A Nagy Hollótifuti
...avagy hogyan törte meg az átkot egy Átkos Természetpap
V. I. SZ. 819.
Mióta kiderült, hogy sárkányok igenis léteznek - és bizony-bizony tüzet is okádnak, ami felégeti az erdőt, de arra már nincs affinitásuk, hogy a jól sikerült szórakozás után be is ültessék a tarrá vált területet -, azt hiszem, már semmin nem tudtam volna eléggé elcsodálkozni... kivéve ezt.
Átlagos, család elől bujkálós tavaszi délután napfényében (azaz köddel tarkított édes sötétségében) fürödve olvasgattam, a szokás ördögi körét megtörve ezúttal mistwoods-i otthonom tetején ücsörögve. Gyűlöltem, amikor mindenki így összeül, és meg is volt rá minden okom: anyám sütött-főzött, magában beszélve, mint valami őrült, öcsém tréfát űzött a vendégekkel - de legfőképpen velem -, két jó apám pedig italos üvegek halmai felett próbálta tettetni, hogy semmi bajuk nincs egymással. Meglepőnek tartotta volna bárki is, hogy ilyenkor mindig kereket oldok? Ugye, hogy nem... A baj csak ott fogant meg, hogy nem igazán találtam fogamra való olvasni valót, így előkotorásztam valami ősrégi, poros, megsárgult lapokat valamennyire még egyben tartó, keményfedeles könyvet a tisztaszobában található polc azon részéről, amit még elértem, és szépen felkapaszkodtam a háztetőre. Persze azért úgy nyitottam ki, mintha bármelyik pillanatban széteshetne, vigyázva, kínzó lassúsággal, főleg, hogy már nagyon vágytam elterelni gondolataimat az odalenti apró káoszról. Azonnal átlapoztam az ajánlást és egyéb szokásos könyv elején fellelhető függelékeket, hogy mohón belevethessem magam a sorok tengerébe...
És mit ad az a Magasságos, Kifürkészhetetlen Természet? Hát nem az emberek nyelvén íródott, amit annyira nehezemre esett megérteni ilyen elvont szinten? Legalábbis, biztosan nem tündéül szóltak a szavak, ugyanis nem értettem őket, s ami még furcsább volt, még annyira sem, mint az embereket szoktam. Ekkor kezdtem el tüzetesebben megvizsgálni az írásjeleket - már ha egyáltalán azoknak nevezhettem őket -, teljesen felvilágosítva magamat, hogy ezeket bizony a szó szoros értelmében belevésték a papírlapokba, meggyengítve a már egyébként is elöregedett rétegeket, így alóluk teljesen eltűnt a könyv eredeti, valójában természetesen teljesen tündéül íródott tartalma, mint azt alább megtapasztalhattam, amikor rájöttem, ez valamiféle régi Silvernight-költségvetési napló.
Na remek. Ennél kiábrándítóbb már csak az lehetne, ha ez a nap ilyen unalmasan folytatódik. - mondtam magamban kissé bosszúsan, miközben óvatosan végigsimítottam az érdekes véseten.
Olyan érzés tört rám, mintha hirtelen belázasodtam volna. Szörnyűséges hallucinációim keletkeztek, legfőképpen arról, hogy még kisebb és még kisebb leszek, még annál is, mint amilyen voltam. De még ha csak ennyi lett volna! Lefelé nézve - minthogy felmerült bennem, talán Dwayne, az öcsém tett valamit az ebédembe, hogy felidegesítsen, és az egész csak ártalmatlan szédülés eredménye - kellett ráébrednem, talán mégsem valami ártalmatlan kis szert kaptam drága féltestvéremtől, ugyanis határozottan nem self lábaimra tekintettem. Mialatt lehajoltam, hogy megvizsgáljam a tapintásukat, ha már ilyen érdekes tévképzetekbe ringatott, bármit is ettem meg azzal a sült hússal, úgy éreztem, bevertem a fejem a kéménybe. Koppant is valami - illetve két valami -, amit már tényleg nem tudtam mire vélni. Teljesen hidegen hagyott a szőrös, kicsit sem szokásos kétlábú alsótest, amint kitapintottam két szép, elágazó agancsot a fejem tetején... és még valami puhát és hosszút, amiről inkább tudni sem akartam, micsoda.
- Na szép. - mondtam gondolataimat hangosan -
Szóval valahonnan mégis szerez ilyen erős szert. Szinte már halálos nyugalomban, teljesen higgadt sóhaj után ültem le kéménynek támasztott háttal, hogy átböngésszem az unalmas feljegyzéseket, hiszen így legalább nevetni tudtam magamon, ahogyan a könyvet egyensúlyozom kicsi lábaimon.
Ez is valami, és legalább addig sem vagyok odalent közöttük. Hagytam, hadd jöjjenek tovább a látomások, sőt, már vártam a folytatást, így tulajdonképpen meg sem lepett, amikor feltűnt előttem egy, a csendes szót látásból sem ismerő szárnyas lányka. Egészen úgy festett, ahogyan a tündéreket képzeltem volna el.
Ha léteztek volna ugyebár.
- Há-há, sikerült! Elkaptam valakit! De jó, de jó! - közölte, mint valami kisgyerek, mire csak teljesen nyugodt, bár kicsit értetlen ábrázatomat kapta válasz gyanánt.
Elkapott? Nem éreztem úgy magam, mintha el lettem volna kapva, a szó akármelyik értelmében is, hiszen se megkötözve nem voltam, sem pedig cellába zárva, de még az sem rémlett, hogy fogócskát játszottunk volna. Mi sikerült? Mivel nem ejtett foglyul, szerintem semmi, így, bár még mindig őt néztem, lapoztam egyet a könyvben, egyúttal várva, hogy a kis jövevény talán majd megmagyarázza a dolgot. Bizonyosan tényleg erre készült, ugyanis egy köhintéssel lesöpörte magáról a komolytalanságot, majd egészen fennkölt hangvételben folytatta a mondandóját.
- Egy módja van, hogy megtörd az átkot: adj hímes tojást egész Veroniának! Azzal, mint ahogyan a hallucinációknak végük szokott lenni, szinte csettintésnyi idő sem kellett hozzá, hogy a kis tündérleány alakja teljesen köddé váljon. Már éppen kezdtem volna jót nevetni ezen az egészen, elvégre ugyan, még hogy átok! Meg hímes tojások, persze! Jobb dolgom sincsen, minthogy tojásokkal rohangáljak egész álló nap!
Habár valahogyan mégis csak el kellene tüntetni őket a háztetőről és anyám féltve gondozott kis átkos kertjéből. - törtem a fejem csendesen, aztán ahogy szép lassan tudatosult bennem a szörnyű felismerés, összecsaptam a könyvem.
Felálltam, lesöpörtem magamról a tojásokat és végignéztem a kis katasztrófa eredményén: mindenhol a tündérke szavai szerinti színes tárgyak hevertek, sokkalta élethűbben, mint ahogy az egy képzeletbeli történéstől elvárható lenne. És éppen ez volt az, ami megrémisztett, jobban mondva a helyzet átok része. Azt hiszem, most először merült fel bennem, mi van, ha ez az egész képtelenség mégis valóság. Márpedig akármennyire is erőlködtem az ellenkezője bizonyításán, nem arattam teljes sikert, és nem is arathattam kellő bizonyossággal, ameddig Dwayne elé nem állok.
Nos, minthogy a terv már megvolt, fogtam egy igazán csinos, színes darabot egy éppen előttem heverő kupacból kiemelve és leszánkáztam a tetőn, majd egy jókora lendülettel egyenesen beugrottam mit sem sejtő öcsém félig nyitva hagyott ablakán. Szerencsétlen - na ilyet is ritkán mondtam rá teljes jószántamból - annyira megijedt, hogy félrenyelte a vendégkínáló asztalról ellopott értékes alkoholt, bámult rám egy darabig, aztán sikítva - igen, szó szerint sikítva, mint egy kislány - kimenekült az ajtón, alátámasztva a számomra kedvezőtlenebbik verziót. Kétszeresen, ha szabadott megjegyeznem, ugyanis az eldobott pohárból esés közben pont felém irányult a tömény, átlátszó folyadék.
- Meginni szeretem, nem fürödni benne, de azért köszönöm, öcskös. - vetettem oda a szoba tárva-nyitva hagyott bejáratának, de azért szép óvatosan odahelyeztem a hímes tojást Dwayne hugica(?) párnájára, aztán nekiláttam kimászni ott, ahol bejöttem, immár kétszer akkora sebességgel, mint ahogy eddig mozogtam a nap folyamán, ugyanis gondban voltam.
Jó nagy gondban, igazán kicsi test birtokában, amelynek hatására átértékeltem az eredeti magasságom okozta hátrányokat.
~***~
Szó szerint bűzölögve - mondaná az, aki utálja az illatát - az alkoholtól, valami régi, nyikorgó kerekekkel felszerelt kis ládaszerű fából készült szállító alkalmatosságot húzogattam valahol Nebelwald kellős közepén, amiről fogalmam sem volt, mire használhatták eredetileg, csak azt, hogy szalmával alaposan kibélelve legalább nem törtek benne ripityára a tojások. Be kellett vallanom magamnak, sohasem gondoltam volna, hogy ebből a perspektívából ilyen nehéznek és hosszúnak fogom látni egyébként sem apró druida botomat, ám nem mertem otthon hagyni, két okból sem: ha valaki netán megtámadna, legalább orra bukhat benne, illetve reméltem, hogy minden erőmet az átváltozás azért nem vette el, ugyanis volt egy igazán bugyuta, mégis zseniálisnak mondható ötletem, ami jelen esetben akár az irhámat is megmenthette: csalás vagy sem, kitaláltam, mennyire jól járnék, ha az általam Wade-nek elkeresztelt holló, akit, ha a szükség úgy hozta, képes voltam megidézni, mint természetpap, esetleg segítene nekem az árasszuk-el-Veroniát-tojásokkal probléma megoldásában. Több se kellett, egyrészt, mert valóságos kínszenvedés volt azt a botot is cipelni a tojásos láda mellé, másrészt pedig, mert eszem ágában sem volt így maradni. Éreztem valamit, minden bizonnyal varázserő-megcsappanás lehetett, ugyanis a kis... most nem is olyan kicsi, éjszakába illő színű, gyönyörűséges madár ott termett előttem, okos szemeit alaposan végigfuttatva rajtam.
Aztán furcsamód ''dalra fakadt''.
- A tizedik kör után garantálom, hogy nem fogsz nevetni. - jegyeztem meg olyan álarc mögül, amilyennel általában másokkal szoktam beszélni, ha nem akartam, hogy érzelmeim és gondolataim kivetüljenek ábrázatomra. Ugyan nem tudtam eldönteni, azért hallgatott-e el a drága, mert esetleg valamennyit érthetett a szándékaimból vagy pont azért, mert nem és rájött, hogy itt biztosan valami nagyon furcsa dolga lesz a még furcsább megidézője jóvoltából. Jó kedvem kerekedett, így egyáltalán nem éreztem magamban hajlandóságot gondolatokban kutatni az igazság után, főleg, mert nem éppen méltó feladatot készültem rábízni tollas uraságra. Maradt nálam még egy kis zsineg, még a tojáshalom finom lekötéséből, nehogy leboruljon, illetve szedtem ki néhány marék szalmát a szállítóeszközömből, majd néhány igazán ügyetlenül elkészített csomó után készen is állt a tojásszsállító eszköz, benne a problémám okozójával, pár pillanat múltán pedig mindez szerencsétlen madárra rögzítve, aki talán röhejesebben festett, mint én.
Nem voltam magamra büszke, sőt, még mindig csalásnak éreztem az egészet, azonban hajtott előre a félelem, az aggodalom, illetve némi szorongás is. Ugyan ezekkel a lábakkal feltűnően gyorsabban haladtam, mint egyébként, régi állapotomban, mégsem éreztem lehetségesnek, hogy egész Veroniát bejárhatom, ráadásul pont az én tudásommal. Szóval, meghagytam annyiban a dolgot, hogy egy nap alatt éppen elég időm lesz arra, hogy Tünde-erdőt és Nebelwaldot bejárjam, a többi tojás pedig majd megfelelő helyet kap Wade barátomtól emberföldön, mocsárvidéken és ami még eszembe jut. Tehát a tervnek megfelelően, miután biztos rejtekhelyet találtam a botomnak egy üreges fában - és sikerült is elvonszolnom odáig -, megcéloztam az első utamba kerülő városkát és - gondosan kerülve a népet, nehogy ők is sikítva elrohanjanak, mint az öcsém - teleszórtam a bokrokat, háztöveket, de még az ablakpárkányokat is. Igazán gyorsan haladtam ahhoz képest, milyen kicsivé változtatott ez az átok, mégsem éreztem magam eléggé sebesnek, méghozzá azért nem, mert valaki folyton arra kellett, sétáljon, amerre éppen én terveztem tojást elrejteni. Néhány esetben már komolyan elgondolkodtam raja, hogy csak úgy előmászom, leteszem a terhem és megyek tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolgát hajtanám végre, de túlságosan féltem, hogy némelyik kíváncsi vagy pimasz self kölyök még kedvet kapna üldözőbe venni vagy Természet irgalmazzon, lelőni csúzlival.
Úgyhogy, maradt a kínos lassúságot, perceken át tartó mozdulatlanságot megkövetelő lesben állás.
Szerencsének volt betudható, hogy találtam olyan helyet Elathában, ahol nem kellett megint ezt véghez vinnem. Egyszerűen csak végignyargaltam a háztetőkön és itt-ott, ahol biztosra vettem, hogy nem fog összetörni, bedobtam egy-egy tojást ágyakra, ruhakupacra, székeken heverő párnákra vagy esetleg korommal és puha hamuval bőven megrakott, kissé elhanyagolt kandallókba pottyantottam őket a kéményen keresztül. További két nagyobb városban már nem volt ilyen jó a helyzet, sőt, ahogy közeledett a nebelwaldi este, úgy kezdtek el néppel megtelni az utcák, s legfőképpen a kocsmák. El lehet képzelni tehát, mennyire boldogan vettem tudomásul Tünde-erdő határában, hogy tényleges sötétség borult Veroniára, amely egyet jelentett azzal: mindenki aludni fog térni, én pedig mehetek, amerre akarok! Persze a lendület csak egy adott ideig tartott - az erőm szépen lassan fogyott, mind a rohanásból, mind pedig Wade irányításából adódóan, vagyis jobban mondva szűnni nem akaró jókedvének elviseléséből, aminek már megint én voltam az oka, mint mindig. Komolyan mondom, mielőtt megismerkedtem vele, egyetlen egy ilyen kárörvendő lényt ismertem összesen, mégpedig apám sunyi kis sárkánygyíkját, Ardrát. Nagy különbség volt kettejük között viszont, hogy Wade ezen tulajdonságát leszámítva egészen kezes volt, kivéve rossz napjain. De hát akkor velem sem lehetett öröm az együtt dolgozás. Szóval, szorgalmasan repkedett ide-oda a tojásokkal, amennyire csak szárnyai bírták és a szűk idő engedte, talán még ügyesebben is, mint ahogyan én haladtam a saját adagommal, kedvező napszak és társaságmentes utak ide vagy oda.
Lightleaf valóságos csendes kékség volt ezen az órán, játszi könnyedséggel végeztem vele, a Zephyrantes felé vezető úton pedig alkalmam nyílt elszórni egy-két tojást csak úgy, annyira sok megspórolt időm maradt. Legalábbis így vélekedtem, amíg eszembe nem jutott, hogy azok a fények, amelyek áthatoltak a lombkoronán és az éjszakát jelző végtelennek hitt sötétségen, egészen pontosan a hajnal jeleit testesítették meg. Tehát mialatt hollósegédem bejárta Északot is, én Zephyrantest pipáltam ki... illetve pipáltam volna, ha nem látott volna meg egy kislány, amint éppen egy szép zöld árnyalattal díszített tojást ejtek le egy kis fűcsomóba, egészen a főváros szélén.
Miért kellett korán kelned... - kérdeztem tőle magamban, de legnagyobb meglepetésemre a kis szőke elf leányka csak megdörgölte a szemét, aztán értetlenül pislogva az anyja nevét hajtogatva beszaladt a fába énekelt házba, ahonnan az imént kijött. Nekem pedig csak erre volt szükségem, hogy már ott sem legyek, immáron teljesen üres ládát húzva magam után, jóllehet, idő hiányában talán nem mind oda jutott, ahová kellett volna.
~***~
Nem törik meg. - néztem idegesen az égre, amelyen bárányfelhők úsztak, majd újra le, magam elé, mintha attól félnék, hogy valaki bármelyik pillanatban benézhet az odúba és kirángat innen. Megnyugtatásképpen rámarkoltam a botomra - hiszen ide rejtettem el - és igyekeztem nem beleakadni semmibe az agancsaimmal. Wade odakint szobrozott, alaposan szemmel tartva, egészen úgy, mintha azt gondolná: hát ennek meg mi baja, már végeztünk, nem?
És valóban valami hasonlóra gondolt, egészen addig, amíg ismételten át nem vette a helyét a már annyira jól ismert jókedv.
- Most mi van? - kérdeztem tőle, de csak vijjogott és károgott és repdesett, nagyjából két percig.
Ennyi idő kellett, hogy végre felfogjam, hála a Mindenható Természetnek, visszaváltoztam. És méretemből fakadóan alaposan beszorultam a fába. Kénytelen voltam hát még egyszer utoljára útjára ereszteni a felettébb jól szórakozó jószágot, ezúttal történetesen azért, hátha odahaza valakinek felkelti a figyelmét és esetleg az a valaki gondolatban eljut odáig, hogy összekapcsolja őt velem. Ha nem?
Hát, akkor azt hiszem, egy jó ideig itt fogok ücsörögni, ezen az unalmas, mégis örvendeztetően átlagos napon.