[Audencia] Valahonnan az angyal

Sebastian komótosan rótta a főváros utcáit. Volt konkrét célja, de nem sietett teljesíteni. Megint olyan feladatot bíztak rá, aminél nagyon sok mindent szívesebben hajtott volna végre, de nem ellenkezhet. A parancs az parancs.
Egy nefilim csoport érkezett Északra. Már jó ideje itt tartózkodnak, azóta pedig rengeteg pletyka terjedt el a fél angyal népségről. Az Egyház természetesen elküldte a maga embereit, hogy beszéljenek a jövevényekkel, papokat, szerzeteseket, apácákat, inkvizítorokat, kereszteseket, de az Ordo Malleus még nem tette tiszteletét náluk. Mindenki tudta, hogy előbb-utóbb valakit kijelölnek rá, hogy beszéljen velük, de az öreg veterán a legkevésbé se gondolta volna: őt fogják.
Rendjük elsődleges feladata a harc, de azért köztük is akadnak nem kis számban olyanok, akiknek az ékes szólás, a tárgyalás, vagy épp a mindennapi csevegés művészete is magas szinten megy. De Sebastian pont nem ilyen személy. Fiatal kora óta egyetlen dologra nevelték, az pedig a harc. Soha életében nem érdekelte a társalgás komolyabban, mint a legegyszerűbb mód, hogy közöljön dolgokat másokkal. Nem pap ő, hogy ékesszólóan prédikáljon a túlvilágról, vagy bármi másról. És mégis, pont neki kell elmennie, hogy holmi félszerzetekkel találkozzon.
Lassan, de biztosan odaér az épülethez, aminek a címét közölte vele felettese. Kellemes hely, nem túl díszes, de nem is túl egyszerű. Egy darabig még meredten nézi az ajtót, nagyon nem akarja magát rászánni a találkozóra, de muszáj lesz. Még egyszer megigazítja kardövét, mert ha már másba, legalább a fegyverébe had kapaszkodjon majd biztonságosan. A megmunkált fém mindig segítségére volt, remélhetőleg most is támaszt nyújt majd neki.
Bekopog az ajtón, majd amikor kinyitják, határozottan megszólal:
- Sabriyah nagykövetasszonyt keresem. Sebastian Jaakobsen, Ordo Malleus.