[Audencia] –Honora patrem tuum et matrem (Atyádat és anyádat tiszteld!)

Dühösen átkozva a fiúk le és felmenőjét fordultam be lihegve az egyik sikátorba, hogy aztán némileg elégedetten vigyorogva figyeljem, ahogy az öt fős csapat elrobog előttem, hangosan kiabálva.
Nem gondoltam volna, hogy a lánynak, akivel a piacon ismerkedtem meg, ennyire féltékeny bátyja van, na meg még pár barátja. Gondolom az sem jött be nekik, amikor meglátták, hogy nem vagyok ember. Ezt soha nem lehet megszokni és ilyenkor fájdalmasan nyilall belém a gondolat, hogy engem csak úgy otthagytak egy erdőben, nem kellettem a szüleimnek, nem nőhettem fel családban.
Ezek a fiúk inkább hálásak lehetnek, hogy pár ökölcsapással emlékeztettem rá őket. Elvégre ez is egy pap kötelessége, nem?
Mikor már biztos lehettem benne, hogy nem találnak meg, végre elindulhattam a szerzetesrend háza felé, ahova egy levelet kellett elvinnem Echnert atyának, a levéltárosnak.
Próbálom közben rendezni a köpenyemet is, amin hosszú szakadás lett az összezördülés közben és sejtésem szerint államon a zúzódás és szépen kezd majd lilulni egy idő után.
Sietve csöngetek be és lépkedek a kapus testvér után, aki megmutatja az utat.
Tudom, hogy itt is megszálltak nefilimek, így kíváncsian nézelődök, hogy vajon ugyan olyanok-e mint Anat, vagy teljesen különbözőek.

Odahaza mindig kertekről álmodoztam, örökké zöld fűről, nyíló virágok illatáról... De a pusztába a víz mindennél nagyobb kincs volt, s a szárazság is gyakrabban súlytott minket bármilyen más csapásnál. A vízzel, ha öntöztünk bármit is, akkor azok a termények voltak, amik étellel láttak el minket, de arra már nem jutott, hogy valamit csak azért neveljünk, mert gyönyörködtet.
Észak tele volt vízzel. Emlékszem hogy percekig bámultam a Südarden később pedig a Nordenfluss hatalmas, csillogó felszínű víztömegét, amilyet sosem láttam még azelőtt. És még azon túl is, tavak és patakok pettyezték és hálózták be Veronia térképét. Nem kellett gazdálkodni, mert mindenkinek jutott víz.
A szerzetesek kedvesek voltak, hogy a rendelkezésünkre bocsájtottak egy épületszárnyat, amit kedvünkre berendezhettünk, ezen kívül megtanítottak minket bármire, ami érdekelt, és még ők vették megtiszteltetésnek a kíváncsiságunkat. Egy kis parcellán locsoltam a rózsáimat, amit végre csak azért ültethettem el, mert tetszett, nem kellett lemondanom róla a padlizsán vagy az olajfa javára. Elégedetséggel figyeltem, hogy meghozták az első, rózsaszín bimbóikat, hálából a fáradozásainkért. A kiskert mellett haladt el az egyik atya nyomában egy papi ruhába öltözött... sötét tündével?
Magasra szaladt a szemöldököm. A tündék minen formában egzotikusak voltak számomra, főleg, hogy az árnypajzs hegységen túl még csak nem is hallottunk a népükről. Noha eleinte irrelevánsnak gondoltam a létezésüket, azóta megtudtam, hogy nagy méretű királyságuk van Veronia keleti felén, ami úgy zárja el a távoli területeket, mint az Árnypajzs zárta el a sivatagot veroniától. Ugyanakkor az egyház berkein belül nem láttam még más fajt, csak embert. Még közülünk se döntött úgy senki, hogy belépne a kötelékükbe, noha megvolt rá a lehetőségük, és a tanaikat hallgatva nem is csodálkoztam volna a megtérésen.
Felálltam, és megemeltem a vizes vödröt.
- Merre tartanak, Jorg testvér? - kérdeztem a férfit, aki a sötét tündét vezette.
- A levéltárhoz, tisztelendő nővér, a novícius levelet hozott.
Elmosolyodtam. A kis sötét tünde novícius kellően érdekes jelenség volt ahhoz, hogy már csak ezért tegyek egy kis kitérőt a levéltár felé, és egyébként is volt néhány irat, amiről megkértem, hogy keressék elő nekem.
- Arra tartok én is, ha gondolja elkísérem a fiút, ön pedig visszamehet a kapuhoz, hátha érkeznek még vendégek.
Utolsó félmondatomat úgy értékelte, mintha valami isteni sugallatot kaptam volna hogy "igen, jönnek még", pedig ilyesmiről szó sem volt. Még mindig nehezen szoktam hozzá, hogy néhány szavunkat egyenesen kinyilatkoztatásnak veszik. Mindenesetre Jorg testvér apró meghajlás kíséretében már sietett is vissza a kapuhoz, én pedig kettesben maradtam a fiúval.
- Segítenél hozni kérlek a szerszámokat? Megúsznánk egy fordulóból.
Mutattam le a mellettem álló aprócska ládára, benne kislapáttal, gereblyével, bár mind nehezebb volt, mint amilyennek elsőre látszott. Én az üres vödröt és a locsolókannát fogtam meg, és mutattam az utat befelé a házba.

Már messzebbről észrevettem, ahogy a kerengő által övezett udvaron vágtunk keresztül, a kiskertben hajladozó nyúlánk alakot és bár tudom, hogy nem illik megbámulni senkit, azért nem nagyon bírom levenni a szemem a nőről, próbálva Anat-hoz hasonlítgatni.
Aztán, ahogy felegyenesedik és ránk pillant, azon nyomban az atya hátára szegezem a tekintetem és úgy teszek, mint akit csak a feladata érdekel. A Katedrálisban jövő-menő félangyal már szinte hozzánk tartozott, de tudtam, hogy sokféle van belőlük, sokféle képességekkel és elhivatottsággal. Nem tudhattam, hogy ő miként viszonyul majd egy magamfajtához.
Persze, amikor kiderült, hogy egyfelé visz majd az utunk és méghozzá úgy, hogy ő ajánlkozott kísérőmnek, már győzött a kamaszos kíváncsiságom és rászegeztem vöröslő íriszű szememet, bár tagadhatatlan, hogy némileg még zavarban voltam, rendezetlen ruházatom miatt és, hogy miként is kéne megszólítanom, milyen cím jár neki.
Jorg testvér olyan áhítattal bólintott, hogy nem segített a dolgomon, így még mindig egy helyben toporogtam, amikor a nefilim megszólított és én örömmel vettem, hogy hasznossá tehetem magam.
Gyorsan felkaptam a ládát és nem mutattam, hogy nehezemre esett volna, bár nem fogok beleszakadni, de reméltem messzire nem kell cipelni.
- Jozef vagyok…..nagytiszteletű hölgyem, szolgálatára – böktem ki, mert nem akartam udvariatlan lenni. – A Katedrálisban szolgálok novíciusként, ahogy az atya mondta.
Aztán, ahogy mellette lépkedtem, féloldalasan sandítottam rá, mindig elkapva a szemem, ahogy odanézett.
- Ott is lakik ám egy pár ……isteni küldött. - bököm ki játszva a jólértesültet. – Ők is nagyon……szépek.
El is vörösödöm, bár ez talán sötét bőrömön kevésbé látszik, hiszen nem tudom lehet-e nekik ilyet mondani, vagy ezzel megbántottam.

Mosolyognom kell a fiú kamaszos zavarán. Nem volt még olyan régen, hogy az én fiaim is hasonló korban voltak mint most Jozef. Két nyughatatlan harcos lelkű kamasz, alig lehetett velük bírni... Azóta persze valamelyest benőtt a fejük lágya, de néha még most is látom a szemük mélyén a vágyat a játékra és a csínytevésre.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Jozef. Ritkán látni sötét tündét Élohim szolgálatába állni. - jegyeztem meg, hangomból pedig kiérződhetett az efölött érzett örömöm. A tündék átok súlytotta testvérei még misztikusabbak voltak számomra, mint az eredeti faj, de a vámpírokból kiindulva sok jót nem feltételeztem. Mindig igyekeztem hinni abban, hogy az Úr igazságos, és azokat bünteti, akik megérdemlik azt. De felel-e a fiú az ősei bűnéért? Úgy tartják minden ember, sőt még mi félangyalok is felelünk Ádám és Éva első bűnéért, mikor szembeszegültek Élohim parancsával. S mégis... Ez a fiú ékes bizonyíték rá, hogy egy átkozott is megtérhet, és talán idővel el is nyeri a tisztaságot. Az Ő hatalmával bármi lehetséges.
- Sabriyah vagyok. - mutatkoztam be én is, szigorúan az első nevemet használva. A többi úgyis túl hosszú és kacifántos lett volna, amellett emberek között fölösleges is.
Ahogy lépdeltünk befelé beszélgetést kezdeményez. Bátor kölyök, bár fel kellett nevetnem az esetlen bókra.
- Valóban, a népem tagjai leginkább az Egyháznál húzták meg magukat, ez a hely is a ti tulajdonotokban áll. Nem csoda hát, ha a katedrálisban is akad néhány, remélem nem élnek vissza a vendégszeretetetekkel. - nézek rá tettetett szigorral.

Bár nem olyan régen szembesültem fajtám népszerűtlenségével a félangyal felbukkanása teljesen kiverte a fejemből, de szavai újra emlékeztettek rá, hogy nem sok magamfajta járkál novíciusként az egyház kötelékében.
Furcsán hangzik az úr elnevezése a szájából, de mégis jólesően forgatom magamban a nyelvemen: Élohim. Tetszik.
- Tulajdonképpen csak a véletlennek köszönhető, ha úgy vesszük. – hangzott egy kissé szomorúan, ahogy a történtekre gondoltam vissza. – Talált gyerek vagyok, akit aztán egyházi szolgálatba adtak. De nem pap akarok ám lenni, aki csak egész nap prédikál, hanem inkvizítor, ahogy mentorom és …fogadott apám, Norven püspök, hogy megtanítsam az eretnekeknek is a helyes utat, ha más nem a kardommal. – lelkesedtek meg szavaim és csillogott fel a szemem, de aztán gyorsan észbe kaptam, hogy kivel is beszélek. – Bocsásson meg Sabriyah nagytiszteletű – hajtottam meg felé a fejem, - nem akartam tiszteletlen lenni. Nagyon hálás vagyok az egyháznak és az atyáknak azért, hogy időt és energiát áldoztak egy sötét tünde felnevelésére és oktatására. – daráltam a már unásig ismert litániát.
Komollyá váló hangjára, ahogy a többi nephilimet emlegette, gyorsan megráztam a fejem.
- Nem, dehogy is. mindenki csodálja őket és annyira sokfélék. Ott van pl. Anat, akit először ismertem meg……..Ő, olyan, mintha csak a nővé……-nem tudtam, hogy nem keverem-e bajba a lányt, ha elárulom, mennyire közvetlen velünk, így inkább módosítottam, - mintha egy tapasztaltabb nővér anya lenne. De aztán ott van Kiryan uram, aki úgy harcol, mint maga Gábriel arkangyal harcolhatott. – tereltem tovább a témát, remélve, hogy elsiklik nyelvbotlásom mellett.

Ahogy hallgatom Jozef egyelőre rövid történetét minduntalan az jár a fejemben, hogy az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Nem léteznek ezen a világon véletlenek, amik ne az ő akarata szerint történnének, noha a szándékai még előttünk sem mindig tiszták. Ez a gyermek ajándék volt, valami más, valami különleges.
- Nem voltál tiszteletlen. - tisztáztam gyorsan. Vannak dolgok, amiket szigorúan veszek, de egy fiúgyermek lelkesedése az apafiguráért éppen a tiszteletről árulkodik. A fiaim is rajongtak az apjukért, noha gyermekek voltak még mikor elvesztették, fejükben pedig azóta is egy elérhetetlen idea élt róla, amihez fel kellett nőniük, de fogalmuk sem lehetett, milyen is volt valójában. Le tudtam volna rombolni bennük ezt a képet, de nem akartam. Mindenkinek kellett egy példakép, élő vagy holt amihez hasonlítani akart.
- Te az Úr ajándéka vagy Jozef az Egyházadnak, egyszeri és egyedi. Ahogyan ők tanítanak téged, idővel te is fogod őket, és általad olyan dolgokat cselekedhet meg Ő, amilyet senki más által, pont azért mert más vagy mint ők. - mosolyogtam rá. A szívemben éreztem, hogy igazam van. Az átlagos papok tizenkettő egy tucat. Az emberfiúk felnőnek, felszentelik őket, majd elmennek hírdetni az igét egy faluba. Fontos feladat ez is, oltalmazni és vezetni a nyájat, de vannak olyanok, akik másra hivatottak, mert nem illenek bele ebbe a jól bevált évszázados praktikába, és ez a gyermek ilyen volt. Talán átokként élhette meg a másságát, de idővel rá fog jönni, hogy áldás ez. De vajon nekünk mit akar üzenni Élohim általa?
Az inkvizitorságra viszont felhúztam a szemöldököm.
- Megértem, hogy a nevelőd nyomdokaiba akarsz lépni, hiszen ő a példaképed, ha jól sejtem. De ki az eretnek? A déli emberek? A démonok? A falu javasasszonya akire egy haragosa ráfogta hogy boszorkány? Honnan fogod tudni mi a helyes, és hogyan fogod feldolgozni, ha tévedsz?
Apró szünetet tartottam, miközben beértünk az épület árnyékos hűvösébe. Libabőrös lettem, és picit fel is borzolódtak a szárnytollaim.
- Tudod, az én népem azért kelt át az árnypajzs hegységen, mert azt hittük az Úr akarata, hogy elpusztítsuk az embereket. Az összeset, mert nem úgy járják Élohim útját, ahogyan az szerintünk helyes. És lám, mégis itt vagyunk Veronián, mind együtt és próbálunk valahogy békés útra lépni.
Csupán mosolyogva hallgatom, amiokr a Katedrálisban élő nefilimekről beszél. Anatról, Viszály lányáról még én is hallottam, noha még nem találkoztam vele, de jórészt a béke a két nép között neki volt köszönhető. Ő volt az, aki először hitt az emberekben. A harcosaink is lenyűgözőek lehettek számukra, noha messze állunk még az angyaloktól, s hiúság hozzájuk hasonlítani magunkat. Emberiebbek vagyunk, mint szeretnénk, és mint amennyire hajlandóak vagyunk ezt bevallani.
- Köszönöm, hogy segítettél behozni ezeket. Ha sietős a dolgod, a levéltár jobbra lesz, de magam is arra tartok, csak előbb el kell raknom ezeket.

Sok minden jár a fejemben, miközben cipelem a félangyal mellett a ládát, ami nehéz ugyan, de a világ minden kincséért sem mutatnám ki, valószínűleg úgy sem kell a végtelenségig cipelnem, nem olyan nagy ez a hely.
Kezdeti félszegségem is kezd oldódni, nem mintha nem éreznék továbbra is csodálatot a nephilimek iránt, bár némelyik iránt inkább félelemmel vegyes tisztelet az, ami eltölt.
Tudom, hogy nem mindegyik olyan közvetlen, mint amilyen Anat, sőt amikor azt hangoztatják, hogy azért jöttek, hogy kiirtsák az embereket inkább ridegnek, lelketlennek tűnnek, még ha ez nevetségesen is hangzik egy angyali teremtménytől.
Sabryah is abba a kategóriába esik, aki kicsit félelmetes, hiába szép és akkor még nem beszéltem azokról a fenséges szárnyakról, amikre óhatatlanul oda-oda siklik a pillantásom.
Mikor kijelenti, hogy egy ajándék vagyok az Egyháznak, meg más furcsaságot, komolyan, majdnem eldobom a ládát, annyira meglepődök és az arcát fürkészem, hogy lássam, nem csupán tréfál-e. Igaz olyat még sosem hallottam, mintha ezt a fogalmat nem is ismernék. A nő arca most is érzelem mentes.
- Azt hiszem ezt talán nem ártana elmondanod az atyáknak is. – találtam meg a hangomat végül, miután becsuktam eltátott szám és felsejlett kormos képemen egy kis vigyor.
Láttam rajta, hogy a jövőmre vonatkozó szavaim meglepték, vagy valami hasonló érzése lehetett ezzel kapcsolatban és amikor kifejtette álláspontját nekem emelkedett meg a szemöldököm és kis ideig csendben emésztettem a szavait.
Mintha rátapintott volna a félelmeimre. Persze nem kizárt, hogy képes belém látni, amitől kicsit megrettentem, mert furcsa volt szembesülni ki nem mondott gondolataimmal a választandó hivatásommal szemben.
Annyit hangoztattam, hogy fogadott apám nyomdokaiba akarok lépni, hogy már természetesnek tűnt, de még mindig élénken élt bennem az első és egyelőre utolsó vallatás hátborzongató és gyomorforgató emléke, amin részt vettem. Amikor magam sem hittem, eszem tiltakozott ellene, hogy a nő ott boszorkány, de Norven atya olyan meggyőző volt……..
- Hááát……azt hiszem……..nem az én dolgom a megítélés…..hiszen Urunk nagytiszteletű szolgái, a feletteseim majd irányítják a kezemet… - mondtam teljes zavarban, mert hirtelen már semmiben nem voltam biztos.
Ha még az úr angyalai is elbizonytalanodtak és már nem látják olyan egyértelműnek a céljaikat, melyeket a hitük szerint követtek volna, akkor én, hogy nem tévedhetnék.
Kicsit elcsöndesedve lépkedtem mellette és szavai zökkentettek ki tépelődésemből.
- Nem sietek sehová, szívesen elviszem, ahová csak kell. – intek a láda felé.
Szívesen megszabadulnék már tőle, de annál sokkal jobban érdekel az, hogy tovább faggassam Sabriyah-t, ha már szóba állt velem.
- Annyira mások maguk, annyira különbözőek. Egyikőjük a tudást szomjazza, a mások harcosoknak tűnnek, míg megint mások a béke hívei. Mégis egyek? Egységesen járják az Úr útját? És maguk szerint mi a helyes út? – tör fel belőlem újra a kíváncsiság. – Engem a keresztény hitre neveltek, de az előbbi szavaira visszatérve, talán igaza van, már jártam a saját népem között és még sem gondoltam, hogy ők gonoszak lennének, pedig…….igaz ők nem abban hisznek, amiben én…….
Tényleg nem gondoltam volna, hogy Armin herceg rosszat akarna akár a népének, akár az embereknek és ott van Lory hercegnő, aki férjéül választotta, pedig ő tünde…..

Melegen mosolyodtam el a csodálkozására, de egyáltalán nem voltam meglepve. A másság tehernek tűnhet, a környezetnek is, és természetesen a fiúnak is, az előnyei csak sokkal később fognak meglátszani. Lehetett végülis csínytevő rosszgyerek, vagy túlságosan dacos, esetleg visszahúzódó, de biztos ki volt téve a társai piszkálódásának... Hiszen ez még olyan gyerekeknél is előfordul, ahol mindenki egyforma, de a fekete bőr, a hegyes fülek és vörös szemek eleve bélyegek, amik messziről látszanak. Jozefen ráadásul különösen erősen látszik a Fajok Átka, noha ennek a működéséről meglepően keveset tudok. Fejben véstm fel egy listára, hogy talán érdemes lenne elmerülnöm kicsit a témában a későbbiekben. A vámpíroknak fájdalmat okoz a szentség, nem is látni papot belőlük, de Jozef jelenléte alapján feltételezhető, hogy a sötét tündék ebből a szemszögből mások. Kicsit elmerültem ez irányú teóriáim fejtegetésébe, mikor a fiú már az inkvizitorsággal kapcsolatban szólal meg, sokkal bizonytalanabbul, mint korábban.
- A feletteseid kiadhatják a parancsot, mikor elküldenek, de nem lesznek ott melletted, amikor döntést kell hoznod. Nem fogja fogni a kezed senki, így ott, abban a helyzetben a felelősség csak a tiéd lesz. Beszélgettél már erről a nevelőapáddal? Bizonyára ő is sok nehéz helyzetbe került már, talán tudna róla mesélni.
A példakép a legjobb ilyenkor, hiszen ha az ő nyomában akar járni, akkor hasonló dolgokkal kell majd szembesülnie, és talán jobban eldöntheti, hogy valóban akarja-e azt az életet. Mindenki hozott már olyan döntéseket, amiket később megbánt, amiket már nem tudunk kijavítani, de ilyenkor az a dolgunk, hogy mindent megtegyünk, hogy az utánunk jövők már ne kövessék el ugyan azt a vétket.
A segítségére bólintottam, és elindultam a bal oldali folyosón. Nem volt messze a raktár, ahol az eszközöket tartották, de pont az ellentétes irányba esett, mint a levéltár. A fiú kíváncsisága pedig kielégíthetetlen, és kérdez, újra. Kedvelem azokat, akikben megvan a tudásszomj, még akkor is, hogyha tisztában vagyok vele, hogy a túlzott hajszolása már bűnnek számít.
- Biztos te is nagyon sokféle emberrel találkoztál már. Magas, alacsony, kövér, sovány, vidám, savanyú, jó és rossz... Annyi féle van belőlük, mint égen a csillag. Ebben hasonlítunk hozzájuk, hiszen félig mi is emberek vagyunk. Száz és még száz féle jellem, vérmérséklet és egyéni képességek vannak nálunk is. De az Úr útját egységesen járjuk igen. Rengeteg hagyományunk van, amik megmondják hogyan éljünk, de amit általánosan mindenkire érvényesnek tartunk, az Élohim tíz parancsolata, amit Mózes írt fel a kőtáblákra. Ne lopj, ne ölj... Egyszerű, egyértelmű szabályok, és szerintem ha valaki ezeket mind betartja, akkor az már elegendő, hogy Élohimnak tetsző életet éljen. A szokásokban különbözhetünk, és nem is tudjuk egymásra rákényszeríteni azt még véres háborúval sem, de szerintem ez jó egyezség, akkor is, ha valaki Istent a Holdban látja meg. Te mit gondolsz?
Nézek le rá barátságosan. Kíváncsi vagyok a fiú önálló gondolataira. Közben odaérünk a raktárhoz, így kinyitom az ajtaját egy kis erőlködéssel, és elkezdem szépen, pedánsan eltenni aszerszámokat.

A nefilim mosolya megtöri arcának szabályosságát és ezzel kicsit a megközelíthetetlenség látszatát is, ami jóleső viszont mosolyt eredményez részemről is.
Talán csodálkoznom kéne, hogy ilyen hamar a bizalmamba avatom őt, pedig még jóformán alig beszéltünk és ami biztos csodálkozással fog eltölteni később, ha majd visszapörgetem magamnak a z eseményeket, mert, hogy többször fogom magam elé idézni, az biztos.
Szavai azonban hamar visszahozzák komolyságomat és bár elég magabiztosnak gondoltam magam elhatározásomban, nem először ingattak meg benne, ami mostanában egyre gyakrabban előfordult.
- Vele ritkán lehet csak úgy……beszélgetni. – sóhajtottam. – De az is igaz, sosem biztatott, amikor …….
Jobban belegondolva, csak dühkitöréseim, vagy heves kirohanásaim alkalmával emlegettem, amit lehet, hogy sosem vett komolyan?
- …….szóba került. – fejezem be elbizonytalanodva ismét, egy szájbiggyesztéssel.
Talán tényleg nem ártana egyszer alkalmat keresni rá, talán tényleg nem pártolná választásomat.
Valahogy elkeseredtem ezekre a gondolatokra, hiszen olyan volt hirtelen, mintha életem egyik fő célkitűzését akartam volna semmivé tenni.
Szóval azért volt min elgondolkoznom, amíg a félangyal előttem ment, hogy megmutassa, hová kell letennem a ládát, aminek utána megkönnyebbülve töröltem meg a homlokom.
Ez az idő arra is elég volt, hogy újabb kérdésekkel bombázzam meg a beszélgetőtársamat, most már majdnem teljesen feloldódva. A kíváncsiság nálam mindig jelen volt és sosem gondoltam volna, hogy ez bűn lenne. Azonban lassan, ahogy kezdett benőni a fejem lágya, meg elég tapasztalattal lettem gazdagabb a számat is megtanulom befogni, de ezt azért még gyakorolnom kell.
Vöröslő tekintetem nem veszem le a nefilimről, ahogy elmondja, ők miben hisznek és annak útját miként valósítják meg. Önkéntelenül is összehasonlítottam azzal, amit nekem tanítottak és így elsőre azt gondoltam, hogy sokkal…..rugalmasabbak, mint az atyák, vagyis az egyház. Furcsa volt olyasmit hallani egy félig angyali lény szájából, amiért kevesebbért is elítéltek embereket eretnekség vádjával.
Tény és való, hogy ettől hevesebben dobogott a szívem. Egyelőre nem tudtam mit gondoljak, mert mióta az eszemet tudtam az egyház tanítása szerint neveltek, de volt szemem és tapasztaltam már mást is.
- Khmm……nekem……ismerőseim ~és remélhetőleg barátaim ~ vannak a tündék, sötét elfek és ……más fajok között nagytiszteletű, - szólaltam meg némi habozás után, - és …….és úgy gondolom jó emberek attól függetlenül, hogy esetleg másban hisznek, nem az .…..Úrban.
Nagyot nyeltem, mert kimondva még kínosabban éreztem magam és önkéntelenül az ég felé pislogtam, mikor csap le rám valami villám.
Mivel semmi ilyen nem történt, kicsit bátrabban folytattam.
- Azt gondolom vannak jók és rosszak mindenhol. Isten házában is találkoztam már gonoszsággal. – emlékeim Erikre terelődtek és kissé elsötétült a tekintetem és elnehezedett a lelkem. – És tisztaszívű jósággal olyantól, aki nem hitt benne. e ugye ezzel nem követtem el bűnt? – kerekedtek el a szemeim.

Komoly kérdések azok, amiket a fiú feszeget. Mennyit ér a jóság hit nélkül és a hit jóság nélkül? A második kérdésre könnyebb a válasz: semmit. Ha valaki hisz Élohimban és ennek ellenére nem követi a parancsait és megpróbálja kijátszani, akkor az talán még nagyobb bűnt követ el, mint aki egyáltalán nem is hisz.
- Ahova vezetnek a kérdéseid, az az üdvösség kérdése, még ha messziről is indítod. - válaszolom miközben szépen lassan a helyére kerülnek a szerszámok. - Van utalás rá az Írásban, hogy azok, akik nem ismerhették Őt, mert máshol születtek, vagy jóval korábban éltek, azok a jócselekedeteik és példás életük alapján lesznek elbírálva, mikor eljön az apokalipszis. Aki Isten házában gonoszságot követ el, az talán rosszabb mindegyiknél, hiszen látja a helyes utat és mégsem követi. Az ismerőseid lehet csak még nem látják az Úr útját tisztán, noha már most olyan dolgokat írtak a szívükbe, ami miatt tudatlanul is a helyes utat követik. Nem bűn, ha jónak látod őket. Nem szabad vaknak lenni a jóságra, akárhonnan is jöjjön. - mosolygok a fiúra. Noha nőként sosem lehettem pap a saját népem törvényei szerint, mindig igyekeztem a lehető legjobban, legteljesbben megismerni a tanításokat és értelmezni is őket. Élohimot a saját lelkemben találtam meg, és nem úgy, hogy a főpap imáit hallgattam napestig. Pontosan ez a célja az egésznek, hogy mindenki lássa, mindenki ráléphessen a helyes útra.
- Meg kell mondjam, nem ismerem a tündéket, se a sötét tündéket. Számunkra ők, mielőtt Veroniára jöttünk valami messzi és furcsa népnek tűntek, akikről csupán utalásokból tudtunk, hogy egyáltalán léteznek. Valamiért rejtve maradtak előlünk, és bizonyára neked is feltűnt, mikor tanulmányoztad az Írást, hogy egyáltalán nem is szerepelnek benne. Istennek nincsenek utasításai és kinyilatkoztatásai velük kapcsolatban. Közös megegyezés alapján szimplán pogányoknak tartjuk őket.
Most először fedezhet fel az arcomon némi bizonytalanságot.
- Így csak azt mondhatom, ami a saját véleményem. Ha szerinted érdemesek rá, akkor meg kell ismertetni Istent velük is, hogy ne maradjanak ki a szeretetéből, és a bizonyosságból, amit ad. Sosem késő megtérni, és ha eleve Élohim útját követik, akkor nincs mitől félniük, nem igaz?
Lassan minden a helyére kerül, így intek neki, hogy menjünk vissza a folyosóra, és mostmár ténylg megmutatom neki a levéltárat.

Nem mondom azt, hogy nem merültek fel eddig bennem ezek a gondolatok, de soha nem ennyire mélyen, sokkal könnyedebben vettem és legtöbbször el is hessegettem, hogy nem az én gondom.
Ahogy azonban egyre idősebb lettem és lassan eljön a felszentelésem ideje, egyre többször jutott eszembe, hogy a döntés ideje is eljön majd, mit akarok kezdeni magammal.
Túlságosan beleszoktam már a rend életébe, még a piszkálódásokat is megszoktam és csak a durvább eseteket vettem fel, de végül is az utóbbi időben már veszítettem kivert farkas viselkedésemből, nem kaptam meg mindenkit, aki a kezét nyújtotta felém.
Megnyugodva hallgattam, hogy nem harapta le a fejem, amiért nem tartom eretnekeknek azokat egyöntetűen, akik nem vallják az Úr hitét és, hogy ő is úgy gondolja, nem ez dönti el ki jó és ki rossz.
Azt azonban nem mondom el még neki sem, hogy többször megkérdőjeleztem egy-egy prédikációt, de mindennemű hátsó szándék nélkül, csak valahogy bántotta az igazságérzetemet, vagy túl régimódinak tartva azok nézeteit. Ez már tényleg súrolta volna néhány atyánál az eretnekség gondolatát, ráadásul egy kormos szájából.
Ahogy a nefilim mondta, sokan pogányoknak tartanak minket és ezt azonnal az eretnekséggel is azonosítják.
- De ők nem hit nélküliek, csak nem vallják a miénket. – vetettem ellen. – A tündék a természetben hisznek, a sötét elfek pedig, a Holdat tisztelik, onnan nyerik erejüket is. De nem ismerem én sem olyan mélységeiben a vallásukat, hogy eldönthessem …..hogy meggyőzhessem bármelyikűjüket is……. –
Tulajdonképpen ez is lehet egy cél, tényleg, miért ne lehetne tanulmányoznom a különbözőségeket, hogy megtaláljam azt, ami azonos utakra vezethet minket.
De már kezdett sok lenni nekem ezekből a komoly fejtegetésekből, mégis csak egy izgága kamasz voltam.
- Tudsz azokkal a szárnyakkal repülni is? És ha igen, milyen odafenn? – néztem rá csillogó szemekkel, ahogy követtem a folyosón.

A fiú ellenvetésére most én ráztam meg a fejemet. A véleményeket könnyedén el tudom fogandi, és nagyon szívesen filozofálok másokkal, legyen idős, kamasz vagy akár kisgyermek, de a tárgyi tévedésekkor valahol mélyen kedz fortyogni bennem egy vágy, hogy okítsak másokat. Talán szemináriumokat kéne tartanom a papoknak nefilimekről, vagy akár a saját népemnek veroniáról. Ezt az ötletet mélyen elraktározom magamban, később még hasznomra lehet, főleg, hogy a Fenevadakról valószínűleg én rendelkezem a legmélybb tudással a kontinensen.
- Minden értelmes lénynek elengedhetetlen, hogy higgyen valamiben. Ez egy olyan mély és felülírhattlan vágy, amit valószínűleg az úr írt belénk a teremtéskor. Nincs olyan nép, amelyiknek nem lenne semmiféle hite. A pogányok azok, akik nem Élohimban hisznek, hanem valami másban. Mint a régi idők emebrei a rengeteg furcsa istenükkel.
Valahol olvastam róluk, egy régi regében az egyik könyvtár mélyén. Harcos istenek, kovácsisten, világkígyó és a társaik. Micsoda gyermeteg ostobaság... De a régi pogányok valóban ebben hittek. De a fiú úgy tűnt elfáradt a sok gondolkozásban. Nem is csoda, az ő korában a legaktívabbak az ifjak, most van a legtöbb energiájuk, amit inkább fordítanának mozgásra, semmint tanulásra.
A szárnyak említésére meg is mozgatom őket kicsit.
- Tudok, de keveset. Olyan tíz métert tudok előre repülni, és az már nagy igénybevétel, így sajnos azt sem tudom elmondani, hogy olyan nagyon magasan milyen. A megfelelő lendületet is el kell érni, de utána folyamatosan csapkodni velük, hogy a levegőben maradjak nagyon nehéz. Azt hiszem ez a húsból és csontokból álló test túl nehéz a repüléshez, nem vagyunk olyan üregesek, mint a maradak. - válaszolom neki szomorkásan. Én még szerencsés vagyok, a szárnyaim jóval nagyobbak, mint a társaimé általában, akik egyáltalán nem tudnak vele repülni, így legalább nekem egy kicsit megy. Angyali őseink öröksége ez, de legtöbbször olyan, mint két semmire nem alkalmas extra-végtag.

Mégis csak egy izgága kamasz vagyok még, aki egy idő után elveszti az érdeklődését a mélyreható filozófálgatástól az vallások különbözősége vagy hasonlósága okán, még ha azt egy olyan nagyra tartott és csodált lény szájából is hallgathattam, mint egy félangyal.
Anat-ot mindig is különlegesnek tartottam, a többi nefilim már nem mind volt olyan közvetlen, mint ő, sokan elég távolságtartóan viselkedtek az emberekkel, volt aki meg egyenest azt vallotta, hogy el kéne törölni minket a föld színéről, ahogy azt Sabriyah is megemlítette a beszélgetésünk során.
Lehet, hogy egyszer tényleg arra teszem fel az életemet az Egyház berkein belül, hogy a népek vallását tanulmányozzam, de az még nagyon távolinak látszott előttem.
A repülés mikéntje a félangyalok számra azonban ismét felbirizgálta a kíváncsiságom, mert azt vártam, hogy talán megismerem, milyen érzés olyan szabadon szárnyalni, mint a madarak, de ezek szerint ez még ezeknek a kivételes lényeknek sem megy.
- Kár, biztos szép lehet onnan fentről nézni a tájat és még hasznos is néha. – vontam meg a vállam végül.
Lassan egy nagyobb ajtóhoz közeledünk, ami minden bizonnyal a könyvtár lesz és én lázasan kutatni kezdem a levelet, amit át kell adnom és amit persze nem találok.
- A fra…….a fránya kánya vigye el! – haraptam el az első szavamat és mentettem, ami menthető, mert biztos nem szép dolog, ha egy novíciust hall káromkodni. – Mikor a fiúk megkergettek, úgy látszik elvesztettem az atya levelét. Le fogja tépni a fülem és még akkor még kevéssel megúsztam. – keseredtem neki.

Kicsit sajnáltam, hogy csalódást kellett okoznom a fiúnak, ami a repülést illette. Én is szerettem volna a világot a magasból figyelni, és igazságtalannak tartottam, hogy mi, félangyalok nem rendelkeztünk ezzel a tehetséggel, ellentétben jónéhány démonnal, akik szárnyakkal születtek újra. A mi testünk azonban természetes volt, míg az övék csupán mágikus kreálmány, egy ajándék Élohimtól, hogy adjon nekik még egy esélyt az örök kárhozat előtt. Szomorú dolog volt, hogy a legtöbben még így is a bűnt választották, így nagyrészük az örök halált érdemelte.
Kis csönd után odaértünk a könyvtárhoz, Jozef pedig elkezdte keresni a levelet... Amit elveszített. Szeleburdi kölyök volt, de mégis megsajnáltam, hogy így elkeseredett.
- Nem emlékszel, hogy mi állt a levélben? Talán kicsit segíthetsz a helyzeten, ha legalább a lényeget átadod.
Nem kerülte el a figyelmemet persze az sem, hogy megkergette őt a többi fiú. Nem lehetett könnyű élete, de nem kíváncsiskodtam.
- Gyere. Előttem úgysem merik legharapni a fejed. - mosolyogtam rá. Volt némi előnye annak, ha valaki tisztelendő félangyalként tartottak számon. A levéltár meglepően világos helyiség volt a többihez képest, de a porral vívott kegyetlen háborúban sajnos úgy tűnt az egyház hű szolgái alulmaradtak.
- Echner atya! - szóltam fennhangon, mire a polcok közül előcsoszogott egy vén szemüveges pap, barna csuhában. Bátorítóan néztem le Jozefre. Ki fogja vágni magát, biztos voltam benne.

Azt hiszem elég jól kezdtem a nefilimnél, erre sikerül leszerepelnem előtt a végén és így mindent elrontanom. Most biztosan meg van rólam a véleménye, hogy egy milyen megbízhatatlan ember is vagyok. És ezzel ismét sikerül vörösre színezni az arcomat. Ezt annyira utáltam, hogy így megjelentek rajtam a zavar jelei, még szerencse, hogy sötét bőröm valamennyire enyhítette szégyenemet.
Ha le lett zárva a levél, akkor persze most még nagyobb bajban lennék, de Gruber atya nem tartotta fontosnak, hiszen nem volt valami nagyon titkos dolog, és én természetesen éltem az alkalommal, hogy elolvassam. Jó, ha az elffia tájékozott a dolgokban.
Na, de ezt még sem mondhatom el az Úr küldöttének, hogy beleolvastam és hazudni sem ildomos ugyebár.
~ Jó nagy szarban vagy most Jozef! ~ közöltem magammal, de nem én lennék én, ha nem tudnám kivágni magam.
- De, emlékszem. – bólintottam nagyon szűkszavúan, remélve, hogy nem kérdez rá, hogy ez, hogy lehet.
Nem ez lenne az első eset, hogy büntetést kapok, ezért hálásan villantottam meg egy vigyort a félangyal felé, amiért beveti a tekintélyét miattam. Bár az a megjegyzés, hogy „előttem”……..még nem jelenti azt, hogy ha már nem lesz jelen, akkor mi lesz…….
- Dicsértessék Echter atya! – hajoltam meg az előbukkanó öregember felé. – Gruber atya szeretné visszakapni az „Értekezés a szentté avatás legfőbb irányelveiről” című írást, vagy valami ilyesmi volt a címe. – bizonytalanodtam el némileg és mélyen hallgattam róla, hogy ez az általam elvesztett levélben persze pontosan le volt írva. – És persze jókívánságait is küldi. – tettem hozzá gyorsan.

Echner atya összehúzott szemekkel nézett a fiúra és rám, vizenyős kék tekintete hol egyikünkre, hogy másikunkra szaladt. Kicsit gondolkozott még Jozef szavain, majd mint akinek lámpás gyúlt a fejében, hirtelen bólogatni kezdett.
- Ó igen, igen már emlékszem. Valóban kölcsön adta... Hol is van lássuk csak... - azzal elcsoszogott a polcok közé, majd egy poros bőrkötéses könyvvel tért vissza.
- Itt is van. Mondd meg Gruber atyának, hogy köszönöm hogy a rendelkezésünkre bocsájtotta.
Ez után rám nézett.
- Önért mit tehetek Sabriyah növér?
- Én a legutóbbi jelentéseket szerettem volna megnézni az ügyekről, amikben kultisták tevékenységét gyanították. Fél évre visszamenőleg.
- Ó azok az átkozottak, kezdenek megint elkasznászodni?
- Úgy tűnik. Kikísérem Jozefet, hálás lennék ha addig összeszedné ami van.
Az öreg bólogatott és elcsoszogott, kettesben hagyva minket a fiúval. Ismét lemosolyogtam rá.
- Látod? Nem is volt semmi gond. A könyv megvan, és a hátadból sem hasítanak szíjat. De legközelebb próbálj meg levél nélkül bajba keveredni.
Ha nem volt más dolga már, kikísértem az kapuhoz, és búcsút intettem neki.
- Örülök, hogy megismertelek, Jozef novícius. Remélem fontlóra veszed, amikről beszélgettünk.
Jogom volt beleszólni másk életébe? Nem köteleztem senkit, hogy a tanácsaimat meg is fogadják, noha meg szokták, csak azért mert úgy tűnt az Úr szavait közvetítem, pedig sokszor volt saját véleményem is. Ezt valahogy hajlamosak voltak elfelejteni. Mindenesetre valóban üde színfoltját ismerhettem meg az egyháznak. Különös sorsot jósoltam a fiúnak, érdekes kalandokat és nagy tetteket, aminek során ő is formálódni fog, de nyomot fog hagyni az egyházban is. Élohim áldjon, Jozef!

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el csendben a torkomat, mikor az idős pap szemében a felismerés szikrája gyúl és bólogatni kezd. Ezek szerint nagyjából legalább emlékeztem a könyv címére, ami szándékaim nélkül megragadt az elmémben. Na meg áldhattam a kíváncsiságomat, ami miatt felbontottam.
- Meg fogom mondani Echner atya! – öleltem magamhoz a nehéz könyvet és felvidult képpel néztem a nefilimre, aki önbizalmat öntött belém.
Már nem volt igazán miért maradnom, de meg akartam várni, hogy Sabriyah befejezze a beszélgetést a könyvtárossal és illő módon elköszönhessek.
A kultisták emlegetésére azonnal eszembe jutott, hogy bizony tényleg kezdtek egyre több gondot okozni, Norven püspök is emlegette már őket és biztos vagyok benne, hogy több küldetése is összefüggött ezzel. Reméltem, hogy előbb-utóbb vele tarthatok majd, hogy magam is találkozzak velük és a saját szememmel lássam mivé képesek válni.
Az Úr küldötte azonban nem feledkezett el rólam és ennek nagyon örültem, bár nem is tudtam mivel érdemeltem ki, hogy személyesen kísérjen ki.
- Én mindig igyekszem asszonyom, de valahogy ez az igyekezet nem mindig mutatkozik meg, valahogy a baj ………….nagyon…..kedvel engem. – vigyorodtam el zavartan elpirulva.
A kapunál még egyszer meghajoltam felé és komoly arccal válaszoltam.
- Részemről a megtiszteltetés. Ígérem, alaposan megfontolom, hiszen még sajnos elég messze van az idő, mikor választhatok.
Egészen elfeledkeztem róla, hogy esetleg a fiúk, akikkel összetűzésbe kerültem megtalálhatnak, de szerencsére most elkerült a baj, de egész úton ezen a furcsa és megtisztelő találkozáson járt az agyam. Azt hiszem, vagyis remélem, hogy nem hoztam szégyent nevelő apámra.

Nagyon szép volt, örülök hogy Sabri is megismerte Jozefet és viszont! Írd fel magadnak a 100 tp-t! ^^