Memento Mori

Murak Grimrider rettenetesen unatkozott. Vélhetőleg ennek az lehetett az oka, hogy még mindig várt tengeri kalandjára, hogy a kapitány végre összeszedjen elég embert a küldetéshez. A vén tengeri róka fűt-fát ígérgetett, de két embernek még mindig híján voltak. Murak sokat tépelődött azon, hogy más küldetést keressen, de élete első kalandja nem érhet így véget. Shadefall már minden részét bejárta (ami nem volt túl nagy teljesítmény), a kocsmában pedig már régi barátként üdvözölték, nem úgy, mint két hónapja, megérkezése idején. Ebből is látszik, hogy az ember, illetve a sötételf, lehet bármennyire magának való, lehet hivatásából fakadóan óvatos a nyilvános szerepléssel, az unalom nagy úr. Viszont a mai nap kocsmába se kívánkozott, se kutatásait folytatni, se semmit. Még férfiúi vágyai is háttérbe szorultak, és úgy érezte, egy vad vámpír-nő se tudná fehér bőrével, és mézédes mosolyával felvidítani most. Ennyire vágyott már a kalandra, és a dolgok lassú folyása, és tettvágya ez irányú korlátozása eredményezte az unalomnak e magas szintű változatát. Röviden, kezdte magát halálra unni. Eleget gyakorlatozott pengebotjával, eleget kutatta Alea jegyzeteit, elege volt mindenből. Éppen ezért ezen a csodálatos napon úgy határozott, hogy minél messzebb fog elbandukolni az otthonául szolgáló rengetegben. Nem nagyon foglalkoztatta, hogy esetleg most fog megjönni a kalandról szóló levél vagy sem, egyszerűen el akart szabadulni otthonából.
Éppen ezért belevetette magát a rengetegbe, és mint apró gyermekkorában, Nebelwald erdeiben tette. Bár azóta felnőtt, és lelkes nekromantává avanzsált, jó érzés volt felidézni a régi időket, a régi hangulatot. Shadefall erdeje nagyon sokban hasonlított az ottani erdőhöz, így Murak-ot még inkább megrohanták az emlékek. Csak gyalogolt, néha futásnak eredt, fára mászott, és minél mélyebbre került az erdőben. Pár óra múlva eléggé kifáradt, és leheveredett egy fa alá pihenni.
„Lehet, hogy tényleg valami druidák kísérlete lehetett”- töprengett Murak, miközben körülnézett maga körül. Az erdő ősöregnek hatott, és valóban lehetett érezni a mágiát a talajban, noha a sötételf nem igazán értett efféle varázslathoz.
Egy ősi fa korhadó gyökerénél vert tanyát, tökéletesen kényelmes árnyékban, a puha avarban. Körötte bogarak sürögtek, forogtak, és még pár elszaladó nyulat is látott. „Milyen érdekes… a korhadás, az abból való újjáéledés… Isten valóban jól kitalálta a dolgokat. Milyen kár, hogy sokan úgy vélik, a nekromancia nem illik bele ebbe a képbe… holott, ha így körülnézek, mindenhol az Isten által manipulált, életre hívott energiát látom, ami feltölti élettel a növényeket állatokat, majd ugyanoda visszaszáll… hát nem ugyanazt próbálom én is csinálni, nem erről szól a nekromancia? Az életenergia manipulálása. Ha belegondolok, Isten lehet a legnagyobb nekromanta, aki az életenergiát felhasználva élettelenből élőt csinált...” Így elmélkedett magában, szemét lehunyva, és már-már elszunyókálva. Érezte, ahogy a szél az arcát simogatja, hogy milyen kényelmes hátának az avar…

Hazafelé tartott. Időnként úgy érezte, elakadt a fejlődésben, ilyenkor pedig az volt a legjobb, ha meglátogatta Hildrunt Lightleafben, hogy útmutatást kérjen a druidalánytól. Szerencsére már túl voltak azokon az időkön, amikor az alig húsz éves lány virágokat locsoltatott a lovagnővel, és próbálta noszogatni, hogy a hegy tetején kéne meditálnia az élete értelméről. Pedig nem ártott volna neki… A természet ölén mindig elfogta a kellemetlen érzés, hogy rossz helyen van. Hogy már bele kellett volna olvadnia a levelekkel játszadozó szélbe, a patakba, a növekvő gombákba, ehelyett még mindig itt volt egy tünde testében. Próbált hinni abban, hogy azét van még itt, mert dolga van, emellett viszont igyekezett hasznosítani a mágikus képességeket, amik így, hogy ennyire közel került a Természethez sokkal elérhetőbbé váltak számára. Mintha eddig csak a felszínt karcolgathatta volna, de most lehetősége lett igazán alábukni.
Az apró széllökésekből a levegő elemének valódi mesterévé kezdett válni, de még bőven volt mit tanulnia, főleg a tudatosság terén, és hogy valóban értse is ez mit jelent. Zsongott a feje a tömény filozófiától és az éjszakába nyúló gyakorlástól, de úgy érezte: megéri. Megérte valami többnek lenni, és nagyobb harmóniában élni magával és a környezetével.
Egy hétig maradt a faluban, utána kénytelen volt hazaindulni Elathába. Nem akarta túl hosszú időre magára hagyni a férjét, és gyakorolni tudott otthon is. Talán jobb is volt, hogyha beleépítette a mágiát a mindennapjaiba, hogy ne csak valami furcsa hobbi legyen, hanem valóbn része az új életének, amit azóta próbált kialakítani és valami meder-félébe terelni, mióta csak felébredt a sebesülése után.
Hildrun javasolta, hogy hazafelé menet ejtse útba Shadefall falvát, és a körülötte lévő különleges erdőt, ami mintha a Köderdő egy kiragadt és valamennyire száraz szeglete lett volna. Régen tündék lakhatták, de Shadefall ma már a Déli Királyság területéhez tartozott, és meglepően békésen éltek benne egymás mellett az emberek és a vámpírok.
Mint Lightleaf, csak kisebben.
Csöndben lépkedett az egyenes, fekete törzsű fák között. Az összképből hiányzott neki a folyamatos pára és a világító gombák, noha a pókok megvoltak, és a nagyobb lepkék is, bár utóbbiak az ő társai voltak, nem pedig a helyi fauna szerves része. Egyszer megpróbált nekik nevet adni, de miután észrevette, hogy folyton cserélődnek a kísérői feladta a próbálkozást. Mélyen beszívta az illatokat, a föld illatát, a fákét, levelekét, csúszómászókét… A természet illata volt. De valami mást is érzett. Tompa nyomást a halántékánál, mágikus erőt, ami leginkább a gyomrát kavarta fel. Nem érzett még ilyen kisugárzást, mégis szinte azonnal ösztönösen tudta, hogy mitől származik.
Nekromancia…
Felkúszott egy fa törzsén és az ágak között folytatta az útját. Sosem jelentett jót, ha egy nekromanta volt az erdőben. Csupán romlást hoztak az emberekre és tündékre… Nameg vámpírokra és sötét tündékre is. Emlékezett még Holtmezőre, emlékezett utána a szigetekért vívott hadjáratra és az undorító teremtményekre, amiket életre keltettek. Kereste a forrást. Olyan volt, mint gyerekkorában a hideg-meleg játékok, amiket az öccsével játszottak, vagy az „erre csörög a dió”. Végül megtalálta. Egy fa tövében bóbiskoló, meglehetősen csinos arcú sötét tünde férfi volt a forrás…. Nem mintha a hőfehér bőrű nemesi arcú sötét tündéket rossz képűnek tudta volna látni, sajnos kifejezetten ez volt a zsánere. Megrázta a fejét, és inkább nyilat illesztett az idegre. Most lője le? Nem látott körülötte fegyvert. Próbált ismét a kisugárzásra koncentrálni, de nem érezte kifejezetten erősnek. Ha pedig felébreszti… Végülis ha megtámadja, akkor is le tudná győzni, hiszen nem maga a sötét apostol feküdt a fa tövében. Persze sosem lehetett tudni. Másrészről ez már nem az ő területe volt. Nem a tünde királyság és nem is Nebelwald része… Ugyanakkor a férfi sötét tünde volt, tehát egyben az alattvalója is.
Szélmágiával erősített nyilat lőtt a nekromanta lába mellé a szemben lévő fa egy alsó ágáról. A nyíl a földbe fúródott, de a széllökése a becsapódáskor felkavarta az avart, és minden bizonnyal megfelelhetett egy apróbb rúgásnak. Ha a másik odanézett könnyedén észre lehetett venni még zöld köpenyében is. Mire az felocsudhatott volna, már újabb nyíl volt az idegen megfeszítve.
- Messze kerültél a Köderdőtől… Egy jó okot mondj, hogy ne lőjelek le azonnal, nekromanta.

Murakot végtelenül irritálta, ha megzavarják bárminemű cselekvése közben. Legyen szó akár kísérlet, akár olvasás, szeretkezés, beszélgetés, de akár pihenés megakasztásáról, a sötételf fején ilyenkor az erek szilaj kanásztáncot kezdtek járni az idegességtől. Azonban a halálközeli élmények, és a csaták inkább problémát, leküzdendő akadályt jelentettek számára.
Jelen pillanatban három dolog zavarta: Az első, hogy kényelmes pihenéséből, és a felsőbb szférák tanulmányozásáról szőtt gondolatmenetét megzavarták. Ráadásul oly módon, hogy mintha valaki a lábába rúgott volna. Tegye fel az a kezét, aki szereti, ha így keltik fel nyugalmából! Köszönöm, senki.
A második problémát az jelentette, hogy, miután kinyitotta szemét, egy nyílvessző állt ki a földből, lábától pár centire. „Ez nem rúghatott úgy meg” - gondolta. Egy fél pillanatnyi vizsgálat után észrevette a varázslatot is, ami körüllengte a nyilat, de nem tudta megállapítani a fajtáját. „Tehát nem arkán, és nem is nekromantikus...”
A harmadik problémát a nyíl gazdája jelentette: egy vöröses-barna hajú, izmos, de annál gyönyörűbb elf hölgy, barna bőrpáncéllal, egy gyönyörű íjjal, és zöldesen gyilkos szemekkel, valamint egy felszólításba csomagolt halálos fenyegetéssel:
- Messze kerültél a Köderdőtől… Egy okot mondj, hogy ne lőjelek le azonnal, nekromanta!
Murakban (utólag visszagondolva, szégyenszemre) először a félelem hasított végig. „Valóban itt kell meghalnom? Nem fogom tudni teljesíteni Alea kívánságát, elérni az örök életet? Mi lesz a kazamatával? Ki fogja azt megtalálni ismét? Az inkvizíció? Felgyújtanák az egészet…”
Majd arra gondolt, mi lenne vele a halála után… Mit érezne a halála pillanatában, mit látna végül, mi várná odaát…?
„NEM! Nem fogok itt meghalni” döntötte el magában. „Megfeledkeztem volna magamról? Én Murak Grimrider vagyok, Alea tanítványa, aki arra hívatott, hogy legyőzze és igába vonja a halált és az életet!”. Képzeletben lekevert magának egy pofont. „Hogy hagyhattam ezt? Mi vagyok, valami állat?”
Most újra visszatért belső szobájából a valóságba, újra elemezte a szituációt, és tudatába került, hogy mennyire ideges! Egy elf nő megzavarta gondolataiban, pihenésében, ráadásul halálosan megfenyegette, RÁADÁSUL szinte a semmiből, hiszen teljesen jogosan feküdhetett a fa alatt! Ám végül egy egész más gondolat győzedelmeskedett, és kezdte el vezetni cselekedeti fonalát:
„Milyen ígéretes probléma...”
Murak arcára egy magabiztos mosolyt ragasztva megpróbálkozott azzal a másoknak talán picit nehéznek tűnő problémával, hogy nekromanta létére, minden fegyver nélkül, egy talpig páncélban álló, felfegyverzett, mágia használatára képes (és igen szemrevaló) elf nővel szemben, kidumálva magát, sőt, nyertes pozícióba kerülve érkezzen haza az est leszálltával
- Először is, ahogy az illem úgy kívánja, hogy köszönjön a tünde, ha egy másikkal találkozik!
Talán nem a legjobb indítás, de Murak folytatta. Minden félelem elszállt belőle. Tudta, hogy a félelem csak hajtóerő lehet vészterhes időkben, de akadályozták a tiszta gondolkozást. A félelem használata állati dolog, Murak pedig nem állat.
- Üdvözlöm kegyedet ezen a szép délutánon, szerény erdőmben. Habár technikailag nem az enyém, de úgy érzem, valamiért rám hárul jelen pillanatban a házigazda szerepe.
Igen, udvariasság. Sokszor megvan a maga haszna. Hosszútávon idegesítőek a különböző formák, de kényes szituációk kényes és agyafúrt megoldásokat kívánnak. Ha Muraknak ehhez udvariasnak kell lennie, üsse kő!
- Másodszor, igen, szerencsére messze kerültem a Köderdőtől, habár ez nem a helynek a számlájára írandó, mintsem inkább családom jelenlétére, akiket nem szívesen látogatok.
Mindeközben Murak, továbbra is ugyanabban a pózban fekve, ahogyan megtámadták, újra megrágta magában az elhangzottakat. A nő tudja, hogy nekromanta. Honnan? A falusiaktól? Akkor már régen nem élne, ha el akarnák árulni. A családjától? Idáig követték volna, valami ostoba bosszúért? Nevetséges. Akkor a nő csak szimplán erre járt? A hét vicce. De legalább valami érdekesség a szürke hétköznapokba. Ráadásul biztos, hogy mágiahasználó, mivel minden, feltételezett, előzetes információ nélkül megállapította Murak mágiáját. Most, hogy a sötételf jobban fókuszált, észre is vette az elf aurájában a druidákra jellemző  árnyalatokat. De valami mást is… szakadozást… mintha egy szövetet újravarrtak volna, ahol megtépődött. A föld kötelékei benne voltak abban a kis tépődésben, magában a nő életének fonalában… Lehetséges lenne…?
- Harmadszor, kérésére kérdéssel felelve: Miért kellene megölne kegyednek, amikor én békésen szunyókáltam e fa alatt, és legrosszabb esetben is a hátam alá szorult bogaraknak ártotta? De inkább maga mondja meg: mit tud a halálról?

Sok dologra számított válaszként. Agresszióra, földből kikelő csontvázakra, amik megrohamozzák a fáját, félelemre, sőt egyenesen futásra, mert tapasztalatai szerint a hullasétáltatók ritkán harcoltak szemtől szembe… Ám amit válaszként kapott, arra nem egészen. Összehúzott szemmel nézte a férfit, aki épp az illemről oktatta ki. Valóban, köszönéssel illik kezdeni, hogyha az ember bálon jár, vagy tárgyalást akar kezdeményezni, esetleg baráti vacsorára hivatalos, de a férfinak épp azt is meg kellett bolna köszönnie, hogy az első nyíl a lába mellé ment, nem pedig egyenesen bele. Ugyanakkor… A reakciója nagyon emlékeztette valakire…
Valakire, aki a halál torkában belenézett a mélységi nagy lila szemébe, lekövérezte, nevetett rajta, aztán vele, és még azt is tudatta, hogy trutyiszörnynek látja és színtévesztő. A szemben álló férfi pont úgy reagált, ahogyan ő tette volna fordított esetben, és ez a tény egyszerre volt meglepő, és valamilyen groteszk módon mulatságos is.
Egy újabb nagydumás sötét tünde férfi… Lassan gyűjteménybe rendezhetném őket, nekromanta még nincs…
Gondolta magában szórakozottan. Az pedig tovább beszélt. Félrebillentett fejjel vizslatta, és csak későn vette észre hogy leeresztette az íját miközben hallgatta azt a pár mondatot. A családi problémákról ő is tudott volna mesélni, na nem mintha egy idegennel akarta volna kibeszélni, hogy az anyja egy kőszívű kegyetlen asszony, aki eltaszította őt, amint egyszer nem azt csinálta ami neki tetszett… Noha ezért otthagyni egy egész országot kicsit merész, de sok sötét tündét hajtott a kalandvágy.
Ami azonban jobban érdekelte, az a kérdésére adott kérdés volt. Előítéletes lett volna? Megölt volna valakit csak azért, amilyen foglalkozást választott? A nekromanciával aligha lehetett törvénytisztelő polgár, nem véletlenül voltak azok tiltott tanok. Egyszerűen nem volt alkalmas jócselekedetre…
- Békés. Most talán. De honnan vannak a zombik, a csontvázak a ghoulok? A nekromanciát nem azok választják szakmául, akik békésen akarnak heverészni az erdőben.
Azért ennyire egyszerűen nem hagyja magát csőbe húzni. A következő kérdés is csupán olyan dolog, amivel egy hullasétáltató nekiállíthat. Valahogy mindannyian annyira megszállottjai a halálnak, illetve a megtörésének… Lelógatta fél lábát az ágról, amin ücsörgött. Nem kellett volna neki válaszolnia. Egyszerűbb lett volna szimplán és egyszerűen lelőnie. Ugyanakkor… Nem volt kegyetlen, sem szívtelen. A másik egyszerűen kedves volt, és pont ő vegyen el egy életet, amikor annak a megvédéséért papolt? Túlságosan egymásnak feszültek benne az ellentmondásos érzések, és a beszélgetés teljesen jó időtöltés volt, ameddig eldöntötte, hogy végül lőjön, vagy futni hagyja a férfit.
- A halál az élet természetes vége. Minden, ami megszületik, lassabban vagy gyorsabban, de egyszer visszatér abba a békés és harmónikus állapotba, amiből jött. Éppen ezért bűn ezt megzavarni, és felkelteni azt, ami már egyszer megnyugvást lelt.
Több fájdalom vegyült a hangjába, mint akarta. Boldog volt az életével, és igyekezett bölcsen gazdálkodni az idővel, amit még ezen a világon kapott, a lelke mélyében viszont még mindig ott volt abba az idilli állapotba való vágyakozás. Nem szeretett rágondolni. Gyűlölte ezt a sóvárgást magában, mert úgy tűnt tőle, mintha hálátlan lett volna azért a sok jóért amije volt.

Két dolog:
Egy, a tünde leeresztette az íját. Már elgondolkozott azon, hogy ne ölje meg, Murak legnagyobb megkönnyebbülésére. Máris elkezdte keresni a menekülő útvonalakat. Talán megidézhetne egy csontvázat, harcolhatna, hívhatná Grimridert, kitörhetne innen… és aztán mi lesz? Az elf nyilván tapasztalt erdőjáró (azoknak a fára mászás a mániájuk), ergo ha menekülne, tudná követni a nyomait, bárhol megtalálná. Ha sikerül behúzódnia a kazamatába, a nő csak hívja a barátait, és rátörnek a sötételfre. Ha mágiát akarna alkalmazni, a nő szimplán lelőné. Ha pusztakézzel akarna harcolni… hah, nevetséges gondolat.
Kettő, a nő druida. Ami még rosszabb, a prédikációja druida. Mintha tankönyvből idézték volna, ráadásul valami ezer éves, begyöpösödött, konzervatív tankönyvből. Ennél rosszabbak azok voltak, amiket Murak még az akadémián olvasott, és azt írták, hogy a szent mágián kívül minden más varázslat eretnekség. „Majd talán, egyszer, úgy tízezer év múlva, eljutunk oda is, hogy a nekromanciát is a helyén kezelik… meg kell érnem, hogy elröhöghessem magam!”- gondolta a sötételf.
Rendben, most Murakon rajta van a válaszadás sora. Muszáj lesz normálisan megválaszolni egy ekkora druida maszlagot, nem eshet csorba a nekromanta-becsületen… vagy az ahhoz hasonló valamin…
Mindenesetre még mindig fennállt a szomorú eshetőség, hogy a hölgy bármelyik rossz szavánál lelőheti, ami kifejezetten szomorú véget jelentne ennek az ígéretes beszélgetésnek. Ráadásul még mindig ott volt annak a bizonyos szakadásnak a jele az elf élet-energiájában. Erős energia volt, de a kis szakadás, mint zoknin a foltozott lyuk, úgy türemkedett ki. Muraknak meg kellett tudni, mi lehet a háttérben, éppen ezért a lehető legjobb irányba kell terelnie a beszélgetést.
- Hadd kezdjem azzal, hogy köszönöm, hogy leeresztette az íját. Nagyra értékelem, még azzal együtt is, hogy az élet védelmét ennyire a szívén viseli, engem pedig halálos fenyegetésben részesített. Így viszont sokkal nyugodtabb mederben folytatódhat a beszélgetésünk!
Murak nem akart már elmenni. Beszélgetni akart valakivel, és talán még magának se vallva be, de ki akarta oktatni azt, aki ennyire begyöpösödve tekintett tekintett élet és halál kapcsolatára.
- Ha megengedi, kényelmesebb pozícióba ülnék – mondta – Nem mintha kényelmetlen lenne fekve társalognom önnel – (minden soviniszta poént kizárva magából folytatta) – de talán így mégis jobb.
Meg sem várva a hölgy reakcióját, felült, és kényelmesen nekidőlt a fatörzsnek.
- Sajnos a feltételezése az életről és a halálról téves, bár úgy gondolom, druida mesterei elég nyomosan megmagyarázták azokat a nézeteket, amiket az előbb említett. A halál lehet, hogy szép és békés, bár véleményem szerint unalmas, az élet viszont tele van lehetőségekkel! Nekem is most lehetőségem van önnel eszmét cserélnem, amire nem lett volna alkalmam, ha ön már elsőre eltalálta volna valamelyik fontos szervemet. Nem mintha kételkednék, hogy képes-e erre… Amit viszont a csontvázakról, és egyéb élőhalottakról mondott… ugyan kérem, azt még a druidák sem gondolhatják komolyan, amit az imént ön felvázolt...
Murak érezte, most nagyon erőteljesen kell fogalmaznia…
- Viszont ön nem válaszolt mégse a kérdésemre, ami meg kell valljam, kicsit udvariatlan!
Murak a zöld szempárba nézett, az elf nő lelkének legmélyéig nyúlva tekintetével…
- Mit tud ön a halálról?

A nekromanta megköszönte hogy leeresztette az íját. MEGKÖSZÖNTE?! Úgy érezte köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől. Ez a férfi holdcsókolt arisztokrata volt, ez szinte egészen biztos volt számára, mert más sötét tünde nem lenne ennyire udvarias és végképp nem kedvelte volna ennyire az etikettet. Nem mintha amúgy sokat adott volna a rangokra, amennyiben nem katonai rangokról volt szó, de nem ártott, hogyha el tudta helyezni a beszélgetőpartnerét valahol azon a hatalmas sakktáblán.
Ellenben annyira meglepte, hogy akaratán kívül is biccentett neki, mintha azt mondaná erre, hogy „szívesen” ami aztán végképp tökéletes abszurdum volt. Még szerencse, hogy utána inkább megkérdezte ülhet-e és a biccentése ennek az engedélyezése is lehetett. Nagy levegőt vett és lassan kifújta. Nagyon régen érezte magát utoljára ennyire elveszettnek egy társalgásban. Ennek ellenére a férfi igen érdekes szónoklatot tartott. Elsőre megütközött ugyan azon, hogy druidának nézte a férfi, de végülis valahol igaz volt, és ahogyan ő megérezte a nekromanciát, úgy a sötét tünde is megérezhette az ő mágiájának a természetét. Már a nyelve hegyén lett volna a válasz, amikor a sötét tünde megismértelte a kérdését, amit épp az imént válaszolt meg.
- Először is. Mi volt a probléma azzal, amit az élőhalottakról mondtam? Mert a nem gondolhatjuk komolyan kicsit… tág. Ha már társalogni akar.
Azon viszont, hogy mit tud a halálról, az unalmasságáról és a békéjéről… Szinte nevetnie kellett.
- Amit viszont a halálról mond, azok egy olyan valakinek a szavai, akik félnek tőle, de megpróbálják azt elfedni, és minden féle érvek közé szorítják. Az élet jó. Társalogni, nevetni, szeretni… Legalább itt van egy közös pont. - apró szünetet tartott. - De volt már halott? Kétlem.
Megcsóválta a fejét. Egész laza tartásba fészkelődött miközben beszélgettek, már csak a teát kellett volna feltenni főzni.
- Meghalni végtelenül felszabadító érzés, ha valaki megbékélt vele. Egynek lenni a széllel, a fával az esővel mindenféle kötöttség nélkül. Én ezt tudom a halálról, ha már mindenképp választ akarsz a kérdésedre. Nem könyvekből, vagy mert valaki azt mondta, hanem mert volt szerencsétlenségem megélni. Visszajönni belőle pedig fájdalmasabb, mint elmenni, így szánom azokat, akik akaratuk ellenére vannak visszarángatva erre a világra.
Zöld szemei érdeklődve fürkészték a másikat. A saját halálát a természetvallásban élte meg, de ki tudja ugyan ezt látja-e egy sötét tünde, aki a holdban hisz, vagy egy keresztény ember? Az egybeolvadás érzete, a test elvesztésének és a lélek szabad szárnyalásának érzete minden bizonnyal azonos, kérdés ki hogy értelmezi azt.
- Magának mit mond a sötét tudománya a halálról?

Murak úgy érezte magát, mint egy kisgyermek, ha új játékot kapott! „Egy érdekes vitapartner! És ráadásul kiderült az is, mi az a folt ennek a nőnek az életenergiájában. Már egyszer meghalt, és visszahozták! És még be is számolt az érzésről! Csodálatos!!! És még azt hiszi, hogy félek is a haláltól!!!”
Murak nem tudta visszafogni magát, és nevetni kezdett. Nem ördögien, nem gúnyosan, egyszerű jókedvből, hogy még a könnyei is patakzottak. Teljesen megfeledkezett magáról, a földön fetrengve nevetett, nevetett, és nevetett!
Majd, ezt befejezve, nagy levegőt vett, hogy lenyugodjon, de mosolya így is ráragadt az arcára. Nem kérve engedélyt, még fel is állt, és tovább lihegett. Végül csak ennyit mondott: - Huh, hah, ah,- fújva ki magát – szóval az én sötét tudományom, mi?- Nem nagyon érdekelte már innen az etikett, csak nézett maga elé, csípőre téve a kezét, ingét kicsit kigombolva. „Még sosem melegedtem ki nevetéstől”. Majd felnézett az elf nőre, és intett felé, hogy jöjjön le a fáról.
- Rendben van, akkor még pár dolgot tisztázzunk! Jöjjön le, és beszélgessünk! Az első dolog: Meg akarja támadni a közeli falut? Mert ha igen, jobb ha tudja, hogy a védelmem alatt állnak. Ennél fainabb társaságot keresve sem talál Veroniában, úgyhogy ha valaki akár csak megkarcolja őket, annak velem gyűlik meg a baja!
Meg sem várva a nő válaszát (mert egy elf vándor, aki még druida is, mi a csudáért támadná meg egyedül a falut?) folytatta.
- Ha viszont nincsenek feléjük ellenséges szándékai, akkor ajánlanék egy kényelmesebb helyet is, megnevezve a hely korcsmát! Isten áldotta finom sörük van, amit a helyi gyógynövényekkel ízesítenek… Már ha ön szereti az ilyen italokat.
Murak nagy örömét lelte, hogy nem kell még mélyebbre merülnie az udvariassági formákban, és egyből a tárgyra térhet.
- Hölgyem, be kell vallanom magának, évek óta nem volt ilyen jó vitapartnerem! Nagyon szívesen beszélnék önnel egy ital társaságában az élet és a halál misztériumairól, főleg az előbb elmondottak fényében. Hadd jegyezem meg, köszönöm a kedvességét a válasz őszinteségét illetően. Szörnyű trauma lehetett meghalni, főleg ilyen fiatalon, főleg így visszatérni!
A sötételf csak elképzelni tudta, mi cikázhat át a nő fejében, de már jót mulatott az előbbi reakcióján. Ki mondta, hogy az őszinteség és a kedvesség nem lényeges eszközök az életben való boldoguláshoz? Biztos valami démon… mindenesetre Murak tovább folytatta
- Természetesen nem szólhatok bele az ön élményeibe, de higgye el, tényleg a tudományos kíváncsiság hajt, amikor azt kérem, hogy beszélgessünk! Így mindketten bővíthetnénk egymás látóterét a témában, és talán ez a drága és kényelmes fa is megússza, hogy az én véremmel legyen megöntözve!
Most jött a rizikósabb rész.
- A helyiek Murak Grimridernek hívnak. És ha ezek után még mindig életre méltatlan ellenségnek tekint, kérem, most azonnal lőjön le!
Majd a sötételf lehajtotta a fejét...

Nevetés. A férfi kinevette őt, és akármilyen furcsa volt is, fájt neki ez a nevetés. Nem sokaknak beszélt ezekről a dolgokról, mélyebben talán csak Hildrunnak beszélt róla, aki a mestere volt, Kathernek aki közeli barátja, és persze Arminnak, de nem hangoztatta minden jöttmentnek. Nem is tudta, milyen reakciót várt. Talán némi elgondolkozást, esetleg valami sötét csillanást a másik szemében… De vidámságot végképp nem. Eddig a napig nem értette, hogy Azrael miért hagyta életben Blighted Fallsban. Az öreg valószínűleg hasonlóan érezhetett irántuk, mint ahogyan most ő a nekromanta iránt. Meghökkentő volt és érdekes, de ami még fontosabb, kizökkentette őt a saját szigorából, nekifeszült a meggyőződéseinek az érzelmeire hatva. Nem működtek a bevett sémák, mert a nekromanta kimászott belőlük. Ha majd visszamegy az öreghez, ezt az eretet mindenképp el kell neki mesélje majd, bizonyára szórakoztatónak tartaná a párhuzamot.
Az intésre, hogy másszon le a fáról nem reagál, szándékosan. Még csak az kéne! Nem tervezte feladni a helyzeti előnyét hirtelenjében, elleben a következő kérdés újabb meglepetést tartogatott. A nekromanta kérdezi meg ŐT, hogy meg akarja-e támadni a falut. A tünde királynő lovagjáról feltételezi ezt egy hullasétáltató. Tükörvilágba került volna, ahol minden az ellentéte annak, ami?
- Abszurdum… - motyogta. - A faluba tartok, de aligha lenne értelme egyedül megtámadnom nem igaz? Nem engem szolgál élőholt sereg! - szólt vissza végül epésen. Gondolta elsétálgat még a délután ebben az erdőben, este megszáll a faluban, ha tud, és utána indul csak tovább a köderdő felé. Ez volt a terv. Arról nem szólt a fáma, hogy az erdőben egy társalgásra éhes hullasétáltató tanyázik… A gyógynövényes sör viszont jól hangzott. Felsóhajtott. Makacskodhatott ameddig akart, de a helyzet nem változott, ő a faluba akart menni, és a férfi is. Végül csak hátradőlve fordult le a faágról, és egy elegáns fordulattal talpra érkezett meg, kicsit felkavarva az avart maga körül. Ha a halálpap bántotta a falusiakat látni fogja. Félni fognak tőle, idegenkedni, sötét pillantásokat vetni rá… És akkor helyben még mindig lelőheti, mielőtt még bármit megidézne. Ellenben, ha tényleg védelmezi őket, akkor szívélyesek lesznek hozzá, barátságosak. Lehetett esélye?
És a férfi tovább beszélt. Kezdte úgy érezni, hogy Cynewulf egyik unokatestvérével készül sörözgetni, a hasonlóság szinte kísérteties volt. Úgy tűnt azonban, hogy tényleg lelkesítette a másikat a tény, hogy beszélhet valakivel aki egy rövid időre már halott volt.
Miért is ne…
Jutott végül döntésre és felsóhajtott immáron a férfi előtt állva.
- Jól van. Egy irányba megyünk, így akár veled is megihatom azt a fűszeres sört. De figyelmeztetlek, tudom merre van a falu, ha nem oda tartanánk, és látni fogom a falusiakon, ha ártottál nekik.
- gondolta ezt nem árt előre tisztázni. a bemutatkozásra kinyújtotta a férfi felé a jobbját. Nem viselt kesztyűt, sosem szerette, így a gyűrűinek egy része is látható volt, egyiket, egy egyszerű hegyikristály gyűrűt egyértelmű mágikus aura vett körül, de egyértelműen érezhető volt, hogy tele van aggatva varázstárgyakkal. A hercegi gyűrűt a balján hordta, ami egyelőre leeresztve maradt a teste mellett de még mindig az íjat szorongatta. Lelőhette volna a lehajtott fejű nekromantát, de egyszerűen túl ügyesen játszott. Ha bárki meg akarta tanulni, hogy kellett válaszolni, az „egy jó okot mondj, hogy életben hagyjalak” kérésre, akkor mindenképpen Murak Grimriderhez irányította volna el.
- Loreena Wildwind. Azt hiszem, mi szomjasabbak vagyunk, mint a fák, és még edzésben vagyok, ami a filozófiát illeti. - igyekezett barátságosabb mosolyt villantani a másik felé, mint az előbb. Mi a francot művelt?Barátkozik?!- Beszélgethetünk az életről, és akár a halálról is, talán vissza nem térő alkalom ez. Nem láttam értelmét titkolózni, főleg, hogy a halál igen meghatározó pillanat egy tünde életében…
Lehetséges jó útra terelni egy nekromantát? Lehetséges lenne, hogy ő barátkozzon meg valaha ezzel az átkozott, természetellenes tudománnyal? Változást érzett az őket körülölelő szellőben. Két kék lepke érdeklődően repülte körbe Murak fejét, miközben elindultak.
- Még mindig nem válaszolt az élőholtakat illetően, és hogy mit látok rosszul velük kapcsolatban. - emlékeztette a férfit. Nem szándékozott csöndben eltölteni az odavezető utat sem, és valóban érdekelte a kérdéskör.

- Hogy mit lát rosszul az élőholtakat illetően? - kérdezte Murak, miközben a tünde hölggyel elindultak a falu irányába. Rendkívül kecsegtetőnek ígérkezett a beszélgetés, és a faluba vezető utat nem tervezte méla csöndben eltölteni. Helyette inkább egyik kedvenc hobbijának tett eleget, vagyis kijavította mások tévedéseit.
- Először is, hölgyem, sajnos ki kell javítanom annyiban, hogy engem semmiféle élőholt sereg nem szolgál. Valóban meg szoktam idézni párat- (azt az egyet, amire eddig képes volt, de ezt a felfegyverzett nőnek nem kellett tudnia)- amire egy adott szituációban szükségem van. Be kell valljam, nagyon kényelmesnek hangzana egy teljes élőholt sereget irányítani. De amint látom, ön katonaviselt illető, így talán tudja, hogy egy hadsereg fenntartása mennyi minden vesződséggel, anyagi invesztációval, hellyel, miegyébbel jár, nekem meg erre sem időm, se energiám, se kedvem nincsen. Meg gondoljon bele: szegény falusiak mellé betelepülne egy szakasznyi csontváz és zombi… legalább nevetséges lenne, arról nem is beszélve, hogy az élőholtak tömege letaposná azokat a ritka növényeket, amik itt teremnek. Akkor meg többet nem kapnék hitelt a helyi kocsmában, az biztos!
Murak végtelenül élvezte a helyzetet, ahogy a nővel beszélgethetett. Mert valjuk be, tényleg jó oka lett volna lelőni a sötételfet. Biztosan csapott már össze nekromantákkal, akik nem vallották az „élni és élni hagyni” politikáját, mint ahogy Murak. Ez a negatív propaganda sokszor eszébe jutott, és mindig fel is idegesítette. Idegesítette az a közutálat szinte mindenki részéről, akiknek fogalma sem volt a témáról, mégis szajkózták nézeteiket, hogy mennyire sötét és gonosz a nekromancia. A tünde hölgyre is csak azért nem volt ideges, mert egyrészt érdekes beszélgető-partnernek ígérkezett, másodszor, mert megmentette Murakot az unalomtól, amibe bele készült halni.
Továbbá idegesítették a sötételfet azok a nekromanták is, akik valóban gonoszkodásra használták fel mágiájukat, szövetséget kötöttek gusztustalan alvilági erőkkel (itt a gusztustalant szó szerint kell érteni), és „MEG AKARTÁK HÓDÍTANI A VILÁGOT!!!”. Ennél hülyébb ötletet keresve se találhatott volna ki senki! Ki a zivatar akarta meghódítani a világot, és miért? Milyen nagy idő lehet az, hogy ha valaki ezt meg akarja tenni? Mekkora anyagi befektetés? Politika itt, intrika ott! És mi van akkor, ha ez sikerül? Akkor még több nyűglődés, felelősség a birodalom irányításában, lázadások leverése, a nemesség valagának kitörlése, intrikáktól való még nagyobb félelem… „Bah, kellene annak, akinek Joseph az anyja...”- gondolta Murak- „Mikor lenne akkor idő arra, hogy az ember kísérletezzen, mágiáját gyarapítsa, ha folyamatosan szekálják, hogy például a népnek nincs mit ennie télen?” Murak már csak ezért sem akart soha uralkodni, legfeljebb a maga kis rezidenciáján, esetleg földjén, és egy pont után ős-lich-ként törni isteni szférák felé…
- Másodszor, Wildwind kisasszony, a problémát onnan kéne megközelíteni az élőholtakkal kapcsolatban, hogy mik is azok. Vegyük a csontvázakat. Ha magát az embert hoznám vissza, aki régebben a test birtokosa volt, higgyen nekem, Veronia összes uralkodója mellett állna egy nekromanta, hogy halála esetén visszahozza. Nem, hölgyem, ez nem feltámasztás, nem így működik. Alacsonyabb fokú élőholtaknál sokkal inkább az történik, hogy az életenergia manipulálásával, amely magában, bennem, a fűben, a fában benne van, előhívom a csontokban lévő emlékeket. Igen, az egy kicsit furcsán hangzik, elmagyarázom. Ha belegondolunk, egy hulla egy élettelen tárgy, semmi élet nincsen benne, főleg egy csontvázban. Viszont ezt a tárgyat egyszer már áthatotta az életenergia, annak parancsára fejlődött ki, annak parancsára mozgott. A nekromanta ezt az „emlékezést” használja ki, tölti fel energiával az élettelent, és teszi újra élővé. Viszont azért nevezzük élő halottnak, mert ha elvágnák az energia forrásától, ami a rendes élőkben benne van, újfent szimpla, élettelen tárggyá válna. Ha belegondol, a természetben is hasonló dolgok történnek. Valami meghal, egy fa kidől, és a többi növény ezt az energiát használja ki a növekedéshez. Az ön mágiája rácsatlakozik erre az energiára, de nem manipulálja. Az enyém viszont igen. Elítélne azért valakit, mert a patak vizéből kimer egy kulaccsal, hogy később igyon belőle? Leegyszerűsítve ez történik…
Murak ekkor vette észre, hogy szónoklata közben elérték a falut. Nem voltak túlságosan messze légvonalban, úgy látszi, Murak kis sétájával csak tett egy nagy kerülőt. Amikor beléptek a falu főterére, a helyiek kedvesen köszöntötték Murakot, aki szintén visszaköszönt. Többjüket már ismerte, bár névmemóriája nem volt a legjobb.
- Egy faluban mindenkinek köszönj, mert sohasem tudhatod, ki volt az apád – mondta neki egyszer egy kedves öreg, akivel letelepedésekor a bútorokkal üzletelt. Murak megfogadta ezt a tanácsot, és mindenkinek kedvesen köszönt, még ha nevük nem is jutott eszébe.
- Viszont megértem az aggályait a kegyeleti kérdésekben. Valóban, de számomra ez inkább idegesítő. Az emberek lelke valóban lehet szent, bár van köztük rengeteg alamuszi is, akik a legmélyebb poklot érdemlik, mégis, a test önmagában ennek a tárhelye, az életenergia tartálya, ami annak eltávoztával csak egy tárgy lesz, nem különb, mint egy kavics, ami az ember cipőjébe kerül. De nézzenek oda, már meg is érkeztünk a fogadóba! Talán amíg én iszom, addig ön is szóhoz juthat – Murak bocsánatkérően elmosolyodott – Sajnálom, ha túl sokat beszélek, ritkán van kivel.

Ahogyan lépkedtek a sötét törzsű fák között Murak egész mélyreható előadásba kezdett. Loreena felkuncogott, mikor az élőholtak seregének fenntartásáról kezdett a férfi beszélni, és annak nehézségeiről. Ha igaza lenne mi történt hát Holtmezőn, mi történt a Kísértet - szigeteknél? A nekromantáknak háborút viselni sokkalta egyszerűbb volt, mint az embereknek és tündéknek, hiszen a katonák tökéletesen engedelmesek voltak, nem kellett gondolni morálra sem pedig hadtápra, csak elegendő energiára, amikkel a testeket mozgatták.
- Sok kollégád nem így gondolja. - jegyezte meg csöndesen, mielőtt még áttértek volna az életenergiákra, és annak a manipulációjára. Erről viszont már volt szilárd véleménye, szerencsére. A druidák, legalábbis azok, akik nem az elemek irányításával foglalkoztak, inkább voltak papok, mint mágusok. Megkérték a természetet valamire, és cserébe az segített nekik, ahogy tudott. A fa a kérésnek eleget téve nőtt, az állatok a druida segítségére siettek és így tovább. De nem vettek el belőle semmit, inkább szimbiózisban éltek az erdővel, az életük árán is védelmezve azt. Loreena jobban magáénak érezte a szél irányítását, úgy érezte félig-meddig már egy a saját elemével, a lágy szellő simogatása volt a kedvessége, a viharok villámai a haragja… De ez nagyon más élmény volt, mint csak simán elvenni egy erőt utána pedig felhasználni az önös célokra. Már közel voltak a falu határához, mire szóhoz jutott.
- Tegyük fel, hogy igazad van ami a csontvázakat, zombikat, és a hatalmas, gusztustalan kimérákat illeti, amit úgy állítanak össze amorf húsból. - még az emlékére is kirázta a hideg, de azért folytatta. - Viszont mi van a szellemekkel és kísértetekkel? Ott nem egy élettelen test van feltöltve energiával, hanem a lelket rángatják vissza más síkokról. Vagy a ghoulok, akik teljes birtokukban vannak a tudatuknak, és az életükben megszerzett emlékeiknek. Az ő esetükben nem állja meg a helyét, az állításod.
Apró szünetet tartott, mikor beléptek a faluba. Úgy tűnt a sötét tünde valóban ismerte ezeket az embereket, köszönt nekik, azok pedig a félelem legkisebb jele nélkül köszöntek vissza neki. Murak látszólag valóban nem ártott nekik, de vajon azt tudták, hogy a férfi milyen mesterséget űzött? Ebben azért erősen kételkedett, bár ahogy beszélt arról, hogyha a zombijai letapossák a gyógynövényeket nem kap hitelt… Igen különleges helyzet lett volna, bár nem példanélküli. Esroniel saját nekromantát alkalmazott, hogy fentartson egy ghoult, ami a zsinatelnök…
Néhai zsinatlenök..
… hasonmása volt és helyettesíteni tudta őt a csatákban. A Zsinati Gárda pedig még jobban is kedvelte az öreg hullasétáltatót, mint azt a patkány Freyr von Himmelreichot. A bocsánatkérésre csak megrázta a fejét.
- Semmi baj, érdekes amit mondasz
Miért kedves? A másiknak már azért is örülnie kéne, hogy életben hagyta, bár örült is, elvégre megköszönte. Ez a nap egyre és egyre furcsábbá vált. Lassan odaértek a kocsmához, de mivel nem ő volt otthon, ezért rábízta a férfire az irányítást és rendelést is.
- Fűszeres sört említettél. Bevallom igencsak érdekel milyen ízű lehet. A sötét tünde párlatok nekem sajnos túl erősek, üdítő változatosság lesz valami könnyedebb.
Nem bírta rosszul az alkoholt, főleg a tündék gyümölcsborait szerette, de mióta a Köderdőben élt gyakrabban találkozott bivalyerős konyakokkal és gombapálinkákkal, amiből alig tudott meginni egyet, ráadásul a sötét tündék fogalma a „feles”-ről kicsit más volt, mint az övék. Úgy tízszer nagyobb léptékben gondolkodtak, legalább.

A „Gazos vetemény”- hez címzett fogadó volt Murak kedvenc helye Shadefall falujában. Éppen eléggé nagy építmény volt, mégsem lógott ki a település többi épülete közül. Sok boksz, rejtett helyek azoknak, akik nyugodtan akartak beszélgetni, vagy csak nem akartak szem előtt lenni másoknak. Murak ezt a funkciót szerette leginkább. No meg a koszt miatt! Berta, a fogadós, Jonah felesége isteni tejfölös gomba-paprikást tudott készíteni, aminek már az illatára is összefutott a nyál a sötételf szájában. Jonah pedig a fentebb aposztrofált fűszeres sör feltalálásáért volt felelős. A fogadó hátsó részében volt a szesz-főzde, viszont Murak szerint még Isten sem tudta, hogy pontosan miből főzi a csodálatos nedűt.
Beinvitálta az elf hölgyet a létesítménybe, és udvariasan köszönt mindenkinek. A helyiek nagy kurjongatásokkal viszonozták azt, és pár, kétajtós szekrény méretű ember még hátba is veregette, valamint rosszmájú célozgatásokat tettek arra, hogy Murak egy hölggyel jelent meg. A sötételf csak füstölgött, de haragudni nem tudott a társaságra. Amióta először győzött le mindenkit rövidital-ivászatban, azóta nagy tisztelet övezte, és ő ennek egy ponton örült is, hogy emiatt mindig békében étkezhetett a fogadóban, anélkül hogy egy részeg belekötött volna. Rendelt két korsó sört, majd az egyik hátsó, árnyékos boxba kísérte a hölgyet, ami újfent kurjongatásokat váltott ki. Emiatt Murak már elsőre nagyot kortyolt az erős italból, és tovább fortyogott.
A tünde hölgy érdekeset mondott az úton, amin Murak eléggé tépelődött. Már csak azért is, mert nem szerette beismerni, hogy valamihez nem ért. Viszont az ital meghozta a bátorságát, és hangosan gondolkodni kezdett.
- Valóban nagyon érdekes kérdés! Mi van a szellemekkel, kísértetekkel, ghoulokkal?… Hölgyem, be kell vallanom, tudományom idáig még nem ért el, így csak teóriáim vannak. Úgy vélem, a szimpatetika erős dolog. Ha valaki vagy valami ragaszkodik valamihez. Ilyen a hit is. Ha valamihez ragaszkodik az ember, egy gondolathoz, annak nagy befolyásoló ereje van. Maga azt mondta, hogy a halála pillanata békés volt. Egynek lenni a széllel, a földdel… Ön valószínűleg tudat alatt is ebben hisz, ehhez ragaszkodik a földi élet rovására. Viszont az is jelen van. Szereti a családját, párját, gyerekeit… Ne nézzen rám, nem ismerem a családi állapotát, csak példálózom. Szereti a barátait, a kiskutyáját, a kedvenc íját, akármit. A lélek ragaszkodik dolgokhoz, és emlékezik. Mi van akkor, ha ez az oka annak, hogy valakit meg lehet idézni szellemként. Mert tudat alatt az a személy is visszavágyik. Mi van akkor, ha a legszentebb életű embereket, akik csak a túlvilággal gondolnak, nem lehet se megidézni szellemként. Igen, itt bevallom, megcsillanhat a sötétség a nekromanciában. Kihasználni ezt a vágyat, és szolgálatba állítani. Viszont ez tényleg csak a szellemeknél állhat fel. A kísértetek szintén csak csontvázak, emlék nélkül, noha elég speciálisak. A ghoul-ok, na ők már érdekesebbek. Amennyit tanulmányozhattam őket, van egy teóriám. Mert lelkekek nem lehet csak úgy elzárni valahova, valamibe, és az élőholtak nagy része nem a lélekkel, hanem életenergiával, csúnya szóval élve, működik. A ghoul is egy lélektelen test, viszont olyan szinten fel van töltve élet-energiával, hogy a csontokban, szövetben lévő összes emlék, a személyiséggel együtt is előjön, és működik. Így a legnagyobb sötétség egyedül talán a szellemek vágyainak kihasználásában van, illetve a kegyelet-sértésben. Utóbbi nem nagyon zavar, az előbbi… nos, a szellemeket nem örökre szokták megidézni, még a varázstárgyak is tönkremennek egyszer, ha belé-zárnák őket, és ez mit számít az örökkévalósághoz képest?
Ismét túl sokat beszélt, a söréből pedig nem fogyott semmi. Így elérkezettnek látta az időt, hogy válasz-lehetőséget biztosítson a hölgynek, míg ő élvezi az italt. Közben egy futár rohant be, és tájékoztatta Murakot: Végre elkezdődhet a küldetése, nemsokára a kapitány útnak indul a csapattal. A sötételf ennek végtelenül megörült, vére pezsegni kezdett, viszont készülődni még mindig ráért, legalább addig, amíg befejezi a hölggyel való beszélgetést, és elfogyaszt egy adag gomba-paprikást.

Ahogy beléptek a kocsmába rögtön megcsapta az orrát a finom házi készítésű kosztnak a szaga. Érezte a gomba átható illatát, de egyszerűen annyi gombát evett az utóbbi időben, hogy már végképp nem volt gusztusa a köderdőn kívül is hozzá. Sajnálatos módon az ő szervezete nem volt annyira ellenálló, mint a sötét tündéké, akik gyerekkoruktól kezdve eszik a mindenféle mérgekkel átitatott növényeket, gombákat, esetleg állatokat, így az éves során hozzászoktak. De az ő teste már felnőtt, és messze nem élt ott annyi ideje, hogy ez a tolerancia kialakulhasson a gyomrában… Talán majd egyszer, hiszen apró adagokkal próbálkozik, de addig is nagy többségében kénytelen volt egy nagyon kis repertoárból válogatni, ami semmi veszélyeset nem tartalmazott az emésztésére. Ezen ételek egyike volt a gombapaprikás…
Az illat után ami viszont feltűnt neki, az Murak Grimrider fogadtatása volt. Hogyha a falusiak barátságosak voltak irányába, akkor a kocsma vendégei egyenesen a rajongói voltak. Nem bírta nem meghallani a kaján megjegyzéseket, ugyanakkor mégsem tudta igazán hová tenni őket. Nem volt miattuk haragos, főleg, hogy nem is a férfi foglalkozását látta volna akadálynak, a külsejét meg végképp nem, az akadályozó tényező annyi volt, hogy férjnél volt, és szerette azt, akihez hozzáment. Nem sietett azonban azzal sem, hogy nagyon tagadjon bármit is. Csak rontott volna a helyzeten, inkább küldött a falusiak felé egy lesújtó pillantást, és elhelyezkedett a boxban Murakkal szemben. Valóban meghitt volt a félhomályos kis sarokban előttük két kupa hideg fűszeres sörrel. A férfi folytatta a kint megkezdett beszélgetésüket, ő pedig addog nagyot kortyolt a gyöngyöző nedüből. A fűszerekkel a szénsav egyszerre volt csípős és friss, hideg és meleg…
Az előadás viszont meglehetősen érdekes volt, és számos kérdést felvetett, ismét. Kérdés volt persze, hogy valóban ez volt-e a helyzet, vagy ezek csupán a sötét tünde feltételezései voltak a helyzet állásáról.
- Külön érdekes téma lenne, hogy attól még, hogy valamire képesek lehetünk, attól még azt helyes-e megtenni. Például a szellemmel. Az elengedés nehéz, és teljes egészében talán nem is lehetséges. Az emlékek és a hozzájuk kötődő érzelmek mindig kötni fogják a lelket. Noha megbékéltem a halállal amikor eljött, sőt, egyenesen boldogságot éreztem, vannak dolgok az életben is, amiket szeretek, ebben nem tévedett. Ez viszont nem jelenti, hogy bárkinek is joga van ezért kirángatni újra a nagy egészből. Mondhatná, hogy ugyanúgy megy ez, mint a halakkal a patakban, mégis más szintnek érzem.
Beleivott ismét a sörbe.
- A ghoulok valóban érdekes téma, hiszen a nekromanciának talán a legmagasabb szintje a megalkotásuk. Ellenben ha igaz amit mond, akkor nem lehetne nekik tetszőleges külsejű testet alkotni, hiszen egy meglévőt kell feltölteni életenergiával és emlékezettel. Márpedig egy ghoul úgy néz ki, amilyenre a gazdája akarja, csak onnan tudom, hogy ilyet már láttam. A nekromanta mester szándékosan valakinek a képmására alkotta meg, ám a ghoul mégis önálló személyiséggel bírt, és akarattal, mégha engedelmeskednie is kellett. Honnan tudjuk megmondani, hogy hol van a határ életenergia és lélek között? Van egyáltalán?
Nagyon filozofikusak lettek hirtelen, de ezek olyan kérdések voltak, amit senkivel sem tudott igazán megvitatni. Mindenkinek volt egy saját vallása, aminek a szűrőjén át látta a világot, de csak a hullasétáltatók voltak annyira pofátlanok, hogy valóban objektíven, kétségekkel telve megvizsgálják a kérdést. Persze a szándékaik nem voltak tiszták, ott volt a hatalomvágy és a dacolás az élet természetes rendjével, mégis talán elvezethetett egy tisztább fajta tudáshoz. Nem akart tudni mindent. A természetmágiát sem tudni akarta, hanem érezni, mint sok minden mást is. Nem akarta tudni mi a mágia, csak érezni és használni, ahogyan a szerelmet sem próbálta megmagyarázni, még akkor sem, mikor fejteni akart volna. Nem értette, hogy fűzheti szoros barátság egy inkvizitorhoz, testvériség egy félangyalhoz… Valójában az életét sem akarta feltétlenül érteni, Murak viszont igen.
- Mit vársz a mesterséged gyakorlásától? Mindenki okkal nyúl ilyen eszközökhöz…

Isten kénköves köpetére! Ezek aztán kérdések! Murak nem győzött köszönetet mondani ilyen sokrétű beszélgetésért, amire már nagyon régen volt lehetősége. Hogy kinek van joga valakit visszahívni az életbe? Hol a határ lélek és életenergia között? És végül a személyes kérdés: Murak miért is csinál mindent?… A sötételfet sosem zavarta igazán, ha önmagáról kellett beszélgetnie, és elhatározta, hogy, gondoljon a végén bármit róla a tünde hölgy (mert igazából mit bánja?), elmondja az igazi okot. Felidézte magában annak a lónak, majd édesanyjának, annak a hárpiának az arcát, amikor eltűnt belőlük az élet, majd belekezdett.
- Ezek kiváló kérdések, hölgyem, és engedje meg, hogy legjobb tudásom szerint megválaszoljam őket. Először is, hogy kinek van joga visszahívni valakit az életbe? Nem akarok kekeckedni, Wildwind kisasszony, de önnel nem éppen ez történt? Maga meghalt. Erre föl valaki vette a bátorságot, és visszahozta magát az életbe, miközben maga egyesülni készült a természettel. Igen, maga ezt nem élte meg a legjobban. Talán meg is van sértve. Viszont továbbra is élhet, álmodozhat, és szerethet. Ráadásul a végén ugyanúgy el fog jutni a halálig, mivel egyikünk sem él örökké. Nagy távlatokban kell nézni, Isten távlatában. Mindenki egyszer el fog jutni a túlvilágra, ha vissza is hívják, akkor is visszajut. Tudtommal nincs olyan nekromanta varázslat, amely a lelket tépi szét, de ha van is, az ellentmond a nekromancia elvének, mivel a nekromanták a lélekből nyerik az erejüket, ergo minek széttépni egy hasznosítható lelket, amely az életenergia végtelen óceánját táplálja… A jog itt az erő kérdése. Van-e elég ereje az embernek, hogy merítsen ebből az óceánból? Igen ez ridegen hangzik, de engedje meg, hogy tovább mondjam.
- Ugyanis az életenergia és a lélek nem ugyanaz. A lélek a gyertya, az életenergia a fény. Mi, nekromanták a lelkünkből választunk el egy apró darabot, ahhoz hogy a varázslatainkat tápláljuk. Felhasználjuk az élet nagy óceánját, abból halászunk, abból merítünk. A szellemek sem lehetnek mások, csak egy lélek energiájának kivetülései, amit a nekromanta varázslata hív vissza a földi síkra. Ha ez nem így lenne, akkor, ha maga meghalna, a maga lelke is megjelenne, láthatóan, és bolyongana. Igen, vannak nekromancia nélkül kísértő szellemek, de őket éppen hogy a földi dolgokhoz való kötöttségük kötözi a földi síkhoz. Ráadásul gondoljon bele: ha egy nekromanta lelkének egy piciny paránya ekkora hatalommal bír, akkor mi lenne, ha egy teljes lélek térne vissza mindenestül erre a földi síkra. A szellemek csak visszhangok, a kötöttségek visszhangjai, a hab, amit az életenergia hullámai vetnek a partra. Semmi egyéb. Ezért nincs, és nem is lesz lelkiismeret-furdalásom, ha megidézek egyet, vagy akár százat. Mert semmi egyebek, csak visszhangok…
- A ghoulok egy könnyű kérdés. Az a mágus, aki képes egy testet megalkotni kedvére, az elmét is meg tudja. Minden csak gyakorlat és kísérletezés kérdése…
- De akkor most hadd válaszoljam meg az utolsó kérdését. Hogy mit várok a nekromanciától… elmondom magának: nem akarok meghalni. A halál egy olyan probléma az életben, amit eddig csak Istennek sikerült megoldania. Még talán az angyalok is meg tudnak halni. Én viszont nem akarok. Láttam egyszer, gyermekként, egy lovat kimúlni. Hihetetlen fájdalmakon ment keresztül, kitörte a lábát, mire a kocsis megszánta, és átvágta a nyakát… akkor ott gyermekként arra gondoltam: nem akarom így végezni! Csak azok halnak meg, akik nem tudnak ellene tenni! Én akarok ellene tenni. Ha nem sikerül megérdemlem a halált. Ha sikerül, úgy én lehetek minden nekromanták között a legnagyobb. Onnantól pedig maga a világ legmélyebb, legsötétebb, legtávolabbi része is feltárulhat előttem. Isteni szférákat kutatni, figyelni a halandókat, hogyan játsszák kisded játékaikat… Bármi lehetséges mindannak, akinek nem kell a végtől rettegnie… Nem félek a haláltól, de kíváncsi vagyok, megérdemlem-e?
Mindezek közben egy futár rohant be a kocsmába, és Murakot kereste. Végre megjött az üzenet, a kaland elkezdődhetett. A sötételf szíve majdnem kiugrott, annyi izgalom érte ezen a napon. Viszont a beszélgetés végét mindenképpen ki akarta várni. Vajon mit válaszol Wildwind kisasszony?

Az volt a jó abban, hogy Murak minden kérdésre kiselőadást tartott, hogy közben képes volt élvezni a sör fűszeres, friss zamatát. Feltétlenül importálniuk kell néhány hordó ilyet Elathába, vagy legalább el kell hoznia Armint egy kóstolóra valamikor, hogy eldöntse, szükségük van a minőségi italra is a rengetek hatalmas alkoholtartalmú lőre mellé. Minden szóra igyekezet figyelni, minden mondatra, ahol esetleg megfoghatja a férfit, de egy dolog különösen megütötte a hegyes füleit. Isten? Nem elég, hogy Murak nekromanta, még keresztény is? Egyre furcsábbnak találta az egészet, noha mégis egységet alkotott minden, amit eddig a sötét tünde mondott. Az életenergiákról szóló részt mélyen elraktározta magában, de sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta. Néha maga is elcsodálkozott rajta, hogy mennyi mindent nem tudott a mágia és a világot mozgató erők elméletéről. Most először jutott eszébe, hogy talán szüksége lehetne még rájuk, hogyha többet és mélyebben tudna.
- Amiről beszélsz olyan erő és olyan törekvések, amit csak Istennek van meg, már a keresztények és a nefilimek értelmezésében. Hiszen csak ő tud lelket és tudatot alkotni, aligha lehet nekromantnak ekkora ereje, hogy tudatot és elmét adjon egy ghoulnak. Mi különböztetné meg őket akkor a teremtőtől? Noha én a Természet hitét követem, maradhatunk ezen a fonálon, volt szerencsém olvasni a Biblia egy német nyelvű fordítását. Az ő hitük szerint a halál legyőzése is Isten kiváltsága, hiszen csak ő adhat örök életet, és az ember tett azért, hogy ezt a kiváltságot elvegyék tőlük. Persze, mi nem vagyunk emberek… De a halandóság valamiért ránk is vonatkozik, noha ennek a miértje kérdéses, hiszen nem szerepelünk a szent könyvükben. Lecsupaszítva viszont mindent, amit mondtál egy apró magra - és itt a kezével is igyekzett mutatni azt a pici magot. - Úgy azt kapjuk, hogy a végső célod Istenné válni.
Önmagában ő, mivel nem volt keresztény ezt nem tartotta szentségtörésnek, sokkal inkább fölöslegesnek, és elérhetetlennek.
- Maradjunk annyiban, hogy nem hiszem, hogy támogatná ezen törekvéseidet. Ellenben ha csak halhatatlan akarsz lenni, miért nem hajtasz arra, hogy démonná válj? Ahhoz ugyan meg kell halni egyszer, és vannak hátrányai, de attól még halhatatlanok. Találkoztam egy démonnal, aki több mint kétszáz éves, és bár elég jól bírja, senkiben sem láttam még ennyi felgyűlt keserűséget. Azt mondod, bármi lehetséges ha nem kell a végtől rettegni, de szerintem egy idő után végtelen unalmassá válna.
Azt már meg sem említette, hogy látott ő már sokezer éves lényt, és az elméje nem volt éppen jó állapotban, de neki nem mutatná be Murakot. Egy bukott angyal teljesen más súlycsoport még.

A Tünde hölgy, miután láthatóan jóízűen fogyasztott korsójából, érdekes dolgokat vetett fel Murak céljait illetően. Mindazonáltal kissé behatároltak voltak az állításai, és a sötételf nem szeretett ilyen sarkosan gondolkodni. A sarkokat, a behatárolt fogalmakat mindig csak akadálynak, vagy problémának látta. Ez a beszélgetés egyre érdekesebb és érdekesebb lesz! Vita a transzcendentális létezés fogalmairól? Mi kell még egy álmos délutánra?
- Hölgyem, sajnos több ponton ellent kell mondjak önnek! Először is nem kívánok istenné, válni, mivel abba jó eséllyel beleszólna a jelenleg eme tisztséget viselő felsőbb hatalom. Nem kívánom kiváltani különösebben a haragját, sem elbitorolni bárminemű hatalmát és tisztségét. Bár valami istenSZERŰ entitássá válni… talán ez áll legközelebb céljaimhoz, de kövezzenek meg azért, ha hatalomra vágyom, ugyanúgy, mint minden harmadik kalandozó, és gyakorlatilag minden mágus. Nagy célokat kell kitűznie az embernek, hiszen a világ csak így marad mozgásban. Kis emberek nagyok, nagyok még nagyobbá akarnak lenni. Ez mozgatja a világot. Na de mi van a legnagyobb elérhető hatalom után? Mi következik? Higgye el, sokat gondolkoztam ezen. Mit lehet kezdeni a halhatatlansággal? Ezért hasznos ilyen hatalmas entitássá válni: én ugyanis meg akarom ismerni a világot. Tudni akarom, mi lehetett a teremtés előtt, mi van a teremtés után, dimenziók, síkok, világok várnak felfedezésre… vagy létrehozni síkokat, lényeket… igen, egy isten valóban ilyeneket csinál. De ha Isten, nagy betűvel, valami kifogást támaszt ez ellen, akkor bármikor megbeszélhetjük, vagy bármikor belém vághat egy villámot. Nem kívánok vitát vele, de ki akarom teljesíteni, és túl akarom szárnyalni az emberi határokat. Isten tanít minket a természeti törvényeken keresztül, amiket ő alkotott, és milyen tanítvány az, aki nem tesz túl mesterén?
Murak nagyot kortyolt söréből, kicsit kiszáradt a torka a nagy szónoklatban. Észrevette a tünde hölgy csodálkozó arcát, mikor Istenről beszélt, így jónak látta ezt is tisztázni.
- Ha jól látom, kicsit csodálkozik azon, hogy sötételf létemre így beszélek az Istenről. Megnyugtatom, nem vagyok keresztyén, sőt, egyik vallást sem igen gyakorlom. Viszont szeretem a dolgokat nagy távlatokból nézni. Isten létezik, nem lehet tagadni. Ő teremtett mindent, és ez jól van így. Véleményem szerint, és ezen kérem, ne sértődjön meg, a természet is, mint az ő teremtett rendszere létezik. Nem akarom az ön vallásosságát sértegetni, távol álljon, de én nem tudnám isteníteni a természetet, mert az egy rendszer. Egy jól megkonstruált rendszer, amit önök, druidák, használnak, merítenek az erejéből. Ilyen az életenergia rendszere. Abból mi, nekromanták merítünk, de az is Isten teremtése. A világ így szép és jó. Hangsúlyozom, szerintem! A papok mágiája is hasonló lehet, viszont ők papok, szolgálatot látnak a munkájukban. Nem tudják, vagy nem akarják tudományként kezelni varázslatukat, bármennyire is közel áll Istenhez. Potenciálisan talán nekik van a legnagyobb esélyük, hogy elérjék a halhatatlanságot, és a nevezzük úgy, istenszerű létet, viszont a saját szabályaik és küldetéstudatuk szorítja őket sarokba. Egyszer talán elbeszélgetek erről a helyi lelkésszel, meglepődne, mennyire nyitott ember, még engem se akar feljelenteni, noha tudja, hogy mivel foglalkozom. Nem mellékesen nagyon finom bora is van, habár lehet, hogy a lőre a híveknek jut, az úrvacsorán – kuncogott fel a sötételf.
- A démonságról: Démonná válni nem tudás, inkább ösztön kérdése lenne, én pedig nem ösztönből akarok halhatatlan lenni. Én ki akarom érdemelni a halhatatlanságot, meg akarom szerezni, a tudásom által, mert képes vagyok rá. Lich-é válni… kövezzen meg, én azt érdekesebb létezési formának látom. Az már egy elért eredmény, az már igazi cél lehet… majd ha elérek odáig, kitalálom...
- A ghoul-okról szólva, az elme nem annyira bonyolult, mint a lélek. Az elmét könnyebb formálni, könnyebb beletáplálni valamibe, aztán feltölteni életenergiával, aminek természetét már megbeszéltük. Nem hiszem, hogy ez isteni privilégium lenne, nem úgy, mint a lélek teremtése. Azt egy nekromanta sem tud teremteni, mivel a lélek Istentől és Istenből származik. Viszont gondoljon bele ebbe az analógiába. A Biblia szerint Isten a saját képmására teremtette az embert, bár szerintem mindannyiunkat, és lelket lehelt bele. A porból, az élettelen anyagból élőt hozott létre, belé helyezve az életenergia forrását, a lelket! Ha belegondol, Isten a legnagyobb nekromanta! Ezen az alapon talán mi követjük leginkább az ő útját, bár el kell ismernem, sokan közülünk az ő babérjaira is törnek. Ez az, amit én nem akarok. Én egyedül tudni és alkotni szeretnék, teljes békében a mélyen tisztelt felsőbb entitással, egészen a végtelenségig, vagy amíg belém nem vág egy mindenható villámot.

Már Isten létezésénél tartottak, mikor rájött, hogy Murak minden bizonnyal nagyon szerethet beszélni, és előadni az elméleteit másoknak. A tanári katedrák minden bizonnyal lelkesen kapkodtak volna érte, ha nem éppen tiltott tudást vagy az egyházak szemszögéből eretnek filozófiát próbálna a diákok agyába tölteni… Így hát maradtak a kocsmák sötét sarkaiban történő fojtott beszélgetések a fűszeres sör fölött. Ki tudja szegény sötét tünde mikor adhatta elő valakinek utoljára ilyen nyíltan a nézeteit? Amikor a természetről beszél, és hogy véleménye szerint ők tündék mit hisznek elsötétül az arca, de megvárja, hogy a másik befejezze.
- Először is, tárgyi tévedésben van a tündék vallását illetően. Noha aprónak tűnhet a különbség, mégis lényeges. Mi ugyanis nem húzunk éles határt az Isteni és aközé a bizonyos életenergia közé, amit folyton emleget. Mi úgy hisszük a kettő egy, így isten a természetben oldódott fel. Nem elválasztható a saját teremtésétől, hanem benne él, a rendszere, a növények és minden élő pedig ennek a kivetülése. Ebből születünk és ebbe térünk vissza. Ha csupán a rendszert tisztelnénk, az valóban ostobaság lenne.
Javította ki a férfit, de csak remélni merte, hogy az a saját rendszerén át képes lesz felfogni, amit mond. Muraknak nagyon szilárd elképzelései voltak, egy kialakított világrend, ami szerinte logikusan működött, és ilyenkor senki sem szerette, ha egy-egy pontba belepiszkálnak.
- Isten létét persze nem lehet megkérdőjelezni, számos kinyilatkoztatást adott már, az ereje pedig közvetlenül megjelenik a világban. Azt mondja a papok állnak legközelebb hozzá, de elgondolkozott azon, hogy miért? Szerintem azért adja nekik Isten az erejét kölcsönbe időről időre, amikor imádkoznak, mert alázattal teszik. Tudják, hogy az erő nem az övék, hanem egy ajándék. És szerintem ez az alázat viszi őket közel a nagy egészhez, ez pedig nem kötelességtudat és szabályok kötelei. Ez pedig sem benned, sem bennem nem igazán van meg. - mosolyodott el végül. Ezt nem tartotta problémának, a természetet tisztelte, együtt élt vele harmóniában amennyire tudott, de képtelen lett volna valami távoli elérhetetlen szellemhez imádkozni és kérni a segítségét.
- Így az én véleményem szerint a mágia természete sem egységes. A papok ajándékba kapják, a nekromanták erőszakosan merítenek belőle, az enyém pedig… Megjegyezném egyébként nem druida vagyok, csupán nem olyan régóta gyakorlom aktívan. Ugyanakkor minden tünde aktívan használja a természet erejét, kinek melyik elemhez van affinitása. Nem merítünk belőle, mert bennünk van, ezzel születtünk. A részünk. Rákapcsolódóunk és együtt mozgunk vele, de nem veszünk ki belőle semmit, csak átáramoltatjuk.
Felfordítva kinyitotta a tetejét mire berepült az ablakon egy nagy smaragdzöld pillangó és letelepedett a tenyerébe. Látványos de értelmetlen kis bemutató volt, majd a lepke tovább szállt és megállapodott Loreena hajában, mint valami ékszer. Nagy levegőt vett, hogy összefoglalja az edig hallottakat.
- Így szerintem az elme sem különbözik a lélektől, amiről maga beszél pedig nem különbözik attól, minthogy Isten babérjaira törjön, akárhogy magyarázza és csavargatja a kifejezéseket, és próbál dobozokat, vonalakat húzni, olyan dolgok között, amik között nem lehet, vagy csak nagyon erőltetve. Mint amikor ki akar bújni egy törvény alól és addig csavargatja a szavakat, hogy a bíróság elhiggye nem vétkes. Ne értsen félre, nem gondolom, hogy vétkes lenne, főleg mert ahogy mondta, ha Istennek problémája lesz az ambícióival, akkor a maga módján meg fogja állítani áttörhetetlen akadályokkal, ha pedig nincs vele gondja, akkor egy idő után vagy eléri, amit akar vagy belehal.
Kiissza a fűszeres sör maradékát.
- Ameddig nem ártasz senkinek, és csak békés kutatómunkát végez, addig nem hiszem, hogy túl sokan zargatnák. Én nem tenném ugyanakkor… Ha elég erős leszel, akkor mások hasznot akarnak majd húzni az erődből. A maguk oldalára állítani, hogy az ő ügyükért harcolj. Ez az egyik. Másik pedig, hogy a nekromanciának ára van. Hajlandó vagy odáig elmenni, hogy életeket és lelkeked áldozz fel, hogy erősebb legyél és közelebb kerülj ahhoz amire vágysz? Van ár, ami már nem éri meg?

Nos igen, Murkaknak be kellett vallania magának, a teológiai tanulmányokban és nézetekben van még mit fejlődnie. Legalábbis a szerint, hogy melyik irányzat mit gondol. Még az is lehet egy nap hasznos tudás, hogy ki miben téved mivel kapcsolatban.
- Hogy Isten mennyire olvadhat össze a természettel? Ez valóban fogós dolog, megadom! A hitébe nem akarok beleszólni, mint mondtam ezek elméletek. Viszont a teremtő nem feltétlenül olvad bele a teremtésébe, bár valószínűleg az esszenciája valamennyire beleolvad… Na látja, ez mennyire érdekes kutatási terület? Erre is kíváncsi vagyok, ezt is látni akarom! Ezért is megéri halhatatlanná válni, kutatni a felsőbb szférákat. Ez a maga hite, de én tudni akarom! És valóban magának van igaza? ERŐSZAKOS az a használat, amit mi alkalmazunk? A druidákon átfolyik, a papoknak adják (rendben, ez nyilvánvaló)? Ki tudja? Én így látom, az én logikám ide vezet, éppen ezért nincs lelkiismeret-furdalásom. A magáé máshova, ezért akart lelőni...
Az elme hogyan különbözik a lélektől? Ebben bocsánat, nem tud meggyőzni, vallja be, ez inkább az én szakterületem, mint a magáé. Viszont az előbbi inkább a magáé, azt viszont megadom.
De látja, mennyi kérdés? Istennek csodálatos a teremtése, és mi csak a felszínt kapargatjuk. Talán ezeknek a kérdéseknek nincs is értelme...
A sötételf eléggé belelovalta magát a társalgásba, ezért megállt egy kortyra.
A tünde hölgy utolsó kérdései azonban nagyon elgondolkodtatták Murakot: Hajlandó lenne-e életeket áldozni a hatalomért? Hajlandó lenne egy ártatlant feláldozni azért, hogy elérje célját, elérje a halhatatlanságot?
- Ártatlanok szinte mindig estek el, ha hatalmasok még nagyobb hatalmat akartak szerezni. - kezdte a sötételf, lehajtott fejjel. Mintha csak a sörében látott volna valami elgondolkodtatót, úgy nézett a kupájára -  Ha a cél szent is volt, akkor is kerültek a kereszttűzbe gyermekek, nők, öregek, betegek.
És Isten sokszor semmit sem tesz… Maga szerint miért van ez? Szerintem azért, mert Isten szabad akaratot adott nekünk. Szabadságunk van hatalmat szerezni, de a lelkünk elveszik, elkárhozik, ha ezt ártatlanok bántalmán tesszük. Hány ilyen vezető van ma a világban? Mondja meg, melyik háború, legyen védő vagy hódító, nem követelt ártatlan áldozatokat?…
Tudja, rengeteget gondolkoztam ezen is. Talán nem ismerem teljes részletességgel a régi nekromantákról szóló történeteket, de tudom, hogy rengeteg önkényúr született közülük. Az ő lelkük ebben kárhozott el. Uralkodni akartak, mások kárára. A tudomány oltárán ezreket áldoztak fel, olyanokat, akik nem érdemeltek semmi olyan borzalmat. Borzalmas dolgokat tettek… de mit értek vele? Egyiket se látom most itt sétálni, legyalulni Veroniát, átvonulni élőholt seregekkel a Tünde-erdőn, és még folytathatnám. Mondja meg, a gonoszság kifizetődő? Egyáltalán nem. Igen, nyűgnek látom, de ugyanakkor borzalomnak is.
A másik, ami nagyon érdekes, az a nekromantikus mágia természete. A lelkemmel operál, abból von el, és mégis, a lelkem nem kárhozik el tőle. Isten megtehette volna, hogy ettől elkárhozunk, mind, kik ezt a mesterséget gyakoroljuk. De nem így van. Miért? Igen, lehet, hogy úgy tűnik magának, hogy csak magamat akarom védeni, azért magyarázok, de e nélkül, magyarázat nélkül mi értelme lenne a dolgoknak? Gondolkozás, ok, és cél nélkül? Megvan az okom, megvan a célom, és gondolkozom rajta. Így működik, erre jutottam! Ha a lelkem alapból nem kárhozik el, akkor miért ne tegyem?
Murak felszegte a fejét, és mélyen Loreena szemébe nézett - Nem, nem fogok, és nem akarok ártatlanokat áldozni csak azért, hogy elérjem a céljaimat. De ha Isten olyannak teremtette a nekromantikus mágiát, hogy nem kárhozunk bele eredendően, akkor annak is meg van a módja, hogy ugyanúgy tisztán végezhessük ezt a művészetet. Van rá mód, és találok is. Az ártatlanok ölése egyébként is értelmetlen. Velük Istennek célja van, ők még eljuthatnak nagy dolgokig, amik jó irányba mozdíthatják a világot.
A sötételf nagyot kortyolt a söréből, majd lehajtotta a fejét – Talán magának, és valószínűleg egész Veroniának rossz tapasztalatai vannak a nekromantákkal. És ezt megértem. De higgye el, vagyunk páran, akik nem akarunk egész falvakból zombi-hadsereget teremteni. Vannak akiket ki is lehet használni, különböző ígértetekkel, és szörnyű dolgokra rábírni. De azok gyenge akaratú emberek, értelmetlen célokkal, gyökértelen okokkal… Viszont akinek az akarata erős, mint Azrael kardjának acélja, akinek okai és céljai vannak, azt nem lehet kihasználni, nem lehet eltántorítani elveitől, és a saját lelkétől. És vannak, akik mindezzel együtt még jó lélekkel is vannak megáldva, nem akarnak ártani senkinek, csak tudásukat halmozni, mindezt békében, ártatlan áldozatok nélkül...
Ilyen volt a mesterem is, Alea. Kérdezze meg a helyieket, hányszor mentette meg a falut a veszedelmektől! Minek ártatlanokat bántani…? Ezek kedves népek, soha nem ártottak senkinek. Fontosak voltak Aleának, és fontosak nekem.
Murak arca gonosz vigyorba rándult - Viszont higgye el: ha bárki akár csak a hajuk szálát is meggörbítené ezeknek itt, azzal kapcsolatban nem lenne lelkiismeret-furdalásom, hogy mind a testét, mind a lelkét a legkisebb részekre boncoljam!

Csendben hallgatta az újabb fejtegetést. Némi elégedettséggel töltötte el, hogy a mágia természetének magyarázatábn egyelőre felülkerekedett, noha azt kénytelen volt elismerni magában ő is, hogy a hitről nehéz objektíven vitatkozni. Pont azért hit és nem tudás, mert egyelőre nincs rá bizonyíték, Murak pedig pontosan ezeket keresi. Ugyanakkor felvetül a kérdés, hogyha bebizonyosodna, hogy valamelyik vallásnak igaza van, a többi megszűnne létezni? Aligha…
Így ezt a témát lezártnak is tekinti, egyszer vagy kiderül, kinek volt igaza, vagy nem, de a világon vajmi keveset változtatna a véleménye szerint.
A következő téma sintén érdekes, egy nekromanta véleménye a többi nekromantáról. Valamilrt úgy érzi Murak idealista, hogy azt hiszi, ha ő csak kutatómunkát végez, akkor nem kényszerthetik, hogy rossz dolgokat tegyen, vagy hogy sosem lesz a tudás csábítása erősebb, mint a jelenlegi erkölcsi érzékei. Hiszen könnyedén meggyőzheti magát arról, ott, abban a percben, hogy a jót cselekszi, és ez sajnos áldozatokat követel. Persze megadja a választ is, hogy nem áldozna fel ártatlanokat hogy ő több hatalomhoz jusson és ez megnyugtató valamennyire… Kérdés, hogy a döntés pillanatában le tud-e majd mondani a továbbhaladásról.
- Mitől vagy olyan biztos benne, hogy a lelked ettől nem fog elkárhozni? Én mondjuk eleve nem hiszek abban, hogy ilyesmi létezne, de te úgy tűnik igen. Isten sehol sem mondta, hogy ez a fajta mágia, a halál kicsúfolása nem jelent kárhozatot.
A többiben azonban Murak kellően meggyőző volt. Megszavazta neki a bizalmat, hogy valóban nem tervez világuralomra törni, és inkább csak megvédi a maga kis fészkét, hogyha kell, kergeti az élet és halál misztériumához kötődő tudást, de nem akar bántani senkit. Kiissza a sör maradékát.
- Ebben az esetben remélem, hogy senki sem lesz olyan ostoba, hogy megtámadja ezt a falut. Nem járna jól az illető. Viszont ennek a fordítottja is áll. Ha meggondolnád magad, vagy ha a tudás hajszolása fontosabbá válna, mint az élet, és a lelkiismereted, és mégis kiállítanál egy zombihadsereget… Akkor én jövök el megölni téged. - mosolygott rá Murakra, hangja pedig kedvesebb volt, mint a mesebeli driádoké. - És egy jó tanács: ha meg akarsz maradni ilyennek, amilyen most vagy, jobb, ha távol tartod magad a többi nekromantától. A sötét apostol próbált benneteket egyesíteni, de ez alapján az ő módszerei nem férnek össze a tiéddel. Nem tudom hallottál-e már a Holtmezei csatáról, vagy a Kísértet szigetekért vívott hadjáratról, de maradjunk annyiban, hogy a legtöbb kollégád képviseltette magát ott. Eléggé megfogyatkoztak, és szerintem az apostol nálad is kopogtatni fog, ha új sereget szervez.
Ez ugyan csak spekuláció volt a részéről, de elég stabil lábakon állt a feltételezése. A halottidézőket jóidőre szétverték most az emberek egyesített seregei, nem volt olyan naív, hogy azt higgye nem kezdik el újraszervezni magukat. Jól elbeszélgették az időt és a sör is elfogyott.
- Mit gondolsz, elérem még késő estig Mistwoods határát?

Murak felnevetett! Ilyen kedvesen még soha nem fenyegették meg! Meg kellett adni, a tünde hölgynek volt humorérzéke, és Murak nem akarta megsérteni azzal, hogy nem reagál rá.
- Kedves Wildwind kisasszony! Ha valaha is világuralomra törnék, azt higgye el, olyan előzetes felkészülés előzné meg, hogy utána egyedül vajmi kevés esélye lenne ellenem. Bár talán egy jobban felkészült csapat, varázslókból, akik fehér nekromanciára szakosodtak… Hajj, de jó ghoulok lennének önökből… - Majd cinkosan kacsintott Loreena felé.
- Viszont sajnálom, de eszem ágában sincsen lemondani további kutatásaimról a fent nevezett területen. Van egy célom, a tudás, mindenek felett. De mint mondtam, nem kívánok ezért ártatlanokat is áldozni, ha utamba állnak, bár bolondok, nem érdemelnek halált. Nem vagyok én állat! De ki is érdemli meg a halált? Úgy vélem, az, aki nem tud ellene tenni... És látja, én tenni akarok ellene. Ennyi a célom, és nem több! Higgye el, tudok az apostolról, de hadd szövögesse a kis terveit. Nem érdekelnek az ő céljai, nem érdekel, hogy kövessem. Én a magam ura vagyok, köszönöm szépen!
Murak kiitta a sörét, majd letette a korsót az asztalra. Későre járt, és nem akarta, hogy a hölgynek éjszaka kelljen gyalogolnia a sötétben. Érezte a beszélgetés végét, és talán ezért úrrá lett rajta egy kis melankólia. Talán vannak igazságok, amiket ő nem ért meg? Mert vannak olyan dolgok, amiket Loreena az ő saját világnézete miatt nem akar elismerni. Talán a sötételffel is előfordult az iménti beszélgetésben? Mert valóban, mi lesz akkor, ha egy ártatlan emberen múlik, hogy ő előbbre jut, vagy nem? Mit fog tenni akkor? Murak reménykedett, hogy erre a napra sohasem fog sor kerülni. Szánalmat érzett, de tudta, hogy az ő szakmájában veszélyes. De nem szabad elveszítenie a tárgyilagosságát! Mégis, a melankolikus érzés, ha csak egy pillanatra is, de hatalmába kerítette.
- Talán kissé naiv vagyok, talán még túl fiatal. Talán ön többet megélt nálam, bár nem is lehet nagy a korkülönbség közöttünk. Talán tényleg eljön az a pont, ahol döntenem kell, hogy a lelkem, vagy az előbbre jutásom van a mérleg két nyelvén. De hiszek abban, és ez az, ami előre hajt: hogy egy lélek elég erős akarattal túl tud lépni ezeken a dolgokon. Amikor megtagadja azt, hogy a két ajtóból válasszon, és belép a harmadikon. Sokan nem választják ezt. Sokan csak kompromisszumot kötnek, két rosszból a kisebbiket választják. Az uralkodóktól az egyszerű parasztokig. De éppen ezért azok a legcsodálatosabb pillanatok, amikor egy lélek elér egy bizonyos nagyságot, és kinyitja a harmadik ajtót. Talán maga is ezt tette, amikor nem ölt meg, és leült velem beszélgetni. Egy, a maga számára talán szürreális szituáció mellett döntött, aminek a vége egy kellemes beszélgetés lett, mindennemű vér és halál nélkül. Látja, én is ezen gondolkozom. Nem adom a lelkem, és nem mondok le a hatalmamról. Ha azt mondják, válasszak, én azt mondom, nem! Ha a sötét apostol azzal jön, hogy tartsak vele, vagy elvesz minden fontosat számomra az életemmel együtt, akkor vagy megoldom magam, vagy én sem érdemlek jobb sorsot a halálnál! De szolga nem leszek. Voltam már kiszolgáltatva mások akaratának. Soha. Többet.
A kocsma kezdett sötétedni, egyre kevesebb fény szűrődött be. Murak szerette a közelgő este illatát, most is kellemes melegség öntötte el.
A tünde hölgy megkérdezte:
- Mit gondolsz, elérem még késő estig Mistwoods határát?
Murak hátradőlt, és ránézett vita-partnerére. Rendkívül jólesett neki a beszélgetés, a vita, még ha nem is értettek mindenben egyet. Talán így kerek a világ. Különböző nézőpontok ütköznek, és ebből kitör az értelem szikrája. Talán ez a lényeg…
- Talán már nem, de ajánlom a fogadó szobáit. Kényelmes az ágy, és nem hámoznak le túl sok pénzt érte az emberről. Ha megbocsát, nekem mennem kell, és nem akarom tovább feltartani! Mindazonáltal… Köszönöm… - Murak hálásan a tünde hölgyre mosolygott, majd felállt, és előkotorta erszényét.
- Ha még erre jár, akkor kérem, akkor se inkvizítorokkal tegye. Egy sörre pedig mindig a vendégem lesz akkor!
Majd a sötételf a pulthoz lépett, kifizette az italokat, és elindult hazafelé. A vicc kedvéért bolyongott még párház körül, hogy ha esetleg szemmel tartja Loreena, ne követhesse, de ezt, lévén erdőjáró tündéről volt szó, nem lehetett komolyan venni. Visszaérve a kazamatájába, ledőlt az ágyra, és kellemesen, az ébrenlét határáig, tovább gondolkozott mindazon, ami a történt: elmélkedésekről a halál pillanatáról, és hogy ezért miért is nem lőttek le egy békésen pihenő nekromantát...

Idealista. Elbizakodott. Ezek azok a szavak, amik a végén eszébe jutnak a sötét tündéről, aki azt hiszi kizárólag ő a saját sorsának kovácsa, aki nem térhet le az útról, amit kijelölt magának, bármi is történjék. Elmosolyodott, noha nem mondta már ki hangosan, ami a fejében járt. Őszintén kívánta, hogy Murak meg tudjon maradni azon az úton, amit kijelölt magának, még úgy is, hogy nem hitt abban, hogy ez ennyire egyszerű lesz. Ugyanakkor… Ez az erős elhatározás és az akaraterő az, ami előre tudja mozdítani a világot és más mederbe terelni a sors folyamát. Nem ez volt az, amit ő is megpróbált? Látott egy rossz lehetőséget, amerre a világ tartott, majd megtett mindent, hogy elkerüljék úgy is, hogy csupán apró homokszem volt a történelem viharában. És már így is sok minden változott. Létezik Hellenblatt és szépen gyarapodik, ő maga egy uralkodó felesége lett, ahonnan még többet tehet majd… Ha ezt neki elmondja valaki, azt is lehetetlennek tartotta volna, miért ne járhatna sikerrel a maga útján a nekromanta is?
- Őszintén kívánom, hogy ez a tengernyi akaraterő elég legyen, és ezen az úton maradj, amin most jársz. Remélem meglátom majd, mi lett belőle.
Hagyta, hogy a férfi kifizesse a söröket, majd elbúcsúzzon, bár felnevetett az inkvizitorok említésére. Történetesen pont volt egy inkvizitor barátja, aki szívesen töltött időt Hellenblattban, de nem tervezte erre felé irányítani.
- Te pedig látogass meg Elathában, ha mégis honvágyad támadna. - intett búcsút Muraknak, aki elsietett. Nem tudta, találkoznak-e még valaha, ő és ez a roppant különös szerzet, de komolyan gondolta, amit az imént mondott. Kíváncsi lesz egy év, vagy egy dekád múlva mi lesz az ambícióiból, és hogy még mindig az úton maradt-e. De az se üres frázis volt, amikor megígérte, hogy visszajön megölni, ha mégis kudarcot vallana…
Végül a szoba és a kényelmes ágy helyett döntött az éjszakai erdő helyett, majd a hajnal első sugarával együtt indult haza.

Nagyszerű játék volt, igazán élvezetes elmélkedéseket láthattam itt. Meg vagyok elégedve mindkettőtökkel, s kifejezetten azzal, hogy milyen irányba viszed a Nekromantaságot, Murak. Kíváncsi leszek, találkozik-e majd még a két kari... De addig is:

100 Tp