Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

» [Magánküldetés] - A Fekete Valkűr Ébredése
by Wilhelmina von Nachtraben Vas. Okt. 02, 2022 8:16 pm

» Kaland: Nebel der Stadt II. - New Fog
by Wilhelmina von Nachtraben Szomb. Okt. 01, 2022 5:02 pm

» Képességvásárlás
by Alicia Zharis Csüt. Szept. 29, 2022 10:39 pm

» Magánjáték és PvP Zárás
by Nessaris Maera Vas. Szept. 18, 2022 10:22 am

» [Magánjáték - Damien & Nessa] Im Wein ist die Wahrheit
by Nessaris Maera Szomb. Szept. 17, 2022 6:39 pm

» [Azonnali] - Hexenjagd
by Voice of Beltany Hétf. Szept. 12, 2022 9:13 pm

» Városleírás
by Voice of Beltany Csüt. Szept. 08, 2022 7:51 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Voice of Beltany Szomb. Szept. 03, 2022 10:59 pm

» [Magánjáték] Hó és Sár
by Hóhajú Yrsil Csüt. Aug. 25, 2022 10:34 pm

Top posting users this month
Wilhelmina von Nachtraben
[Küldetés] Ferrum tuum in igne est (V.I.Sz. 822 tavasza) 1szava10[Küldetés] Ferrum tuum in igne est (V.I.Sz. 822 tavasza) Voting_bar2[Küldetés] Ferrum tuum in igne est (V.I.Sz. 822 tavasza) 1szava11 


You are not connected. Please login or register

[Küldetés] Ferrum tuum in igne est (V.I.Sz. 822 tavasza)

5 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Sibylla

Sibylla
Mesélő
Mesélő

Kedvesek!

A küldetés minden köre egyeztetéses alapon történik. Mindenki egy-egy külön szálat visz végig, hacsak nem haladtok nagyon ügyesen párhuzamosan, a történetben nem lesztek összemesélve.

A küldetésen a következő szabályok lesznek érvényben:
- Nagyjából kéthetente történik a körváltás. Maga a körváltás a következőképpen néz ki: nálam külön fogtok határidőt kapni az egyeztetésre, külön a reag megírására. Az egyeztetésre mindig 10 napos határidőt kaptok (ami az adott kör zárása után lép érvénybe), a reag megírása mindig az utolsó egyeztetés + 5 nap, így mindenkinek lesz minimum 5 napja megírni a reagját.
- Amennyiben nem sikerül a reagodat megírni határidőre, döntési lehetőség előtt állsz:
a. csúszhatsz egy teljes kört (tehát a többiek 10 napos egyeztetési határideje + 5 napos megírási határideje áll a rendelkezésedre, hogy pótold a lemaradásod)
b. csak a megírással a csúszol (tehát egyezteted velem a következő köröd, és a megírós határidőre megírod mindkét egyeztetést vagy csak az elsőt, vagy ahogy sikerül).
- A küldetést nem egyszerre fogom zárni (amennyiben úgy alakul), tehát, ha valaki nagyon jól halad, nem kell várnia arra, aki kevésbé halad jól, neki le lesz zárva külön korábban. Ugyanígy nem kell rástresszelni arra sem, ha lemaradsz, addig mesélek, amíg nem sikerül a történetszálad végére érni *lö kegy*

Keressetek privátban discordon, pm-ben, telepatikusan vagy füstjelekkel, hogy megbeszéljük az egyeztetések időpontját és egyéb adminisztratív dolgokat.

Az egyeztetések határideje: 2020. 12. 10.
A reag határideje: majd update-elem a megbeszéltek alapján.

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista

Act 1. Ch. 1.

Hosszú napok múltán megelégeltem a szabadban való éjszakázást, a kényelmetlen alvóalkalmatosságokat és az állandó készenlétet, melyet az éjszaka vadászó különböző, eltorzult vadállatok okoztak, így csaknem egy száraz nap utáni első korty vízként ért egy lakott település látványa, a délután végéhez közeledvén. Kopogtattam is néhány ház ajtaján, mígnem egy idősebb házaspár, örömmel be nem fogadott. El is hittem, hogy örömmel tették, hiszen egy vagyonos nemes lányaként mutatkoztam be nekik, akit kíséretével együtt a falutól nem messze rablóbanditák támadtak meg. Olyan mesét adtam elő nekik a kitalált testőrségem hősies önfeláldozásáról, hogy kételkedni sem mertek abban, igaz-e a történetem. Meg aztán tiarám és hosszú idő óta először kifésült hajam segített a kép felállításában. Biztosítottam őket a felől, hogy eltűnésem hírét követően, hamarosan kerestetni fognak, így néhány napig engedték, hogy náluk maradhassak. Miért is ne engedték volna, hiszen bizony busásan megajándékozhatja őket a nemes, ha kiderül, milyen jó gondját viselték a lányának.
Étellel kínáltak és még a kandalló mellé is szalmaágyat vetettek nekem, ami ugyan nem volt a legméltóbb hozzám, mégsem panaszkodhattam, hiszen már napok óta a moha volt a legpuhább párnám.
Kevés, de legalább meleg zabkásával a gyomromban hajthattam álomra a fejemet, kölcsönbe kapott hálóingemben, melynek a szaga valamiért sokkal otthonosabbnak hatott, mint szerettem volna. A dunyha alatt szemeim összeszűkültek és a parázsból áradó gyönge meleggel karöltve már majdnem át is léptem az álmoknak kapuit, ám egy érintés mindent megtört. Homlokomon éreztem, mintha valaki csókot nyomott volna rá, de még sem igazán. Szempillantás alatt felültem és kerestem a tettest, ki meg merészelte sérteni személyes teremet, de senki sem volt a szobában. Szemeim hamar hozzászoktak a félhomályhoz, azonban valami eltérőt éreztem a megszokottól. Minta az egész világot egy függöny takarta volna el. A dolgok elkezdték elveszíteni alakjukat, majd mielőtt még megkérdezhettem volna Leikhanutot, hogy mit csinál, hirtelen minden szertefoszlott. Testemmel nem érzékeltem sem a dunyha súlyát, sem a parázs melegét, sem a szalmaszálak bökését. Helyette hideg követ és vöröses színű félhomályt kaptam, egy hosszú, üres folyosó végében. Ablakok és ajtók sehol, de a falak magasak voltak és a folyosó végében három alak sziluettjét véltem felfedezni egy emelvényen. Az egyikük mintha egy trónuson ült volna, ám a démoni fények nem engedtek sokat láttatni.
- Lépj közelebb, gyermekem. – hallottam a csendes utasítást és én engedelmeskedtem is neki. Bizarr élmény volt a testemet egy másik helyen érezni. Nem tudtam, Leikhanut miféle játékot akar játszani, de nem volt megszokott tőle az ilyesmi. Igyekeztem minden ízem menekülésre ösztönző kiáltásának ellenállni és a lehető legnagyobb magabiztosságot erőltetni külső megjelenésemre.
- Hova hoztatok éjnek évadján? – kértem számon az alakokat. Ahogy közelebb értem, egyre tisztábban rajzolódtak ki a vonalak és láttam, valóban egy trónus volt a pódiumon, rajta egy nővel. Ruhája elegáns vörös, haja sötét volt, mesterien megmunkált tiarával ékesítve, arcát mintha egy mesterember faragta volna irigylésre méltóvá, ám szemei mintha a csillagtalan éjszakát tükrözték volna vissza. Jobbján egy jól megtermett férfi állt, ki magasabb volt minden általam ismert embernél. Felső öltözéke nem volt, így kidolgozott testét csupán az a néhány nyakába lógatott szimbólum takargatta. Kifejezése mogorva, hosszú haja pedig hátul összefogott volt. A nő bal oldalán egy sötét bőrű hölgy állt, férfiakra szabott öltönyben, kifejezéstelen tekintettel bámulva a semmibe. Legnagyobb meglepetésemre nem kopasz volt, csupán furcsa módon vágott haja nyújtotta ezt a képzetet.
- Sehová nem hoztunk, Syele, én látogattalak meg. - szólalt meg kedélyesen a trónuson ülő nő. - Semiramis királynő vagyok. Ők a tanácsosaim. Erebus és Sibylla. – mutatott kezével először a fél óriásra, majd a sötét bőrű nőre.
- Tiszteletem Semiramis királynő. - pukedliztem, kölcsönzött hálóingemben. - Ha tudom, hogy látogatóba jön, szebben kiöltöztem volna az alkalomra. - mosolyogtam kedvesen, ahogy illett.
Még hogy királynő? Csak azért mert irigylésre méltó ruhái vannak és két tanácsosa? Csak lenne rajtam a tiarám, akkor látná ő is, hogy kivel beszél.
Légy óvatos vele.” hallottam a gondolataim között egy recsegő hangot kitörni a tömegből. Meg kellett fogadjam a tanácsát, egyetlen tanácsosomnak. Nem szabadott hagyjam, hogy büszkeségem ezúttal is előrébb kerüljön a jólétemnél. Semiramis mosolyogva viszonozta a gesztusomat majd hirtelen elkomolyodott.
- Sajnálom, hogy hívatlanul törtem rád, de olyan ügyről van szó, amely nem tűr halasztást. Mint arról minden bizonnyal értesülhettél magad is, az emberek uralma megingott, vezetőik nélkül maradtak. Tökéletes időzítés ez ahhoz, hogy míg a saját sebeik nyalogatják, addig a magunkfajták birodalmat építsenek maguknak. - kissé előredőlt a trónusán, és ahogy befejezte a beszédet, ismét mézesen elmosolyodott. Olyan érzésem volt, mintha a nő arcát csak zsinórral rángatták volna.
- Valóban, hallottam a híreket. Ki ne hallotta volna? Ezen ismeretek tekintetében haladtam keletre, hogy lépéseket tehessek a birodalom kiépítésében. Arra azonban nem számítottam, hogy valaki más is hasonlóképpen cselekedett. Jól sejtem, hogy nem csak azért látogatott el hozzám, hogy informáljon a terveiről? – igyekeztem visszafojtani gyermeteg vigyorgásomat, hogy csupán egy barátságos mosoly látszódjon, hisz nem akartam elárulni mennyire örültem, hogy nem a fejemért jött a nő. A nő elégedettnek tűnt és elismerően bólintott.
- Sok hasonlatosságot vélek felfedezni közöttünk, Syele. Valaki, aki olyan kellőképpen törekvő és nagyravágyó, mint te magad, sokra viszi még az életben. Talán még egy ilyen trón is vár rá valahol. Valóban nem csak a terveimet akartam megosztani valakivel, ahhoz ugyanis elegen vannak körülöttem, hogy a szavaimat meghallgassák. A szavakból azonban nehéz falakat építeni. Falak nélkül meg aligha állhat sokáig egy birodalom. – húzta el a száját, mintha fintorogni próbált volna.
- Önnek hol kezdődnek a falak? – kérdeztem, felbuzdulva a dicséreten és úgy döntöttem, megpróbálom kitapogatni a határokat. - Melyek azok az erők, melyekre hagyatkozik, hogy a falat megépíthesse? Mely erőkre hagyatkozik, hogy a falat megvédhesse?
Ezen kérdéseim azonban túl merésznek bizonyultak, ugyanis Erebus hangosan felmordulva csaknem nekem vetette magát, ha Semiramis meg nem állítja egy kézmozdulattal.
- Tudod mit tartok a legnagyobb erénynek, Syele? – mosolygott a nő. - A türelmet. A legsikeresebb ragadozók mind türelmesek, Syele. A legtöbb fajtársamról pedig nem mondható el, hogy különösebben sikeresek lennének. Nagyobbnál nagyobb hibákat követnek el, és elbuknak. Nem azért, mert ostobák volnának, csak türelmetlenek. Én már nagyon régóta szövögetem ezt a hálót, Syele, és a legnagyobb erő az időzítésben van. A világnak elege van az emberekből. Itt az ideje, hogy olyanok uralkodjanak, akik tovább látnak a saját kis félévszázaduknál.
- Bocsássa meg rövidlátásomat. – hunytam le a szememet és hajtottam meg a fejemet, lenyelve a büszkeségemet. Tudtam, hogy ez nem egy olyan ellenség, akivel haragba lehetek. - Tudja nekünk, embereknek nem adatik meg fél évszázadnál több. Annyi idővel pedig igen gyakran érezzük, hogy sürget minket az idő.
- Ugyan. - legyint Semiramis, majd felsóhajtott. - A kérdéseid a legjogosabbak a világon. Én is végignéztem az elődeim bukását. És még nekem is sokat kell tanulnom. Mindenkitől tanulhat valamit az ember. Nem igaz, Sibylla? - az említett fele sandított, az pedig kifejezéstelen tekintettel, illedelmesen bólintott.
- Megértem, ha kételkedsz, Syele. Még sose hallottál felőlem, ráadásul olyasmit szeretnék csinálni, ami nagyon régóta nem sikerült senkinek. Sokszor voltunk már közel ahhoz, hogy független démonkirályságot hozzunk létre, de sosem sikerült. Mert az én elődeim sem láttak tovább az orruknál. Én azonban nem egy egyszerű királyságot akarok, Syele. Hanem menedéket. Menedéket mindenkinek, akit kivet magából az emberek ájtatoskodó társadalma. És tudod mi a jó az üldözöttekben, Syele? Hogy bármire képesek. Mert a legtöbbnek már nincs veszítenivalója. Csak össze kell fognunk, és rengeteg félévszázadig tudunk uralkodni. Segítesz nekem felépíteni a falakat, amelyek között menedéket lelhetünk?
- Mi sem tenne boldogabbá. - feleltem hezitálás nélkül, hiszen tudtam, csak így jöhetek ki a legjobban ebből a tárgyalásból.
- A szó szoros értelmében segíthetsz felépíteni a falakat. Mint ahogy mondtam is már, a szavak nem tartanak melegen, és nem óvnak meg az ellenségtől. De mi sajnos nem értünk az építészethez, legalábbis nem olyan gyakorlatias formában, mint amire most szükség van. - sokatmondóan Sibyllára pillantott, aki azonnal átvette a szót.
- Egy építészre van szükségünk, Fraulein. - szólal meg a nő érzelemmentes hangon. - Peter Langot az Északi Királyság egyik legjobbjának tartják. Furcsa véletlen, hogy csak néhány napi járásra lakik a jelenlegi tartózkodási helyétől, az igen bájos Asbachban.
- És ha megtaláltam, mit mondjak neki? Hova kell felépíteni azokat a falakat? - fordultam én is Sybilla felé, hangomba kevesebb tiszteletet, de több magabiztosságot emelve.
- Ez sajnos nem lesz ilyen egyszerű. - húzta el a száját a királynő. - Herr Lang az egyház tanításainak lelkes követője. De bízom benne, hogy megtaláljuk majd a módját annak, hogyan tudjuk meggyőzni arról, jobb a mi szolgálatunkban állni.
- Én ebben nem kételkedem. Meg vannak a módszereim, amik segíthetnek az ügyben. De nem kívánok felkészületlenül elé állni, hiszen az csak rosszat hozhat. - mosolyogtam kedvesen a királynőre. Reméltem, hogy több dolgot is ki tudok majd húzni belőle, mert nem volt túl bőkezű a pontos információk osztogatásával.
- Maradj ahol vagy egyelőre, Syele. Néhány napon belül érted küldöm egy emberem, aki minden kellő információval ellát, és segít majd eljutni Asbachba.
- Ahogy kívánja. - bólintottam kimérten, majd a fekete mélységbe néztem, melyek a szemeit kellett reprezentálják. - Egy kérdést még engedjék meg, Semiramis. Honnan tudta, hogy ki vagyok?
- Nem tudtam. – mosolyodott el ártatlanul a királynő. - Nem vagyok tudásdémon. De sokáig vártam és kerestem a tökéletes szövetségeseket. Az értékes dolgokat pedig akármilyen messziről kiszagolom.
- Hízelgő. - jelentettem ki elégedetlenül, miközben a másik két alakot figyeltem. - Bízom benne, hogy megfelelő szövetségesre lel majd bennem.
Szemeim végül megálltak a fél óriáson. - És bízom, hogy idővel a bizalmukat is elnyerhetem.
Első találkozás. Persze, hogy nem tudják, ki vagyok. De a nevemet honnan tudta? Azt, hogy nem tartozom igazán sehova, honnan tudta? Oly sok aggasztó tényező van ebben a nőben, akit nem látok másképp, csak egy leküzdendő konkurenciát. De ő erősebb és kapcsolatai mélyebbre nyúlnak, mint az én felszínes ismeretségeim. Meg kell várnom a jó alkalmat. Addig pedig kivívni a helyemet az ő udvarában.
Látásom ismét ködössé vált és a világ megint szétesni látszott körülöttem. A hideg kövek eltűntek lábam alól, a királynő és kettő tanácsosa szertefoszlottak és én ismét ott ültem a szalmaágyamban, a dunyha alatt, a kialudt tűzhely mellett. Fáradt voltam. Izgatott, de fáradt.
Másnap reggel a gondosan összehajtogatott ruháim között egy színarany karperec fogadott. Különleges mestermunka eredménye lehetett, mely tökéletesen illett a csuklómra. Nagyszerű része lesz az öltözékemnek.

Felszerelések:
Képességek:


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Alberich Fischer

Alberich Fischer
Nekromanta
Nekromanta

A vándor élete nem egyszerű. Sem egyébként, sem pedig ebben az istenverte időszakban, amikor a megszokottnál is veszélyesebb lényekkel vannak tele az erdők-mezők. Mostanság még a legbolondabb kalandor is letelepedett egy időre, de sajnos ezt én nem igazán tehettem meg, hiszen bár mindenhol szívesen fogadtak, minél több időt töltöttem egy vidéken, annál kevesebben voltak rám kíváncsiak, s persze annál nagyobb eséllyel jöhettek volna rá, hogy hozzávetőleg annyira értettem a bábmesterséghez, mint a falu iszákosa a sörfőzéshez. Mozognom kellett tehát, s mozogtam is, ráadásul tervszerűen, kimérten. Három nap. Ez volt a megoldásom a kérdésekre: három napot még pont kényelmesen el tudtam ülni a seggemen, bármi több, s már lankadt az érdeklődés a művészetem iránt... Aztán pedig indulás, s koptathatom ismét a csizmám talpát, míg a civilizáció egyik redves bástyájából a másikba eljutottam. Ezt kellett tennem most is.

Kellett volna legalábbis, nevettem magamban, ahogy egy hordóra rátámasztottam a kezem. Egy zötykölődő kis kordé hátulján ültem, s pont egy öszvérével küszködő dagadt kereskedőre vigyorogtam, ahogy különösebb lassítás nélkül elhaladtunk mellettük. A tömör kis férfi rácsapott a nemesnek aligha mondható állat húsos seggére, ami továbbra sem volt hajlandó moccanni. A zötykölődés zaját túlkiabálva előrekurjantottam a kocsi bakján ülő harcsabajszú parasztnak.
– Nemes egy állat, talán nem kéne birkóznia vele, ha a pénzét nem a belébe pakolta volna, hanem mondjuk egy lóba. – a mondat végére még én is elnevettem magam, mindig lenyűgözött, hogy mennyire is szórakoztató tudott lenni a káröröm.
– Küzdhet is vele egy évig, ha egyszer megköti magát, életbe nem mozdul meg egy öszvér. – válaszolt kedélyesen a középkorú férfi, majd oldalra fordult, s a kordé mögé kiabált. – Talán egy répával próbálja kend, vagy viheti akár a hátán is!
Az öszvért bűvölő kereskedőre pillantottam, aki bosszúsan rázta meg az öklét a kocsis felé, de nem válaszolt. Minden bizonnyal nem csak ostoba lehetett, de még buta is, hisz az ilyen embernek már a fejében is csak az arany csöngött, eszecske aligha.

Jogosan merülhet fel persze a kérdés, hogy miként is kerültem a kocsira. Erre a válasz roppant egyszerű, s nem is magyarázkodnék túlzottan sokáig: felimádkoztam magam rá. Már persze nem úgy, ahogy a kutya déliek szokták, hanem szép szóval, és egy kis sörrel. A drága jó barátom pont felutazott a városba, hogy tojást, s csirkéket hozzon, cserébe pedig jó bort vihessen haza. A fogadóban persze azért megjutalmazta magát egy jó pofa nedűvel, ahogy azt illik, s valahogy pont mellé kerültem, elregélve neki, hogy merre is utazom majd. Kiderült, hogy pont egy irányba haladtunk, s mikor meghallotta, hogy igen ügyes vagyok a gyermekek szórakoztatásában, menten meghívott otthonába. Annyit kért csak, hogy egy sört vegyek még neki, mert hát igen nagy szomjúságban volt. Én magam pedig, mint jó nevelést kapott világi gyermek, szokáshoz híven a legnagyobb bajban is támogattam iszákos felebarátom.

Este persze szavam tartottam, s olyan műsort varázsoltam az egész falu népének, hogy abból egy hétig jóllaktam volna, ha elfogadok érte pénzt. Félreértés ne essék, nem vagyok szégyenlős a keresetem kapcsán, de mégis szavam adtam, így aligha lett volna túlzottan illendő a részemről, ha elfogadok fizetséget. Így itt és most leginkább a mesterségem, s a nézők öröméért játszottam, s bizony mindig ilyenkor vagyok a legjobb.

Ismerem a délieket jól, a szentekkel kapcsolatos történetek aligha érdekelnék őket túlzottan, de azért egy szép históriát nemigen tagadtak volna meg, így előadtam nekik egy olyan darabot, ami még egy északinak is tetszett volna. Szent György és a sárkány! Örökzöld, s ha a szent része nem is hat meg, a sárkány egészen biztosan meg fog. A bestiát egyébként egy nagyobb kígyóból formáztam meg, ez volt talán a legjobb megoldás. Egy szép zöld kis kabátot kapott, amit egy szabó készített neki, így ha megidézem, s felöltöztetem, akkor bizony tényleg egy sárkányra hasonlít, ha igaz, a lábai nem leptek oly ügyesen. De sebaj, hisz mégis mit vár az ember egy kígyótól? Hogy táncol majd, mint egy elf a sörházban? A finálé persze mindig lenyűgözi a nézőket, viszont én magam már borzalmasan untam, így mindig igyekszem egy kissé izgalmasabbá tenni. Ezen az estén például a sárkány majdnem győzött, s ledöntöttem a lováról Györgyöt (a ló egyébként egy macska volt hajdan, de új köntösében igen idétlennek hatott, így aligha lehetett elmondani róla, hogy ló lett volna, igaz, azt se, hogy macska.). Ilyenkor mindig igyekeztem egy kicsit felcsigázni a gyerekeket, s kirontottam közéjük a sárkánnyal, amitől aztán persze ment a nagy visongás, a felnőttek pedig kacagtak... Idővel persze megmutattam nekik a királykisasszonykát is, s végül, mert hát jó közönség voltak, azt is megengedtem nekik, hogy megfogják a lovacskát, de persze csak óvatosan. Egy felnőtt azt sejtette volna, hogy a szövet alatt fa van, ám egy gyermek nem. Egy gyermek tudta, hogy ló. Én pedig azt, hogy csontok, amikről már lerohadt a hús.


A paraszt asszonya egy langyos kis lábas leveskét készített a családnak, aminek volt némi dohos íze a homok között fonnyadt zöldségektől. Ilyen ez, tavaszra már a répa is megpuhul, nem beszélve a gyümölcsökről, amik szintén olyan kásásak lesznek, mint a pór hányása. Valami kis porcogós húsocska is akadt az étekben, azt hiszem egész sokat szedtek nekem belőle. Csirkeláb, csirkenyak, hasonlók. Több volt, mint a semmi, s a szándékot értékeltem, de aligha volt különösebben kielégítő lakoma, s az igazat megvallva éhes voltam még most is. Egy falat száraz húst rágcsálva bámultam a szénapadlás falát, miközben a porszagú szalma közepében feküdtem. Egészen idilli volt az egész, bár, a seggem jobban viszketett, mint a büdös poklok redves mélye. Mindig ez történt, mikor szalmában kellett aludnom, de ezzel biztos nem voltam egyedül. Akinek nem viszketett mindene reggelre, az bizony vagy nálam is jobban zsibbadt, vagy már maga is szalma volt... Lenyeltem végül az utolsó falat száraz húst, s hanyatt fordultam, a tetőt figyelve, ahol helyenként halványan besütött a Hold fakó fénye. Meleget éreztem a pokróc alatt, mintha csak két csikó bújt volna mellém, ám leginkább csak a lószagtól bűzlő szövet lehetett az, ami legalább az állatok szellemét megidézte, ha őket magukat nem is.

A tér hamarosan a semmibe veszett körülöttem, ahogy éreztem, hogy egyesével csúszom át a széna szálai között valahova az émelyítő mélységbe. Zuhantam, viszont nem sikerült a földhöz verődnöm, ugyanis valami langyos csókot éreztem a homlokomon. Keltem már ilyenre, s általában nem jó jel volt... Az én homlokomat pedig csak ne nyaldossa senki emberfia az engedélyem nélkül, így összerándultam kissé, majd kitártam a szemem, felülve. A padlón voltam még mindig, változni semmi sem változott, talán azt kivéve, hogy hirtelen mintha minden kezdett volna kissé megremegni. A világ hagymázasan hullámzott végig körülöttem, s úgy éreztem, hogy talán lázas vagyok.

Nem voltam, de mire kitártam a szemem, akár lehettem is volna, hisz aligha lehetett ez más, mint lázálom. Első dolgom az volt, hogy különösebb gondolkodás nélkül lábra álltam, majd körbenéztem. Keltem már párszor olyan helyen, amit nem ismertem, de ott legalább a kocsmák ismerős dohos szaga fogadott, míg itt leginkább csak hideg kő, s veres lángú fáklyák. Az egész hely nem tűnt igazinak, olyan volt, mintha valaki olyan elméjébe tévedtem volna, aki éppen a vámpírok tróntermeit képzelte el. Kövek, tűz, hideg, csönd, se ablakok, se ajtók... Álmodtam talán? Sok más magyarázat nem lehetett, de általánosságban tudtam, ha nem vagyok magamnál, s az a fajta páni félelem uralkodott el rajtam, amit az álmok világa nem ismert. Ennek a valóságnak kellett lennie, vagy ha nem, akkor bizony a paraszt felesége olyan borzalmasan főzött, hogy az étkétől egy egész csorda bikát rakta a tüzet a fantazmagóriáim alá. Szemem idővel a trónus felé fordult, ahol hárman is álltak. Innen nehéz volt kivenni őket, de azért eléggé igyekeztem, többnyire feleslegesen. Vettem egy nagy levegőt, majd végül elkurjantottam magam bátortalanul, de persze hangosan. Ha halk lett volna, meg se hallják: ordenáré hatalmas volt a terem.
– Eddig nem tudtam, hogy olyan híres lennék, hogy az indokolttá tegye, hogy álmomban elraboljanak. – s azzal színpadiasan meghajoltam, de nem azért, mert annyira repestem volna az örömtől. Tartanom kell annak látszatát, hogy nem barnult még meg (teljesen) a nadrágom.
A meghajlásra a jutalmam egy taps volt, mely üresen kongott a teremben. A hanghoz egyébként egy jóízű nevetés is párosult, ami könnyeden mutatta az utat még a félhomályban is.
– Lépj közelebb, Alberich Fischer – szólalt meg a hang hadarva. Kétségtelenül kellemes volt, a maga módján elegáns is. – Nem vagy elrabolva – tűnt el a vidámság a hangból. – Csak én kissé látványosabb trükköket ismerek, mint amilyenekkel te szórakoztatod a parasztokat.
Nagyszerű, még a nevem is ismerték. Csodás lehet a háziasszony receptje, hisz nem csak a fosás kapott el tőle, de még a rémálmaim is pontosan tudták a nevem. Már most biztos voltam benne, hogy holnap a mocsár kellős közepén úgy fogom hiányolni az árnyékszéket, mint árva gyermek az anyját.
– Kétségtelenül látványos, van még mit tanulnom. – válaszoltam kissé feszülten, majd megindultam a trón felé, továbbra is nézelődve. Furcsa volt számomra ez a helyzet, kurva furcsa, de úgy gondolom, hogy ez aligha lehetett meglepetés. Tudtam, hogy nem álmodom, de nem akartam elhinni ezt magamnak, hisz mind tudjuk rólam, hogy csalok.
Ahogy lépkedtem, megszemléltem egy kissé a trónuson ülő nőt: jobban megrakták arannyal, mint bármely papot, akit eddig láttam. Bizony, megsárgulhattak volna az irigységtől katedrális dagadt népei, ha megtudták volna, hogy több fuksz lóg egy asszonyon, mint bármely jó püspökük munkát alig látott kezén.

Végül a lépcsők előtt megálltam, s ismét meghajoltam kicsit. Legyen álom, vagy valóság, az udvariasságot még nem bánta meg az ember.
– Semiramis vagyok, Alberich – mutatkozott be. – Az új démonkirály – a szünet kimért volt, kétségtelenül érződött rajta, hogy nem véletlenül állt meg. – Erebus – intett egy maga mellett álló férfira, majd nyomban utána egy nőre is. – Sibylla. A tanácsadóim.
Nem hagytam figyelmen kívül a tényt, hogy a trónuson ülő nő szeme sötétebb volt, mint egy gombaboron megrészegedett sötételf elméje, de valahogy kevésbé tudtam figyelni rá, mert a mellette álló démonnak meg a bőre volt barna. Ilyet se sokat láttam, aligha tűnt természetesnek, hiszen csak a nefilimeknek volt ilyesféle színe, de ők maguk eléggé feltűnőek voltak, s bárhogy is kerestem, nem nagyon találtam a szárnyakat Sibylla hátán... Aztán ott volt a férfi, aki még jóindulattal is egy három emeletesre pakolt lóbaszó volt. Mindjárt sejtettem én, hogy milyen tanácsokat adott itt ez, igen nagyot csattanhattak, s nyomukban veres maradt mindenki orcája, ha mentem nem szakadt le vele a fejük is.
– Örvendek a találkozásnak, felség. – bólintottam, szinte fülem mögé bújtatva a tényt, hogy a trónoló nő elviekben az új démonkirály volt. Nem izgathattam fel nagyon magam, még itt helyben elájultam volna! – De aligha érthetem, hogy mi dolgom van itt, hisz se démon nem vagyok, se olyan, akit szívest látnának egy trónteremben.
Emellett pedig aludtam is volna, de ezt nyilván nem mondhattam ki...

Azt mondják, hogy a szépség megőrzéséhez jó pár óra pihenés kell, nekem pedig, mint egy ocsmány kutyának, még több kell ahhoz, hogy legalább ne csúnyuljak tovább. Legalábbis így gondoltam, s működni látszott a tervem, hisz nem váltam ocsmányabbá, igaz szebbé se, de arról már lemondtam, mikor anyám elmesélte, hogy egy ponton elgondolkodott, hogy inkább a méhlepényt tartja majd meg helyettem.
– A jó mutatványosokat mindenhol szívesen látják, Alberich. Különösen a tróntermekben. Különösen az én tróntermemben – biccentett barátságosan a nő. Ha nem lett volna olyan sötét a tekintete, talán még kedvesnek is találtam volna őt. – Sajnálom, hogy megzavartam az éjszakai pihenésed, megígérem, nem tartalak fel soká. – folytatta ismét kissé komolyabban. – A segítségedre van szükségem, Alberich. – láttam a mosolyt, s láttam az is, hogy valami olyan kimondatlan szándék párosult hozzá, amit egyszerűen értelmezni sem tudtam. Éhség volt talán? Mohóság? Őrültség? Nem akartam nagyon belegondolni, talán jobb volt nem tudni.
Nocsak, nem fogok hazudni, sosem volt ellenemre, ha valaki szép szavakkal illetett, s bár még így hájjal kenegetve se voltam annyira könnyen meggyőzhető, a májam azért hízott egy keveset, ám kivételesen nem a vederbe mért waldburgi világostól.
– Hízelgő, hogy jó mutatványosnak tart, felség, bár, úgy hiszem, hogy aligha való kastélyba a művészetem. – azzal elmosolyodtam kissé, talán pimaszabbul, mint azt illett volna. – De egy király kérésére aligha mondhatnék nemet, pláne ha nem magához hívat, hanem egyenesen ő maga keres fel.
Ismét meghajoltam színpadiasan. Már nem is érdekelt a tény, hogy manipulálnak, ki a csuda ne örült volna, ha megkörnyékezi egy ekkora úr? Mertem feltételezni ugyanis, hogy ez immáron tényleg a valóság volt, s nem csak egy langyos lábas moslék hozta ki belőlem a látomásokat, máskülönben tényleg minden tiszteletem a szakácsnőé volt. Emellett meg kell jegyeznem, hogy kissé meg is torpant bennem a vér pumpálását végző ütő, egy pillanatra pont úgy éreztem magam, mintha csak átlátott volna rajtam, mint egy ablakon. Hallotta, hogy mi jár a fejemben? Ijesztő gondolat, igaz, Semiramis? Félek a lovaktól. Vicces, nem?
– Miben lehetek a szolgálatára? – szólaltam meg végül kis várakozás után, elhessegetve a nyugtalanító gondolatot.
– A jóhírem építésében. – válaszolt a nő egy széles, mohó mosollyal.
– Egy királyságot nem megalapítani nehéz, Herr Fischer – vette át a szót a barnás nő. – Hanem fenntartani – a magyarázat kissé mesterkéltbe hajlott, s időnként kicsit kezdtem úgy érezni, hogy talán ostobának is hitt. Bármi is volt, nem feltűnően tette, én pedig nem tudtam haragudni egyébként sem.  – Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, mi mindannyian démonok vagyunk – a nő is megállt a hatás kedvéért, majd folytatta. – Nem értünk a szántáshoz, vetéshez...
– És nem is akarunk – vágta közbe a megtermett férfi. Valahogy biztos voltam benne, hogy nem a kapától nőttek ekkorára az izmai, megszólalnia se kellett volna, hisz nem sok hasznos információt osztott meg velem. Nem szerettem az ilyen termetű alakokat, túlzottan felém magasodtak.
– Az azonban belátható, hogy bármennyire is nyitottnak mondják magukat délen, nem biztos, hogy jó szemmel néznének Semiramis királynő törekvéseire. Ami nem más, mint otthont építeni fel nemcsak a démonoknak, hanem minden olyan lénynek, akit az emberek nem szívesen látnak maguk között – a nő egy pillanatig végigmért ismét, szinte érezni lehetett a szavai mögött halkan megbúvó vizslatást.
– De attól még ugyanúgy ennünk kell – zárta le végül a témát a királynő. – Az étel pedig nem terem meg magától még az én asztalaimon sem.
Jelentőségteljesen bólogattam a szavakra. Nem azért, mert bármit, de bármit is értettem ehhez, szimplán csak arról volt szó, hogy nem akartam egy sült bolondnak tűnni. Nem voltak illúzióim persze, nyilván az lehettem... A két nő számára legalábbis mindenképpen. Eresbusról (igen, ERESbus) a fene se tudta, hogy mennyi sütnivalója volt, de úgy véltem, hogy a Jóisten az esze egy méltóságos adagját inkább a karjaiba bújtatta, hogy ha már nem trubadúr énekeket írt, akkor legalább úgy szorítsa a bárdok torkát, hogy azoknak maguktól is daloljon a szájukon sípolva kiszökő levegő.
– A déliek toleranciája is csak addig nyúlik el, mint a paraszt takarója télen: a saját fázós lábujjáig. A kutya már aligha fér be alá, a patkány meg főleg nem. – tettem hozzá mosolyogva. Biztos voltam benne, hogy nem voltak titkaim, tudták, hogy ki vagyok. Lehet jobban is, mint én.
Ízlelgettem még egy keveset a szavakat, majd végül egy nagyot nyeltem, lekisérve az információt egy korty hideg levegővel. Egész zamatos volt, de azért egy-egy dolog nem nagyon hagyott nyugodni, így úgy éreztem, hogy talán nem árt a helyzetnek, ha kérdezősködöm picit. Legalább abban a hitben ringathattam magam, hogy úgy tűnt, mintha mégis lenne egy kis eszem.
– Azt hiszem értem. Emberekre és parasztokra még a vámpírok tornyának árnyékban is szükség van, hisz ha ők nincsenek ott, akkor egyetlen kövér vámpír úr se tudja feltunkolni a vért egy szép karéj kenyérrel. – megálltam picit a hatás kedvéért. – De a parasztoknak föld kell, hogy legyen mit bevetni. A föld pedig, ha fogalmazhatok így, ritkább, mint a szeplőtlen örömlány.
– Pontosan, Herr – mondta a füstös bőrű.
– Kinéztem magamnak néhány települést, amellyel megpróbálnék kereskedni – vette át a szót a királynő, karjait széttárva, mintha csak tehénfejésről beszélt volna. – De félek, túl idegen és ijesztő vagyok az egyszerű népeknek ahhoz, hogy egyáltalán szóba merjenek állni velem, nemhogy lepaktáljanak... az ördöggel – a nő elvigyorodott, jól láthatóan élvezve a saját szavait. Egy pillanatra a hideg izzadtság vert ki a gesztustól, de nem hagytam, hogy ez kiüljön az arcomra.  – Téged azonban mindenhol szeretnek, Alberich... És te látszatra nem vagy sem idegen, sem ijesztő.
Kissé bólintottam. Sejtettem, hogy mire gondolhat a királynő, bár, még így sem teljesen értettem, hogy mégis miért pont rám lett volna szüksége. Kihúztam magam, amitől éreztem, ahogy az egyik lábam egy picit kifordult, s terpeszbe állított. Ösztönös volt, kényelmesebben maradtam meg egy helyben, ha nagyon picit széjjel voltak a lábaim.
– Szeretném úgy gondolni, hogy így van, felség... De nem gondolja, hogy esetleg némelyik fajtársa rátermettebb lenne a feladatra? Utaztam én magam is démonnal, aki szebb volt, mint bármely virág egy tavaszi mezőn. A legtöbb paraszt a lelkét is eladná, ha jó pénzért veszik a penészes rozsát, ha pedig ezt egy szépségnek teheti, akkor lehet a lelkét ingyen adja mellé.
Való igaz, nehéz volt mostanság jó minőségű termést venni, de úgy sejtettem, hogy itt picit talán több rejtőzött, mint csak egy-egy kis kereskedelmi kapcsolat. Nem egy szekér búza kellett, hanem egy évnyi, talán évszázadnyi.
– Talán igazad van. De én úgy gondolom, ha megmutatjuk, hogy a bizalmasaink között olyan jóhiszemű, jóvágású emberek is akadnak, mint te, Alberich, szívesebben üzletelnek velünk a fajtársaid, mintha csak kizsarolnánk a segítségüket – sóhajtott fel fáradtan. – A succubusok, bírjanak bármilyen földöntúli szépséggel is, mégiscsak erőszakot tesznek a legerősebb akaratú emberen is. Ráadásul nekem nemcsak a gazdákra érdemes gondolni, hanem a gazdasszonyokra is. A végső, legfontosabb döntések mindig a nők kezében vannak, Alberich. Ha ők megorrolnak rám, oda a hosszútávú együttműködésnek. És én nemcsak a következő aratásig kívánok uralkodni – válaszolt ismét mohó vigyorral.
Önkénytelen is elmosolyodtam. Nem tudtam, hogy Semiramis gúnyolódott most, vagy csak ennyire a kedvemben próbált járni, de sok jelentősége nem is volt... Még a vak is látta, hogy a Jóisten a szépségem valahol az anyámban hagyta, mert én bizony nem sokat kaptam belőle, azt is főleg a seggemre, de azt meg éppenséggel elég ritkán mutogattam, s akkor se mindenkinek.
– Megfontolandó az ajánlat, az apám mindig azt mondta, hogy semmire se fogom vinni. Élvezném, hogy ha a tudtára hozhatnám, hogy igenis vittem, s ehhez csak az ördöggel kellett lepaktálnom... Elnézést. – nevettem kissé, majd folytattam. – De fontosnak tartom, hogy én magam, bár aligha lehetek kenyeres testvérük, nem kívánom a többi szép nép kárát. Bármit szívesen megteszek, ami a tábortűztől távol fagyoskodó kitaszítottakat segíti, amíg nem a tűz mellett ülők kárára történik az.
Szerettem a démonokat. Szerettem az elfeket, sötételfeket, nefilimeket, goblinokat, óriásokat, trollokat, s még az embereket is, bármennyire furcsa is volt. Talán valahol anyámban maradt a józan eszem is, de jó helyen volt ott, hisz legalább boldog lehettem. Azt mondják a nagy bölcsek nem voltak azok.
– De mi felett uralkodik, ha nem veszi rossz néven a kérdésem, felség? Világot látott ember vagyok, s szeretném hinni, hogy már bejártam a legtöbb vidéket. Egyet se láttam, ahol otthon lett volna a démonok színes népe. – és milyen kár is ez, hisz tényleg kedveltem azokat a démonokat, akik nem kívánták a halálom. Általában nem kívánták a halálom.
– A világnak most pont van elég baja ahhoz, hogy a maga dolgával törődjék. S én ezt a rövidke időt, amíg félrepillant, arra akarom használni, hogy otthont építsek magunknak. Nincsenek nagy gonosz terveim – mosolyodott el halványan, ez egy fokkal talán kevésbé hatott ijesztően.. – Nem akarok senkinek ártani, aki nekem vagy a követőimnek nem akar ártani. Nekem jó a világ, ahogy most van, Alberich. Épp csak a helyemet akarom benne. A helyünket.
Harapható csönd telepedett az egyébként is hangtalan terembe. Pár pillanatig még azt is hallottam, ahogy a vér lágyan végiglüktetett a testemen, érből érre pattogva. Semiramis végignézett a társain, majd fondorlatos, vidám tekintete visszafordult reám.
– Segítesz nekem, mutatványos? – mohó, sötét láng táncolt szemében.
– Ha nincs itthon a macska. – bólintottam megértően. Még nem voltam teljesen biztos benne, hogy mire is készültem, de az a helyzet, hogy ezen a ponton már tényleg aludni akartam, akkor is, ha közben egy démonkirállyal paktáltam le. A lélek nyugalma nem egyenlő a test nyugalmával, engem pedig, bármennyire is szomorú, a testem jobban érdekelt most. – Segítek. – nem bírtam magammal, ekkora végül már a jó lélek is kibújni készült a számon, s ásítottam egyet.
Mentem meg is hajtottam kissé fejem, hisz azért mégsem volt illendő királyok és királynők közelében a torkom mutogatni. Semiramis végül bólintott, s szerencsére nem vette fejem.
– Nemsoká vásár lesz Helsában. Legyél ott egy hét múlva, én is odaküldöm az egyik emberem. – szólt tényszerűen, s szárazon.
– Ott leszek. – biccentettem csöppet, de éppen csak annyira, hogy megmozduljon egy kissé a fejem. Szerettem volna, hogy ha érzi, hogy bár szívesen szegődöm szolgálatába, azért alattvalója nem voltam, ezt pedig úgy sejtem, hogy tudta is.
Így belegondolva rákérdezhettem volna, hogy miként is fogom felismerni az "emberét", de rá kellett jönnöm, hogy végül könnyebb lesz engem fellelni, mint nekem megtalálni őt. Igen reménykedtem benne, hogy nem egy erebusféle melák lesz, mellette túlzottan feltűnő lett volna, hogy mekkora porbafingó is vagyok.
– Köszönöm – mosolyodott el a nő. – Nem leszek fukar, mikor meghálálom a segítséged.

Jutalom, igen, a jutalom az jó dolog. Igazából bele sem gondoltam, hogy valamit kérnem kellett volna a segítségemért. Talán biccentettem is volna, ám erre már nem maradt időm, ugyanis ismét a semmibe fordulva kezdett fodrozódni a valóság merő széle, s úgy éreztem, hogy most bizony lapozni fog valaki a valóság könyvében, s engem is visz magával, mintha csak egy lóherés könyvjelző lennék. Hagytam magam elmerülni a sötétségben, amit aztán ismét egy langyos csók követett. Ilyen gyengéd csókot azt hiszem anyámtól kaptam utoljára, idegen volt a tapintás, de emellett mégis ismerős.

Nem tudom, hogy mikor is ébredtem tudatomra, de első dolgom az volt, hogy felültem zavarodottan, s kicsit motyogtam is magamban. Mindenki ismeri azokat az álmokat, amik után csak felül, s kóstolgatja a történteket. Ezt tettem én is, s ahogy benyúltam a takaróm alá, hogy megvizslassam, hogy behúgyoztam-e esetleg, egy kis szütyőt véltem felfedezni. Pénzzel volt tele, számolni se számoltam, hisz megcsörgetve éreztem, hogy jó pár napi falatra elég lehetett. Egy ideig kicsit azért nézegettem a lábam közét, hátha tojok még valami hasonló értékeset, de sajnos sem az ihlet nem jött, sem még egy zsákocska váltó, így csak hátradőltem, s figyeltem a padláson beszűrődő Hold beteges fényét, egy árva váltócskát forgatva az ujjaim között. Eddig se nagyon kételkedtem a történtek igaziságában, de ha valami, ez aztán tényleg meggyőzött. Sóhajtottam végül egyet, majd a pénzt visszadugtam a szütyőbe.
– Jó éjt, Alberich. – motyogtam bágyadtan.
Ezután elaludtam, mint egy őr, akinek a posztot kellett volna védenie. Aznap este rosszat álmodtam, de most nem Semiramis rabolt el, hanem valami láthatatlan dög elől futottam… A lábaim pedig kolbászok voltak. Legalább az álmaim megtehették volna azt a szívességet, hogy csöppet komolyabban veszik a helyzetet, ha már nekem nem ment.


Passzív és tárgyak:



A hozzászólást Alberich Fischer összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 14, 2021 3:45 pm-kor.

Sibylla

Sibylla
Mesélő
Mesélő

Kedvesek, lezárom az első kört!
Nessa, veled egyeztetnk privátban, hogyan kívánsz belecsapni a második körbe. És most annyit változtatok a határidőkkel, hogy 1-1 hét lesz a határidő mind az egyeztetéshez, mind pedig a reaghoz. Privátban megbeszélünk minden részletet, az egyeztetés határideje tehát: 12. 21.

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő

Ezek a furcsa történések egy szerencsésnek mondható tavaszi estén kezdődtek Nessa számára. Aznap egy elég jóképű sötéttündével találkozott, aki volt olyan kedves, hogy a falu szélében lévő kis viskójába invitálta a lányt. Nem volt egy kastély, de tüzet gyújtva az otthonos házikóban hamar kellemes hangulat keletkezett, a finom házi készítésű vacsora és néhány pohár vörösbor után pedig a ház hálószobáját is megmutatta a tünde.

Miután Nessa álomra hajtotta a fejét az egyébként elég kényelmes szalmazsákokkal bélelt ágyon, még félálomban valami furcsa neszt hallott. Egy torokköszörülést. Erre kissé magához tért. Épp csak annyira, hogy hiányolja a puha takaró és a self érintését, így fordult egyet, hogy a takarót magára húzza. Ekkor jött rá, hogy a hang, amit hallott, nem a kedvese horkolása volt, és hirtelen, kissé összerezdülve kinyitotta a szemét, valami vöröses színű félhomályban találva magát, ugyanúgy, mint az ágyban feküdt korábban, meztelenül, mellette egy sötét bőrű nővel.
Nem tűnik sem ellenségesnek, sem inkvizítornak. - gondolja át egyből a legrosszabb lehetőségeket.
-Légy üdvözölve szerény hajlékomban, Nessaris Maera - hallatszott valahonnan távolabbról egy kellemes női hang.
Próbálja felmérni a helyzetét, hogy mi is történhetett, és hogy beszélt valaki, de nem mozognak a nő ajkai, hogy hol lehetnek, de nem jut tovább, mint amit a hang mond: valakinek a hajlékában.
Felkel, és elfogadja azt a gyönyörű, hímzett, vörös köpenyt, amit a mellette álló nő kínál fel neki, lassan belebújva, ugyanazt a puha érzést várva, mint a jó meleg takarótól.
-Mi ez a hely, ki vagy? - kérdezi meg kisvártatva a hang gazdáját az egyetlen dologról, ami most a fejében jár. Vagyis majdnem egyetlenről... Miért a köpeny volt az első dolog? Ennek nincs semmi értelme.
A hang egyébként a hosszú terem Nessával átellenes végéből jött. A terem olyan 15 méter lehet, elég sötét van benne, mert valami nagyon sötét kőből készültek a falak és nincsenek ablakai. Ami fény van, a kétoldalt a falra erősített vörös fényű fáklyák biztosítják, ezért van olyan érdekes színű fénye a helynek. A terem másik végében a falakhoz és padlóhoz hasonlító fekete kőből faragott lépcsők vezetnek egy emelvényre, amely közepén egy látszatra színaranyból készült trónus áll. A trónon egy mellesleg csinosnak mondható nő ül - bár innen inkább csak az alakját látom - a jobbján egy nagyon nagydarab fickóval.
- A nevem Semiramis. - mutatkozik be. - A királynőd vagyok. - válaszolja meg a feltett kérdést. Hallatszik a hangján, hogy vigyorog. Kisebb hatásszünetet tart, mielőtt folytatná: - Erebus és Sibylla a tanácsadóim. Kérlek, fogadd el a ruhát, és lépj hozzám közelebb!
A királynőm? - gondolkozok el rajta. Érdekes amit mond, nem is tudtam, hogy van ilyen. És hogy nekem is. Igazából még lehet is valami hasonló, az a trón jó sok arany, és az sem semmi, hogy csak így ide tudtak csempészni... vagy ez csak valamiféle álom? Elég csinos a királynő és izmos a testőre, hogy ez álom legyen. Miután felöltöztem, közelebb elindulok felé, széttárva a karomat, és előre mosolyogva, mert egy egész frappáns válasz jutott az eszembe.
-Mi szükség van itt ruhákra, testestül lelkestül a királynőmé vagyok. - Igazából nem is tudom mit várok erre, de az biztos, hogy kíváncsi vagyok mégis miféle királynő ez a nő. Semiramis nagyon jóízűen felnevet, mintha a világ legjobb viccét hallotta volna.
- Ez a hozzáállás tetszik nekem - oldalra biccenti a fejét. Lehet, hogy jobban ki kellett volna hangsúlyoznom, hogy testestül... Mondjuk ez alapján nem olyan, mintha én álmodnám ezt. Ahogy közelebb érek hozzá, jobban is szemügyre tudom venni az egyes vonásait. Teljesen emberszerű, egyetlen nagyon furcsa vonása van csak, teljesen fekete a szeme. Szóval, démonkirálynő! Így már érthető, hogy miért nem hallottam még róla.
- Semiramis a démonok királynője- szólal meg az a nő, akitől a ruhát kaptam, miközben a trón mellé kísér. - Olyan dologra törekszik, ami démonuralkodónak előtte még soha nem sikerült - magyaráz tovább. - Egy független birodalmat szeretne felépíteni, ahol biztonságban lehetünk.
- Egy menedéket - veszi át a szót a királynő. - És te a segítségemre lehetsz ebben, Nessaris - mosolyog sejtelmesen.
Na persze, királynőnek nevezi magát, mit is akarna, ha nem saját országot... Maga az elképzelés nem rossz egyébként. Bár én jobban örülnék ha nem kellene ország ahhoz, hogy biztonságban legyek attól a sok túlbuzgó, elvakult kereszténytől. De korábban mások sem véletlenül buktak el ezzel a céllal. És nem azért, mert én nem segítettem nekik. Ettől függetlenül érdekes lehet látni, hogy mi lesz ebből. Talán neki tényleg sikerül.
-És miben lehetne ez az egyszerű démon az úrnője szolgálatára? Gondolom nem csak a saját szórakoztatására hozatott ide.
Egyébként kíváncsi vagyok milyen démon lehet. Eddig a csáb- és a kevélységdémon a két vezető tippem, de ki tudja. Láttam már meglepően jó kinézetű, vagy éppen egész nyugodt háborúdémont is, de azért egy egész királyság vezetését nem biztos, hogy a természetükből fakadóan legagresszívabbakra hagynám.
Amilyen sötét van itt, egészen közel éve még több részletet ki tudok venni Semiramison, például hogy tele van pakolva ékszerekkel, minden ujján van gyűrű, a fején pedig egy szépen megmunkált tiara díszeleg. A már ránézésre is drága anyagból készült vörös ruhája gyönyörűen van hímezve.
- Nos... Az országok sajnos nem építik fel magukat... ingyen - húzza el a száját Semiramis. - Te pedig segíthetsz nekem váltókat szerezni, Nessaris - a szemében felcsillanó fény hamar elárulja, hogy nem találtam el elsőre, irigységdémon. Kissé meg is ijedek, hogy mit találhatott ki velem, de ennek megpróbálom nem jelét adni, és elviccelem a dolgot.
-Szóóóóval, bordélyt akarsz nyitni?
Nem tudom miért, de semmi más nem jutott eszembe. Pénzt akar csinálni velem... Semiramis pedig nagyon jóízűt nevet ismét.
- Nem. Úgy vélem, ennél sokkal jobb képességeid vannak, amelyeket kibontakoztathatsz az érdekünkben - mosolyog már-már kedvesen. - Nem tudom, hallottál-e már a von Rutzen családról.
- Az egyik legősibb nemesi család Veronián. Hatalmas birtokaik vannak, rengeteg pénzük - veszi át a szót a királynőtől Sibylla.
- És ennek a mérhetetlen vagyonnak egyetlen örököse - vág a melletted álló démon szavába a királynő. - Nagy segítségünkre lenne, ha rátehetnénk a kezünk Elias von Rutzen pénzére.
-Áh, értem. Szóval csábítsam el, házasodjak be a családba, és amikor meghal enyém a pénz.
Biztos vagyok benne, hogy nem ez a terv, megőszülnek, mire meglenne ez a sok pénz. Annyi idő alatt, lehet hogy ha egyedül dolgozna egy bordélyban is egy vagyonra tenne szert... Viszont jól esik megnevettetni Semiramist. Ismét el is mosolyodik.
- Valami hasonló, igen. Persze a házasság nehezen lenne kivitelezhető, annyi időt kibírni egy templomban... - megvonja a vállát. - És von Rutzennek egyébként is van már arája. Ez azonban teljesen rendben van így. Úgy hallottam, a von Rutzen férfiak jobban szeretik a szeretőikre költeni a pénzt, mint a feleségeikre.
-Hát legyen is kedves azzal akit az ágyába visz! Ez a minimum. Bár még többet illene költenie a feleségére. És ezt úgy mondom, hogy általában a szerető szoktam lenni... Minden esetre szeretem ha költenek rám... Merre lakik?
Ez mondjuk eléggé úgy hangzott, mintha pénzért bárki megkaphatna... akkor már remélem jó is az ágyban. Bár ezek szerint volt kin gyakorolnia. Semiramis nagyon elégedetten mosolyodik el, bár én még nem bólintottam rá semmire.
- Einburgtól keletre van a birtoka. Utazz egy hét múlva Einburgba, odaküldetem az egyik emberem, aki segít majd eljutni von Rutzen birtokára, és segít kapcsolatba lépni az úrral. Köszönöm, Nessaris, hálás vagyok a segítségedért - a fogát villantva mosolyog. Az a sok pénz. - Bőkezűen foglak megjutalmazni is, mikor felépítjük a birodalmunk - biccent felém bizalmasan. Elmosolyodok én is. Az mondjuk érdekelne, hogy mit tervezne közben a háttérben, mert biztos nem egy nekem vett nyakláncból akar meggazdagodni és egy egész királyságot építeni. Mellesleg, ha valaki megajándékozna egy nyaklánccal, azt nem hiszem, hogy csak úgy oda akarnám adni neki. Azért remélhetőleg nem megölni készül szegény nemesemet. Abban nem szeretnék segédkezni.
-Egyébként... őmm... mindegy, nem érdekes.
Azt akartam kérdezni, hogy nem tudnak-e egyből Einburgba vinni úgy ahogy ide hoztak, akárhol is legyen az itt, de aztán rájöttem, hogy most csak egy köntös van nálam. Azért, hogy valakinek segítsek pénzt szerezni, meg hogy valaki lefeküdjön velem, nem fogom mindenemet hátra hagyni.
-Rendben, nem fogom elfelejteni. - mosolygok a nőre, az ígért jutalomra gondolva. - És mikorra várható ez a birodalom? És merre? - érdeklődök a királysága felöl. Kíváncsi vagyok rá, hogy mégis hogy, és mit tervez.
A nő tovább mosolyog.
- Erről a későbbiekben még egyeztetünk - biccent egyet. Abban a pillanatban, ahogy elhallgat, furcsán hullámzani kezd minden, mintha képlékennyé válna az anyag, s rövid idő múlva széfoszlik a látvány. A következő pillanatban az ágyamban találom magam, a puha tollpaplan súlyával a testemen, a mellettem hortyogó selffel. Még a helyem sem hűlt ki, mintha mindvégig ott lettem volna. Mintha csak egy szokatlan álom lett volna az egész. Azt leszámítva, hogy éberebb vagyok, nem úgy, mintha most keltem volna. De most nincs kedvem ezen gondolkozni, inkább nekidőlök a self hátának, hogy aludjak. Tovább...?

Amikor másnap reggel felkel Nessa, az ágy mellett a ruhái között megtalálja a köntöst, amit Sibyllától kapott, ez után már nem tudta csak a fantáziája szüleményének felfogni az éjjel történteket: Egy eszement nő tényleg démonkirályságot akar létrehozni. Mondjuk, egészen megkedveltem. Azt hiszem.
Mivel a vöröset eleve a saját színének tartja Nessa, felpróbálta a ruhát, a barátja véleményét kikérni róla, mielőtt még aznap tovább indult volna a kalandja folytatását keresve.


Passzívok:

Kiegészítők:


_________________
Nessaris Maera

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista

A különleges éjszaka után várakozás töltötte ki napjaimat. Az első éjszakáig, alig bírtam megülni egy helyben. Úgy éreztem, valamit tennem kell. Rendszeresen jártam körbe a falut, időnként elcseverésztem az ott lakókkal, majd mikor ideje volt, visszatértem szállásadóimhoz, hogy végighallgassam érdektelen történetüket a gyerekükről, aki katonának állt és akire olyan nagyon büszkék. A következő éjszakáig úgy döntöttem, felderítem a mezőkön túli erdők szélét, s ahhoz az alkalomhoz magammal vittem azt a kevés papírlapot és szenet, amit sikerült magamnál tartanom. Kicsi falu, kevés mezővel, néhány hektárnyi erdőséggel és mindössze egy darab úttal, ami egyenesen vezetett át rajta. Oh, és természetesen volt egy darab vadász les, melyet teljesen beszőttek a pókok. Mivel aztán térképemmel nem voltam megelégedve, az este a kandallóba vetettem, hogy ne kelljen felvállalnom pocsék teljesítményemet.
A következő reggel pontosan úgy telt, mint az előző. Mire felkeltem, a tűz már ismét ropogott a kandallóban, hogy a hajnali hideget kikergesse a házból, végül megreggeliztem az öregekkel és ismét kimentem, hogy odakint tölthessem a napot. Sokat álmodoztam és tervezgettem Leikhanuttal, hiszen még is csak lehetőségem lesz egy nagy személlyé válnom, ám a kényelmetlenség ott motoszkált a fejemben, minek forrása a késlekedés volt. A beszélgetést követő harmadik napnál tartottunk és kezdtem egyre türelmetlenebbé válni. Arra kértek, hogy várjak ott ahol vagyok, tehát nem hagyhattam el a falut, ahol közel semmit sem tudtam csinálni. A nap végére aztán az unalom is a nyakamra ült. Kevesen éltek a helyiségen, azok közül pedig csak a beteg nem dolgozott, így lehetőségem sem volt sok, hogy szórakoztathassam magam általuk. Nem kedveltem az efféle helyeket. Túl nagy volt a csend és a békesség.
A negyedik napom reggelén azonban végre történt valami különös. Nem ropogott a fa a tűztől, mikor felébredtem, mégsem volt egy igazi tavaszi melegség. Az öregeket sehol sem láttam, így kölcsönzött hálóingemet szorosan magam köré szorítva kisétáltam a konyhába, ahol a legtöbbet szoktak tartózkodni, emlékeim szerint. Nem voltak ott, ám a kis ablakból hangok szűrődtek be, melyek mintha szállásadóim torkából hangzottak volna fel.
- ... igazán kereshetnék már a rokonai... - hallottam az asszonyt.
- Lehet, üzenni kéne nekik. - felelt a férfi.
- Ha legalább tudnánk, kicsodák... Kezdek attól tartani, hogy a leány hazudik...
- És akkor honnan vannak a drága ékszerei?
- Hát, az a karperec nem volt rajta, mikor ideérkezett, erre mérget vennék.
- Arra gondolsz, hogy...? – a férfi hangja elhalkult, így nem tudtam kivenni azt, amit mondott, ám nem is kellett. Izgatottság lett úrrá rajtam és gyomrom különösen összeszorult.
Ki kellett találnom valamit, hiszen bizonyára kérdezősködni fognak. Gyorsan átgondoltam mindent, amit eddig megosztottam velük és elkezdtem kiépíteni a történetemet. Meg akartam győzni őket arról, hogy minden igaz, ami a számon kijön. De az nem volt elég. Azt akartam, hogy rosszul is érezzék magukat, amiért kételkedni volt merszük bennem!
Kidörzsöltem az álmosságot az arcomból és gyorsan felöltözködtem. Pár perccel később az ajtó is nyílott és a házaspár besétált.
- Reggelt! – köszöntött az alacsony, kövérkés férfi. – Jól aludt a kisasszonyka?
- Soha jobban. – feleltem, kedvesen mosolyogva. Ez a cseverészés minden reggel lezajlott és már rutinszerűen válaszoltam rá. – Bár a reggeli hűvös levegő soha sem a legfinomabb ébresztő.
Megjegyzésemre láttam, ahogy a szikár, ráncos asszony elhúzta a száját, amiből éreztem, hogy őt kell a lehető legjobban meggyőznöm, főleg, hogy férje jelentőségteljesen nézett rá. Neki bezzeg több esze volt.
- Hát nem. De menten megmelengetheti magát, se perc alatt begyújtok. - biccentett, majd a kályhához sétált és valóban, néhány percen belül már lobogott a tűz. A nőszemély eközben előkészült a reggelihez, tejjel, lekvárral, sajttal, szalonnával és kenyérrel, majd intett, hogy menjek enni. Nekem azonban tervem volt. El kellett hitetnem velük, hogy honvágyam és aggodalmaim vannak.
- Igazán köszönöm, de nem vagyok éhes. - utasítottam vissza, ahogy a szalmazsákon ülve a tűzbe meredtem. Szerencsém, hogy korán reggel soha nem morog a gyomrom. - Egyenek csak nyugodtan nélkülem.
Bíztam benne, hogy étvágytalanságom majd aggodalmat vált ki belőlük, esetleg kérdéseket, ám az asszony ostobább volt annál, hogy aggódjon másokért.
- Mit is mondott kisasszony, hova valósi? – kérdezte, mire én meglepettséget színlelve fordultam felé.
- Eichenschildtől északra van a birtokunk. - válaszoltam, mintha egyértelmű lett volna. - Nem a legbarátságosabb vidék, de pontosan ezért is kívánta anyám, hogy apám után menjek Falbwichba.
- Igen, igen. - mormolta maga elé az asszony. A férfi szúrósan nézett fel rá. - És nem aggódnak a szülei? - szólalt meg megint az asszony, mire a férfi feltűnően köhintett egyet.
- Ne faggasd a kisasszonyt! - szól rá fojtott hangon a nőre.
- Ugyan kérem. Teljesen jogos a kérdése. - biccentettem és kényelmetlenül kezdtem mocorogni ültömben, hogy szemléltethessem, mennyire kellemetlenül érzem magam, ha a családról kell beszélnem. - Bizonyára aggódnak. Hiszen apám még válaszolt is a levelünkre. Tudnia kéne arról, hogy érkezem. Akkor már bizonyára feltűnt neki, hogy nem értem oda időben.
Jobb kezemmel a csuklómon lévő aranykarkötőt forgattam, feltűnően, miközben kifejezéstelen arccal mélyen beszívtam a levegőt, hogy rövid idő után lassan kiengedhessem. Meg kellett nyugtassam magam. Nem engedhettem, hogy arcátlanságuk haragot váltson ki belőlem. Aggodalmat kellene, hogy lássanak. Némi elhintett és elfojtott kétségbeeséssel.
A férfi kedvesen elmosolyodott, a nő szemei viszont szikrát szórtak a haragtól.
- Hát én már bizony többet nem hallgatok, Alfred! - csattant fel, majd idegesen lecsapta a kését az asztalra. - Ideje lenne a kisasszonykának írni egy levelet a kedves édesapjának, hogy jöjjön érte vagy küldjön egy erszény váltót vagy mit bánom én. Vagy legalább valamit kaphatnánk az üres ígéreteken kívül a nagylelkűségünkért cserébe... A mi asztalunkon se ingyen terem a kenyér.
A kés csattanását meghallva megrezzentem. Ha csak a férfi lett volna, őt még bizony könnyen meg tudtam volna győzni az üres ígéreteimmel. De ez a szajha csak a pénzre és a haszonra tudott gondolni. Lassan felálltam és az erszényemből kihalásztam száz váltót, majd lenézően az asszonyhoz sétáltam vele. Ha már nem úszom meg pénzkidobás nélkül, legalább érezzék magukat bűnösnek.
- Hát mindenkinek csak a pénz kell. Én pedig már hinni akartam abban, hogy akadnak még krisztusi lelkek Veronián. - összeszorítottam a fogaimat és az asztalra helyeztem a váltókat. Nehezemre esett, hiszen sokat dolgoztam azért, amim még megvolt. - Legyen hát. Ha megengedik, hogy a ma éjszakát még itt tölthessem, ennek a kétszerese még az önöké. Nem fogom tovább rontani a levegőjüket.
Az asszony tekintete megenyhült, ahogy meglátta a pénzt és csak némán habogott valamit. A férfi rám nézett nagy, őszinte szemekkel.
- Köszönjük, kisasszony. - bólintott. - Nézze el az asszony türelmetlenségét, nehéz, ínséges idők járnak mindenfelé a világban. - sóhajtott, majd leszegte ő is a fejét.
Mind a ketten abbahagyták az evést, amely csöppnyi elégtétel volt a számomra. Láttam a férfi arcán a hálát, de a bűntudatot is.
- Nagyon jól tudom. - válaszoltam a férfinak, megtartva a leereszkedő hangnemet. - Sok hasonlóan küszködő falut láttam, amíg utaztunk. Mindenki csak túlélni akar valahogy. De önöknek még jó a soruk. És tudom, hogy kedves emberek.
Ezzel visszaültem a kis szalmazsákomra, hogy tovább melegíthessem a kezem a tűznél. A ropogása kellemes volt és segített elcsendesíteni a gondolataimat, a házaspár pedig a továbbiakban nem zaklatott, ami jól esett. Aggodalmam azonban megmaradt, hiszen kíséretem továbbra sem volt sehol, és ha még aznap este is ott kell aludnom, az kétszáz váltómba fog fájni. Vagy az öregek életébe.
Ahogy az idő melegedni kezdett, úgy kívánkoztam ki én is, hogy gyomrom ébredezésének hangját elnyomhassam talpam kopogásával. Tettem egy sétát a falu körül és ismét kimentem a mezőkre, szemmel tartva az utat, ahogy az elmúlt három napban is tettem. Pár órányi tétlenkedés után végül egy különös látványra lettem figyelmes. Egy lovas kocsi közeledett a faluhoz. Mivel ilyet nem láttam még a helyiségen áthaladni, egyértelműnek véltem, hogy a kíséretem érkezett meg.
- Na végre! - mordultam, majd, mint egy vidám kisgyerek szaladtam a kocsi felé, tartva a szerepemet, mint a várakozó úri-hölgy. Bár nem tudtam, miféle emberre kell számítanom, biztos voltam benne, hogy hamar a tudtára kell adnom a szerepem lényegét. Bal kezemet magasba tartva, megcsillogtatva az arany karkötőt, integettem a kocsis felé.
A szállásadóim, mire odaértem már kint álltak és esetlenül, zavarodottan néztek sötét bőrű Sibyllára, aki az udvari formalitásoknak megfelelően, tisztelettel köszöntötte őket, kiszállva a kocsiból.
- Kisasszony, indulásra készen áll? – nézett felém aztán, félredöntött fejjel.
- Már kezdtem félni, hogy sose leltek meg. Apám már halálra aggódhatja magát. Azonnal indulhatunk is. - mondtam és már szálltam is volna fel a kocsira, ám megálltam. Éreztem, hogy bizony elvárnák a parasztok, hogy valami ígéretet tegyek nekik. - Mi a falu neve kérem?
- Guben. - csak ennyit bírt kibökni a nő, amitől én majdnem elnevettem magam. Micsoda név ez egy falunak?
- Sajnálom, hogy várakoznia kellett. - pillantott rám a démon, tökéletes érzelemmentességgel, majd kezét nyújtva felsegített a kocsira.
- Igazán köszönöm, hogy oly hosszú ideig gondomat viselték. Szavamat adom, hogy hálám utol fogja érni önöket. – integettem a házaspárnak. - Isten legyen önökkel.
Ahogy Sibylla is beszállt, a kocsis elindította a lovakat, s már ott sem voltunk. Hallottam, ahogy az asszonyság még kajabál valamit utánunk, ám úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, hiszen már nem tartoznak az életemhez.
- Néhány dolgot el kellett intéznem, hogy minden készen álljon Asbachban az érkezésére. – magyarázta a démon, fagyosan mosolyogva. - Az építész, hasonló történetet hallott, mint a falusiak. Egy nemes kisasszonyról, akihez nagyon kegyetlen volt a sors. Herr és Frau Langnak volt egy lánya, akit még gyerekkorában elvitt a himlő. Sose született más gyerekük. Ha élne, egykorú lehetne a kisasszonnyal. Ez jó alap egy bizalmas kapcsolathoz és elsősorban erre is kérné a királynő. Herr Lang bizalmába férkőzni.
- Mi sem tenne boldogabbá. – kuncogtam el magam. - A legjobb az volna, ha nem tudna mindent Lang. Ugyanakkor az együttműködésedre lesz szükségem.
- Ez csak természetes. - biccentett a nő. - Mindenben a segítségére leszek, de csak... kívülről sajnos. Herr Lang és felesége istenfélő emberek, sok egyházi méltóság fordul meg náluk rendszeresen. Hogy is mondjam... Feltűnő lennék közöttük. Mindenesetre megtalálom majd a módját, hogy képesek legyünk kommunikálni, ha a segítségemre van szüksége.
- Ezt örömmel hallom. Az indokokat majd út közben kitalálom. Elsősorban az a célom, hogy megbízzon bennem. Utána pedig meg kell győznöm, hogy segítsen. Van egy olyan rossz érzésem, hogy alul kell majd adnom magam. Nem várhatom el tőlük, hogy egyenrangúnak tekintsenek igaz e? - fontam karba a kezeimet, miközben gondolkodóba esve meredtem az útra magunk előtt.
- Ez egy igen okos stratégia, Syele. – döntötte oldalra a fejét. - Az emberek nem félnek attól, amit gyengének és elesettnek látnak. Van egy mondásuk, a kebleken melengetett kígyóról, de az ostobaság. Senki se melenget ocsmány állatokat a keblén. Ellenben a kedves és bájos macska legalább olyan nagyot tud harapni, és arra senki se számít igazán.
- Köszönöm. Végre valaki felismerte az igazi értékemet. Ez roppant megható, tudod? - mosolyogtam rá szélesen majd egy pillanat alatt elkomolyodtam. - De a metafórád kifejezetten tetszik. Egy macska leszek. Egy édesen doromboló kisállat, akit csak szeretni lehet. Kitapogatom, hol vannak a gyenge pontok és csak azt harapom meg, akit meg is ehetek később.
Ismét elkuncogtam magam.
- Mik azok, amikben a segítségedhez folyamodhatok? Mihez értesz? Fegyverforgatás? Méregkeverés? Gondolatolvasás?
- Nem tegnap óta járom ezt a világot. - sóhajtott. - Igen sok mindenhez értek. Leginkább magához a tudáshoz. Ha méreg kell, megszerzem a receptet, ha fegyver, megmondom, hol lehet hozzájutni, ha mások gondolata érdekel, megtalálom a módját, hogy elvegyem a tudásuk.
- Ezek mind biztatóak. - biccentettem én is. - Mindig jól jön valaki, aki tudja is, mit csinál.
Az utunk további része eseménytelenül telik. Ebédünk szárított hús és kenyér volt, némi aszalvánnyal kiegészítve, majd szürkületkor egy kis település fogadójában szálltunk meg. Ott aztán a démon rám bízott egy pecséttel lezárt levelet, melyet Herr Lang kezébe kellett, hogy nyomjak, valamint egy üvegcsét, vöröses színű főzettel benne. Azt mondta, ha bármikor fel kell vennem a kapcsolatot vele, csak igyam meg lefekvés előtt és ő álmomban meglátogat.
A szállásunk nem volt a legjobb. A fekvőhely kényelmetlen volt, a szoba hideg, de legalább reggel nem volt gondom felkelni, hogy korán indulhassak is tovább a városba, nem messze onnan. A démon nem tartott velem, amit megértettem. Minél több a figyelő szem annál nagyobb bajt keverhetett volna ott.
Megigazítottam hát a tiarámat, átnéztem felszerelésemet és cipőm alá húztam az utat, hogy minél hamarabb elérhessem a célomat.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista

Már teljesen fel voltam készülve arra, hogy elindulhassak. Felszereléseim megvoltak, öltözékemet rendbe hoztam és még a hajamat is ki tudtam fésülni, mikor a bérelt szobám ajtaján egyszeriben csak kopogtattak. Nem számítottam senkire, hiszen nem beszéltem senkivel. Óvakodva közelítettem meg a kilincsel ellátott falapot, gyanítva, hogy rablóbanditák akartak becsapni és kifosztani. Nem először fordult volna elő velem, hogy hasonlóval próbálkozzanak.
- Ki az? – kérdeztem magabiztosan, hiszen ilyen esetekben a gyengeség jelei csak erőt adnának a támadóknak. Meglepetésemre azonban egy reszelős női hang válaszolt, a fogadós, kinél aznap este szálltam meg.
- Én vagyok az, Maria. Csak jöttem szólni a kisasszonynak, hogy megérkezett magácskáért Herr Langék kocsisa. Megizentük neki galambbal, hogy megérkezett. Ha készen áll, indulhatnak. A kocsis várja az ivóban.
Nagyon sok dologra fel voltam készülve, de a kocsisra nem. Megrökönyödve vártam, míg a nő visszamegy, végezni a dolgát és én áteshetek a röpke és kötelező jellegű pánikhullámomon.
Nem volt szó kocsisról. Az a nyavalyás démon nem beszélt arról, hogy eljönnek értem. Ezek szerint ismerik azt, akinek kiadom magam? De mennyit tudnak helyesen? Hogyan tervezzek magamnak egy személyiséget, ha nem tudom, mit ismernek belőle?
Amint a gyors gondolatmeneteken végigfutottam, eszembe jutott egy arc. Egy fiatal, ám nálam talán kicsivel idősebb leányzóé, akivel csaknem egy éve találkoztam először, és akinek a megjelenése és beszéde elegendő volt ahhoz, hogy pimaszságát ne vegyem sértésnek. Bár a nevére is emlékeznék volna, de hát nem lehetek telhetetlen. Úgy határoztam, hogy kölcsön veszem a lány hangját. Még frissen élt az emlékeim között, s Leikhanut is segített feleleveníteni, pontosan miképpen is formálta a szavakat, s bár akadozó mondatképzését nem kívántam utánozni, torkomnak igen jól esett az átmorfált hangzás.
Újból átnéztem felszerelésemet, kiráztam köpenyemet és leajzottam az íjamat, hogy kevésbé tűnjön fenyegetőnek, hiszen az lett volna a legrosszabb, amit tehettem, majd lementem az ivóba, ahol a kocsis már várt rám.
Egy nagydarab, ősz hajú, bajuszos férfi képében láttam meg a kocsisomat, aki közel a lépcsőhöz ücsörgött az egyik asztalnál, s azonnal fel is pattant, amikor megpillantott és felém sietve fejet hajtott.
- Paul Krause vagyok, kisasszony. – mutatkozott be. Hangja mély volt, de nem kellemetlen. - Herr és Frau Lang kocsisa. Bocsásson meg, ha váratlan az érkezésem. Herr és Frau Lang számít már az érkezésére, meghagyták a környékbeli fogadósoknak, hogy izenjék meg, ha valamelyiküknél megszáll, hogy mielőbb magáért tudjanak küldetni. Reggelizzék meg nyugodtan. Adott az úr pénzt, hogy ki tudjam fizetni, amit enni kíván reggelire.
- Igazán köszönöm a figyelmességét Herr Krause. - mosolyogtam rá, és megtiszteltem egy elegáns pukedlizéssel. - Csak valami apróságot szeretnék elfogyasztani, mielőtt indulnánk. Korán van még a teljes étkekhez. Kérem, csatlakozzon hozzám.
Különös volt, hogy hangom lágyabb és vékonyabb, mint amit megszoktam, de még sem volt idegen. A férfi bólintott egyet, s hellyel kínált, hogy aztán ő maga is leülhessen és egy intéssel magunkhoz invitálhassa a fogadóst.
- Mit adhatok? – kérdezte az nyájasan.
- Szalonnás tojást, ha a kisasszonynak is megfelel. Én négy tojásból kérem. Mellé friss kenyeret, és savanyított káposztát is, ha van. A savanyított káposztát mindenképp kóstolja meg, kisasszonyka. A legjobb az egész királyságban. És nem voltak soha hajlandók megosztani a receptet a nejemmel, pedig egy vagyont is fizetett volna érte. – nevette el magát a végére, még is valami hiányzott a nevetéséből. Nem zavartattam magam és is kacagtam vele, hiszen így illik.
- Én két tojást kérnék csupán kenyérrel. Meg egy kevés káposztát is. – mondtam az asszonynak, aki aztán el is távozott, hogy elkészítse nemesi mivoltomhoz méltó reggelimet. - A házi savanyúságnak a receptje többet ér minden váltónál. Mondja csak Herr Krause, régóta ismeri Herr és Frau Langékat?
- Herr Langot, mióta él. – nevetett fel ismét, jókedvűen. - A feleségét meg olyan huszonöt éve, mióta odaköltözött az esküvőjük után. Suhanc voltam, mikor a birtokra kerültem, még a hajdani Herr Langot szolgáltam lovászfiúként. Már az apám is a család szolgálatában állt, a fiam is az udvarukban dolgozik. Nagy kár, hogy nincs örökösük. Kár lenne a családért.
- Ezt bizony sajnálattal hallom. Huszonöt év házasság után sem? - szám elé emeltem a kezemet, mintha valami rosszat szóltam volna. - Csak nem tragédia történt?
- Egy fiuk meghalt még a bölcsőben. A második gyermekük, a leányuk, Katerina, néhány éve halt meg, borzasztó betegség vitte el. - sóhajtott. - A feleségemet is az a himlő vitte el. A fiam is elkapta. Nem győzök hálát adni a kegyelmes Istennek, amiért meghagyta legalább őt nekem.
Időközben meg is érkezett a reggelink, melynek illata émelyítően finom volt, bár lehet csak a meleg étel elhanyagolása a hosszú hetek során váltotta ki belőlem ezt a gondolatot. Krause összetette a két kezét és imát mondott, én pedig csatlakoztam hozzá, hiszen az nem árthat, ha legalább úgy teszek, mintha érdekelnének ezek a „pogány” szokások.
- Igazán sajnálom, hogy ilyen fanyar témát kellett felelevenítenem. Kérem, fogadja részvétemet. – mondtam a férfinak, sajnálkozva, miközben ő, szinte pillanatok alatt befalta táljából az étket.
- Köszönöm, kisasszony, nagyon kedves. - mosolyodott el, miközben egy falat kenyérrel lemártogatta a bajszáról a szalonnából rátapadt zsiradékot. - Egyék nyugodtan kisasszony, aztán, ha megvan, indulhatunk. Kifizetem addig a tartozásunk, aztán segítek a csomagjával.
Hallottam, ahogy csörgő erszényével a pulthoz sétál, én pedig befaltam a magam reggelijét, melynek íze és melegsége majdnem könnyeket csalt a szemeimbe.
- Valamit kivihetek a kocsihoz, kisasszony? – kérdezte Krause, visszatérve az asztalhoz, hogy felsegítsen. Én illedelmesen elfogadtam a kezét, majd átnyújtottam neki a díszes íjamat a tegezzel együtt.
- Ennyi volna csupán. Igazán köszönöm a segítséget.
- Veszélyes lett a világ, nemde, kisasszonyka? - mosolyodott el fanyarul a férfi. - Ne féljen, Herr és Frau Lang úgy fog majd vigyázni magácskára, mintha a sajátjuk lenne. Nem kell félnie.
A kocsi, az épület mellett állt, lova ki sem volt fogva, csupán egy zsák volt a szájánál, hogy legyen min rágódnia, de attól is hamar meg lett szabadítva. Miután Krause felsegített, mellém tette íjamat, ő maga pedig a bakra ugrott és megindította a lovat.
Jó tempót diktáltunk, hamar a falu nyomait sem lehetett látni, ahonnan elindultunk, s nekem kezdett unalmassá válni a saját gondolataim között való kutakodás. Több információt akartam megtudni a kocsisomtól, mielőtt túl késő lenne, így közelebb csúsztam hozzá.
- Mondja, csak kérem, mi hírt hallottak rólam a ház tájékán? Úgy gondolom, nem szeretném majd bemutatkozásomkor untatni Langékat olyan dolgokkal, amiket már bizonyára tudhatnak.
- Hát én nem tudom a részleteket. – szólt hátra. - Hogy elveszítette a szüleit, fényeskedjék nekik örök világosság. De nem hiszem, hogy untatni fogja őket, már alig várják, hogy magát megismerjék.
- Köszönöm. - szóltam előre és gondolkodóba estem.
Még is miért várnak rám? Bizonyára köze van a levélhez. Meg a kormos démonhoz. Elvégre ő mondta, hogy már hallottak felőlem. De vajon a kérésről is tudnak, amellyel érkezem? Esetleg a levélről? Kellemetlenül sok az ismeretlen tényező. De nem szabad elbizonytalanodnom. Egy nemes lány vagyok, kinek szülei meghaltak. Ezt biztosan tudjuk mind. Minden mást majd menet közben kitalálhatunk.
Ahogy gondolataim között sodródtam, az idő könyörtelenül menetelt tovább, s igen hamar dél környékén jártunk, mire halk kopogásra lettem figyelmes a kocsi falán.
- Ez már a birtok. Ismerkedjék csak az új otthonával. – hallottam Krause hangját és én reflexből felkaptam a fejem és néztem ki a környező tájra. Nagyon sok épületet eleinte nem véltem felfedezni, csak néhány juhot, marhát, emberek társaságában a legelőkön az út egyik oldalán, a másikon pedig gyümölcsöst, hosszú sorokba ültetett fákkal és néhány szőlőtőkével. Visszafordulva a legelők felé, észrevettem az istállót, melyet megjegyeztem, hisz feltételeztem Krause fia is ott dolgozhatott, hiszen a lovászok az istállók környékén foglalatoskodtak, legjobb tudásom szerint. Nem sokkal később a fő házat is megpillanthattam, de nem is ház volt az, sokkal inkább kúria. Oly hatalmas és láthatóan drága épület volt az, hogy nem csak a tulajdonosa, de mindenki, aki benne él, büszke lehet rá.
Hamarosan be is fordultunk és az öreg bajuszos le is segített, ahogy illik, s éppen csak földet ért a lábam, mikor megláttam, hogy a ház bejárata mögül négy ember sietett felénk. Elől egy szép, sötétzöld, egyszerű ruhába öltözött, magas, szikár asszony, mellette feketében egy szintén magas, sovány, de széles vállú férfi. Nem tűntek fiatalnak, de a kocsisnál mindenképp jóval fiatalabbak voltak. Mögöttük cselédruhában két szőke leány érkezett, feltételeztem, ikrek.
- Isten hozott hajlékomban, gyermek. - mosolygott rám kedvesen a férfi, ahogy közelebb ért. Deresedett már a haja, de a a szürke szálak között látni lehetett az aranyszőke múltjukat. Világoskék szeme volt. Az asszony haja is világos volt, de az övé inkább barna, s ő nem őszült, a szeme pedig zöldes színben csillogott. A cselédlányok idétlenül pukedliztek, melynek látványa csak enyhén volt sértő.
- Légy üdvözölve, Syele. - mosolyog az asszony is.
- Herr Lang vagyok. - mutatkozik be a férfi. - A feleségemmel már nagyon vártunk. A nénéd keresett meg minket, de gondolom, ő maga küldött téged is ide. Ő a feleségem, Frau Lang, Herr Krause-szal már volt szerencséd megismerkedni, a két leány pedig Helene és Julia, a szolgálólányok.
Ekkor hangos csattanással felcsapódott a bejárati ajtó és egy nagyon kövér, alacsony, ráncosodó nő billegett ki rajta. Herr Lang halkan felnevetett.
- Ő pedig Frau Koch. A szakácsnőnk. – mutatta be az új jövevényt.
- Herr Lang, Frau Lang, enyém a megtiszteltetés. - a cselédlányoknak illedelmesen pukedliztem, hogy megmutassam, hogyan is csinálja az igazi nemesség, még ha öltözékem nem is volt előnyös hozzá, majd hasonlóképpen tettem a szakácsnő felé. - Valóban, néném küldött és roppant hálás vagyok, hogy befogadnak.
- Isten hozta, kisasszony. - köszöntött a szakácsné is megkésve és kifulladva.
- Fáradj be, Syele, a feleségem megmutatja a házat és elvezet a szobádba. Öltözz át, ha szeretnél, tisztálkodj, pihenj, Hamarosan ebédelünk.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő

A megbeszéltek szerint időben megérkeztem Einburgba, ahol kivettem egy szobát az egyik fogadóban. Terv szerint amikor megérkeztem kellett kapnom részletesebb útmutatást, hogy mégis mit várnak el tőlem.

Másnap reggel a szobámból előjőve meg is látok egy ismerős alakot, a királynőm jobb kezét. Vagy balt. A jobb az talán az a férfi, vagy hogy is volt? Abból a szempontból mindegy, hogy már nem kell izgulnom, hogy hogy fogják felvenni velem a kapcsolatot. Az egyik asztalnál ott ül Sybilla, és ő is észrevesz engem, de valamiért úgy tesz, mintha nem ismerne, és inkább csak a tányérját bámulja. Már csak azért is leülök vele szembe az asztalához.
-Szia!
Erre felnéz, és elmosolyodik.
- Jó reggelt, Nessaris - dönti kissé oldalra a fejét. - Örömmel tölt el, hogy rendben sikerült ideérnie - mondja teljesen meggyőződés nélkül, mintha aznap már másik 50 démonnak is elmondta volna pont ugyanezt.
-azt nekem hoztad? - kérdezem a tányérja felé biccentve, látván, hogy még hozzá sem kezdett a reggelijéhez. Némi hideg sült, főtt tojás, retek és egy szelet sötétszínű kenyér pihent a tányérjában.A kérdésre Sybilla lenéz a tányérjára, majd vissza rám.
- Magamnak - jelenti ki tényszerűen, aztán egész egyszerűen áttolja elém a tányért. - De nem ragaszkodom hozzá, ilyen korán nem szoktam enni - mosolyodik el hűvösen. -Jó étvágyat!
-Köszönöm. - veszem át a tányért, összedörzsölöm a tenyeremet, és nekiállok falatozni. Kívánnék én is jó étvágyat neki, de inkább az alvással lehet baja mint az evéssel...
- Gondolom, nem okoz túl nagy nehézséget kitalálni, hogy engem küldött a királynő - szólal meg kisvártatva..
-Na igen. - válaszolok a kérdésre az első falat végén, majd ahogy lenyeltem a maradékot is, hozzáteszem még: -Bár azt sem nagyon rejted el, hogy szívesebben lennél máshol.
Sybilla meglepettnek látszik.
- Sajnálom, nem akartam udvariatlannak tűnni - mintha kissé zavartan fészkelődne. - De igaz, sok dolgom van még, és az idő kevés. Ám nem sietünk sehová, nyugodtan reggelizzen meg - biccent egy aprót. Erre én csak vállat vonok, igazán nem vettem magamra.
-Semmi gond. Bár én az ágyra gondoltam, általában ott akar lenni, akinek még korán van reggelihez. Mindegy.
Némileg értetlenül néz, de nem szólal meg. Elég furcsa démon ez a nő.
- Sokat gondolkodtam, milyen álcával juttathatnám be von Rutzen birtokára - kezd bele egy kis hatásszünet után. - Mivel igen keveset jár ki, akkor is inkább csak a birtokához tartozó erdőkbe vadászni, más esély nem nagyon van arra, hogy találkozzék vele, mint ha beköltözik az uradalomban. Remélem, nem derogál, ha a cselédség egyik tagjának kell kiadnia magát.
-Hmm... - gondolkozok el, hogy milyen mások által is tisztességesnek mondott szakmát űztem korábban, és az életem felében gyakorlatilag cseléd voltam, vagy legalábbis cseléd munkákat végeztem... Vagy legalábbis harmadában... Negyedében? -Nem. Bár remélem nem a legrosszabb munkák jutnak majd rám. - a legtöbb munkával nincsen bajom, de ha folyton csak a mosdókat kell pucolnom, akkor inkább nemet mondok rá.
- Nem hiszem. A szakácsnét kerestem meg mint a megboldogult férje egyik távoli rokona, akik most nagy bajba jutottak, és a lányuknak valami munkát keresnek. A szakácsnő rokonát semmilyen helyen nem mernék ugráltatni - mosolyodik el biztatóan. - Frau Becker - teszi még hozzá. - Ez a neve.
-Oké, ez jól hangzik.
Sibylla biccent.
- Van még dolga Einburgban? - kérdezi.
Megrázom a fejem:
-Semmi különös.
Sybilla ismét elmosolyodik.
- Akkor, ha megreggelizett, indulhatunk is akár. Nem tudok önnel maradni végig, túl feltűnő volnék - húzza el a száját -, de egy darabon elkísérem. Ha bármi kérdése van, addig még felteheti.
Nincs kérdésem, de elgondolkozok rajta, még a kezemet is az államhoz emelem. És be is ugrik valami, főleg hogy mondja, hogy nem tud végig elkísérni.
-Hogy sikerült elhitetned vele, hogy a néhai férje távoli rokona vagy?
- Szerencsére a néhai Herr Beckernek elég sok rokona volt, ez nem okozott nehézséget ez a része. Én meg remekül értek az információszerzéshez - látszik némi önelégültséget a szemében, hogy büszke rá, hogy milyen ügyes ebben. - Nem volt nehéz úgy tenni, mintha sokat tudnék a családról. És persze csak leveleket küldtem - teszi ég hozzá. - Ha láttak is volna, kevésbé lettem volna hihető.
-Áh, így már értem. Ügyes. -bólagatok elismerőn.
Ha most nem itt reggeliznénk, még a vállát is megveregetném. Okosnak biztosan okos, megérdemli az az ego ezt a kis törődést.
-A párját hogy is hívták? Becker? Illetve lehet azt is jó lenne majd tudnom, hogy rád milyen néven hivatkozzak. -megyek bele a részletekbe.
- Becker. Albert Becker - biccent. - Helga Beckerként írtam alá a levelet. Hogy egyszerűbb legyen, a valódi keresztnevén mutattam önt be, használhatja bátran azt. Tapasztalatom, hogy egy hazugság akkor a leghihetőbb, ha a lehető legközelebb van az igazsághoz.
Mélyen az eszembe vésem első sorban a Helga nevet, majd elgondolkozok a hallottakon. Elsőre nagy bölcsességnek hangzik. Másodjára teljesen adja magát, hát egy nagy hazugság sokkal könnyebben lebuktatható, mint egy kicsi. Harmadjára viszont semmi köze a hazugság méretéhez. És igazából ahhoz sem, hogy igaz-e, vagy sem. Az emberek azt fognak hinni, amit hisznek. A papok például olyan sok emberrel elhitették, hogy minden démon rossz, gonosz, romlott életet él, pedig ennél már csak az lenne nagyobb hazugság, hogy az ég zöld, hát ellenpéldának itt vagyok egyből akár én is... Attól eltekintve, hogy éppen egy gazdag pasit tervezek elcsábítani a pénzéért... Ez nem számít. Ő fogja akarni, és senkinek nem lesz belőle baja, ebben így nincs semmi rossz.
A nagy elmélkedésemben arra kapom fel a fejem, hogy abbahagytam a rágást, pedig még pár falat a tányéromban, amiket gyorsan be is kapkodok.
-Esetleg van még valami, amit érdemes lehet tudnom, mielőtt elindulunk?
Sibylla megrázza a fejét.
- A szakácsnőt keresse, és Nessaris Beckerként mutatkozzon be. Ő majd gondoskodik önről, én pedig amint tudom, felkeresem ismét valami módon - mosolyodik el. - És persze próbáljon minél közelebb kerülni von Rutzenhez.


- Ha befejezte a reggelit, indulhatunk is akár - ajánlja fel kicsit később.
Bólintok, és felállok z asztaltól.
-Oké. Csak előbb összeszedem minden cuccomat.
Az ékszereimet elcsomagolom mélyen a táskám aljára, csupán a méregérzékelős gyűrűmet hagyva magamon, ezt a drága "családi ereklyét". A többel csak annyit érnék el, hogy senki sem hinné el a megszorult falusi lány szerepét.
Sibylla megvár az ivóban, majd az istállóhoz vezet, mikor kész vagyok a csomagolással. Egy lovaskocsi már készen vár, nem túl fényűző, de nem is lepukkant, várhatóan egy kényelmes utazásnak nézünk elébe a birtokra.
A démon elkísér egy darabon, de csak olvasgat végig az úton. Mielőtt elbúcsúzna, ad egy kis üvegcsét, benne valami fura, sűrű, vöröses itallal arra az esetre, ha bármikor szükségem lenne a tanácsára vagy a segítségére, igyam meg, és ő majd álmomban meglátogat.
Lehet, hogy az a sötételf is az ő emberük volt, és a borral ilyet ittam meg azon az éjjelen?


_________________
Nessaris Maera

Alberich Fischer

Alberich Fischer
Nekromanta
Nekromanta

Az út hosszabb volt, mint amilyennek általában az utakat szerettem volna, de istenigazából sosem  kedveltem magát a poroszkálást, a nagy bölcsekkel ellenben engem jobban érdekelt a megérkezés és a cél, aligha izgathatott az, hogyan is jutottam oda. De mit tudok én? Hisz félreértés ne essék, nem tartom ostoba embernek magam, de bölcsnek sem különösebben, elvégre ha bölcs lettem volna, akkor minden bizonnyal nem paktáltam volna le a démonok urával. Ennek ellenére azt kell mondanom hogy, annyira nem lehetett azért ez rossz üzlet tán, hiszen még csak a lelkem se kellett felajánlanom, ha szabad így fogalmaznom, házhoz jött a kárhozat.

A faluból egyébként hála az égnek kényelmes módon sikerült távoznom, ugyanis drága szállásadóm szomszéd komája pont szűröket szándékozott felvinni a vásárba, szinte kirakva célpontom karjaiba. Nem lehettem biztos benne, hogy csak jól kapott a szél a vitorlákba, vagy egyeneset ott fútta az ördög a vásznat mögüle, de felületem rá, hiszen mégis jobb volt az öreg kutya kontóján utazni, mint a saját lábamon.

A szomszéd koma mindemellett meglepően jó kedélyű társaságnak bizonyult, így ha nem is beszéltük végig a napot, azért igen megvitattuk az élet nagy dolgait, osztozva egy kulacs hűs borban, amit még a faluból kunyeráltam el. Savanyú volt, mint a szőlő panaszai, de bornak azért bor volt, s jó eséllyel ez is megrészegítette az embert, ha eleget ivott benne... Feltéve, hogy a sava nem jajongott oly vadul a belében, hogy aztán megitassa vele a szomjas út porát. Ilyesmi persze nem történt, de igen nagyot nyeltem néha, hiszen aligha tudtam felitatni valami zsírossal, mikor csak fűrészporos kenyért szereztem az útra, s egy marék diót. Fejedelmi lakoma, a koldusok királyának.

Világot látott embernek szeretem magam gondolni, de persze azért mindenhol én sem fordulhattam meg, s igazat megvallva Helsában sem voltam még. Ahogy elkezdett kirajzolódni a távolból a település képe a pirkadati fényben, azonnal éreztem, hogy bizony olyat volt ide belépni, mintha mi sem változott volna az utóbbi pár évben. Úgy tűnik, nem érintett a világ dühe a helyet... Az ilyesmi falvak-városok még talán profitálni is tudtak a világégésből, de valahogy mégis furcsa volt látni ezt, pont úgy hatott, mintha csak egy dalba pottyantam volna, amit egy honvágytól vergődő bárd írt. Látszólag ki is ült az arcomra a meglepetés, hisz a mellettem ülő paraszt meg is válaszolta a kérdésem. Ezek szerint nem kerülte el a pusztulás a falut, más lehetett mögötte.
– Nemtom, hogy csinálták – vonta meg a vállát Hans. – Én magam is láttam a fél város romokban. Hegyet lehetett építeni a halottakból. Állatok, emberek... És most, mintha meg se történt volna. Azt mondják, még Hellenburgot se tudták visszaépíteni, pedig ott aztán van pénz és van ember is. – vizenyős tekintete reám fordult, mintha tényleg meg akart volna győzni. – Kutya egy emberek a helsaiak.
Ebben bizony nem kételkedtem, Helsa tényleg olyan volt, mintha csak egy déli elképzelése lett volna egy ékszerdobozról. Fejér, dísztelen, takaros. Semmi a szemnek, minden a kéznek. Tényleg kutya emberek otthonának tűnt. De szeretem a kutyákat is.
– Helsa egész közel van az építő vámpírok tornyához, talán valamilyen üzletet üthettek nyélbe. – jegyeztem meg hümmögve. – Bár, az is lehet, hogy csak a vidéki ember fortélya ez. Több mágia rejlik néha bennük, mint bármely városi máguscéhben. – hümmögtem még egyet, ez persze csak egy elképzelés volt. Nem értettem a vámpírok építészetéhez... Igaz, az emberekéhez sem igazán. – Merre lelem a fogadót majd? – kérdeztem hamiskásan mosolyogva.
– Oda igyekszem magam is – bólintott, menten egy vállrándítás után, melyet a felvetésem kapott válaszként. – A Kövér Bárányba. Nekem az a kedvencem, mert igazi hús van a raguban, nem csak porcogó, igaz, drágább az étel és a szállás is, mint a Sánta Kentaur, ami a város másik végiben van. Ha velem akarsz jönni, elviszlek a Kövér Bárányba, ha az olcsóbbat akarod, eligazítalak – foghíjas mosolya felragyogott, aligha tudtam visszafogni magam, én is mosolyogtam.
– Jó lesz a Kövér Bárány, rosszak a tapasztalataim azokról az ivókról, amiket sánta állatokról neveztek el. – emellett nem kívántam azt se, hogy a sors komédiáját megtámogassam. Kell a fenének, hogy a világ azon nevethessen, ahogy a sánta bábmester bevonult a Sánta Kentaurba.
Ezzel kissé körbepillantottam, s figyeltem, a lepihenőben lévő település forgatagát. Semiramis embere már itt várhatott rám valahol, de úgy sejtettem, hogy feleslege volt igazán keresnem. Akit ilyesmire küldtek, annak az volt a dolga, hogy ne nagyon lehessen felismerni... Arra ott voltam én, akit viszont nem nagyon lehetett nem felismerni.

Komám bólintott a feleletemre, majd elkanyarintotta a kocsit egy útra, ami a templom felé indult. Éppen kezdtem megijedni, hogy tán a helyi lelkésszel kell majd poharazgatni, amikor meghallottam a fogadók jellegzetes, letagadhatatlan zsivaját. Lehet a lelkemnek jót tett volna egy látogatás az Isten házába, de most inkább az emberek háza érdekelt jobban, mert igen kehes voltam már az út poráról, s azt bizony illett jóféle veres borral lemosni, mielőtt megbetegszik az ember tőle. Az épület egyébként impozáns volt, de ilyen falutól mi mást sem vártam, s mire az udvarra behajtottunk, én magam már le is pattantam a szekérről, egy szép tallért nyomva a kocsisom kezébe. Hadd ne mondjam, nem a betyárféle tallér volt. Méretes táskám is magamhoz vettem, ami bár kifejezetten nagynak tűnt, igazából egész könnyű volt, hisz leginkább csak ruha, bábok, s más könnyű portékát hordtam magammal. Szükség is volt erre, hiszen olyan voltam, mint a csiga: egész házam a hátamon hordottam, s néha igen nyálkás is volt a lábam, ha éppen begyulladt. Biccentettem még egyet a férfinak, majd magára hagytam. Akárhogy is, de búcsút intettem az öregtől: nem volt rossz társaság, de jelenleg új emberekkel akartam találkozni, azt pedig néha nehezebbé teszi, ha már valakivel együtt érkeztem. Ez volt a búcsúnk.


Megindultam hát a zaj irányába, a bejáratnál pedig a kocsmát járt ember ügyességével kerültem el a saras földet, ami a bortól-sörtől vált latyakossá (vélhetőleg futólag meg is látogatta valaki gyomrát, de ez részletkérdésnek hatott számomra). Bent mély levegőt vettem, s éreztem, hogy itt vagyok igazán elememben. A söntést vettem célul, ám belépve azért megálltam egy pillanatra, s hagytam, hogy szemem megszokja a félhomályt. Végigsétáltam a tömött asztalok mellett, kocsma-műveltként értékelve és bólintva a kockázó-kártyázó csoportoknak, óbégató önjelölt dalnokoknak, asztalt nyomó rongyoknak. Sok rossz muzsikust hallottam már, de még mindig meglep az, hogy aki ilyen kutya módon nem tud énekelni, hogyan keresheti mégis ezzel a kenyerét. Talán nekem is énekesnek kellett volna lennem, ilyen bolondozást még magam is tudnék, csak talán nem ilyen borzalmasan.

Ahogy végül a pult elé értem, meghajtottam egy kicsit a fejem a fakult hajú jóember előtt. Idős volt, az idős kocsmáros pedig a legjobb kocsmáros. Mint egy mesebéli apóka, aki minden kívánságod teljesíti.
– Isten hozta a Kövér Bárányban! – szólt fel, kellemes száraz hangon.
– És egy szekér, ami úgy nyikorgott, mint a kövér földesúr alatt a hitvesi ágy. – emeltem meg fejem zsivány mosollyal. – Van még ágy az estére, lehetőleg földesúr nélkül?
– Nem fog már sokáig tartani. Mindig ez van, ha Heinrich felönt a garatra – egy rövid nevetés után a kocsmáros a hangosan óbégató szerencsétlen felé, biccentett, jól láthatóan nyitott könyvként olvasva az érzéseimben. – Az asszonnyal már biztosra állítjuk, hogy szándékosan csinálja. Ha ugyanis elég sokáig rusnyít, a többiek elkezdenek fizetni neki, hogy hagyja abba. Egy-egy görbébb este után legalább annyit keres, mint én – a kocsmáros tovább nevetett, de immáron magán. Nem kívántam udvariatlan lenni, illemből én is felnevettem a szavaira. – Persze, ha túl sokáig húzza, okulárét is nyer a szeme köré. Bár nem olyat, amitől jobban lát az ember, hanem olyat, ami fáj – vigyorgott tovább, majd egyik pillanatról a másik váltott a hangnemén, s az üzletre tért. – Akad szobám. A legjobb ágyakat elvitték már, de a legrosszabb ágyam is jobb, mint a legjobb, amit az elmúlt esztendőben láttál.
– Hála az égnek, az ilyen pacsirtadaltól még a legédesebb bor is megsavanyodik. – tettem hozzá mosolyogva. – De majd csak letépik a faroktollát.
Jót kellett szórakoznom az okulárés megjegyzésen, ámbátor én magam akkor se ellenkeztem volna igazán, ha csak egy sima kulárét kapott volna a két szeme közé. Ilyen ocsmányságért bizony még az se lett volna annyira meglepő, ha nem egy ilyen szép takaros városban lettünk volna.
– Szoba is? No, ez örömhír, azt hittem csak ágy lesz. Ki is fizetem, mielőtt valaki más megelőz. – elővettem az erszényt, majd keresgélni kezdtem benne. – Mennyibe van a szoba, valami szerény vacsora, s egy korsó barnaser?
– A padlásszoba – pontosított. – Nyáron nem szoktam kiadni, mert meg lehet veszni a melegtől, de ilyenkor az egyik legjobb. Közelebb van az ember Istenhez – mosolyodott el, majd egy ideig látszólag felmért, az eleven vesémig nyúlva. – Miféle kereskedő maga? Vagy valami mutatványos? Kuruzsló?
Elmosolyodtam, nem volt az ég világon semmi baj a padlásszobákkal, igazat megvallva egyik szobával se volt bajom, csak azt nem kedveltem, ha többen kellett aludni egy ágyban. A tetvek valahogy mindig megtalálták a módját annak, hogy miként is másszanak át rám, pedig higgye el nekem az egész kerek világ: szar ízem van.
– Nos, tőlem akár a pincében is lehetett volna, az se zavar, ha az ördög szene fűti. Ha meleg, aligha marad indokom panaszkodni. – megálltam végül, majd elővettem pár tallért, s a pultra helyeztem. Elégnek kellett lennie, ismertem az árszabást. – Az érzelmek kereskedője vagyok, Herr. Egy váltóért csak vigyort adok, kettőért már nevetni is lehet rajtam. – színpadiasan meghajoltam. – Mutatványos lennék.
A kocsmáros kicsit ismét méregetett engem, látszólag szórakozva a látottakon. Mertem remélni, hogy nem csak bolondra vett, de mikor visszatolta elém a pénz felét, végül megkaptam a magam válaszát. Nem volt ez egy bolond ember, értette a dolgát. Vélhetőleg ezért volt még ilyen öregen is kocsmáros.
– Ha holnap délután fellépsz az udvaromon, akármi is a mutatványod, ingyen eszel és iszol nálam. Ha sok embert becsábítasz, még fizetséget is adok holnap – biccentett.
– Ritka, hogy olyan szállást veszek ki, ami magát fizeti. – nevettem kissé. – Örömest megmutatom művészetem Helsa szép népének. Kend pedig, – mosolyogtam az öregre fondorlatosan. – nem fogja megbánni az ajánlatát. Jó a szaglása, de az ilyesmi nem is árt egy kocsmárosnak.
Ugyan tervben volt, hogy fogok egy kis pénzt keresni játékkal, de nem gondoltam volna, hogy majd ilyen könnyen a kezembe esik a megoldás arra, hogyan is találjam meg Semiramis emberét. Ha lehet, a dolgok tökéletesebben nem is tudtak volna alakulni, s a siker már csak egyetlen körülményt igényelt, mégpedig azt, hogy tökéletes előadást adjak holnap. Szükségem volt egy-egy segítőre, ha tényleg jó munkát akartam, fülem pedig a hamis zene mögött megbúvó lantjáték felé fordítottam, keresve a hangokat. Nem voltam annyira gyakorlott ebben, de azért eleget utaztam színészekkel, hogy tudjam, hogy mi az a hangolás, ami elfogadhatatlan... Úgy gondolom, hogy nem volt vészes. Eltekintve persze attól, hogy az ostoba gúnydalt énekelték az inkvizítoroktól. Hogy is van? "Szereti a pap az babnak a levét, vallatva osztja a rabbal a szelét. Nem kell az fogóért oly gyakran nyúlni, elég a kérdést a farából fújni."
– Anna, mutasd meg az úrnak a padlásszobát. Ott fog aludni. – intett magához egy fiatal lányt az öreg, megébresztve fingszagú révedésemből.

A deresfejű férfiú magához intett egy leányt, akit bár látszólag nem kásán neveltek, azért a maga módján mégis volt valami naiv, jóindulatú szépség benne. A vak is megmondta volna, hogy rokona lehetett a kocsmárosnak, de ez már csak a közhely kedvéért is várható volt.
– Igen, papa. – válaszolt engedelmesen.
– És ha végeztetek, szedjél neki egy tányérral a raguból, és lehetőleg Heinrichtől távol ültesd le, nehogy elmenjen szegénynek az étvágya – nevetett fel a férfi.
A lány szépen megindult előttem, én pedig követtem őt. Mindig is csodálatom a kocsmároslányokat, hiszen az egyszeri részegesnek elérhetetlen csillagok voltak, akik jó húsosan ragyogtak a szeszszagú ivó egén. Sosem igazán tápláltam feléjük jelentős figyelmet, de érinthetetlen fényükben szívest megfürödköztem, valóságosan leporolva magamról a piszkot, amit az út helyezett rám. A saját ízlésem sokkalta inkább az elfek irányába fordult, s bár akadtak elf kocsmárosok is gyakran, általában azért a letelepedett tündék vesztettek vakító szépségükből: az igazán kedvemnek való elfek nomád életet folytattak, akárcsak én. Kár, hogy a legtöbb elf szemében egy természetellenes szörnyeteg voltam.
– Segítsek a csomaggal? – ébresztett végül immáron nem-fingszagú révedésemből a leány szava.
– Nem kell, köszönöm. Menni fog. – nem hagytam figyelmen kívül a tekintetét, így elmosolyodtam. – Mikor gyermek voltam, egy tehén rálépett, s rosszul forrt be.
Ez persze hazugság volt, de élveztem füllenteni egy kissé. Mindenhol mást meséltem a lábamról. Itt ez volt a történet.

Akárhogyan is, lassabban, de felmásztam a létra fokain, figyelve, hogy véletlenül se csússzak meg. Nagyon kellemetlen lett volna azok után, hogy visszautasítottam a segítséget.
– Jól van – mosolygott a lány. – Akkor odalenn várom. Az étellel.
A szoba egyszerűnek bizonyul, azaz egyszerűen csodálatosnak. Járt hozzá mosdótál, ágy, s egy saját bejáratú démon is, ami azért a legtöbb fogadóban nem volt a hétköznapi felszereltség része. A hangot azonnal felismertem, ki is rázott tőle a hideg... Az álmomra emlékeztetett.
– Remélem, tetszik Önnek Helsa, Herr – szólalt meg az ágyról a nő. – És hogy könnyű útja volt.
– Azt hiszem a fogadós tévedett, mikor azt állította, hogy a padláson közelebb leszek a Jóistenhez. – szólaltam meg vidáman. Majd különösebb várakozás nélkül kanyarintottam tovább a témát. – Kellemes volt az út, s a település is kellemesnek tűnik, bár furcsa, hogy ilyen gyorsan újraépítették. Úgy hallottam, hogy a nagyja romokban hevert egy ideig.
Ha valaki esetleg azt feltételezte, hogy nekromanta létemre jól látok a sötétben, sajnos annak minden bizonnyal csalódást okozhatott a tény, hogy pont olyan vak voltam, mint bármelyik másik halandó. Hálásan figyeltem a fényt felgyúlni a kis asztalon, a faggyú mohón falta magába a tüzet, ami halvány derengésbe fordította a szobát. Sybilla bőre, ha lehet, a korábbiaknál is sötétebbnek hatott a halvány fényben.
– Pedig a fogadósok majdnem olyan ritkán tévednek, mint a tudásdémonok – mosolyodott el, de valójában a vidámság illúziója se jelent meg az arcán, hideg volt, mint télvíz idején a latyakos pocsolya. – De nem tartom fel soká, Herr Fischer. Csak biztosra akartam venni, hogy épségben megérkezik – fejét kíváncsian oldalra döntötte. Emberinek hatott, de valahogy úgy sejtettem, hogy csak egy tanult viselkedés lehetett. – És sok sikert kívánni a holnapi előadásához. Kéz- és lábtörést, így szokták mondani maguk között, nem?
– Akkor az öreg vagy egy rossz fogadós, vagy csak nem tudta, hogy itt vár rám. – vontam meg a vállam, lepakolva az ágy mellé a csomagot, majd hátam a falnak vetettem, s figyeltem a démont, halványan mosolyogva. – Köszönöm. Nem gondolom, hogy problémát jelentene megnyerni őket: szép ugyan a település, de aligha nagyvilági. Még egy rendes bárdra se tellik nekik.
– Éleslátóbb, Herr, mintsem ránézésre gondoltam volna – jegyezte meg, továbbra is mosolyogva.
Szemem igyekeztem nem a démon vonásain tartani, hiszen minden bizonnyal érezhette, hogy vizslatom. Furcsa volt számomra, hiszen ismertem jól az embereket: sokan tudtak nagyszerűen hazudni, megint mások ügyes őszinték voltak, de nála eredendően egyiket se éreztem… Olyan volt, mint egy tál hideg leves. Leves volt, kétségtelen, de fagyos is, s minden lélek hibádzott belőle, amit egyébként még melegen magában tudhatott.
– Ön lenne az "ember"? – kérdeztem végül, leginkább csak tényszerűen. Nem volt ebben semmi szégyen.
– Úgy tűnik egyelőre velem kell beérnie. De tulajdonképpen már meg is kapta a feladatát a fogadóstól – vonta meg a vállát. – Gondoskodjék róla, hogy minél többen megtudják ma este a vendégek közül, hogy holnap bemutatja a tudományát. Lehetőleg Herr Heinrichet érdemes tájékoztatni erről, ugyanis amiről ő tud, arról az egész falu. Minél többen találkoznak önnel, s bizonyosodnak meg arról, hogy derék ember, annál inkább beválik majd a tervünk – a mosolya talán egy leheletnyit élettelibbnek hatott, de még így is igen keresnem kellett benne az emberséget.
Nem igazán tudom, hogy sértésnek vegyem-e a megjegyzését, de végül úgy döntöttem, hogy talán megengedhetem magamnak, hogy dicséretként zsebeljem be. Végtére is, elvárható volt tőlem, hogy ostobának adjam ki magam, de kötelezően nem kellett annak is lennem.
– Nem lesz nehéz, már eldöntöttem, hogy megmutatom nekik egy kissé a művészetem most este. Terveztem egy kis közjátékot, de előtte megkörnyékezem a muzsikusokat. Az éneklő balfácán talán ocsmányabban danol, mint egy leszúrt sertés, de jó a tüdeje. Ha pedig a kocsmában mindenki hall arról, hogy holnap előadok, akkor hozzák a családokat is. – nevettem egy keveset, leginkább erőltetve a tüdőm. – Könnyű lesz, még az is lehet, hogy megkérem a két zenészt, hogy segítsenek holnap…
– Nagyszerű. – szólt bárminemű érzelem nélkül, majd felállt az ágyról. Arra számította, hogy talán hamu lesz majd alatta, de szalma valahogy nem égett meg a démon tapintásától. – Ha másban nem állhatok a szolgálatára, magára is hagynám – azzal a lendülettel meg is indult, ám szükségesnek éreztem még megszólalni egy pillanatra.
– Merre találom, ha esetleg jelentenem kéne valamit? – tettem fel a jogosnak gondolt kérdésem. Nem szerettem, ha nem voltam tisztában a játék szabályaival.
– Majd én megtalálom, Herr. – fordult vissza a nőt, majd egy kis üvegcsét vett elő, amiben valami veres folyadék bújt meg. Nem vért volt, sokkal élénkebbnek hatott... Bölcsebbnek tartottam nem rákérdezni. – Ha bármi kérdése van, mielőtt újból találkoznánk, ez magához hív engem. De vigyázzon, el fog aludni tőle.
– Csodás. Gondolom nem a hónaljamba kell dörzsölni. – jegyeztem meg vigyorogva, majd eltettem azt. – Szép estét, hölgyem.
Sibyilla biccentett, majd elhagyta a szobát. Pár pillanatig magamra maradtam, s próbáltam keresni a kénkő mindent átható ocsmány szagát. Sok démont láttam már, de a nő mindegyiknél titokzatosabbnak tűnt... Ez pedig azért volt furcsa, mert a legtöbb démon nem arról volt híres, hogy éppen annyira nyitott népek lettek volna.

Kellett pár perc, hogy kissé lemosdjam magamról az előző pár nap szennyét. Sosem kedveltem annyira a tisztálkodást, de nem lehettem teljesen piszkos mindig, s emellett idegesített is a por tapintása, így a végén mindig megkönnyebbültem egy kissé azért. Emellett persze a magamfajta mutatványosnak adnia kellett a külsejére, s habár a Jóisten kissé elfukarkodta a dolgát a kidíszítésemnél, már csak dacból is tartoztam annyival neki, hogy legalább én magam figyeljek arra, hogy prezentálhatóbban álljak a nagyérdemű elé. Még a fejem is hátrafésültem kissé, amit a zsír szépen egyben is tartott, így talán azt is hihették volna, hogy tojásfehérjével fogattam azt meg, de bizony csak a faggyas bőröm ajándéka volt, hogy nem hullott szét üstököm. Irányom egyenest a lépcsőnek vettem, majd követtem a hamis muzsika andalító dalát. A kocsmáros leánya, egyem a szívét, már ott várt rám az étekkel, s egy mosolygós nagy karéj kenyérrel. Vezetett volna tovább, egy üres, csöndesebb helyre, de elmosolyodtam, s helyette inkább intettem, hogy bizony elég, ha a fatálcát a kezembe nyomja, a sört pedig majd hozza oda, ahova ültem. Toronyiránt bevetettem magam a kakofónia közepibe, ahol nem meglepő módon volt még üres hely... Hogy ne lett volna, ilyen mérgezést is csak a királyi családokban láthattak az emberek, ezek éppenséggel viszont a merő levegőt töltötték meg vitriolos zagyvasággal. Elsőre nem igazán figyeltek rám, így bele is kezdtem az étkem kanalazásába, amit csak a kocsmároslány érkezte zavart meg, aki látszólag nem teljesen értette, hogy mégis ütődött voltam-e, vagy csak süket. Aztán a dallam elhalt, s két nagy levegő között tárgyalni kezdtek a pacsirták, hogy mégis mi legyen a következő. Ekkor éreztem tökéletesnek a pillantott, hogy felálljak, s közébük lépjek.
– Három jó pofa sört a három szép dalnoknak. – intettem a kocsmároslánynak. – Olyan rég hallottam a Tőkehalmájat, minden bizonnyal ismerik, nem?
A sötételf összenézett a furulyással, aki bólintott. Heinrich gondolkozott egy keveset, majd végül egy kis habozás után megrázta a fejét, mint egy bárgyú tehén, aki nem kért a mételyes fűből. Számítottam erre, az elfről és a másikról lerítt, hogy utazott emberek voltak, de az énekes még a megyét se hagyhatta le, nem hogy az alföldet... Ez a dal pedig part menti volt, apám gyakran énekelte részegen a kocsmában, ahogy éppen még egy sörért elküldött a söntéshez. Ha legmélyebb álmomból keltettek volna fel, akkor is el tudtam volna énekelni.
– Herr Heinrich, ha minden igaz! Kövessen engem, egyszerű, mint gatyába húgyozni egy egész éjszakás ivászat után. Csak nem fosztanak meg egy kis énekléstől? – igyekeztem bizalomgerjesztően mosolyogni, kérdéses, hogy mégis mennyire sikerült ez nekem. – Három korsó sert csak megér egy dal?
– Hát legyen, majd figyelek. – válaszolt a férfi bambán, már előre a sört kóstolgatva. – Magas dal?
– Dehogy, egy kutya is el tudná ugatni. – nevettem, amire a két dalnok halkan játszani kezdett. A lantos csak a hangszerén dobolt, míg a furulyás valami halk dallamot kezdett fújni. – Kövess, kétszer énekeljük a strófákat, másodjára pedig erősebb lesz majd a hangod miatt.
Belehazudtam a szemébe, nem volta megy nagy énekes, de biztos voltam benne, hogy erősebb aligha lehetett tőle, többnyire csak hamisabb, s hangosabb. De nem számított, mert bár lehetett bármennyire is utálatos a jóember, a maga módján mégis úgy éreztem, hogy talán jó komám is lehetne.
– Egy, két, há'. – számoltam le magamnak halkan, majd belekezdtem hangosan.

Fiatal vagyok én, házas se rég
De asszonyom beteges, éppen csak él,
Mást se tesz, jajong, s reám se néz,
Kérdi az Urat, hogy hol már a vég.

Tüdőm elengedtem, s oly hangosan énekeltem, hogy sok szem biztos felénk fordult, pont ahogy szerettem volna. Vártam egy picit, s hagytam a dalnokoknak, hogy lejátsszanak egy üres versszakot, majd bólintottam Herr Heinrichnek, aki hangos óbégatásba kezdett. Hála az égnek a választásom tökéletes volt, ugyanis ezt a nyomorult dalt még az is tudta tisztán énekelni, akinek annyi tehetsége volt, mint egy marék nyúlszarnak. Egész élvezhető előadást adott a férfi, meg is veregettem a vállát, majd bólintottam a dalnokoknak, hogy jöhet a refrén.

Mantel, Ó Mantel, ó jó Rotmantel,
a tőkehal olajad ereje nyert,
féltem az életem, ki hantol eeeeeeeel,
ha az asszony az olajból még többet nyel.

Ismét bólintottam neki, s most már nagyobb lelkesedéssel folytatta velem a dalt. Valahogy úgy véltem, hogy talán a két dalnok is elkezdte élvezni a dolgok, a lanton játszó sötételf pedig egyszerre dobolt, s pengetett, ami azért azt sejtette, hogy egész tehetséges lehetett. Nagy levegőt vettem, majd folytattam.

Vettem hát neki egy nagy adaggal,
Meglátta, megitta egy jó palackkal,
Hoztam még egyet némi panasszal,
Megitta azt is, és nem marasztalt.


Mantel, Ó Mantel, ó jó Rotmantel,
a tőkehal olajad ereje nyert,
féltem az életem, ki hantol eeeeeeeel,
ha az asszony az olajból még többet nyel.

Megálltam picit, s hagytam a zenészeket játszani, odaléptem a férfi mellé, majd halkan előre elmondtam neki a szöveget. Kissé fel is kuncogott rajta, láttam, hogy együgyű fejében valami mókás emléket élénkített fel, aminek különösen örültem. Legalább tudta mihez kapcsolni. Vártam a következő bekötéshez, majd bólintottam a két muzsikásnak.

A házam már lassan egy üveges bolt,
Az asszonyom naponta rekesszel hord,
Ha iszom komákkal egy korsó bort,
Elveri seggemről az összes port.


Mantel, Ó Mantel, ó jó Rotmantel,
a tőkehal olajad ereje nyert,
féltem az életem, ki hantol eeeeeeeel,
ha az asszony az olajból még többet nyel.


Mantel, Ó Mantel, ó jó Rotmantel,
a tőkehal olajad ereje nyert,
féltem az életem, ki hantol eeeeeeeel,
ha az asszony az olajból még többet nyel.

Ahogy a végére értem megemeltem a korsó sert, majd meghúztam azt, s a dalos pacsirta is csatlakozott hozzám. Úgy éreztem, hogy szereztem három barátot, innen már aligha lehetett probléma megbeszélni velük, hogy holnap segítsenek, s hogy Herr Heinrich körbekürtölje azt, hogy a holnap bábjáték lesz a kocsma udvarán, amit név szerint Alberich Fischer tart majd. Lesz ez még pár sör nekem, de ennyit igazán megér, nemde? Csak másnapos ne legyek holnap.
– Barátaim, holnap én magam is szándékszom egy kis előadást adni, ha gondo...



Az énekelt zene (igyekeztem kis variálással (szótagszám, néhány szófordulat) tartani az eredeti ritmust, értelmet megtartva. Néhol kicsit viccesebbé tettem, illetve egy versszakot levágtam, de eszi a fene. Inkább kevesebb, mint több sikerrel, de sok örömmel):

Waldert von Dunkelwald

Waldert von Dunkelwald
Moderátor
Moderátor

Itt is jelzem, kedves hölgyeim és uram, hogy a küldetés nem állt meg véglegesen, hanem következik a folytatás.
Sybilla mindenbe beavatott, én pedig igyekszem legalább megközelíteni a lába nyomát, ha el nem érhetem, bizonyára ti is kíváncsiak vagytok, mi minden vár még rátok.
Ahogy azt Sybilla is csinálta korábban, egy hét áll rendelkezésre az egyeztetések lebonyolítására és további egy hét a poszt megírására.  Kör pótlása ugyanígy a korábbi módokon történhet: vagy egy kör csúszással, vagy a játékos a következő körrel pótolja az előzőt. Emellett a zárás sem egyszerre történik majd, amennyiben úgy hozza a szükség.
Aki még nem keresett meg időpontegyeztetés kapcsán, privátban tegye meg mielőbb!

Az egyeztetések határideje:10.20.
UPDATE: a reagok megírásának határideje: 10.27. éjfél

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista

Az asszonyság, Frau Lang, mérhetetlen lelkesedéssel és indokolatlanul sok mosolygással mutatta meg nekem a helyiségeket, s bár a személyzetből sokat nem láttam, azokon kívül, akiket kint bemutattak, látszott a helyiségek méretén, hogy lényegesen több szolgálója volt a családnak. Bár nem volt egy palota, amelyet megérdemelhettem volna fáradtságos munkámért, jobb volt, mint a kis viskóm a falu szélén, így mindenképpen előrelépésnek éreztem. Legvégül a szobámba vezetett fel, mely nem volt ugyan nagy, de rendesen berendezett és ápoltnak látszott. Volt ágyam, nagyobb, mint amihez szoktam, szekrényem és még egy baba is ott pihent az ágyon. Bizonyára nem én vagyok az első lakója ennek a szobának.
- A szekrényben találsz ruhákat, válaszd nyugodtan bármelyiket, aztán a következő napokban jön a szabónk, csináltatunk neked olyat, amilyet csak szeretnél. – mosolygott kedvesen és túlságosan is bizalmaskodóan a nő, miközben csaknem felperzselt figyelő szemeivel.
- Ez csodálatos. - leheltem halkan a szavakat, majd hálás mosollyal fordultam Frau Langhoz. - Igazán köszönöm. Szinte alig jutok szóhoz.
Azonnal a szekrényhez siettem és felnyitottam, miféle pompákba öltöztethetem magamat végre, elhagyva a nyavalyás utazóruhámat. Meglepődve konstatáltam magamban, hogy mindössze csak három darab ruhát leltem, egy kardigánnal és sálakkal, kendőkkel.
*Virágok, csak gyermekekre valók.* hallottam gondolataim között a suttogást kiélesedni, ahogy végigfuttattam szemeimet a virágos hímzésű ruhán. Igaza volt. Én nem vagyok gyermek. Már nem. Érett úri hölgyekhez illő ruhára van szükségem.
*A zöld csak az idősekre való.* folytatta az öltözékek kritizálását az ismerős ismeretlen hang, s én áttértem a harmadik ruha átvizsgálására, amelynek volt egy lilás árnyalata, ha a fény a jó szögben sütött rá, amely roppant mód imponált nekem.
*A lila a gazdagság színe. A vagyoné és a hatalomé, mely mind a tiéd lesz.*
- Biztosan megviselt a hosszú utazás, mit szólnál egy forró fürdőhöz? – szólt közbe a gondolatfonalamba Frau Lang, s a forró fürdő megnevezésétől azonnal el is felejtettem, miképpen akartam dönteni a ruhákról.
Azonnal megpördültem, s kezemet a mellkasomra szorítva izgatottan bólogattam. Nem mertem megszólalni, hiszen nem akartam, hogy hevességemtől fűszeres hangom rossz fényben tüntessen fel. Vagy mindössze csak más fényben, mint amilyenben én azt akartam.
- Máris szólok a cselédeknek. Légy üdvözölve itthon, Syele. – mondta a hölgy halkan felkacagva, majd óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót, mikor távozott, magamra hagyva, hogy felfedezzem a szoba minden zugát.
Vártam és hallgattam, ahogy a nő lépteinek hangját már nem hallom, majd mélyen beszívtam a levegőt és egy elfojtott visítással toporzékolni kezdtem. Boldog vagyok, hogy végre nekem megfelelő környezetben kezelnek. A nő anyáskodó, szemei túlságosan is figyelnek, de a bánásmódja miatt elnézem ezt neki.
Miután kifújtam magam, visszafordultam a legfontosabb feladatomhoz: Eldönteni mit viseljek fürdés után.
*De hát már tudod. Hiszen tökéletesen illik hozzád* hallottam a fiatal leányzó gyönge hangját, s én bólintottam, hiszen igaza volt. Már rég eldöntöttem.

Visszatettem a másik kettő ruhát a szekrénybe, s kivettem a kardigánt is, mert úgy éreztem, délután szükségem lesz rá, majd az ablakhoz lépve jobban kinyitottam, hogy megnézhessem, mire kelek majd az elkövetkező reggeleken.
Ablakom a belső udvarra nézett, s ha nem tudtam volna, hogy Herr Lang művészete az építészetben rejlik, akkor is rájöttem volna a falak és az épület homlokzatának különös formája alapján. Nem értettem semmit az építészethez, de a szépséghez annál többet. Az udvar maga nem volt nagy, közepén egy öreg platánfa állott, körülötte kövekkel kirakott sétálórész, azokon néhány pad, hogy a virágágyásokat ülve is megcsodálhassa a ház népe. Virágok azonban nem voltak benne, hiszen a tavasznak még csak az elejében jártunk, s akkortájt csak a vadvirágok hajtanak ki csupán, amit kissé sajnáltam. Amit viszont nem sajnáltam, az a madarak dala volt, melyet az ablakomból élesen hallhattam. Természetesen a cinegéknek is csak addig örülök, amíg nem repülnek be az ablakomon, így mikor kibámészkodtam magam, vissza is hajtottam azt.
Úgy éreztem ideje volt már köpenyemet a legközelebbi ülőalkalmatosságra elhelyeznem, s tiarámat, valamint karperecemet is az ágyra fektettem, óvatosan, hiszen nagy értékük volt, majd elkezdtem felfedezni a szobám belsejét is. Herr Lang, mivel nagyszerű építész hírében állt, bizonyára elhelyezett némi rejtett ajtót különböző szobákban, amelyeket nagyszerű lett volna meglelni, bárki tudta nélkül. A szerencse ugyanakkor nem állt mellettem, ugyan is szobámnak nem voltak rejtett zugai, akármennyire is szerettem volna.
Ezt követően már csak azt kellett eldöntenem, hogy a babámmal mitévő legyek. Nem tudtam, hogy elvárják e tőlem, hogy játsszak vele, vagy elegendő, ha csak a szobámban tartom, ám túl gyerekesnek éreztem, hogy a környezetemben tartsam. Gondolataim fürkészése közepette azonban kopogtatásra lettem figyelmes, mely a szobám ajtajából eredt.
- Szabad. – invitáltam be a jövevényt, miközben igyekeztem ösztönösen kisimítani menthetetlenül gyűrött öltözékemet.
- Meghoztuk a fürdőt, kisasszonka. – hajolt be egy szeplős lány az ajtón, talán a húszas éveiben járhatott.
Beljebb is lépett, mögötte pedig két markos férfi hozott egy dézsát, akik hamar távoztak is, még csak a nevüket sem volt időm megkérdezni, csak mosolyogtam rájuk, ahogy azt illett. Utánuk jött egy idősebb, testesebb asszonyság, Frau Koch-hoz hasonlatos, talán kissé vékonyabb, aki vizet hozott a dézsába, egy vödörrel.
- Megtöltjük a kádat, lenn a konyhában melegszik a víz, onnét hordjuk, hogy friss és minél melegebb legyen. Frau Lang azt mondta, mindent tegyünk meg a kényelme kedvéért, de azért megkérdezem, ugye szereti a levendulát?
- Sajnos, talán én vagyok az egyetlen élő ember Veronián, akinek nem tetszik a levendula illata. Viszont ha van egy kis szegfű, annak nagyon örülnék.
- Akkor még jó, hogy megkérdeztem. – sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány. - Biztos vagyok benne, hogy van a konyhán, akkor azt teszünk a fürdőjébe.
Megfordult és súgott valamit az ajtó mögötti cselédlánynak. Dézsámat hamar megtöltötték gőzölgő vízzel, s a szegfű, nyugtató illata könnyedén belengte a szobámat.
- Segítek levetkőzni. – ajánlotta fel a lány.
- Óh, csodálatos. - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, s elkezdtem felsőm zsinórjait kioldani. - Hogy hívnak, ha nem sértelek meg a kérdésemmel.
- Persze, kisasszonka. Hildurnak hívnak. – mondta, miközben ujjaival óvatosan lefejtette öltözékemet bőrömről, ügyelve, hogy egyszer se érjen hozzám, amit kifejezetten értékeltem.
Ruháimat félretéve azonnal az ablakhoz sietett, hogy bezárja, míg én a gőzölgő dézsához léptem, s a kis sámlinak köszönhetően kényelmesen elhelyezhettem magamat benne.
- Köszönöm Hildur. - mondtam a lánynak, mikor hallottam az ablak csukódását. - Mond csak, tudnál nekem szerezni egy fésűt? Át szeretném mosni a hajamat is.
- Ez csak természetes, kisasszonka. – mosolygott. - A legkevesebb, hogy még át is fésülöm a haját. Pontban, délben tálalják mindig az ebédet, addigra megfürösztöm, megmosom és kifésülöm a haját, tiszta ruhába öltözhet. Frau Lang azzal bízott meg, hogy mindenben keressem a kedvét és mindent tegyek meg a kisasszonka kényelme érdekében.
Kedvessége és kötelességtudata roppant imponáló volt, hiszen még valódi otthonomban sem volt a cselédünk ennyire személyes hozzám. Szóval ilyen érzés, ha saját cselédje van az embernek. Nem rossz. Ugyanakkor csöppet irritáló is tudott lenni, ahogy hanglejtése olyan mézes-mázosan kúszott a bőröm alá.
- Pontban délben? Remek. - bólintottam, s míg ő átmosdatott, eszembe is jutott valami. - Mond csak Hildur, mióta élsz Herr Langékkal? Mindenki ennyire kedves itt?
- Édesanyám régóta itt szolgálja a Lang családot, így én már kiskoromban is itt éltem, s még kislánka voltam, mikor szolgálni kezdtem Frau Langot. Úgy tűnik, mostantól pedig a kisasszonka szolgálata lesz a feladatom. Mivel még nem találkoztunk, s nem is ismerhetem, ezért nem veszem rossz néven, ha megmondja majd, miként lehetek legjobban a szolgálatára.
*Úri hölgynek dukál egy második pár fül és szem.* hallottam a kuncogást gondolataim zaja között és ettől nekem is mosolyra húzódtak az ajkaim.
- Én értékelem, ha azt csinálod, amihez értesz. Kivéve a fésülést. Azt szeretem magam csinálni. Ami viszont bizonyos, hogy az első pár napomban rád fogok hagyatkozni, mert én még nem ismerem a járást errefelé. Ha ebéd után szabad leszek, szeretném, ha a birtok közelebbi részeit megmutatnád. Kíváncsi vagyok kik is élnek itt és miféle munkákat végeznek.
- Természetesen, kisasszonka. Ez a legkevesebb. – biccentett Hildur. - Örömmel körbevezetem, amint csak óhajtja. Az uraság ebéd után szeret pihenni egy keveset, de amennyiben kegyed nem kíván ilyesmit, akár rögvest étkezés után megmutatok mindent. A feladatom a kisasszonka szolgálata.
A gyolcsot, mellyel eddig engem mosdatott, most félretette, hogy hajamat is átmossa. Kezei ügyesek voltak, s az élmény, melyet a mások általi hajmosás ad, felbecsülhetetlen és egy olyan dolog, amely nélkül roppant nehéz lenne élnem a jövőben.
- Még valami. Élek halok a hírekért, és apró titkokért, a pletykákért. Remélem nincs ellenedre az időnkénti pusmogás. Csak az ártatlan kíváncsiskodás. – biztos voltam benne, hogy ha nem kérném is megtette volna, ám így, hogy szóban is beleegyezését kértem, valahogy sokkal formálisabbnak éreztem magamat, még ha a helyzet túl intim is volt a formalitáshoz.
Természetesen örömmel töltötte el kérésem, s miután hajammal végzett, hagyta, hogy kiáztassam magamból minden fölösleges feszültségemet. Miután végeztem, szárítkozásomban is hagytam, hogy segítsen, majd kócos hajamat magam fésültem ki, hogy még is legyen valami irányítás a kezeim között, a külsőmet illetően. Természetesen Hildur felajánlotta, hogy befonja a hajamat, s talán még örültem is volna neki, hiszen hajam sosem volt elég hosszú, hogy magamnak ügyesen befonhassam, még is visszautasítottam. Jobb szerettem volna, ha szabadon szárad meg.

Hála a cselédem segítségének, még az öltözködés sem tartott sokáig, majd kötelességből le is kísért az étkezőbe, ahol a hosszú asztal már terítve várt rám. Maga az étkezőhelyiség is igazán szemet gyönyörködtető volt, noha az én ízlésemnek kissé aluldekorált, még is meg volt a maga szépsége. A falakon apró szobrok pihentek, közöttük elszórva szarvasagancsokkal.
- Áh, Syele. Remélem, minden megelégedésedre szolgált. Mondd, hogy tetszik a lakrészed? – kérdezte első érkezőként Herr Lang.
- Egyszerűen mesés. - feleltem a férfinak mosolyogva. - Minden könnyen elérhető, az ágy puha és minden annyira tiszta. Az udvari kilátás pedig igen kellemes.
- Ezt örömmel hallom. – mosolygott vissza ő is. - Érezd otthon magad nálunk, s szólj, ha bármiben segíthetünk. Feleségem és én is szeretnénk, hogy a lehető legjobb dolgod legyen itt.
Hamarosan megérkezett Frau Lang is, hosszú, sötétkék ruhájában, majd a ház ura mindenkit asztalhoz invitált, hogy maga mondhassa el az imát az asztal fölött. Természetesen ő ült az asztalfőn, jobbján felesége, balján pedig én, jelezve, hogy bizony nem csak vendégként vagyok tisztelve a háznál.
Az első fogás húsleves volt, s annak már illatán is éreztem, hogy só is került bele.
- Minden megelégedésedre szolgált, Syele? – kérdezte a feleség, miközben egy cselédlány, aki nem Hildur volt, felajánlotta nekem, hogy szed a levesből a tányéromba.
Kimérten bólintottam a lány felé, hogy míg ő szed nekem, figyelmemet a felnőttekre tudjam szentelni.
- Otthonuk igazán kellemes és a szolgálók mind kedvesek. Bár még minden nagyon idegen, úgy hiszem, nem érzem majd magam elveszve itt olyan sokáig. Hányan élnek a birtokon, ha szabad kérdeznem?
- Azt hiszem, olyan huszonheten, velünk együtt. Most már eggyel többen, mióta megérkeztél. – mosolygott kedvesen a férj.
- Remélem, hamar megszokod majd ezt a házat, s otthonodnak érzed majd, Syele. – mosolygott kedvesen a feleség.
Nem éreztem magamat biztonságban és a mosolyuk a lehető legkevésbé érződött őszintének, bár ez többnyire az én és a mi hibánkból volt. Nem bízhattunk meg mindenkiben azonnal. Csak magunkban és a hangokban.
- Ilyen kedves és szívmelengető fogadtatással hamar úgy lesz. - mosolyodtam el szendén, s nekiláttam a levesnek, ügyelve, le ne egyem ruhámat, mely éppen csak nem volt bő rajtam.
A leves után pulykasültet hoztak, mely az évnek ebben a szakában igazi ritkaságnak számított Veronia legtöbb helyén, itt még is volt elegendő mindenkinek. Gondolom a gazdagságnak meg vannak a hangos és halk jelei is. Köretnek pedig párolt zöldség jutott, amelyből csak azért kértem, mert az úri hölgy küllemét és viselkedését fenn kellett tartani mindig és minden körülmények között.
Igyekeztem megmutatni nekik, már étkezésemmel is, hogy bizony nemesi vér vagyok, mert az vagyok. Tányéromra keveset kértem csupán mindenből, s kis falatokkal fogyasztottam el majdnem mindent. Az egyetlen érthetetlen dolog számomra az állandó mosoly Langék arcán, mikor engem néztek, s mikor egymásra.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Waldert von Dunkelwald

Waldert von Dunkelwald
Moderátor
Moderátor

Köszönöm az eddigi munkát!
Induljon akkor a következő kör. Időpontegyeztetéssel keressetek bármilyen platformon, amin elértek. Szépen haladunk, nincs olyan sok hátra, ahogy most elnézem.

Az egyeztetések határideje: 11.15.
UPDATE: a reagok megírásának határideje: 11.21. éjfél

Alberich Fischer

Alberich Fischer
Nekromanta
Nekromanta

Ahogy a reggel bemászott a tetőtér egyik lyukán, az első dolog ami megcsapott nem a kintről szűrődő sültek szaga volt, hanem a hányássom maró bűze, ami a mellettem fekvő vödörből emelkedett mellém. Meglötyköltem egy kevéssé kínomban, majd miután felfedeztem benne a tegnapi vacsorát, csak nagyot sóhajtottam, nem kellett volna ingyen italt elfogadnom, s még kevésbé nem kellett volna dalnokkal innom. Felkeltem valahogy nagy szenvedve, még csizmát se kellett öltenem, mert valahogy rajtam maradt. Csak az önbecsülésem volt csupasz, de az már azóta, hogy megszülettem. Arcom kissé megmostam az asztalon hagyott jéghideg tál zavaros vízben, majd megindultam lefelé a lépcsőn, de igen rozogán. A fogadóshoz akartam menni, de kivételesen nem azért, hogy italt kérjek tőle. Bármennyire is meglepő, jelenleg valami olyat vártam, ami képes lett volna megnyugtatni kissé a gyomrom, ugyanis teljesen meggyőződéssel voltam arról, hogy egy macska belebújt, s szétkarmolta azt, de minden kegyelem nélkül. Mert a macskák már csak ilyenek
Ahogy leértem, a jó fogadósom már ott várt rám, s már azelőtt üdvözölt, hogy én magam elé léptem volna. Szerettem ám az ilyet: a jó üzletember tudta ám, hogy miként kell lekenyerezni az embert, s ilyen csekély emberi kedvesség bizony néha többet ért, mint az a pár többlet váltó, amit más adna.
– Áh, Herr Fischer! Jó reggelt, jó reggelt. – integetett nekem esetlenül.
– Szép reggelt! Egy kupa tejjel, ha megáldana, akkor a földet is megcsókolnám a szép lába alatt. – mosolyodtam el fáradtan, majd válaszára felsóhajtottam.
– Jobbat nem is kérhetne, bizony, olyan friss, hogy még meleg. – a férfi el is kezdte merni az italt, majd felemelte a fejét a vedertől. – Reggelizni óhajt-e valamit? Hogy van?
– Na, az bizony nagyon jó lesz. Nagy és ritka betegségem van nekem, amire a tej az egyetlen gyógymód.
Igézve figyeltem, ahogy a férfi kimerte nekem az italt: ennél több aligha volt szükséges számomra ahhoz, hogy túléljem a napot. Jelenleg, legalábbis. Valami sokkal szilárdabbat nem nagyon viselt volna el a gyomrom, meg kellett az nyugtatnom valami jó zsírossal. Olyannal, ami ha még egy órát a vederben maradna, sajt is lenne.
– Kedves igazán, de ha már itt a vásár, tán a kinti kofáktól veszek majd valami jó zsírost. Kedvelem az étkeket, amiket ilyenkor készítenek. – s nem kívántam persze az orrára kötni, hogy most nem a kását kívántam. Hanem a zsírt. De azt is csak zsírral. Előtte viszont a tej kellett, de nagyon.
– Jól teszi, egyébként is javasoltam volna, hogy akár csak járjon egyet odakinn. Lát néha ilyen-olyan érdekes dolgot ilyenkor az ember, na meg a vásár nem csak a portékák meg a zsíros oldalasok és sültek miatt lehet élvezetes: sok nép megfordul ilyenkor a városban. – a férfi felsóhajtott, mint aki az időn túli fátyolra meredt rá. – Volt idő, amikor bizony nem sejtettük volna, hogy tarthatunk vásárt Helsában.
Szomorúsággal töltött el, hogy nem kérdezett rá, hogy mégis miféle nyavalyában szenvedek, de eltettem hát ezt a viccet későbbre, mert azért nem szerettem elpazarolni a humorom. Így, vagy úgy, de összességében mégis részben ebből éltem meg. És most már nem tudhatta meg, hogy mi is az én betegségem! Mondjuk kocsmáros volt, minden bizonnyal látott már pár ilyet.
– Valóban csodásan hangzik, megiszom ezt a jó begre tejet, s meg is indulok tenni egy kört, vagy kettőt. Lesz az három is, ha úgy tartja a kedvem. – majd huncutmód elmosolyodtam.
Számhoz emeltem a még langyos tejet, majd nagyot kortyoltam belőle. Egy pillanatra a hányás kerülgetett, ugyanis igen utáltam langyosan, ennek pedig egész egyszerű oka volt: az állat tőgyét juttatta eszembe, ami aztán minden volt, csak nem gusztusos, arról nem beszélve, hogy a legtöbb jószág büdös is volt, mint a fekély, akarta hát a göthös fene szopócskázni azt. De azért a langyosság mégis jól esett a gyomromnak, főleg azért is, mert jó zsíros volt. Kecsketej lehetett esetleg? Nem tehénnek tűnt, egyébként sem volt annyira gyakori az erre, inkább északon tartották őket, mert a mételyt nem bírta annyira, erre pedig elég sok nedves mező volt, ami a legjobb termőhely... Feltéve, ha az ember mételyt akar szüretelni.
– Már alig várjuk, hogy elkápráztasson bennünket. Hallottam már reggel, hogy emlegetik a nevét, biztosan sokan gyünnek majd. Ha addig is megéhezne, s gondolja, szóljon. Nem leszek hálátlan, ha segíthetek, hiszen a mutatványoskodásával nagy segítséget tesz nekem is. – mondta a férfi kedvesen.
– Ígérem, hogy hálám megtéríti majd a fáradozásait. – hajtottam meg előtte egy picit a fejemet, amitől azt éreztem, hogy lehet azzal a lendülettel kijön belőlem a tej, de ha lehet, még melegebben, mint mielőtt megittam volna.
A kupát letettem elé, majd pár váltót kapartam elő, s odatolta. Elégnek kellett lennie, tudtam, hogy nem drága a tej. Emellett fel voltam készülve rá, hogy elutasítsam a szerénykedését, vagy esetleg azt, hogy ingyen adja az italt. Túl sok jót kaptam már ettől az embertől, megvolt annak is a határa, hogy éppenséggel mennyi élősködésre voltam készen. Ennél kevesebbre.
– Köszönöm. Én távozóra fogom, hogy kissé megcsodáljam a települést. Addig is sok látogatót, de azért tegyen félre egy-egy korsó sört estére, mert igen zokon venném, ha minden elfogyna. – nevettem cinkosan.
– Rendben, rendben, szép napot, Herr Fischer! – intett nekem ismét a férfi esetlenül.

Távoztam hát a kocsmából, majd az utcákat róva mélyeket lélegeztem a zsíros levegőből, követve a vásárba vezető útvonalat. Nem voltam helybéli, de tudtam, hogy mit keresek, s nem is igazán szándékoztam húzni az időt, s csak egy-egy biccentés erejéig álltam meg, hogy üdvözöljem azokat, akiket tegnap megismertem (s éppen fel is ismertem). Most, hogy lenyugodott a bennem bugyogó sav, szükségem volt arra, hogy adjak a gyomromban ugató ürességnek valami étket, mielőtt magát kezdi felemészteni, miként egy éhező falánkságdémon tenné. Hála az égnek nem kellett viszont sokat keresgélnek: az éhes ember orra olyan, mint egy kopóé. Azonnal megleltem a frissensülteket áruló kofát, nem is volt persze nehéz, hiszen az egyik legnagyobb sátor volt az összes közül, s nem mellesleg a leghangosabb is: az árus biztosra ment, hogy mindenki tudja, hogy ott voltak a sültek nála.
– Jó napot a szépeknek, szépet a jóknak! – majd meghajoltam mélyen előtte.
– Szép jónapot, uram. Miben lehetek a szolgálatjára? Van abált szalonna, süthetek oldalast is vagy nyúlcombot, most éppen a kolbászok lettek készen. – kérdezte a férfi, maszatos kezét a kötényébe törölve.
Ahogy felmértem az elém lépett embert, szerencsére nem kellett csalódnom: a hiedelmek embere vagyok, s bizony a szólás is úgy szól, hogy a kövér szakácsnak lesz csak igazán finom az étke. Ezt pedig igen megrakta a Jóisten zsírral, mert leginkább úgy hatott, mint egy magasabb sertés, éppen csak sörtéje nem volt sok, s a patája hibádzott. Szélesen elmosolyodtam, s felmértem ismét azt, jól láthatóan csodálva arányait.
– A kolbász jó lesz, ha kanyarint mellé még egy szép karéj kenyeret. Tudja, egy olyat, amit az anyja a gyerek kezébe nyomna, hogy szaladjon vele. – magyaráztam hevesen. Kellett a fenének, hogy kiszúrják a szemem valami olyan vékony szelettel, ami még a fél fogamra se lenne elég... Az ilyen kenyér csak seggtörlésre jó, de hát arra meg ki használna kenyeret? Így meg is győztem magam sebesen, hogy semmi értelme sem volt.
A szakács nagyot bólintott, testén a zsír úgy rengett végig, mint ahogy a föld szokott, mikor a Jóisten gyengéden végigveri azt, hogy a parasztoknak azért legyen miért aggódniuk, ha éppen jó lenne a termés. No, de legalább a kenyérrel nem fukarkodott, s olyan ocsmány nagy szeletet vágott nekem, hogy azt akár párnának is használhattam volna. Tetszett nekem ez az ember, a jó kenyér olyan volt, mint a jó segg. Jó vaskos, puha, s ideális esetben az ember jól megdagasztja azt, mielőtt betenné a lapátját a kemencébe. Ha nem ismertem volna magam, talán el is pirultam volna a hasonlaton, de hát meglepetést már nem igazán tudtam okozni magamnak, s Lloyd egyébként is jól kiokított a disznóság mesterségéből... A férfi végül egy ócska cseréptányérra tette nekem az étket, majd késével a kolbászokra mutatott.
– Így ni – paskolta meg a tányért. – Melyik tetszik jobban, Herr? Van hosszúkásabb darab, de ilyen jó vastag is – mutogatott végig a kolbászokon, egyiket még kissé meg is bökve, amitől a zsír kiserkent. Az én számban pedig a nyál elkezdett patakozni.
– Legyen az. – böktem a vékonyabbra, ami nem tűnt túlzottan hatalmasnak. – Sem túl nagy, sem túl kicsi, s pont annyira sült meg, ahogy szeretem. A száraz kolbásznál nagyobb bűn csak a gyilkosság lehet, s tán a hullatáncoltatás. – kacagtam fel.
Sosem tudtam elképzelni, hogy vajon miként is fogant meg az emberek fejében a kolbászok készítésének az ötlete. Mégis ki lehetett az, aki a, jobb szó híján, bélsárral töltött hártyára rápillantott, s azt mondta, hogy jó lesz még ez, töltsük bele a saját húsát az állatnak?! Szavamra mondom, ha valami, hát ez még a hullakufárok művészeténél is betegesebb egy gyakorlat. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem fogom nagyon jó ízzel megenni, de az embernek néha gondolkodó szemével kellett néznie a hétköznapi élet részleteit, ilyenkor pedig olyan felismerések lettek úrrá rajta, aminek csak bor mellett kellett volna felmerülnie. 
– Átkozott hullatáncoltatók! Pokolra velük. – szorította szemöldökeit össze, majd egy mély hörgő szippantás után akkorát túrhát köpött a földre, hogy az kevésnek híján a port is felverte a sátorban. Undorodni se volt kedvem, annyira lenyűgözött a jelenet. – Bizony, ma is élne a fiam talán, ha azok az átkozott nekromanták nincsenek. Egy dologban azonban bizonyos vagyok: mielőtt elesett, tucatjával juttatta a holtidézőket oda, ahová valók. – nyújtotta végül át a tálat, amit elfogadtam tőle
Elfogadtam tőle a tálat, ami jobban hívogatott most, mint egy bozótban megbúvó meztelen tündenő látványa. Szavaira persze fanyarul elmosolyodtam, mint aki tudta, hogy miről is van szó, de sajnos együttérzést leginkább csak színlelni tudtam, őszintén nem éreztem: távoli gyász volt ez nekem, nem ismertem a fiát, így igen hidegen hagyott a sorsa, csak az árust sajnáltam, mert hát mégsem illő, hogy az ember a gyermeke után menjen a halálba, s nem pedig előtte.
– Na de jó étvágyat, kedves uram! – fordult még egyszer utánam, majd egy gyermekkel kezdett foglalkozni, aki éppen egy másik kolbászt kunyerált el tőle.
Valami kis pénzt le is számoltam neki a pultra helyezve, majd leültem egy asztalhoz, ahol csak úgy kézzel elkezdtem lefejteni a bőrt a zsírós, szaftdús húsról. Világért se hazudnék bárkinek, csak egy oka volt annak, hogy nem kezdtem nyáladzani: a Jóisten bizony volt olyan bölcs, hogy úgy teremtett engem, hogy a szám eltakarta egy vékony réteg bőr, amit akarattal (Vagy anélkül) be tudtam csukni, megakadályozva a nyál útját. Tovább persze nem bírtam türtőztetni magam, bele is kóstoltam, lekísérve egy jó darab puha kenyérkével. Nem volt olyan finom, mint gondoltam, leginkább sótlan volt, de az erre ritka portéka volt, s így nem is sokat használtak. Ez mindig is furcsa volt számomra, hiszen odahaza bármelyik asszony le tudta főzni magának egy lábasban, értéke se nagyon volt, csak ha kereskedő vásárolta fel. Régen sokat segítettem anyámnak, ha száz veder vizet nem hordtam fel, egyet sem. Nem is volt ám a fogamnak való sok a tengertől távoli kocsma étke, nem mindennek tudtak ám ízt adni.

Az étket hamar felemésztettem, s bár úgy éreztem, hogy tudtam volna még mit tömni a gyomromban, zsebemben nagyobb volt az űr, mint a hasamban. Ahogy felálltam, hogy a tányért visszajuttassam a helyére, egy gyermek lépett mellém. Mocskos egy kis teremtés volt, ismertem a fajtáját, s bizony nagy fájdalmat okozott a látványa... Minden település lakói csak annyira voltak jó emberek, amilyen jól kezelték a csavargó árvákat. Ez a gyermek pedig nem volt különösebben jó állapotban, ha éppenséggel nem is az éhhalál veszélyeztette még. Egy ideje már éreztem, hogy valaki reám figyelt, de így mostanra egyértelművé vált, hogy ő lehetett az, aki meglesett. Nem voltak élesek az érzékeim, de mint művész, kiszagoltam, ha valaki méregetett, hiszen ilyenkor éreztem csak igazán jól magam.
– Jónapot... – szólt halkan, nagy nehezen elém állva.
– Mondsza, kis tücsök. – mosolyogtam rá, s igyekeztem a lehető legkedvesebbnek hatni.
– Azt mondták a bácsik, hogy lesz bábozás este a bárányos fogadóban – mesélte a gyermek kezét tördelve, majd az orráról vékony csíkban lefolyó taknyot a ruhájába törölte, amitől csak koszosabb lett a képe. – Meg hogy egy nagyon világos bőrű, színes ruhás bácsi jött tegnap. Te fogsz este bábozni?
Elmosolyodtam kissé, ahogy igyekeztem az undorom palástolni. Nagyon tudtam ám sajnálni a szerencsétlen kölyköket, de bizony nem voltam nagy rajongója a takonynak, csak olyankor éltem vele, mikor a göthösség eluralkodott rajtam, s akkor is csak inkább ímmel, mint ámmal. Volt valami az emberi test folyadékjaiban, amit a maguk módján roppant undorítónak tartottam.
– Én magam, bizony, a Bárány udvarán két szép kezemmel. – majd zsivány vigyor szaladt arcomra. – Gyere el, nézd meg, s hozd a kis barátaid is, ha jónak gondolod. Szép mesét mondok majd nektek, olyat, amit szeretni fog felnőtt, s gyermek is. Viszont fizetséget várok érte. – szigorodtam el egy pillanatra. – A mosoly, s kacaj pont megteszi majd, remélem azt nem sajnálod tőlem
– Jaj de jó! Este elmegyünk, nagyon szépen köszönöm! Majd elhozom a testvéremet is. Viszlát bácsi!
A gyerek arca látszólag egy pillanatra elsötétedett, ahogy a fizetés gondolata felmerült, de ahogy kiderült a turpisságom, az öröm ismét elhatalmasodott arcán, majd szaladvást meg is indult, nevetve. Valahol a távolból még hallottam a fiatalság viháncolását, nem lehetett egyedül. Önfeledt örömmel töltött el az, hogy már most jól érezték magukat... És ha tudták volna, hogy mi vár rájuk!


A nap további része úgy szállt el előttem, mint egy fecske a víz felett, én pedig ott álltam a kocsma mellett lévő letaposott poros kis téren. Pár váltóért megbeszéltem egy kocsissal, hogy legyen már oly szíves, hogy kölcsönözze meg nekem a szekerét, ahova már fel is pakoltam azt a pár hullát, amit használni készültem a mai előadásra. Megidéztem Herceget, Hercegnőt, Pacit, s Banditát is, így ez már egész sok szerep volt, de nem éreztem, hogy túlzásba estem volna. 

Általában szerettem, hogy ha a zene szólt már akkor, ahogy megjelentem, de most direkt megkértem a dalnokaimat, hogy csak akkor kezdjenek a Fecskefarokba, amikor már én is ott vagyok velük. Kedvem volt valami kis bohózathoz, s úgy éreztem, hogy a legjobb bemutatkozás az lenne, ha ügyetlenkednék egy keveset, majd utána megmutatnám, hogy valójában nagyon is tudom, hogy mit csinálok. Nagy levegőt vettem, s felegyenesedtem, a tömegre mosolyogva, de elsősorban a gyerekre, akit felismertem... Pontosabban akiket felismertem, mert nem volt egyedül.
– Üdvöz legyetek ti, nagyérdemű népek: okosak, ügyesek, s persze mind szépek! Mesterségem, nem titok, egész éjjel t'étek, de élnem nekem is kell, fizetségek kérek. – azonnal folytattam is, hogy el ne szaladjanak a fizetség hallatán. – Szegénytől kacajt, pórtól vidám képet... Gazdagtól váltót, sört-bort, bármi étket! Nem vagyok ám csaló viszont, ebbe semmi vétek: fizetséget később kérek, játékom nézzétek.
Ahogy a mondókám befejeztem, Paci kimérten leugrott a kocsi oldaláról, s körözni kezdett az emberek előtt a porban. Igyekeztem nagyon figyelni rá, hogy élethűnek hasson, pont úgy, hogy az ember elgondolkodjon rajta, hogy talán varázslat... De közben mégsem túl élethűnek, hogy ne legyen egyértelmű, hogy varázslat. Őt magát azonnal követte Herceg is, akinek a keresztjét a másik kezemben fogtam. Ő ügyetlen felmászott a szekér oldalára, s kezét szeméhez emelve tekintgetett lovára. 
– Várj meg, göthös ló! Együtt van a belépőnk, nem külön! – hangon magasabbra változtattam, mint megszoktam: jól hallhatónan nem én beszéltem. Mármint, próbálkoztam, hogy úgy hasson, mintha nem én beszéltem volna. A báb felém fordult kérdőn, mint egy színész, akit átvertek. – Bábmester, mi legyen most?
Én magam ostoba fejet vágtam, mint aki nem értette, hogy pontosan mi is történik. Szerettem elképzelni, hogy saját életet éltek a játékszereim, pedig bármi, amit képviseltek, csakis az élet megcsúfolása lehetett, más nem igazán. Kezeimmel tovább irányítottam őket, majd megvontam a vállam.
– Nem tudom, Henrik. Talán menj utána, próbáld magadhoz csalni egy répával. Azt szeretik a lovak, nem? – válaszoltam a saját hangomon.
– No, veled is meg vagyok ám segítve... – szólt vissza a báb, majd leszökkentem vele a szekér oldaláról. Egyenest pofára is esett a földön, majd úgy emelkedett fel onnan, mintha nem is történt volna semmi. – Csak kecsesen.
A közönség nevetésbe tört ki, én pedig csak megráztam a fejem, mint aki szégyellte a saját bábjait; működött a tervem, úgy sejtettem, hogy azonnal annyi karakterrel láttam el herceget, hogy kedvelhető lett a nézőközönség számára... Már csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam hasbeszélni. Akkor még látványosabb lett volna az egész. Herceg közben a szekér előtt mocorgó Pacihoz lépdelt, akit végül nagy nehezen megült, immáron elfoglalva a jogos helyét.
– A történetet, bábmester! – kiáltott fel a herceg, karjával felém intve.
– Jól van már... És még azt mondják, hogy a színészek a szeszélyesek! – ráztam meg ismét a fejem.
A közönség ismét nevetésbe tört ki, de most én is felnevettem, leginkább úgy, ahogy egy apa nevet fel, amikor a gyerek hazatér a sáros ruhájában. Nos... Annyi különbséggel talán, hogy én nem töröm el a bábok seggén a fakanalat, míg otthon nem egy fakanál nyögte az én csontos kis sejhajom, mikor összekoszoltam a ruhám. 

Mély levegőt vettem, majd biccentettem a társaimnak, hogy játsszák el a "Kövess engem Heimsrothba" című dallamot.
– Sötét idők köszöntöttek be szép országunkba, ahogy a gonosz banditavezér, Gyűszűfaszú Alvin, fosztogatni kezdett a délvidéken, nem kímélve sem gyermeket, sem asszonyt. Ostoba legényei egymás után gyújtották fel a falvakat, s bizony a térség urai igen vakarták fejüket, hogy mit is kezdjenek a kutyaütővel, ugyanis nagy rejtőzködő volt, bárhol és bármikor elbújt az egyszerű népek között. Sok fejvadász iramodott nyomába, de csak a halált találták meg, prédájukat nem. – Herceg, s lova lassan léptetett a szekér mellett, immáron nem volt semmi sietségük. Ebben az időben uralkodott III. Erwin, akinek több fia is volt, de mind nyikhaj kutyák, akik nem hogy a trón megöröklésére nem voltak készek, de még arra sem, anyjuk csecséről levegyék szájukat. Atyjuk hát fondorlatos cselt vetett, s az udvara népe előtt megparancsolta a három fiúnak, hogy hozzák el neki Gyűszűfaszú Alvin fejét. Akinek ez sikerül, azé lesz Északvidék principátusa, majd idővel a trón is. Aki viszont kudarcot vall, hát kezébe Bibliát ragadjon, mert jogart sose fog!
Vettem egy mély levegőt, élveztem, ahogy lassan minden szem felém fordult, s az időnként hangzó halk kacaj kivételével csak a zene zúgott. Az igazat megvallva ez nem az én történetem volt, a Vadkanban tanultam, de látványosan lehetett játszani pár bábbal, s igazából olyan időből származott, ahol még Dél és Észak egy volt, aligha orrolhatott meg emiatt bármelyik nép.
– Közülük a legfiatalabb, Henrik hercegecske volt a legnagyobb semmirekellő. Karját nem sok izom húzta lefele, s mikor kardot szorított is kezében, az is csak olyan fajta volt, amikkel csak a menyecskéket lehetett megvágni, mást nem nagyon. – szavaimra egy részeges rosszallóan nevetett fel, asszonya menten fejbe is vágta, hogy hallgassék el. – A hercegecskének bizony nagy fejfájása volt ám, hogy mégis miként vigye atyja elég Alvin fejét, aki nem csak, hogy nagy harcos hírében állt, de még jobban is értett a rejtőzködéshez, mint a mezők szürke nyulai... Nagy bánatában jó keresztyénhez illően az Úrhoz fohászkodott alázatosan, s szép imákat mondva.
– A kutya Úristen verné meg ezt az Alvint. – kiáltottam fel a herceg hangján.
A tömegen ismét halk nevetésbe kezdett. Veszélyes volt ám ilyen vicceket mesélni, de úgy sejtettem, hogy ennyit talán megengedhettem magamnak, hiszen nem láttam a település lelkészét (úgy is palástban lett volna, képmutatók ezek!), s néha napján még egy lelkész is szájára veszi az Úr nevét hiába, pláne, ha egy banditavezért kell levadásznia.
– Ahogy a herceg a lován léptetett, keserűen panaszolva a baját hű hátasának, a távolban tekintélyes település falai emelkedtek. Hemsroth már ekkor is állt, s a vidék egy fontos városa volt... Ide tért meg Henrik, hogy tán a helyi csavargókkal beszélhessék, s azok meséljenek dolgukról. Semmirekellő volt tán, de az esze mindig jól vágott, s tudta azt is, hogy az utca népe többet látott, mint bármelyik felderítő: aki válaszokat keresett, annak csak egy kérdést kellett megfogalmaznia, s megfizetni a segítséget pár csengő váltóval. – tartottam egy pillanat szünetet. – Ezen népek közé viszont nem mehetett csak úgy, hiszen mindenki csak azt leste, hogy kifoszthassék egy szépen öltözött kis hercegecskét, így irányát a vár felé vette, ahol ...

Reag vége

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista

Az ebéd végeztével, akármennyire is szerettem volna körülnézni Hildur vezetésével a környéken, felfedezni minden lehetőséget, amely odakint rejlett, az időjárás nem értett velem egyet. Az ég igen hamar beborult, s csaknem egy óra múlva már zuhogni is kezdett az eső, kellemesen nyomasztóvá téve a levegőt. De nem hagytam, hogy kedvemet szegje az időjárás, hiszen a kinti felfedezés helyett benti felfedezést választottam. A szolgálók segítségével akárhova eljuthattam a házban, akármibe belekóstolhattam és akármit kitalálhattam, ők megcsinálták. De nem felejthettem el, hogy elsősorban vendég voltam a háznál. Egy befogadott kisgyermek. Kedvesnek kellett lennem. Megértőnek kellett lennem. Tisztelettudónak kellett lennem. Hiszen hangomat is ezért változtattam meg. Külsőmre is ezért figyeltem sokkalta jobban.
„De a külsődre mindig is csodálatosan figyelsz.”
Az eső azonban csak nem akart elmenni. A második napra tervezett körutamnak is keresztbe tett, s a harmadik nap reggelén is a szürke felhők által takart napsugarakra ébredtem. Illetve nem. Hiszen hangos kopogtatásra ébredtem. Hildur döntött úgy, hogy bekopogtat hozzám, hajnalok hajnalán, s mielőtt felkelhettem volna, hogy beengedjem, ő csak úgy benyitott, minden szó nélkül.
„Szemtelen! Meg kellene leckéztetni!” hallottam kiburjánzani a gondolatot a megállás nélküli zajból, s egyet is értettem vele. Kevés dologban tudtam szabadon tevékenykedni, de a morcos arckifejezés tökéletesen belefért a megleckéztetés kategóriájába, hiszen cselédlány. Az én cselédlányom. Bizonyára nem esik neki jól, ha úrnőjének nem képes a kedvére tenni.
Jó reggelt, kisasszonka! – köszöntött töretlenül nyájas mosolyával, s fittyet hányva büntető tekintetemre, az ablakhoz sietett, hogy elhúzza a sötétítőt és ablakot nyisson.
Bocsásson meg, hogy nem hagyom tovább aludni. Megérkezett a szabó, hogy méretet vegyen és megbeszéljék, milyen ruhákat szeretne viselni. Az uraság a városba utazott, de meghagyta, hogy nyugodtan válasszon olyat, amilyet csak szeretne.
- A szabó? - pattantak fel álmos szemeim és azonnal elkezdtem lesimítani a hajamat. - Ez remek hír! Gyorsan, a papucsokat! Hol van a fésűm? Áh, megvan!
Kissé megköszörültem a torkomat és éreztem, hogy sokkal jobban ki van száradva, mint az reggelente szokott, s fésülködés közben még megkértem Hildurt, kerítsen nekem egy pohárka vizet.
- Hol van most a szabó?
Nemsokára érkezik. – mondta a cseléd szórakozottan, miközben kezem alá dolgozott. – Hermann látta a kocsiját közeledni, mikor az uraságnak kaput nyitott, s én siettem fel egyből szólni. Még úgyis behajt, a lovászok gondba veszik az állatait, behozzák a csomagjait. Tudja, hogy megy ez.
- Tudjuk a nevét az illetőnek? Bizonyára ismeri a család. - próbáltam tapogatózni, hiszen ha valaki, aki szép ruhákat fog nekem varrni, érkezik a házhoz, illően akartam köszönteni. Pont ezért is akartam simára fésülni a hajamat is.
Hát persze. A Lang család szabóját Gregor Hoffmannak hívják. – biccentett, miközben felrázta és elrendezte a párnákat az ágyazás végeztével. – Óhajtja, hogy megfésüljem én, kisasszonka?
„Kisasszonka. Kisasszonka. Kisasszonka.” visszhangzott a fejemben érdekes módú megnevezése, egyfajta gúnyos töltettel. Így igazán érezhettem, mennyire zavart is ez a megszólítás.
Kezem megállt, s mielőtt válaszoltam volna neki, végigsimítottam vele a hajamon. Akartam adni neki egy lehetőséget. Mivel egy szabó jön, illően kellett kinézzek. A család ismerőse, végtére is, szóval valami csinos kellett. Valami, ami illik a korombeli leányzókhoz.
- Tudod mit? - fordultam felé elgondolkodva. - Mi lenne, ha befonnád? Csak előtte gyorsan lecserélem a hálóingemet valami prezentálhatóbbá.
Szíves örömest. – bólintott, majd kinyitotta a szekrényt és kivett belőle pár ruhát – Mit viselne szívesen ma?
- Legszívesebben az új ruhámat. - vontam meg a vállam, majd ráböktem a virágosra. - De most megteszi majd ez is.
Meghiszem azt. Ne aggódjon, Herr Hoffmann gyorsan dolgozik és jól. Mióta az eszemet tudom, azóta készít ruhákat a családnak. Szerintem minden, amit Frau Lang viselni szokott, az ő keze munkája.
- Akkor nem fogok csalódni benne. - mosolyogtam az orrom alatt. - Frau Langnak igazán irigylésre méltó ruhái vannak. Szerinted melyik szín illene hozzám igazán? Elvégre, ha azt kérek, amit akarok, illene olyat kérnem, ami illik is, nem gondolod?
Hagytam, hogy rám igazítsa öltözékemet, majd lehuppantam az ágy szélére és vártam, hogy a hajamat is elkezdje befonni.
Én nem értek annyira az ilyesmihez, de szerintem a vörös és a kék is jól állna a kisasszonkának. Nem tudom, milyen színeket szeret a legjobban, persze. – válaszolta egy rövid gondolkodás után. - Igyekszem óvatos lenni, remélem, nem fáj.
- Nem fáj. – leheltem halkan a szavakat, s bosszúsan megforgattam a szemeimet.
„Kék és vörös? Mint a két hatalom jelképe? Sértés az ilyet feltételezni! Neked csak a legszebb arany járhat a smaragd színével.” köpte a szavakat egy idősebb női hang a gondolataim között.
- Nekem, mely színek tetszenek a legjobban? Nehéz lenne megfogalmazni. Álmodtam egyszer egy színről, mely talán nem is létezik a szem számára. Oly varázslatos és oly rémisztően igazinak hatott. Egyszerre sötét és világos is. Legjobban az arany és a zöld keverékéhez tudnám hasonlítani, de még is több. Óh, ha létezne is az a szín, bizonyára a kedvencem volna. – magyaráztam neki a legálmodozóbb kislány hanglejtésével, s mélyen, legbelül talán még bíztam is abban, hogy valódi a szín, melyet elképzeltem.
Hmm, ez aztán érdekesen hangzik. – állapította meg, miközben tincsekre osztotta a hajamat, s folytatta a fonást. – Gyönyörű lehet, amennyire elképzelem. Ki tudja, talán a szabónak akad hasonló anyaga. Az uraság azt mondta, kérjen olyan ruhát, amilyet csak szeretne.
- Meglepődnék, ha képes lenne olyat alkotni, amilyet megálmodtam. De legyen hát. Feladom neki a feladatot. - kuncogtam el magam.

Hagytam, hogy végig fonja a hajamat, engem csak a végeredmény érdekelt. Jól kellett kinézzek. Hildur pedig hasznos eszköze volt a háztartásomnak, így nem érdekelt mennyire durván tette a dolgát, amíg tette azt. Neki hála sok nevet tudhattam meg és magabiztosabban érezhettem magamat a helyemen. Szerepemet azonban nem feledhettem. Hiába gyötört a késztetés, hogy cselédemnek az idegein táncoljak fölösleges kéréseimmel, vigyáznom kellett. Ártatlan kiscica voltam. Az is kellett, hogy maradjak egy jó darabig.
Készen is volnánk.  - a fonás befejeztével még egy ezüstös szalagot is találtam hajamban, amely kissé meglepett.
Meglepettségem azonban nem hagyott alább, amikor is egy tükröt emelt elém, hogy megmutassa remekművét, emlékeztetve azzal, miért is nem szeretem befonni a hajamat, vagy befonatni azt. Nem állt jól. Túlságosan is szabaddá vált a nyakam, füleim fázni is kezdtek, jelezve, a hideg levegő a nyitott ablakból kezdi teljesen megtölteni a szobát, s összességében nem illett az én arcomhoz a befont haj. A teljes katasztrófától csak az ezüstös szalag mentette meg.
Ha készen áll, elkísérem a fogadóhelyiségbe.
- Csodálatos lett. - mosolyogtam kedvesen és ujjaimmal gyöngéden végigsimítottam a fonaton. - Mehetünk.
Nagyszerű.
Hildur arca láthatóan felderült a kényszerű dicséretemtől, s boldogan tette vissza a helyére a tükröt, hogy aztán lekísérjen a szobámból a fogadóhelyiségbe, ahol a ház jelenlegi úrnője éppen szóval tartotta a megérkezett vendéget. Nehéz volt megmondani, milyen idős lehetett pontosan a szabó, mert nem volt sok ránc az arcán, ellenben igencsak kopaszodott már a feje tetején. Fakóbarna haja volt és bozontos szemöldöke, de öltözéke igényes. Barna posztónadrágot viselt és galléros inget sötétzöld kabátja alatt. Hosszú, csontos ujjai nagy barna táskát tartottak.
Áh, kedvesem, hát itt vagy! – szólított meg Frau Lang, amikor még csak a lépcső tetején jártam. – Gyere, hadd mutassalak be a mester úrnak.
A nő kérésének eleget tettem és odamentem hozzájuk, ám mielőtt még bemutathatott volna, meg akartam előzni a szóban.
- Örvendek a szerencsés találkozásnak Herr Hoffmann. Biztonságos volt az utazás? - pukedliztem, ahogy egy úri hölgynek illett, s kiélveztem Frau Lang arcán alig észrevehető meglepettségének látványát.
Kisasszony! – hajolt meg kissé a szabó. – Nem panaszkodhatom, minden rendben volt az úton. Már vártam a találkozást. Nagy örömömre szolgált Lang uraság felkérése. Remélem, megelégedésre szolgál új otthona.
- Szerénykednék, ha csak annyit mondanék, hogy pazar. - gyermeteg mosolyommal Frau Lang felé néztem, majd vissza a szabóra. - Csak ez a fránya eső ne lenne állandóan a nyakunkon. A végén még úgy érezném, hogy én hoztam magammal.
Bizony, jó rég óta szürke az ég és hullajtja magából a kövér cseppeket. – sóhajtott, de egyetértően bólogatott is mellé. – Na de csak vége lesz egyhamar. Reméljük, a földeknek jót tesz legalább a hosszú esőzés, máskülönben nem érné meg, hogy a feleségemnek ennyit fáj a feje.
A férfi felkacagott, Frau Lang is vele kuncogott, s kötelességemnek éreztem én is kacagni a viccén.
„Mit számít az ő felesége? Most csak te számítasz és az új, Pazar megjelenésed!”
Munkához látnék viszont mielőbb, ha csak nincs akadálya.
Természetesen, Herr Hoffmann, erre tessék. – bólintott a nő, majd elindult, s maga mellé intett kezével, hogy zárkózzak fel mellé.
Ahogy átmentünk a másik szobába, ahol Herr Lang is fogadta munkaadóit, vendégeit, egy cselédlány azonnal frissítőt hozott, miközben Hoffmann rutinosan pakolta le bőröndjét és kezdte előkészíteni a helyet. Izgatott lettem kissé, vajon miképpen is dolgozik ez a szabó, de odabent igazán tétlennek éreztem magam, hiszen amíg nem volt hova állnom, hogy a méreteimet levegyék, jobb híján Lang asszonyság mellett maradtam.
- Úgy hallottam, Frau Lang összes ruháját maga készítette, Herr Hoffmann. Herr Langnak is készített ruhákat? - próbáltam bájcseverészéssel elütni az időt, amíg minden készen nem állt.
Hm, igen. Legutóbb egy kabátot. Miután megépül egy munkája, úgy illik, hogy vendégül lássák az ünnepségen és illőképp kell, megjelenjen. Megtisztelő számomra, hogy immár két évtizede a családnak dolgozhatom.
Nem tudnánk, mitévők lennénk ön nélkül, Herr Hoffmann.
Erre tessék, kisasszony. – mutatott végül a kezével a szabó, s én oda is álltam.
Szívesen meghallgatom az elképzelését, ha van. – ajánlotta fel a férfi, miközben elkezdte levenni a méreteimet, s egy kis papírra felírni őket.
Miközben ő tette a dolgát, minden figyelmemet a kecsesség imitálására fordítottam, s közben elképzeléseimen járt az agyam.
- Herr Hoffman, önnek mi jutna eszébe a zöld és az arany keveréséből? Egy csipetnyi vörössel talán? - próbáltam képet kapni más képzelőerejének kihasználásával.
Látott már rózsabogarat, kisasszony? – kérdezett vissza röpke gondolkodás után.
- Természetesen. - bólintottam, s nem tudtam elnyomni fennhéjazó hangomat, annak ellenére sem, hogy hazudtam. - Csak nem szeretem a bogarakat.
Valami olyasmi jut eszembe a zöld és az arany keveréséből, mint amilyen a rózsabogár. Bár zöld színű, mégis arany színben csillog. Kifejezetten jól mutatna mellé a vörös szín.
- Ebben az esetben egy rózsabogár színéhez hasonlatos ruhát szeretnék, vörös szalagokkal. Ha lehetséges, az ujja legyen szűkebb, de az alsó része lengébb és fodros. - egy pillanatra gondolkodóba estem és olyan érzésem támadt, mintha hasonlót már átéltem volna. - Minél fodrosabb, annál jobb.
Szeretem a kihívásokat és az egyedi ötleteket. Meglátom, mit tehetek, kisasszony. – bólogatott mosolyogva a szabó, s gyorsan be is fejezte a maradék mérést, mely még hátravolt, hogy aztán villámgyorsan összecsomagolhasson. – Igyekszem mihamarabb hozni a kész darabokat.
Igazán köszönjük, Herr Hoffmann. – hálálkodott Frau Lang.
- A mihamarabbi viszont látásra. - köszöntem el udvariasan, majd megvártam, míg a nő befejezi a bájcsevegést a férfival a bejáratnál.
Syele, drágám, egy percre... – hívott magához a nő, ami meglepett, mert nem hittem volna, hogy dolga lenne még velem, ugyanakkor éreztem, ahogy felizzott bennem a remény, hogy a napom talán még izgalmasabb lesz.
- Már is Frau Lang. - legbájosabb mosolyommal igyekeztem kedvére tenni, rövid szempilla rebegtetéssel egybefűzve, s megálltam előtte egy lépésre.
Gyere velem, kérlek, szeretnék mutatni neked valamit. – kezét nyújtotta, s én megengedtem neki, hogy enyémet fogva felvezessen szobájába, ahol egyszer már jártam az előző napon, csak erről ő nem tudott, majd belépett az ajtón és beinvitált maga után.
- Valami rosszat tettem? - kérdeztem ártatlanul, megállva a szobában, az ajtó mögött, hisz a kétségbeesett gyerek külleme mindig többet ér el a felnőtteknél, mint azt az ember gondolná.
Dehogy, csak szeretnék adni neked valamit. – odalépett a fésülködőasztalához és egy szép virágmintás fadobozból elővett egy nyakéket.
Ahogy a fény megcsillant rajta, aranyszínt tükrözött vissza, s benne vörös kövek díszelegtek. Láttam már drága ékszereket, s tudtam, ez a nyakék is többet ér, mint az összes ruhám, amit valaha magaménak mondhattam.
Nem tudom, kedvedre való-e az ilyesmi. Felpróbálod? – ahogy felém nyújtotta nehezemre esett nem kitépni a kezei közül, de végül sikerült csak illedelmesen elvenni tőle, mint egy normális, valamire való úri hölgynek.
- Ez gyönyörű. Ez valóban gyönyörű. Tényleg felpróbálhatom? - persze biztos voltam benne, hogy igen, de sosem lehettem elég bőkezű a színlelt kedvességemmel.
Frau Lang bólintott, s amíg én a nyakamba akasztottam a nyakéket, ő gyorsan keresett egy tükröt. Kissé bántam, hogy még sosem hordtam efféle ékszert, s azt is, hogy kihagytam a lehetőségemet rá, amikor még volt. De a tapasztalatom hiánya ellenére végül sikerült összekapcsolnom a láncait a tarkómnál, hogy teljes pompámban nézhessek szembe önmagammal.
- Ez gyönyörű. - ismételtem önmagam, s kitöröltem egy gyülekező könnycseppet a szememből. - Igazán köszönöm.
Örülök, hogy tetszik. Szerettelek volna megajándékozni egyébként is, de ahogy elmesélted a szabónak, milyen ruhára vágysz, azonnal eszembe jutott, milyen jól mutatna ez a nyakék mellé. – óvatosan megigazította rajtam, melyért hálás voltam, majd jobbjának hosszú, fehér ujjaival végigsimított orcámon, hogy aztán egy csókot lehelhessen a homlokomra. – Hordd egészséggel.
Bár ujjának simítását még toleráltam, mikor homlokon csókolt, éreztem a szemem alatt rándulni az arcomat. Megajándékozott, s ajándéka tökéletes volt, így túlzott figyelmességét tolerálhatónak nyilvánítottam. De a személyeskedésnek is vannak határai.
Na de menjünk reggelizni. Most csak kettecskén leszünk, de annál több finomság jut nekünk. – felegyenesedett és megindult az étkezőbe, ahova én is követtem, magamon őrizve álszent mosolyomat, amíg szükséges volt.
- Remélem van még mézes tej. Az tegnap is mennyei volt.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Waldert von Dunkelwald

Waldert von Dunkelwald
Moderátor
Moderátor

Köszönöm a beérkezett reagokat. Ne aggódjatok, akinek elmaradása van, továbbra is van lehetőség pótolni. A szabályok nem változtak.
Induljon hát a következő kör!
Keressetek discordon, pm-ben, postagalambon, ahogy csak tudtok!

Az egyeztetések határideje: 12.03.
UPDATE: a reagok megírásának határideje: 12.10. éjfél

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista

A nap nagy részét többnyire Frau Langgal töltöttem, rövid csevegésekkel elütve az időt, amíg Hildur és a többi cseléd át nem vette a szórakoztatásom szerepét. Kezdtem sokkal kényelmesebben érezni magamat és néhol még a határokat is mertem keresgélni, ám legnagyobb meglepetésemre, nem éreztem úgy, hogy lettek volna.
A következő nap már lényegesen kevesebb esővel érkezett meg a nyitott ablakomon át a szobámba, és a ház jelenlegi úrnője meg is ragadta az alkalmat arra, hogy sétálni invitáljon.
Említette Hildur, hogy szeretnéd, ha körbevezetne, – magyarázta mosolyogva. – így ezt a lehetőséget nem akarom elrabolni tőle, de örömmel megmutatnám a kedvenc helyem, hátha neked is kedvedre volna.
- Nem szalasztanám el a lehetőséget, még véletlenül sem. – mosolyogtam vissza kedvesen a nőre, s bár a kíváncsiság felkapta a fejét lelkemben, valahogy feszélyezve éreztem magam a nő közelében, hiszen ő is az, akinek a kedves és ártatlan arcom mutatnom kell. - Örülök, hogy az eső is elállt végre. Csodálatos a házat belülről felfedezni, de a ház tájéka még is csak... tágasabb?
Így igaz, ezzel én is így vagyok. – kuncogott a nő és a házból kilépve egy kikövezett kis ösvény felé vezetett. - Szeretek olvasgatni, vagy hímezni, de mindig is úgy gondoltam, hogy az ember kissé olyan, mint mondjuk egy madár. Nem a bezártságra, a négy fal közé született. Te mit gondolsz erről?
- Csak egyet érteni tudok. Bár hasonlatnak nem a madarat használnám. Repülni sajnos nem tudunk. - kuncogtam halkan én is és igyekeztem nem sietni a nő mellett. - Pedig milyen csodás is volna, megérinteni az eget. Megfogni a felhőket. Hát nem lenne sokkal izgalmasabb fentről figyelni mindent?
De igen. Talán pont ezt irigyeltem leginkább a madaraktól. – sóhajtott gyöngéden, miközben a felhőket vizsgálta. - Hallottam félangyalokról, akiknek szárnyuk van. Vajon képesek vele repülni, mint a madarak vagy az igazi angyalok?
Erről egy emlék kúszott be, amelyet eleinte nem tudtam hová tenni. Nem rémlettek arcok, se nevek. Egy hát, szárnyakkal. Egy szekérút. Egy kellemetlen beszélgetés. De miért nem több? Kié volt az a szárny? Pedig emlékszem a tapintására.
- Nem tudnak. - bukott ki végül az ajkaim közül, meggondolatlanul, majd hirtelen észbe kaptam. - Legalább... is úgy hiszem. Hiszen testük még is emberi. Talán a madarak az egyetlenek Veronián, akiknek az Úr megadta a repülés képességét. Imádkozni attól még lehet, hátha megáld bennünket is, nem igaz?
Arcomat nem mertem felé fordítani, mert tudtam, hogy zavarodottságom bizony leolvasható lett volna róla, de éreztem magamon a tekintetét.
Igazad lehet. Hatalmas szárnyak kellhetnek ahhoz, hogy elbírjanak egy embert. Ezért a férjem az építész és nem én. De valóban. – sóhajtott fel ismét. – Imádkozni mindig lehet.
Az ösvény egy pavilonhoz vezetett. Nem volt túl nagy, talán öt ember férhetett el benne kényelmesen, ám fehér oszlopai fákhoz hasonlóan adtak tartást a tetejének, körben pedig végig rózsák nőttek, felfutva az oszlopokra és a korlátokra. Frau Lang fellépett az emelvényre, s a bent lévő asztalka melletti padra mutatott kezével, hellyel kínálva engem. Természetesen elfogadtam, s kecsesen lehelyeztem magamat a pavilon padjára.
- Milyen csodálatosak. - ámultam, miközben visszatartottam a késztetést, hogy leszakítsak egye rózsavirágot magamnak. - Ki gondozza ezeket a szépségeket?
Én magam. – sütötte le szemeit a nő, majd helyet foglalt mellettem. – Ehhez az egyhez ragaszkodtam, mikor ideköltöztünk Peterrel. Az egyetlen munka, amit nem engedek másnak.
- Ez szerintem remek, Frau Lang. Mi hölgyek, igen is ragaszkodjunk az értékeinkhez. - rövid ideig még gyönyörködtem a vörös színű virágokban, majd figyelmemet inkább a nőre fordítottam. - De biztos vagyok benne, hogy mint a ház úrnője, igen sok mindenbe beleszólhat.
Ez így van. Van, aki szerint helytelen dolog, hogy ennyi mindenben az én szavam dönt, de én tudtam, hogy Peter sokat kell, hogy foglalkozzon a munkájával, legyen akár a dolgozószobájában, vagy a helyszínen, a háztartást addig is vezetni, a birtokot igazgatni kell. Tudtam, már mikor hozzámentem, hogy ez az én feladatom lesz, de örömmel teszek eleget a kötelességemnek. Igaz, azért mi is gondolkodtunk azon, hogy fogadunk egy intézőt, amikor még... – egy pillanatra elakadt a szava, s mintha erőt akart volna gyűjteni, mély levegőt vett. – …mikor még gyermeket vártam.
- Óh.  Sajnálom. - szemeimet lehunytam, hogy részvétemet kinyilváníthassam. - Nem túl megterhelő mindent egyedül vezetni a ház tájékán? Elvégre rengeteg minden van itt és bizony igen jelentős számú személyzet is. Talán segíthetnék valamiben? Átvenni egy keveset a teherből?
Ami azt illeti, – pillantott felém a szeme sarkából. – erről is szerettem volna beszélni veled.
Ahogy ezt kimondta, mintha varázsütésre megjelent volna az egyik cselédlány, egy tálcával, amin teát hozott, s letette a kisasztalkára, mielőtt eltűnt volna egy szó nélkül. Frau Lang felállt és felajánlotta, hogy tölt nekem, majd magának is egy kis csészébe.
Láthatod, Syele, miként telnek a napjaink errefelé. Noha nem vagy vér szerint gyermekem, de mindazon jogokat birtoklod, ami neki járna, s boldog vagyok, hogy itt vagy velünk. – átadta nekem a csészét, s illatából azt mondtam volna, hogy menta tea, de azt csak remélni tudtam, hogy mézet is tettek bele.
Úgy gondolom, mindenki, aki csak ismer szolgálóink közül, hasonló rokonszenvvel viseltetik irányodban. Arra szeretnélek bátorítani, hogy érezd magad itthon nálunk, de nem csak úgy, mint ahogyan az illem diktálja tőlem. Őszintén azt akarom, hogy otthon érezd magad. Hildurt melléd szegődtettem, s bármely szolgálónkkal rendelkezhetsz belátásod szerint, de emellett szeretném, ha megismernéd mindazokat a teendőket, amelyekkel a birtok úrnője foglalatoskodik, hiszen te is az vagy, s épp elég idős, hogy megtanuld, ami ezzel jár. Mit gondolsz?
„A lehetőség! Ez már a bizalom jele. Ez már a hatalmad előtti meghajlás első lépése.” hallottam az öreg ember hangján szóló gondolatokat visszhangozni a fejemben, s alig bírtam visszafogni elégedett vigyorgásomat.
- Nagyon szeretnék megfelelni mindenkinek. - mondtam kérdése után, egy kis hallgatást követően. - Úgy hiszem, remekül menne nekem a tanulás és szeretném mihamarabb is elkezdeni. Hogy teljesen őszinte legyek, féltem kissé teljesen kihasználni a lehetőségeimet, de tudom, hogy megfelelő tapasztalattal bizonyosan otthon fogom érezni magam. Szeretnék tanulni. Megtisztelő lenne.
Örülök, hogy ezt mondod. Arra gondoltam, hogy ma délután átnézhetnénk együtt az érkezett leveleket, valamint össze kéne szednünk, mi mindent kell hozassunk a városból holnap.
- Természetesen. - bólintottam és én is kortyoltam egyet a teából, s bár a frissesség jól eső volt, a fanyar füves íz még is megcsavarta az ajkaimat. - Készleteket kell feltölteni, vagy valamilyen alkalom van közelgőben?
Inkább az előbbi, de két nap múlva a férjem is megérkezik, jó volna, ha mindent rendben találna, mikor hazatér.
- Ez megnyugtató. - kacagtam fel végül. - Fogalmam sincsen, hogyan kell ünnepségekre készülni.
Én is letettem a csészémet és azonnal követtem a nő példáját, hiszen úgy illett.
- Így viszont csak büszkévé kell tennünk Herr Langot. A levelekkel kapcsolatban... miféle levelek szoktak beérkezni elsősorban?
Csészéinket visszahelyeztük a tálcára, a nő láthatóan többet fogyasztott, bizonyára jobban is szereti az áztatott füvet, mint én, majd felálltunk a helyünkről, hogy lassan befelé vehessük az irányt.
Hááát... Vannak köztük meghívók, köszöntések és magánlevelek is. Amiket Herr Langnak címeznek, azokat be szoktam csak tetetni az asztalára a dolgozószobájában. A szolgálók nem tudnak olvasni többnyire, ami őket érinti, azokkal is nekünk kell foglalkoznunk. Van, hogy a családtagjaik a helyi pappal íratnak nekik levelet, azt fel szoktuk olvasni nekik, vagy átadjuk nekik, ugyanakkor ezekre is a mi családnevünket írják rá. Én először is át szoktam válogatni a leveleket, aztán átfutom, mivel mennyit kell foglalkoznunk. Óh, majd' elfelejtettem, az alkalmazottaink bérét is át kell számoljuk. Munkával teli délutánunk lesz.
- Már alig várom. - mosolyogtam és szökkentem egyet, hogy izgatottságomat mutassam a nőnek. - Úgy érzem ez nagy felelősség lesz. De biztosan tudok majd segíteni.
A kíváncsiság azonban nem hagyta abba oldalam furdalását, hogy Herr Lang leveleibe akarjak belelesni. Még is mekkora vagyonnal rendelkezik az ember? Miféle kapcsolatai lehetnek, mely körökben és ezek mennyire lehetnek számomra hasznosak? Ez a család már önmagában egy gazdagabb család, mint amit a sajátomnak kellett egykoron tudjak. A feladatom talán a legjobb, amivel megbízhattak. Az új hatalom kiépítése lehetséges.

A nap nagyobb részét így végül Frau Langgal töltöttem, listát írtunk, leveleket válogattunk, ám sajnálatos módon egyikbe sem tudtam belelesni azok közül, amelyeket Herr Langnak címeztek. Csak félregyűjtöttük őket, hogy egy cselédlány magával vihesse őket a szobájába.
Az este érkeztével és vacsoránk végeztével már ágyamban pihenve merengtem magamban, gyertyám világában, amíg Hildur éles hangja meg nem törte a nyugalmamat.
Kíván esetleg egy kevés levendulateát a kisasszonka elalvás előtt? – természetesen nem most jelent meg, ahogy érezhettem, hiszen ő vetette meg az ágyam és helyezte a gyertyát a közelembe, még is megfeledkeztem róla, amint a dunyhák közé vetettem magam.
Kissé felnevettem a kérdésére, mintha viccnek szánta volna, majd mikor felnéztem rá, csak megráztam a fejem.
- Szóval nem vicceltél. Nem. Köszönöm. Levendulát semmiképpen. Csak had pihenjem ki a napom. - sóhajtottam fel és lassan kifújtam a levegőt.
Áh, hát persze. – ocsúdott fel töprengéséből, s mintha az értelem hirtelen megcsillant volna szemeiben. - Jó éjt, kisasszonka. Eloltsam a gyertyákat, vagy hagyjam magára most már?
- Eloltom majd én. Pihend ki magad te is... Megérdemled. – magyaráztam neki, hogy végre magamra hagyjon, fel se nézve az ágyamból, csak elfészkelve magam a dunyha alá.
Néhány percig még pihentem az ágyamban, majd kipattantam, hogy a gyertyát elolthassam, de egy gondolat megfordult a fejemben. Herr Lang még nem érkezett meg. Ami azt jelenti, hogy a dolgozó szobájában sem járt. S mivel lassan mindenki nyugovóra tért a ház tájékán, akármennyire is éreztem magam fáradtnak, tudni akartam, miféle dolgok rejtőznek a férfi szobájában. Ha sikerülne sarat találnom rajta, megzsarolhatnám akár!
Ezen gondolatomtól felbuzdulva megvártam, míg gyertyám nagyja leégett, s csak akkor indultam ki, az éjszaka leple alatt a szobámból, Peter Lang dolgozószobája felé. Szerencsém ugyanakkor nem volt, hiszen hiába aludt már az egész ház, a szoba zárva volt. Nekifeszültem egyszer, de az nem engedett. Nekifeszültem másodszor is, ám továbbra sem engedett. Jobban fel kellett volna, készüljek erre. Azt se tudom, merre lehet kulcs hozzá.
Legyőzötten és morcosan osontam vissza szobámba, hiszen csoszogni nem szabadott, még a végén felébresztettem volna valakit, s lebuktam volna, majd elfújtam a gyertyámat és nyugovóra tértem álmaim világába, ahol minden ajtó nyitva van előttem és a dolgok úgy történnek, ahogy azt én akarom. Álmaim azonban nem oda vezettek, ahova én azt reméltem. Vöröses köd lengte körbe testemet, s ahogy az lassan tisztulni kezdett, egy kis szobában találtam magamat, velem szemben pedig egy ismerős, kopasz, fekete bőrű alak.

Remélem, otthonosan érzi magát a Lang család birtokán, Fraulein. – köszöntött Sybilla.
- Lassan de biztosan otthonosabbá teszem magam ott. De már kezdtem hiányolni a kapcsolatot a megbízómmal, így megnyugtató, hogy nem feledkeztetek meg rólam. – mosolyogtam rá magabiztosan és közelebb léptem hozzá.
Távol álljék tőlünk. – egy kissé meghajolt, majd pillantását újra egybefonta az enyémmel. – Hálásak vagyunk a segítségért inkább. A mi szemünk sok mindent lát, pillantásunk nem kerülte el a Peter Lang birtokát sem. Igazán nagyszerű munkát végzett, oly annyira, hogy elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy tervünkben újabb lépést tegyünk.
- Csupa fül vagyok. Én ma megpróbáltam valami lehetőséget találni arra, hogy Herr Lang alkuképes legyen, de a dolgozószobája valamiért zárva volt. – kezeimet karba téve morgolódtam felhúzott orral.
Sajnálattal hallom, hogy a terve ily' csekélység miatt meghiúsult, Fraulein, ám ismereteim alapján kétlem, hogy bármi kompromittálót találhatott volna Herr Lang dolgozószobájába. Más úton fogjuk megnyerni a segítségét, de nem akartuk ebbe már a legelején beavatni. Most érkezett el rá az alkalom.
Csekélység… Persze… Szemeimet csak forgatni tudtam pimasz megjegyzésén.
Bizonyára nemcsak emlékszik rá, de tapasztalta is, hogy Peter Lang mélyen vallásos ember, elkötelezett híve az egyháznak. Nem segítene Semiramis királynőnek. Csupán egy mód van rá, ez pedig az, ha valami miatt meghasonlik a Katedrálissal és hitével. Tud követni?
- S még is miképpen akarjátok ezt elérni? Ráhívjátok a feleségére az inkvizíciót? - hiába lett volna ötletem zseniális, Frau langra nem igazán lehetne bármit is ráragasztani. Túl jól ismerte őt a ház népe.
Valóban megvan a magához való esze, Fraulein. – bólintott minden hitetlenkedésem ellenére. - Pontosan. Az első feladata az volt, hogy férkőzzön a család bizalmába. Úgy vélem, ez megtörtént. A következő pedig, hogy kreáljon hamis bizonyítékot, ami alapján Frau Langot az inkvizíció elítélheti.
Ekkor kezével mintha hellyel kínált volna, s akkor láttam csak, hogy a kicsi szobában már nem csak mi, de a pavilon is elhelyeződött, mi meg a pavilonban. Helyet azonban nem foglaltam. Ennek az alsóbbrendű nőnek nem fogadom el az udvariaskodását. Üljön csak ő egymaga, ha olyannyira akar.
Herr Lang holnapután tervez hazatérni, a fogadáson azonban találkozott valakivel, aki szeretné felkérni egy munkára, s ez nagy megtiszteltetés volna a neves építésznek, hiszen egy nagynevű egyházi az illető. Egy mellékes, ámde számunkra hasznos információ, hogy inkvizítor is. Úgy sejtem, tudja, mi is volna a jó lépés, hogy elérjük azt, amit akarunk. Mit gondol?
- Szóval hamis bizonyíték? Van egy pár ötletem. Ám azt tudnom kéne, miféle bűnök azok, amelyekért az inkvizíció azonnal, kérdés nélkül el is vinné a nőt? Mert a dolgok csak bonyolódni tudnak, ha kérdéseket kezdenek feltenni, s én jobb szeretem egyszerűen intézni a piszkos ügyeket.
Valami egyértelmű kell, s amiért azonnal halálos ítélet jár, az az eretnekség, efféle iratok rejtegetése és boszorkányság. Nem szeretnék zavarni, ha van ötlete, magam is kíváncsi volnék, mit talál ki, de azért is beszélünk most, hogy segíthessek, amennyiben arra van szüksége.
- Nos, természetesen, ha kiderülne, hogy a reformáció elveivel jobban azonosul a nő, bizony komoly bajban lenne, de az nem elég. Én ennél lényegesen morbidabbra gondoltam, esetleg a házasság szentségének megtörésére. Hamis istenek imádatára. Gyilkosság? Választani kell, de a pontosabb részletek kidolgozásához időre van szükségem.
Nos, házasságtörésért még nem jár azonnali biztos halál, s könnyen kimagyarázható. Én épp emiatt javasolnám az eretnekség és a boszorkányság vádját. Úgy tudom, Frau Lang szeret olvasni. Ha úgy látja, hogy nincs szüksége segítségre, úgy nem is avatkozom bele a dologba. Azonban csak egy napja van. Holnapután Peter Lang hazatér megbízójával.
Hosszasan gondolkodni kezdtem és lehetőségek milliói futottak át az agyamon, de egyik sem állta meg a helyét. Végezetül a démonra néztem.
- Te sokat tapasztalt démon volnál, nem igaz? A reformátusok tanai közül melyiket gondolnád a legméltóbbnak az eretnekség kinyilvánítására?
Ehhez egy német nyelvű Biblia is elég. Bár errefelé nem olyan egyszerű azt beszerezni.
- Akkor másik terv. Tudsz e nekem levelet hamisítani, a zsinati tanács nevében? Frau Lang minden nap átnézi a leveleket és most már én is segítek neki. Ha lenne egy... kompromittáló levél közöttük, könnyebb dolgom lenne, hiszen csak el kell juttatnom Herr Lang asztalához. A címzett Frau Lang, ám én eljuttatom Peter Langhoz. Ehhez mit szólsz?
Túl átlátszó volna, ha a Zsinati Tanács küldené a levelet, s kétlem, hogy az inkvizítor beleolvasna a levélbe, vagy Herr Lang jelentené a feleségét, pláne az inkvizítor jelenlétében. Egy ingáról azonban, egy köteg zsályáról vagy egy jól elhelyezett ásványról, rúnáról azonban avatatlan szem is megállapítja, micsoda, ha jó helyre néz, hogy észrevegye.
- Akkor maradjunk a boszorkányság vonalán. Rendben. Azt is meg lehet oldani. A cselédeket viszont nem kérhetem, hogy találjanak nekem efféle dolgokat, hiszen akkor én keverednék gyanúba. Szóval te mit tudsz hozzá nekem biztosítani?
Bármit előteremtek, amire csak szükség van, bármiről tudom, hol keressem. – mellei mintha csak dagadtak volna a büszkeségtől. – Találkozzunk holnap Asbachban és odaadom, amire szükség lehet. Ha egyedül járna el, akkor azonban nem avatkozom a dolgába, Fraulein.
- Remek. Frau Langot tiltott mágia tudományának gyakorlásával fogjuk beszennyezni. - bólintottam magabiztosan. - Elvégre elhunyt a gyermeke. Bizonyára eléggé kétségbeesett lehetett, hogy visszahozza őt az életbe, nem? Szerezz be nekem egy könyvet, amely ezzel foglalkozik. Meg némi kristályt. És egy halott gyermek koponyáját.
Rövid szünetet tartottam, majd megráztam a fejem.
- Nem. A koponya talán egy kicsit túlzás.
Meglesz. Holnap találkozunk, Syele. – bólintott kimérten a démon, s lassan kámforrá vált, mindennel együtt, ami körülvett bennünket, hogy visszatérhessek az öntudatlan álmaim világába.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Waldert von Dunkelwald

Waldert von Dunkelwald
Moderátor
Moderátor

Kezdenek fokozódni az izgalmak, úgy vélem, ideje is, hogy új körbe kezdjünk. Akinek elmaradása van, nyugodtan pótolja, folyamatosan van rá lehetőség. Keressetek bátran időpontot egyeztetni!

Az egyeztetések határideje: 12.18.
UPDATE: a reagok megírásának határideje: 01.02 éjfél

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista

Másnap reggel meglehetősen korán felkeltem, a nap is csak egy órácskával előzhetett meg engem. Nyújtózkodásom és reggeli kötelességeimet követvén természetesen öltözködni kezdtem, s Hildur, mintha csak a fülét hegyezve várt volna a tökéletes pillanatra, betoppant, hogy segíthessen az öltözködésben, kitakarítsa a szobát, bevesse az ágyat és szellőztetésképpen ablakot nyisson. Gyorsan és pontosan dolgozott, ahogy azt el is vártam már tőle. Az odakintről beszűrődő zajok eszembe is juttatták, hogy a mai napot a városba indul beszerzőút, így megragadtam a tökéletes alkalmat, és kifogást, hogy Asbachba utazzak, a terveknek megfelelően.
- Megmondanád Frau Langnak, hogy szeretnék én is elmenni a beszerzőútra? – kérdeztem, utasításszerűen Hildurt, miközben én ékszereimet igyekeztem elrendezni magamon.
- Természetesen kisasszonka! – felelte a lány azonnal és bár látszott rajta, hogy kérdezni akart volna még valamit, én nem voltam hajlandó kihúzni belőle, ő pedig magában tartotta, hogy mind a ketten, vagy legalább én, nyugodtabb maradhassak.
Míg ő lesietett a ház úrnőjéhez, én magamra öltöttem tiarámat és az újonnan kapott nyakláncomat, ám hogy visszafogottságomról példát vehessenek mások, arany-karperecemet, melyet a Semiramistól kaptam, a szobámban hagytam. Végezetül előhalásztam utazóköpenyemet, melyet már tisztára mosattam néhány napja, így szaga sem volt neki, s miután megbizonyosodtam róla, hogy egy kisebb csomagot könnyen és látszatlanul el tudok rejteni alatta, boldogan indultam meg az udvar felé, ahonnét a lovakat és az inasok rikkantgatását hallottam.
Lefelé menet, természetesen minden cselédlány pukedlizett, s én ma nem éreztem illőnek viszonozni, csak udvariasan köszöntöttem őket.
- Szép reggelt! – köszöntöttem őket, s miután az udvarra értem, az ott álló Frau Langot, Konradot és a lovászt is üdvözöltem.
- Kisasszony. – biccentett a kocsis, míg a lovász csak némán hajtott fejet.
– Szép reggelt neked is, Syele. – mosolygott a nő is. - Hildur elmondta, hogy Asbachba szeretnél tartani. Eleinte kissé vonakodtam, de Konrad biztosított róla, hogy vigyáz rád.
- Azon kívül… – folytatta, kissé közelebb hajolva hozzám, hogy halkabban beszélhessen. – talán nem is árt, ha a Lang család egy szempárja figyeli a beszerzők munkáját.
- Nem kételkedem benne, hogy remek munkát fognak végezni. Én magamban kételkedtem, hiszen nem ismerem azokat, akiktől venni kell majd mindent. Szeretnék megismerkedni egy kicsit velük és a terményeikkel is.
– Ez felelősségteljes és derék dolog.
- Hogy szolgál az egészségük? – léptem előrébb, hogy az öregekkel szóba elegyedjek.
– Jól vagyunk, kisasszony. Nemsokára indulhatunk is. – mondta a kocsis, bajusza alatt mosolyogva.
Legnagyobb meglepetésemre a lovász nem gondolhatta úgy, hogy kérdésem neki is szól, csak ellenőrizte a hevedereket és a zablákat, majd távozott. Nos, amíg nem fog ott lábatlankodni, addig jó, de azt sem tudom, hogy hívják! Hogy fogom így megszólni pimaszságáért?
Pár pillanattal később kettő fiatal legény érkezett és pattant fel a kocsi hátuljára, oly magabiztossággal, mintha ott lett volna a helyük. Eleinte nem is tudtam, hogy valóban ott volt a helyük, így visszább léptem Frau Langhoz, hogy rákérdezzek, kik is ők.
– Az inasok, Hans és Thomas. – felelte. – Mégsem cipekedhet egyedül az öreg Konrad.
- De hát, pont ezért megyek én is. - tettem csípőre a kezeimet, majd még egy eltúlzottan csalódott sóhajtással is megerősítettem, hogy csak vicceltem. - Hans és Thomas.
Beleuntam végül a cseverészésbe, s úgy döntöttem, nem illetgetem magamat tovább, felszállok én is a szekérre, Konrad mellé. A két legény kilétét már tudtam, s létezésük oka is tiszta volt számomra. Amúgy is készen állott minden az indulásra, ahogy az én mindenben is tapasztalt szemeim megítélték, tehát semmi szükség nem volt arra, hogy tovább húzzam a saját időmet.
- Ha minden készen áll, indulhatunk is.
– Pompás. – mosolygott Konrad, majd intett a földön maradt nőnek, s megrázta a gyeplőt egy „Gyí” kíséretében, minek folytán a lovak, és velük együtt a kocsi és benne minden felszerelés és ember, megindult Asbach felé.

A város felé közeledvén már látni lehetett néhány ház, omladozó falait, s mögöttük a cölöpfallal körülvett várost magát. Az ott élők látszólag ismerték már Konradot, s barátságosan integettek is neki, engem azonban néhány értetlen tekintet vett célba, hiszen még nem jártam a városban és annak környékén sem. Ez bizony jól esett. Ismerjenek csak meg úgy, mint a Lang család leányát. A nemesi vért, ami vagyok.
A kapukon áthajtva azonnal a piactérre vezettük a kocsit, s egy félreeső helyen megállva a fiúk azonnal leugrottak és a kocsis elé futva várták az utasításokat.
– Na, akkor szedjük össze, mit is kell vásárolnunk... – nagyot nyögve leszállt, majd kezét nyújtva lesegített engem is.
- Hálásan köszönöm. – engedtem el a kezét a földön, majd hogy lábaimat átmozgathassam, jártam egy kört a kocsi körül. - Meg van a lista? Nehogy lefelejtsünk róla valamit.
Szavaimat ugyan Konradhoz intéztem, miközben a körömet tettem, szemeimmel a piacteret fürkésztem, keresve az ismerős arcot, sikertelenül.
– Lássuk csak – nyúlt a kabátja zsebébe az öreg majd elővett belőle egy papírost, amit hunyorogva próbált elolvasni. – Liszt az első. Menjetek fiúk, ismeritek a járást. Kisasszony, mi addig megvásárolhatnánk a halat. Mit szól?
- Remek gondolat. - egyeztem bele, hiszen mi mást is tehettem volna? - Sajnos nem vagyok ismeretes a környéken, így megkérnélek, hogy te mutasd az utat.
Amíg Sibylla meg nem mutatja magát, hogy kötelességének megfelelően kiszolgáljon a siker eszközeivel, úgy gondoltam, teszem a dolgom és szemmel tartom a vásárlást, nehogy valahol elcsússzon a pénz, vagy megbillenjen a mérleg. Konrad megindul, s én követem őt az árusok között. Sok helyen kerülgetni kellett a dobozokat, hordókat, szőnyegekre kihelyezett portékákat, ám amennyire sokan voltak, olyannyira volt gyér a felhozatal. Az állatok soványak voltak, a kereskedők öregek és többnyire morcosak, a vásárlók fukarok, amiért nem tudtam hibáztatni őket, hiszen fél füllel elkaptam némely termék árát és az árus helyett is elszégyelltem magam, hogy ennyit hajlandó volt elkérni érte. Végül aztán megérkeztünk az egyik eldugott árushoz, melynek szagából már messziről megállapíthattuk, hogy bizony halat árult.
Nosztalgikus volt újra piacon halakat nézni, s eszembe juttatta fiatalabb éveimet, ám pont ugyan annyira nem érdekelt a halak fajtája most sem, mint akkor. Sosem kellett nekem választanom. Ugyanakkor, mint egy nemesi lány, tudnom kellett ezt-azt az étkekről, melyeket fogyasztunk, így úgy kellett tennem, mintha mélyen gondolkodnék és válogatnék a közel egyforma húsok között.
– No válasszunk pár szép darabot. Frau Lang nem mondta mennyit és milyet, csak hogy paprikáshoz lesz a holnapi napra, mire az uraság hazajön.
- Herr Langnak van e kedvenc fajtája, Konrad, nem tudod? - próbáltam tapogatózni.
- Hm… Lássuk csak. – esett gondolkodóba az öreg, s míg ő ezt tette, valaki pofátlanul úgy döntött, hogy nekem jön hátulról.
Nem lökött fel, szinte alig billentett meg, ám meglepődtem tőle eléggé, hogy felé fordítsam a fejemet.
– Bocsánat. – szólott a sötét bőrű hölgyemény, kit azonnal felismertem és megértettem szándékát.
– A kárászt szereti, úgy emlékszem, igen. – jutott végre dűlőre a bajuszos kocsis.
- Mit szólnál, ha választanál négy szép kárászt, elvégre holnap hazaérkezik az úr. Jó volna, ha a konyha meglephetné valami jóval. - bal kezemmel rá is böktem az egyik halra, hogy figyelmét elfordítsam magamról, míg jobbommal hátra nyúltam, hogy nyitott tenyerem fogadhassa a papírlapot Sibyllától. - Meg egy olyat is! Az nagyon szépen néz ki!
- Legyen így kisasszony. – bólintott, s figyelmét a halakra és az árusra fordította néhány másodpercig. – Akkor vegyünk tojást is.
Elégedetten elrejtettem a papír fecnit a köpenyem alatt, ám amikor Hans hirtelen megszólalt a hátunk mögött, csaknem megugrottam ijedtemben.
- Mi a következő Konrad bácsi?
Szerencsémre a kocsis is összerezzent a fiú hangjától, így nem lógtam nagyon ki a sorból, s kellett néhány mély lélegzetet vennie, mielőtt válaszolhatott volna.
- Jól van. Mézet intézzetek, mi a kisasszonnyal nézünk tojást addig.
Szememmel Hans tekintetét fürkésztem, s bár mosolyogtam, a riadtság okozta pirulásom nem tudtam leplezni. Kellemetlen volna, ha kiderült volna, hogy látta, amint egy vad idegen a kezembe nyom valamit a hátam mögött. Bár nem úgy tűnt, mintha megneszelt volna bármit is, az aggodalmam nem hagyott nyugodni.
- Mennyi mézet írtunk fel? - kérdeztem az öreget.
- Egy egész csuporral.
- Akkor hozzatok a nagyobb csuporral! – szóltam a legény után, aki már fordult is, hogy dolgát hamar elvégezhesse. – Merre van a tojás?
- Áh, erre. – mondta a bajuszos.
Míg ő vezetett, nekem nem is kellett foglalkoznom, hogy merre megyek, elég volt csak követnem, s közben megleshettem a borzalmas kézírással megírt szöveget a papírlapocskámon.
„A tárgyakat a holmitok közé, a lisztes zsákba rejtettem, amit meg is jelöltem, mintha véletlenül összepiszkolódott volna a csomónál. Helyezd el őket ügyesen, és egy ötlet: tűntesd el a házból a sót.”
Tökéletes.
Mikor végeztünk mindennel és a férfiak előre mentek, hogy leöblíthessék a nehéz munkát egy kis serrel, én szánhattam egy kis időt, hogy ellenőrizhessem a portékák minőségét, avagy megnézhessem, miféle eszközöket biztosított számomra a démon. Volt egy köteg fehér zsályám, egy rózsakvarcom és egy zöld aventurinom, kifejezetten szép méretben, egy rajzom egy rúnáról, apró lábjegyzettel, hogy a boszorkányok szerint védelmet biztosít, továbbá néhány csirkecsont, rúnákkal bevésve. Nem rossz. Már tudom is, hova lehetne őket kihelyezni.
Gyorsan elrejtettem a csomagomat és csatlakoztam az iszogatókhoz, hogy egy pohár teát legalább én is ihassak, a kimerítő délelőtt után.

Mire hazaértünk, a nap már félúton járt a horizont felé, s a ház népe igen nagy sürgés-forgásban volt. A cselédek kint gyomlálták a kertet, sepregettek és port töröltek mindenhol, ahol csak lehetett. Frau Lang úgy rohangált a házban, mint a mérgezett egér, s a konyhából kiszállingózó illatok és kiáltozások jelét adták, hogy készül az esti vacsora, s a holnapi ebéd egy része is talán. Ez a hatalmas forgatag elegendő időt és teret adott nekem, hogy gond nélkül elintézhessem a dolgokat.
Mindennek megleltem a maga helyét, ahol könnyen észreveheti majd a vendég, még sem lenne szem előtt. A köveket és a zsályát az ablakpárkányra, a csontokat az egyik szarvas trófea agancsai közé, s a legfontosabb magok ezennel el lettek vetve. A rúnát nem tudtam volna feltűnés nélkül sehova sem felrajzolni, vagy karcolni, s míg a konyhában folyt a munka, a sót sem tudtam volna mind elhordani. Így viszont végre szabaddá váltam egy kis időre felelősségeim alól és szobám felé vettem az irányt, hogy kifújjam magam, csak hogy megleljem a legcsodálatosabb ruhát, amelyet szememmel el tudtam képzelni, leterítve az ágyamra.

Örömömet nem tudtam visszafojtani és az hatalmas sikkantásként tört fel belőlem, amire természetesen Hildur volt az első, aki felfigyelt. A ruha tökéletes volt. Zöldes árnyalatú, selyemszerű anyagból készült, ujjai lengék, derék tájt tökéletesen szűkített, s az alsó része oly fodros volt, hogy csaknem elsírtam magam a látványtól. Ámulatom azonban nem ért véget, hiszen mikor Hildur segítségével magamra öltöttem, s láttam az aranyszínű csillogást, mely a fényben keresztülszőtte az anyagot, s a vörös szalagokat, melyek az egészet képesek voltak összerántani egy remekművé…
Nem bírtam megállni, hogy ne ugrándozzak örömömben. A délután hátralevő részét azzal töltöttem, hogy Hildur segítségével különböző hajviseleteket próbáltunk hozzápárosítani újdonsült öltözékemhez, a megfelelő ékszerekkel.
Frau Langgal ismét, csak vacsora idejében találkoztam, ám látszott rajta, hogy menten elalszik ültében a fáradtságtól. Nem is volt hát csoda, hogy beszélgetésünket is rövidre zártuk, s ő azonnal a szobájába vonult. Ahogy én is. Meg volt a tervem az éjszakára és az nem csak az alvás volt.
Amint a népek nyugovóra tértek, első utam a bejárati ajtóhoz vitt. Szép, kétszárnyú, míves ajtó volt, de nekem a kerete érdekesebbnek bizonyult. Gyertyám fényében előkapartam a különös rúnát, s egy darabka szénnel felrajzoltam mind a két oldalra, kicsivel vállmagasság alá, nehogy egyből feltűnjön mindenkinek, aki csak erre sétál. Ezután a lapot, amelyen a rúna volt, eldugtam az egyik könyvbe, az utasításokat pedig jól összegyűrtem, hogy később a tűz martalékaivá tehessem őket. Ezt pedig a só követte.
A közhiedelemmel ellentétben sokkal nagyobb fejtörést tud okozni a só eltüntetése a házból, hiszen nincsen egy minden sót eltüntető varázslat se, amiről tudhatnék, de még olyan csigákról sem hallottam, amik egy éjszaka alatt feleszik az összes sót, amit találnak. Nekem kellett meglelni a rejtekhelyüket, s a sors iróniájából, a kert melletti pódium körül meg is találtam. Amilyen szépen és gyakran volt gondozva a rózsa, könnyedén kitúrhattam egy kevés földet a bokrok mellől és beleszórhattam az összes sót, amit a konyhából és a kamrából elő tudtam teremteni. Mikor visszakapartam a földet, úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna.
*Hiszen oly ügyesen elegyengetted a földet is, a következő esőzéssel végleg el fog tűnni a bizonyíték.*
Megmostam kezeimet az első vízgyűjtő hordóban, s a szenet is visszahajítottam a tűzhelybe, így teljesen megelégedve magammal térhettem nyugovóra magamban.

A másnap reggel igen zajos volt, s tudván, hogy fontosak az események számomra, mint a ház leendő úrnője számára, én is hamar kikeltem és felöltöztettem magam újdonsült ruhámba, nyakláncommal, karperecemmel és gyűrűmmel kiegészítve. Hajamat kifésültettem, majd egy gyors arcmosást követve már be is álltam Frau Lang mellé, hogy a birtok határáról már érkezni látszó szekeret és kíséretét együtt fogadhassuk.
Herr Lang volt az első, aki derűs mosolyával emelkedett ki a hintó ajtaja mögül, én figyelmemet azonban a lovag kötötte le, ki láthatóan az egyházi személy kíséretét alkotta. Méretes lovag, méretesebb lovával, bizony egy férfi, kinek karjai közé vetné magát bármely épelméjű leányzó. Miután kigyönyörködtem magamat a lovagi öltözékében s csontos arcában, tekintetemet visszafordítottam a hintóra, ahonnét már ki is szökkent a lényegesen kevésbé csábító, de annál fontosabb szereplője a napnak. Az inkvizítor. Bizonyára magas rangú lehetett, tekintetében olyan mértékű arrogancia lapult, amekkorát én is megirigyelhettem volna. Öreg volt ő már, ami ritkaságszámba ment a férfiak körében, szemei és szája sarkába pedig elég mély ráncokat karcolt fel az élet neki.
- Hadd mutassam be excellenciádnak a feleségem, Juliát. – kezdte a formaiaskodást Herr Lang, amint közelebb ért hozzánk.
Az inkvizítor kinyújtotta kezét, s biztos lehettem benne, hogy csak a gyűrűje többet ért, mint a birtok, amit látogatott.
- Excellenciás uram. – hajolt előre a nő és kezet csókolt a férfinak.
Excellenciás uram? Talán főinkvizítor? Vagy püspök? Herr Langnak komoly kapcsolatai vannak.
- Illetve nemrégiben költözött hozzánk ez az elbűvölő kislány, mint gyermekünk, ő Syele. – intett felém, s én igyekeztem a megszeppent leányzó szerepét felvenni, hiszen ha nem tettem volna, bizony versenybe szálltam volna az inkvizítor jellemével.
- Isten hozta minálunk, Excellenciás uram. – pukedliztem és csókoltam kezet én is, ám szememet lesütve tartottam.
„Ó, a megaláztatás. A szint, amire le kell süllyedned…” károgott gondolataim között egy ismerős némber, de ezúttal nem figyelhettem oda rá. Tartanom kellett magamat a szerepemhez.
- Öröm a számomra, hogy megismerhetem a családját.
- Enyém az öröm, hogy elfogadta a meghívást és ellátogatott szerény hajlékunkba. Talán így mégis csak több lehetőségünk van rá, hogy alaposan átbeszéljünk mindent és az elképzelését a tervrajz visszatükrözhesse. Kérem, fáradjon beljebb.
Peter Lang vezetett bennünket, maga mellett az inkvizítorral, kissé lemaradva pedig mi követtük őket. Nem kívántam beleszólni, vagy felhívni a figyelmüket minden apróságra, amit elhintettem, hiszen akkor én keveredtem volna gyanúba. Nem vették észre az ajtófélfákra felrajzolt rúnákat, de nem is baj. Majd amikor távoznának, észreveszik. Rövid utunk a társalgóban végződött, ahol a vendég foglalhatott először helyet, majd hozzá közel a ház ura is.
- Gyönyörű ház, Herr Lang. Körbevezethetne majd. Nem bánnám, ha a palotámban helyet kapna néhány hasonló ötlet, ha már elkészült a kápolnával.
Palota? Még is mekkora vagyonnal bír ez az egyházi alak? Sebaj! Öreg már. Talán egyszer majd úgy fogok táncolni palotájának termeiben, mint saját otthonomban.
– Természetesen, excellenciás uram. Örülök, ha elnyerte tetszését a látvány. Bizonyos ötletek, mint például a rózsás és madaras díszek, az ő javaslata volt, hasonlóképpen a színválasztás is. Gond nélkül tervbe vehetünk bármit, amin csak megakad a szeme.
Hamarosan megérkeztek a cselédlányok, süteményekkel, teával, s borral, és a hangulat kezd kissé felengedni. Számukra. Engem azonban zavart, hogy az elhelyezett gazomat és köveimet még nem fedezte fel az öreg folyton fürkésző szemei, így kénytelen voltam belépni a játékba. Kissé közelebb léptem Frau Langhoz, s kissé talán túl feltűnően meghúztam a szoknyáját, s állammal az ablakpárkány felé böktem. Reméltem, hogy nem csak ő veszi észre, de arra nem számítottam, hogy egyáltalán nem tűnik fel neki, mire próbáltam felhívni a figyelmét.
- Miattam ne hallgasson, ha mondanivalója van, Fräulein. Hacsak nem bizalmas. – szólt felém a vendég, s én már törhettem is a fejem, egy illő válaszon.
Peter és Julia Lang is rám meredtek, s bár élveztem a figyelmüket, bántam, hogy nem fejezhettem ki jobban egy kis pirulásnál.
- Csak egy igazán apró dolgot véltem felfedezni amott a párkányon. - szóltam és szememmel a szóban forgó függöny mögötti ablak felé néztem. - Frau Lang figyelmét szerettem volna csupán felhívni rá, mert nem tudtam, hogy része e a szoba díszítésének, vagy csak véletlenül maradhatott ott. Igazán nem szerettem volna megszakítani a beszélgetésben. Sajnálom.
A nő már állt volna fel, hogy megragadja a szóban forgó tárgyakat, ám férje megállította.
- Hagyd, kedvesem, majd én. – mosolygott kedvesen, de mosolya el is tűnt, amint elhúzta a függönyt. – Nahát.
- Hát ezek? – kérdezte meglepetten a nő, de választ nem várt senki.
A vendég ráharapott a csalira. Eddigi érdektelen tekintete, mintha élettel telt volna meg, ráncai kissé megszaporodtak, s kutakodó szemei azonnal a szobát kezdték fürkészni.
- Nocsak, Herr Lang. Mindig elhúzva tartják a függönyöket ilyentájt? Vagy csak ezt az egyet?
- Itt sosem húzzuk be a függönyöket. – csóválta a fejét és teljes értetlenségben lépett közelebb az asztalhoz, hogy letegye a különös tárgyakat.
- Hildurék tegnap kitakarítottak itt. Mégis hogy kerülhettek ezek ide? – pislogott a nő, s én sem akartam kimaradni a értetlenkedés kinyilvánításából, így én is közelebb léptem a tárgyakhoz.
- Még is miért tenné valaki oda ezeket? Még csak nem is illenek a függönyhöz. – majd körbenéztem az arcokon és kezeimet csaknem színpadiasan a mellkasomhoz szorítottam. – Ezek rossz dolgok?
- Azt se tudom, mik ezek. – jegyezte meg az ház ura.
- Én sokszor láttam már ilyesmit. – búgta az inkvizítor, anélkül, hogy ránk emelte volna a tekintetét. – Túl sokszor. Úgyhogy akárkihez is tartoznak, rá fogok jönni. Ezt biztosra vehetik.
- Hálásak vagyunk a segítségéért, excellenciás uram. – mosolygott Frau Lang, valami apró színt víve elsápadt orcájába.
Természetesen sem a süteményekből, sem a teából nem fogyott semmi, nem is beszélve a borról. Herr Lang jobbnak érezte a téma elterelése céljából tovább vezetni a vendégünket a házon, megmutatni neki minden apró intrikát, melyet tervezéskor rejtett az épületbe, s melynek kivitelezését a mesteremberek hibátlanul elvégezték.
Szerencsémre viszont, s Frau Lang legnagyobb bánatára, az inkvizítor ezúttal már nyitott szemmel járt, s mindenre odafigyelt, amely különösnek hatott számára. A vadásztrófeák voltak azok, amelyeknél újból megállt az öregember, s lassú, rövid léptekkel közeledni kezdett az egyik szarvas feje felé, miközben agancsait fürkészte. Tökéletes.
- Tudja, Herr Lang, hogy nem a Szent Hivatal küldött ide. Igaz?
- Hogyne, Excellenciás uram. – bólintott Peter.
- De azért azt is tudja, hogy ez semmit sem számít. Magyarázatot várok... ha ugyan tud adni. – kezének mozdulata nem volt gyors, még is oly hirtelennek hatott, hogy akár meg is ijesztett volna, ha mellette álltam volna, mikor a karcolásokkal tarkított csontokra mutatott, melyeket még előző nap aggattam fel közéjük. – Mert ha nem tud, kihallgatom az egész háznépét még ma.
– Uram, hiszen tudhatja, hogy mi itt istenfélő emberek vagyunk. – nyögött végül fel, hosszas hallgatásából Herr Lang. - Az egyház tanaitól ebben a házban nem térhet el senki. Én... nem tudok rosszakarómról sem, aki ily aljas játékot űzne velem.
– Mégis ki volna képes ilyenre? – szólalt meg végül Frau Lang is.
- Miért karcolták össze a csontokat? - kérdeztem kissé remegő hangon Frau Langot, hogy ronthassak kissé a közérzetén. - Mire jó ez a szarvas fején?
– Bizonyára valami szimbólum, rúnának néz ki. De hát honnan tudnám, Syele, mire jó ez? Kell, hogy legyen valami magyarázat.
Látva a család teljes tehetetlenségét, nem is csodáltam, hogy a vendég teljes mértékben megszűnt vendégként jelen lenni, és már sokkal inkább kezdte hivatását gyakorolni.
- Ha megtudom, hogy be akartál csapni… - lépett közelebb a ház urához, hangja fenyegetően halk volt, s célpontjának arcára meglehetősen jól látható félelem ült ki.
– Excellenciás uram! Távol álljék tőlem ilyesmi! Meg is esküdnék rá, ha úgy kívánja. Bármit megteszek, amit csak kér, mert nem maradhat büntetlenül, akárki legyen a tettes.
- Hívja fel az emberemet!
- Azonnal, Excellenciás uram. – a férfi meghajolt és elsietett.
Frau Lang eközben mély ráncokat kezdett magára ölteni aggodalmából fakadóan, s mivel igen jól esett látni a feszültségét, még nem is voltam rá túl mérges, hogy vállam megsimításával próbálta megnyugtatni magát.
- Kérem excellenciás uram... Ha van bármi, amiben segíthetünk... Akármi... – léptem közelebb az inkvizítorhoz, ám az pont ugyan olyan hidegséggel fogadta hamis jót akarásomat, mint amivel Herr Langhoz beszélt.
- Majd meglátjuk.
A lépcső aljából már hallani lehetett a páncél csörgését, s csakhamar felért a keresztes lovag hozzánk, hogy hamar tájékozódhasson feladatáról.

Hosszú percek, talán órák teltek el, mire összegyűlt a ház népe és egyenként kikérdezte őket a püspök.
- Semmi baj, drágám, a püspök úr kideríti, ki volt a tettes és minden a régi lesz. – törte meg a csendet Frau Lang, ahogy halovány mosolyával próbálta visszaönteni önmagába a lelket, vagy talán engem próbált bátorítani.
Azt a boldogságot viszont nem akartam megadni neki. Had érezze magát haszontalannak.
- Nagyon remélem. – idegesen szorítottam ruhám két oldalát kezeimmel. – Rémisztő, hogy nem tudom, mi folyik itt. És az úr sem árulta el, mire gyanakszik.
- Ha valaki, ő ki fogja deríteni az igazságot. – károgott bele Herr Lang is, bizakodóan, végre úgy viselkedve, mint egy igazi férfi.
Mikor az utolsó szolgálólány is kikerült a társalgóból, ahol a kihallgatás történt, az öregember komoran és idegesen sétált ki hozzánk.
- Fölteszem, ha tudnának valamit, elmondták volna. Ha viszont mégsem...  – drámai szünetet tartva mindegyikünk szemébe mélyen belenézett, majd folytatta. - Mind hármójukkal beszélni akarok. Külön-külön. Amíg nem végeztem, egymással sem beszélhetnek.
Így aztán mindünket kihallgatásra vonszolta.
Most csak kezdődik az igazi szórakozás.

Langékat viszonylag hamar elengedte, legalább is nekem pont ugyan olyan gyorsnak érződött, mint egy-egy személyzeti tag kihallgatása, így nem kellett sokkal tovább várnom, hogy rám kerüljön a sor. Idegesen szorongattam továbbra is ruhácskám széleit, de mereven és komolysággal teli szemekkel figyeltem a püspök arcát. Ahogy ő is az enyémet.
-Syele, igaz? Tudsz valamit arról, ami ma itt lezajlott?
- Nem. - válaszoltam rövid hallgatás után és lesütöttem a szemem. - Azt tudom, hogy valaki rossz dolgokat tesz a házba, amik nem valók ide. Nem valók semelyik tisztességes házba sem.
- Igaz.  Ez a gonosz műve. Valahol itt van a közeletekben, és ha én elmegyek innen, többé semmi sem fogja megakadályozni, hogy ártson nektek. Te segíthetsz, ha tudsz. És persze... ha hajlandó vagy.
- Segítek! - fakadt ki belőlem, sokkal reménytelibben, mint azt akartam és kezeim végre elengedték ruhám szélét. - Had segítsek. Nem akarok a gonosszal egy házban élni. Ez a család túl szép és kedves ahhoz, hogy a gonosz szétzilálja.
- Helyes. – biccentett kurtán. - Mondj el mindent, és én nem hagyom, hogy bajod essen.
- Mindent? - egy pillanatra értetlenség futott végig az arcomon, majd gondolkodóba estem. - Nos, Herr Langgal sajnos nem volt alkalmam sok időt tölteni, munkája és kötelessége távol tartotta tőlünk. A cselédlányok mind nagyszerűen végzik a munkájukat, kötelességtudók és kedvesek. Minden háztáji munkát nagyszerűen elvégeznek. Frau Lang pedig mintha saját lányának tekintene. Mindent megoszt velem és az általa végzett feladatokat is megmutatta nekem, hogy tudjak segíteni. Leveleket válogatunk, felügyeljük a háztáji munkákat, megtervezzük az ebédeket és a vacsorákat is... az egyetlen, amit nem tudott nekem megtanítani, az az olvasás szeretete.
Feszülten elkuncogtam magam, majd gyorsan megráztam a fejem.
- Természetesen tudok már olvasni... csak nem az erősségem. Frau Lang szerintem egy nagyon erős asszony. Még saját gyermeke elvesztését is emelt fővel tudta megemlíteni.
- Valóban rendkívülinek hangzik. – közölte érdektelenül, felvont szemöldökkel.
Nem győzte meg eléggé, éreztem.  Közvetlenebbnek kellett lennem, anélkül, hogy magamat keverjem gyanúba. Azt hittem, könnyebb dolgom lesz.
- Bár... Ezt nehezemre esik kimondani, de... Nagyon sokszor érzem úgy, hogy kedvessége nem is nekem szól. - idegesen megforgatom ujjaim között egyik tincsemet. - Frau Lang mérhetetlenül kedves és jószívű. Csak sokszor, mintha nem engem látna. Bár lehet, hogy csak azért, mert még új az itteni élet számomra és már rögtön a legelején ennyire kedves volt velem... De időnként félek belegondolni, hogy elvesztett lányát látja bennem...
Hangom a végére már olyannyira elhalkult, hogy csaknem suttogni kezdtem.
- Ilyesmi előfordul azokkal, akik elveszítették a gyermeküket. Sokan gyászolnak így.
- Akkor ez normális. - megkönnyebbülten felsóhajtottam. - Amikor megláttam az összekarcolt csontokat, megijedtem, hogy valaki a halált akarja beinvitálni velük. Megidézni egy szellemet, vagy hasonló. Ezért aggódtam kissé.
Siker! A férfi szemei felcsillantak, s láttam rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Megidézni? Láttál valamit?
Hogy én láttam e valamit? Többet, mint amennyi meglátszik, hidd el!
- A csontokat, Excellenciás uram. Hiszen a csontok egy halott állaté... illetve remélem, hogy állaté... és azok nem valók a házba, hacsak nem a halált akarják behívogatni. Nekem ez jutott eszembe csupán. Egy veszedelmes gondolat. Nem is merek többet képzelni róla. - egy pillanatra csak a földet mertem nézni, majd mintha belém vágott volna a felismerés felkaptam a fejem, s félve néztem újra a férfira. - Lehetséges, hogy a karcolások máshol is megjelentek a házban?
- Talán igen. Talán tényleg segítettél nekem. – elfordult tőlem és láthatóan gondolataiba burkolózott. – Ha megjelentek, meg is fogom őket találni.
A kihallgatásom pedig ezzel le is zárult. Hatalmas siker, ha meg kell jegyeznem. Láthatóan két pofával ette a szavaimat és hitt is bennük. Hiszen miért is gyanakodott volna rám? Olyan ártatlan és fiatal vagyok még.
Egy szolgálólány informál bennünket, hogy az asztal terítve, s én egy fél pillanatra még elidőztem a hallban, jól megmérve a lovagot, kivel a püspök néhány szót váltott, majd besiettem az ebédlőbe, ahol már Langék vártak rám.
– Minden rendben? – érdeklődött csendesen Frau Lang, mielőtt még letehettem volna az ülepemet.
- Nagyon ijesztő volt. – súgtam az asztal fölött, ahogy mellkasomhoz szorítottam a kezemet. – Pedig szinte alig kérdezett valamit.
Peter Lang, kissé bizonytalanul simítottam meg gyöngéd jobbjával a vállamat, ám láthatóan nem azért, hogy önmagát megnyugtassa. Aggodalma ugyan akkora mértékben rajzolódott ki arcára, mint azelőtt. Micsoda férfi…
A vendég is belépett végül, s szó nélkül helyet foglalt az asztal másik végében, majd… csend.
Ránézve az inkvizítorra, majd a ház urára és úrnőjére, úgy döntöttem, végül én leszek az, aki megtöri a csendet.
- Úgy tudom a konyhán valami igazán finomat készítettek a mai napra. - kissé elfordulva a székemben jeleztem a cselédeknek, hogy hozzák az első fogást, ahogy Frau Langtól láttam időnként.
– Kiváló, Syele. – dicsért meg Frau lang csendesen, s ez egyszer mintha valóban őszintének hatott volna a dicsérete.
Talán csak a feszült helyzetre volt szükség. Minden esetre, a halpaprikás kikerült az asztalra, s Herr Lang arcán egyszerre megkönnyebbültség és öröm rajzolódott ki.
- Nahát.
- A kedvencedet készítettük.
- Gyermekként imádtam horgászni. A Nordenfluss partján nőttem fel. Apám tanított meg, ez volt a kedvenc közös időtöltésünk, sosem felejtem, amikor… - s a férfiból csak úgy ömlöttek a nosztalgiában tocsogó szavak, amelyek a legkevésbé sem tudtak izgatni, ám amikor megpillantottam a szakácsnőt, amint a ház úrnőjéhez somfordál, már tudtam, hogy mennyire sokat fogok kacagni az elkövetkező napokban ezen a pillanaton.
– ... talán egyszerű étel, de számomra jobb bármilyen főúri fogásnál. – fejezte be a ház ura a monologizálását, s mintha kissé zavarba is jött volna, megköszörülte a torkát. – Excellenciás uram, megtisztelne, ha ön mondana áldást asztalunk felett.
A püspök csak bólintott, s rutinszerűen, tökéletes latin kiejtéssel mondta végig a kötelező mondatokat, hogy az Urat kielégítse. Ezt követően mindenki kanalat ragadott, s bár tudtam, hogy nem szabadna, még is látni akartam mindenkinek a reakcióját. Először az atya kóstolt, s azonnal le is tette a kanalát.
- Ha nem haragszik meg, Herr. – mély és doromboló hangon szólalt meg, ám tekintetével akár embert is lehetett volna ölni. - Nem tartanak sót a háznál?
Az építész szemei kikerekedtek.
– De, dehogynem tartunk, uram. – s ő is megkóstolta azt, amiről már hárman is tudtuk, hogy mennyire üres. – Mit jelentsen ez? Sosem készült nálunk sótlanul ez a fogás. Nem csak nálunk, sehol máshol.
- Frau Kaufmann most mondta, hogy nem találtak egy szem sót sem. Amikor tegnap Konradot elküldtük a városba, nem is hozattunk vele, úgy láttuk, hogy volt.
Az inkvizítor és a lovag tekintete összetalálkozott, s az öregember kényelmesnek tűnő mozdulattal dőlt hátra a székében.
- Meg akartam várni a vacsora végét. Elvégre megdolgoztattak. De nem hagynak választást, hát mondom most mindjárt. – kimérten felkelt a székéből, majd jobbjával a lovagjának intett egyet, aki már indult is a velem szemben ülő, kétségbeesett, értetlen és felettébb szórakoztatóan szenvedő hölgy felé. – Frau Julia Lang, boszorkányság vádjával ezennel letartóztatom a pápa Őszentsége és a Kegyelmes Isten Egyházának Szent Hivatala nevében. Magammal viszem a Katedrálisba, ahol a tárgyalása is lesz. Ott döntök majd a sorsáról.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista

Az ember oly gyenge. Főleg a férfiak. Szeretnek és szeretik, ha szeretve vannak. Erősnek mutatják magukat, miközben meggyengíti őket a szeretet, amiért erősnek akarják mutatni magukat, s amikor ezt a szeretetet veszélybe sodorja egy külső erő, képtelenek ténylegesen fellépni ellene.
Herr Lang csak hebegett, könyörgött, már-már dadogott az inkvizítornak, aki mihamarább távozni kívánt, hogy kimagyarázza feleségét, még sem volt képes semmi hasznosat kiadni magából. Még a sótlan levesemtől is elment az étvágyam pár kanál után.
Peter, mikor feleségét elhurcolták, azonnal utána akart menni, hogy… megmentse? De hát még saját cselédjeinek kezein sem volt ereje túljutni. Valóban egy gyenge férfi.
Engem viszont, mintha hirtelen jutalmazni kezdtek volna. Felajánlottak meleg tejet, kérdezték, hogy vagyok és teljes mértékben képesek lettek volna alávetni magukat a kívánságaimnak. De a tragédia, az tragédia és nekem tartanom kellett a szerepemet. Nem hagyhattam, hogy az önelégült, büszke vigyor az arcomra is kifurakodja magát. A meleg tej lehetőségével nem éltem, s mikor Herr Lang bevonult a szobájába, hogy átgondolja az életét, s remélhetőleg vallásának fontosságát is, én a cselédekhez fordultam, felvéve a kihullott Frau Julia Lang szerepét.
- Kérlek, vacsorázzatok meg mindahányan. A ma este ennél rosszabb már nem lehet. - egy nagyobb sóhajtással felsétáltam a férfi szobája elé és bekopogtam, hisz muszáj volt tennem valamit vele, mert nem akarhattam, hogy még rossz gondolatai legyenek velem kapcsolatban.
Semmi válasz. Csak nem akasztotta fel magát? Azt nem tudom hogyan magyarázzam el Semiramisnak.
- Herr Lang... - szólítottam meg gyöngéden a feltételezhetően az ajtó túloldalán tartózkodó férfit. - Tudom, hogy még kevés vagyok ahhoz, ami ma történt. De segíteni szeretnék.
A másodpercek lassan őrlődtek az idő fogaskerekei alatt, de végül csak átszűrődött némi motoszkálás az ajtó alatt, mielőtt kinyílt volna és egy megtört, sápadt férfi jelent meg a túloldalán.
- Kérem, ne tartsa magában. – néztem fel rá nagy, aggódó szemekkel, hiszen az önsajnáltatása veszélybe sodorhatja az életét, amit aztán nagyon nem akarhattam.
- Sajnálom, Syele. – sóhajtott mélyet, lassan ejtve ki a szavakat szájából. - Nem tudom megmenteni. Tudom, hogy nem boszorkány.
- Biztosan nem boszorkány. – erősítettem meg, hiszen, ha valaki, én tudhattam. - Frau Lang a leg csodálatosabb és legszentebb hölgy, akit volt szerencsém megismerni. Bizonyára tévedés történt.
- Nem értem... Nem értem, hogy történhetett ez. Azok a tárgyak is... – tekintete a távolba révedt, mintha próbálná megtalálni az értelmet a dolgok mögött, de mind hiába. - Pihenj, Syele. Sajnálom, hogy át kellett élned, mindezt. Erre egyikünk sem számított. Majd... kitalálunk valamit. Holnap Carolusburgba utazom. Hátha meg tudom magyarázni a püspöknek, hogy tévedés történt.
Kezemet kissé megemeltem, mintha az övét akarnám megszorítani, ám félúton megállítottam és inkább saját kezemet szorítottam meg magam előtt.
- Pihenjen kérem. - azzal megindultam én is a hálószobámba. - Jó éjszakát.
Magam mögött, mintha ő is jó éjszakát kívánt volna, de az már nem számított. Én voltam az aggódó gyermek, aki csak segíteni szeretett volna. Érezze hálásnak magát, hogy ilyen leányzót fogadott örökbe.
Szobámba érve már nem volt nekem sem jobb dolgom, így ágyba vetettem magamat, miután cselédem segítségével átöltöztem, s a dunyha alá bújva álmodtam újra a siker kitaposott útjáról.

Másnap, ahogy Herr Lang ígérte, korán reggel útnak indult, hogy a fővárosba próbálja szerencséjét, így rengeteg idő és tekintély került a kezem alá, amivel azt kezdhettem, amit akartam. Első dolgom az volt, hogy a boszorkányságra utaló nyomokat eltakaríthassam a házból, ezzel is megnyugtatva a szolgálókat, hogy senkinek nem érdeke már a tárgyak ottléte. Ezt követően Konradot hívattam, de tüstént, hogy készítse a kocsit, ugyan is vásárolni megyünk, megint. Só nélkül nekem sem élvezetes az evés, így mindenképpen érdekem, hogy legyen a háznál. Miközben az ügyeket intéztem, egy dolog igen csak hamar feltűnt a számomra. Mindenkinek aggodalommal vegyes tisztelet ült az arcán, amikor meglátott.
Mikor Hildur reggel bevetette az ágyam, mikor egy-egy cselédlány szembejött velem a folyosón, mikor a reggeli mézes tejemet kimerték nekem… Zavaró volt. Érthető, de roppant zavaró.
Konrad, mindenesetre hamar elkészült a hintóval, s már az udvaron várt rám, bajusza alatt kedvesen mosolyogva. Talán ő volt az egyetlen, akinek ráncai és vaskos szemöldöke miatt nem látszott az arcán az aggodalom.
- Hogy szolgál az egészsége Konrad? - kedvesen mosolyogtam a férfira, ahogy a kocsi elejében ücsörögtünk, hiszen az efféle kis utazáshoz nem kellettek a legények, egyedül pedig roppant unalmas hátul ücsörögni.
Hála az Úrnak, jobban, mint az elmúlt hónapban. – mosolygott, s szeme körül elmélyülnek a barázdák. – Nem panaszkodom, mozgékonyabb vagyok, mint az én koromban szoktak lenni az emberek, de azért a derekam, ha rossz idő közeleg, azt a tudtomra szokta adni.  Most szép idő van.
-  Ugyan, mi az, hogy az ön korában? - kacagtam fel kedélyesen, s éreztem, hogy kezdett megsavanyodni a kedvem ettől a bájgúnáros locsogástól. - Bizonyára megadott még az Úr önnek legalább hatvan esztendőt!
Még is ki képes irónia nélkül így beszélni mással?
Körbepillantva a békés környéken kellemetlen érzés töltött el. Mi lesz, ha Lang sikerrel jár és Frau Langot szabadon engedik? Hogyan töröm meg a férfit, ha szabadjára engedik a szeretett feleségét?
- Remélem, Herr Lang sikerrel jár majd. - sóhajtottam fel.
- Én is remélem. Nem érem fel ésszel, ami történt, egyszerűen nem fér a fejembe. – sopánkodott, majd biztató mosolyra görbült a bajusza. - Ne aggódj, kicsi lány, nem történhetik meg olyan, amit a Jóisten nem enged meg, nem igaz?
Magamra erőltettem egy mosolyt s úgy döntöttem vesés megjegyzésemet magamban tartom.
- Minden az Ő akaratából történik, s én bízom az Ő bölcsességében.
Akasszunk minden rosszat arra, akiben megbíznak az emberek.

Konrad kissé húzott a száron, s csettintett a nyelvével a lovaknak, ami azonnal arra késztetett, hogy gyanakodjak. Csapdát állítottak volna? Miért lassít? Pont Konrad segítene nekik? Kik azok? Banditák, fegyverekkel. De ő ahhoz túl egyszerű ember.
”Konrad túl ostoba és öreg ahhoz. De rászedhették!” győzködött gondolataim között az ismerős ismeretlen is.
A lovak lelassítottak, s kényelmes tempóban befordultak az éles kanyaron, hogy aztán a kisebb zöttyenő után már tempósabban folytathassák útjukat.
- Jut is eszembe! Hogy van a fia? Nem is tudom, hogy találkoztam már vele, amióta itt vagyok. – tereltem el a gondolataimat némi egyszerű kérdéssel.
Áh, jól van, köszönjük. Itt van még a birtokon, de mostanában azért olykor már távol. – mosolyogva csóválta a fejét. – Megismert egy leányzót Asbachban, hozzá jár el, amikor csak teheti. Tegnap is odavolt, ma reggel még én sem találkoztam vele.
- Valóban? Miféle hölgyeményt szemelt ki magának, ha nem túl személyes a kérdés? - kissé ficeregni kezdtem ültömben, hogy jobban felé fordulhassak. - Az ilyesféle dolgok mindig olyan izgalmasak tudnak lenni.
Még én sem találkoztam vele, de kifaggattam a fiút. Gyönyörű, dolgos, eszes, a legcsodálatosabb lány, akivel valaha találkozott... Én is voltam szerelmes. Majd meglátjuk, így gondolja-e később is, addig meg hadd ismerjék meg egymást, én ugyan nem leszek semmi jó elrontója. Na és, a kisasszonynak van már valami udvarlója?
- Óh, bárcsak volna. - kacagtam fel. - De talán pont azért, mert nekem nincs, vonz mások rózsás szerelme. Remélem, mihamarabb boldogságra talál a fia.
Én is remélem. Ki tudja, talán tényleg ő az igazi. Nem sietek és elégedett vagyok az életemmel, de azért néha én is már játszanék az unokáimmal.
- Valóban, a család akkor a legboldogabb, ha nagy. - kényelmesen hátradőltem, hogy kiélvezhessem a nap fényét s elképzeltem lelki szemeim előtt alattvalóim imádatát és a boldogságot, melyet családjuk egészsége hozott. - Vajon a fiú maradni fog, ha elkötelezi magát? Én nem bánnám, ha máshova húzná a szíve, de legbelül mégis... oly szívesen kísérném figyelemmel őket.
Zavarba jővén attól, ami kicsúszott a számon, ismét kiegyenesedtem.
- No ne értse félre, Konrad. Én a család minden szolgálójára így gondolok. Oly rövid idő alatt oly közel kerültek a szívemhez.
Ez kölcsönös, kisasszony. Szomorú dolgok ezek, amik mostanában történtek, de kegyed jelenléte valóságos fénysugár most nekünk ezekben a borús napokban. Olyan, mintha mindig is itt élt volna minálunk.
- Igazán megható, hogy így gondolja. - teszem kezemet a mellkasomra. - S bár biztos vagyok benne, hogy lesznek napok, amikor nekem is utaznom kell, akárcsak Herr Langnak, még is ez az otthon az, ahova örömmel hazatérek.
A vásárban igen hamar megszereztük, amiért elmentünk, s Konradnak hála, még az árat is lejjebb tudtuk alkudni, így már aznap délre sikerült haza is érnünk. A délutánomat azzal töltöttem, amivel Frau Lang is eltöltötte volna: Tervezgettem az ételeket, listákat fogalmaztam, s miután már nem találtam semmit, amivel leköthetném a figyelmemet, kényelmes csizmát húztam és bővíteni kezdtem a környékről készített térképeimet.

A következő nap hasonlóképpen telt el, a városba való átjárás nélkül, kissé több idővel, amit a kertben tölthettem, szépítgetve a birtokról készített vázlataimat, s játszva az uralkodás gondolataival.
A harmadik napom reggelén azonban egy nem kissé zaklatott Hiildur rázott fel álmaim fátyla alól.
Jó reggelt! Bocsásson meg, kisasszonka. Üzenet érkezett Carolusburgból, azonnal oda kell mennie. Konrad már előkészítette a kocsit.
Sietve előszedett egy ruhát, de mielőtt leterítette volna a székre, azért megmutatta, hogy rábólintsak. A barackszínű ruha, fekete csipkével, pompásan fog állni egy kivégzéshez.
”Már ha kivégzésre megyünk.” szólalt meg a hang, de minek!
- Miféle levél? Herr Langtól?
Futár jött, nem sokat mondott, nekem csak aztat mondták, hogy rögvest készítsem össze a kisasszonykát és induljon Carolusburgba. Nem tudok többet, félek, valami baj történt.
- Az öltözködést bízd rám! - utasítottam, majd az ajtó felé intettem. - Szólj a konyhának, hogy készítsenek valami útravalót. Azonnal indulunk.
Ő csak bólintott és sietősen pukedlizett, mielőtt engedelmeskedett a parancsomnak, én pedig hamar magamra öltöttem és megigazítottam öltözékemet. Ékszereimet nem hagyhattam otthon, hiszen ha formális esemény, akkor jobb magamon tudnom, így egy kicsi ékszeres dobozba helyeztem őket, hogy kéznél legyenek, s siettem le az udvarra, ahol Konrad már várt a hintó mellett.
Mint mindig, most sem lehetett megállapítani rajta, hogy érzi magát.
- Jó reggelt, kisasszony.
- Jó reggelt Konrad. - köszöntöttem én is, s hagytam, hogy felsegítsen. Még megvártam, míg a cselédek kiérnek az útravalókkal, majd ki is adtam a parancsot a kocsisnak, hogy induljunk, mihamarább.
Még is mit csináltál te Petter, hogy a fővárosba hívatsz engem is? Csak ne Semiramis keze legyen a dologban.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Waldert von Dunkelwald

Waldert von Dunkelwald
Moderátor
Moderátor

Elnézést, hogy leestem a térképről. Akkor hát folytassuk a következő körrel! Nincs sok hátra, Syele, kitartás!
Az egyeztetések határideje: 04.27.

21[Küldetés] Ferrum tuum in igne est (V.I.Sz. 822 tavasza) Empty Fin. Kedd Május 17, 2022 9:45 pm

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista

Konrad a megszokottnál is jobban hajtotta a lovakat, így nem tellett annyira sok időbe, hogy elérjük a fővárost. Meg kell vallanom, ezúttal sem csalódtam. A nyüzsgés, amely az első gyűrűkben volt, igen szórakoztató látványt nyújtott, nem is beszélve a rengeteg kéregetőt, akik látván hintóm szépségét, természetesen azonnal kéregetésbe kezdtek. Mintha lett volna esélyük, hogy kapnak is valamit. Ostoba, kétségbeesett csőcselék.
Eridjetek innen! A kéregessetek a templomoknál! - dobbantott nagyot az öreg bajuszos, hogy elkergesse a nincsteleneket.  – Nincs időnk most ilyesmire. Kisasszony, mehetünk?
- Siessen Konrad! Nincs vesztegetni való időnk. - utasítottam a kocsist, minél távolabb tartva az értékeimet a koldusoktól. - Az Úr házánál majd megsegítik őket. Rossz előérzetem van.
Miután a belsőbb gyűrűkbe értünk, hintónkat le kellett kössük, így talpaltunk tovább, amíg csak tudtunk. Amit viszont igen hamar kiszúrtam, az a tömeg folyásának iránya. Mindenki befelé sietett, s minél beljebb jutottunk, annál nehezebbé vált elszakadni a hömpölygő, izzadó, bűzölgő, de kellemesen zajos emberektől. Akarva, akaratlanul is Konradba karoltam, hogy ne temessenek el élve a csizmák alatt, ám fülemmel elkaptam egy beszélgetés foszlányt.
Nemesasszony? Csakugyan? – kérdezte valaki.
Az hát! – válaszolta neki a másik izgatottan, de a folytatást már nem értettem.
- Konrad! Nem látok előre. - nyögtem fel, cipőmben pipiskedve, abban a hitben, hogy a vállak között majd meglátok valamit magunk előtt.
Ne aggódjék, kisasszony, biztosan nemsokára odaérünk. – mosolygott bajusza alatt az öreg.
Jobban örültem volna, ha elmondod, mit látsz te aszott tök, de nem baj. Akkor kivárom.
A tömeg szélén időnként kiszúrtam a városi őrség egyenruhásait, akik segítették terelni a csürhét, amik viszont jobban felkeltette az érdeklődésemet, azok az arany díszítésű páncélok voltak, a vörös köpenyekkel és a vörös tollakkal ékesített pöröly formájú dísz a sisakok tetején, melyeket a városi őrök mögött láttam elszórtan, néhány méretes emberen.
„Az Ordo Malleus. Minden lovagjuk egy sereggel ér fel.” visított a fejemben a hang, ami nekem is megdobbantotta a szívemet, de nem a jó értelemben.
Syele! – sietett hozzánk, a tömegből kiválva Peter Lang, hogy egy öleléssel köszöntsön. – Örülök, hogy eljutott hozzád az üzenetem és itt vagy.
Nem is emlékszem igazán, milyen érzés volt megölelni őt először az életemben, de azt bizonyosan vissza tudom idézni, mennyire vékony volt… mindene.  
Mindent megpróbáltam... mindent...
Arcát látva, s hallva amit mond, mosoly futott végig az arcomon, melyet a kezem mögé rejtettem, s közben igyekeztem szemeimbe aggodalmat és félelmet ültetni.
- Ugye nem... – ekkor már tudtam, mi következik.
Nyertem. Én nem voltam veszélyben. Hogyan is lehettem volna. Hiszen mindent tökéletesen csináltam. A tömeg körülöttünk egyre élénkebb lett, s páran boszorkányt kiáltottak.
- Menjünk előre. – jelentette ki komolyan Konrad, s már meg is indult, hogy utat törjön nekünk.
A vásártér közepén egy nagy oszlop mellett hasított fákból és rőzsékből nagy máglyát raktak. Egy bizonyos távolság után keresztes lovagok, az egyház kutyái tartották a tömeget tisztességes távolságban.
A máglya mellett egy szekér állt, rajta egy ketreccel, melyen a vádlott érkezett, a boszorkány, az eretnek, a nő, aki rosszkor volt egy jó ember felesége. Julia Langot épp kivezették, testét csupán az alsóruhája takarta, haja rendezetlen tincsekben lógott a vállára és arcára, ám félrefésülni nem tudta volna, lévén kezeit megkötözték.
A rakástól nem túl messze volt még egy asztal is, ráncos, agyoncicomázott papokkal, akikhez Juliát odavezették, ám azt, hogy mit mondtak neki, nem lehetett hallani a körülöttünk állók hangoskodása miatt. Különös öltözékében még a püspököt is nehezen ismertem csak fel, akit vendégül láttunk szerény hajlékunkon, ám hideg tekintete még is elárulta őt.
- Hogy történhet meg az ilyesmi? - kérdeztem kétségbeesetten Herr Lang felé fordulva. - Kikkel próbált beszélni? Hogy hogy nem hallgattak rá?
Sikerült az asztalnál ülő papot elérnem, odamentem a katonákhoz, kihallgatást kértem Augustinus érseknél magánál, de hiába. Norven Kathert közelébe sem férkőzhettem. – gyűlölettől vörös tekintetét követve rájöttem, hogy a korábban említett egyházi személyről beszélt, a püspökről. – Meg sem akartak hallgatni. "Majd a bíróság eldönti." Én építtettem a templomaikat, az épületeiket. Még hogy védelmezik az ártatlanokat...
Az egyik katona eközben fáklyát gyújtott, míg kettő másik a cölöphöz kötözi a nőt.
Gyerünk! Had égjen a boszorkány!
- De hát hogyan védelmezhetik az ártatlanokat? Csak magukra gondolhatnak! - dühösen toppantottam párat, pedig csak türelmetlen voltam.
És én még valaha életem adtam volna ezért az egyházért... Ez nem a Krisztus egyháza...
A rőzse lángra kapott, s csaknem azonnal emészteni kezdte önmagát. Napok óta szárazság lehetett, a füst még is nagy volt, amelytől láthatóan köhögni, fuldokolni kezdett Frau Lang a máglya tetején.
Meg ne fulladj, mielőtt elérne a tűz! Abban nincs semmi szórakozás.
- Én nem hiszem el, hogy Krisztus ezért adta az életét. Hogy ártatlanokat gyilkoljanak az Ő nevében? Ennek nem szabadott volna megtörténnie.
Nem. Nem szabadott volna.
A lángok végül elérték a nő lábát, ruháját azonnal magukévá tették, ám eltakarva testét a szemek elől. A sikítást még az őrjöngő tömegen keresztül is hallani lehetett.
- Az embereknek fogalmuk sincs, hogy egy ártatlan ember áll a lángok fölött. - néztem körbe, lelkemben büszkeséggel, arcomon undorral, ám a férfiak már nem voltak ott lélekben.
Tekintetük elnyújtott, arcuk fájdalmat tükröző volt.

Mire a lángok elhaltak, úgy a tömeg is szétszéledt, s csak mi maradtunk, hármasban a téren. Herr Lang már sírni sem tudott, Konradon viszont látszott, hogy kikívánkozik valami, ezért sűrűn pislogva el is fordult tőlünk.
Menjünk haza, nagyságos úr.
Az építész viszont nem mozdult. Csak üresen meredt a hamura, mely egykori feleségéből maradt.
- Herr Lang? - léptem én is közelebb a férfihoz, és két ujjam közé csíptem ingjének ujját. - Menjünk haza. Nem tehetünk többet.
- Menjünk haza. – bólintott egy perc elteltével, majd mélyen felsóhajtott. - Induljatok nyugodtan a kocsiért, én összeszedem a holmim és csatlakozom hozzátok.
Konrad már vezet is, s én követem őt egészen a kocsiig.
Jól van, kisasszony? – fordul hátra aggódóan.
- Nem, nem vagyok jól. - gondolataim túlcsavarták Peter arcának vonásait. - Aggódom Herr Langért.
Nem ritka dolog az, hogy egy férfi elveszi saját életét szerelme halálát követően, így aggodalmam jogos is volt. Hiszen ha Peter Lang megadja magát a gyásznak, az egész küldetésem a kudarcba fullad.
Én is... – sóhajtott szomorúan, majd rövid időre gondolkodóba esett. - Van itt errefelé egy ivó, elszaladok valami szíverősítőért az uraságnak, na meg nekünk is. Azt hiszem, mindnyájunkra ráfér. Egy perc és visszajövök, addig maradjon a kocsinál.
A biztonság kedvéért körülnéztem, nincs-e egy igazán kétségbeesett koldus a környékünkön, mielőtt válaszoltam volna, de úgy tűnt, üres az út.
- Figyelek majd. Sok sikert!
- Ne legyen rá szükség, de ezt azért odaadom. – zsebéből egy kisebb méretű kést húzott elő, amely egy tőrrel ugyan nem ér fel, de a semminél bizonyosan több.
Fáradtan mosolyogva elfogadtam, majd búcsút intettem neki, mielőtt elsietett volna az egyik igényesebb cégérű ivó felé. Megkönnyebbültem, hogy végre egyedül maradtam, ám egy pillanatra megijedtem, amikor a hátam mögül tapsolásnak lettem fültanúja. Lassú, elnyújtott tapsolás, egy pár tenyér alól. Ahogy megfordultam és megláttam a sötét bőrű démont, akaratlanul is elmosolyodtam és udvariasan pukedliztem.
Szép kis műsor volt, kisasszony. Elismerésem. – hagyta abba a tapsolást, hogy arcára vékony mosolyt ölthessen.
- Mondanám, hogy szívem-lelkem beletettem, de annyira nem volt nehéz. Mi hozott téged a kereszténység szívébe? Csak nem miattam kockáztatod az épséged?
- Nem akartam lemaradni a fináléról. – kacsintott rám. - Ugye tudod, mi a következő lépés, Syele?
Még is kinek képzel engem ez a nőszemély?
- Ha jól emlékezem, rá kell vezetni Herr Langot arra, hogy Semiramisnak tervezzen várat. - léptem közelebb a nőhöz és csípőre tettem a kezem. - De a bökkenő csak annyi, hogy ebben a történetben, nekem kicsodám Semiramis, hogy fel tudjam hozni az összetört szívű férfinak?
Ezen én is gondolkodtam, de ne aggódj, elég, ha támogatod az összetört építészt, hadd eméssze még a gyűlölet a Kegyelmes Isten Egyháza felé, amely megégette ártatlanul az imádott feleségét. A felkérést bízd csak ránk. – kézfejét a mellkasára helyezte, majd ismét megszólalt, miután végignézett rajtam. – Óh, és még valami, mielőtt visszatér a kocsisod. Sok mindent tudok, de még én is kíváncsi voltam rá, miként éred majd el a céljainkat, és arra, hogy mindezt hogyan viseled majd. Azt kell, mondjam, rendkívül elégedett voltam a munkáddal, Syele, s azzal, mennyire meg sem rendültél közben. Fogadd elismerésem, nem szokásom hiába osztogatni a dicséretet. Nagy út még áll előtted. Az igazán fontos célok felé vezető utat azonban áldozatok szegélyezik, és ettől sokan megriadnak, de te sokkalta erősebb vagy náluk és ez előre fog vinni téged, az álmaid felé. Még találkozunk, Syele.
- A dicséreted elfogadom és remélem, nem várakoztatsz meg olyan nagyon. - a korábbi aggodalmam viszont ismét felélénkült. - Mielőtt még eltűnnél, megbizonyosodnál róla, hogy Herr Lang nem kötötte fel magát szívfájdalmában?
Arra semmi szükség, attól tartok. – biccentett fejével oldalra, s igen hamar én is meghallottam a távolból közeledő patakopogást, melyet nem tudtam másnak tulajdonítani, csak Herr Langnak és lovának.
Mire visszapillantottam elkalandozott tekintetem útjából, a démonnak már hűlt helye sem volt.
Már itt is vagyok, kisasszony! –Konrad a sikert jelezvén megemelte a laposüvegét. – Remélem, nem várakoztattam meg nagyon.
- Nagyon gyors volt, Konrad. - mosolyogtam fáradtan az öregre, ezúttal őszintén. - Mindent szemmel tartottam. Mindent rendben tartottam. Már csak Herr Langot kell megvárnunk.
Aki ott jön. – vette észre a közeledő alakot a bajusz, s gyorsan átnyújtotta nekem a kis üvegcséjét. – Tessék, kisasszony, amíg az uraság ide nem ér. Mindnyájunkra ráfér ez a kis szíverősítő.
Normális esetben hezitáltam volna, hiszen egy úri hölgy nem ihat úgy, mint az egyszerű jobbágy, akkor viszont úgy éreztem ünnepelnem kellett. S mi a jobb módja az ünneplésnek, mint az önkívületbe esés? Nekem ahhoz úgy sem kell sok.

Így történt hát, hogy minden hezitálás nélkül elvettem, kinyitottam és meghúztam a laposüveget, illetve annak tartalmát, amely nem átalkodott azonnal szénné égetni a nyelőcsövemet, mielőtt visszaadtam volna Konradnak.
Itt is vagyok. – jelezte egyértelmű érkeztét Peter, s bíztam benne, hogy nem látta meg, amint Konrad eldugta a kiskulacsát.
Akkor induljunk is. – biccentett az öreg.
Syele, jól érzed magad?
- Jól, jól, persze. Csak... - arcom mintha lángolt volna, s torkom olyan szárazzá vált, mint a kősivatag. - Bizony, hosszú napunk volt, nagyon hosszú. És fájdalmas!
Kezemet mellkasomra szorítottam, ám, hogy megőrizzem egyensúlyomat, s a kocsihoz tudjak lépni, bele kellett kapaszkodnom Konradba. Érdekes, hogy a világ mennyire hamar elveszíti a helyzetét előttem, ha nem vagyok magam ura.
Pihenjen le nyugodtan, kisasszony a kocsi hátuljában, ha úgy érzi, hogy nem maradna a bakon ülve.
Éreztem, ahogy hideg ujjai a nyakamnak nyomódtak, így igen hamar elrántottam magamat tőle, hogy a kocsi hátuljába támaszkodva próbáljak felmászni.
Szegénykém, alig gondoltam rá, téged mennyire megviselhettek a történtek. Konrad! Vizet!
- Persze, uram, máris!
- Konrad, maga annyira kedves. – fogadtam el tőle a tömlőt, s hogy szárazságomat megszüntessem, csaknem a felét kiittam.
Jól esett.
- Most ott is jó ott. A kocsi hátulja is jó. Petter, jöjjön ön is. Kényelmes hátul ülni. Pihenjünk meg.
Nos, talán igazad van, Syele. Most még úgy érzem, tartom magam, de ki tudja, meddig.
A lovát hozzákötözte a kocsi hátuljához, s ő maga is bekuporgott mellém.
Szóljon, kisasszony, ha rosszul van, vagy bármit tehetek önért. – szólt az öreg kocsis, miután megbizonyosodott róla, hogy kényelmesen elhelyezkedtünk, majd nyelvének csettintésével már indította is a lovakat.
Az utazás lényegesen érdekesebb, amikor a kocsi mozgását százszor olyan erősnek érzi az ember, mint amilyen valójában... Egy idő után már nem voltam képes behunyni a szememet, mert a folyamatos forgás egyre jobban gyötört, ülni viszont alig bírtam, így jobb híján Petter Langnak dőlve bámultam a szekér egyik deszkáját.
- Az egyház nem érdemli meg mindazt, amit tett. - motyogtam halkan, ahogy gondolataimat elkezdtem visszaterelni az iszapból a helyes útra.
Mintha csak a fejembe látnál. – mondta csendesen és éreztem, ahogy vékony ujjaival megsimította a felkaromat. – Kész voltam mindenre az egyházért, oly sok időt távol voltam az otthontól, Juliától... Hogy az Isten országát építsem. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, visszavenném ezeket az időket, s a munkám is másra fordítottam volna. Építhettem volna árvaházakat, új otthonokat a szegényeknek. De nem kell ezzel foglalkoznod, Syele, pihenj csak. Pár óra és hazaérünk.
Építhettél volna nekem palotákat. Északi erődítményeket, nyugati kastélyokat, déli várakat, te ostoba férfi.

Az elkövetkező néhány napban arra lettem figyelmes, hogy a ház népe, mintha megérezte volna a sikeremet, így jutalmazni próbálnak. A szolgálók az átlagosnál is nagyobb figyelemmel voltak felém, Konrad egyre többször hozott nekem nyakláncokat, édességeket a bevásárló körútjáról, s Hildur is az átlagosnál kevesebbet értetlenkedett, amikor kértem tőle valamit. Emellett persze a házból elkezdtek eltűnni az ajándéktárgyak, amelyeket a Lang család kapott az egyháztól, Peter abbahagyta a misére járást, de még a hallból is levetette a krisztusi keresztet. Ezek mind szépek és jók voltak a felszínen, bennem még is enyhe aggodalmat keltett. Mintha csak könyörögne azért, hogy az inkvizíció meglátogassa a birtokot.
Egy napon aztán, amikor éppen a késő délutáni teámat élveztem a gyümölcsfák árnyékában, apróbb jegyzeteimbe merülve, a távolból közeledni láttam a férfit. Közös étkezéseinken kívül nem volt túl sok alkalmunk beszélgetni, így gyanakodva, ám boldogan is figyeltem érkeztét.
Áh, hát itt vagy, Syele. Elutazunk egy időre, megbízatást kaptam egy királynőtől. – jelentette ki boldogan, mintha nekem is közöm lett volna ahhoz, hogy utazik.
Ugye nekem nem kell veled mennem? Miért állsz úgy ott, mintha csak rám várnál?
”Utazni fogunk kisasszony. Messzi innen, a kényelmesebb jövőd felé.” kuncogott gondolataim között a gyermeteg hang, s legbelül sikítani volt kedvem…


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő

Miután Nessa összekészülődik, elindulnak Sybillával. Eleinte gyalog, legalábbis a városban. Nem túl bőbeszédű, de a reggelinél tapasztaltak után ez kicsit sem meglepő. Mivel arról volt szó, hogy csak csavarja el Elias von Rutzen fejét, majd utána megmondják a további teendőit, Nessa nem kérdezősködik egyenlőre. Magában persze találgatni kezd, hogy mit akarhatnak majd, csak amit ajándékot kap érdekli a démonúrnőt, zsarolni akarják, vagy akár még rosszabb.
Egyenesen Einburg keleti kapuja felé tartanak. A kapunál nincs éppen ellenőrzés, így várakozás nélkül kijutnak. Nessa nem egy gyalogos utazásra számított, úgyhogy meglepte, hogy Sybilla egyáltalán nem is keresett semmit, de miután kiérnek a városból, az út mentén már várta őket egy kocsi. Sybilla anélkül, hogy bármit is szólna, a bakon ülő idősödő, bajuszos férfihez lép, és átad neki egy kis szütyőt. A férfi megemelgeti a kezében, és ahogy megcsörrennek benne a fém érmék, a férfi elkezdi rendezgetni a loavit, hogy mihamarabb indulhassanak is. Megigazítja a szerszámukat, aztán a kocsira fellépve arrébb pakolja azt a pár zsákot, amit szállít, kicsit lesöpörgeti a kocsi oldalában levő üléseket.
-Csak ön után, Fraulein Becker - pillant a lányra Sybilla cinkosan és kezével a kocsi felé int. Ahogy Sybilla előre engedi a kocsira, egy mosollyal az arcán elfogadja, és felszáll magától. Nem egy nemes, akit fel kell segíteni.
-Köszönöm.
Ahogy felszáll, nagy levegőt vesz, és megpróbálja megnyugtatni magát, inkább kevesebb sikerrel mint többel. Volt, hogy álnevet használt, vagy hogy azt mondta magáról, hogy ember, nem démon, de hogy teljesen egy más személynek adja ki magát, ki tudja meddig, ilyen még nem volt. Izgul, és akaratlanul is azon jár az esze, hogy mi lesz, ha nem sikerül jól. Sybilla követi őt a kocsira, és helyet foglal vele szemben. Jelezniük sem kell, a kocsis hátra pillant, majd elindítja a lovakat és a kocsi zörögve haladni kezd az úton.
-Ne aggódj, Nessaris. Tudom, hogy nem találkoztál még a megözvegyült Frau Beckerrel, de biztos vagyok benne, hogy kedvesen fogad majd. Örülni fog, hogy megboldogult férje egy rokona szegődik mellé. - mosolyog rá Sybilla.
Nessa leleplezve érzi magát. A pír, és a mégtöbb idegesség (mert akkor más is biztosan ki fogja szúrni) mellett azért meg is könnyebbül. Van még vagy... pár órája ameddig nem kell idegesnek lennie. Elmosolyodik, és legyint egyet.
-Ó, nem miatta aggódok. Az egész háznépe miatt! - nevet fel halkan - -Meg hogy milyes sokáig kell majd játszanom a szerepemet, és hogy bírni fogom-e addig. - beszél egész könnyedén róla, de azért halkan, hogy a kocsi zörgése elnyomja a beszélgetésük hangját, és a kocsis ne hallja ezt.
-Ha nem bírná, nem esett volna önre a választásunk. Biztosak vagyunk benne, hogy megbirkózik a feladattal.
Visszahelyezkedik aztán az ülőhelyére, kicsit kihúzza magát, mintha a hátát akarná kiroppantani. Immár hangosabban beszél.
-Úgy tudom, a szakácsnő még mindig gyászol. Sokat jelent majd neki az ön jelenléte a birtokon.
-Igyekszek majd. - mindössze ennyi csúszik ki Nessa szájából. És jól esik neki, hogy bíznak a képességeiben. Még ha nem is igazán ez az erőssége, és valószínűleg nem is gondolja komolyan, csak meg akarja nyugtatni. Valamennyire sikerül is ezt elérnie.
-Köszönöm.
Sybilla elmosolyodva bólint egyet.

A reggel csípős hűvössége kezd enyhülni, ahogy előrébb halad az idő. Másfajta madarak énekelnek, mint a korai órákban. Ahogy így telik az idő, egy pillanatban Sybilla odaszól a bakon ülőnek.
-Kocsis, állj!
A férfi meghúzza a kantárszárat és a lovak megállnak. Sybilla felemelkedik a helyéről.
-Attól tartok, nekem mennem kell, Fraulein Becker. További jó utat kívánok. Biztosan remekül boldogul majd a von Rutzen birtokon.
A távozása kicsit hirtelen éri Nessát. Tudta, hogy nem tart vele egészen az út végéig, de ezen az út közben kiugráson így is meglepődött. Inkább arra számított, hogy a város? falu? szélén száll majd ki.
-Köszönöm. További biztonságos utat! - csak ennyivel búcsúzik Sybillától. Nem biztos benne, hogy hogy kéne szólítania hivatalosan, meg mások előtt, úgyhogy nem teszi sehogy, az a biztos. "Hej de nehéz dolga lesz ha mindenen ennyit kell agyalnia." - gondolja magában, ahogy integet a kocsiról leszálló, egyre távolodó Sybillának. Ő elsétál, a kocsis pedig rögtön tovább hajt. Egy darabig egyedül marad Nessa a saját gondolataival, egyedül a kocsi zörgése, a madarak éneke és a lovak időnkénti prüszkölése hallatszik.
-Von Rutzen igazán remek ember - töri meg a csendet végül a kocsis -Bizonyára jó sora lesz nála, kisasszony.
-Igazán? Sok jót hallottam már róla, de tudna róla még mesélni? - csap le a beszélgetés lehetőségre Nessa egyből. Többet is megtudhat von Rutzenről, de valamiért meg is nyugtatja ez, hogy elgezdhet beszélgetni, úgy bármiről.
-Ami azt illeti, - szól -Nem sokat tudok róla, időnként viszek a birtokára ezt-azt, mint ahogy most is, azzal a különbséggel, hogy mondták, el kell most magácskát hozni, mert ott fog dolgozni. Von Rutzen igazságosan és jólelkűen bánik a cselédjeivel, azt mondják. Még ezekben az ínséges időkben is jó bért kapnak. Legalábbis ezt mondják.
-Akkor biztosan így van. Eddig mindenkitől ezt hallottam róla. Sőt, igazából csak ezt, semmi mást. Ezért is reméltem, hogy tud mondani róla még valamit, mégis milyen ember. - feleli, egy kis őszinte csalódottsággal a hangjában. Őszintébb, mint hogy nem hallott róla mást is, de csak annyival tud többet, hogy a csinos női cselédeket kimondottan kedveli.
-Én sosem beszéltem vele, de hallottam, hogy nagy rajongója a vadászatnak, a birtokán van is egy saját telepített erdeje, s ő maga is rendez hosszú, több napos vadászatokat a magához hasonló nemesek számára. Azt is mondják még róla, hogy egy kissé forrófejű, és bár a nemesek általában nem töltenek sok időt gyermekeikkel, ő buzgó szeretettel van feléjük. Amikor a fiam vitt a piacról körtét az ősszel, látta, ahogy a nagyságos úr a kisfiát tanítja az íjászatra.
-Hmmm, igazán kedves embernek hangzik. -gondolkozik el a lány. Nem olyannak, aki mindenkivel megcsalná a nejét. Ahogy egyre többet megtud, egyre inkább csak kíváncsibb lesz rá.
-Bizony, bizony - Bólogat, de a tekintete az úton -Igazán remek ember Elias von Rutzen, úgy mondják. S ha így van, nincs mitől tartania, biztosan hamar megtalálja majd a helyét a birtokon.

Hamarosan a láthatáron magas épület körvonala rajzolódik ki: a von Rutzen uradalom impozáns képe. Hatalmas ház ez egy embernek... vagy egy családnak... vagy... szóval nagy! "Valyon mennyibe kerülhet egy ilyen? Meddig kellene Nessának szorgosan dolgoznia, hogy neki is telljen egy ilyenre?" Merülnek fel a lányban egyre a kérdések, főleg, hogy az ittlétében most annyi minden a pénzről szól. Fel sem tűnt Nessának, hogy már nem izgult, egészen ameddig meg nem látta a nemes birtokát, amikor meg már késő volt, mert már megint kezdett izgulni. De már korán sem annyira, mint korábban. Most már részben inkább csak izgatott, és kíváncsian várja, hogy megismerje az ittenieket, és von Rutzen urat.
Őrök állnak a kapuban, de nem nézik át a kocsit. Egyikük int, a kapu pedig szélesre tárul Nessáék előtt. A kocsis odabiccent az egyenruhás fiatalembereknek, majd tovább indul, immár a kerítés túloldalán. Egy széles út vezet az épület főbejáratához, ez a kocsi azonban lefordul egy mellékútra és ahogy az épület hátulja felé halad, oldalról megkerülve. Az útról letérve, meg akarja kérdezni a kocsist, hogy nem kellett-e volna kiraknia őt ott a sarkon, vagy valami, de utána rájön, hogy ő is von Rutzennek szállít dolgokat, és nála jobban ismeri a helyet, meg ilyenek, és jó embernek tűnik, szóóóval, biztosan jobban tudja, hogy hol lesz jó őt kirakni.
Aztán a mérete alapján akár kastélynak is mondható épületet megkerülve, a gazdasági bejárathoz érnek, ahol már cselédlányokat is látni. Egy fiatalabb épp vizet hord befelé, egy idősebb férfihoz, aki talán kertész lehet, siet oda egy fiú, és egy keselyhajú legény közeledik futva Nessáék felé, és pont akkor ér oda, mikor a kocsis megálljt parancsol a lovaknak.
-Thomas bátyám - szólítja meg nevetve a szekéren ülő bajszos férfit.
-Georg, azt hittem, nem is jössz - csóválja a fejét, ahogy leszáll a bakról és hátra indul.
-Kicsit több dolgom akadt, de itt vagyok pakolni, ne aggódj - még mintha mondani akarna valamit, de elakad a szava; égszinkék tekintete ekkor vándorol csak rád, s beelőzi Thomast, ő nyújtja a kezét, hogy lesegítsen -Engedje meg, kisasszony.
-Ó, köszönöm. - fogja meg a kezét, elfogadva a segítséget, majd leugrik a kocsiról, egy jót toppanva a porba. Fontos az első benyomás, nem az a kényes lány, dolgozni jött. Az őket fogadó fiatalemberről az jut először Nessa eszébe, hogy ő talán a sofőrje fia lehet? Bár a korábbi beszélgetésük alapján őt fiatalabbnak gondolta volna.
-Nessaris MBecker. - mutatkozik be, majdnem elszólva magát már a legelső pillanatban. Közben kezét a legény kezében hagyja, csináljon vele amit akar, ahogy várhatóan egy pillanattal később ő is bemutatkozik. A fiú kezet csókol, szinte reflexszerűen és kell egy pár pillanat, hogy összeszedje szétkallódó gondolatait. Zavartan nevet fel, ahogy felegyenesedik, s csak ekkor jut eszébe elengedni Nessa kezét.
-Igazán örvendek. Én Georg Reiner vagyok.
Nem tudja, hogy most várjon-e, vagy mit csináljon, úgyhogy egyből meg is kérdezi:
-Frau Beckerhez jöttem, ő itt a szakács, ha minden igaz. Be tudnál majd mutatni neki? - mosolyog a fiúra.
-Máris, természetesen. Engedje meg, hogy vigyem a csomagját - De nem vár az engedélyre, felkapja, és viszi is. -Erre tessék.
Azzal elindul be a gazdasági bejáraton. Thomas, a kocsis halkan felnevet. Sosem bánta Nessa ha kedveskednek neki, vagy figyelmesek vele a férfiak, ugyanakkor nem állhatja meg, hogy miután elindultak be, ne kérdezze meg, hogy:
-Nem Thomasnak kellene segítened cipekedni? Kicsit több dolgot hozott mint én.
-Ó, Thomas biztosan ráér még egy kicsit, ő sem akarhatja megváratni az utasát feleslegesen. - Legyint a szabad kezével.
-Frau Becker említette, hogy hamarosan megboldogult férje révén rokona érkezik hozzánk. Rendben telt az útja? Remélem, az öreg Thomas nem fárasztotta, néha kissé nyers tud lenni a modora, tudja.
-Köszönöm, jó utam volt. Egyáltalán nem fárasztott.
-Ennek örülök. Szerencsére nem vagyunk olyan messze Einburgtól. A város közelsége némi előnnyel is jár azért.
Még egy-két ajtón befordulva a konyhában kötnek ki, ahol éppen sürögnek az ott dolgozók.
-Az ott Frau Becker - int Georg állával egy alacsony, kissé molett asszony felé, aki egy fiatal egy leányt instruál.
-Vágd apróbb darabokra! Megakad a torkán annak, aki eszi...
-Frau Becker! - Szól oda neki Georg, mire feléjük fordul, és gyorsan odasiet.
-Adjon Isten - mosolyodik el kedvesen, ahogy közelebb lép -Bizonyára te vagy Nessaris Becker.
-Üdvözletem - felel a köszönésre, egy kisebb meghajlás kíséretében a főszakácsnőnek, aki első benyomása alapján szigorúnak tűnik, és a testalkata alapján nem csak azt tudja, hogy mi a finom, hanem azt is, hogy hogy kell olyat csinálni. Biztosan nem véletlen, hogy ő lett itt a konyhafőnök. - -Igen, én volnék.
-Örülök, hogy megismerhetlek, szólíts csak Annának - mosolyog, s mintha könnybe lábadna a szeme egy pillanatra -Már nagyon vártunk, mióta csak írta Helga hogy jössz. Remélem, jól utaztál. Ülj csak le. Elfogadsz egy teát, míg befejezzük az ebéd előkészítését? Miután végeztem, megmutatom a szállásod.
-Rendben, Anna. - mosolyog rá Nessa, majd ahogy felcsillan egy könny a szemében, egyből arra gondol, hogy megölelje-e, de valószínűleg furcsán jönne ki, még alig fél perce ismerik egymást, úgyhogy nem teszi.
-Jól utaztam, köszönöm, és egy finom tea mindig jól esik az út pora után. Ne segítsek esetleg az ebéd befejezésében?
-Jaj, igazán kedves tőled, szegénykém, épp csak megérkeztél, inkább pihenj egy keveset - Közben fel is teszi a vizet forralni -Helga írta, hogy szorgos vagy és segítőkész. Ülj csak le nyugodtan - Tekintete aztán a kísérőjén áll meg -Georg! Nem volna neked valami dolgod? Eridj kifele, ne a kocsis cipelje a lisztet s a krumplit, csak a szállításért fizetjük.
Georg mintha mondana valamit nagyon halkan és kissé elpirulva siet kifelé.
-Ejnye - motyogja még Anna, majd egy cserépbögrét vesz elő a teához.
"Lehet, hogy könnyebb lesz, mint vártam" - gondolja Nessa, ahogy nyugodtan leül, mosolyogva, Annával csevegni egy kicsit. Eddig gyakorlatilag önmagát adta, lehet, hogy nem is kell másnak tettetnie magát, mint aki? A víz felforr, Frau Becker leforrázza a teafüveket. Néha odaszól a lánynak, aki most már kisebb darabikra vágta a sárgarépát.
-Tessék, drágám - adja oda a teát, s még ügyködik egy keveset a levessel.
-Na, ezzel meg is volnánk. Menta és citromfű keveréke  - mondja a bögrére pillantva -innen a kertből.
-Köszönöm. - szagol bele a teába. Ennek a házi keveréknek erős, de ugyanakkor nagyon finom illata van.
-Esetleg egy kis méz akad bele? - kérdezi Nessa, mire Anna elé tesz egy mézescsuprot. A szomszéd helyiségből léptek zaja és zsákok puffanása hallatszik, ahogy Georg végre behordja a szállítmányt.
-Sajnálom, hogy nem találkozhattunk korábban - sóhajt a szakácsnő -De jó dolog azért, hogy megboldogult férjem családtagja került mellém. Hol dolgoztál korábban?
-Hát, még otthon segítettem, ezen kívül Hellenburgban próbáltam még szerencsét, több-kevesebb sikerrel. Remélem elégedett lesz velem.
-Efelől nem kételkedem. Most el kell mennem egy pillanatra, átnézem a kamrát, mire lehet még szükség majd, addig nyugodtan idd meg a teád és aztán elvezetlek a szállásodra.
Nessa bólint, miközben a mézet kavargatja a teájában. Ameddig Anna elmegy a kamrába, ő odahajol megfújni, majd szürcsölve elkezdi iszogatni a finom forró italt.
Nem sok idő telik el. Miután Anna visszatér, még a konyhában rendezkedik, utasítást ad a segítőinek. Aztán ígéretéhez híven elvezeti Nessát szállására. Vannak cselédlányok, akik többen vannak egy szobában, neki azonban lehetősége adódik egy piciny szobácskában ugyan, de egyedül lakni. A főszakácsnő rokonának a kiváltságának teki ezt Nessa, és nagyon hálás érte. Van bent egy fekhely mellette egy éjjeliszekrénnyel, sőt, még egy kisebb szekrény is elfér itt. Ahhoz képest, ahogy általában a cselédeket szokták elszállásolni, lényegesen jobb helyet kap, ám az is tény, hogy ez egy gazdag uradalom.
-Az én szobám itt van a tiéddel szemben. Ha bármiben segíthetek, csak szólj. Nyugodtan pakolj ki és pihenj, bekopogok majd, amikor elkezdjük az uzsonnát előkészíteni a nagyságos úr gyermekeinek.
Azzal magára hagyja a szobában, és elsétál. Nem sokkal később kopogást hall az ajtaján. Egy cseléd hozott neki ebédet, amit hálásan el is fogad. A lány megerősíti, hogy a szakácsnő érkezik majd érte, addig pihenhet nyugodtan. Ez idő alatt Nessa alaposabban megnézi a szobáját, kipakol, és mivel marad még ideje, úgy gondolja szétnéz a kastélyban, megnézi a kertet, és hasonlókat. Ezt persze kellemesebb nem egyedül (meg olyannal, aki nem téved el), úgyhogy először a konyha felé indul, hátha végzett a pakolással az a fiatal legény, aki bekísérte, és körbe tudja mutogatni a helyet.

A konyhában az egyik lány siet elé nyomban, mosolyogva. Fakó vöröses haja van és zöldes szeme, az egész arca szeplős.
–Te vagy az új lány, igaz? Az én nevem Ingrid. – Látszik rajta, hogy egy pillanatra elgondolkodik, alighanem, azon, miképp üdvözölje, végül csak egy kissé idétlenre sikerült integetés sikerül.
-Szia, igen. Szólíts csak Nessának! - mutatkozik be ő is, szintén egy kissé idétlen integetés kíséretében. Még véletlenül sem azért utánozza másik lányt, mert ki akarná gúnyolni, hogy hogy sikerült ez a köszönés, inkább aranyosnak találja, ráadásul hirtelen neki sem jut eszébe sokkal jobb, úgyhogy e miatt jutott arra, hogy ugyanúgy viszonozza azt.
– Frau Becker az étkezőben van. Segíthetek neked valamit?
-Őőő, igen. - gondolkozik el kicsit - Frau Becker majd értem jön a szobámba, de addig is gondoltam, szétnézek egy kicsit, mi merre van, milyen virágok vannak a kertben, meg ilyesmi, és reméltem hogy találok itt valakit, akinek akad némi szabad ideje, és szívesen körbevezet. Még mielőtt eltévedek. Hú, hatalmas ez a hely! -teszi még hozzá rácsodálkozva, mitha még sosem járt volna kastélyban.
– Na igen – bólogat, kissé mintha büszke is lenne, ahogy elmosolyodik – Könnyű itt eltévedni, bölcsen tetted, hogy nem indultál neki egymagadban felfedezni a birtokot vagy akár csak az épületet. De ne aggódj, idővel megszokod majd. - Gondolkodik egy kicsit, nézelődik a többiekre, akik dolgoznak, takarítanak a konyhában, és épp nyitná a száját, amikor a kamrából tompa puffanás hallatszik.
– Ez az utolsó zsák, Ingrid. – szól egy férfihang, majd elmosolyodik őt is – Áh, kisasszony! Elrendezkedett?
-Igen, el, köszi! - mosolyog az ismerős alakra.
– Georg! – szólítja meg a lány – Jó, hogy itt vagy. Körbevezethetnéd egy kicsit Nessát, ha már nincs dolgod?
– Szíves örömest – mosolyodik el, pont, mint ahogy Nessa is, a válasz hallatán.
- Még akadt is egy kis szabad időm, úgyhogy gondoltam szétnézek valakivel, mielőtt rám sóz valami feladatot Frau Becker. - teszi hozzá viccesen. Vagy legalábbis annak szánva. Georg érti is, hisz felnevet, és megemeli a szemöldökét.
– Látod, Ingrid? Van, akinek nem kellenek hónapok, hogy értse, hogy mennek itt a dolgok.
Ingrid erre csak a szemét forgatja. Georg Nessa felé fordul, szórakozottan meghajol előtte – Kisasszony, – felegyenesedik – indulhatunk?
-Persze! Csak utánad Georg, te ismered az utat.
Miközben elindulnak elgondolkozik Nessa, hogy lehet, hogy rá kéne szólnia a fiúra, hogy ő nem olyan előkelő kisasszony, hogy hajolgatni kelljen előtte. Meg azon, hogy nem-e túlzásba viszi a vele flörtölést, ha már valaki mást kellene elcsábítania majd. Sóhajt egy kicsit, ahogy a nehéznek ígérkező feladatára gondol ismét, amiről mellesleg még azt sem tudja, hogy tényleg akarja-e.
-Egyébként hova viszel?
– Arra gondoltam, először megmutatnám a gazdasági udvart, azután a kertet, és legvégül az épület belsejét, ha már úgyis ott keresi majd Frau Becker. – Magyarázza, válla fölött időnként hátrapillantva, hogy lemaradt-e. Nagyjából ugyanarra, amerre bekísérte érkezését követően a konyhára, viszi ki a szabadba a gazdasági bejáraton keresztül. Thomas kocsija már nincsen itt, de a távolból mintha kocsizörgés halaltszódna: nemrég távozhatott.
-Gazdasági udvar is van? Azt hittem csak sima udvar van, meg gazdasági bejárat. - csodálkozik el rajta Nessa.
-Azt hiszem még nagyobb ez a kastély, mint hittem.
A férfi halkan ismét felnevet erre.
– Valahol kell tartani az állatokat, amikből hús kerül a von Rutzen család asztalára. – Magyarázza – Sok csapás sújtotta ezt a vidéket is az utóbbi időkben, de aki megteheti, az érthetően nem akar foglalkozni ezzel. Elias von Rutzen uraság büszke arra, hogy a birtoka olyan, mintha sosem látott volna pusztulást.

Kerítések mellett mennek el miközben Georg magyaráz. Szembe egy fiú jön, tizenkettő körülinek néz ki, kezeiben vödröket visz. Láthatóan nem tudja hova tenni, hogy még nem látta korábban, de biccent és mintha motyogna valami köszönésfélét az orra alatt.
– Erre vannak a tyúkólak. Reggel és este is össze szokták szedni a tojásokat a lányok. Lehetséges, hogy téged is kiküld majd Frau Becker, de ha most még nem tudod, mi merre van, az sem baj. Ingridék segítenek majd.
Ezután megmutatja a kecskék és a disznók helyét is, majd az istálló felé vezet, ahol be is engedi, hogy megnézze a lovakat. Veronia nagy részén a legtöbb jószág, amit látott, eléggé lesoványodott a kevés, és nem túl jó minőségű takarmány miatt, de ezek valóban olyan egészségeseknek tűnnek, mintha sosem kellett volna nélkülözniük. Nem kell odanéznie sem, hogy tudja: amerre járnak, az itt dolgozó férfiak bizony utána fordulnak, s itt is érezheti időnként magán az itt dolgozó lovászok tekintetét.  Imádja ezt az érzést. Amikor a férfiak érdeklődő, csodáló, vágyakozó pillantásokkal vizsgálják, és olyanokra gondolnak, amitől van aki gyónni megy. Szinte érzi, ahogy ezek a pillantások vetkőztetni akarják, és lágyan végigsímítják a bőrét, mielőtt tovább siklanak, ahogy elhalad mellettük. Miért nem lehet egy kicsit perverzebb az egész világ?
Georg megsimogatja az egyik pej fejét, mintha a ló egyenesen azért tartaná oda neki az orrát.
– Ejnye már, Huncut, megkaptad reggel az almád. Hogy viselkedsz a vendégünk előtt? – Megsimogatja persze, mielőtt a lány felé fordulna.
-Igazán szép lovak. - jegyzi meg Nessa - Egy pillantás is sokat mond a gazdáikról. Mármint von Rutzenről is, meg a lovászokról is, akik így vigyáznak rájuk, rendben tartják őket.
Kicsit közelebb lép a lóhoz, amit georg megsímogatott. - Nem harap? Szabad? - kérdezi, és ha igent kap, akkor ő is megsímogatja a lovat. Szereti a lovakat. Olyan okos és aranyos állatok. Na meg nem mellesleg utazáshoz nagyon hasznosak is. - Hogy hívják? - kérdezi még mielőtt tovább indulnak.
– Csak nyugodtan – enged oda Georg – Huncut a neve. Időnként kissé szeleburdi, de nagyon értelmes állat.
-Ja, a huncut a neve volt? Áááá!
Fiatal kanca, szeme értelmesen csillan fel, és rövid szaglászás után hagyja, hogy magát megsímogatni.
– A veteményest nem mutatnám meg, csak messziről, mert igen nagy volna végigjárni, de ígéretemhez híven a virágoskert felé vezet az utunk, ha csak nincs ellenvetésed.
-Nem baj, a veteményes nem is igazán érdekel, ha őszinte akarok lenni. Elhiszem, hogy szépen nő a gabona, de azzal foglalkozzon más. Én majd csak később csinálok belőle valami finomat. - mosolyodik el. - Már nagyon várom várom a virágoskertet! - kacag fel halkan.
Ez a válasz a veteményeskert kapcsán mintha szerfelett tetszene Georgnak, elégedett mosollyal bólint.
– Ez a beszéd! Nem rohanunk sehová, amikor gondolod, mehetünk is. Hm, úgy látszik, Huncut kedvel téged.
-Örülök, hogy kedvel. Ő is tetszik nekem.
Még egyszer megsímogatja a ló arcát, utána Georghoz fordul.
-Lassan indulhatunk, nehogy a végén még Frau Becker várjon rám.
-Majd még visszajövők Huncut, addig is viselkedj jól! - fordul vissza még a kanca felé búcsúzóul.
A ló prüszköl egyet és néz a távozó Nessa után, ahogy távolodik. Meg a lovászok is.

Nem kell olyan messzire gyalogolni, hogy megpillantsák a virágokat. Sétány van kialakítva az épület körül, melyet virágágyások szegélyeznek. Látszik, hogy rendesen gondozva vannak: Nem csupán gyönyörűek a virágok, de sehol egy gaz nincs köztük, kövekkel vannak kirakva a szegélyek. Georg büszke mosollyal figyeli a lány reakcióit, aki a sok gyönyörű nárcisz, orchidea, és más tarka virágok láttán Nessa kicsit előre is szalad, hogy beleszagoljon az egyik rózsabokorba. Erős édes illata van, és maga a bokor is szépen van metszve. Ez a kert majdnem olyan, mint amilyet álmaiben elképzelt, hogy mijük van a leggazdagabbaknak, mindössze egy márvány szökőkút hiányzik a közepéről.
– Hogy tetszik? – Kérdezi egy idő után, fejét kissé oldalra billentve.
-Gyönyörű. - ennyit tud csak rá mondani Nessa. De úgy gondolja, ez tökéletesen le is írja, amit gondol róla.
Még elkondolkozik azon, hogy szakítson magának egy pár szálat, de úgysem tudná hova tenni, és amúgy is hamarosan dolgoznia kell majd.
Georg gyengéden mosolyog hol a virágokra, hol Nessára kapva a tekintetét és nem szól egy darabig, hogy gyönyörködhessen.
– Bármelyiket letépheted, ha szeretnéd.
-Szépek nagyon, kár lenne letépni őket. Meg nincs is hova tennem őket. - sajnálkozik Nessa.
– Ez igaz. – Bólogat, de mintha eltűnődne valamin. Georgra nézve Nessa is elgondolkozik, azon, hogy a fiú ugyan min gondolkozhat. Talán hogy hova tehetné a virágokat? A dekoltázsába esetleg? Egyértelműen tetszik neki, de erre biztos nem fog rákérdezni.

Miután körbevezeti a sétányon, hogy megcsodálhassa a virágokat, a bejárati ajtón át kezdi el körbemutatni az épület belsejét. A hatalmas nagytermet, a folyosókat, persze, a von Rutzen család személyes terei felé nem vezet, inkább praktikus dolgokat mutat: az étkezőt, a társalgót, a cselédbejárót, raktár, mosókonyha, külön bejáratok. Az útmutatásnak hála sikerül nagyjából kiigazodnia, de biztos abban, hogy ha teljesen eltévedni már nem is fog, de nem fog még mindent egyből megtalálni. Végül a folyosón találkoznak össze Frau Beckerrel.
– Épp időben! Nessa, drágám, épp érted indultam. Feltálaljuk az uzsonnát az uraságnak, jöjj velem.
-Örültem a sétának Georg, még biztosan találkozunk. - integet neki, ahogy elindul Frau Beckerrel. - Megmutogatta a kastélyt, hogy mit merre találok. - magyarázza a "rokonának", nem mintha szükség lenne bármi indokra a sétáláshoz. És legalább nem fáradnak kétszer, hogy megmutogassák ugyanazt.
– Ennek örülök – Biccent Frau Becker – Úgy látom, Georg kedvel téged. Ő is úgy gondolja, hogy Georg megkedvelte. Bár lehet, hogy minden csinos lányt gyorsan megkedvel a fiú.
A konyhába érve láthatja, hogy már hordják ki az asztalra valót, s Frau Becker az ő kezébe az aprósüteményes tálcát adja. Georg már megmutatta neki, ezért az étkező már ismerős a számodra. Most azonban jóval nagyobb az élet, s a székeken itt-ott különböző korú emberek üldögélnek. Hamar lepakolnak a hosszú asztalra, amelynek csupán egyik felén foglal helyet von Rutzen családja, a felesége és két gyereke. A szolgálók megállnak oldalt, ahogy egy magas, sudár termetű férfi érkezik, de ahogy belép, azonnal megakad Nessán sötét tekintete. Megtorpan, mielőtt a helyére ülne.
– Köszönjük, Frau Becker.
A szakácsnő hálás mosollyal hajtja meg a fejét. A férfi mintha habozna, majd közelebb lép, egyenesen Nessa felé sétálva. Rá pillant, majd tekintete kérdőn vándorol a szakácsnőre, mielőtt visszatérne hozzá.
– Akiről mesélt, Frau Becker?
– Igen, nagyságos úr.  A férjem rokonságából.
A férfi mindössze egy biccentéssel nyugtázza a dolgot, s hozzá intézi kérdését:
– Hogy hívnak?
-Nessaris Becker, nagyuram. Kérem szólítson csak Nessának. - mutatkozik be, egy szándékosan is kissé ügyetlenül sikerült pukedli kíséretében.
A férfi elmosolyodik.
– Örvendek, Nessaris, én Elias von Rutzen vagyok. Légy üdvözölve nálunk.


_________________
Nessaris Maera

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő

Az elkövetkező egy-két napban jóformán azt csinálja Nessa, amit Frau Becker mond, Georg pedig lesi az alkalmat, hogy vele lehessen. Egyik délután a konyhán sürög-forog éppen, amikor a szakácsnő felé fordul.
- Nessa, drágám. Megtennéd, hogy felviszel némi frissítőt a fenti fogadóhelyiségbe? Az uraságnak vendégei vannak.
-Örömmel. - feleli Nessa, aki bármikor örömmel kerülne a földesúr közelébe. Leteszi a krumplit, amit éppen hámozott, és lesöpri a kötényét, ahogy feláll a kis hokedliról.
-Mit vigyek nekik? Bort, vagy inkább valami kevésbé alkoholosat?
Anna egy pillanatra elgondolkodik, de hamar jut valamire magában.
– Bort mindenképpen, de esetleg egy tea nem árthat mellé. Fogalmam sincs, kik vannak nála, de jobb mindenre felkészülni.
Nessa bólint. A teának még el is kell készülnie, de reméli, nem váratja meg vele túlzottan a vendégeket. Első dolga, hogy odatesz egy fazék vizet forrni a tűzre, és addig meg elmegy választani valami finom bort. Siet ezzel, és mire visszaér a konyhába, a víz már kezd is forrni, úgyhogy le is veszi a tűzről, és megcsinálja a teát is. A bort egy tálcára teszi, helyet hagyva a még félkész teának is. Mellé egy kis nádcukrot, valamint finom, illatos akácmézet tesz ízesítésnek, ha kérne majd valaki. Végül a jó, forró teát is kiönti egy kancsóba, és indul felszolgálni a frissítőt.

A csukott ajtón át is hallani, hogy odabent beszélgetnek. Nessa bekopog az ajtón, majd benyit, közben egy kézzel egyensúlyozva az ezüsttálcát.
-Szolgálhatok egy kis frissítővel? - áll meg illedelmesen az ajtóban. Bár így utólag lehet, hogy az ajtón kívül illett volna megállnia...
Elmosolyodnak a férfiak, ahogy felé fordulnak. Három vendéggel ül a fogadóhelyiségben von Rutzen: Az egyikükön látszik, hogy lelkész lehet, még a palástja is rajta van. A kísérete egy templomos lovag, könnyedén felismerhető a viseletéről. A harmadik pedig leginkább egy nemesnek néz ki, de namar akar elhamarkodott következtetést levonni csak a ruházatából.
Az asztalon papírok hevernek előttük, a házigazda nyomban arrébb is pakolja őket, hogy Nessa oda tehesse a tálcát.
– Áh, Nessa. Igazán köszönjük.
Az egyháziak egy rövid pillantás után összenéznek, de egyébként mosolyognak és ők is megköszönik a figyelmességet. Alighanem démoni mivoltjára éreztek rá. Von Rutzen viszont alaposan végigméri. Ahogy meglátja von Rutzen vendégeit, egyből elkezd izzadni nessa tenyere. Egyértelmű, hogy egyháziak, és biztos benne, hogy ki fogják szúrni, hogy démon, és nem az, akinek kiadta magát, és.... - kezd el stresszelni Nessa. Megpróbálja tartani a szép mosolyát, és egy pillanattal később elindul az asztalhoz, ahol lehajol, és a szabad helyre elkezd lepakolni a tálcáról.
-Mivel szolgálhatok az uraknak? Van vörösbor, egyenesen az itteni pincéből, és finom, friss hársfatea.
– Én teát kérnék, kisasszony – Szól elsőnek a lelkész, egy kis ideig tartva a szemkontaktust.
– Nekem vörösbort legyen kedves tölteni – Szólal meg a nemes is. Von Rutzen a templomos tisztre pillant.
– Én is elfogadnék egy pohárral belőle – Adja meg magát ő is, majd utoljára a házigazda szól.
– És nekem is jó lesz a bor. Köszönöm.
-Tehát három bor, és egy tea. - összegzi, miközben megjegyzi, hogy a lelkésznek lesz a tea. Gondolja, hogy esetleg megkérdezhetné, hogy biztos nem akar-e inni egyet a többiekkel ebből a helyi borból, de talán jobb, ha nem lesz nyomulós. Mégis az egyház tagja.
Odamegy a szoba másik végében található szekrényekhez, és elővesz az egyikből 3 borospoharat, és egy bögrét a teának. Ez egy olyan, rangos emberek közti összejövetelnek tűnik, úgyhogy a díszesebb kupák közül választ három egyformát a porcelánbögre mellé. Gyorsan visszasiet az asztalhoz, ahol tölt is italt mindenkinek: először a teát a lelkész úrnak, utána bort von Rutzennek, végül a másik két vendégének.
Megköszönik a vendégek a teát/bort, majd a nemes úr kezébe veszi az egyik papírlapot.
– Igazán köszönjük, Nessa – Hálálkodik Elias is – Mondd meg Frau Beckernek, kérlek, hogy beszélni szeretnék majd vele a hétvégi vendéglátásról az este folyamán. Elfelejtettem ebédnél szólni neki.
-Rendben, átadom. - feleli a lány. - Esetleg óhalytanak még valamit az urak? - kérdezi, mielőtt az üres tálcával a hóna alatt távozna. A maradékot otthagyja, ha később még újból megszomlyaznának.
– Azt hiszem, mindennel meg vagyunk elégedve, nincs szükségünk egyelőre semmi másra. Igazán köszönjük! – Mosolyodik el Elias
-Igazán nincs mit. - fogja távozóra. Az ajtóban visszafordul egy kis meghajlásra elköszönés gyanánt, majd becsukja az ajtót. Egyáltalán nem biztos benne, hogy ilyenkor mit szokás csinálni.

Ahogy visszamegy a konyhába, az az első dolga, hogy átadja az üzenetet a fraunak.
-Von Rutzen úr beszélni szeretne majd veled valamikor az este folyamán. A vendégeivel kapcsolatban valamiről. Nem mondta, hogy nagyon sörgős lenne. - ha tippelnie kellene, akkor szállás étkezés ügyében.
– Óh, rendben van – Biccent – Felkeresem majd. Nagyon köszönöm, Nessa. Elengedlek ma délutánra, feladom majd az uzsonnát a gyermekeknek az asztalra, elég, ha a vacsora tálalásához megérkezel. – Mosolyog.
-Köszönöm. - feleli a szabadidőre, de igazából nem így van. Most így nem tudja, hogy mit csináljon addig. Georg ebben a pillanatban lép be, de már az ajtó előtt beszélni kezd.
– Frau Becker, elvinném akkor a tojáshéjakat, Matilda odaadja majd a tyúkoknak. Áh, Nessa, micsoda öröm téged látni.
-Szia.
Elkondolkozik rajta, hogy valyon vele menjen-e, vagy sétáljon egyet a virágoskertben, talán még Eliot feleségével is találkozhat, márpedig kíváncsi rá, hogy milyen a kapcsolata a férjével, ha ő ennyire... hanyagolja a társaságát, és inkább a cselédekét keresi. Mit csinál ilyenkor, amikor a férjének vendégei vannak? Nem tudja. Végül úgy dönt, hogy most nem ajánlja fel Georgnak, hogy vele tart a csirkékhez.
-Hogy vagy? - kezd bele egy kis csevelybe.
– Megvagyok, köszönöm – Kissé megvakarja a tarkóját – Ma eddig csak segítettem, ahol tudtam, aztán holnap elmegyek Thomas-szal a városba pár dologért, most éppen összeszedjük, mi mindent kell hozni.
Mintha eszébe jutna valami.
– Frau Becker! Csak ezt megkérdezem, aztán már itt sem vagyok: kik vannak most az uraságnál?
– Ejnye, hogy folyton kíváncsiskodsz, Georg! – Sóhajt a szakácsnő – Az egyikük Joachim von Falkensbach, valami határmenti nemes, de most meg nem mondom neked a rangját, a másik pedig maga Erik Ullman nagytiszteletű úr.
– Tyűha – Néz nagyot Georg – Róla hallottam már, esperes.
– Már régóta nem az, Georg. Visszavonult, most ő Heimsrothban a gyülekezet lelkésze.
– Ha hallottam volna, se jegyeztem volna meg, Frau Becker. Na akkor én megyek is. Ahogy távozik, azért még Nessára mosolyog.
Integet a távozó Georgnak, majd miután távozott, a "rokon"ához fordul.
-Hárman voltak az úrnál, nem ketten... Lehet, hogy ezért akar veled beszélni? - próbál meg ő is kíváncsiskodni, csak kicsit okosabban, a nélkül, hogy rákérdezne, ki a harmadik.
Közben emésztgeti a hallott szavakat is: Heimsrothban a gyülekezet lelkésze az bár nem ért ezekhez a rangokhoz, egy nagy embernek hangzik, és nem olyannak, aki visszavonult.
Frau Becker egy pillanatra elgondolkodik, aztán felnevet.
– Áh, bizonyára a lelkész úr kíséretére gondolsz. A lelkészek olykor templomos kísérettel utaznak, ha mennek valahová. Valami tiszt lehet talán, de nem tudom, mondták-e, hogy mi a rangja vagy a neve. Az újabb vendég után Nessa is egy kísérőre tippelt volna. Így belegondolva viszont furcsa, hogy nemes viszont egyedül volt. Bár biztos csak máshol hagyta a kíséretét, mert nem kell tudniuk, hogy miről beszélgetnek, és von Rutzenben pedig bízik annyira, hogy tudja, nincs rá szüksége.
Majdnem kifut a tűzön a leves a fazékból, gyorsan odalép és megemeli a tetőt.
– A hétvégén érkezik pár ismerőse és rokona az úrnak, mondta, hogy majd megbeszéljük, milyen ételeket készítsünk. Én elsőnek arra gondoltam, erről lehet szó, de végül is majd csak kiderül.
-Hmm, akkor a hétvégén több dolgunk lesz. - gondolkozik hangosan.
-Akkor, ha tényleg nincs több munka, én elmegyek sétálni. A kertben vagy a szobámban leszek. - köszön el, és a virágoskert felé veszi az irányt, ahova az első napján még Georg kísérte el.

Ahogy vacsora környékén jár az idő, Nessa a konyhában keresné Frau Beckert feladatok miatt, azonban ő nincs ott, csak Ingriddel találkozik.
– Áh, Nessa! Ránéznél kérlek a teára? Nehogy túl sokáig ázzon benne a teafű, mert nem lesz jó íze.
-Persze. - feleli köszönés helyett is.
Leveszi a teásfazékrol a fedőt, hogy egy kanállal merjen belőle, amit utána megfúj, és megkóstol.
-Hmm, egy kicsit talán még maradhat benne. Frau Becker merre van? - kérdezi érdeklődve, egyáltalán nem számotkérő hangsúllyal. - Elment az úrral beszélni valamiről?
– Igen, még nem tért vissza azóta. Remélem, nincsen gond. – Sóhajt, majd leemel a tűzhelyről egy fazekat, amit átvesznek tőle és tálalóedénybe kezdik merni belőle a tartalmát. Parfait-nak néz ki.
-Kell valamiben segítenem? - kérdezi addig is Ingridet. bár nem ő a főnök a konyhában, nála jóval régebb óta van itt, és nem mellékesen még tudja is, hogy hogy áll a vacsora.
– Hmm, megtennéd esetleg, hogy felvágod az almákat szeletekre? Paul úrfi úgy szereti – Teszi hozzá fejcsóválva mosolyogva.
-Igen. -feleli Ingrid kérésére.
A kamrában válogat néhány szép, érett, piros almát. Ezeknek nagyon finom édes íze van, és vékony, ropogós hélyuk, így nem kell majd megpucolnia. Szépen gerezdekre szeli őket, és egy tálba teszi.

A konyhában a sürgés a végéhez közeledik, amikor megjelenik Anna Becker is.
– Köszönöm, Ingrid.
– Szóra sem érdemes, Frau Becker. Minden rendben volt?
– Igen. Megbeszéltük a hétvégi menüt. Nessa! – Kiált oda neki – Ide tudnál jönni egy pillanatra?
-Igen. - feleli, majd félbehagyva az almaszeletelést, megy is hozzá.
– A nagytiszteletű úr már tovább állt, mivel napnyugtára el akart érni a városba, hogy meglátogassa az ottani lelkészt, von Falkensbach marad csak éjszakára, ő a családdal vacsorázik. Von Rutzen úr azonban azt mondta, hogy nem érzi jól magát és a vacsorát ezért a szobájában óhajtja elfogyasztani. - beszél mindkettejükhöz, majd Nessához fordul. - Azt kérte, hogy te vidd fel neki, Nessa. Ne aggódj, a tálalással majd mi bajlódunk.
– Máris összekészítem. – Jelenti ki Ingrid és elsiet, tálcát ragad és elkezdi ízlésesen felpakolni rá a vacsorát, egy adagban.
Nessa megpróbálja rezzenéstelen arccal hallgatni végig a főszakács mondandóját. Tudja ez az Elias, hogy hogy lehet kettesben valakivel. Bár lehet, hogy van benne gyakorlata bőven... Azért reméli Nessa, hogy tényleg erről van szó, és nincs semmi baja. De mi másért kért volna valakit kifejezetten, hogy ő vigye neki a vacsorát? És látta délután a tekintetét, amikor bort vitt nekik.
-Rendben. Remélem nincs komolyabb baja. - feleli, azon gondolkozva, hogy a többiek a konyhában tudják-e, hogy miről van szó. Meg azon, hogy mit fog mondani az úrnak, amikor odaér hozzá. Bár a kastélynak azon a részén pont nem járt még, útbaigazítást is kell majd kérnie.
– Reméljük. Nem igazán szokott betegeskedni, de olykor előfordult. A múlt télen nagyon aggódtunk miatta, mert vadászat közben megfázott, de Istennek hála, kijött belőle egészségesen. Finomabbnál finomabb falatokat főztünk neki. – Tűnődéséből Ingrid érkezése szakítja félbe.
– Itt is van.
– Remek! Tudod, Nessa, a főlépcsőn fel, és a könyvtárszoba bejáratánál balra.
Egyre inkább úgy érzi, hogy mások nem tudnak von Rutzen afférjairól. Ahogy az őt hozó szekér vezetője, Thomas beszédén is ezt érezte, most Frau Becker is úgy tűnik, mintha fogalma sem lenne.
-Rendben, köszönöm. - feleli az iránymutatásra, majd fogja a tálcát, és elindul vele.

Amikor megtalálja a feltételezhetően Elias von Rutzen szobájának az ajtaját, bekopog rajta.
-A vacsoráját hoztam, bemehetek? - kérdezi meg ezúttal előre, a délutáni kis illetlenségéből tanulva. Bár nem rótták fel neki, de végső soron csak annak érezte.
– Szabad. – Szól ki az ismerős férfihang. A szoba egyik távolabbi pontjából érkezik és még hallod, ahogy a léptei közelednének az ajtó irányába.
Benyit a szobába, és bemutat egy kis pukedlit az úrnak. De csak tényleg kicsit, nehogy leejtsen valamit a tálcáról. Majd szétnéz a szobában, hogy hová tehetné le azt.
-Küldtek minden féle finomságot a konyháról, hátha hamarabb jobban lesz. - mondja neki, miközben mutatja is, hogy mi minden van a tálcán, amit hozott neki.
Az ajtótól nem messze, jobb oldalt áll egy íróasztal. Az ajtóval szemben áll az uraság ágya, de van itt a szobában szekrény is, ülőhely kis asztallal, ahol társalogni is lehet, éjjeliszekrény, fali gyertyatartó, valamint egy női aktszobor is helyet foglal a vadásztrófeákkal egyetemben a szobában. Érdekes választás. Az íróasztalon gyönyörű, díszes levélnehezékek, tintatartók vannak, de akad bőven papír és könyv is.
– Igazán köszönöm, Nessa. – Fordul felé, és elmosolyodik. A tekintete mintha sötétebb volna a megszokottnál, ahogy rá pillant. –Tedd csak le az asztalomra, kérlek.
Nessa engedelmesen leteszi az asztalra az ételt.
-Jól érzi magát? Tudok segíteni valamiben? - kérdezi a férfi tekintetét figyelve, az abban lakozó szokatlan sötétség miatt némi őszinte aggódással a hangjában. Arról viszont még selytelme sincs, hogy mi miatt aggódik. De még véletlenül sem akarja csak úgy otthagyni, elszalasztani egy ilyen lehetőséget, amikor kettesben van vele.
– Talán csak elfáradtam – Válaszolja eltűnődve, miközben végigsiklik a lányon a tekintete.
-Akkor pihennie kellene Herr, az ágyban lenne a helye. - int a szemével az ágya felé, miközben mosolyogva válaszol. Szándékosan nem teszi hozzá azt sem, hogy kinek az ágyában.
– De... lehetséges, hogy a segítségemre lehetsz. - Teszi hozzá, miután leteszi a tálcát, és közelebb lép hozzá.
-És, hogy tudnék magán segíteni? - tesz meg ő is egy tyúklépésnyi távolságot von Rutzen felé, épp csak annyit, hogy éreztesse, hogy nyitott a férfi közeledésére, majd megáll az egyik lábára helyezve a súlyát. - Szívesen segítek bármiben, ha tudok.
Elias von Rutzen nem kertel, mi több, egy merész lépésre szánja magát. Egy utolsó lépéssel bezárja a távolságot kettejük között és szenvedélyesen megcsókolja Nessát. A jobbja átkarolja a derekát, hogy közelebb húzza magához. Nessa viszonozza ölelést, és visszacsókolja Eliast. Utána amikor újból szóhoz jut egy kis időre, él egy felvetéssel:
- El fog hülni a vacsora. - kezdi a legjelentéktelenebb részlettel, ami egyiküket sem érdekli. - Ne jöjjek vissza később, hogy akkor a többiek se gyanakodjanak, hogy miért maradtam olyan sokáig?
Könnyelműen vállat von, de azért elmosolyodik az aggodalmadon és a füle mögé simítja a lány egy kósza tincsét.
– Egy darabig el fog tartani, míg a vacsorát befejezik, ahogy a gyerekeimet ismerem. De nem marasztallak akaratod ellenére, ha inkább így tennél. Bár mióta itt vagy, mintha percről percre jobban lennék.
-Nem az én jó hírem forog kockán. - feleli, miközben hagyja a farkát előkacskaringózni a ruhája alól mintegy magyarázat képpen, majd a férfi egyik lábára tekeri. - De ha később nem lesz itt senki, lehet, hogy tovább maradnék, mint csak egy vacsorányi idő. - mosolyog rá.
Von Rutzen arcán egyszerre suhan át a meglepettség, és az is, ahogy realizálja, miért is talált részben annyira különösen vonzónak. No nem mintha ellenére volna a dolog. Érdeklődve vonja fel a szemöldökét magyarázatra és mosolyogva bólogat.
– Erre az ajánlatra nem mondhatok nemet. –Adja be a derekát. Belátja, hogy igazad van – De tudnod kell, hogy borzasztó szenvedésként fogom megélni a várakozás minden pillanatát.
-Tudom milyen nehéz tud lenni, ha várni kell. - feleli őszintén - Addig is - és a mondat befejezése helyett ad neki egy hosszú csókot.
Ez után otthagyja Elias-t a vacsorájával. Egy időre.

Talán elmondhatjuk, hogy azóta a dolgok úgy általában is kissé izgalmasabban telrek Nessa számára. Elias von Rutzen, Dél egyik leggazdagabb nemese mintha saját magának is bevallotta volna iránta való érzéseit azon az éjszakán. A napok elteltével is a vacsoraasztalnál pillantgat sokatmondón felé.
Egy alkalommal akkor találkoznak, amikor feleségével sétál a parkban. Mintha ennyire biztos volna a dolgában, vagy ennyire hidegen hagyják az esetleges következmények. Nem először látja már a feleségét, de még mindig nem tudta megérteni, hogy milyen a kapcsolat köztük. Bár nem az a szépségideál, de Nessa egyáltalán nem mondaná csúnyának a nőt. Egész fiatalnak tűnik, mégis kissé egészségtelenül vékonynak, sápadtnak és kissé betegesnek hat. A bőre egészen világos, a haja szőke, kontyban összefogva hordja. Szemöldöke vékony, szemei kékek, alatta mintha kissé karikás volna. Ujjai hosszúak és vékonyak, viszonylag magas is.
Lehet, hogy nem teszi szóvá, de biztosan észrevette, hogy mennyire tetszik Nessa a férjének. És még azt is el tudja képzelni, hogy tud a korábbi félrelépéseiről is. Olyan szívesen belenézne a fejébe Nessa, hogy mi folyik ott!
Őt személy szerint nem zavarja, hogy házas emberrel fekszik le, egy gondolat azonban mégis nyugtalanítja: mi van, ha miatta teljesen elhanyagolja von Rutzen a feleségét? Amennyire nem hisz a monogámiában, pont ugyanannyira gondolja úgy, hogy ha már megházasodik valaki, akkor onnantól felelős a párja - jelen esetben felesége - boldogságáért, és csak reméli, hogy nem hanyagolja őt el teljesen.

Egyik vasárnapra Frau Becker kimenőt intéz Nessának.
-Szorgalmasan dolgozol a konyhán - mondja az egyik este - Igazán megérdemelsz egy kis pihenést. Aludj csak, ameddig jólesik.

Reggel valaki halkan zörget Nessa ajtaján, majd mintha sietősen távozna is. Szeret sokáig aludni, és lustálkodni, amikor nincs semmi dolga, így hát erre a kopogásra ébred. Gyorsan magára kap valami ruhát, és megy ajtót nyitni, és szétnéz a folyosón, hogy ki kopoghatott, miért kereshetik. Mintha befordulna egy alak a folyosó végén, de nehéz ennyiből felismerni. Viszont az ajtó előtt egy vadvirágcsokor hever. Nem fonnyadtak, egészen friss lehet. A csokrot, felkapja a padlóról, és beviszi a szobájába. Egyrészt kerít neki egy vázát, amibe beletehetem, másrészt pedig megnézi, nem-e elrejtettek benne valamit, ajándék, cetli, valami amiről kitalálhatja, hogy ki küldte. És milyen bölcs gondolat! Ahogy óvatosan és körültekintően átvizsgálja a csokrot, kiesik belőle egy picike félbehajtott cetli. Más egyéb nincsen benne.
Nagyot sóhajt Nessa... sajnos nem tud olvasni. Már régen meg akart tanulni, de valahogy sosem jött el az ideje, és a helye, hogy megtegye. Azért széthajtja a cetlit, megnézni, hátha mégis megy vele valamire. Vannak ismerős karakterek a betűk között, a saját keresztnevét is felfedezni véli egy szépen megformált “N” formájában. Valami rövid üzenet szerepel rajta, sem aláírás, sem pecsét viszont nincsen.
Három ember jut Nessa eszébe, aki küldeni akarhat neki ilyesmit. Az egyik az von Rutzen maga, de abból ítélve, ahogy még a felesége mellett is megbámulta őt, valószínűleg talált volna jobb módot is a csokor átadására, vagy beszélhetett volna személyesen, és a kertben lévő sok szép virág közül is bármikor válogathatott volna. A következő ötlete Sybilla, aki viszont akár még álmában is képes volt felkeresni legutóbb, úgyhogy jó kérdés, hogy miért akarhatott így üzenni neki valamit. A harmadik, és legvalószínűbbnek tartott ötlete az pedig Georg, aki mióta megérkezett, csapja neki a szelet. Végül úgy gondolja Nessa, hogy az lesz a legjobb, ha megpróbál ennek utánajárni, és ezt az ifjoncnál kezdi. Cipőt húz, felöltözik teljesen, elteszi ezt a kis cetlit, és elindul megkeresni a fiút. A konyha felé szokott sokszor kisegíteni cipekedésben, úgyhogy ott kezdi a keresését.

Anna és Ingrid épp a levest melegítik a vasárnapi ebédhez.
- Nessa, kedveském! - Örül meg neked az idősebb nő, kezét a kötényébe törli. - Hát te csak nem tudtad elkerülni a konyhát a szabadnapodon sem? - nevet
-Hát hogy tudnám elkerülni, itt készülnek az igazán jó dolgok. - válaszol játékosan - Georggal szerettem volna beszélgetni kicsit, gondoltam, hátha itt van.
Anna kérdően pillant Ingridre, de a lány megrázza a fejét.
- Nem láttuk ma. De nézd meg, hátha odakinn lófrál valahol.
-Rendben - bólint, mielőtt tovább indul az állatok felé szétnézni. Valamiért kicsit rossz érzése van ezzel kapcsolatban, hogy pont aznap nem találja, ugyanakkor nyugtatgatja magát, hogy biztos csak a véletlen, és hogy még délelőtt van, biztos más dolga akadt, és ezért nem járt még arra, vagy valami.

Odakinn zajlik az élet javában: ismerősek már a lovászok, és vannak a gazdasági részen is olyanok, akik, ha névről nem is, arcra ismerősnek tűnnek. A sétány és a virágoskert kissé elhagyatottabb, de az egyik figura néhány szerszámmal a földön térdelve ügyködik.
Nessa lassan odalépked a térdeplő emberkéhez. Eleinte kicsit bizonytalan, hogy ott Georgot látja-e, de utána, ahogy még az is egyértelművé válik számára, hogy olyan virágokat vett itt a gondviselésébe, amiket le is tett az ajtaja elé, a köztük lévő táv utolsó részén kifejezetten megpróbál lopakodni. Amikor odaér hozzá, a vállára teszi a kezét, és csak annyit mond:
-Sajnos nem tudok olvasni. Biztos benne, hogy érteni fogja a fiú, már biztos benne, hogy tőle kapta a csokrot.
Georg mintha észre sem vettem volna közeledését, az érintésre összerezzenve fordul a hang irányába és őszinte meglepettséget látsz visszatükröződni az arcán, majd elmosolyodik.
- Áh, Nessa! - Ahogy felegyenesedik, lesüti a szemét - Bocsáss meg. Azt gondoltam, biztosan tudsz… csak mert én sem. A lelkészt kértem meg, hogy írjon, én csak diktáltam…
Kicsit megrázza a fejét, hogy jelezze, nincs semmi probléma... végülis, megesik az ilyen. És ha valamin, akkor azon nem szabad megsértődni, ha valakit jobbnak hisznek, mint amilyen. Kíváncsi, hogy mit diktált a lelkésznek, de még sem ezt kérdezi meg tőle.
-De miért szaladtál el?
- Hát, csak... - Zavartan vakarja meg a tarkójáz - Siettem, na meg titokzatosabbra akartam a találkozást. Csak beszélni akartam veled. A papírra azt írattam, hogy találkozzunk napnyugtakor a szökőkútnál. De megelőztél - mosolyodik el.
Nessa igazából arra gondolt, hogy ha már ott járt, behívta volna a szobájába. Viszont egyáltalán nincs ellenére a romantikusabb, naplementei találkozó sem, úgyhogy végülis nem bánja.
-Szeretnéd, hogy visszajöjjek később? Az amit te kilaláltál romantikusabbnak hangzik, és egy ilyen szép csokor után kár lenne érte, nem? Minden esetre erre akkor már nem lesz szükség. - veszi elő a papírcetlit, amit gyorsan be is csúsztat Georg farzsebébe, aki mintha egy pillanatra elpirulna.
– Biztos vagy benne? - Kérdést tesz fel ugyan, de eléggé úgy néz ki, hogy a szavaid elsőre meggyőzték. Elmosolyodik. – Várlak majd.
-Rendben. Akkor addig is szia. - köszön el tőle mosolyogva, és el is indul vissza a kastélyba.
Az úton azon gondolkozik, hogy mennyire lenne problémás, ha vele is lefeküdne. Jól is néz ki, és kedves, aranyos fiú. De nem azért van itt, hogy egyszerűen jól érezze magát. Lehet, hogy lassan meg kéne innia azt a bort, és beszélnie Sybillával, hogy mit kellene csinálnia következőleg, hisz úgy érzi, amit kértek tőle, azt már megtette.

A szabadnapján Nessa elmegy a városba, a piacon szétnézni, bár ez nem egyedül a legjobb. És... egy kicsit benéz a konyhára is. Nem szereti a tétlenséget, és egyszerűen nem tud mit kezdeni magával. Ott pedig mindig akad valami munka, amibe besegíthetne.

Csak eljön aztán a napnyugta, és ahogy elindul a találkozóra, Ingriddel találja szembe magát a folyosón, aki kissé gondterhes arcal lép oda hozzá.
- Nessa! Van egy kis gond...
-Milyen gond? - vonja fel a szemöldökét.
Ingrid lesüti a szemét, a kezeit tördeli.
- Frau Becker szabadnapot adott neked, de az uraság ezt bizonyára nem tudja és azt mondta, örülne, ha a vacsorát te vinnéd fel neki. Megkérdeztem Frau Beckert, mi legyen, mert nem akarnánk nyaggatni. Azt mondta, kérdezzelek meg, hogy szeretnéd-e felvinni te von Rutzen úr vacsoráját? Ha nem, akkor én felviszem neki és elmondom, hogy mára kimenőt kaptál.
Nessa azt hitte, valami nagyobb baj történt, bár számára, személy szerint, ez egy nehéz döntés, és hosszabban el is gondolkozik rajta. Végül arra jut, hogy az uraságot akár később is meglátogathatja, hogy lefeküdjön vele, napnyugta viszont most van, nem pár órával később, és nem szereti az ígéreteit megszegni.
-Bocsi Ingrid, de nem tudnád te vinni most neki a vacsoráját? Georgnak megígértem, hogy találkozok vele.
– Persze, megyek is – Bólint. Mintha Georg említésére valamiféle kíváncsiság gyúlna a szemében, de nem teszi szóvá, int egyet és tovább szalad a konyha irányába. Nessa úgy gondolta, hogy már eddig is elég sok időt tölt Georggal, és nem lepődött volna meg, ha már eddig is pletykáltak volna a háta mögött, hogy két szerelmes pár, ... Általában nem örül az ilyesminek, most viszont ez azt is jelenti, hogy még jobban elkerüli majd a gyanút, hogy von Rutzen vele csalja a feleségét.
Minden esetre, most csak siet a szökőkúthoz, ahol megbeszélték, hogy találkoznak majd.

Az állatokat az éjszakára már ellátták, egészen üres odakinn minden. A szökőkútnál azonban ott áll Georg és a lány jöttére felé fordul mosolyogva.
- Hölgyem – Hajol meg. Erre elmosolyodik, és először majdnem "Uram"-nak szólítja a fiút Nessa, de azt azért túlzásnak érzi.
-Georg - mutat be egy kisebb pukedlit, mielőtt a kezét nyújtaná neki, amikor mellé ér.
Elfogadja a felé nyújtott kezet és csókot lehel rá, majd el sem engedve közelebb húzza magához.

Az este kettejüké, de a végén az arcára adott puszival búcsúzik tőle. Ma még nem. - mondja magának Nessa. Ameddig nem tudja, hogy mi legyen von Rutzennel, addig nem fekszik le vele is. Pedig tetszik neki, csinos, figyelmes, kedves fiú ez a Georg. Lefekvés előtt megissza hát a Sybillától kapott bort, és végre elhatározza magát, hogy kideríti, hogy mit is akarnak tőle, hogy csináljon az úrral, és meddig kell még játszania a szerepét.


_________________
Nessaris Maera

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.