Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

“RéSzEmRőL rEnDbEn, NyUgOdTaN TaRtS VElÜNk!” visszhangzott Matheus fejében Kormi előző mondata. Hát persze, hogy jöjjön velük, miért is ne, csak legyen nála fejfájáscsillapító a pokolból. Az inkvizítor eltervezte magában a következő nagy műsorszám részleteit. Meggyújtja a sötéttündét egy nagy rakás tömjénen melynek következtében a démon megfullad. Gyönyörű volna, kár, hogy itt délen nem szeretik ezeket a mutatványokat az ízléstelen Südarden-pofájú libák.
Ámde mindeközben a Szentlélek is elhagyta őket, nem bírta már tovább a protestáns eretnekség szagát, és ennek következtében Robin elkezdte magát érdekes pózokban mutogatni a többi előadónak. Sápadtan nézett körbe a szobán. Ez csak a démon miatt történhetett! Biztos megátkozta!
- Te! Nőfajzat! Bármit is tettél, csináld vissza! – Fordult a nőhöz.

Örömmel veszem, hogy velük tarthatok. Hamar odaértünk a sátorba, ahol a többi mutatványos is volt. Elég sokan, és elég hangosak, azon vitatkozva, hogy ki mikor léphessen majd fel, amikor az egyikük előállt egy ötlettel, hogy botokat kelljen húzni, és bízzuk a véletlenre. Elég jól bánik a szavakkal, az biztos. De honnan kerített hozzá máris számozott pálcákat? De nem csak számomra volt gyanús az illető, a mellettem álló késdobáló is egyből felszólalt, nemtetszését kifejezvén. Ezt követően a főnöke kért meg, hogy segítsek neki elcsábítani a férfiakat, amire mosolyogva rá is bólintottam, ő pedig egyből elkezdte a szomorú, sokat (ki)éhezett lány szerepét játszani, hogy megessen rajta a többiek szíve, ezzel nehéz feladat elé állítva, ugyanis én nem vagyok a csapatának a része, ha egyszerűen utánoznám, az nem lenne jó. De mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit is csináljak, az eltűnőművészük nézett rám gyilkos tekintettel. Miért?
-D-de... nem csináltam semmit. - felelem neki megilletődötten. -Mindegy. - hagyom rá magamban morogva. Bár tényleg nem tudom, hogy mit akarhat. Vigyem vissza a lovat? Vagy maradjon a sorshúzás? Ha ez, inkább a főnökének segítek. Mögé lépek, hogy tartsak egy kisebb szónoklatot.
-Az a baj a sorshúzással, hogy sokan olyan helyet kapnának, amit nem érdemelnek meg, ki jó, ki rossz értelemben. Például látják szegény Madame Schmetterlinget? Idejön a kis társaságával a messzi dzsungelből egy igen színvonalas előadással, felkészülve arra, hogy bármilyen erkölcstelenséget is elviseljen - Azért, ha valaki nem látná rendesen, hogy miről beszélek, az egyik kezemmel megemelve rásegítek kicsit, mielőtt a másikkal eltakarnám a dekoltázsát. De el tudnám viselni az ilyen "erkölcstelenséget" minden egyes nap! Egy csomó férfi tekintetét magamon.
-És képesek lennénk azt mondani, hogy a szerencse döntsön a sorsáról, és ha nem jön össze neki, akkor lenne szívünk azt mondani neki, hogy ez van, nem jut kenyérre való sem, hiába próbálkozik ennyire keményen? Tegye fel a kezét az a szívtelen alak, aki képes lenne ezt a szemébe mondani! Gyerünk! Gyengéden átölelem a nőt, miközben próbálom továbbra is takarni amit eddig takartam, majd kedvesen hozzá szólok.
-Ne aggódjon Madame, biztos vagyok benne, hogy ennyire azért nem kőszívűek az itteniek sem.
-Ha lehetne egy javaslatom, mi lenne, ha mindenki elmondaná mondjuk nekem, hogy milyen produkcióval készült, és hogy szerinte mennyire jó, én pedig ez alapján megpróbálnék sorba állítani mindenkit, és így mindenki megkaphatná az őt megillető helyet a fellépők között. Természetesen ehhez fontos, hogy mindenki őszinte legyen, különben ki tudja mi történik, amikor kiderül a turpisság, elvégre vannak itt késdobálók is, valaki pedig kint felejtett egy medvét a sátor előtt.

A reggeli hűvös szellőben érezni már a közelgő tél csípősségét és az erdei avar illatát. Jólesik, ahogy végigsimít az arcomon, s életet lehel a tagjaimba frissességével. A kedvelt időtöltés feletti öröm valamelyest kiszorítja a gondolataimból az elmúlt hosszú órák terhét,most még az sem zavar, hogy a vacsoráról ismes urakat is látok magam körül. Bár madarak éneke megtölti a teret körülöttünk, hallani a kutyák csaholását és a jelenlevők halk beszélgetéseinek foszlányait.
Valamennyien könnyebb öltözetet viselünk, mint csatában tennénk, különösen azok, akik íjjal fegyverkeztek fel könnyű zsákmány reményében.
Erős kőrisfa vadászlándzsát vettem magamhoz, melynek hegyes pengéje mögé keresztvasat erősítettek; nem törődöm nyúllal, fácánnal, túzokkal, de még őzzel is kevéssé. Nagyobb vadakkal szeretnék találkozni.
Minthogy van még időm, magam is ellenőrzöm a lovam felszerelését, különös tekintettel is a nyereg szíjaira. Fél füllel hallom, ahogy a közelben Haniel és Hilde beszélgetnek. Nemigen tudom kivenni, pontosan mit, de nem is szeretnék hallgatózni, akár csak véletlenül is elcsípni valami olyasmit, ami nem tartozik énrám.
Úgy tűnik, ettől nem kell tartanom. Gondolataimból fiatalos köszöntés zökkent ki.
- Üdvözlet. Nem tudja véletlen, hogy egy nefilim hogy kerül ide? -
Hangja, úgy sejtem, ha akarná, messzire hangozhatna, mégis visszafogja, hogy ne hallja meg az említett Haniel, aki felé mondandója végén állával bök. Ahogy végigmérem, azonnal kitűnik számomra, hogy tünde áll velem szemben, s egy pillanatra eltűnődöm, láthattam-e vajon korábban.
- Zeliel nefilim bíra kíséretének tagja - felelem -, azonban most egy darabig a mi társaságunkba tartozik. Ki kérdezi és miért?
Nem árulok el titkot ezzel, így lelkiismeret-furdalás nélkül oszthatom meg vele a választ.  Hanem a kíváncsiságomat felkelti az érdeklődésével, ezt nem is próbálom tagadni.
- Lance Kalver, zsoldos, és mert kíváncsi. Nem sűrűn látni nefilimeket, pláne nem ilyen helyen. Azt képzelné az ember, hogy ez nekik.... alantas.
Egy pillanatra elmosolyodom a válaszát hallgatva. Tetszik az őszintesége, nyíltsága finom vonásainak férfiasságot kölcsönöznek.
- Felénk az egyháznál megfordulnak időnként, de valóban, másutt idegennek tűnhetnek. Lehet, hogy csakugyan alantas nekik egy szüreti mulatság.
A magam szintjén tisztában vagyok az illemmel, úgy helyes, hogyha ő bemutatkozott, én is így tegyek. Elvégre ha más nem, úgy sejtem, együtt fogunk vadászni. Eszembe jut a hellenblatti követségem, amelyről úgy gondoltam, csupán egy unalmas fogadást kell végigüljek, de csakhamar kiderült, hogy a tündék népe igen nagy kedvelője a vadászatnak, s ragaszkodtak hozzá, hogy a követek ilyen mulatságon részt vegyenek. Láttam, mint hajtanak a tündeerdőben, s bár azoknak az időknek vége van, gyakorta emlékezem vissza rá. Az első és egyetlen alkalom volt, amikor a tündék országában járhattam.
- Oswald von Bertold - nyújtok kezet - Örvendek, Lance Kalver.
Elfogadja a gesztust, kézszorításából határozott jellemre vélek következtetni.
- Szintúgy. Jól érzik magukat eddig?
Elsőre nem vagyok biztos, nem bujkál-e valami a kérdése mögött, azonban nem biztos, hogy tud a történtekről, így kezdeti gyanakvásomat hamar elfeledem.
- Jól, köszönjük. A lehetőségeinkhez képest mindenképpen. Nem láttam tegnap a vacsorán.
- Nem voltam hivatalos. Én csak egy zsoldos vagyok, akit őrnek fogadtak fel. Délután a falon teljesítettem szolgálatot, este pedig a többi őrtársammal mulattam az időt.
Válaszán egy kissé elcsodálkozom, úgy sejtettem elsőre, hogy később érkezett, ámde hivatalos vendége von Rowan birtokának. Másfajta elismerés ébred így bennem irányába.
- Ó, értem - nyugtázom egy bólintással a hallottakat - Minden tiszteletem azoké, akik szolgálatot teljesítenek, hogy a meghívottak megfeledkezhessenek egy kis időre a gondokról. Remélem, legalább jól megfizetik a fáradozásukat.
- Nem panaszkodhatok - feleli jókedvűen - De ha pénzt nem is kapnék, akkor is megérte volna eljönnöm. Egy kis időre én is megfeledkezhetek a gondjaimról.
- Hogy helyette más gondokat vegyen a nyakába? - vonom fel a szemöldököm, de szám szélén halvány mosoly játszadozik. A tünde alighanem érti a kötözködésem, ajkai szélesebbre húzódnak az arcán jókedve jeléül, mielőtt válaszra nyílnának.
- Régen nekem ez volt az élet. Menni egyik helyről a másikra, elszegődni valakihez zsoldosnak, hogy aztán továbbálljak... és jó volt. Azt hiszem. Sokszor nem volt semmim, akkor nehéz volt. De akkor még az élet könnyebb volt. Most a Hellenburgi Tündelégióban szolgálok, és az elmúlt időszakban sok volt a megpróbáltatás. Ez a helyzet - mutat körbe a kezével - szinte nyaralás.
Szóval a Hellenburgi Tündelégió. Nem találkoztam velük gyakorta, feladataim legtöbbször a templomosok közt tartottak, noha létezésükről mindig is tudtam.
- Valóban, nem egyszerű most a tündéknek szerte Veronián, pláne azoknak, akik szolgálnak is. Örömmel hallom, hogy az ittlét annak is pihentető ily módon, aki feladatot lát el.
Lance Kalver bólint.
- Nos örültem, Herr von Bertold. Van egy sanda gyanúm, hogy nemsokára elindulunk, de ha mégse... nos ettől még jobb felkészülve elindulni, minthogy úgy kell felugranom. Remélem, még találkozunk.
Kézfogásra nyújtja a kezet, amelyet el is fogadok, majd búcsúzóul biccentek felé. Úgy sejtem, az íjászok vagy a hajtók között lesz munkája, így kétlem, hogy a vadászat alatt látnánk egymást, s neki előbb kezdődik bizonyára a feladata, mint nekem.
Lassan aztán ideje elkészülni. Nyeregbe szállok és finoman megpaskolom a lovam nyakát, majd felállok egy pillanatra a kengyelben, hogy meggyőződhessem annak tartásáról.

A várat elhagyva hamar az erdőben találjuk magunkat. Méretével és környezetével egyaránt büszkélkedhet a báró, amit nem is szalaszt el megtenni.
- Nem fognak látni egyetlen orvul kidöntött fát, csupasz tönköt sem. A gyönyörű fák, nemes vadak a vidék kincsei, s bárki, ki szavam nélkül mer sebet ejteni rajta, fejével fizet érte.
Harsányan nevet fel önnön mondandóján, hű lovagjai nem késlekednek csatlakozni hozzá.
Az elsők között lépek be az erdőbe, fáinak vastagsága és a puszta levegője azt az érzetet kelti, hogy előbb itt volt már, mint a vár és lakói, mesebeli rengeteghez hasonló, s ki tudja, mi rejtőzik benne.
A hajtók kiváló munkát végeznek. Az erdő visszhangjába hamar belevegyülnek a szárnycsapások, a növényzet rezdülései, hamarosan pedig hallani fogom az újhúrok pendülését, lovaink patáinak vad dübörgését és a prédák kiáltását. A vadászat izgalma kezd lüktetni az ereimben és az érzékeim kiélesednek, ahogy átadom magam az ismerős érzésnek, és minden porcikám éberen figyel.
Az erdő minden rezdülése jelent most valamit.
Előbb pillantom meg, mint hallanám a hangját a vadkannak. Termetes, alighanem idősebb példány is, az is lehet, hogy nem először veri fel vadászat zaja. Nem tűnik úgy, hogy menekülni próbálna, épp ellenkezőleg. A hajtók is hátrálni kezdenek a közeléből, ahogy az állat egyértelmű jelét adja, támadni készül.
Feszült csendben nézünk szemet, vadász és préda, szorításom a lándzsa nyelén erősödik, ahogy készülök, hogy az alkalmas pillanatban leugorjam a nyeregből. Az odavágtató lovasok megzavarnak minket, a vad éles hangja hasít a levegőbe és a tökéletes lehetőség oda, ahogy az egyik hajtó riadtan futásnak eredt, a felbőszült vaddisznó pedig utána.
Bosszúsan sarkantyúzom meg a lovam és megrántom a kantárt, hogy sietve egy éles fordulattal az állat után vessem magam.
Nem fogom hagyni, hogy kicsússzon a kezeim közül, sem hogy a hajtó váljon prédává. Felébred a bennem az ősi vérszomj, ahogy üldözőbe veszem a zsákmányt.

Mina, Hans: Edmund hezitálás nélkül adta a kezét, jó erősen megszorítva azt.
- Legyen hát. Az én választottam az az úr leszen ott. – mutatott előre az egyik íjász felé, aki éppen akkor lőtte egyik nyilát a céltáblába. A férfi továbbjutott a következő fordulóba, de épp csak hogy. Látszott rajta, hogy nem katonaviselt egyén, s kissé fel is öntött a garatra, miközben nyilazott. Ennek ellenére sikerült megütnie a mércét, am elég dicséretes volt ilyen állapotban.
Akit Hans választott, természetesen továbbjutott a döntőbe. Ő és a többi katona kellő magabiztossággal ragadták meg az íjukat, s bizony sikerrel jártak. A versenyt nézve Edmund egy kis pad felé mutatott, hogy ott foglaljanak helyet, s nem volt rest vadul diskurálni sem.
- Rowan uram csillagásza jó barátosnéja lenne. – válaszolta Minának – Annak idején ezeket a mágikus ékszereket kutatta, s neki is szokása volt minden apró hibát kijavítani a másik beszédében. Erről ő tud többet, hogy baj volt-e velük, hát talán tőle megtudják azt is.– nevette el magát, ahogy lassan összeszedték a nyilakat. A döntőhöz a céltáblákat kétolyan messzire vitték az íjászoktól.
Rövidesen felsorakoztak a lövészek a végső megmérettetésre. Edmund választottja az elsők közt engedte útjára nyilait, s úgy tűnt, egyre és egyre csak jobban lő. Hans választottja még nem került sorra, de a félrészeg parasztnak sikerült az első pár nyilával betalálnia kívülről a második körbe.
- Szorul a nyakad körül a hurok, komám. – jegyezte meg Edmund suttogva.


Jozef, Robin, Math Nessa: A kis sátorban elszabadult a pokol. Ahogy nehezményezni kezdték a sorshúzást, csak annyi kellett hogy még többen felemeljék a hangjukat. sorshúzásra már esély sem volt, már nem állt ki mellette szinte senki. A gond csak az volt, hogy semmi másra sem. Robinra különösen szúrós szemmel néztek a mutatványosok közt felsorakozó nők, akik tekintetük alapján vagy nem próbálkoztak az ő módszerével, vagy csúnyán felsültek vele. Ahogy ő és Nessa előadták elképzelésüket, nem is volt rest több női zsonglőr, táncos, akrobata odasétálni vitatkozni velük.
- Na nem úgy van az, drága húgom! Miért bíznánk meg pont benned, hogy te majd igazságos ítéletet hozol. Úrnak képzeled talán magad? – felelte az egyik erősen szúrós szemű, kissé szeplős arcú zsonglőrlány egyenesen Nessa arcába.
Közben újabb jövevények érkeztek a sátorban, egy pár késdobáló, akik most fejezték be mutatványukat. Elégedett vigyorral az arcukon törölték le magukról az izzadságot, s takargatták el azt a pár horzsolást, mely a mutatvány közben érte őket.
- Az úrihölgyek unatkoznak. Valaki mulattassa őket. – rövid várakozás után az egyik bárd végül beadta a derekát. Arcába csapta a kalapját, majd intett a többieknek, ravasz mosollyal az arcán, mintha csak megkönnyebbült volna, hogy kikeveredett ebből a vitából.
A helyzetet egy másik bárd igyekezett megoldani. Gyorsan felugrott egy hordó tetejére, oda a többiek mellé, majd előrántott egy kis erszényt, benne dobókockákkal.
- Ehhez mit szóltok? Összemérjünk erőinket kockajátékban. Aki győzedelmeskedik, az dönt a sorrendről! – többen azonnal morogni kezdtek az ötletre. A bárd, noha nem tűnt olyan simlis alaknak, mint az előző illuzionista, kétségkívül volt neki esze ahhoz, hogy ne olyan megoldást javasoljon, amiben biztos alulmarad.
Az a pár artista, akik Robint nézték maguknak ki most szúrós szemmel sorakoztak fel mellette, egyre csak azt nézve, meg ne próbálja az előző dörzsölt alaknál lényegesen naivabb képű dalnokot elcsábítani.
- Eszedbe ne jusson. – sziszegte az egyik a fülébe.


Hilde, Ozy Lance:: Oswald vad vágtával a disznó után ered, mely egyre közelebb és közelebb ér az előle menekülő paraszthoz. Szegény pára szeme előtt ott pergett le az élete, de templomos lovagunk elég gyors volt. Az ipse csak annyit hallott, hogy porzik a háta mögött a hold, heves nyerítés, röfögés és patadobogás zaja kavarodott össze a fülében. Már éppen elérte volna az állat, amikor Oswald mellé ért, majd egyetlen csapással megsebesítette. A vaddisznó hatalmasat visított, hogy dülöngélve próbált oldalra kitérni. Nem kellett pár lépés, hogy megszédüljön, majd oldalra dőlt, s vergődött, míg meg nem adták neki a kegyelemdöfést.
- köszönöm! Magát az isten küldte...! – nyögött nagyot a hajtó, ahogy zihálva kapkodta a levegőt, végignézve a hegyomlásnyi Oswaldon. Izzadság pergett az arcáról, a hogy lassan, remegő tagokkal felállt, s visszament a többi hajtóhoz. Lance még egy fertályóra múlva is láthatta, hogy teljesen sokkolta őt a vaddisznóval való versenyfutás.
A vadászat folytatódott még körülbelül egy órán át, mire az urak kiduhajkodták magukat, az állatok nagy része elmenekült, a szekerek pedig megteltek az elejtett vadakkal. Volt ott őz, vadkan, nyúl, madarak, szarvas, róka, de még egy farkas is. Az emberek pedig jóízűen társalogva vonultak vissza az erdei ösvényen a vár felé. Lovasok és hajtók egyaránt ott sétáltak, hol jóízűen társalogva egymással, hogy versengve egymás közt, melyikük ejtett nagyobb vadat, hol csak jóízűen koccintva és megízlelve a bort, melyet magukkal vittek az útra.
Útközben aztán Hanielnek is megeredt a nyelve, miután már kevésbé érezte magát szorult helyzetben, hogy megeredt a nyelve, noha először csak óvatosan, de aztán egyre bátrabban elegyedve beszélgetésbe Hildével, a hogy a vadászokat nézte.
- Nincs más, ami most eszembe jutna. – mentegetőzött, talán még mindig megszédülve kicsit a korábbitól – De kérem, kérdezzen ön is, Hilde kisasszony. Zeliel mester meghagyta, hogy nyugodt szívvel adjam át örökségünket azoknak, akik érdeklődnek utána.
A várba visszaérve aztán fogadták őket a várjobbágyok és szolgálók. Lesegítették az urakat a lovaikból, odasiettek lepakolni a vadakat, a fegyvernökök és kovácslegények vették a fegyvereiket, hogy megtisztítsák őket. Egy férfi, hosszú, szürke mágusköpenyt viselő írnok lépett oda eléjük, ahogy megigazította bő kalapját, összecsukta a könyvét,s  torkát megköszörülte.
- Nagyuram, engedelmével készen állunk a tornára. Hamarosan kezdetét veszi a lovagi torna, a bajvívás. A birtok legjobb íjászai már felsorakoztak, hogy képességükről tegyenek tanúbizonyságot.


Határidő: 2020.05.08.

Amennyiben valamelyik akcióm nem sikerülne - tehát észreveszik a Judica meat, vagy nem talál be a versenyzőm, úgy használom ezt a kasztfüggetlent:
Szerencse fia
Vannak emberek, akik egyszerűen csak szerencsések lesznek egyik napról a másikra. Legyen az pár extra váltó a földön, talán egy szerencsés találkozás, vagy pusztán csak valami banális mindennapi áldás. Minden kalandban, ha a karakter sorsáról a kocka negatívan döntene, a játékos a mesélő irányába jelezve újradobathatja azt három körönként egyszer.

A vadászat még jó órát vett igénybe, amin keresztül is a duhajkodó urak jól megmutatták, hogy miféle nagy férfiak voltak megvadult, rémült állatokkal szemben. Ugyanezek az urak azok, akik a valódi csata helyett inkább a borral verekednek majd össze a torna során. Tudta nagyon jól, hogy fontos esemény volt ez, de valahogy sosem tudott jó szemmel nézni az ilyesmire, s önkénytelenül is arra gondolt, hogy vajon ugyanígy élveznék–e a Finsterblutok által űzött vadászatot. A szabály egyszerű volt, megsebzik a foglyokat valami jelentéktelen helyen, s mehetnek Isten hírével. Még csak hajtók sincsenek, csak felajzott, éhes vámpírok, akik a mocsáron keresztül űzik a fegyvertelen rabokat. Aki kijut, szabad, akit elkapnak, abból jót lakomázik a sikeres vadász. Ahogy végignézett az urakon, úgy sejlett számára, hogy itt is csak a vámpírokhoz hasonló állatok hencegnek a prédák felett. Ki hát a valódi állat? Dühében köpött is egyet, majd körbepillantott, s reménykedett, hogy sem Haniel, sem más nem vette észre. Ha igen, csak mosolygott, mint akinek valami a fogába akadt, vagy hasonlók. Nagyon szeretett volna részt venni a tornán egyébként, nem volt egyáltalán rossz kopjatörő, mi több, századosokat is lökött már le lóról, de valahogy nem érezte azt, hogy most jött volna el ennek az ideje, arról nem beszélve, hogy leginkább csak a háttérben akart maradni, ha már ez nem sikerült tegnap.

Hála az égnek a csoport szépen lassan szedelőzködni kezdett, a tetemek össze is gyűltek a szekérre (bár, persze voltak olyanok, akik saját lovukon akarták vinni az őzeket-szarvasokat, hogy ezzel dicsekedhessenek). Elégedetten szemlélte a zsákmányt, eltekintve a korábbi undorától, amikor pedig Oswald is visszatért a vadkannal, bólintott neki, s figyelte, ahogy cseveg a többi úrral. A zsákmányok királya volt a bestia, nem volt szégyenkezésre való oka, vélhetőleg attól lesz majd zajos az udvar, hogy valaki disznót ejtett a vadászat folyamán.

Lassan Oswald is csatlakozott hozzá és Hanielhez, illetve a hajtó is, akivel korábban beszélt a férfi. Nem igazán figyelt rájuk, egészen addig, amíg nem érezte, hogy lényegében hozzá szólt a férfi.
– És önben kit tisztelhetek? – szólt kurtán.
– Hilde von Nebelturm, a hölgy mellettem pedig Haniel kisasszony. – mosolyodott el szelíden. – Örvendek a találkozásnak.
– Örvendek. Nem láttam önöket a vadászat alkalmával, pedig egy félangyalt biztos észrevennék. – kacsintott a férfi Hanielre. 
A nefilim szégyenlősen meghajtotta a fejét a tündének, majd el is fordult. Úgy tűnt, hogy nem nagyon tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Mielőtt bármit is hozzáfűzött volna a dologhoz, figyelte egy kissé a férfit. Kifejezetten jóképűnek találta, bár, nem tudta megindokolni, hogy miért. Gyakran érzett ilyesmit elfek láttán, szépségük nem volt természetellenes, de mégis nehéz volt rátapintani, hogy mi tette őket vonzóvá, úgy általánosságban csak kellemesek voltak a szemnek, talán csak az éles arányosságuk miatt.
– Kissé távolabbról szemlélődtünk, hogy ne legyünk útban. – válaszolt diplomatikusan, közel sem volt szándékában bárkinek is az orrára kötni, hogy egyébként kutya másnapos volt, akkor is, ha szerencsére elég jól tettette. Fajbéli létének előnye volt, hogy az ember nem nagyon tudhatta, hogy egy vámpír mikor érzi jól magát, s mikor is készül okádni. Mindig fehérek voltak, akárcsak a fal. – De nagyon szép fogást sikerült végül szerezniük, Herr...? – folytatta kissé kérdően, az elfre várakozva.
– Kalver. Lance Kalver, örvendek. – biccentett. – Az érdem Oswaldé, mi csak kergettük. Őszintén, azt hittem, ott hagyom a fogam.
– Hála a hajtók munkájának, szép számmal bukkantunk nagyobb vadakra is. – válaszolt Oswald.
Az igazat megvallva nem látott különösebben sokat az egész vadászatból, de biztos volt benne, hogy minden résztvevő fontos pozíciót töltött be, így békésen elmosolyodott, majd válaszolt.
– Szép fogással távoztunk, ez pedig mindenkinek köszönhető... Nem hozott szégyen von Rowanra a vadállománya. – egy pillanatra a számtalan vadra pillantott. – Minden bizonnyal a következő lakoma díszei lesznek a nagyvadak.
– Vagy a következő húszé... – válaszolt a férfi kissé pimaszul.
– Még az is lehet – kontrázott rá Oswald. – Herr Kalver, innen merre vezet az útja? Milyen feladatot bíztak önre?
Kíváncsian figyelte a beszélgetést, valahonnan ismerősnek érezte az elfet, de így jobban belegondolva elfeknél gyakran érezte ezt, elégé hasonlítottak egymásra, már főleg azoknak, akik nem töltöttek olyan sok időt a köreikben. Sosem szívlelte őket különösebben, de igyekezett eltekinteni a róluk alkotott déli képtől, mert ő maga is igen rossz néven vette, ha reá a vámpírokról készült elképzeléseken keresztül tekintettek.
– Eredetileg a torna körül felügyeltem volna a rendre, aztán elhívtak hajtónak. Gondolom, most ugyanoda fogok visszamenni.
– Azt hiszem, akkor ott is látjuk majd egymást. Nem tudunk sokat arról, miként is tervezik a tornát és kik lesznek a résztvevők, de én magam kíváncsian várom, egyébiránt is kedvelem az effajta mulatságot. – válaszolt Oswald, hol ide, hol oda pillantva.
– Érdekes lesz, az kétségtelen. – mosolyodott el halványan. – Úgy vélem, hogy von Bertold, s Herr Sandell csatája lesz a torna fénypontja.
Oswaldra pillantott egy kissé szemtelenül, nem akarta feltétlenül döfködni a sebet, amit a tegnapi este okozott, de valamiért úgy érezte, hogy megérdemelt egy kevés fényezést a férfi. Okvetlen is a disznóra pillantott, majd orra alá kuncogott egy keveset. Azon gondolkodott, hogy vajon Roland, vagy a sertés lehetett a nagyobb kihívás. Valamilyen indokból most a disznóra tette volna a voksát, de fogalma sem volt, hogy Herr Sandell mennyire is volt veszélyes ellenség.
– Ez már előre tudható? Nem fordulók vannak? – kérdezte a férfi kissé meglepve.
Oswald kelletlenül elhúzta a száját, ennél jobban aligha tudta volna kifejezni magát, többnyire ő is ezt érezte, bár a maga módján hálás volt egy kissé, hogy a lovag megmutathatta magát. Időnként kellemetlenül érezte magát, mert úgy sejlett számára, hogy a templomos háttérbe szorul, s bármennyire is mostoha volt az egész helyzet, mégis értékelte, hogy egy csatával megmutathatta magát. A harcmezőn egyébként se volt oka szégyenkezni, keményebb kötésű volt, mint egy só ette görcs. Kissé el is mosolyodott az orra alatt, de igyekezett nem a lovagra pillantani.
– Eredetileg fordulók lennének és s végül a legtöbb pontot szerző vitézek vívhatnának meg a győzelemért. Nem volna gondom az ilyesmivel, ám a Zsinat képviseletében nem tartoznék a résztvevők közé. A tegnapi vacsora azonban nem éppen úgy zajlott, ahogy azt szerettük volna.
– Kissé kellemetlenül alakult a mulatság, ez kétségtelen. Nem fogják egy ideig elfelejteni azt, amikor a hellenburgi követség embere egyszerre sértette meg a határvidék minden jelenlévő nemesét.
– Mi történt? – nézett rájuk kissé zavartan a hajtó. Úgy tűnt, hogy nem nagyon vette ki a részét a lakomából, akkor szemtanúja lehetett volna a dolognak.
– Von Nebelturm kisasszony kíséreteként és egyben a zsinati küldöttség tagjaiként egy másik templomos is velünk tartott von Rowan birtokára. Egy fiatal társamat hoztam magammal, akit nemrég osztottak be a felügyeletem alá. A viselkedése tört már borsot mások orra alá és úgy gondolták, boldogulok vele. A bizalom és a környezetváltozás azonban mégsem érte el esetében a várt eredményt és a tegnapi vacsorán szó nélkül felállt és vérig sértette a bárót valamennyi vendégével egyetemben.
Fáradtan sóhajtott ő maga is, bár nem csak a történet miatt, hanem Oswald okán is. A követség legalább olyan fontos tagja volt ő is, s részben Wilfred is, ámbátor a fiatal templomos leginkább szálkává avanzsálta magát egy bizonyos pont után. Ilyenkor legszívesebben fogta volna, s megrázta volna a azt, hogy szedje össze magát, de ehhez nem volt elég erős, arról nem beszélve, hogy felesleges is lett volna, mert egy legyintéssel konstatálná csak a helyzetet a makacs templomos. Amitől ő maga csak még dühösebb lett volna.
– Ahogy von Bertold mondta. – válaszolt végül, s belekortyolt a kulacsába, mohón fogyasztva a vizet, ami még mindig hihetetlenül jól esett neki.
– És hol van most ez a lovag? – nevetett fel az elf jóízűen.
– Jobb is, hogy nem tudom. – válaszolt végül Oswald keserűen.
– Bárhol is, hálásak lehetünk, hogy nem jelen. Lehet a disznó oldalára állt volna. – törölte a vizet az ingujjába, majd eltette a kulacsot.
Így belegondolva tényleg keveset foglalkozott azzal, hogy mégis hova mehetett Wilfred. Érdekelni érdekelte volna, de legkisebb baja is fontosabb volt most ennél, s vélhetőleg úgy is előkerül a férfi idővel, talán jobb is, ha úgy keresi a bajt, hogy ők maguk nincsenek ott. Ilyen helyzetben még annak az áldásos esélye is megvan, hogy teljes véletlenségből kiesik egy toronyból, s sajnos szemtanúk nélkül.
– Ha ilyen felháborító volt, miért nem halott még? Egy nemest is elég megsérteni a halálos ítélethez, hát még egy teremnyit...
– Mert még von Rowan báró, akinek pallosjoga van, sem ítélkezhet a Protestáns Egyház felszentelt szolgája felett. Ehhez egyedül a Zsinati Tanácsnak van joga. Tegnap ugyan elvettem a fiú palástját, de ha Hellenburgba visszatértünk, az Zsinatnak kell ítéletet hoznia felette és felettem is. Von Nebelturm kisasszony ötlete volt, hogy legalább a Protestáns Egyház becsületét, melyen szintén esett csorba a beosztottam miatt, próbáljuk párbaj során visszaszerezni.
– Szerencsére csak első vérig fog menni a harc, de talán elég lesz ahhoz, hogy a környék urai kissé megbékéljenek. Egy párbaj szent. – mosolyodott el kissé, majd a szépen lassan közeledő várfalat figyelte, amely úgy vált el a horizonttól, mint a hitvesi ágy melegét magára hagyó férfi asszonya mellől.
Roppant hálás volt, hogy von Rowan, s teljes nemessége is hajlott a megoldás felé. Nagyon kellemetlen lett volna, ha halálig megy a csata, arról nem beszélve, hogy komoly fejfájást is okozott volna végül a határ menti nemesek kiengesztelése. Oswaldot viszont egy pillanatra sem féltette, ha valami, úgy sejtette, hogy rosszabb esélye volt az első vérig folytatott csatában, mint az élet–halál harcban.
– Mi ez a párbajmánia?? – szólt az elf dühösen, már–már kiabálva. Kicsit meg is lepődött a hallottakra, valamiért eddig jóval nyugodtabbnak tűnt, de ezek szerint lángja csak alacsonyra volt koppintva.  – Nem nézem Önt valami nagy párbajozónak, ha megengedi: nem tűnik a stílusának. Ha gondolja, kiállok én az Ön nevében. Nem az egyház kötelékébe tartozom, de én is Hellenburgból jöttem. –
– Nagyra értékelem a szándékát, Lance Kalver, dicséretesnek találom a bátorságát, ám attól tartok, az én becsületem nem engedné, hogy helyettem álljon ki párbajozni. Nem a képességeiben, vagy karja erejében kételkedem. Önmagamnak fontos, hogy felelősséget vállaljak a hibámért.
– Nagyon köszönjük az ajánlatát, Herr Kalver. – majd kicsit elgondolkozott a hallottakra. – Hellenburgból érkezett ön is?
Az elf mindenképpen bátor volt, bátrabb, mint amilyennek elsőre tűnt. Így belegondolva kissé csodálta is, hogy a hajtók között mozgott, valamiért úgy érezte, hogy több helye lett volna vadászként, illett is volna hozzá a pozíció, hisz mind sörénye, mind sebes arca miatt olyannak hatott, mint egy havasokban vadászó farkas. Nagyapja sokat mesélt neki ezekről a bestiákról, északra éltek a pusztaföldeken, ahol néha jobb híján egymást is felfalták, nem hogy a vándorokat.
– Miért lenne az Ön hibája? Mások osztották be Ön alá, ha jól értettem, Ön pedig a feljebbvalói utasításának megfelelően beosztottjaként kezelte a férfit. – válaszolt, majd végül a leány felé fordult. – Igen, a Hellenburgi Tündelégióban szolgálok. Most mondhatni eltávon vagyok, kicsit visszatértem a reguláris életem előtti időszakba.
– Herr Kalver – komolyodott el Oswald. – Ön is katona. Akkor tehát tudnia kell, közöttünk mit is jelent a felelősség.
– A Tündelégió. Jókat hallottam róla. – bólintott elégedetten.
Valójában jókat és rosszat is. Hellenburg szívesen látta az elfek légióját, kik jobb híján főleg Dél felé nyitottak, ám a csoportosulást mindig egy kevés fenntartásokkal kezelte a vezetőség, nem tudták lemosni magukról a másfajúság stigmáját. Az ilyesmi pont elég okot adott az embereknek a bizalmatlanságra, s bár nem adtak erre okot a légió katonái, helyenként mégis összesúgtak a hátuk mögött a tisztek, s a kevésbé szerencsés állásokba küldték őket gyakorta.
– Tudom. És azt is tudom, hogy nem mindig a hibás a felelős. – válaszolt a férfi Oswaldnak, de közben a tekintet a vámpír felé fordult, halványan biccentve neki.
– Hozzám tartozik a beosztottam, ez azt jelenti, hogy minden tettéért engem terhel a felelősség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Zsinat nem hozhat igazságos ítéletet az ügyünkről. Az megint egy más kérdés, hogy én úgy érzem, kudarcot vallottam, amiért nem tudtam lovagot nevelni a fiúból, akit a gondjaimra bíztak.
Válasz helyett hallgatott, nem igazán talált megfelelő szavakat, emellett úgy érezte, hogy nem is volt annyira félnivalója a templomosnak. Ő maga jelen volt, hogy valljon érdekében, s az Ördög is tudta, hogy Wilfred miféle volt, rosszindulatú viccnek, esetleg büntetésnek tűnt, hogy Oswald mellé került. Csodát tőle se várhattak, bármennyire akartak. Ami így eltörött, azt csak a Jóisten tudta beforrasztani, de látszólag nem sietett Wilfred esetében, vagy csak várta, hogy a felszentelt lovag ő maga keresse fel.
– Biztos vagyok benne, hogy megvédi az egyháza becsületét. A magam részéről annyit tudok ígérni, hogy ha rajtam múlik, senki se fogja Önöket megzavarni. – válaszolt az elfe mosolyogva, majd végül kacsintott egyet a lovagra.
– Köszönöm. – válaszolt a templomos is egy biccentéssel.
Ő maga csak bólintott Herr Kalvernak, nagyra becsülte annak kedvességét, s azt is, hogy hajlandó lett volna már–már idegenek helyett párbajozni. Sok veszély ugyan nem fenyegette volna, de még így is komoly erőfeszítést igényelne a dolog, nem beszélve arról, hogy maga a gesztus is beszédes volt. Több dicséretet érdemeltek volna a Tünde légió emberei, ha mind ilyenek voltak. 

Szépen lassan meg is érkeztek a várba, ahol sajnos a tünde hamar tudtukra hozta, hogy másfelé is akad dolga.
– Most már viszont vissza kellene mennem az én helyemre, nehogy hiányoljanak. Élvezzék a tornát! – biccentett a férfi, majd távozott is.
Még intett neki, majd Hanielre pillantott, aki szokatlanul csöndesnek bizonyult hirtelenjében. A nő magára is vette a tekintetet, s azonnal meg is szólalt, amire elmosolyodott kissé, gondolkodva.
– Úgy hallottam, hogy a népe sokkal tisztábban hallja az Úr hangját, mint mi emberek... vámpírok. – toldotta meg a végét mosolyogva. – Igaz ez? Mondja, milyen, mikor imádkozik?
Nem volt számára sem idegen az Úr hangja, bár, ha fel kéne idézni, nem menne neki, túlzottan zavart volt, s abban se volt biztos, hogy tényleg ő volt. Csakis azt érezte bizonyítékként, hogy hihetetlen nyugalom uralkodott el halandó porhüvelye felett, s úgy hagyta ott a lángokat, mintha nem is égették volna. Általában nem tisztán hallotta őt, főleg a szélből, az esőcseppekből súgott a fülébe, s a lelkiismeretéből, mely oly nagyon marta, ha olyat cselekedett, mi nem tetszett a Teremtőnek. Vajon tudta a nefilim, hogy mekkora is volt az áldása? Hogy milyen nagyszerű lehetett neki, hogy tálcán hozták elé a válaszokat, míg neki hosszasan kellett elmélkednie? Irigy volt, de kivételesen úgy érezte, hogy talán ezt az Úr is megértette, tagadhatatlan volt, hogy nem a legjobb kártyákat kapta leosztva. Annyira foglalkoztatta ez a kérdés, hogy nem is nagyon figyelt a mágusra, s csak lemászott a lóról, szomjazóként kortyolva Haniel szavait.

Igazság szerint teljesen várható volt, hogy nem egyeznek bele csak úgy, hogy én döntsem el, hogy ki mikor lép fel. De úgy tűnik, hogy azt is hiszik, hogy én is a Madame társaságának a tagja vagyok, úgyhogy ezt jó lesz tisztázni minél előbb. Már csak azért is, mert azzal sokat javítok az esélyeimen. A zsonglőrlányhoz fordulok, aki beszólt az ötletemre. Bár érthető, hogy annyira nem bízik egy vad idegenben.
-Felőlem más is megmondhatná, hogy ki mikor szerepeljen, ha igazságosan osztja azt be. De kiben bíznátok meg jobban nálam? Itt bárki mást választotok erre a szerepre, biztosan jobb helyet ad magának, mint megérdemel. Kivéve persze, ha eleve a legjobbat érdemli, de tudod mikor lesz megegyezés, hogy az ki. Nekem pedig sok dolgom lesz még minden felé, úgyhogy csak kevés előadást láthatok majd. De akkor már legyen az a néhány a lehető legjobb. Ezek fényében mit gondolsz, mi lenne a legjobb választás? Ha én állítanám sorba, hogy ki mikor kerüljön sorra? Ha valaki más? Ha valaki más? Esetleg ha nem sikerül megegyezni, és verekedésig fajul a dolog? Nem hiszem, hogy ez szerencsés lenne akár a te szempontodból, akár a vendégek részéről, ha az előadók fele különböző sérülések miatt a színpadig sem jut el, de választhatod ezt is. Te mit szeretnél?

A vaddisznót Oswald gyorsan és hősiesen rendezte le. Elégedetten biccentettem magamban, úgy nézett ki, mint akitől ezt lehet várni. A hajtó, akit megmentett, megkönnyebbült, de láthatóan nem heverte ki a megkergetettség élményét. Nem foglalkoztam vele, jobb dolgom is volt, állatok után kellett rohangálnom. Aztán előlük. Valójában utáltam, de nem lehetett minden tökéletes. Miután az urak kiszórakozták magukat úgy egy óra múltán, visszaindultunk, én pedig úgy gondoltam, hogy szóvá teszem, hogy kielégítő volt látni a küzdelmét a vaddisznóval.
Egy pillanatig kerestem a szememmel Oswaldot, és gyorsan meg is találtam, nem volt nehéz dolgom, mert nem csak vadászatban volt kimagasló. Megszaporáztam a lépteim, és odaléptem mellé.
- Tartalmas vadászat volt. - Jegyeztem meg. Egy pillanatig nem tudta, honnan jött a hang, de aztán észrevett, és elmosolyodott.
- Valóban. Hála az önök munkájának. Bámulatos, mennyi vadat sikerült elejteni, mint egy vadászkertben. - Biccentett, méltatva a mi munkánk. Válaszul halványan elmosolyodtam.
- Szerencsénk volt. - majd észrevettem, hogy ott van mellette ugyanúgy a félangyal és ugyanaz a vámpírnő, akit múltkor láttam a félangyallal beszélgetni.
- És önben kit tisztelhetek? - néztem végül a vámpírra, hiszen nem tudtam, hogy hogy kell egy félangyalt megszólítani, amikor éppenséggel van rajta ruha.
- Hilde von Nebelturm, a hölgy mellettem pedig Haniel kisasszony. Örvendek a találkozásnak. - Eresztett meg egy szelíd mosolyt. Szimpatikus nő volt, eleinte észre sem vettem a csúnya égésnyomokat az arcán, de igyekeztem nem megbámulni őket.
- Örvendek. Nem láttam önöket a vadászat alkalmával, pedig egy félangyalt biztos észrevennék. - kacsintottam Hanielre. Úgy tűnik, túl jók voltak a korábbi tapasztalataim, ami a félangyalokat illette. Zavarba jött, nem is válaszolt igazán, azonban a kérdésemre választ kaptam.
- Kissé távolabbról szemlélődtünk, hogy ne legyünk útban. De nagyon szép fogást sikerült végül szerezniük, Herr...? - Nézett rám kérdően.
- Kalver. Lance Kalver, örvendek. - Biccentettem. - Az érdem Oswaldé, mi csak kergettük. Őszintén, azt hittem, ott hagyom a fogam. - Valójában mindenkié volt, nem csak Oswaldé, de végülis miatta jöttem ide.
- Hála a hajtók munkájának, szép számmal bukkantunk nagyobb vadakra is. - Kontrázott rá, én pedig úgy döntöttem, hogy egymás talpa nyalásának is véget kell vetni valamikor.
- Szép fogással távoztunk, ez pedig mindenkinek köszönhető... Nem hozott szégyen von Rowanra a vadállománya.Minden bizonnyal a következő lakoma díszei lesznek a nagyvadak. - Nézett Hilde a sok elejtett vadra.
- Vagy a következő húszé... - Mosolyogtam a bajszom alatt.
- Még az is lehet. - Bólintott maga elé Oswald. - Herr Kalver, innen merre vezet az útja? Milyen feladatot bíztak önre? - Érdeklődött aztán.
- Eredetileg a torna körül felügyeltem volna a rendre, aztán elhívtak hajtónak. Gondolom, most ugyanoda fogok visszamenni. - Fejtettem ki. A férfi társára nézett – szinte biztos voltam benne, hogy Hilde és ő együtt mozognak – majd vissza rám.
- Azt hiszem, akkor ott is látjuk majd egymást. Nem tudunk sokat arról, miként is tervezik a tornát és kik lesznek a résztvevők, de én magam kíváncsian várom, egyébiránt is kedvelem az effajta mulatságot. - Mondta. Én nem ítéltem el senkit, aki szerette, de egyértelmű volt ebből, hogy szervezésből még sose vette ki a részét. Ritka az olyan, aki ugyanúgy élvezi másnak szolgáltatni a szórakozást, mint szórakozni.
- Érdekes lesz, az kétségtelen. Úgy vélem, hogy von Bertold, s Herr Sandell csatája lesz a torna fénypontja. - Mondta Hilde halvány mosollyal, ahogy Oswaldra pillantott. Ettől függetlenül furcsa volt nekem a helyzet, Oswald nem tűnt olyannak, mint aki szívesen venne részt ilyen tornán.
- Ez már előre tudható? Nem fordulók vannak? - persze lehetséges volt, hogy ez olyan torna, amit én nem ismerek, nagyon keveset tudtam ezekről.

Oswald kelletlenül bólintott, majd összefonta a mellkasa előtt a karjait és rám nézett.
- Eredetileg fordulók lennének és s végül a legtöbb pontot szerző vitézek vívhatnának meg a győzelemért. Nem volna gondom az ilyesmivel, ám a Zsinat képviseletében nem tartoznék a résztvevők közé. A tegnapi vacsora azonban nem éppen úgy zajlott, ahogy azt szerettük volna. - Mondta.
- Kissé kellemetlenül alakult a mulatság, ez kétségtelen. Nem fogják egy ideig elfelejteni azt, amikor a hellenburgi követség embere egyszerre sértette meg a határvidék minden jelenlévő nemesét. - Egészítette ki Hilde, én pedig még kíváncsibb lettem, egyúttal kicsit meg is zavarodtam.
- Mi történt? - Kérdeztem, úgy tűnt, nem csak nekem sült el siralmasan az este. Hogy tud egyszerre egy teremnyi nemest megsérteni valaki? És ha tud, miért teszi? A férfiből előtörő mély, fájdalmas, fáradt sóhaj azt sugallta, hogy ők se értették.
- Von Nebelturm kisasszony kíséreteként és egyben a zsinati küldöttség tagjaiként egy másik templomos is velünk tartott von Rowan birtokára. Egy fiatal társamag hoztam magammal, akit nemrég osztottak be a felügyeletem alá. A viselkedése tört már borsot mások orra alá és úgy gondolták, boldogulok vele. A bizalom és a környezetváltozás azonban mégsem érte el esetében a várt eredményt és a tegnapi vacsorán szó nélkül felállt és vérig sértette a bárót valamennyi vendégével egyetemben. - Na ez nem semmi.
- Ahogy von Bertold mondta. - Sóhajtott a nő is, majd kortyolt egyet a kulacsából.
Nem tudtam ellenállni, felnevettem.
- És hol van most ez a lovag?
- Jobb is, hogy nem tudom. - Mondta a férfi, miközben odanézett a hajtók felé, olyan tekintettel a szemében, mint aki attól fél, hogy esetleg ott megtalálja azt, akit keresett.
[hildre]- Bárhol is, hálásak lehetünk, hogy nem jelen. Lehet a disznó oldalára állt volna. -[/color] Mondta Hilde, mire elmosolyodtam.
- Ha ilyen felháborító volt, miért nem halott még? Egy nemest is elég megsérteni a halálos ítélethez, hát még egy teremnyit... - Gondolkodtam el.
- Mert még von Rowan báró, akinek pallosjoga van, sem ítélkezhet a Protestáns Egyház felszentelt szolgája felett. Ehhez egyedül a Zsinati Tanácsnak van joga. Tegnap ugyan elvettem a fiú palástját, de ha Hellenburgba visszatértünk, az Zsinatnak kell ítéletet hoznia felette és felettem is. Von Nebelturm kisasszony ötlete volt, hogy legalább a Protestáns Egyház becsületét, melyen szintén esett csorba a beosztottam miatt, próbáljuk párbaj során visszaszerezni. - Magyarázta. Elgondolkodtam, hogy ha a palástját elvették, akkor talán már nem is az egyház tagja, de ehhez aztán nem értettem egyáltalán.
- Szerencsére csak első vérig fog menni a harc, de talán elég lesz ahhoz, hogy a környék urai kissé megbékéljenek. Egy párbaj szent. - egészítette ki Hilde mosolyogva, ahogy előre nézett, én viszont majdnem felkiabáltam.
- Mi ez a párbajmánia?? - Mondtam dühösen, visszagondolva a nyári emlékeimre, majd lenyugodtam.
- Nem nézem Önt valami nagy párbajozónak, ha megengedi: nem tűnik a stílusának. Ha gondolja, kiállok én az Ön nevében. Nem az egyház kötelékébe tartozom, de én is Hellenburgból jöttem. - A párbajokat is utáltam újabban, de a tiszteletlenséget még inkább. Oswald mosolyogva megrázta a fejét.
- Nagyra értékelem a szándékát, Lance Kalver, dicséretesnek találom a bátorságát, ám attól tartok, az én becsületem nem engedné, hogy helyettem álljon ki párbajozni. Nem a képességeiben, vagy karja erejében kételkedem. Önmagamnak fontos, hogy felelősséget vállaljak a hibámért. - Mondta, Hilde pedig megerősítette egy bólintással.
- Nagyon köszönjük az ajánlatát, Herr Kalver. Hellenburgból érkezett ön is? - Kérdezett aztán. Először Oswaldnak válaszoltam, majd neki.
- Miért lenne az Ön hibája? Mások osztották be Ön alá, ha jól értettem, Ön pedig a feljebbvalói utasításának megfelelően beosztottjaként kezelte a férfit. - mondtam, majd Hilde felé fordultam.
- Igen, a Hellenburgi Tündelégióban szolgálok. Most mondhatni eltávon vagyok, kicsit visszatértem a reguláris életem előtti időszakba.
- Herr Kalver - komolyodott el a férfi, mintha rosszat mondtam volna. - Ön is katona. Akkor tehát tudnia kell, közöttünk mit is jelent a felelősség. - Mondta.
- A Tündelégió. Jókat hallottam róla. - Bólintott Hilde elégedetten, és miközben a visszajelzését méltányolva biccentettem neki, válaszoltam Oswaldnak.
- Tudom. És azt is tudom, hogy nem mindig a hibás a felelős. - fejtettem ki, ő azonban nem nagyon akarta elengedni.
- Hozzám tartozik a beosztottam, ez azt jelenti, hogy minden tettéért engem terhel a felelősség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Zsinat nem hozhat igazságos ítéletet az ügyünkről. Az megint egy más kérdés, hogy én úgy érzem, kudarcot vallottam, amiért nem tudtam lovagot nevelni a fiúból, akit a gondjaimra bíztak. - mondta ki végül, és mintha kicsit is nehezére esett volna.  Biccentettem. Úgy tűnt, nehezen választja el a hibásságot a felelősségtől, de semmiképp se példa nélküli. Bátorítóan rámosolyogtam.
- Biztos vagyok benne, hogy megvédi az egyháza becsületét. A magam részéről annyit tudok ígérni, hogy ha rajtam múlik, senki se fogja Önöket megzavarni. - kacsintottam rá.
- Köszönöm. - biccentett kicsit felengedve a szőke katona, és ugyanígy tett Hilde is. Ekkorra pont megközelítette őket egy mágus, én pedig észbekaptam, hogy valószínűleg nem itt van a helyem, és elköszöntem.
- Most már viszont vissza kellene mennem az én helyemre, nehogy hiányoljanak. Élvezzék a tornát! - Biccentettem, majd megfordultam, hogy visszainduljak. Igazán kíváncsi voltam, hogy mit tartogat még ez a nap.

Robin „mutatványa” még engem is meglepett, na nem mintha nem tetszett volna, de nem számítottam rá. Még azt is el tudtam képzelni, hogy a csábdémon hatott rá valamilyen szinten, de én még drukkoltam is neki, mivel elképzeltem, hogy mi zajlódhat le most az atya fejében. Talán nem is kell bosszút állnom, mert itt helyben megüti a laposguta.
Csak sajnálatos módon ez sem billentette felénk a többi fellépő szimpátiáját, most már felénk is legalább olyan gyanakvóan pislogtak, mint az előbb a sunyi kis mágusra.
Viszont, ahogy a kinti zajokat elhallgatom és már mutatványukkal végzők egyre elégedettebb képét elnézem, lassan nem ártana dűlőre vinni a dolgot.
Egy újabb önjelölt döntőbajnok pattan fel egy hordóra, de én azért kíváncsi vagyok, hogy a lányoknak mi a további terve, bár, ahogy a feléjük áramló női tekinteteket nézem, lehet jobb visszavonulniuk, mielőtt kitör az asszonybunyó.
Persze Nessa szavai talán még fordíthatnak a dolgon, de nem adok neki sok esélyt, ám ha rajtam múlik, akkor megtámogatom…….
- Ő a nagyúr szolgája és nem mutatványos, így bízhatunk benne, hogy a lehető legigazságosabban dönt, de minél tovább vitatkozunk, annyival kevesebb időt tölthetünk azzal, hogy megtöltsük az erszényeinket. – sürgetem őket, hátha így jobban hajlanak erre a megoldásra.

Ez a ló csaknem olyan jó természetűnek bizonyul, mint amilyen odahaza Sárkány, a kedvencem a csataménjeink közül.
Szinte le sem veszem a szemem a prédáról, ahogy egyre csak űzöm az erdei ösvényen, majd bozótoson keresztül, fák között, amerre csak menekül előle a hajtó. Mostanra jóformán lemondottam arról, hogy úgy öljem meg, amint kell, elsőrenden azon vagyok minden erőfeszítésemmel, hogy előbb elérjem a vadkant, mint az ama szegény ördögöt.
Süvít a fülembe a szél, csupán a patadobogást, röfögést és időnként lovam nyerítését hallom, ahogy száguldunk árkon-bokron keresztül, míg egyszerre tágasabb térre érünk, s itt elébe vágok a vaddisznónak és lándzsámmal felé döfök, hogy megakasszam vele.
Fülsiketítő visítás tölti meg a levegőt körülöttem, ahogy sebesülten oldalra bukik, s ezalatt én leszállok a nyeregből, hogy bevégezzem a vadkan vadászatát, amint azt kell és ahogyan az méltó.
Nincs hová menekülnie innét, de láthatóan nem is akar, ahogy megveti a lábát, s így van lehetőségem szemügyre venni, mekkora sebet ejtett rajta a lándzsahegy. Innen úgy tűnik, nem ment bele túl mélyen, csupán megállította és elvonta a hajtóról a figyelmet. Most azonban én állok vele szemben s pár pillanatig feszülten figyeljük egymást, ahogy felmérjük, mi is fog következni.
Szándékosan nézek mélyen a szemébe: támadni fog, nincs más lehetősége, nekem viszont pontosan látnom kell, amikor erre rászánja magát, vagy nem valószínű, hogy lesz más esélyem, még akár meg is fordulhat a helyzet, ha nem vigyázok. Óvatos mozdulattal csúsztatom a kezem lassan a lándzsanyél végére, miközben lassítom a lélegzetvételem.
A szeméből előbb látom, minthogy hallanám az avar zörrenését, ahogy maradék erejét összeszedve megiramodik, s ebben a pilllanatban magam elé kapom a lándzsát. A kőrisfa nyél végét a mellvértemnek támasztom, s mindkét kezemmel igyekszem biztosan megtartani. Éles visítás hasít a fülembe. A fogaim összecsikordulnak, ahogy a lándzsahegy talál és egy megérzem a vadkan félelmetes erejét, a jobb lábam hátrébb csúsztatom, hogy stabilabban fogja a talajt, ahogy nekifeszülök, míg nem kezdem érzékelni, hogy lassan elhagyja az ereje.
Vége van.
- Köszönöm! Magát az Isten küldte...! - Hálálkodik a hajtó, még mindig kapkodva a levegőt. Nekem is kell egy kis idő, hogy kifújjam magam, nem is felelek neki, csak nézem a vaddisznó tetemét, mielőtt kihúznám belőle a lándzsát.

Sok vadat sikerült elejtenie a csapatnak, egészen el is csodálkozom rajta, mert nem tűnt telepítettnek az erdő, épp ellenkezőleg: volt valami ősi, valami titokzatos benne.
Miután ittunk egyet a vadászat sikerére, lassan összekészül mindenki a visszaútra, s én sem teszek másként. Csatlakozom Hildéhez és Hanielhez, amint letudom a kötelező köröket a jelenlevő urakkal. Nem szállok vissza a nyeregbe, még ha léptetünk is csupán visszafelé: eléggé megdolgoztattam szegény párát, s nekem is jólesik gyalog haladni visszafelé.
- Tartalmas vadászat volt.
A hang ismerősen cseng a fülembe, s ahogy felé pillantok, Lance Kalvert pillantom meg magam mellett. Barátságos mosollyal biccentek oda neki.
- Valóban. Hála az önök munkájának. Bámulatos, mennyi vadat sikerült elejteni, mint egy vadászkertben.
Halvány mosoly szökik az arcára.
- Szerencsénk volt.
Tekintetéből látom, hogy ekkor figyel fel társaim jelenlétére.
- És önben kit tisztelhetek? - szólítja meg Hildét.
A lány egy pillantásával végigméri a tündét, mielőtt szelíden elmosolyodva válaszolna a kérdésre.
- Hilde von Nebelturm, a hölgy mellettem pedig Haniel kisasszony. Örvendek a találkozásnak.
- Örvendek. Nem láttam önöket a vadászat alkalmával, pedig egy félangyalt biztos észrevennék. - Még elcsípem, ahogy a nefilimre kacsint. Haniel szégyenlősen kapja félre a tekintetét.
- Kissé távolabbról szemlélődtünk, hogy ne legyünk útban  - feleli Hilde - De nagyon szép fogást sikerült végül szerezniük, Herr...?
- Kalver. Lance Kalver, örvendek. - biccent - Az érdem Oswaldé, mi csak kergettük. Őszintén, azt hittem, ott hagyom a fogam.
- Hála a hajtók munkájának, szép számmal bukkantunk nagyobb vadakra is.
- Szép fogással távoztunk, ez pedig mindenkinek köszönhető... Nem hozott szégyen von Rowanra a vadállománya.  - szól Hilde, ahogy az elejtett vadakat vivő szekérre pillant - Minden bizonnyal a következő lakoma díszei lesznek a nagyvadak.
- Vagy a következő húszé... - mosolyog a tünde. Bólintok egyet magam elé.
- Még az is lehet. Herr Kalver, innen merre vezet az útja? - érdeklődöm - Milyen feladatot bíztak önre?
- Eredetileg a torna körül felügyeltem volna a rendre, aztán elhívtak hajtónak. Gondolom, most ugyanoda fogok visszamenni.
Pillantásom a lovon ülő Hildére emelem, majd vissza Kalverre.
- Azt hiszem, akkor ott is látjuk majd egymást. Nem tudunk sokat arról, miként is tervezik a tornát és kik lesznek a résztvevők, de én magam kíváncsian várom, egyébiránt is kedvelem az effajta mulatságot.
- Érdekes lesz, az kétségtelen - mosolyodik el Hilde ismét - Úgy vélem, hogy von Bertold, s Herr Sandell csatája lesz a torna fénypontja.
Ha nem volnék fegyelmezettebb, alighanem, most hangosan felsóhajtanék. Valamiért nem esik nehezemre azt feltételezni, hogy Hilde száján nem pusztán önhibáján kívül csúsznak ki a szavak, de pontosan tudja, hogy én magam szándékosan nem tettem említést a részvételemről.
- Ez már előre tudható? Nem fordulók vannak? - A tünde hangján is érezni a meglepettséget, rá sem kell pillanatnom, hogy biztos legyek felőle.
Kelletlenül elhúzom a számat egy pillanatra, ahogy szinte előre megérzem a további beszélgetés kellemetlen ízét.
- Eredetileg fordulók lennének és s végül a legtöbb pontot szerző vitézek vívhatnának meg a győzelemért. Nem volna gondom az ilyesmivel, ám a Zsinat képviseletében nem tartoznék a résztvevők közé. A tegnapi vacsora azonban nem éppen úgy zajlott, ahogy azt szerettük volna.
A szemem sarkából még megpillantom Hilde huncut mosolyát.
- Kissé kellemetlenül alakult a mulatság, ez kétségtelen. Nem fogják egy ideig elfelejteni azt, amikor a hellenburgi követség embere egyszerre sértette meg a határvidék minden jelenlévő nemesét.
Őszintén remélem, hogy ennyi magyarázat elégnek bizonyult a zsoldos számára. Hatalmasat tévedek.
- Mi történt? - Teszi fel a kérdést, amit talán a legkevésbé akarnék hallani. Ezúttal már nem tudom és nem is próbálom magamba fojtani a belőlem előtörni akaró elnyújtott, fáradt sóhajt.
- Von Nebelturm kisasszony kíséreteként és egyben a zsinati küldöttség tagjaiként egy másik templomos is velünk tartott von Rowan birtokára - kezdek bele a mesélésbe, s újból megelevenedik előttem az emlékezetes vacsora - Egy fiatal társamat hoztam magammal, akit nemrég osztottak be a felügyeletem alá. A viselkedése tört már borsot mások orra alá és úgy gondolták, boldogulok vele. A bizalom és a környezetváltozás azonban mégsem érte el esetében a várt eredményt és a tegnapi vacsorán szó nélkül felállt és vérig sértette a bárót valamennyi vendégével egyetemben.
- Ahogy von Bertold mondta - Sóhajt fel Hilde is szomorkásan, majd belekortyol a kulacsába. Egy másodperc erejéig mosolyra rándul a szám széle, ahogy eszembe jutnak a Wilfred emlékezetes beszéde utáni események és annak mai következményei, melyek - ismerem már annyira, hogy tudjam - szegényt igencsak megterhelhetik most. Megértem, hogy semmi kedve nem volt csatlakozni a vadászathoz.
Gondolataimból a tünde őszinte nevetése szakít ki, s csodálkozva meredek rá. Mi lehetett olyan mulatságos abban, ami tegnap esett meg velünk? Mert hogy én nem szórakoztam jól, az egészen biztos.
- És hol van most ez a lovag? - kérdi.
Wilfred… Előttem van a sötét, fénytelen szempár, amely az én szemeimbe mélyedt, ahogy elküldtem, ne is lássam. Nem volt sehol, amikor mi Hildével éjjel visszatértünk a szállásunkra, s akkor sem került elő, mikor reggel felébredtünk. Valamiért azt is el tudom képzelni, hogy valami rosszban töri a fejét, megbánást ugyanis soha nem láttam rajta, amióta csak beosztották mellém.
Pillantásom félrekapom, az egyik társaság kerül a látóterembe, akikkel vaddisznó felbukkanásakor volt alkalmam találkozni. Alaposan megriasztották, tönkretéve a kedvező alkalmat.
- Jobb is, hogy nem tudom - felelem.
- Bárhol is, hálásak lehetünk, hogy nem jelen - szól Hilde is - Lehet a disznó oldalára állt volna.
- Ha ilyen felháborító volt, miért nem halott még? Egy nemest is elég megsérteni a halálos ítélethez, hát még egy teremnyit...
- Mert még von Rowan báró, akinek pallosjoga van, sem ítélkezhet a Protestáns Egyház felszentelt szolgája felett. Ehhez egyedül a Zsinati Tanácsnak van joga. Tegnap ugyan elvettem a fiú palástját, de ha Hellenburgba visszatértünk, az Zsinatnak kell ítéletet hoznia felette és felettem is. Von Nebelturm kisasszony ötlete volt, hogy legalább a Protestáns Egyház becsületét, melyen szintén esett csorba a beosztottam miatt, próbáljuk párbaj során visszaszerezni.
Nem hibáztatom a tündét, amiért nem ismeri a törvényeinket. Nem is minden esetben tűnik igazságosnak, hogy az Egyház próbálja saját falain belül tartani és rendezni a kényesebb, vitásabb ügyeket is, de szolgáinak időnként előnyére is válik.
- Szerencsére csak első vérig fog menni a harc, de talán elég lesz ahhoz, hogy a környék urai kissé megbékéljenek. Egy párbaj szent - Arcán halvány mosoly suhan át, majd tekintetét az egyre közeledő várfalra emeli.
- Mi ez a párbajmánia?? - Ha nem mellettem gyalogolna, talán nem hinném el, hogy Lance Kalvert hallom; ennyi ismeretség után furcsának tűnik, ahogy szinte kikel magából, s nem is igazán tudom hová tenni a dolgot. Zsoldosként mi baja lehet ezzel a bevett szokással?
- Nem nézem Önt valami nagy párbajozónak, ha megengedi: - folytatja csendesebben -  nem tűnik a stílusának. Ha gondolja, kiállok én az Ön nevében. Nem az egyház kötelékébe tartozom, de én is Hellenburgból jöttem.
Kedvességén némileg meglepődöm ugyan, de elmosolyodva rázom meg a fejem.
- Nagyra értékelem a szándékát, Lance Kalver, dicséretesnek találom a bátorságát, ám attól tartok, az én becsületem nem engedné, hogy helyettem álljon ki párbajozni. Nem a képességeiben, vagy karja erejében kételkedem. Önmagamnak fontos, hogy felelősséget vállaljak a hibámért.
- Nagyon köszönjük az ajánlatát, Herr Kalver - csatlakozik Hilde is - Hellenburgból érkezett ön is?
- Miért lenne az ön hibája? Mások osztották be ön alá, ha jól értettem, ön pedig a feljebbvalói utasításának megfelelően beosztottjaként kezelte a férfit. - s Hildét sem hagyja válasz nélkül- Igen, a Hellenburgi Tündelégióban szolgálok. Most mondhatni eltávon vagyok, kicsit visszatértem a reguláris életem előtti időszakba.
- A Tündelégió. Jókat hallottam róla - Bólint Hilde. Kalver biccent neki.
Pár másodperc kell, hogy átgondoljam, vár-e vajon feleletet a kérdésére, vagy maga is tudja a választ?
- Herr Kalver - nézek rá komolyan - Ön is katona. Akkor tehát tudnia kell, közöttünk mit is jelent a felelősség.
- Tudom. És azt is tudom, hogy nem mindig a hibás a felelős. - feleli őszintén, szinte merészen. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy mások-e a szokások a Tündelégióban, avagy a mi tündénk olyannyira kedveli és szomjazza az igazságot, hogy valóban másképp is gondolkodik, mint ahogyan valamennyi milíciában elvárják. Valahogy ez utóbbit nem esik nehezemre elhinni és egy cseppnyi csodálat ébred bennem irányába. Én sosem vontam ki magam a felettem álló hatalom alól, egy parancsot sem tagadtam még meg. Az előírások szerint éltem, amióta csak fegyvert és páncélt viselek.
- Hozzám tartozik a beosztottam, ez azt jelenti, hogy minden tettéért engem terhel a felelősség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Zsinat nem hozhat igazságos ítéletet az ügyünkről. Az megint egy más kérdés, hogy én úgy érzem, kudarcot vallottam, amiért nem tudtam lovagot nevelni a fiúból, akit a gondjaimra bíztak.
Nem szoktam nagyon ilyesmiről beszélni, egy kicsit furcsa érzés megosztanom a lelkem ilyen mély dolgait egy idegennek, azonban mégis úgy érzem, Lance Kalver egyenes, tiszta szívű tünde, s nem követek el hibát azzal, hogy ezt elmondom neki.
Igaz, Wilfredre is azt hittem, ha törődöm vele, kezessé válik majd.
A tünde biccent egyet, majd kedvesen elmosolyodik. Úgy sejtem, megértette, mit akartam elmondani, vagy ha nem is, minden bizonnyal elfogadja.
- Biztos vagyok benne, hogy megvédi az egyháza becsületét. A magam részéről annyit tudok ígérni, hogy ha rajtam múlik, senki se fogja Önöket megzavarni. - kacsint.
- Köszönöm - Biccentek, s egy halvány mosoly is átsuhan az arcomon. Hilde hálásan bólint neki. Derék tünde ez a Kalver, efelől egészen bizonyos vagyok.

Időközben oly közel érnek hozzánk a várfalak, hogy csakhamar köztük találjuk magunkat.
- Most már viszont vissza kellene mennem az én helyemre, nehogy hiányoljanak. Élvezzék a tornát! - Szól Lance, ahogy egy biccentés kíséretében távozóra is fogja. Elgondolkodva pillantok utána.

Gyerünk Adel, most nem nevetheted el magad. Akkor sem, ha Matheus atya majdhogynem halálra vált attól, amit csináltam, na meg a démon értetlen arca is mulatságos volt.
Szerencsésen kibírtam, és még akkor is folytattam a savanyú ábrázatot, amikor a démon nő is becsatlakozott, pontosan megértve, mit akartam.
A szavaira szipogva, elgyötörten bólogattam. Igazságtalan, és nekünk tényleg nagyon fontos lenne, hogy meglegyen a betevő.
Közben szendén (és valóságosan… máskor biztos lenne egy-két keresetlen szavam a démonhoz, hogy csak így… mutogat. Most viszont tökéletesen illett ahhoz, amit akartam) elvörösödtem arra amit csinál. Végül nekidöntöttem a fejem a vállának, ahogy átölelt, és hagytam, hogy a rámtörni akaró nevetés rázza a vállam, mintha a sírással küzdenék.  Nevetséges volt az egész helyzet, ráadásul nem akart eltűnni a fejemből Matheus atya döbbent arca.
A nő javaslatára szemem törölgetve, és elgondolkodva léptem kicsit , nehogy úgy tűnjön, én is ötletgazda vagyok.
Mire válaszolhattam volna valamit frappánsan, egy zsonglőrlány elénk toppant, és rámutatott a démon javaslatának sajnos komoly hibájára.
- Én nem akarnám, hogy a javamra döntsön, mert megsajnált - néztem cinkos csillogással a tekintetemben a hozzánk csapódott démon szemébe. Ez is a mondtat szintén a játék része.
Közben távozott egy csapat, hogy az itt maradt hölgyeket szórakoztassa, a vita pedig folytatódott, mert egy bárd azt javasolta, kockajátékkal döntsünk.
Nem foglalkozva a körülöttem tobzódó alakokkal, odaléptem egyenesen a bárd elé, végrelenül szomorú arccal.
- Ez nem igazságos! Mi nem értünk a kockához, sokuknak viszont éppen z a kenyere, hogy a kockákat megbájolja! - mondtam elcsukló, síráshoz közeli hangon, már-már könyörögve bámulva a bárdot.
A démonlány utoldó mondataira viszont meghökkenten fordultam felé.
- Jaj nem, azt semmiképpen nem akarnám, hogy bárki megsérüljön, hiszen mindenki az ügyességével keresi itt a kenyerét. - mondtam elhűlve.
és ha rögtönzött bemutatók alapján állítanánk fel sorrendet? Mindenki bemutat valamit a műsorából, és ez alapján a többiek értékelik 1-től 10-ig. És a pontok alapján osztjuk be a helyeket. - javasoltam. Bíztam benne, hogy olyan meghökkenést tudunk okozni, amivel kiharcolhatjuk magunknak azt a helyet, ahol a legtöbb figyelmet vonhatjuk magunkra, és ezzel el a kapuktól. Aztán már csak az kell, hogy Tertulius is tegye a dolgát, és kinyissa a kaput, amíg mi a figyelem középpontjában vagyunk.

Mina, Hans: Az utolsó íjász nyilát engedte útjára, amikor a kupa bor kiürült. Mina és Hans alapos szemekkel figyelték a lövészeket. A varázslat, melyet Hans útjára engedett észrevétlenül maradt. Senki sem várt mágiát ezektől a közrendbéliektől, nem is volt csoda hát, hogy nem figyelt oda rá senki. A részeges férfit, akinek teli torokból szurkolt a szolganép apraja nagyja, s közben jót nevettek rajta most nyilát egy tüsszentéssel mérföldekre odébb lőtte. Íján ösztönszerűen rántve egyet a nyíl az égnek repült, majd a nézőközönség feje felett elszállva egyenesen besuhan az egyik ablakon.
Mindenki rémülten nézett az é felé, várva, hogy mi fog történni. Halk nevetés hallatszotta a gyakorlótér mellől az egyik sarokból, ahogy négány ember már hétrét görnyedt a röhögéstől. Edmund pedig zavarba jőve vakarta meg a fejét. Hans íjászai remek, tapasztalt katona volt. Nem ő volt a legpontosabb, de ennél egyértelműen jobb eredményt ért el.
- Az ördög vigyen el, Joseph, te meg az a bőrig ázott mindened. – mondta, ahogy kínos mosollyal az arcán sóhajtott egy nagyot – Jobb ha gyorsan kitalálod, mivel kedveskedjek, komám. A birtokon messze a föld szélén áll, s nem leszek már sokáig itt.
Ahogyan az íjászat véget ért, megkezdték az előkészületeket a párviadalra. Edmund óvatosan a gyakorlótér melletti kisebb karán felé mutatott, melyet a vívásra alakítottak át, s szép lassan ekzdtek köré gyülekezni az emberek.
- Amott lehet beszállni a bajvívás versenyébe. Érdemes még most beszállni, mielőtt az unatkozó urak eldöntik, hogy részt vesznek. A vidék a határ mentén van, így mindenkinek kezére áll a háborúskodás. Tapasztalt uraságok élnek errefelé. – magyarázta.


Jozef, Robin, Math Nessa: A bagázs erélyesen viaskodott. előkerültek különféle ötletek, érvek, még egy pár csipkelődés is. Az egyik mutatványos hüledezve ki is nevette Robint.
- Oda nézzenek, nem gondoltam volna, hogy megélem azt a napot, amikor egy vásári mutatványost becsületkódexszel látok! – fogta a hasát, ahogy elnevette magát.
Aztán ahogy lassan lecsitultak az emberek, mert ár mindenki szeretett volna valami megoldást találni. Megkapták az éles nyelvűek a mókájukat.
- Akkor gyerünk, mutasson valamit mindenki a mutatványából. Aki a legjobb, az megy előre. – felelte az egyik zsonglőr, ahogy megemelte hegyes sapkáját.
Jöttek is sorra a mutatványosok. Egyik nem vette elő a t lejes tudományát, mindenki csak egy trükköt, cselt, mutatványt húzott a zsebéből elő. Azonban hamar kiderült, hogy a mutatványosokat lenyűgözni sokkal nehezebb, mint az úri közönséget. Rengeteg szemfényvesztő, bűvész, trükkös utcai előadó gyűlt itt össze. könnyedén átláttak még a mágiával megfűszerezett előadásokon is, s bizony alig adtak 1-2 pontot csak mindenkinek. Voltak néhányan, például egy nagy, robosztus alkatú kardnyelő, akinek tudománya előtt kénytelenek voltak kalapot emelni, de nem sok hozzá hasonló volt. Az igazán egzotikus mutatványok pedig még hátra voltak. Akárkihez is tartozott a medve, még nem húzta elő. Mígnem aztán Madam Schmetterlingre és társaira került a sor, hogy megmutassák, mit tudnak. Az egyik akrobata, aki már előadta bűbájos táncát időközben Nessa mellé állt, s érdeklődve kérdezte.
- Szóval te nem vagy mutatványos? Mi vagy te, üdvarhölgy, hogy ilyen beszédeket adsz elő? – kérdezte tőle lusta, a vállát megvonva, miközben a versenymezőnyt nézte.


Hilde, Ozy Lance:: A várban éppen akkor ért véget az íjászok megmérettetése. Elpakolták a céltáblákat, összeszedték a pályáról a nyilakat, s felkészültek a következő megmérettetésre. A lovagi torna beharangozására hamar végig sörpört az egész várudvaron, s mindenki megkezdte az előkészületeket a tornára. Von Rowan, s családja elfoglalta több úrral és úrnővel együtt a neki kijelölt helyet, majd áldást kért a nagy tornára.
- Isten segítse meg vitézeinket erejük összemérésében!
- Imát! – harsogta a vár népe, ahogy a torna kezdetét vette.
Sorra csaptak össze a vitézek egymással. Lovak vágtattak egymásnak, nyeregből estek ki harcosok, s alkalomadtán gyalogszerrel, karddal mérték össze erejüket, amikor kellett. Oswald és Roland összecsapása pedig egyre csak közeledett.
Mindeközben Lance sikeresen elfoglalta az őrhelyét, s magaslatról, díszpáholyból nézhette, ahogy felrakodják a kellékeket, helyére teszik az utolsó sátrakat, kerítéseket, szétszortírozzák a különféle felszereléseket. A távolból még látni lehetett, ahogy az első bajvívók, egy pár lovag éppen öltötte fel színes szövetekkel, festésekkel díszített páncélját. Kopják, zászlók kerültek elő, s meg lehetett csodálni a címerek színes kavalkádját.
Később véget ért az őrség és megérkezett a váltás a falak tetejére. Akik addig ott voltak sietve próbáltak előre dúródni, helyet találni maguknak a nézők között, vagy éppen odafurakodni egy-egy kisebb kör belsejébe, ahol birkózás, kakasviadal zajlott. Lance-t csakhamar megtalálta egyik régi ismerőse. Benjamin volt az tegnapról, akivel az egyik régi torony tetején beszélgettek tegnap.
- Lance, de jó, hogy megtaláltalak. Bajvívást rendeznek a tornával egyidőben. Mi és a fiúk úgy döntöttünk, próbára tesszük magunkat. Nincs kedved csatlakozni? Megöl a kíváncsiság, hogy hogyan forgatják nálatok a fővárosban a kardot. – kacsintott rá, ahogy megragadta Lance karját, hogy noszogassa egy kicsit.


Határidő: 2020.05.019.

//Figyelem-figyelem: ez a kör még normálisan fog lemenni, és a következő körben az előzőhöz hasonlóan egy egyeztetést szeretnék minden csapattal csinálni, hogy mindenki egyszerre érjen a maga kis ügyes-bajos dolga végére. Akinek ez nem megfelelő, azt kérem, jelezze ebben a körében két darab törtjel közé szorítva. Adjatok neki!//

Ahogy a vadászat véget ért, nem kellett sokat várni a torna kezdetére sem. Még látni lehetett az íjászok viadalának maradványait, s éppen hogy csak pattanva kilökte az ideg az utolsó nyilat, amikor már pakolták is össze a bálákat, s más célként szolgáló tárgyakat. Sosem értett ehhez, készíteni ugyan tudott íjat, de használni nem igazán. A legtöbb paraszt, ha más nem, hát titokban megtanította a gyerekét vadászni, hogy időként a mezőn, vagy közös erdőben ejtsenek fácánt, esetleg nyulat. Neki ilyesmiben sosem volt része, a vámpírok egyébként is lenézték a fegyvert: aki vadászott, főleg számszeríjjal tette, az pedig jelentősebb kevesebb gyakorlást igényelt, mint apja, a közönséges íj. Nagy levegőt vett, majd lenyelte a savasnak érződő levegőt. Egy köcsög tejet is savasnak érzett volna most.

Hamarosan helyet is foglaltak Haniellel, s vélhetőleg Oswalddal a követségnek fenntartott helyeken. A látnivaló hamar kezdetét vette, a lovasok pedig szépen sorban csattantak egymásnak fából formázott fegyvereikkel. Ádáz csata folyt a porban, de még ádázabb a gyomrában. Többször is azt érezte, hogy menten a padok alá hány, de valahogy képes volt úrrá lenni morcos porhüvelyén, s minduntalan visszanyelte az ingert, ami azért persze periodikusan eluralkodott teste felett. Kellett egy-egy fertályóra, hogy végül összeszedje magát, de idővel egészen emberien érezte magát, s a végére talán megkockáztatta volna azt is, hogy kér egy pohár bort. Egyelőre persze nem akart áldozni hasának, de frissítő érzés volt a felismerés, hogy végre képes lett volna okádás nélkül meginni egy gyűszűnyi vöröset.

Időnként egyébként Oswaldra pillantott, hogy mégis miként kezelte a helyzetet. Bármikor eljöhetett a pillanat, amikor távoznia kellett, s felölteni a páncélt, hogy csatározzon Herr Sandellel. Nem kételkedett barátja harci képességeiben, de azért ilyenkor az ember kissé mégis aggódott a tömegtől... Na meg azért Oswald is elég mulya volt a maga módján, így aztán csak reménykedhetett, hogy túlzott félelem nélkül kezelte a tömeget, nem tudott belelátni annak vastag fejbe.

Amikor nem a férfit, vagy a lovasokat figyelte, akkor Hanielre sandított, hogy volt-e neki valami kérdése. Mostanság elhalkult egy kissé, de ennek főleg az lehetett az oka, hogy túl sok érdekes, s nem mellesleg hangos dolog történt a torna alatt. A kérdések, vélhetőleg, később kezdenek majd szüntelen áradni, ilyenkor az ember mégsem zavarja meg a szemeinek kíváncsiságát szájának járásával. Vajon készültek már a sültek a vadászatról? Közelebb ölelte magához a lándzsát. Sültet akart.

Ahogy elköszöntem Oswaldéktól, megkerestem a felelőst, akitől eddig a feladatokat kaptam, hogy megkérdezzem, hol legyek. Meglepetésemre azt mondta, hogy a díszpáholyban van szükség most emberre, pedig eddig teljesen azt hittem, hogy a gyakorlótér körül kell figyelnem a rendre. Ennek ellenére felmentem, és a páholyba való bejárat előtt álltam, figyelmesen, hogy semmi ne kerülje el a figyelmem. A sok harsogásra önkéntelenül is odafordítottam a fejemet, de hamar vállat vontam, mert annyira számomra nem volt érdekes. A csata annál inkább, igyekeztem inkább a saját feladatomra koncentrálni, de azért néha oda-odafordítottam a fejemet önkéntelenül is. Kíváncsi voltam, milyen egy lovagi torna, de hamar meg kellett állapítanom, hogy ez valószínűleg olyan úri játék, amihez túl egyszerű vagyok, hogy megértsem.

Amikor leváltottak, megtalált a korábbi ivócimborám, a felvetésére pedig egy rövid szünet és egy vállrántás után feleltem.
- Tudod mit? Miért ne? - Úgysem vártam, hogy nagy ellenállásba ütköznék.

Egyszerűen nem lehetett nem elismerni Robin nagyszerű előadását, engem legalábbis simán meggyőzött volna, sőt nem is versengtem volna vele az első helyért, átadtam volna neki az előadás jogát minden további nélkül.
Sajnos a többiek nem voltak ilyen előzékenyek, de legalább az ötletét elfogadták. Ha nem tévedek nagyot, akkor most nem az én késdobáló mutatványom vagy a lovagló tudásom viheti el a pálmát, mert bár talán megütöm az átlagos mércét, olyan tapasztalt előadókkal, akik itt összegyűltek, nem biztos, hogy felvethetném a versenyt és nekünk győznünk kellett most.
Ez be is bizonyosodott, amikor megkezdődtek a rövid kis előadások, volt amitől igen csak leesett az állam.
- Úgy gondolom Matheus atya eltűnési mutatványa húzhatna ki a bajból, ha neked nincs más javaslatod, de erről neked kell meggyőznöd. – súgtam Robin fülébe, mert én biztos nem állok egy darabig szóba vele, na meg úgy sem hallgatna rám az őrült inkvizítor, előbb sütne meg élve és nem én akarok lenni a látványosság.
Nagyon bízom benne, hogy elvisszük a pálmát, mert a kinti nyüzsgésből ítélve, hamarosan porondra kéne lépnünk.

Matheust annyira meglepte a csábdémon tiszteletlen reakciója, hogy lefagyott. Olyan fáziskésésbe került bele, hogy úgy érezte, mintha napokat késne. Csak nézte elsápadva az eseményeket. Szerencsére sápadtságát eltakarta a festékkel elmázolta ábrázata. De szerencsére a déliek züllöttsége mégse volt annyira nagyon hatalmas, mert nem dőltek be a megregulázandó inkvizítortanoncnak. Sőt, kezdett kitörni a sátorban a perpatvar. Csak úgy pörögtek az események, és azért így, hogy a csábdémon már nem volt annyira közel Robinhoz hirtelen normálisabban kezdett viselkedni. Szörnyű teremtmények. És így történt, hogy a sátorban mégsem tört ki a verekedés. Előadással döntsenek.
Csodálatos ötlet. Csak azt nem sikerült felfognia, hogy ez nekik miért fontos? Ők a várat jöttek leégetni… Vagy elfoglalni, részletkérdés. Minek nekik a pénz? Hát ő ebben a hacacáréban nem is fog részt venni.
A jövendőbeli főinkvizítor hát így főtt egymagában morcosan. Majd támadt egy kósza gondolata. Ezek a déli mutatványosok egyáltalán honnét tudnak számolni?

Kicsit rendhagyó körváltás következik, ugyanis ezúttal nem kap senki semmit, csak egy kis értesítést. Várok minden csapatot egy-egy egyeztetésre. Lassan közeledünk a történet végéhez, így ezzel meg is pörgetjük is egy kicsit. Lesz akinek csak pár sort kell beszélgetnie és lesz akinek egy mutatványt előadni. De így hogy mindenki egyeztet egyet, egyszerre érünk a nap végére. Határidőt nem adok, majd csak azután, hogy mindenki befejezte a köre megbeszélését.

A bajvívás nem olyan volt, mint elsőre elképzeltem, rendezetlen bunyó helyett hasonló volt ahhoz, ami a lenti, nagy gyakorlótéren folyt. Végül szólítottak engem és egy másik, nemesnek kinéző figurát.
- Sok szerencsét. - Nyújtott kezet mosolyogva, én pedig elfogadtam.
- Sok szerencsét. - Biccentettem viszonzásul, majd hátráltam három lépést, hogy egészséges távolság legyen kettőnk között. Előhúztam a bal kezemmel a kardom, megvártam, hogy ő is előhúzza a fegyverét, hogy végigmérhessem a tartását, és minden mást. Harc közben erre nincs idő, viszont egy párbajban sokkal inkább lehet. Ő hasonlóan hátrált, majd előhúzta vékony kardját, és olyan testtartást vett fel, amit ritkán láttam: csak az oldalát mutatta felém, és teljesen merőleges volt a testhelyzete az enyémre. Kifejezetten rossz ötlet volt egyébként csatában, de egy szabályozott párbajban sokkal több lehetőség volt mindenre. Kivéve talán a becstelenségre, de az egy másik kérdés. Mindenesetre így sokkal veszélyesebb volt szemből közelítenem, mert előre gyorsabban mozdulhatott, mint én, így gyorsan rájöttem, hogy az oldalát kellett megközelítenem. Elkezdtem óvatosan oldalra mozogni úgy, hogy a hátát lássam egyre inkább, és figyeltem, hogy a teljes testével mozdul-e, vagy tapasztalatlan párbajozó, és csak a karjával követ. Nem gondoltam, hogy sokat kell majd küzdenem, nem volt rajta páncél, és tapasztaltnak sem tűnt. Ennek ellenére apró lépésekkel mindig követett, így arra következtettem, hogy legalább mérsékelten tudja, mit csinál. Két kézre fogtam a kardom, hogy lássam, miként reagál erre, viszont nem rezzent meg egy cseppet sem. Már biztos voltam benne, hogy az első feltételezéseimmel ellentétben tudja, mit csinál. Ennek nem örültem, hiszen könnyű győzelemre készültem, de minden benne volt a pakliban. Feszült csend volt körülöttünk, ahogy mérlegeltem a lehetőségeimet, míg végül visszavettem a bal kezembe a kardom, és cselekvésre szántam el magam: lassan közelebb lépdeltem, és amint megfelelő távolságba ért, egy lendületes visszakezes vágással megcéloztam a kardját. Nem tűnt olyan robusztus termetnek, így két lehetőséget láttam: vagy elejti a kardját, vagy kénytelen lesz a karját is tőlem távolabb vinni, így pedig kis szerencsével a mellkasa sokkal nyitottabb lesz előttem. Viszont ő sem maradt tétlen: egyenesen kitört, és megpróbált megszúrni, én pedig örültem, hogy a fegyverét céloztam eleve, mert nem voltam benne biztos, hogy képes lettem volna kivédeni egyébként a szúrását. Félreütöttem a kardját, így egy kicsit könnyebben hozzáférhettem a testének többi részéhez, így kihasználva azt, hogy valószínűleg nem fogja tudni ilyen gyorsan visszahúzni a kardját, és még közelebb is jött, némi gyors távolságkorrigálással megpróbáltam a vállammal a mellkasába szállni, és így ellökni. A férfi viszont sokkal gyorsabban mozdult, mint gondoltam volna, és megtaszított. Erre igazán nem számítottam, egy lépéssel a kör széle előtt tudtam stabilizálni magam. Közel voltam a kör széléhez, ráadásul háttal neki, ez mindenképpen hátrányos, sok szempontból. Gondolkodás nélkül egy széles, vízszintes vágást indítottam visszafordulva, hogy teret nyerhessek, és újra szemben legyek vele. Áldottam az ösztöneimet azért a vágásért, mert éppen sikerült félreütnöm az ő fegyverét. Számtalan dolog eszembe jutott, amivel gyorsan pontot tehettem volna a küzdelemre, és valószínűleg egy szervezetlen bunyózás keretében talán meg is léptem volna őket, de ez szabályosabb bajvívás volt, tisztán akartam győzni, vagy veszíteni. Abban biztos voltam, hogy teret kell nyernem valahogyan. Közelebb léptem hozzá, és egy erősebb vágást indítottam el rézsútosan nekem bal felől. Arra már nem számítottam, hogy el fogja ejteni a fegyverét, de bíztam benne, hogy ha le tudom szorítani a fegyverét, és annál fogva eltaszítani, akkor lesz terem beljebb mozogni a körben. Eddig nem éreztem, hogy milyen kicsi valójában a tér. A nyakam felé szúrt, és ő gyorsabb volt: eltalálta a nyakam, pontosabban az oldalán ejtett egy mély vágást, én pedig elejtettem a kardom, és a nyakamhoz kaptam a kezem, és egy kisebbfajta sokkot éltem meg. Tompán hallottam mindenkit magam körül, ellenfelem pedig idesietett hozzám, hogy megkérdezze, jól vagyok-e. Lassan, óvatosan bólintottam, ahogy elvettem a kezem a sebről. Egy sötétvörös csík jelezte csak, hogy megsérültem, illetve a kezemen is volt némi nyoma. Beszélni nem tudtam, ilyen közel még nem kerültem ahhoz, hogy meghaljak. Nem véreztem el, ettől függetlenül viszont a segítségemre siettek, és elláttak. Én hagytam, és próbáltam feldolgozni, hogy majdnem meghaltam... Lepergett a szemem előtt az életem, és gondolkodtam, hogy ha meghaltam volna, mivel lett volna kevesebb a világ. Végtére is... semmivel. Pedig én csak nyaralni jöttem... fene se várta volna ezt a fordulatot.

Bólogatok, majd egy könnyed mosollyal válaszolok az akrobatának:
-Igen, most éppen udvarhölgy vagyok. Nem tudom erre számított-e, vagy mi, de pont beletrafált.
Miközben egymás után mutogatják tudományukat az előadók, azon gondolkozok, hogy vissza kellene mennem dolgozni, de ha már itt vagyok, akkor van valami amit előbb szeretnék kideríteni, úgyhogy ha már meg is szólított, az akrobatával próbálok jobban beszédbe elegyedni.
-Egyébként nem tudod véletlenül, hogy mikor lesz Roland és az egyházi nagy párbaja?
-Nem tudom kikre gondolsz. - felelte készségesen - De a lovagi torna már elkezdődött, így jobb, ha sietsz.
Ezen a válaszon igen csak meglepődtem. Hogyhogy van, aki nem hallott erről a párbajról? A fél várnép részt akart venni rajta először, és kizártnak tartom, mármint tartottam eddig, hogy a másik fele ne tudjon róla. Biztosan most érkezhetett, és ezért nem tud semmit a vár urát ért sértésről. Lehet, hogy fel kellene világosítanom.
-Tudom, hogy a torna elkezdődött már, de attól függetlenül is lenne ez a párbaj. Tegnap valaki megsértette a vár urát, és azért fognak küzdeni, nem holmi díjak miatt. Ez a becsületről szól, és biztos vagyok benne, hogy e miatt különleges eseményként kezelik.
Elgondolkozok hát, hogy mit is kellene csinálnom. Ha semmi mást nem is, de ezt az egy párbajt nézni akarom bármi áron. Másrészt feladatom van, amit elvállaltam. És ráadásul sokan várnak rám, a lovardánál is. A döntéshez hát azon gondolkozok el, hogy melyiktől érezném magam rosszabbul: ha sokan várnak rám feleslegesen, vagy ha lemaradnék a párbajról. Nehéz kérdés. Viszont végül úgy döntök, hogy most a feladataimra koncentrálok, azokat végzem el először, és remélhetőleg a párbajról nem maradok le így sem.
-Bocsássatok meg, de nekem azt hiszem mennem kell. Búcsúzok a kis társulattól és a többi előadótól, ahogy indulok vissza a lovászokhoz az ott hagyott kosárért. Innentől biztos vagyok benne, hogy rendben lesznek, nekik is jó helyük lesz, és a beosztást is rendesen meg fogják tudni csinálni most már nélkülem is. Jó munkát végeztem.

Végül valóban szerencsém lett, és sikerült végignéznem Roland párbaját. Bár az elején nem sikerült beszélnem vele, és sok sikert kívánnom, de végigszurkolhattam az egész mérkőzést. Ügyesen harcolt, de az erőkülönbség a harc végére megmutatkozott, és végül ahogy kirepült a kezéből a fegyvere, veszített. Miután véget ért a mérkőzés, én is felkerestem.
Roland a páholy mellett öltözködött, ahogy a megizzadt páncélját vetette le magáról. Látszott rajta, hogy nagyon elfáradt. Kimerült volt, és látszott, hogy legszívesebben ott helyben ledőlne pihenni a felvert porban. Némi csalódás ült ki az arcára, viszont nem tűnt különösebben mérgesnek a veresége miatt. Ahogy a fegyvernöke óvatosan megveregette a vállát, miután levetette a köpenyét, kissé fancsali mosollyal nevetve visszaveregette őt. Én is odamentem, és szintén megveregettem a vállát, miközben a tetszésemet fejeztem ki, hogy szerintem ügyesen harcolt, szoros meccs volt, amitől máris egy kicsit jobb kedvre derült. És Roland ekkor még nem tudta, hogy a következő mozdulatom az lesz, hogy berántom az árnyékba, ahol egy csókot lehelek az ajkára. A nézők nagy része már a következő mérkőzéssel volt elfoglalva, de jobbnak láttam kerülni a túlzott nyilvánosságot.

- Ha le akarjuk nyűgözni őket, valamivel még fel kell dobni. Magában kevés lesz. – Bámult kérdőn Matheusra Robin.
- Nem tudok eltűnni többet. Az egyszeri. – Morogta.
- A késes trükköt megcsinálhatom még egyszer, de ha nem sikerül, akkor bebukjuk az előadást. – Rántotta meg a vállát Kormi.
Robin elgondolkozva körbe tekintett, majd tekintete egyértelműen a sötétebb tünde lován állt meg.
- Lóhátról mennyire menne?
- Tintapacában úgy megbízom, mint saját magamban, meg tudom csinálni, csak azért ne Matheus atyán próbáljuk ki, mert még a kimerülő képességei mellett is, lehet szükség lesz még rá... Mármint, hogy épségben maradjon.
Matheus közel hajolt Robin füléhez és csak annyit suttogott bele:
- Kyrie. - Majd újra felemelte a hangját. - Talán az valahogy...
- Bocsássatok meg, de nekem azt hiszem mennem kell. – Fordult feléjük a démon. Megvan bocsájtva, csak menjen.
Majd pár másodperc kínos csend telepedett a társaságra. Robin kérdőn nézett Matheusra, aki nem értette, hogy miért, de látszólag ráunt, majd visszafordult Kormihoz.
- Ez így már elég jól hangzik. Ha kell leszek a céltáblád, meg maximum az elragadó személyiségemmel bevonzok még valakit.
- Inkább tarts fel egy táblát, vagy valami hasonlót, téged pláne nem akarlak megsebezni, hozom Tintapacát. – Matatott. – Én készen állok.
- Abban mi az izgalom? – Vigyorgott Robin.
Az idegesítő tünde felpattant a lovára és tett egy kört vele.
- Csináljuk, mert kicsúszunk az időből.
Matheus nagyon figyelt, ahogy Robin kitárta a köpenyét egy fal előtt céltábla gyanánt. A ló tette a köröket és annak hátáról dobálta a késeket. Matheus meglepődött, hogy minden ilyen jól sült el. Kaptak egy kis tapsot, majd hamar el is jött az ő idejük.
- Akkor amit megbeszéltünk? – Közeledett Robin szétszaggatott köpenyben.
- Amit megbeszéltünk. – Helyeselt Matheus, és nagyot sóhajtott. Semmi kedve sem volt.
- Igen, ahogy megbeszéltük. – Helyeselt a másik is. – Remélem lekötjük őket.
A sátorból kilépve a lovagi torna helyszínére érkeztek. Látszólag épp véget ért az előző kör, egy kisebb rendetlenség fogadta őket. Von Rowan és családja egy fából készített magaslatról figyeltek.
- Mélyen tisztelt Hölgyek, és Urak! – Lépett középre Schmetterling. – Örömmel jelentem be Önöknek az ármányos Martin, és a bátor Jasper szerelemről, és hősiességről szóló történetét!
Matheus nagy léptekkel, összegörnyesztett háttal közeledett Robin felé majd egyszer csak megállt tőle 10 méterre. A közönség felé körbe fordult, kezeit ördögien összedörzsölve.
- Én vagyok Martin von Martinburg, egy Karolusburg – Hellenburg, javította ki magában Matheus. – környéki nemes. És szemet vetettem erre a gyönyörű erkölcsös déli lánykára. – Mutogatott két ördögi kacaj között Robinra.
Jozef mellé lépett, és meghajolt.
- Én pedig a bátor Jasper, aki titokban már elcsavartam e bájos leány fejét és nem hagyhatom, hogy egy ilyen vén kéjenc kezei közé kerüljön és hervadjon el a gyönyörű virágszál. – Kacsintott Robinra, majd felugrott a lovára, és szokásos körözésbe kezdett.
A közönség felettébb lelkes volt, akadt pár ujjongó.
Matheus Robinhoz ugrott, és megragadta a karját.
- Még ma egybe kelünk egy nagy és kidekorált templomban. Igen... Egy olyanban... Melyben süveget visel a pap!
A sötét tünde elgaloppozott a lovával Matheus mellett.
- Jaj, jaj Martinburg uram, Talán inkább a háta mögé kéne nézegetni, nem magához nem való fiatal hölgyekkel cicáznia! - Tett egy kört, majd leugrott a lováról, és egy képzeletbeli karddal vívópózba helyezkedett. – Álljon ki velem, ha mer!
- Jasper, kérlek, menjünk délre! – Sírdogált Robin.
- Én? Hát persze hogy merek! – Mondta válaszul Martheus, majd továbbra is fogva Robint átszaladt vele a ló túloldalára.
- Gyáva disznó! – Öltötte ki a nyelvét Jozef, forgatva a szemét. – Hát így is jó, de előlem, nem menekülsz! – Kezdtek a ló körül futkosni. – Nesze, ez a tiéd, nem e rózsaszál. – Lóbálta a nem létező kardját. – Ne félj kedvesem kiszabadítalak!
Egy pár kört tettek a ló körül, majd Matheus egyszer csak felordított:
- Jaj, öreg északi csontjaim nem bírják ezt a sok futkározást. – Majd sarkon fordult, megállt, és maga elé tartotta Robint, mint egy túszt. – Ha a nő nem lehet az enyém, akkor senkié sem!
Majd… Jozef füttyentett. A ló, pedig boldogan beleharapott Matheus hátsófelébe. Amaz felordított, majd odébb ugrott, elengedve Robint. Megölöm, megmáglyázom, felnyársalom, kerékbe töröm, ketté vágom, vasszűzbe teszem... Gondolta miközben fel-le ugrált a fenekét fogva.
- A gyönyörű délről küldünk majd neked majd üdvözletet, hogy magányod megédesítsük. – Helyezte fel Robint a lóra majd magát. – Egyetértetek? – Fordult felpofozandó vigyorával a közönség felé.
A nézők hatalmas vastapssal fejezték ki egyetértésüket, miközben Robin és Jozef ellovagoltak a naplementébe.
Matheus két tomporfájlalás közt meghajolt, majd a sötét tünde után szaladt, hogy a szuszt is kiverje belőle.

- Ha le akarjuk nyűgözni őket, valamivel még fel kell dobni. Magában kevés lesz – veti fel Robin azt, ami bennem is felmerül.
A démon figyelme most elterelődik, ezért tőle nem várhatunk újabb ötletet, Matheus atya lehetne az aki az előző napi trükkjével megmenthetné könnyedén a helyzetet, de szerintem egyszerűen nem akarja produkálni magát, vagy fél, hogy belesül.
- Nem tudok eltűnni többet. Az egyszeri. – morogja.
Nem állhatunk itt örökre, a torna hangzavarából ítélve pedig a vadászok is megjöttek, így gyorsan kellene valamit kitalálni.
- A késes trükköt megcsinálhatom még egyszer, de ha nem sikerül, akkor bebukjuk az előadást. - vonom meg a vállam nem túl meggyőzően.
- Lóhátról mennyire menne? – kérdezi Robin és látom, hogy tekintete a lovamra tapad.
Közben az atya az inkvizítor füléhez hajol és bár suttog, azért elég közel állok, hogy halljam, mit mond, de fogalmam sincs mire akar utalni, bár Robin esetleg tudhatja……..
- Kyrie.
Aztán felemeli a hangját.
- Talán az valahogy...
Robin láthatóan legalább olyan érthetetlenül néz az atyára, mint én, így akármit is akar, talán sosem derül ki.
Azonban azt én is tudom, hogy az, ami a konyhai személyzetet lenyűgözte, ide, a veterán szórakoztatókhoz kevés lenne, ezért gyorsan átgondolom Robin javaslatát.
- Tintapacában úgy megbízom, mint saját magamban, meg tudom csinálni, csak azért ne Matheus atyán próbáljuk ki, mert még a kimerülő képességei mellett is, lehet szükség lesz még rá.......mármint, hogy épségben maradjon. - teszem hozzá egy meleg, őszinte mosollyal.
Mindeközben azok, akik már bemutatták, mire képesek sorban állnak és várakoznak, hogy mikor kerülhetnek sorra. Ahogy az előzőleg távozott artista visszatér, az egyik már bemutatkozott illető máris indul előadni a tudományát, kihasználva, hogy mi még döntésképtelenek vagyunk.
- Ez így már elég jól hangzik. Ha kell leszek a céltáblád, meg maximum az elragadó személyiségemmel bevonzok még valakit. – fordul hozzám Robin.
Egy pillanatra átgondolom.
- Inkább tarts fel egy táblát, vagy valami hasonlót, téged pláne nem akarlak megsebezni, hozom Tintapacát. - igazítom meg a mellkasomon átívelő övekben lévő pengéket és eloldozom a nagy sátor cövekéhez kötött kötőféket. - Én készen állok.
- Abban mi az izgalom? – nevet rám a lány magabiztosan.
Valahogy mindig meg kell menteni a mundér becsületét......, de félek jobban bízik bennem, mint én saját magamban. Mathaus nem szólal ugyan meg, de lerí róla, hogy utálja a dolgot.
Ezek után kis csapatunk sorra is kerül, nem sokkal a másik állatos csapat után: két tünde férfi, akik a medvével táncoltatnak.
Felpattanok a lovamra és megjáratom egy kis körben, míg Robin kiválaszt valami szilárd felületet, ami elé odaállhat. Most nem ronthatom el! Tintapaca nem fog cserbenhagyni, de én nem olyan régen gyakorlom a késdobálás, hogy ne kezdjen el vadul dobogni a szívem.
- Csináljuk, mert kicsúszunk az időből. - mondom halkan, erőszakkal lenyugtatva magam.
A vizszintesen festett fekete csík alól csak a szemem csillan, ahogy koncentrálok.
Összeszorul a mellkasom, ahogy látom Robin annál is merészebb, mint amire számítottam, hiszen a köpenyét tárja csak szét, hogy arra célozzak. De nem hagyhatom cserben!
- Csak ügyesen Tintapaca! - paskolom meg lovam kecses nyakát és sarkammal megérintem az oldalát.
Paripám kis mozdulatokból, szinte a gondolataimat is kitalálva tudja mit akarok tőle.
Tempós, egyenletes ügetésbe ugrik. Teszek egy kis kört és mikor szembekerülök Robinnal, visszafogom a levegőmet és elhajítom az első kést a kitárt bal kar alá, aztán folytatom a kört, majd a következőben eldobom a jobb kar alá a másikat, remélve, hogy mindkettő sikerül és ez elég lesz a belépőnkhöz.
A két kés elsuhan Robin karja körül, majd mögötte beleáll a falba. Egy ponton a köpenyét is hozzátűzi a falhoz. Titokban felsóhajtok, amikor látom sérülés nélkül, egy ügyes mozdulattal húzza ki a kezét a kések mellől, látványosan a falon hagyva odatűzött köpenyét.
A többi mutatványos enyhe tapssal jutalmaz minket, majd mondanak pár számot, s a kis csapatunk elfoglalhatja a helyét a sorban. Két három mutatványt követően fogunk sorra kerülni, hogy bizonyíthassuk jók vagyunk és képesek vagyunk elterelni a hölgyek és urak figyelmét.
- Akkor amit megbeszéltünk? –kérdezi Robin.
- Amit megbeszéltünk. – sóhajtozik boldogtalanul Matheus atya..
- Igen, ahogy megbeszéltük. Remélem lekötjük őket. - vezetem ki megkönnyebbülve Tintapacát, hogy minden jól ment és Robin életben maradt.
Most mi jövünk!
Odakint éppen az előző viadal nyomait takarítják el. Két lovag vívott meg egymással, törött fegyverek darabjait lehet látni mindenfele, az állatok néhány helyen meg is sérültek, de úgy tűnik, nem történt nagyobb tragédia. Mialatt a következő két vívó fél felkészül, eljön a mi időnk.
Edmund von Rowan, felesége és lánya ott ülnek egymás mellett egy kényelmes árnyékos magaslaton, melyet fából eszkábáltak össze, onnan lesik ki a következőnek érkező mutatványos társaság.
Robin a kezembe csap biztatóan és rám mosolyog, mielőtt kilépünk a térre.
- Mélyen tisztelt Hölgyek, és Urak! Örömmel jelentem be Önöknek az ármányos Martin, és a bátor Jasper szerelemről, és hősiességről szóló történetét! - konferálja fel a mutatványunkat.
Az atya kivételesen elég jól alakítja a szerencsétlen, de elbizakodott nemest.
Kissé görnyedten lép Robin közelébe, majd a kezeit dörzsölgetve ő is bemutatkozik, ahogy a szerep megkívánja.
- Én vagyok Martin von Martinburg, egy Karolusburg környéki nemes. És szemet vetettem erre a gyönyörű erkölcsös déli lánykára. – mutogat furcsa hangokat kiadva Robinra.
Én is a páros mellé lépek, mélyen meghajolva a közönség és főleg a hölgyek felé.
- Én pedig a bátor Jasper, aki titokban már elcsavartam e bájos leány fejét és nem hagyhatom, hogy egy ilyen vén kéjenc kezei közé kerüljön és hervadjon el a gyönyörű virágszál. - kacsintok Robinra, majd helyből felpattanva Tintapacára vigyorogva teszek egy kört vágtatva és integetve.
A nézőközönség fütyülve, ujjongva biztat, néhány bátrabb hölgy még kendőt is lenget, úgy szurkolnak.
Robin is felveszi a szerepet, riadt ábrázattal lép felém, látványosan visszakacsintva, hogy a közönség jól lássa.
Közben Matheus a lányhoz ugrik és megragadja a karját.
- Még ma egybe kelünk egy nagy és kidekorált templomban. Igen... Egy olyanban... Melyben süveget visel a pap!
Metem remélni, hogy a nézőközönség az előadásra koncentrál, nem Matheus atya egyes elszólásaira, mert akkor hiába erőlködtünk ennyit, nem a mi előadásunk, hanem a mi kivégzésünk lesz a legnagyobb látnivaló.
Igyekszem gyorsan magamra terelni a figyelmet, Tintapaca oldalára csúszva a nyeregből és elgalloppozva Matheus atya mellett ráhúzok a hátsójára.
Biztos vagyok benne, hogy még Tintapaca is vidáman nyihog.
- Jaj, jaj Martinburg uram, Talán inkább a háta mögé kéne nézegetni, nem magához nem való fiatal hölgyekkel cicáznia! - teszek körülötte egy kört, majd leugrom a lovamról és vívóállásba helyezkedem, nem létező kardomat a férfira szegezve.
- Álljon ki velem, ha mer! - incselkedem vele.
Tintapaca közben, mintha csak betanultuk volna, büszkén kihúzva magát, Robin mellé lépked.
Robin eljátssza, hogy ijedten szabadulni akar az északi nemes karjaiból.
- Jasper, kérlek, menjünk délre! – kérlel panaszos hangon.
- Én? Hát persze hogy merek! – veti oda Matheus és a lovam másik oldalára rángatja Robint.
Én meg hálát adok az Úrnak, hogy mindent a tervek szerint csinál és meglepően jól játssza a szerencsétlenkedő úr szerepét.
- Gyáva disznó! - nyújtom ki a nyelvem, látványosan megforgatva a szemem a közönség felé. - Hát így is jó, de előlem, nem menekülsz! - kezdem kergetni Matheust a ló körül, a háta felé suhogtatva a képzeletbeli kardomat. - Nesze, ez a tiéd, nem e rózsaszál. Ne félj kedvesem kiszabadítalak! - igyekszem magamhoz kaparintani Robint.
Persze a jelenet minden eleme túlzó mozdulatokkal van megtűzdelve.
Isten lássa lelkem, nagyon élvezem!
A közönség veszi a lapot és elkezd engem biztatni, ordibálnak, hogy nehogy feladjam, hogy fussak, ahogy csak a lábam bírja.
Robin meggyőzően szenved és ellenkezik fogvatartójával.
Pár kör után, amit Tintapaca kíváncsi pillantása kísér – biztos jól szórakozik rajtunk, kergéken, -  Matheus egyszer csak felordított:
- Jaj, öreg északi csontjaim nem bírják ezt a sok futkározást. – rántja maga elé Robint. - Ha a nő nem lehet az enyém, akkor senkié sem!
Egy pillanatra megtorpanok, de sokat gyakoroltam Tintapacával, így ez a fordulat sem okoz gondot, sőt szerintem a közönségnek is tetszeni fog, ami következik.
Dallamos, a mélyebből a magas hangok felé tartó füttyöt hallatok és ekkor okos hátasom nemes egyszerűséggel belecsíp a mellette álló Matheus tomporába, aki bízom benne, hogy ezen meglepődve elengedi Robint.
Mivel erre nem számíthat, az arcára ülő érzelmek nagyon is valódiak. Felordít és a fenekét markolássza!
Kihasználva a helyzetet, elrántom Robint és már tolom is fel a lóra, utána pattanva.
- A gyönyörű délről küldünk majd neked majd üdvözletet, hogy magányod megédesítsük. - intek az atya felé. - Egyetértetek? - kérdezem vigyorogva a közönséget, akik vastapssal üvöltik világnak egyetésüket a kerítéseken támaszkodók. Még az urak egy része is odakiált egyszer-egyszer.
Robin a szerepnek megfelelően, szerelmesen – szigorúan a szerepnek megfelelően (!), - hozzám simul egy pillanatra, aztán már lovam sörényébe kapaszkodik, ahogy teszünk egy kört.
A közönség hangosan megtapsolja a kis komédiás csapatunkat. Még von Rowan is feláll egy rövid időre, ahogy nevetve int nekünk, majd tapssal fejezi ki a gratulációját.
Mindez még szélesebb vigyorgásra késztet, miközben Robin mögött ülve, elgaloppozok az őszinte fájdalmat és dühöt sugárzó Matheus közeléből. Lehet, hogy kicsit túllőttem a célon, de csak visszaadtam a kölcsönt.
- Azt hiszem jók voltunk. - súgom oda Robin-nak, miközben én is és Robin is integetve meghajolunk a lovon ülve, az atya pedig még mindig az ülepét szorongatva. Elég vermes képpel rohan utánunk, ezért igyekszem a siker kiélvezése után, hamar eltűnni a szekerünk felé, remélve, hogy Robin azért megvéd……
A téren pedig újabb viadal kezdődik.