Fame and fortune

Résztvevők:
Theo Wagner
Alysa Sonnen
Jozef Strandgut
Murak Grimrider

Az első kör mindenkinek ugyanaz: egész Veroniát bejárja egy magát "Tengeri Sakál" Joachimnak, avagy tisztes nevén Joachim Broderson-nak nevező, fiatal férfi és a kalózlegendák és tengeri történeket leghihetetlenebb példáival előállva próbálja a kocsmákban arra csábítani a kalandorokat, hogy csatlakozzanak a legénységébe a Laune nevű hajója fedélzetén. Ti is hallotok egy-egy ilyen történetet a híres tengerész nagy tetteiről, és valamiért, talán naivitásból, talán egy érdekes, igazságra hajló részlet miatt úgy döntötök szerencsét próbáltok a tengeren és a nagy szájú, felettébb mellverősen büszke de jellemzően nyegle kapitánnyal tartotok három hét múlva a nyugati partvidék legnagyobb kikötőjéből, Sturmbalkenből.

Határidő: Márc. 19

"Tengeri Sakál" Joachim Broderson

Lehet, hogy nem én vagyok az első, aki meghall bármilyen friss hírt, de azért a Katedrálisban sem vagyunk elzárva annyira a külvilágtól, mi novíciusok, hogy ne jusson el hozzánk egy-egy érdekes információ.
És mi lenne érdekesebb egy izgága kamasz számára, ha nem valami kalandos kalóztörténet, amiből most kezdett egyre több lenni, hogy a nekromantákkal vívott harc során ismét felfedezésre kerültek a nagyvizek és a távoli partok.
Ha mással nem is, munkával mindig le lehet kenyerezni valamelyik atyát, hogy kijuthassak a városba, ahol a legjobb hírforrást találhatja meg az emberfia, a kocsmákat. Már a legkisebb kölyök is tudja, hogy ott érdemes kérdezősködni, sőt még azt sem kell, mert mindig van egy-két bárd, vagy mesemondó, vagy szószátyárabb kereskedő, aki egy kis italért meg egy kis figyelemért szívesen osztja meg a pletykákat az ivó közönségével.
Most is azért ülök a Részeges Holló nevű kocsmában, mert az a hír járja, hogy mostanság sok helyen megfordul egy "Tengeri Sakál" Joachimnak nevezett férfi és legénységet toboroz a hajójára, miközben hihetetlen történeteket mesél a kalandjairól Hermann a vándorkereskedő hallotta őt és mai is hajlandó elmesélni ezt pár kupa italért, amit szívesen biztosít számára a kocsmáros, hiszen már most zsúfolásig megtelt a kocsma.
A pirozspozsgásképű, nagybajuszú, testes kufár, letörli a sörhabot a szájáról, aztán nagyot böffent, majd mikor már a légy zümmögését is meg lehet hallani belefog.
- A Tengeri Sakál hajója a Laune, a leggyorsabb bárka a vizeken, legalábbis kapitánya megesküdött mindenre, ami szent. Történt egyszer, hogy mégis majdnem alulmaradt egy versenyben, amit pedig egy hableány kezéért vívtak. Persze akkor még nem tudták, hogy a csinoska leányzó micsoda, hogy maga a vizek urának egyik alattvalója. Joachim a parton találkozott vele, amikor is megmentette őt két marcona alaktól és akiket nagyszerű vívótudásával a mólóról a vízbe kényszerített, megmentve a szépséges asszonyszemélyt, aki hálából egy gyönyörű éjszakát ígért neki. A történet itt jó véget is érne – bár tudom, hogy sokan kételkedtek, hogy egyáltalán létezhet e az említett vizinép, de ti még sosem jártatok a hullámok tengerén, ezért jobb, ha hisztek annak, aki ott tölti életét. – szúrja közbe a hitetlenkedő suttogásokat hallva Hermann – Na szóval, hogy szavamat ne felejtsem. az éjszaka múltával a kapitány már szép csendesen a távozás mezejére lépett volna, hiszen a lány még békésen szundított, mikor megjelent az a két férfi, akiket előző nap elűzött, de mielőtt még újból kardra kaptak volna, megállították a Tengeri Sakált szavaikkal. Elmondták, hogy ők a hableány bátyjai és mivel ő vette el a lány ártatlanságát, most már hozzáköti valamiféle mágikus hagyomány és vele kell tartania a tenger mélyén lévő otthonába.
Joachim persze tiltakozott, mondván, hogy erről egyáltalán nem volt szó, nem tudott erről az egészről, így igazságtalanság lenne vele szemben, ha erre kényszerítenék, arról már nem is beszélve, hogy nehezen élne túl pár percnél többet a víz alatt.
A két „hablegény” persze hajthatatlannak látszott, de végül kibökték – mivel nekik sem volt inyükre húguk becsületének egy ember által való elvesztése, - hogy van egy mód a kötés felbontására, mégpedig, ha a második nap napnyugtájáig megszerzik egy kagyló igazgyöngyét, ami csak a Felkelő Nap szigeténél terem és azt porrá törve megitatják Railana-val, aki addig aludni fog, míg nem éri újból víz és amiről a bátyjai fognak gondoskodni, hiszen ha sikerül a mágikus kötést megtörni, akkor a húguk nem fog emlékezni erre a kis kalandjára és ezzel a szőnyeg alá söpörhetik a szégyenét.
Persze ez a megoldás nem volt veszélytelen, de a vakmerő tengerésznek még azon kívül, hogy nem akart a tenger mélyére költözni és ezzel lemondani az életéről, még a kalandvágyát is felpiszkálta a dolog.
Az úton megküzdöttek a világ legnagyobb viharával, visszavertek egy megveszekedett kalóztámadást és kikerültek egy majdnem végzetes sziréncsábítást, amiből a fele legénység nem került ki élve, de végül megszerezték az igazgyöngyöt és a lemenő nap sugaraival versenyre kelve sikerült az utolsó percben megitatnia a vakmerő hősünknek megitatnia Railana-val a porrá őrölt gyöngyöt.
Még kilihegnie sem tudta magát, mikor már a lány bátyjai vissza is cipelték magukkal a tengerbe, isten hozzádot sem kívánva Joachimnak, de ő cseppet sem bánta, inkább meghívta a legénységet egy egész napos dorbézolásra és jót nevetett az újabb kalandján.
Hermann elhallgatott és megemelve az újabb kupa sört fenékig hajtotta, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát.
Miközben kitört a zsivajgás és mindenki egymás szavába vágva kommentálta a történteket, ki lelkesen, ki kételkedve, én elgondolkozva álltam az egyik beugróban és a hallottakat emésztettem.
Soha nem látott és hallott vidékekre repített a képzeletem és a szívem hevesen verve fantáziáltam a különös lényekről, a gyönyörű hableányokról, a szépséges tájakról, még a viharos tengerről is.
Megtudtam azt is, hogy hol horgonyoz most a Laune még három hétig: Sturmbalken-ben.
Úgy éreztem, hogy elég idős vagyok már ahhoz, hogy megmutassam az atyáknak és fogadott apámnak, megállok már a saját lábamon. Sőt még hírnevet is szerezhetek. Persze nem állt szándékomban tengerésznek állni, de szárnypróbálgatásnak és annak, hogy elismerjék felnőttem, már önálló feladatokat is kaphatok, pont jó lesz.
Már csak egy búcsú levelet kellett megfogalmaznom, amit a szobámban hagytam, hogy tudják, nem szöktem és nem raboltak el, visszatérek.
Aztán egy kisebb batyuval, éjszaka nekiindultam a kikötővárosnak.

Míg Theo a fogadóban ült, és ette hosszú idő után első főtt ételét, Sariel a vállán hátrafele ülve lógatta lábait, és figyelte az érdekesebbnél érdekesebb embereket, ahogy ki be járnak a fogadó ajtaján.
Majd egyszer csak belépett egy elég érdekes figura a fogadóba, arcán már már elégedett mosollyal mintha megtalálta volna azt, amit keresett.
Míg Theo az evésbe merülve észre sem vette a körülötte történő dolgokat, az ember szóra fakadt.
Mindenről szó esett, elmondta, hogy ő tengeri sakál Joachim, aki embereket keres a legénységébe, ezek mellett ő rendelkezik a leggyorsabb hajóval, amit csak eltudunk képzelni.
Miközben a kapitány fejtette ki mondandóját, és buzdította a fogadó lomha népét egy kalandra, addig Sariel, csak annyit gondolt magában gúnyosan.
~ A bolond. Nem hiheti, hogy az emberek, egy teljesen lehetetlen célért, és egy hamis jólét reményében az életüket adnák ezért az útért.
Ám ahogy a kapitány a mondandója végéhez ért, úgy kimondta a varázsszót, mely kizökkentette Theot a jól megérdemelt ebédjének elfogyasztásának ritmusából, mely varázsszó az „ismeretlen” volt.
Ekkor Theo felkapta fejét, majd lenyelte a nagy falat ételt, és háttal ülve, de bal kezét a magasba emelve, így szólt.
- Jelentkezem!
Majd ekkor Sariel már nem szólt semmit, csak arccal beledőlt tenyereibe, és szörnyülködött.

Murak Grimrider komor hangulatban volt. Az eső kérlelhetetlenül esett, a sötét fellegek pedig a legkisebb napfényt sem engedték át. A sors fintora, hogy mindezeknek jobb kedvre kellett volna deríteniük a sötételfet. Már hetekkel ezelőtt elkezdett készülni tengeri kalandjára, amit a Tengeri Sakál, Joachim kapitány hirdetett meg. Végtelen lelkesedéssel vetette bele magát a kalandba, annak gondolatába, viszont egy probléma még adódott: el kellett jutnia Sturmbalken-be. Nem volt az az isten, hogy az odavezető utat gyalog tegye meg, viszont egy élőholt ló mindenkinek feltűnt volna. Murak még akkor sem volt teljesen elégedett, amikor kikísérletezte, különböző leplekkel és rongyokkal, hogy Grimrider, a ló ne legyen egyből feltűnő senkinek. Erre még az időjárás is rásegített, hiszen az eső is el kezdett zuhogni, mire Murak rászánta magát az indulásra, így még az esetleges hullaszag sem érződött annyira, ami hátasából áradt. Így a sötételf viszonylagos nyugalommal mehetett vándorútjára, sőt, még a bántó napfénytől sem kellett tartania…
Ennek ellenére volt hőn szeretett nekromantánk komor, már-már ingerült állapotban. Az utóbbi időben eléggé hozzászokott Shadefall otthonos hangulatához, ahol a helyiek békén hagyták, annak ellenére, hogy tudták kicsoda. Még Grimridert is megtűrték, ha megidézte, bár szerettek eltávolodni tőle. Most azonban, ahogy a kikötő-városba tartott, az emberek sorra komoran, sokszor félve néztek rá. Egy sötételf, fekete rongyokban, fekete leplekkel takart lovon… eléggé gyanús, bárhogy is nézzük. És Murakot bosszantotta ez az előítélet. Arkán mágusok százai követtek el borzalmas dolgokat, öltek embereket, csak mert így tartotta kedvük. Harcosok, varázslók, tolvajok, mind közül kerülhettek ki borzalmas személyek, akik csak szomorúságot okozhattak az embereknek, álszent papok, akik ártatlanokat égethettek meg… és soha senki nem tekintett rájuk előítélettel. De a nekromantákra… Eszébe jutott az a kellemes délután az elf hölggyel, amikor olyan érdekesen beszélgettek az élet és halál mibenlétéről. De az is egy előítéletes cselekedettel kezdődött, nevezetesen, Wildwind kisasszony halálosan megfenyegette, miközben Murak békésen pihent egy fa alatt.
„Ah, túlságosan hozzászoktam a jóhoz Shadefall-ban” - sóhajtozott magában a sötételf. Az ottaniak olyan kedvesek vele, előítélet nélkül élnek, és ezért milyen áldott életük van…
Murak tudott azokról a borzalmas dolgokról, amiket nekromanták követtek el a tengereken. Éppen ezért tudta, nem fognak rá a legjobb szemmel tekinteni a kikötővárosban, ha kiderül, milyen mágiát használ. Talán még a kapitány is kidobja a hajóból… esetleg a tenger közepén. Viszont Murak elhatározta, hogy rácáfol a sztereotípiára. Sohasem gondolt magára gonoszként, ő csak halhatatlanságot vágyott, tudni vágyott, minél magasabbra törni, bebizonyítani, hogy ő nem egy állat…Ez a gondolat kicsit megemelte hangulatát, de még mindig fókuszált maradt.
Mire elért a kikötőváros látó-határába, már eltüntette Grimridert, és még a nap is kisütött, ami tények újabb komorságra adtak okot számára. A városban ellátmányt vásárolva, közben kérdezősködve meg is találta a Laune-t, és annak fiatal kapitányát. Úgy látszott, kicsit késve érkezett, mivel több kalandozó is már jelen volt.
- Elnézést a késésért – mondta csuklyája alól a nekromanta – Murak Grimrider vagyok, és ha nem bánják, én is jelentkezem a szolgálatra.

A Laune egy, a maga mértékében meglepően impozánst kétárbocos vitorlás, ha körbekérdeztek brigg néven emlegetik a méretei miatt. A legénység összesen 15 emberből áll így akad bőven munka mindenkinek. Joachim kapitány szigorú arccal dől neki hajója korlátjának, ahogy végignéz rajtatok, majd elégedetten vigyorodik el (meglepő módon kalóz létére minden foga megvan).
- Üdvözlöm önöket a Laune fedélzetén, hölgyeim és uraim! Egy óra és kifutunk, addig nekiállhatnak berakodni. Herr van Hoorn talál mindannyiuknak feladatot a hajón! Kalandra fel! - A vállán ülő megtermett holló elégedetten csettint egyet a csőrével, ahogy a kapitány elvonul, egy magas, tagbaszakadt férfi a negyvenes éveiben lép ki a legénység elé és kihúzza tisztes termetét.
- Hallották a kapitányt! Egyesével sorakozó!

Ahogy odakerültök mindenkivel ugyanaz a párbeszéd játszódik le.
- Neve? - kérdezi a férfi, majd a válasz után folytatja. - Tisztában van vele hogy a fizetsége a megszerzett vagyontól függ és abból minden legénységi tagnak egy rész jár, kivéve a kapitányt, ő plusz egyre tart igény így a megszerzett értékek egytizenhetedét teheti zsebre? - várakozóan néz rátok a választ várva, aztán igenlést hallva bólint. - A nevem Kristoff van Hoorn, én vagyok a Laune fedélzetmestere. Ha bármi kérdésük van hozzám fordulnak, a kapitányhoz csak kivételes esetben. Értették?

Jozef: A te fiatalos energiáddal és tünde szemeddel (amiről nincs tudomása a férfinak hogy rosszabb az emberekénél, de annyi baj legyen) az árbockosárba küldenek első napra, te fogod figyelemmel kísérni (legalább is a parancs szerint, hogy abból mi lesz majd meglátod.

Theo: Téged befognak súrolni és takarítani, mert valakinek azt is kell. Két másik suhanc korú fiúval osztozol a feladaton és a fedélzetmester árgus szeme nem hagy időt lazsálásra!

Alysha: Téged a kormányos mellé állítanak, hogy az irányt ellenőrizd a tengeri műszerek és a térkép segítségével. Egyedül te tudod meg, hogy a hajó célja túllépni a Kísértet-szigetekig tartó Nebelmeeren és azon túl egy egy hetes kört tenni, felfedezési és egyéb haszonhúzási célokkal.

Murak: Te a konyhában kapsz helyett egy bizonyos Herr Silber mellett, aki a helyi szakács. Szokásos konyhai melók, pucolás, mosogatás, aprítás, de afőzést nem engedik meg neked.

A kör addig tartson míg elfoglaljátok a posztotokat és a hajó vitorlát bont. Ha bárki beszélgetni szeretne bármelyik NJK-val kereshet privátban.

Határidő: Márc. 28.

A kikötőváros teljesen más, mint a Főváros és ha bekötnék a szemem is tudnám, hogy vízparton vagyok, ahol halászattal is foglalkoznak, a nyerd halszag már mérföldekkel előbb érezhető volt.
A kikötőt természetesen nem volt nehéz megtalálni és kis kérdezősködéssel a zsongó dokkok körül, ahol több hajón is folyt a ki- és berakodás, a kétárbocos vitorlást is felfedeztem. Egy darabig csak álltam a parton és bámultam a vízijárművet, ami kecsesen simult a rakparthoz. Mivel sosem utaztam még hajón, sőt élőben sem láttam még, ezért kíváncsi és lelkes szemekkel fürkésztem minden porcikáját. Eddigre már azt is tudtam, hogy az ilyen típusú hajót brigg-nek hívják, mert ezekben is van mindenféle.
Most már bántam, hogy mielőtt elindultam volna, nem kerestem a könyvtárban valami könyvet, amivel nagyobb biztonsággal igazodtam volna el ezekben a dolgokban.
Mindenesetre már itt voltam és nem fogok megfutamodni a kaland kapujában, vagyok annyira eszes, hogy gyorsan megtanuljam, amire szükségem lesz, már, ha első rám nézésre nem dobnak le a fedélzetről, aminek gondolatára összeszorult a gyomrom.
Míg ott álltam, úgy néztem nem én leszek az egyetlen „friss hús”, legalábbis a tengerészekről elütő ruházat láttam, erre a következtetésre jutottam, bár lehet, hogy csak utasokat is szállít a kapitány?
Nem akartam tovább késlekedni, a végén nélkülem húzza föl a vitorlákat a Laune, így aztán fürgén végig szaladtam a pallón, mielőtt nagyon megállíthatott volna valaki és megálltam a lótó-futó matrózok mellett tébláboló idegenek között.
Velünk szemben egy fiatal fickó támasztja a korlátot, vállán egy akkora hollóval, amit még életemben nem láttam és mindketten vizsla szemekkel néznek, mintha mérlegre tennének.
- Üdvözlöm önöket a Laune fedélzetén, hölgyeim és uraim! Egy óra és kifutunk, addig nekiállhatnak berakodni. Herr van Hoorn talál mindannyiuknak feladatot a hajón! Kalandra fel! – hangzik fel aztán a férfi vidám hangja felénk és a madara hangja mintha egyetértene vele, miközben e rövid üdvözlés után a távozás mezejére lépnek.
Rögtön ezek után meg is ismerhetjük a nevezetes van Hoor-t, akitől nem szívesen kapnék egy nyaklevest se, pedig már legalább olyan öreg, mint nevelőapám. Medvetermetét még ki is húzza, ahogy elénk lép.
- Hallották a kapitányt! Egyesével sorakozó!
Szívem izgatottan zakatol, ahogy beállok a sor végére, hiszen végre elkezdődik, belevetem magam egy ismeretlen kalandba.
Hirtelen előttem áll a nagydarab férfi, aki valamiért pont felőlem kezdte meg a kérdezősködést, holott abban bíztam, hogy én leszek az utolsó és addigra megtudom, kikkel fogom élvezni a hajósélet szépségeit.
- Neve? – néz rám merően.
- Jozef Strandgut ………uram! – teszem hozzá kis bizonytalanság után.
Tudtam, hogy most már fel kellett fednem magam, így aztán hátratolom a rövid köpenyem kámzsáját lesz, ami lesz alapon.
A férfi egy pillanatra rám mered, jól megnéz magának, kissé a szemöldöke is összeszalad, de végül csak megvonja a vállát.
- Tisztában van vele, hogy a fizetsége a megszerzett vagyontól függ és abból minden legénységi tagnak egy rész jár, kivéve a kapitányt, ő plusz egyre tart igény így a megszerzett értékek egytizenhetedét teheti zsebre? - várakozóan néz, láthatóan választ várva.
Fejben összerakva, ezek szerint 16-an leszünk a hajón, amihez hozzájön a kapitány plusz része. Fogalmam sincs mennyit lehet összeszedni egy ilyen úton, de igazából nem is ezért jöttem, így habozás nélkül bólintottam.
- Igen, uram! - remélve, hogy továbbra is helyesen szólítom.
A férfi érezhetően nem is várt más választ, mert azonnal ő is rábólintott.
- A nevem Kristoff van Hoorn, én vagyok a Laune fedélzetmestere. Ha bármi kérdésük van hozzám fordulnak, a kapitányhoz csak kivételes esetben. Értették?
Magamban elkönyveltem, hogy ezek szerint a fedélzetmester a kapitány helyettese és, hogy Joachim kapitány nem szereti túlságosan beszélgetni.
- Igenis, uram! Értettem!
Nem gondoltam, hogy sok közös témánk lenne, így ez nem esett nehezemre.
A rövid felvételi ceremónia után, mikor is megtudtam, hogy még rajtam kívül 3 zöldfülű, a matrózok szerint szárazföldi patkány” is jelentkezett, annyi időt kaptam csak, hogy a hajó gyomrában letehessem a zsákomat, a számomra kijelölt függőágynál, amiben egyelőre el nem tudtam képzelni, hogyan lehet majd aludni.
Most azonban erre nem igen volt időm, már most biztos volt, hogy nem sok szabadidő elé nézhetek. A hajó indulásra készen állt már, valószínűleg csak mi voltunk és még pár csomag, ami miatt várakozott.
Mikor ismét a fedélzetre léptem, Herr Hoorn rövid úton kiosztotta a feladatomat és felmutatott az árbockosárba, miközben hallottam az indulásra kiadott parancsokat.
Nem vagyok szédülős fajta, a Katedrális tornyát is megmásztam párszor, a tetőn lehetett a legjobban egyedül lenni, de egy imbolygó építmény azért nem volt ugyan az. Főleg odafenn lengedezett rendesen.
Valószínűleg azt meg a fedélzetmester nem tudta, hogy nappali fényben rosszabbul látok, mint az emberek, megtéveszthette hosszú fülem és összekevert az erdei rokonaimmal.
Na, de nem én leszek az, aki rögtön felhívja erre a figyelmét, különben is sokkal jobb volt ott fenn lógatni a lábam, mint újonc társaimnak odalenn.
A hatalmas vitorlák kibomlottak, ahogy a majmokként a rudakon szaladgáló férfiak eloldották azokat és lassan távolodni kezdtünk a parttól.
Most már nincs visszaút!

Nem adatik meg oly gyakran, egy ilyen hajóút az ember életében.
Ezt Theo is tudta jól, de az új út, és az ismeretlen keveréke, egy teljesen kis új világot hozott benne létre, melyet a képzelete alkotott.

Az ismeretlen… Mit rejthet a tenger, és annak megannyi szigete, mely csak arra vár, hogy civilizált létforma tegye rá a lábát, és meghódítsa azt? Ahogy csak belegondolok, beleborsódzik a hátam, hogy milyen felfedezésekre bukkanhatunk ezen a hajóúton. Új állat, növény, netalántán rovar fajokat találhatunk, vagy talán egy másik civilizációt fedezhetünk fel? Nem vagyok képes elhinni, hogy most éppen itt vagyok. Bárcsak Felix is velem tarthatna. Biztos képes lenne újat mondani a számomra.
És még… és még… és mé…
Sorolta fel Theo magában a jövő lehetséges történéseit, miközben kielégült mosolya szélén, már már kibuggyant egy pár csepp nyála.
Az elmélkedése közepette a hajóra ért, és beállt a többi jelentkező közé úgy, hogy fel se fogta a történéseket.
Eközben Sariel a fiatal mágus vállán ülve mérte fel a többi jelentkezőt, és a legénység többi tagját.
~ Érdekes szerzetek ezek. Gondolta magban Sariel, miközben A fiatal fiú vállán ülve, kereső tekintetével, körbe körbe pillantgatott.
~ Hmm ez aztán választékos felhozatal.
~ Kettő ember Theoval együtt, plusz még kettő sötét hegyesfülű.
Amíg a fiú a saját kis terveivel, a kicsi gólem pedig a legénység felmérésével volt elfoglalva, egy ember a legénységből, valamilyen rejtélyes módon termett a szemük elé.
Neve? - kérdezi a rejtélyes férfi.
Theo és Sariel egyazon pillanatban lepődtek meg, de a fiú pár pillanattal a kérdés után, gyorsan letörölte a nyálat szája széléről, majd így szólt.
- Theo Wagner. A nevem Theo Wagner.
- Tisztában van vele hogy a fizetsége a megszerzett vagyontól függ és abból minden legénységi tagnak egy rész jár, kivéve a kapitányt, ő plusz egyre tart igény így a megszerzett értékek egytizenhetedét teheti zsebre?
- I-igen persze. Mondta ezt a fiú rávágva a férfi kérdésére a válaszát, mindeközben Sariel, Theo vállán ülve csak figyelt.
- A nevem Kristoff van Hoorn, én vagyok a Laune fedélzetmestere. Ha bármi kérdésük van hozzám fordulnak, a kapitányhoz csak kivételes esetben. Értették?
- Persze megértettük.
~ Vháh ez a kellemetlen bevezetés csak időpazarlás.
~ Ideje lenne már indulnunk. Mérgelődött magában a fiatal fiú.
Miután Theo megtudta, hogy Kristoff van Hoorn takarítani osztotta be, a tervei kezdtek elsötétülni, és összeomlani. Nem volt képes elhinni, hogy őt pont egy ilyen munkára osztják be, ahol semmit sem képes figyelemmel kísérni a külvilágból.
Mindeközben lebattyogott a leendő szálláshelyéhez, felakasztotta a függőágyát, letette azt a minimális holmiját amit elhozott magával, majd befeküdt az ágyba.
~Hogy pont engem osszanak be ide.
- Na, fiú most megkaptad az utazást, amit szerettél volna. Nevetett kielégülve Sariel, hogy a fiú mégis milyen helyzetbe keveredett.
- Sebaj, a csutakolás legalább megedz.
Sariel beszédje közben, Theo felkelt a függőágyból, és elindult a posztja felé.
- Ha eddig nem tetted, most kénytelen leszel. Mondta ezeket, majd egy kacagás után felmászott Theo hátán, majd a kapucnijába feküdt, és lustálkodni kezdett.
- Ez aztán nagyon vicces Riel, hogy kettőnk közül mégis melyikünk lazsál éppen. Mormogta a fiú, a kapucniában pihenő gólemnek.
Ezek után Theo elfoglalta a pozícióját a hajón, kettő nagyjából hasonló korú fiúval egyetemben, és próbálta kitalálni, hogyan hozhatna ki céljai eléréséhez, többet ebből a pitiáner munkából, míg a fedélzetmester szúrós tekintete figyelte őket.

Murak Grimrider elmosolyodott leendő társai, a „legénység" láttán. Ennyi mágia-használó egy helyen… Az egyik vállán még egy kis gólem is üldögélt, mintha csak egy papagáj lenne, a fiú pedig egy kalóz. „Végül is a kaland hangulatához tartozna…”
A sötételfnek az is eszébe jutott, milyen kincsek várhatnak rájuk utazásuk során. Bár nem tudta pontosan, merre hajóznak, nagy eséllyel találhatnak olyan dolgokat, amiket a régi, tengert uraló nekromanták birtokolhattak. Nagy erejű, nekromantikus talizmánok, fegyverek… de még inkább könyvek, fóliánsok, tekercsek. Talán még ennél is érdekesebb dolgok. Murak egyre izgatottabbá vált!
Nagy álmodozásából a fedélzetmester ordítása ébresztette fel, amivel a nevét kérdezte:
- Neve?
- Ööö, Murak Grimrider, uram – nyögte ki végül a sötételf, és álmosan pislogott csuklyája alól a fedélzetmester arcába.
- Tisztában van vele hogy a fizetsége a megszerzett vagyontól függ és abból minden legénységi tagnak egy rész jár, kivéve a kapitányt, ő plusz egyre tart igény így a megszerzett értékek egytizenhetedét teheti zsebre? - ordította tovább a fedélzet-mester, akinek nyilván nem tetszett az, hogy Murak ilyen flegmán reagált. A sötételf ezen elgondolkozott. Melyik rész lesz az övé? Csere? Kikérés? Ha valami idióta, hozzá-nem-értő matróz ráteszi a kezét valami értékes, vagy még inkább, veszélyes nekromantikus tárgyat talál, teljesen véletlenül aktiválja, és elszabadul a pokol, az nem lesz túl mulatságos, főleg a tenger közepén! Bár ez a félelem még korai volt, Murak elhatározta, hogy résen lesz az ilyen esetekkel kapcsolatban.
- Igen, igen uram… - válaszolt a fedélzetmesternek. „Mit kell ennek az embernek ordibálnia velem közvetlenül az arcom előtt? Majd ha valamit pocsékul csinálok, akkor ordítozzon...” - gondolta a sötételf.
A fedélzet-mester valószínűleg látens gondolat-olvasó lehetett, mert mintha Murak gondolatait olvasta volna ki, ismét rávicsorgott. Majd mintha szikra gyúlt volna a szemében, mosolyra húzta volna a száját, így Murakban megcsillant a remény, hogy az utazás, és ezzel az ideges emberrel való kapcsolata mégis jó lesz, és nem lesz semmi kellemetlenségük egymással.
Tíz perc múlva a konyhán találta magát, Herr Silber, a szakács mellett…

A fedélzetmester valószínűleg rém mulatságosnak tarthatta Murak beosztását, a sötételf viszont magában mosolygott. Nem zavarta különösebben a helyzete, több szempontból is:
Először, a konyha bent volt, a hajó belsejében, így az idegesítő napsugártól óvva tölthette el napja nagy részét.
Másodszor, a szakács, Herr Silber kifejezetten érdekes személyiségnek tűnt, aki mellett talán unatkozni sem fog. Bár már az elején kikötötte, hogy főzni nem engedi, Murak ezen nem kezdett el agonizálni, nem magát tartotta a legnagyobb szakács-tehetségnek.
Harmadszor, bármennyire is bűzösnek és gusztustalannak tűnt beosztott munkája, a sötételf, szakmája révén, ennél sokkal undorítóbb, és valljuk be, büdösebb dolgokhoz szokott, mint a mindent mindig átható halszag. „Még szerencse, hogy Shadefall-ban kiváló szappanokat is készítenek. Ha az nem lenne, nekem is konstans hullaszagom lenne” - vihogott magában a sötételf.
Negyedszer, tartott a többi mágiahasználó gyanakvó pillantásaitól. Nem vágyott rá, hogy a figyelem középpontjában legyen, és hogy a mágiahasználók folyamatosan mustrálják, attól tartva, hogy a „Csúnya, rossz nekromanta valami gonosz dolgot tegyen”. A végén még mindenkivel úgy el kell beszélgetnie, mint Loreena Wildwind-el. „Talán ki kéne akasztanom egy táblát a nyakamba?: NEM VAGYOK GONOSZ!”
Mindenesetre, a kaland ígéretesnek tűnt, és bár nem lett a fedélzetmester kedvence, jól kezdődött az utazás. Horgonyt fel!

A tengeri szél kellően jó, így jó ütemben haladtok előre. Az első nap nyugalmasan telik, egészen addig míg széles ívben el nem hagyjátok a Nebelmeer határát jelentő Kísértet-szigeteket. Sok tengerész rossz szájízzel rémtörténeteket mesél, Szellemekről, selkie-kről és gonosz vízi szellemekről, ám a legtöbben csak legyintenek. Egészen addig, míg a szigetek vonalát elhagyva a hajó nem döccen egyet, mintha zátonyra futott volna a nyílt vízen. Természetesen mindenki az okát kezdi keresni, míg valaki fel nem kiállt.
- HU... HULDRA!

Reagáljatok valamit!

Határidő: április 12

Egy idő után, már nem is volt olyan jó a semmittevés. Az arcom és a szemem teljesen kiszáradt az állandóan fújó széltől és egyre sűrűbben kellett lecsuknom, hogy kitöröljem a könnyeket s még az sem kizárt, hogy néha elbóbiskoltam, de rövid idő után a gyomrom fájdalma és forgása mindig magamhoz térített. Szerencsére elég nagy szél volt ahhoz, hogy mikor végképp megadta magát a gyomrom, akkor azt elvigye és ne a fedélzeten dolgozók nyakába csurogjon, de egy idő után már csak öklendezni tudtam.
A lábamat lelógatva kókadtan bámultam a látóhatárt, valószínűleg csak a szerencsén múlt, hogy semmit nem kellett észlelnem, mert amúgy sem ment volna. Fáradt voltam és nyomorultul éreztem magam, komolyan elgondolkoztatott, hogy jól tettem-e, hogy felcsaptam tengerésznek.
Merengésemből egy megjelenő alak billentett ki.
- Én jöttem felváltani kölyök. Szedd a lábad lefelé, kaja idő van.
Igazán hálás voltam először, aztán a kaja szónál ismét ugrott egyet a gyomrom, így inkább igyekeztem a lefelé vezető útra koncentrálni, ami remegő lábbakkal azért nem volt veszélytelen. Néha azt hittem, hogy a vízben kötök ki, de végül a fedélzeten dobbant a lábam.
Kissé támolyogva billegtem be a közös kabin ajtaján, bár az illatokat most inkább a hátam közepére kívántam, de a gyomrom mardosott az éhségtől. Erőtlenül elvettem a felém lökött tányért és leroskadtam az első asztalhoz.
- Uhh! Mi a franc ez?
- Bocsi, szabad ez a hely?
- Persze, dobd csak le magad. - intettem a fiúnak, akit - már emlékszem - velem együtt érkezett a hajóra..... - Theo, ugye? Neked hogy megy? - emeltem a fejem a szemébe nézve.
- Ha nem bánjátok...
- Én nem bánom. - vigyorodtam el, az újabb felbukkanóra, aki a másik újonc sötét tünde volt. - Lehet, hogy te el tudod mondani milyen állat ez? - böktem a tányéromra, de aztán nagyot nyeltem, mert ismét fordult egyet a gyomrom és valószínűleg jelentősen el is fehéredtem. - Bocs, de odafenn sokkal jobba billeg és ez nem tesz jót.
- Kezd összegyűlni a toborzott társaság – vigyorodott el a fiú. - amúgy az egész nevem Theo Wagner, a potyautasnak a kapucnimban, akit még nem ismertek, Sariel. És a ti nevetek? Bocsássatok , de a toborzás kezdeténél nem figyeltem. – nézett ránk érdeklődve.
- Hogy megválaszoljam az előző kérdést, Silber szerint sózott disznó, de különb dolgot is már láttam dögkúton… A nevem pedig Murak Grimrider. - válaszolt elsőnek fajtársam és szemeit a kis figurára függesztette.
- Ohh! - azt hiszem sápadtabb már nem lehettem, de talán a krumpliból és a kenyérből még azért ehetek majd, de egyelőre inkább félretoltam. Nem is vagyok már annyira éhes.
- Én Jozef vagyok, Jozef Strangut. -
Igazán jópofa az a kis lovagféle, amit Theo bemutatott, el kell ismerni.
- Ti miért jelentkeztetek? - kérdeztem inkább a társaimra fókuszálva aztán. - Már persze.....nem akarok kutakodni, csak ha nem gond.... - visszakoztam kissé, mert talán nem akarják megosztani a dolgot.
- Te fiú nem tudnál már kicsit nyugodtabb lenni, így még pihenni sem lehet. - szólalt meg csodálkozásunk tárgya, aki közben kiült Theo vállára, kardjával hadonászott. - Bolondok vagytok mind hogy a tengerre mentetek.
- Amúgy én az érdekes felfedezések, esetleges eltűnt ismeretek miatt jöttem hátha találunk valamit. Amúgy Sariel modorával meg ne törődjetek meg kell szokni. – intett a kis lovag málhása.
- Én magam ez után megyek – mutatott valami tárgyat nekünk Murak, amiben mozgott egy mutató. – Ha ezzel találok valamit, akkor már megérte az utazás. Viszont kalandnak sem utolsó egy ilyen hajós túra, tapasztalat-szerzésnek, miegyéb… No meg egy a pénz is nagy hajtóerő tud lenni. A családommal megszakítottam a kapcsolatot, a… vállalkozásom, amibe vágtam pedig, sajnálatos módon, nem a legolcsóbb foglalatoskodás.
Nem mondhattam, hogy nem volt bennem valamiféle érzés, hogy Murak sötét praktikákat űz, akit lehet, kérdezés nélkül meg kéne ölnöm, de én nem szeretem ok nélkül elvenni valakinek az életét, mint némelyik testvér. Nem mintha még sokszor előfordult volna. És különben sem tűnik "gonosznak". Előbb jobb lesz megismerni. A céljai sem térnek el nagyon attól, amiért én is belevágtam, bár nekem nincs olyan készülékem.
Először azonban továbbra is megtartottam a vigyort Sariel-nek.
- Nem vagy te egy kicsit pesszimista? - majd visszatértem arra, amire a többiek már választ adtak. - Én kalandot keresek és új felfedezéseket, hogy Mesterem büszke legyen rám. - jelentettem ki nagy átéléssel. – Remélem, valami jó helyre visz minket a kapitány!
- Érdekes célok. – jegyezte meg Theo. - És amúgy, hogy bírjátok a tengeri utazást? Jozef rajtad látom, hogy nem éppen túl jól, de te Murak?
- Hah... aki nem bírja a tengert minek száll tengerre? – kotyogott megint közbe a kis gólem.
- De azt remélem, hogy legalább te normálisabb módon, és hasznosabb fegyvert használsz, mint ennek a fiúnak a haszontalan hókusz pókjai, és ide oda szaladgálásai. – folytatta a fiú zavartalanul, mint aki már észre sem veszi a másik piszkálódásait.
- Még sosem voltam tengeren, sőt hajón sem. - néztem kissé szúrósabban a kis okvetetlenkedőre. - Szóval nem tudtam, de túl fogom élni és hamar jobban leszek - jelentettem ki dacosan.
- Igen, jól forgatom a fegyvereimet, nem hiszem, hogy gond lenne, ha harcolnom kell. - jelentettem ki erre már büszkén.
- Nekem egész könnyű itt a konyhán… A nap nem bántja a szemem, a hullámok nem zavarnak… Egész kényelmes…
Aztán mintha már mintha nem bírta volna tovább……
- Ha szabad megkérdeznem, honnan szerezted ezt a gólemet? Nem sűrűn látni ilyet főleg, ilyen fiatal embereknél. Talán te magad készítetted? Rendkívül intelligens, méretéhez képest… talán az nem is befolyásolja… Nehéz volt megaltozni az elméjét?
Murak kérdésére én is kíváncsian néztem a fiúra.
- Sariel testét, még egy rom belsejében találtam. Az hogy életre kelt, és lett személyisége, már csak a szerencsének köszönhető.
- Ja milyen szerencsés hogy elvesztettem minden eddigi emlékemet igen...
Hát, ha ez a kis lovag valami mágikus lény és úgy is hozták vissza az életbe, akkor sem kellene ilyen morcosnak lennie, eddig mindig odaszúrt valakinek. De akkor is fura egy emberke.
- Lehet majd visszajönnek az emlékek, ne keseredj el. – vigasztaltam azért.
- Hmm, milyen érdekes... az elme megsérül, újra formálja magát... Nemrég volt ezzel kapcsolatban egy beszélgetésem egy druidával... – jegyezte meg Murak, mintha hallotta volna a gondolataimat.
- Te ismersz druidákat és - inkább elharaptam a továbbiakat, hiszen nem lehettem biztos benne, hogy nekromanta, ráadásul még él egy druidával való találkozás után.
De egyébként sem tudtam folytatni, mert hangos kiabálás és utána lábak dobogása verte fel a nyugalmat:
- Mi az a Hulda? - lódultam a kifelé szaladó többi tengerész után teljesen értetlenül.

Miután az ebéd minden előkészületével megvoltak, és a mindenféle, hajón talált élelemből Herr Silber, állítása szerint készre, összefőzött valamit, Murakhoz fordult:
- Jól van, fiam, menj, és egyél a többiekkel. Most nem kellesz, de a mosogatásnál el ne tűnj!
A sötételf örült, hogy egy kicsit pihenhet, így fogta a sózott disznót, némi kenyeret (a krumplira rá nem bírt nézni ennyi hámozás után), és keresni kezdett egy helyet, ahol elfogyaszthatta a jól megérdemelt ebédjét. Észrevette, hogy a többi kalandozó, akik az útra szerződtek, elkezdtek tömörülni, és egy asztalhoz ülnek.
„Valamikor meg kell törni a jeget, nem kerülgethetem őket a végtelenségégig. Ki tudja, talán néhány értelmes egyed is van közöttük...” - gondolta magában. Odament, és kihúzott magának is egy széket.
- Ha nem bánjátok…
- Én nem bánom. - mondta a másik sötételf, nagy vigyorral az arcán - Lehet, hogy el tudod mondani milyen állat ez?
- Kezd összegyűlni a toborzott társaság – mondja a fiatal ember, akinek mintha valami mocorgott volna a vállán - amúgy az egész nevem Theo Wagner, a potyautasnak a kapucnimban akit még nem ismertek, Sariel. És a ti nevetek? Bocsássatok meg de a toborzás kezdeténél nem figyeltem. - kérdezte az asztalnál ülőket.
- Hogy megválaszoljam az előző kérdést, Silber szerint sózott disznó, de különb dolgot is már láttam dögkúton… A nevem pedig Murak Grimrider.
A sötételf érdeklődve figyelte az apró gólemet. „Milyen érdekes… hasonlóan lehet feltöltve mágiával, mint a csontvázak életenergiával… Talán egyszer majd mégis megérné visszatérni a mágia arkán részéhez is”
- Ohh!- a másik sötételf félretolta a tálját, majd bemutatkozott ő is - Én Jozef vagyok, Jozef Strangut. Ti miért jelentkeztetek? Már persze.....nem akarok kutakodni, csak ha nem gond…
- Te fiú nem tudnál már kicsit nyugodtabb lenni, így még pihenni sem lehet. - szólal fel Sariel, majd szép lassan átmászik theo vállára, majd ott leül.
- Bolondok vagytok mind hogy a tengerre mentetek - mondja Sariel kicsit gúnyosan kardjával előre mutatva a két asztalnál ülő felé.
- Amúgy én az érdekes felfedezések, esetleges eltűnt ismeretek miatt jöttem hátha találunk valamit. Amúgy Sariel modorával meg ne törődjetek meg kell szokni.
- Én magam ez után megyek – mondta Murak, majd zsebéből elővett egy apró, iránytűre hasonlító tárgyat – Ha ezzel találok valamit, akkor már megérte az utazás. Viszont kalandnak sem utolsó egy ilyen hajós túra, tapasztalat-szerzésnek, miegyéb… No meg egy a pénz is nagy hajtóerő tud lenni. A családommal megszakítottam a kapcsolatot, a… vállalkozásom, amibe vágtam pedig, sajnálatos módon, nem a legolcsóbb foglalatoskodás.
- Nem vagy te egy kicsit pesszimista! - akadt ki Jozef, majd folytatta. - Én kalandot keresek és új felfedezéseket, hogy Mesterem büszke legyen rám. - jelentette ki nagy átéléssel. - Remélem valami jó helyre visz minket a kapitány!
- Érdekes célok. - Mondta a fiatal ember a csapatnak.
- És amúgy, hogy bírjátok a tengeri utazást? Jozef rajtad látom, hogy nem éppen túl jól, de te Murak?
- Hah... aki nem bírja a tengert minek száll tengerre? - Kérdezte Sariel értetlenkedve.
- De legalább ahogy tudom te normálisabb módon, és hasznosabb fegyvert használsz mint ennek a fiúnak a haszontalan hókusz pókjai, és ide oda szaladgálásai.
- Még sosem voltam tengeren, sőt hajón sem. - Jozef kissé szúrósan nézett. - Szóval nem tudtam, de túl fogom élni és hamar jobban leszek - jelentette ki dacosan. - Igen, jól forgatom a fegyvereimet, nem hiszem, hogy gond lenne, ha harcolnom kell.
- Nekem egész könnyű itt a konyhán… A nap nem bántja a szemem, a hullámok nem zavarnak… Egész kényelmes…
Murak továbbra is a beszédes kis gólemet fürkészte a szeme sarkából. Bár érdeklődése gyanús lehetett, nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen rá:
- Ha szabad megkérdeznem, honnan szerezted ezt a gólemet? Nem sűrűn látni ilyet főleg, ilyen fiatal embereknél. Talán te magad készítetted? Rendkívül intelligens, méretéhez képest… talán az nem is befolyásolja… Nehéz volt megalkotni az elméjét?
- Sariel testét, még egy rom belsejében találtam. Az hogy életre kelt, és lett személyisége, már csak a szerencsének köszönhető. - mondta az érdeklődő elfnek.
- Ja milyen szerencsés hogy elvesztettem minden eddigi emlékemet igen... - Lógatta Sariel a lábáta fiatal mágus vállán, miközben azért ő is hozzá hozzá szólt kicsit gúnyosan a fiú mondandójához.
- Hmm, milyen érdekes... az elme megsérül, újra formálja magát... Nemrég volt ezzel kapcsolatban egy beszélgetésem egy druidával…
Murak azon kapta magát, hogy kezd túl érdeklődő lenni…
„Nem jó, nem jó… Az ördög vigye, miért él előítélet a nekromantákkal szemben, miért kell mindig rettegnem, hogy egy ügybuzgú idióta felrobbantja az alfelem… Ezek rendes népeknek tűnnek, de jobb lesz vigyázni...”
- Lehet majd visszajönnek az emlékek, ne keseredj el. - vigasztalta Jozef a gólemet. - Te ismersz druidákat és… - kezdte, de nem tudta befejezni a mondatot. Kintről ugyanis nagy ordítozás hangzott be, pontosabban egy szó, egy baljóslatú szó…
- Mi az a  huldra? - Kérdezte Jozef ártatlanul…
Murak rögtön felpattant, és a felszereléséért rohant.
„Baj”

- Végre ebédidő. – Sóhajtok fel magamban, hogy egy kis szünetem lehet ebben az örökké tartó sikálásban. A mocsok állandó, ha éppen nem széttapossák a mocskos talpukkal az emberek a frissen sikált fedélzetet, akkor a tengeribetegek marják szét azt a reggelijük, és egyéb nedveik álltal.
De legalább kellemesen csalódhattam magamban, mert mint ahogy kiderült, elég jól bírom a hajózás kellemetlen hatásait a tengeren.
Majd éhesen belépek az ebédlőbe, és elveszem az ételt, ami nekem jár. Ránézek, ~ Ettem ennél már rosszabbat is ~ Majd felkapom a valamimet, és egy kényelmes helyet keresek az elfogyasztására.
Sóhajtok egyet, majd ahogy körbe nézek a sok ismeretlen arc között az jár a fejemben, ha rossz helyre ülök a végén még a pallóról dobnak a tengerbe.
Mentségemre, találok egy ismerős arcot az egyik asztalnál, ahol szerencsémre még szabad hely is volt. ~ jobb minta teljesen idegenek között~ gondoltam magamban, majd megindultam a kiszemelt asztal, és eléggé sápadtnak tűnő ebédlő társam irányába.
Ahogy odaérek ezzel a gasztronómiai csodával a kezemben, azért előszőr az illemet betartva, de egy kicsit könnyedebben a látszólágos korát beleszámítva kérdezem tőle - Bocsi, szabad ez a hely? -
- persze, dobd csak le magad. - Intett nekem. - Theo, ugye? Neked hogy megy? Miközben a szemkontaktusomat kereste.
Majd leültem az ebédlőtársam mellé, de ahogyan a mondandómba kezdhettem volna, egy harmadik fél vette át a szót.
Egy sötét elf volt, aki csak ennyit szólt - Ha nem bánjátok... – majd leült mellénk, és így már hárman lettünk az asztalnál.
- Én nem bánom.
- Lehet, hogy el tudod mondani milyen állat ez? – Közben bökdösi a tányérján lévő állati eredetű valamit.
- Bocs, de odafenn sokkal jobba billeg és ez nem tesz jót.
- Kezd összegyűlni a toborzott társaság - mondom elmosolyodva. - amúgy az egész nevem Theo Wagner, a potyautasnak a kapucnimban, akit még nem ismertek Sariel. És a ti nevetek? Bocsássatok meg, de a toborzás kezdeténél nem figyeltem. - kérdezem az asztalnál ülőktől.
- Hogy megválaszoljam az előző kérdést, Silber szerint sózott disznó, de különb dolgot is már láttam dögkúton… A nevem pedig Murak Grimrider.
- Ohh! - azt hiszem sápadtabb már nem lehetek, de talán a krumpliból és a kenyérből még azért ehetek majd, de egyelőre inkább félretolom. Nem is vagyok annyira éhes.
- Én Jozef vagyok, JOzef Strangut.
- Ti miért jelentkeztetek?
- Már persze.....nem akarok kutakodni, csak ha nem gond....
- Te fiú nem tudnál már kicsit nyugodtabb lenni, így még pihenni sem lehet. - szólal fel Sariel, majd szép lassan átmászik a vállamra, majd ott leül.
- Bolondok vagytok mind hogy a tengerre mentetek - mondja sariel kicsit gúnyosan kardjával előre mutatva a két asztalnál ülő felé.
- Amúgy én az érdekes felfedezések, esetlekes eltünt ismeretek miatt jöttem hátha találunk valamit. Amúgy Sariel modorával meg ne törődjetek meg kell szokni.
- Én magam ez után megyek – mondta Murak, majd zsebéből elővett egy apró, iránytűre hasonlító tárgyat – Ha ezzel találok valamit, akkor már megérte az utazás. Viszont kalandnak sem utolsó egy ilyen hajós túra, tapasztalat-szerzésnek, miegyéb… No meg egy a pénz is nagy hajtóerő tud lenni. A családommal megszakítottam a kapcsolatot, a… vállalkozásom, amibe vágtam pedig, sajnálatos módon, nem a legolcsóbb foglalatoskodás.
- Nem vagy te egy kicsit pesszimista!
- Én kalandot keresek és új felfedezéseket, hogy Mesterem büszke legyen rám
- Remélem valami jó helyre visz minket a kapitány!
- Érdekes célok. - Mondom a csapatnak, de a felállást egy kicsit hiányosnak találom, mintha többen lettünk volna a kezdetekkor a fedélzeten.
- És amúgy, hogy bírjátok a tengeri utazást? Jozef rajtad látom hogy nem éppen túl jól, de te Murak?
- Hah... aki nem bírja a tengert minek száll tengerre? - Kérdezi Sariel értetlekedve.
- De azt remélem hogy te legalább normálisabb módon, és hasznosabb fegyvert használsz, mint ennek a fiúnak a haszontalan hókusz pókjai, és ide oda szaladgálásai.
- Nekem egész könnyű itt a konyhán… A nap nem bántja a szemem, a hullámok nem zavarnak… Egész kényelmes…
- Ha szabad megkérdeznem, honnan szerezted ezt a gólemet? Nem sűrűn látni ilyet főleg, ilyen fiatal embereknél. Talán te magad készítetted? Rendkívül intelligens, méretéhez képest… talán az nem is befolyásolja… Nehéz volt megaltozni az elméjét?
- Még sosem voltam tengeren, sőt hajón sem.
- Szóval nem tudtam, de túl fogom élni és hamar jobban leszek - jelentette ki dacosan.
- Igen, jól forgatom a fegyvereimet, nem hiszem, hogy gond lenne, ha harcolnom kell. - jelentette ki erre már büszkén.
- Sariel testét, még egy rom belsejében találtam. Az hogy életre kelt, és lett személyisége, már csak a szerencsének köszönhető. Mondtam az érdeklődő elfnek.
- Ja milyen szerencsés hogy elvesztettem minden eddigi emlékemet igen... Lógatta Sariel a lábát a fiatal mágus vállán, miközben azért ő is hozzá hozzá szólt kicsit gúnyosan a fiú mondandójához.
- Lehet majd visszajönnek az emlékek, ne keseredj el. – vígasztalta Josef Sarielt. - Te ismersz druidákat és – majd elharapta a mondat végét valamilyen oknál fogva.
De hirtelenjében hangos dobogások, és a legénység futása kezdte rengetni a hajó deszkáit ropogtatva, miközben a legénység azt ordította – HULDRA!! -
- Mi az a Hulda? - Majd Josef elkezdett szaladni a hang irányába.
~ Hm ez érdekes lehet~ gondoltam magamban.
- Sariel kapaszkodj! – szóltam a kis gólemnek, majd azzal a lendülettel, amilyennel a legénység és az asztaltársaim megindultak, én is elkezdtem rohanni az ordítás irányába.

Ahogy a fedélzetre értek már a korláton kapaszkodnak át a lények, testük furcsa keveréke egy embernek és egy halnak és jó két méterrel állnak a fedélzet padlója fölé. Tucatnyian vannak és egyre többen kapaszkodnak fel. A matrózok fegyvert ragadnak és nektek is kijut a jóból, egy-kettő mindegyikőtökre akaszkodik amikkel valamit kezdeni kell. Ahogy azonban a csata forgataga elnyel titeket és felülkerekedtek az ellenfeleiteken, irtózatos reccsenéssel dőlni ekzd alattatok a talaj.

Kép a szörnyekről

Murak, mivel nem tartotta magától távol felszerelését, gyorsan magához vette könyvét, és penge-botját, majd a többi kalandozóval együtt kirohant a fedélzetre. Egy seregnyi kétméteres, félig hal, félig ember szörnyeteg támadt a hajóra. Ahogy rájuk tekintett, egyből kibújt elméje mélyéből a tudós.
„Huldrák… valamennyit olvastam róluk Alea könyvében. A régi nekromanták biztosan jó hasznukat vették kísérletezésre… Nem lehettek idióták azok a halálpapok, komoly mennyiségű életenergia lehet ezekben a vízi-lényekben. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki ezeket a vizeket uralni akarja, nem is kellene jobb élőholt szolga, mint amit ezekből lehet alakítani...”
Miközben ilyen dolgokon gondolkozott, még éppen időben vette észre, hogy két huldra éppen őt vette célba. Fenyegetően felemelték valószínűleg valami -féle kagylóból készült fegyvereiket, és megindultak a sötételf felé.
„Terv! Tervre van szükségem...” tört elő ismét az elemző rész Murak agyában. Ez nem ösztön volt, nem a halálfélelem megnyilvánulása. Inkább a probléma tudatos felismerése, melyre a sötételf elméje mintegy reflex-szerűen akart válaszolni.
A hal-emberek maguk után húzták hatalmas farkukat, már-már kígyó módjára közlekedtek a fedélzet padlóján. Bizonyos izmok és inak dolgozhattak azon, hogy testüket egyensúlyba tartsa, és képesek legyenek közlekedni is…
A sötételf megállt a két huldrával szemben, és varázslásba kezdett. A szörnyek itt egy pillanatra megtorpantak. Talán valami tűzgolyóra számítottak, de az is lehet, hogy pontosan tudták, milyen mágiát használ Murak, és ettől lepődtek, talán rettentek meg. Visszatekintve édes mindegy. A sötételf ugyanis, kihasználva ezt a kis kihagyást, sikeresen mögéjük idézett egy csontvázat, aki azon nyomban mélyen belevágott a Muraknak bal oldalt lévő huldra uszonyába. Olyan erősen és mélyen sikerült a csapás, hogy átvágta a huldra tartó-izmait, inait, így a két méteres szörny elterült. A jobb oldali haragra gerjedt, és nekivágott a csontváznak fegyverével. A csontváz apró darabokra esett, viszont teljesen elérte célját. A huldrának a következő pillanatban ugyanis valami eszébe jutott. Ez a valami nem volt más, mint a sötételf pengebotjának hegyesebbik vége, amely a kopoltyúján keresztül fúródott bele az agyába. Murak, miközben figyelte, hogyan vonaglik még egyet, majd dől el a kétméteres szörnyeteg, magában sajnálkozott.
„Kár, hogy nem tudom hazavinni. Érdekes kísérleti alany lenne… a test alig sérült, az agyára pedig úgyse lenne szükségem...”
Miután látta, hogy ettől a huldrától már nem kell tartania, figyelmét a másikra irányozta. Az súlyos sérülése miatt kínlódott a padlón, minél inkább vérezve. Mikor látta társa halálát, szörnyű haragra gerjedt, és másra nem lévén képes, elkezdett a sötételf felé mászni. Murak nem tett mást, mint hogy hátrált, és közben végig a huldra szemét nézte. Az egyre haragosabban mászott, viszont minél jobban erőlködött, annál jobban vérzett. Valamint ott volt a vérében keringő méreg, amely szintén lebénította. Murak három métert távolodott el, amit a szörnyeteg hatalmas kínok közepette volt csak képes megtenni. Mire odaért, már minden ereje elhagyta, és elterült a földön. Murak, mivel tudta, hogy nem képes már neki ártani, mellélépett.
- Ott hibáztatok, hogy nem löktétek fel egyből a hajót. Feladtátok a vízi előnyötöket, ki tudja miért, de ostobaság volt. Sajnálatos módon, nem lesz már alkalmad ezt kijavítani. - majd, talán megszánva a szörny szenvedését, talán megunva annak sípoló légzésének hangját, leszúrta a szörnyeteget. Nem tudta, hogy a szörny értette-e neki címzett mondatát, de igazából nem számított. Egyszerűen jól esett a sötételfnek, hogy egy újabb idiótát oktathatott ki, aki sajnos már semmit nem tudott kezdeni az megszerzett tanítással.
Murak viszonylagosan elégedett volt magával. Szellemi fölényében könnyűszerrel legyőzte a két szörnyet, hatalmával, eszével, és egy kis penge-forgatási ügyességgel.
„Vajon a többiek hogyan boldogulnak? Kár lenne, ha már most meghaltak volna...”
Azonban nem örülhetett magának túlságosan a sötételf. Ugyanis a hajó elkezdett megdőlni alattuk, és azzal fenyegetett, hogy felborulnak.
„Lehet, hogy valaki mégis hallott az előbb?”

Még sosem hallottam ilyen nevű valamiről, de a kiáltás, ami felhangzott az őrségben álló matróztól, elég kétségbeesetten hangzott ahhoz, hogy azt sejtesse velem, hogy nem kellemes társaság az, amit kaptunk.
Azonban még így sem számítottam arra, amit a fedélzeten fogadott, inkább azt feltételeztem, hogy valamiféle kalóztámadás ért minket.
A szemem kikerekedett, ahogy a korláton felkapaszkodó alakokat megláttam és egy pillanatra megtorpantam, de aztán rájöttem, hogy bizony teljesen fegyvertelen vagyok, hiszen az étkezéshez nem vittem magammal semmit. Még a rosszullétemről is elfeledkeztem, de szerencsére hamar magamhoz tértem és a pár lépésre lévő lejáróhoz rohantam. Lélekszakadva magamhoz vettem a Bibliát és a buzogányomat, miközben a fejem felett hallhatóan megkezdődött a harc a támadókkal.
Nem akartam kibújni a veszély alól, de azért fejjel sem akartam belerohanni, mert megfogadtam magamnak, hogy megpróbálok fogadott apám nyomdokaiba lépni és megfontoltan cselekedni.
Kikukkantottam a fedélzetre és egyre több Huldra-t láttam nyüzsögni. Az egyik épp z orrom előtt próbálta elvágni az egyik matróz torkát, amire jó nagyot húztam az uszonyára, szétzúzva annak végét, nyálkás vérrel terítve be fél arcomat és a fedélzeti nyílás környékét.
A lény nagyot ordított és kínjában tekeregni kezdett, bár nem sokáig mert a matróz széles mozdulattal megszabadította a fejétől, amíg én kimásztam, hogy máshol is hasznossá tegyem magam.
Elég nagy káosz volt, mindenhol harc folyt, de hirtelenjében nem láttam újdonsült újonc társaimat, viszont nekem is sürgős dolgom akadt, mert sikeremet látva azonnal két vízilény is kedvet kapott, hogy megtámadjon, legalábbis nagy valószínűséggel ezen szándéktól vezérelve csúsztak felém.
El tudtam képzelni micsoda erő lakozhat azokban a farokrészekben, ha szinte a fejem fölé magasodva tudták tartani őket, így arról sem feledkezhettem meg, hogy ne csak a kezükre és az azokban tartott fura fegyverekre figyeljek, hanem az esetleges farok csapásaikra.
Úgy tettem, mint aki megrémült tőlük és gyorsan hátrálni kezdtem előlük, igyekezve kissé fürgébbnek lenni mint ők, hogy ne legyenek túl közel, míg felidézem a nem olyan rég megtanult szót.
- Operientes! – mutattam az egyik Huldra-ra, aztán pont az ő oldalára ugrottam, hogy ezzel társa elől takarásban legyek, míg őt mind a varázslattal, mind a mozgásommal megzavarva teljes erőből lesújtsak a fejére.
(Név: Angyalhaj
Leírás: „Operientes!” szavak elhangzása után az ellenfél szemére mintha sűrű fátyol borulna, így elveszíti látása nagy részét, inkább csak körvonalakat, árnyékokat lát a körülötte állókból, ezért mind támadásra, mind védekezésre használható.
Hatása 10 másodperc.)
A szörny, ahogy számítottam rá, összezavarodott és a fegyverem akadálytalanul zúzta be a koponyáját.
A másik Huldra azonnal felém csapott, de akadályozta társa elzuhanó teste, így könnyedén kitértem éles pengéje elől egy elhajlással.
Aztán máris az árboc mögé ugrottam, mert eszemben sem volt a nálam jóval izmosabb és termetesebb lénnyel közelharcba bocsátkozni.
- Most figyelj! Sacra lux! – kiáltottam rá a Bibliát szorosan markolva és ragyogó szemekkel néztem, ahogy telibe találja a szent fény.
Hangosan rikoltozva, égett testtel zuhant el és én máris ott teremtem, hogy megadjam neki a kegyelemdöfést, vagyis csapást.
- Ezt megszívtad cimbora! Reméltem, hogy nem bírod az Úr fényességét. – szusszantam csatakosan vértől, verejtéktől.
Felnéztem, hogy lássam miként állunk és ha kell tovább aprítsam az ellenséget, amikor hirtelen megbillent alattam a fedélzet és a gyomorszorító reccsenést sem lehetett nem meghallani.
Mivel még mindig az árboc mellett álltam, igyekeztem elkapni valami lelógó kötélzetet, hogy megmaradjak a talpamon.
- Felborulunk? Süllyedünk? – ziháltam eléggé rémülten, nem mintha számítottam volna valakitől válaszra.
Ha ezekből az izékből a vízben is vannak, akkor nagyon nem szeretnék ott landolni.

Ahogy sietve kiléptem a kantin egyetlen ki és bejáratán, a látvány ami fogadott, valami gyönyörű volt. Micsoda lények, a külsejük és a felépítésük valami igazán figyelmet felkeltő. Ahogy nézem, és vizsgálom, a legszembetűnőbb jegyek talán a pikkelyes kígyó és hal kombinációjára a legjobban hasonlító kisebb úszókkal és függelékekkel ellátott alsó testük volt. A felső testük már inkább tartalmaz emberi jegyeket, de az evolúció vas foga is nyomot hagyott rajtuk, ahogy a környezetükhöz alkalmazkodva, egyre jobban állatiassá kezdtek válni, mely meglátszik az emberi jegyekkel tűzdelt felsőtestükön.
Milyen érdekes harcmodoruk van, persze ha ez az. Ahogy látom, a földön viszonylag lassúak és ilyen testfelépítéssel itt ugrani se képesek. Érdekes... érdekes...
-Hé, Fiú.- Szólt Sariel a fiatal mágusnak annak válláról, de az még elmélyedve az elmélye világában vizsgálta a különös lényeket, így hát nem vette észre a fülétől nem messze ülő gólem szavát.
-Theo!- Szólt fel már hangosabban Sariel, bár kevesebb, mint több sikerrel. Ekkor már mérgelődve közelített Theo füleihez, majd amikor odaért, megfogta annak két szélét, és közel hajolva ordította bele a kulcsszót mely a kulcs volt Theo elmélyének ideiglenes zárba. –HUUULDRAAA!-
Nagyon érdekesek ezek a lények, izmos vízi életre kifejlődött te… -HUUULDRAAA!- Hallom a jobb fülemben hatalmas erősséggel Riel hangját, de a hirtelen a kis magán okfejtésem félbe szakadtával és a lányos zavaromban, de leginkább hirtelen nagy mennyiségű kíváncsiság feltörésétől mely erre a szóra irányult, csak annyit tudtam mondani, hogy. – Mi?! Hol?! –
-Na végre fiú.- Mondta ezt nekem, majd Riel hirtelen oldalra fordult, és a jobb oldalra mutatott egyenesen két pár egyre jobban felkapaszkodó pikkelyes, és karmokkal tűzdelt kézre.
-Óh hogy azok.- Szóltam hozzá a kis gólemhez, majd a botomhoz nyúlva készültem a legrosszabbra, de azért jó tudóshoz és kutatóhoz méltóan a vizsgálat és a tapasztalat szerzés állt az első helyen. Ezért odamentem a még két éppen felkapaszkodó kézhez, hátha van még egy fél percem kicsit tüzetesebben megvizsgálni.
Ahogy odaértem, a bottal kezdtem el piszkálni, kicsit a karmaik alá nyúltam, hogy megvizsgáljam mégis hogyan csatlakozik a kettő egymáshoz.
De az időm lejárt, és elérkezett az idő az eltávolodáshoz.
Ahogy a két Huldra felkapaszkodott a hajó oldalán, úgy az arckifejezésük, és a morgós hangjuk igen agresszív és ideges összképet tártak elém.
-Mégis mitől lehetnek ilyen idegesek?- Kérdezem Rieltől hogy mégis miért néz rám ez a két tengeri lény ilyen agresszívan.
-Hát fiú nem is tudom… Netalántán azért mert megakarnak ölni téged? Vagy csak azért, mert miközben fel akartak mászni, te a botoddal egyenként feszítgetted le az újaikat a hajó oldaláról és majdnem a vízbe zuhantak?
-Hát ők vízi lények jó erőben nem? Ha leesik nem fullad meg, ha meg nagyon akar visszamászik.
- Fiú inkább figyelj oda, mert ezek megindultak felénk.
-Jólvan. Jólvan.
Ahogy megindultak felénk, én a hátrálás elött az arkán szilánkfüst használatával, Három réteget idéztem magam elé, melyet sűrűbb rétegben idéztem meg, mivel a nyilt tengeren a szél szétzilálja rövid időn belűl.
-Na Sariel tedd a dolgod mutasd meg nekik azt az éles nyelvedet.- Mondtam Sarielnek, hogy ingerelje még jobban a két huldrát, hogy gyorsan a füstbe érkezzenek. Én mindeközben a huldrák sebességével arányosan hátráltam előlük.
-Gyertek ti nyálkás giliszták! Ilyen rusnya dögöket teremtett az isten hogy büntessen engem? Ha sokáig nézlek titeket, a végén elhányom magam! – Hergelte őket Sariel több kevesebb sikerrel.
Ahogy haladtam hátrafele, és ahogy haladtak felém a huldrák, a szél a mi javunkra kedvezett, így a a zavaró képességet, egyenesen a huldrák arcába fújta. Ekkor még hátráltam, mivel kell neki egy pár másodperc mire hat, de a szemük dörzsölése már egy jó jelnek bizonyult.
Ahogy eltelt öt másodperc, a huldrák iszonyatos köhögésbe, és szemük dörzsölésébe kezdtek, mivel nem tudtak mit kezdeni a szúró égető fájdalommal, melyet a miniatűr szilánkok okoztak.
Ekkor nem kellett nekem több idő, azt a hat méteres távot a lehető leggyorsabban megtéve a harc zajában elfedve lépéseimet, a huldrák közelébe kerültem. Az első fejébe egy méterről, négy arkán lövedéket lőve megöltem azt. A huldra maga vergődött kicsit. Tetszett az idegek halálának játéka, de sajnos nem nézhettem sokáig, mivel a második huldra lehet kevéssé már, de még mindig veszélyt jelentett.
A második huldra rémültében kapálózni kezdett fegyverével, mely egy kisebb vágást okozott rajtam, de a másodikat levédtem egy üvegpajzzsal. Ahogy a pajzsom széttörött, négy arkán lövedéket kilőve a fejébe, őt is sikeresen kiiktattam. Bár ahogy nála is néztem volna még az idegek játékát, a hajó dőlni és recsegni kezdett.

Elnézést a kis csúszásért, de robogunk is tovább.

A hajó bizony középen kettéreped valami iszonyatos recsegéssel, a tengerészek potyogni kezdenek a vízbe és Joachim kapitány is serénykedve feltűnik, egy rövid szablyával hadonászva látszólag láthatatlan célpontokra.
- Csónakokba! - halljátok meg a férfi hangját, majd van Hoorn fedélzetmester öblös üvöltésében ugyanezt. A csónakok igen gyorsan betelnek, Jozef, Theo és Murak még épp elkap egyet, Alyshának azonban csak a hajó deszkái maradnak.

Jozef, Murak, Theo: Ahogy haladtok a csónakkal nem kérdéses, hogy huldra zaklatóitok nem igazán kímélnének meg, ám ahogy az első megközelíti a mentőcsónakot valahonnan iszonyatos dörrenés hallatszik és a szörny fején apró lyuk robban, majd a vízbe hanyatlik. Újabb dörrenések következnek, majd három-négy társuk veszte után a huldrák menekülőre fogják. A víz színe mintha párologni kezdene, ködöt alkotva, amiből egy karcsú, egyárbocos vitorlás kúszik elő. Az orrában egy jókora, legalább három méter magas férfi áll, aki még a fedélzetmestert is aprónak tünteti fel és vállán egy hosszúkás fémcsövet tart, aminek a vége egy fából faragott markolatban végződik és valami kallantyú áll ki belőle. A tengerészek nem szólalnak meg, csak bámulják a hajót, ti ha akartok kezdeményezhettek beszélgetést, amiért skypeon kereshettek.

Alysha: Te a hajó pusztulása közben a kapitányt pillantod meg, mint utolsót aki a hajón marad és nagyokat sóhajtozik. Ezután egy rövid párbeszédre van lehetőség, ennek a lebonyolítását megbeszélhetjük facebookon ha találunk rá egy megfelelő időpontot.

Határidő ezúttal is két hét, avagy Május 14!

Nem is tudom, hogy ki halászott ki a vízből, de kis idő múlva vizet köpködve kapkodtam levegő után.
Mikor már felfogtam a körülöttem lévő dolgokat, láttam, hogy egy csomó tengerésszel és két újonc barátommal együtt ülök egy csónakban.
Már épp kérdezni akartam, hogy mi a jó nyavaja történt, mikor hatalmas lökés érte a ladikot, hogy majdnem kizuhantam tőle.
- Azt a pikkelyes, halszagú anyukátokat! - kiáltottam fel, kapaszkodva a perembe, mert kitekintve a vízbe számtalan Huldra-t láttam körözni körülöttünk. - Mit tegyünk? – néztem kissé rémülten a többiekre.
- Nézd Riel! A vízben a vadász technikájuk, a csoportban vadászó élőlényekhez hasonlít a legjobban. Mintha kereszteznénk a farkasokat és a cápákat. – szólalt meg Theo, amire kissé furcsálkodva kaptam felé a tekintetem, de kisnövésű társa már le is torkolja.
-Fiú inkább azon agyalj hogyan tudnánk életben maradni.
Nem nagyon örültem volna, ha a már amúgy is billegő csónakot a benne szorongó csomó emberrel együtt beborították volna, ezért próbáltam a még mindig a kezemben szorongatott karddal a közeledő lények felé csapkodni, hogy távol tartsam őket.
- Ezt az ötletet én is pártolnám. - tettem hozzá a kis ember szavaihoz. - Evezzünk gyorsab.......
Szavaimat két dolog szakítja félbe. Egyrészt Murak váratlan kiáltása, ahogy magához tér, aztán meg a robbanás hangja, amitől megint majdnem kiesem a csónakból, ahogy az a fülembe vágott. Az egyik szörny feje előttem loccsant szét, véréből még rám is jutott. - Mi.......
Az újabb dörrenésekre csak dermedten füleltem, hogy az vajon merről jön, milyen veszedelem közeledik még, de a Huldrák egy csapásra eltűntek, akármi is volt ez. - Ti is látjátok? - böktem a gyorsan kialakuló, sűrűsödő ködre.
- Ez az dögöljetek ti ocsmány halemberek. Most még egyszer meggondoljátok, hogy mégis kivel húztok újat. – kiabál Riel lovag ujjongva.
- Kár érte, érdekes formájú volt a koponyája...- teszi hozzá Murak.
- Fenris! - hallatszott egy hangos kiáltás a ködön keresztül. - Emberek... javarészt.
Ekkor a ködön keresztül először a karcsú, egyárbocos vitorlás sárkányfej mintára faragott orrdísze jelent meg, aztán lassan a többi is; az oldalán kerek pajzsok sorakoztak, vitorlájára egy fémsisak alá keresztbe tett lábszárcsontokat festettek.
A torkomra forrtak az újabb kérdések, mikor kibontakozott a ködből a hajó.
Nem voltam jártas a vízi dolgokban, de a vitorla díszítése azokkal a csontokkal valahogy nem tetszett, ahogy az sem, ahogy az eddig még láthatatlan hang gazdája csak az embereket említette.
- Lehet, hogy nem a Huldra koponyája miatt kéne aggódnunk. - ragadtam meg a mellettem megszólaló Murak vállát és a fentről ránk bámuló hatalmas termetű férfi felé böktem.
- Nem baj, lesz egy új hajónk! – válaszolta egészen összeszedetten társam.
Minden esetre úgy éreztem, hogy jobb lett volna a kevésbé ingatagnak tűnő hajó fedélzetén lenni, mint bizonytalanul billegő, túlterhelt csónakban.
- Elsüllyedt a hajónk, vagy legalábbis azon volt még legutóbb, segítenének? - szólaltam meg kis mégis habozás után.
Ha tetszik, ha nem, nem hiszem, hogy sok esélyünk lenne a nyílt vízen, főleg, hogy a kapitányt és a fedélzetmestert sem látom sehol és szerintem senkinek nincs fogalma, hogy egyáltalán merre vagyunk és merre menjünk.
- Gwahahaha! - nevetett fel öblös, gurgulázó hangon a férfi. - Hallod ezt, Fenris? Azt kérdik segítünk-e!
Elhúztam a szám, ahogy a szavaimat nevetés fogadta a többi szép szál termetű legénység részéről. Komolyan, soha nem láttam ennyi „nagy” embert egy rakáson.
Viszont meglepődök, amikor szavaimra egy fiatal nő válaszol végül.
- Másszatok át! De gyorsan, különben kijövök a türelmemből!
- Szerintem jobb, ha igyekszünk, nem úgy néz ki, mint aki tréfál. - súgtam oda a többieknek. - Rendben. - kiáltottam hangosan és megpróbáltam mielőbb felkapaszkodni a fedélzetre és megnyugodva látom, hogy a többiek is követik példámat, amire a kis lovag is buzdítja őket.
- Fiú ideje indulni.
-Jolvan jolvan.- morogta rá Theo.
- Hölgyem, az legyen az legutolsó dolog életemben, hogy önt megvárakoztassam! – csatlakozott Murak is.
- Helyes. - bólintott a nő, ahogy mindannyian a hajón álldogáltunk már. - Most kötözzétek meg őket.
Arra gondoltam, hogy legalább egyszer az életben hinnem kéne a megérzéseimben, amik rossz érzéssel töltöttek el a vitorlán lévő szimbólum alapján. De persze, ahogy azt előtte már végig pörgettem magamban, két választásunk volt, ez, vagy a hosszú szenvedés a csónakban és a bizonytalan végkifejlet.
Na, de ez sem alakult jobban!
- Héééé! - tiltakoztam a durva kezek ténykedése ellen, amikor pillanatok alatt sonkává kötöztek, de hát ez körülbelül annyit ért, mint, ha egy törpe és egy óriás csatázott volna.
- Mit akartok tőlünk, azt hittem segítetek, hisz megöltétek és elzavartátok a szörnyeket!
- Hölgyem, most a lelkembe gázolt…- jegyezte meg Murak is csalódottan, de a képén azért ott volt valami halvány mosoly. Talán tervezett valamit?
- Megmentettünk? - nézett ránk az óriásnő. - Azért, mert a rabszolgáknak halottan szörnyen lecsökken az értékük. Vitorlát fordíts, hazamegyünk! - kiáltotta, mire a félóriások köteleket húztak meg és elkezdték a hajót irányba fordítani.
~ Rabszolgák? ~ meredtem hol a nőre, hol a társaira és már nem voltam biztos benne, hogy nem-e lett volna jobb éhen-szomjan csónakázni az imbolygó tengeren.
Kétségbeesve feszítettem meg a köteleimet, de semmire sem mentem vele, csak véresre horzsoltam a bőrömet.
~ Nesze neked kaland Jozef! ~

Cirip Cirip!

Murak még emlékezett arra, hogy a hajó menthetetlenül el kezdett süllyedni. Arra is, hogy hogy még éppen elért egy csónakot. Viszont valami, talán egy arra úszó huldra fejbe-verhette, mert utána kiestek számára a dolgok. Egy női alakot látott a sötétségben, halovány alakot, aki csak mosolygott.
- Közel jársz… - mondta, de a sötételf már nem hallotta a mondat végét, mivel egy sós hullám az arcába loccsant.
- Alea! - kiáltotta, mint akit éppen álmából ébresztenek. Valójában ez is történt. Társai talán meg se hallották, jobban el voltak foglalva a csónak felé közeledő huldrákkal.
Már éppen mászott volna fel egy szörny a csónak szélén, mikor egy hangos dörrenéssel lerobbant a feje. Murak csodálkozásában csak ennyit bírt kinyögni:
- Kár érte, érdekes formájú volt a koponyája…
- Fenris! - hallatszott egy hangos kiáltás a ködön keresztül. - Emberek... javarészt. - ekkor a ködön keresztül először a karcsú, egyárbocos vitorlás sárkányfej mintára faragott orrdísze jelent meg, aztán lassan többi is; az oldalán kerek pajzsok sorakoztak, vitorlájára egy fémsisak alá keresztbe tett lábszárcsontokat festettek. Az orrdíszen támaszkodó férfi pedig a legnagyobb ember lehetett, akit valaha láthattak hőseink. Ha ugyan ember...
- Lehet, hogy nem a huldra koponyája miatt kellene aggódnunk- szólalt meg mellette Josef. És valóban, Murak ekkor vette észre a hatalmas hajót, mely melléjük érkezett. Bár Muraknak tetszett a sárkány-koponya, és kicsit sem rémítette meg, azt gondolta, ezek mégsem a legjobb ómenek. A keresztbe tett csontok a lobogón sem a legjobb ajánlólevél egy hajós számára. Murak viszont elmosolyodott.
- Nem baj, lesz egy új hajónk!
- Elsüllyedt a hajónk, vagy legalábbis azon volt még legutóbb, segítenének? - szólalt meg Jozef kis habozás után.
- Gwahahaha! - nevetett fel öblös, gurgulázó hangon a férfi. - Hallod ezt, Fenris? Azt kérdik segítünk-e!
Ahogy körbenéztek a mellétek surranó majd vitorláit bevonó hajón, azon több férfi és nő volt, ugyanolyan két és fél-három méter magas, mint az első; egyikük, egy nő, varkocsba font vörös hajjal fellépett egy kisebb szekérnyi hordóra és az árbocba kapaszkodva végignézett a hajó-törött társaságon.
- Másszatok át! De gyorsan, különben kijövök a türelmemből!
- Szerintem jobb, ha igyekszünk, nem úgy néz ki, mint aki tréfál. - súgta oda Jozef a többieknek. - Rendben. - kiáltotta hangosan és megpróbált felkapaszkodni a fedélzetre.
Theo kicsit tétovázott, de a kis gólem biztatta:
- Fiú ideje indulni.
-Jólvan jólvan.-  Szólt vissza neki, majd elkezdett a létrán felmászni. Majd a sötételf is elindult.
Az óriások lenyűgözték Murakot. Ha nem ajánlották volna fel, hogy a hajóra léphetnek, bizony Isten, még könyörgött is volna érte! Amennyit látott a testfelépítésükből, elképzelte az ilyenekből idézett csontvázakat, zombikat… Természetesen nem akart ártani nekik, hiszen az életüket mentették meg, de ha rosszra fordulnak a dolgok, még sok minden kisülhet a történtekből. A sötételfet leginkább a feléjük kiáltozó, fiatal, és mégis óriási, vörös hajó hölgy nyűgözte le… természetesen tudományos célzattal! Mikor hallótávolságba érkeztek ők is, csak ennyit mondott a vörös hajú amazonnak:
- Hölgyem, az legyen az legutolsó dolog életemben, hogy önt megvárakoztassam!
- Helyes. - bólintott a nő, ahogy mindannyian a hajójukon voltak. - Most kötözzétek meg őket! - és se szó, se beszéd erős kezek ragadták meg és pillanatok alatt gúzsba kötötték és az árboc köré ültették hőseinket.
Amikor elkezdték megkötözni őket, már nem látszott olyan szépnek az óriás-lány.
- Hölgyem, most a lelkembe gázolt…
Viszont a sötételf arcáról még mindig nem olvadt le a vigyor. Bár már nem volt olyan széles, de még mindig ott volt halványan. Fejében pedig már tervek százainak részletei kezdtek kibontakozni. A többiek valószínűleg furcsállhatták, de Muraknak több oka is volt rá. Egyrészt magában úgy gondolta, mi is lenne nagyobb kaland élete első küldetésén, mint kalózokkal csetepatézni. Másrészt a kalózoknál kincsek is lehetnek, amik azok elhalálozása után már nem fog kelleni nekik. Harmadszor, újra hajó van alattuk, és a huldrák eltávolodtak. Negyedszer… nos, talán mégis szert tehet egy óriás csontvázára…
A többiek kapálóztak, ellenkeztek, Jozef pedig lehordta őket, mondván azt hitte, megmenteni jöttek őket.
- Megmentettünk? - nézett rájuk az óriásnő. - Azért, mert a rabszolgáknak halottan szörnyen lecsökken az értékük. Vitorlát fordíts, hazamegyünk! - kiáltotta, mire a félóriások meghúzták a köteleket és irányba fordították a hajót.

- A pikkelyes, halszagú anyukátokat! – Halladszottak a háttérből vegyes érzelmű megszólalások a csónakban ülőktől, Melyből ez, csak egy volt a sok közül abban a heves hangulatban.
Hogy hogyan kerültem a csónakba fogalmam sincs. Az is lehet, mint valami isteni útmutatás követtem a szavakat mélyen tudat alatt amiket Riel súgott, vagy ordított a fülembe. Mégis ki tudhatja az egész hogy zajlott, de annyit tudok hogy nekem fogalmam sincs. A lényeg hogy a csata hevéből hírtelen egy csónakban találtam magamat.
Ahogy néztem ki a csónak oldalán, csillogó szemekkel bámultam a lényekre, amiket sok vizsgálatnak tennék alá, hogy minden kis titkukat kideríthessem.
- Nézd Riel! A vízben a vadász technikájuk, a csoportban vadászó élőlényekhez hasonlít a legjobban. Mintha kereszteznénk a farkasokat és a cápákat.
- Fiú inkább azon agyalj hogyan tudnánk életben maradni.
- Ezt az ötletet én is pártolnám. - tette hozzá Rielhez Josef.
Bár az életünkért küzdöttünk, és az esélyeink a túléléshez csekélyek voltak, ez tökélets alkalom volt hogy megfigyeljek egy két ilyen lényt akció közben.
Míg a huldrákat nézem, és a harcoló matrózokat az oldalon, úgy hangos csattanásokat és robbanásokat hallok valamerről a hajó eleje felől. Mindeközben a huldrák hullani kezdtek, fejük loccsant, testükön lyukak tátongtak.
A figyelmemet a hajó elejére szegeztem, eközben a támadó raj eloszolt a csónak körül.
Mégis mi lehetett ez a pusztító fegyver…
- Ez az dögöljetek ti ocsmány halemberek. Most még egyszer meggondoljátok, hogy mégis kivel húztok újat. – Ordított a visszavonuló huldráknak Riel.
- Fenris! - hallatszik egy hangos kiáltás a ködön keresztül. - Emberek... javarészt. - ekkor a ködön keresztül először a karcsú, egyárbocos vitorlás sárkányfej mintára faragott orrdísze jelenik meg, aztán lassan a többi is; az oldalán kerek pajzsok sorakoznak, vitorlájára egy fémsisak alá keresztbe tett lábszárcsontokat festettek és az orrdíszen támaszkodó férfi a legnagyobb, akit valaha láttatok
- Elsülyedt a hajónk, vagy legalábbis azon volt még legutóbb, segítenének? Kérdezte a társunk.
Ahogy a történtek egyre jobban kezdtek a tetőpontjukra hágni, úgy kapott el engem is az izgalom maga. Többet akartam tudni. Mindent, amit ebből az útból ki lehet facsarni plusz még egy kicsit. Ahogy a hajó kihajtott a ködből, a baljós lobogó nem engedett jóra számítani.
Ahogy haladt el mellettünk a hajó, úgy egyre jobban éreztem azt a feszült nyomást, amit a nagy termetü ember tekintete vetett ránk. Ahogy néztem fel, úgy nézett le ő is ránk. Riel szótlan volt, ahogy én is. Majd meglátjuk mégis mi fog kisülni ebből a helyzetből.
Bár egy magabiztos tervet elkapok a levegőben szállva, mivel Murak a leg pozitívabb hozzállással jelentett ki egy nem is olyan rossz ötletet. - Nem baj, lesz egy új hajónk!- mondta, már-már őrültségnek tűnhető magabiztossággal.
- Gwahahaha! - nevetett fel öblös, gurgulázó hangon a férfi. - Hallod ezt, Fenris? Azt kérdik segítünk-e!
- Másszatok át! De gyorsan, különben kijövök a türelmemből!
- Szerintem jobb, ha igyekszünk, nem úgy néz ki, mint aki tréfál. - súgja többieknek. - Rendben. – kiáltja fel a fogadóbizottságnak.
Ahogy hallottam a hívó szót, úgy elkezdtem átmászni a hajójukra. Nem kellett kétszer mondani, mert ez volt a kettő opció közül a kevésbé rossz. A hajón senkit nem ismertünk, az alakok is gyanúsak voltak, de ki tudja mit hoz a jövő. Kicsit tétovázok, de Riel megadja a kezdőlökést.
- Fiú ideje indulni.
-Jolvan jolvan.-  Szólok neki, majd elkezdek a létrán felmászni a többiek után énis.
- Hölgyem, az legyen a legutolsó dolog életemben, hogy önt megvárakoztassam!
- Helyes. - bólint a nő, ahogy mindannyian a hajójukon vagyunk. - Most kötözzétek meg őket. - és se szó, se beszéd erős kezek ragadnak meg és pillanatok alatt gúzsba kötnek és az árboc köré ültetnek minket.
- Héééé! – Hallatszik a tiltakozás a közötés közben. Valaki ellenáll, valaki ordibál, én nem látom értelmét ellenállni. Most még nem. De idővel még ki tudja mit tudnánk közösen összehozni.
Ahogy a kezek megkötnek, nem erölködök, mivel ebben a helyzetben semmit nem volnék képes tenni. Az árboc köré ültetnek minket, majd figyelünk. De azért közben öteletelek és figyelek, hogy miket használhatnék fel, ha a helyzet nagyon veszélyesre fordulna.
- Hölgyem, most a lelkembe gázolt… Szólott murak a nő felé.
Majd az óriásnő kezdett a monológjába.
- Megmentettünk? - néz rátok az óriásnő. - Azért, mert a rabszolgáknak halottan szörnyen lecsökken az értékük. Vitorlát fordíts, hazamegyünk! - kiáltja, mire a félóriások köteleket húznak meg és elkezdik a hajót irányba fordítani.