblinra. Alicia mindezt úgynéz, mintha egy kocsmai verekedés lenne, ahol a verekedő felek egyike bekapott egy olyan ütést, aminek egy egyik szemét is behunyja, kissé elfordul.
A nekromanta, hagyva a jelenlegi helyzetet, koncentrálni kezd, hogy visszahozza a három egységet, melyet elveszített az elmúlt pár percben. Most kerül elő ismét az a személy, akit korábban vállon lőttek, hiszen mögé idézi a három kicsi zombit, kiknek egyike felugrik, hogy a szektatag fenekébe harapjon. Ennek következménye egy ijedt és fájdalmas kiáltás. A másik kettő ekkor fegyvereit beleszúrja a combokba, végighúzzák a térdhajlatig, a vádliig, és a férfi összerogy, veszettül üvölt. Az odalépdelő csontváz adja meg neki a végső nyugalmat: míg a tag térdel, elvágja a torkát, és csak aztán terül el holtan.
Ahogy az összes kimúlt, Alicia már mondaná, hogy kereshetik meg a levadászandó nyuszit, viszont még mielőtt megszólalhatna, a most észrevett oltárkőnél egy vöröses füstfelhőt. Gyanakodva kémleli a kavargását, és hamar alakot ölt, a füst foszlányai pedig eltűnnek. Megjelenik hát az, amit kerestek: egy szarvas méretű nyúl agancsokkal, fácánszárnyakkal. Bizarr látvány, és abba bele se mer gondolni, mennyi mindent lehetne belőle készíteni. Valamiért nem szívesen kóstolná meg.
- Hallottam, hogy egy rondaság, de hogy ennyire elcseszett lény legyen valami...? - jegyzi meg halkan inkább magának fejcsóválva. Nem bámészkodik túl sokáig, mivel rájön, hogy Astonientől van pár méterre ez a szörnyeteg, és ez a tény azonnali cselekvésre készteti. Lapoz egyet a könyvben, és már kezdi is a következő idézést. A seregét ráállítja a megjelenő nyúlfélére, az íjász azonnal lövi is a nyílvesszőt, a kardforgató viszont még nem ér oda, a goblinok vele ellentétben gyorsan mozdulnak, kihúzzák a kultistából a pengéket, és már iszkolnak is a nyuszika irányába - fegyverüket megemelve.
Astonien sem teketóriázik sokáig: azonnal megindul a lény felé, és ennek láttán, valamint a férfi artikulálatlan ordítása hallatán Alicia egész testében megfeszül. Szívesen szólna rá, hogy menjen onnan, viszont a férfi minden mozdulatát átveszi a harag és a düh – egyértelműen nem hatnának rá a szavak. Hogy mitől lett ennyire rossz állapotban…? Bizonyára a halottaktól. Észrevette a rázkódását, amely minden kiáltást követett, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, most viszont annál inkább. Azonnal meg tudja így állapítani, hogy Astonien nem a csatatérre való. Neki nem szabad harcolnia, és bár pofátlanul lop meg másokat, bárminemű lelkiismeretfurdalás nélkül, a gyilkosságot nem tudja elviselni. Nem mehet így csatába.
A nekromanta koncentrálni kezd, mire megjelenik mellette egy szellem, melynek ugyan nincs nagy támadási ereje, azért az a kicsike is jól jöhet, amire képes. Már küldi is a nyúl felé, amely a tolvaj támadása elől tér ki, végül hátrálni kezd. A goblinok tudják tartani a lépést, ők viszik be az első csapást: ahol érik, ott karmolják, harapják, szúrják bele fegyverüket, őket követi a szellem, mely jégszilángok záporával zavarja össze az ellenfelet. A csontváz lemaradva igyekszik beérni a célpontot, az íjász közben újratölt, hogy újabb nyílvesszőt lőhessen ki.
Astonien hátralép egyet, a következő pillanatban pedig lecsap egy aranysugár, amely eltalálja a bestia fejét, mire az állat felvisít. A férfi nem hezitál, megelőzi a csontvázat, gondolkodás nélkül taszítja el az egyik útjába kerülő goblint a vállánál fogva, és pofán vágja a buzogánnyal a nyúlfélét. Az első csapás sikeres, a mádosik valamivel félremegy, de telibe kapja az agancsot, ami így letörik, a harmadik pedig már csak súrolja a lényt. Folyamatossá válik a visítás, a lény próbál hátrálni – szerencsétlennek még annyi ideje sincsen, hogy védekezni tudjon, nemhogy támadni.
Alicia végig aggodalmasan figyeli ezeket a mozdulatokat, de többet nem tud tenni. Megidézte a jelenleg használható lényeket, hiszen a sima zombinak jelenleg semmi értelme nem lenne, mivel lassú, fegyvertelen, egy ilyen szörny ellen teljesen hatástalan. Ennél jobban nem tudja a férfit kivonni ebből az egészből, mert veszélyes, akárhogy is nézi, még úgy is, hogy lélegezni sem tud szerencsétlen bestia a folyamatosan rázúdúló támadásoktól. A nőt nem érdekli, hogy Astonien taszítíásától az egyik goblinja elhullott, még van másik kettő, melyek folytatják az őrült támadást. A szellem újabb záport küld felé valamivel magasabbra emelkedve, a nekromanta mellett álldogáló íjász pedig újabb nyílvesszőt ereszt el, amely az előzőhöz hasonlóan, a nagy testnek köszönhetően betalál.
A férfi ismét hátralép, mire újabb fénysugár csap bele a nyúlfélébe, ami ezúttal a hátát találja el. Összerándul a fájdalomtól, és a tolvaj bizonyára ezt a pillanatnyi szünetet használja ki: elengedi a Bibliájá, két kézzel fogja fegyverét, és előrelendülve, újabb üvöltéssel vágja bele többször a tüskéket a teremtménybe. A tünde lassan már eljut odáig, hogy sajnálja szerencsétlen dögöt, annyira nincs esélye ellenük.
Aztán elhallgat minden. A második támadás elhallgattatta a bestiát, már nem hátrál, nem lélegzik – ahogy betört a koponyája, gyorsan kimúlt. A pap ezt tapasztalva térdre hull kimerülten, az élőholtak ellépnek onnan. A szellem egy intés hatására eltűnik, a csontvázak szintén, egyedül a két goblin marad, akik odalépnek Astonienhez. Rothadó kezüket nyújtják, hogy felhúzzák a férfit, aki különös módon el is fogadja azt. Következő lépésként Alicia saját jobbját mutatta volna, hogy felsegítse társát, de úgy tűnik, erre semmi szükség.
- Megvagy még? – érkezik a kérdés, és ahogy a férfi felé fordul, észreveszi tekintetében érzelmei kavarodását.
- Megöltem őket. – mondja, és ettől kissé keserűbbé válnak a nő vonásai. - Én magam.
Ahogy korábban megállapította: nem neki való a harcmező. Neki egy egyszerű városi életet kéne élnie, ahol nincs gyilkosság, ahol megmaradhat abban a viszonylag védett világában a saját kis szórakozásával, a tolvajlással. Nem kéne neki onnan kikukkantania, mégis mi folyik a nagyvilágban, mert biztosan belefolyik az események árjába, ahol ugyanazt kell csinálnia, mint itt is. Szívesen mondaná, hogy maradjon otthon, ne vállaljon semmit, ami nagy valószínűséggel ilyennel jár, de nem teheti – azzal talán magára haragítaná Astonient, valamint az ő dolga, mit tesz. Az életébe nem szólhat bele.
- Meg - érkezik a válasz. - De nem kell, hogy érezd ennek a súlyát – néz végig a holttesteken, de nem szánja őket. - Ez mindennapos, nincsenek szentek – fordul vissza a társa felé. Ennél többet sajnos nem tud mondani, vigasztalni nem lehet. Mit érne azzal a szöveggel, hogy ugyan már, Astonien, ennek így kellett lennie? Vagy hogy megérdemelték a sorsukat? Végső soron ők is lélegző személyek, akiknek elvették az életüket – és ehhez nincs joguk, hiába, hogy egyikük nekromanta, aki az élettel játszadozik, a másik meg pap, aki megszabadítja a lelket a terheitől.
Nem válaszol. A buzogány kiesik ujjai közül, majd lassú léptekkel indul el a földön heverő Biblia felé. Alicia egy ideig sajnálkozva figyeli a másikat, kissé eltávolodik, hogy Astonien könnyedén mozoghasson, és egy fának támasztja hátát. A pap felveszi könyvét, és a legközelebb fekvő áldozathoz megy, ahol letérdel, lezárja a szemeit, és latinul mormolni kezd valamit. Meglepetten nyílnak nagyobbra szemei, majd megérinti csuklyáját, mélyebbre húzza azt, és alsó ajkába harapva várakozik. Ujjai végig az anyagot szorítják, nem engedik el a ruhadarabot.
Az imák hosszadalmasak, mindenki fölött elmondja a latin sorokat, közben a nekromanta megbizonyosodik a korábbiakról. Továbbra is az visszhangzik elméjében, hogy Astoniennek nem itt kéne lennie. Tiszteli még az ellenfele életét is, ami egy nagyon pozitív tulajdonság, de mindezt nem csinálhatja meg, ha egy háború közepébe csöppen. Viszont akármilyen negatívan is vélekedjen erről… Valahol mélyen irigyli őt. A nő már rég elfelejtette, mit is jelent mások élete, Astonien azonban még tudja, ismeri ennek az értelmét, ennek az értékét. A tünde már csak két életet lát fontosnak: a sajátját, valamint nővéréét. Ennyi számít neki, semmi más.
Igazat megvallva egy idő után már nem figyel. Türelmesen álldogál végig, magában a gondolataival, tűnődve ezen az egészen. Aztán azok se maradnak. Üressé válik, elhanyaglhatóvá – olyanná, akinek nem szabadna élnie. Astoniennek vannak különös hóbortjai, de az emberség bőven fellelhető benne – Aliciában ez sincs. Szinte szégyelli magát.
- Bocsánat az időhúzásért – hangzik a nő számára váratlanul, és érezhető, hogy már összeszedte magát. Kezében már ott a buzogány, amelyet letörölt valahol, majd a szörnyhöz lép, akibe rúg néhányat, megbizonyosodva arról, hogy valóban halott-e. Szerencsére az, és nem kell tovább birkózniuk vele.
A tünde csak halványan mosolyog, és ő is a bestiát figyeli egy darabig vizsgálódva. Ellöki magát a fától, odalépdel a legyilkolt szörnyhöz, megragadja a szőrét, kitépi azt, és eltűnődve nézi. Teljesen átlagos szőr.
- Javaslom, hogy az agancsát hozzuk el bizonyítékként - jegyzi meg, majd engedi leesni a szőrzetet, kopottas köpenyébe törli a tenyerét, mintha csak koszos lenne. Ez talán elegendő lesz ahhoz, hogy a vezetőség elhiggye, valóban elvégezték a munkát, amire vállalkoztak. Astonien csak bólint egyet, majd felveszi az agancsdarabot, és elteszi ruhája alá. Még körülnéz az oltárkőnél, hátha talál valamit, és lehet, Aliciának is ezt kéne tennie, viszont tudja jól, hogyha a férfi bármi használhatót talál, arról értesíti a nekromantát, így csak tétlenül nézelődik.
Voile még nem tért vissza, lassan ideje lenne újra egymásra találniuk. A környéken lehet, bizonyára perceken belül megjelenik valahol, elég ügyes madár ahhoz. Ahogy Astonien végez, el is indulhatnak, ám ahogy megtesznek egy lépést, az egyik fa ága megrezzen, szárnycsapások hallatszódnak onnan, majd ahogy a tünde feltekint, pettyezett madarát pillantja meg. Halvány mosoly jelenik meg arcán, és rosszallón megrázza a fejét.
Az a bolond madár elég lusta volt ahhoz, hogy végignézze, ahogy küzdenek.