Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

A lovagi torna lassan a végéhez közeledett, ahogy lefelé kúszott a nap az egén. A párviadaloknak is vége szakadt, s újabb lakomára készülődött a vendégsereg. Többeknek ennyi volt az egész mulatság, várta őket odahaza a munka, a rengeteg teendő. Mások tovább terveztek maradni, még pár napot itt tölteni, élvezni a mesés őszi tájat.
Edmund von Rowan harsogó, örömteli üvöltése jelezte szerte a kastélyban a lovagi torna végét. A sátrak egy részét bontani kezdték, mások el is hagyták a falakat, megindultak egyenest haza. Többen csak másnap reggel készültek útnak indulni, ők úgy döntöttek, még egy estét a váron belül töltenek.

A tökéletesnek ígérkező estét egy futár szakította félbe. Vadul hajtott, lihegő lovon érkezett egyenest észak felől egy ember. Könnyed öltözéket viselt, futárhoz illőt. Nem is érkezett egyéb céllal. Kapkodva forgatta a fejét jobbra balra, egyre csak vágva át a tömegen, mígnem megtalálta, akit keresett: a vár urát, Edmund von Rowant magát. egyenesen elé vágtatott. Le sem szállt a lováról, míg oda nem ért, hogy ura könnyedén meghallja. Akkor ugrott csak le, egyetlen fürge mozdulattal, ahogy letérdelt, majd gyorsan ki is egyenesedett, s így kiáltott.
- Északiak! Úton egy északi sereg. S estére már ide is érnek!


//Elérkeztünk az utolsó körhöz. A vár ostroma egy másik játékban fog zajlani, így akinek a csatározásokhoz nincs köze, annak nem kötelező részt venni benne. Az ostromra innen mindenki kaphat előre foglalt helyet, amikor meg lesz hirdetve. Az utolsó körben még lehetőség van szót váltani akár egymással, akár egy-egy NJK-val, és reagálni a hallottakra. Akinek szüksége van rá, keressen fel egyeztetéshez. Sok sikert mindenkinek és hajrá, közel a cél.//

Határidő: 2020.06.27.

Egy csendes kaszárnyában feküdtem, simogatva a friss heget a nyakamon, nem akarva felkelni. Egyszer csak viszont nagy kiáltozást hallottam kintről, és felültem, hogy kibámuljak az ajtón, még mindig kissé megbénulva. Mi az ördög lehet ez?

Több fertályóra is eltelt, míg végül felkonferálták a nagy eseményt. Ekkorra, ha lehet, már Oswaldnál is jobban izgult. Nem azért, mert féltette barátját, nemes egyszerűséggel csak ismét okádnia kellett, s most valahogy úgy érezte, hogy fog is. Ez persze nem következett be, de azért közelről megsuhintotta a sors szele, úgy érezte magát, mint a gyermek, aki addig ment a szülei idegeire, hogy majd felpofozták. Lényeg a lényeg, elkerülte az ütést, s felnézett az egekbe, remélve, hogy az Úr szíve megesik rajta. Értette a célzást, nem kellett volna annyit boroznia tegnap. Jobbját végigfuttatta fejének tetején, majd nagyot sóhajtott, kihúzva magát. Oswaldra nézett, a csatatérre, majd vissza a lovagra. Kelletlen mosoly szaladt végig arcán, majd bólintott neki, ahogy az felállt.
– Gott mit uns. – hirtelen nem talált jobb szavakat, de tulajdonképpen nem is kellett más. Ha Isten vélük, ki ellenük?

A percek hosszan, s lustán teltek, leginkább ő maga is ilyen lustán szeretett volna végigfeküdni egy ágyon, de be kellett érnie az ülőhelyével, ami éppenséggel kényelmesnek bizonyult, de pont csak annyira, hogy azt kívánja, hogy ágyon lehessen. Oswald végül ismét feltűnt a felkészülés után, s Herr Sandell is, aki így teljes páncélzatban azért máris sudárabb legénynek hatott, mint a határon. Kiállásán csak a rasnya címer rontott, amit legszívesebben lekarmolt volna róla, de épp elég hányingere volt már, így nemes egyszerűséggel nem volt hajlandó még ezen is undorodni, elég volt neki a gyomrában dúló borzalmas csata. Ismét mélyeket szuszogott, mint aki szülni készült, s figyelte, ahogy kezdetét vette a csata. 

Mindig egy nehéz helyzet, amikor egy kétkezes fegyvert használó katona kerül szembe egy pajzsot forgató ellenséggel. A pajzs előnye vitathatatlan, elvégre lehetőséget ad arra, hogy szabadon támadjon az ember a másik kezével, ám az Oswaldhoz hasonló hegyomlások vágásainak kivédése rizikós cselekedet, ugyanis egy rendesen meglódított fegyver nagyon is képes arra, hogy kegyetlenül kiugrassza az ember vállát, ha netalán rosszul éri. Emellett persze kár lett volna alábecsülni egy pallost forgató egyén sebességét, így végül a legtöbb ilyen harc (s úgy igazából minden harc) azon dől el, hogy ki a tehetségesebb a saját fegyvernemében. Az igazat megvallva ez egyébként is főleg csak cirkusz volt a népnek, bárki is nyer, vidám, nevető békejobbot nyújt a vesztes, s elsétálnak a lemenő nap borszínű fényébe. Gyomra összerándult a bor gondolatára. Figyelme végül von Rowan felé fordult, aki felkiáltott.

Aki azt állítja, hogy átlát egy harcot, általában hazudik. A dolgok gyorsan történnek, az embernek se ideje, se lehetősége gondolkodni. Leginkább az ösztön veszi át ilyenkor az irányítást, s az izom forrón izzó emlékei, amik vakon vezérlik az embert. A legegyszerűbb ágról szakajtott paraszt is képes felkapni egy kardot, s megvédeni magát egy goblintól, de a képzett harcosok csatája leginkább egy olyan őrült tánchoz hasonlít, ahol a két fél maga sem biztos, hogy mit is csinálnak... Egy egy mozdulat pedig elkötelezi az embert a döntése mellett. Jóban és rosszban is. 

Szinte Oswalddal együtt lépdeltek lábai az asztal alatt, mintha csak ő maga is ott lett volna, s végig azt leste, hogy hol lehetett a rés a másik lovag bástyához hasonlatos védelmén... Nincs kétség, Herr Sandell is ezt leste, ámbátor ő sem lelt sok sikerre. A csata eleinte eléggé kiegyenlítettnek tűnt, mi több, úgy hatott, hogy a fiatal lovag talán előnyben is van, ám ahogy teltek a másodpercek, s egymás után érkeztek a tonnás pallos sújtásai, szépen lassan elkezdett megmutatkozni, hogy mennyit is számított az, hogy Oswald egy veterán harcos volt. Karját a tapasztalat pirító lángja edzette, pajzsaként pedig az évek verejtéke szolgált, Emellett jó volt látni azt is, hogy hirtelen az urak úgy szurkoltak a két katonának, mintha csak az életük múlt volna rajta. Amikor a templomos nem csapott le a szédelgő ellenségére, egy maga mellett ülő busabajszú férfi még meg is jegyezte, hogy micsoda lovagias tett volt ez. Ugyan Herr Sandell még össze tudta szedni magát egy–egy mozdulat erejéig, de a lélek tüze már nem volt elég, karja nem bírta tovább Oswald bivalyi sujtásait, s a kardja kirepült belőle, egyenesen a poros földre hullva. A harcnak vége volt.

Az urak egymás után indultak meg, hogy gratuláljanak a harcosoknak, s sok szép leány környékezte meg Herr Sandellt, aki fürdőzhetett pillantásaikban. Oswald is megkapta a maga elismerését, s úgy tűnt, hogy a fegyvernökök jó pohár hűs borral fogadták, ami minden bizonnyal jól eshetett neki a tikkasztó csatározás után. Hirtelen a vár folyosóiról ismét a sültek zsíros szaga kezdett el kimászni, úgy tűnt, hogy lakomák következtek. Ehhez aztán már igazán nem volt kedve, csak egy jó tál levest kívánt volna, lehetőleg tyúkhússal, bár, azért a vaddisznó pecsenye gondolata kétségtelen, hogy motoszkált kissé fejében. Közben Haniellel kedélyesen beszélgettek a lovagi szokásokról, egyelőre nem is szándékozott megindulni a helyéről, túlzottan nagy volt a mozgás, s néhány úr már meg is környékezte Herr von Rowant, hogy elbúcsúzzanak tőle. A világ látszólag a helyére került, egészen addig, amíg meg nem hallotta egy ló patáinak fojtott pattogását. Bárki is volt, meghajtotta a szerencsétlen állatot, úgy, hogy az majd tüzet lehelt. Egyenest a vár ura elé haladt, majd felkiáltott, hogy északiak közeledtek. A lány kihúzta magát, majd félrelökte azokat, kik az útjába álltak, s kereste Oswaldot. A férfi még páncélban volt, hála az égnek, de neki szüksége volt a sajátjára. Ha megtalálta a tekintetét, megpaskolta a felsőtestét, jelezve, hogy szüksége van a felszerelésére. Össze kellett szedniük a követséggel érkező mintegy 10 katonát, nem volt ugyan sok, de legalább megbízható harcosok, s felderítők voltak, akiknek jó szolgálatát láthatták ebben a helyzetben. Szólni ugyan nem szólt a férfinak, de tudta jól, hogy barátja összeszervezi majd a hellenburgiakat. Haniel közben végig a nyomában volt, elengedte a méretes lándzsát, majd annak a kezébe nyomta.
– Kövessen. 
Öles léptekkel megindult, majd kibontotta a nyakába kötött masnit, befonva haját a szívének oly kedves faselyemmel. Ahogy felért a szobájukban, első dolga volt, hogy egy vederhez lépjen, majd egy pár pillanat múlva akkorát hányt, hogy száz lakodalmas kutya is igen jól lakott volna belőle. Száját végül megtörölte a zeke ujjában, s Hanielre pillantott. 
– Elnézését kérem, hogy ezt látnia kellett, Fräulein. Maradjon kettőnk között.
Cinkosan elvigyorodott, majd Wilfred fekhelyéhez lépett, s letette oda a vedret, hogy úgy nézzen ki, mintha a fiatal templomos okádott volna. Ezután levetette a zekét, s helyére a szokásos nyűtt inget öltötte fel, hozzá a lovagló nadrággal. Intett Hanielnek, hogy segítsen neki egy keveset a páncél felszíjazásában (nem volt ugyan gyors, de egymagában több idő lett volna). Mintegy fertályóra múlva teljesen készen volt. A fiatal félangyalra pillantott.
– Köszönöm, Fräulein. Ne haragudjon, hogy magamhoz rendeltem, de szükségem volt a segítségére. – az azóta falhoz támasztott lándzsát magához vette, majd bólintott a nőnek. – Egyelőre maradjon mellettem, a későbbiekben meglátjuk, hogy mi lesz.
Kitárta az ajtót, majd különösebb teketóriázás nélkül végiglépdelt a folyosókon, s le a lépcsőkön. Arcán fáradt, de nyugodt mosoly szaladt végig. Valahogy az utolsó hányásnak hála a rosszulléte is elmúlt kissé. A félangyalra pillantott. 
– Gott mit uns, Fräulein. Délen ezt mondjuk az eljövendő  győzelem előtt.

Szusszanásnyi időt sem kapunk a vadászatot követően; alighogy visszaérünk a várba, a tornára invitálnak valamennyiőnket. Tagjaimban még most is érzem az őrült vágtázást, a hajsza izgalmát, s a vadkan félelmetes erejét.
Átöltözni sem nagyon marad időnk, bár ha el is késünk, én azért visszaszolgáltatom a kőrisfa lándzsát, s legalább kis időre könnyítek az öltözékemen. Rövidesen elfoglaljuk a lelátón a számunkra kijelölt helyeket. Haniel egy pillanatra sem marad el Hilde mellől. Talán már nem volt annyira megszeppent, a nefilim gesztusaiból legalábbis én magam némi felszabadultságot vélek leolvasni, de sosem voltam a lélek ismerője. Az ilyesmi nem is tartozik a feladataim közé, hogy értenem kelljen hozzá, mégis, néha egy kissé irigyeltem azt, aki természetes módon, veleszületett adottságként rendelkezett ezzel az érzékkel.
Emellett kicsit azt is jó látni, hogy Hilde nincs egymagában, igaz, nem tudom, milyen társaság lehet Haniel, jót beszélgetnek-e egymással, vagy éppen untatja a lányt? Ha jobban belegondolok, nem hiszem, hogy bármikor láttam volna Hildét afféle barátnő társaságában, s noha számomra nem tűnt úgy, hogy szüksége volna ilyesmire, azért egy pillanatra eltűnődöm, vajon volt-e bárki korabeli lány mellette valaha és nem örülne-e esetleg, ha lenne?

Dobogás, robaj, csattanás: a lovagi torna a szemünk láttára veszi kezdetét. Elsőként a vitézek lóháton csapnak össze egymással. Mindig is az egyik leglátványosabb, legizgalmasabb dolognak tűnt számomra ilyen alkalmakkor a lándzsa-, s kopjatörés, de mióta valódi küzdelmekben, véres csatákban veszek részt, nem tudom annyira komoly dolognak látni, mint azelőtt. Az urak szórakoztatására történik a verseny, s most az egyház küldötteként én is nézője vagyok az eseményeknek, semmint résztvevője.
Habár ez nem lesz így sokáig.
Le sem tagadhatnám, hogy van bennem aggodalom a párbaj okán. Elég jelentős különbség van egy ütközet és barátságos viadal között, s engem az előbbire képeztek ki. Roland Sandell azonban veszélyes ellenfélnek tűnt. Könnyű mozgású, agilis férfi. Könnyűszerrel kifoghat rajtam, ha egy pillanatra is nem vigyázok. Aztán ott van az a bámulatos magabiztossága, amellyel a vacsorán jelenlevő urak közül egyedül ő állt a kihívás elébe. A Napnál is világosabb: semmiképp nem szabad alábecsülnöm őt.
Nem tudom figyelemmel követni, ki ütközik meg kivel, melyik lovag mennyi pontot gyűjt össze. Egyre az a harc jár az eszemben, ami ezután jön majd. Hildére pillantok - merész ötlet volt a párbajt felajánlani, de az egyetlen megoldás, hogy legalább valamelyest tisztára mossuk, amit Wilfred bemocskolt a viselkedésével.
Az idő telik, s eljön a pillanat, amikor nem maradhatok tovább. Egyértelműen jelez az egyik barna kabátos férfi felém pillantva. Felemelkedem a helyemről, ám Hilde észreveszi, hogy távozni készülök, s biztatón súgja oda:
- Gott mit uns.
- Gott mit uns - felelem.

Roland Sandell időben érkezik a körbekerített térre, az összecsapás helyszínére. Első találkozásunkkor rajta látott szedett-vedett viseletét mostanra teljes páncélzatra cserélte. Vértezetét lila szövet borítja, rajta háza címerével, a kifelé tekintő négy rókafejjel, fején jókora fazéksisakot visel, amelyet, azonmód hóna alá vesz, s meghajol a báró irányába. Nem kerüli el a figyelmem, hogy felegyenesedve le sem veszi rólam a szemét. Én magam csupán mélyet biccentek von Rowannak. Templomosként tőlem ilyet nem vár el az illem.
- Isten vezesse a nagyrabecsült vívók kezeit - szól - Igazságos és becsületes párbajt várok el mindkettőtöktől. Most pedig, Herr Sandell, nevezd meg a fegyvernemet.
Nem nézek rá, de érzem, ahogy a lovag tekintete végigszalad rajtam, mielőtt felelne.
- A választott fegyverem a kard.
A báró int, beleegyezése jeléül, majd fennhangon szólítja valamelyik emberét.
- Herr Friedrich, most pedig felkérem, hogy ismertesse a szabályokat.
Az említett férfi barna köpennyel, rendezetlen fekete hajjal, ám kezében könyvvel jelenik meg. Ujját megnyálazva lapozza fel, majd miután egy zsíros tincset félresimít az arcából, s megköszörüli torkát, hangosan és tagoltan beszélni kezd.
- A résztvevők kapnak két fertályóra felkészülési időt. A kardvívásra választandó bármely hosszú, méretű kard, s bármely stílus a vívásra. Amennyiben igényeik úgy kívánják, vehetnek pajzsot a kard mellé. A viadal során egy hat méteres körbe kell lépjenek. A harc abba hagyandó, amennyiben az egyik fél megsérül, a földre kerül, megadja magát, vagy fegyverét a kezéből kiejti. Amely fél győzedelmeskedik, kiérdemli a diadalt. - ismét megnyalja az ujját, lapoz egyet, majd folytatja - A viadal során azonnali vereséggel büntetendő bármilyen segítség elfogadása. A viadal során nem alkalmazható olyan mágia, mely forgatható fegyvert teremt. A résztvevők nem viselhetnek és helyezhetnek el rúnákat. Kérem a résztvevőket, esküdjenek a becsületükre, hogy ezekhez a szabályokhoz hűek maradnak.
Ellenfelem azonnal emeli is a kezét.
- Én, Roland Sandell, esküszöm!
Sosem szerettem, felszentelésem óta, amikor esküdöznöm kellett, de van, amikor a szabályok és a hagyományok jobban kötik az embert, mint a hit vagy személyes meggyőződés. No de nem ezért fognak kidobni az egyházból úgysem...
- Én, Oswald von Bertold, esküszöm. Isten engem úgy segéljen.
Ahogy felpillantok a csillagos zászlók felé, még észreveszem Hilde bólintását.

Mire az idő letelik, már a gyakorlótéren ki is jelöltek egy nagy kört a párbaj színteréül. Roland Sandell megáll a kör szélében, a tér keleti irányában, én pedig vele szemben. Kezében kétélű lovagi kard, másikban lekerekített élű pajzsot, rajta a már jól ismert címerrel. Én magam teljes páncélzatomban állok vele szemben, ámbátor sisak nélkül, pallosom keresztvasán pihentetve jobbomat, míg fegyvernöke még utoljára ellenőrzi a lovag felszerelését és végezetül leemeli róla köpenyét. Bár a legkevésbé sem praktikus, én magam már megszoktam, hogy a palástom a felszerelésem részét képezi, mióta felszenteltek, jóformán furcsa volna nélküle harcolni.
Herr Sandell aztán leengedi fegyverét és enyhén meghajol, mielőtt előreszegezné a pengét.
Mélyet biccentek herr Sandell felé, majd a bal lábamat előrébb helyezve, a jobbot hátul hagyva, várom az összecsapás kezdetét
Edmund von Rowan báró érces hangja hasít a levegőbe, s Roland Sandell szinte ugyanabban a pillanatban indul meg felém.
Nem mozdulok a helyemről, magam előtt tartom mindkét kezemmel a kardom, hogy onnan könnyen tudjak bármilyen irányba védekezni, és nem veszem le a szemem Roland Sandellről. Ez csupán egy párbaj. Mégis úgy érzem, jobban kell figyelnem, mint a csatamezőn.
Támad. Szinte még csak lendül a keze, ösztönösen fordítom irányba a pengét, hogy hárítsam a csapását. Szinte belecsendül a fülem a fegyverek találkozásába. Egykezes kardja van, bár így is érzem karja erejét, nem kerül nagy erőfeszítésembe félrelöknöm a fegyverét, s az így nyert távolságot kihasználom, hogy lendületet vegyek és a jobbja felé intézzek egy vágást.
Kitér, de még ösztönösen maga elé kapja a pajzsát.
Ismét felveszem a korábbi stabil állásomat. Egy kicsit megmozgatom az ujjaim, mielőtt újra a markolatra kulcsolnám őket. Szinte előbb látom mozdulását, mint hallanám meg a páncélzörgést - a minket körülvevő hangzavarból nehezen is venném ki -; felülről célozza meg a vállam. Megemelem a kardom, ügyelve rá, hogy ne közelítsem magamhoz túlságosan, s igyekszem annyi erőt vinni a mozdulatba, hogy ne csupán megakasszam, de el is üssem vele a pengét és nyerjek egy kis teret. Sandell csapásának nagy lendülete nekem kedvez: hárítok, s hátrálni kényszerül, mielőtt megtorpanna ismét, ahogy visszanyeri az egyensúlyát.
Ki kell használnom a teret és ezt a pár szempillantásnyi időt; teszek egy lépést, hogy lendületet nyerjek, azzal a jobb oldala felől vágok, ahol nem visel pajzsot.
Roland Sandell lépése őszinte meglepetésként ér, nem csupán gyorsasága miatt. Oldalra lép, majd elfordul és a következő pillanatban egy hangos nyögéssel csapja neki pajzsát a kardom pengéjének. A csattanás egy pillanatra elnyomja a tömeg zaját, s érzem, ahogy nyomán végigszalad a fájdalom a karjaimon, aztán csak valamiféle zsibbadás marad, mint amikor az ember beüti a könyökét. Mégis, minden erőmmel összpontosítanom kell, hogy ki ne ejtsem a pallost a kezemből, ujjaim görcsösen szorítom a markolatra. Összeszorítom a fogam és úgy döntök, bölcsebb, ha nem feszülök neki a pajzsnak, hanem inkább hátrálok egy-két lépést.
Épp időben; a lovag, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, ismét felém fordul, majd lendületből döfést indít a bal oldalam irányába. Ekkorra megszűnik a - most már egészen biztos vagyok benne - varázslat, s jobbra lépve sikerül kitérnem, kissé egy ütéssel rá is segítve a dologra, majd a helyváltoztatásból nyert erőt egy bal válla felé intézett támadásba fektetem.
Hátrahőköl - alighanem meglepte, hogy célt tévesztett -, s maga elé emeli a pajzsát, még a fejét is eltakarva vele egy pillanatra, s sikeresen védi ki az ütést, ereje viszont hátralöki.
Igyekszem kihasználni a távolságot és egyúttal be is zárni; teszek felé pár lépést, majd magasról, nem a fejét célozva ugyan, de a válla fölött, a bal oldalán csapok le. A lovag térde meghajlik, ahogy azonnal pajzsát a magasba emeli és meg is akasztja a támadást. Pont olyan közel vagyok hozzá, hogy még eléri fülem a sisakban elváltozott nyögése, ahogy a kard pengéje megáll.
Nem ejtettem rajta sebesülést eddig. Kifáradt volna? Vagy nem elég stabil az állása?
Roland Sandell ugyancsak olyan ravasz, mint amilyennek a címerállatát tartják a mesék.
Válla megemelkedik, ahogy nagy levegőt vesz, majd a pengém mellett hirtelen kitör és a bal vállam felé szúr.
A bal oldala felé hátrálva próbálok meg kitérni, miközben igyekszem egy nagyot taszítani a pallosal a pajzsán. Nem tudja tartani a lépést és lendületét vesztve, kardját és pajzsát maga előtt tartva, kissé előredőlve hátrál, s testbeszédébőll tudom: újabb támadásra készül. Ésszerű is részéről, minthogy én magam ezalatt ismét előrébb csúsztatom a bal lábam, hogy stabil helyzetbe kerüljek. Sejtettem, de mostanra érzem is, hogy Roland Sandell ügyes és igazi ellenfél.
A lovag csakugyan nagy erővel megindul, bár ismét meglep a lépésével. Alighanem, minden erejét összeszedi, ahogy pajzsát fejmagasságban tartva nekem ront, bizonyára, hogy hátralökjön. Nem látok esélyt rá, hogy kikerüljem, s mivel úgy sejtem, biztosabban állok a jelenlegi helyzetemben a talajon, inkább arra használom a pár töredék másodpercet, amim van, hogy a fegyverem elvegyem magam elől, mielőtt megsértem vele magam, majd megpróbálom összeszedni minden erőm és beleállok a támadásba, hogy esetleg lecsúsztassam magamról, csak a fejemet félrekapva; bár alacsonyabb nálam, mindig számítani kell turpisságra, az ő esetében mindenképp, úgy tűnik.
Egymásnak feszülünk, s most tudatosul bennem, hogy valószínűleg a számunkra kijelölt területről próbál kilökni, azonban mintha egy másodpercre eltűnne a magabiztossága. Csupán egy másodpercre. A szívem kihagy egy ütemet.
A pajzs mellett kardpengén csillan meg a délutáni napfény, s még észreveszem, ahogy az oldalam felé döf vele. Nincs idő gondolkodni, ösztönösen cselekszem. Ebben a közelségben nem lehet egy kétkezes kardot megforgatni: minthogy egyébként is kellően egymásnak feszülünk még mindig, ezt kihasználva ellépek a pajzsot tartó bal oldala felé, s ezzel egyidőben jobbom elengedi a kardom, s lök egy kicsit Sandellen, hogy a lendülete tovább vigye - az enyémmel ellentétes irányba.
Sietve próbálja magát lefékezni, s nem sokon múlik, de agilissága nem hagyja cserben: a párbajtéren belül marad. Ezután tesz egy lépést oldalra, s ahogy megfordul, ismét látóterébe zár. Ezalatt nem intézek felé támadást, nem volna helyénvaló, ezért arra használom ezt a röpke időt, hogy én magam is visszanyerjem a stabilitásom és a lélegzetvételem.
Nem sokon múlott.
Ő is kiegyenesedik, s tartásából átom, hogy sisakja kémlelőnyílásán mereven még mindig engem néz. A tömeg kiáltozásaitól is meghallom a fémtől visszhangzó, szigorú hangját, ahogy egész testében szembe fordul velem.
- Ne próbálj félvállról venni engem.
- Eszembe sem jutott volna ilyesmi.
Az állammal intek neki aztán, majd megkocogtatom a pallosom hegyét a földön, mielőtt magam elé emelném a pengét. A lovag bólint, ahogy ő is maga elé emeli pajzsát és kardját, majd ismét megindul előre, s balja hirtelen mozdulatából látom, ismét pajzsával készül először ütni és nekem feszülni.
Meg akarná ismételni az iménti támadását?
Ezúttal már nem állok bele, hanem oldalra térek ki, s fordulok egyet, hogy lendületet vegyek, s a pajzsa felőli oldalon, a lapockája tájékon csapok. Utánam kell fordulnia, s magasba emelt kardjával megakasztja a támadást. Éles csendüléssel találkozik fém a fémmel, s pajzsát a pengéje másik oldalának támasztja, alighanem ellensúlyozás céljából. Összeszorítom a fogam, ahogy a pengét az övének feszítem, hátha ő hamarabb kezd fáradni. Kis ideig így maradunk, egyikünk sem akarja alább adni, majd Roland engedi lejjebb a fegyvert, ahogy hátrálni kezd, s vissza kell vegyek az erőből, hogy ne vigyen tovább, ahogy távolodni kezd, s szinte azonnal képek felé egyet, s jobbja felől vízszintes irányból felé vágok.
Fürgén mozdul ismét, s csendül a kard, ahogy felemeli védekezésül.
De ezúttal nem bírja tartani.
A fegyvere oldalra billen, majd kicsavarodik a kezéből és nagy zendüléssel ér földet. Abban a pillanatban leengedem a kardom.
Vége van. Mindkettőnknek kell kis idő, hogy felfogja az utóbbi pár másodperc történéseit, s a hogy egymással szemben megállunk, akkor tudatosul bennem igazán, milyen jó, hogy nem becsültem alá a lovagot. Sandell a kardjára pillant, majd a tekintetünk ismét találkozik, s meghajtja fejét. Lépek egyet előre és kezet nyújtok felé, miközben még azért igyekeznem kell, hogy a légzésem ismét egyenletessé váljon.
- Bátran küzdött, herr Sandell.
Elfogadja a gesztust, s bólint egy nagyot, ahogy férfiasan megszorítja a kezem.
- Magam sem panaszkodhattam, Herr Oswald.
Arra már nem figyelek, mit kiabál a tömeg. Nem is tudnám kivenni, ha próbálnám sem.

Talán a harc fárasztott ki hirtelenjében, talán egyáltalán a párbaj oka hat kissé nyomasztóan rám, nem örülök kimondottan együtt a kiáltozó, ünneplő emberekkel, ha lehet, inkább zavaró egy kissé számomra, ami körülvesz. Hiszen nem történt semmi, csak most valamivel kisebbnek érződik a szégyen a kékpalástosok vállán, s legfőképpen az enyémen. Valami ilyesmit szeretnék hinni legalábbis.
A pallosomon megtámaszkodom egy pillanatra, s lehunyom a szemem, ahogy mély levegőt veszek. Mostanra már egyenletesebben lélegzek, de így, hogy nem köti le más nagyon a figyelmem meg is érzem a délutáni őszi napfény tűző sugarát, nem elég, hogy egyébként is megizzasztott azért a mérkőzés Roland Sandellel. Hálásan fogadom el a hűvös bort, amivel kínálnak, alighogy egy percre megnyugodhatnék. Bármennyire is próbálkozom, nem sikerül egy-egy emberre figyelnem a körülöttem levők közül. Talán épp ennek köszönhetően sikerül meghallanom a lovasok érkezését, s a hírt, amit hoznak.
Hideg fut végig a gerincemen, s tekintetemmel egy jókora lándzsát, s egy ében fejtetőt kezdek keresni az emberáradatban. Nem tudom, melyikünk talál előbb a másikra, de találkozik a tekintetünk, s a gesztusából kikövetkeztetem, hogy elsiet páncélt ölteni. Biccentek neki. Én úgy döntök addig felkutatom a kíséretünket.
Némi próbálkozásba beletelik, de sikerül illedelmesen utat törnöm magamnak, majd elsietek arrafelé, ahol múlt éjjel és napközben egy ízben láttam őket.
Ott találom az istállók közelében a deres halántékú, nagybajuszú Klaus Immelmannt. Ahogy elmondom neki, mi a helyzet, nem kérdez vissza, nem is akadékoskodik. Egy katona határozottságával és hidegvérével biccent, s biztosít róla, hogy egy-kettőre összeszedi a legényeket.
- Biztos vagy benne, hogy a báró és a vitézei fel vannak készülve efféle támadásokra, mégis csak egy határvidéki várról van szó - magyarázom, ahogy elindulunk az épület irányába - de azért erősen gyanítom, hogy ránk is szükség lesz.
- Nem ülhetünk tétlenül - biccent egyetértve.
Nagyjából egy fertályóra alatt előkerül mind a tíz ember. A kíséretünk egyetlen tagját keresem mindenütt hiába.
Wilfredet.

Kihasználva, hogy a sikeres komédiásoktól nem sajnálták az urak a finom ételeket és italokat sem, az előadásunk okozta izgalmat és fáradtságot egy tállal a kezemben, egy lócán a sátor előtt vezettem le, ahonnan kényelmes rálátásom volt a befejező lovagi tornára.
Egy grimasszal fejeztem ki Johannes alattomos játékának a végéről alkotott véleményemet, de hát tőle már az is nagy szám volt, hogy visszafogta magát és nem ölte meg a tündét.
Amire azonban egyáltalán nem számítottam és a torkomon akadt a falat, amikor lóhalálában megjelent a futár és bejelentette, hogy közeledik egy északi sereg.
- A jó büdös francba! – köptem ki a számban lévő ételt és kiáltottam a többiekért. – Most mi legyen?
Nyilvánvaló, hogy számítanak arra, hogy éjszaka kinyitjuk a kapukat, de hát egy ostromra készülő várban pont azt fogják őrízni a legjobban.
Nem arról volt szó, hogy titokban zajlik majd z egész? – suttogtam, ha már mellettem álltak.
Ráadásul muszáj volt maradnunk, amikor a legtöbb előadó már pakolt, hogy elhúzza a csíkot a veszélyzónából………..
Eddig minden nagyszerűen alakult és most minden elbukni látszik……

Egyszer csak egy futár érkezik, egy igen fontos hírrel: jönnek az északiak! És kétlem, hogy azért jönnének, hogy velünk mulassanak. Azért jönnek, hogy mindent elrontsanak! A várat elfoglalják, a bort a földre locsolják, a szeretőmet megöljék, engem pedig előtte még meg is verjenek!
Nem. Nem hagyhatjuk nekik, hogy tönkretegyék amit az itteniek fáradtságos munkával létrehoztak, hogy tönkretegyék az emberek jókedvét, elvegyék a szabadságunkat. Kik ők, hogy megmondják hogyan élhetjük az életünk, mit tehetünk, vagy ha nem engedelmeskedünk, akkor halomra mészároljanak minket valami kegyelmes isten nevében? Mert ezért jönnek azok a nyomorultak. Nem. Nem járhatnak sikerrel.
Én nem sok mindent tudok tenni ellenük, sajnos, de Von Rowanról úgy hallottam, hogy már tapasztalt e téren, sokszor visszaverte a támadásukat. Remélhetőleg most is így fog történni. Egyenlőre két dolgot jelent ez a támadás. Azt, hogy elmarad a tervezett program, és hogy fel kell készülni az ostromra. Vagy akkor csak egy, nem kettő... Minden esetre biztos vagyok benne, hogy Rolandnak is meglesz a maga fontos szerepe, és én is szeretnék segíteni, megtenni minden tőlem telhetőt, hogy a lehető legkevesebb jó ember haljon meg. Jelentse ez akár azt, hogy íjászként részt kell vennem a harcban.
-Miben tudok majd segíteni, Roland?

Kihasználva, hogy a sikeres komédiásoktól nem sajnálták az urak a finom ételeket és italokat sem, az előadás okozta izgalmat és fáradtságot egy tortával a kezében, egy faemelvény előtt vezette le, ahonnan kényelmes rálátása volt a megregulázandó Jozefre.
Hosszú kínvallatásokat képzelt el a fejében (Isten kegyelméből). Mondjuk valamivel jobb kedvre derítette Hagen csodálatos játéka, bár azért kicsit csalódott a végén, hogy mindketten életben maradtak.
Majd végre megérkezett az északi sereg közeledtének a híre. Erre csupán egyetlen elképzelhető reakció volt Matheus elméjében: gyorsabban kell fogyasztania a süteményeket, nehogy kénytelen legyen félbehagyni a majszolást.
Már alig várta, hogy legyen lehetősége dolgokat leégetni. Mondjuk Jozefet. És a lovát. És a várat… És a…

A sikeres előadás után kaptunk egy eléggé erőteljes lökést, hogy ideje valami tervvel előállni.
Nem tudom, hogy az a rosszabb, hogy tudni fognak az északi seregről a várban, vagy az, hogy két társam tőlem vár hirtelen megoldást. A harmadik pedig a győztes diadalával eltűnt... ismét. Nem változtatva feltűnően a testtartásomon válaszoltam alig hallhatóan Jozefnek.
- Mi lenne? Folytatjuk amit eddig, és gyorsan valami lehetőséget keresünk, hogy nyitott kapuk várják a sereget - jelentettem ki. Óvatosabbnak, és ügyesebbnek kell lennünk így, és elképesztően nehéz dolgunk lesz, de közel sem lehetetlen. Menni fog! Csak Matheus is maradjon nyugton...

Úgy fest az ünnepségnek az érkező hadak vetettek véget. Na persze ez nem ok arra, hogy a sebtiben félrerakott italokból, ételekből ne lakmározhassanak egy jót az emberek. Elvégre csatába teli gyomorral kell vonulni. Hatalmas ünnepség volt ez, melyet Veronia egyszer lát csak egy évben, nem csoda hát, hogy ennyi minden történt. S a nagy finálé csak eztán következik. Addig is, gratulálok mindenkinek a küldetés teljesítéséért. Jutalmatok egyenként 500 TP és 5000 váltó lészen. Von Rowan, s persze a vár népe rengeteget dicsérte kiváló boraikat. Mint az kiderült, nem is ok nélkül. A mulatság alatt fogyasztott borokból mindenki vihetett magával haza, az alábbi tárgy formájában:

Név: Rowan Bora (5)
Típus: Kiegészítő
Leírás: A folyó menti birtok híres bora, melyet sorozatos áldásokkal tettek különlegessé. Egy-egy apró, könnyen cipelhető hordóban palackozták (át is lehet tölteni kulacsba). Jót tesz a testnek, s jó a léleknek. Elfogyasztva megtisztítja az embert a bútól, bánattól, fájdalomtól, s a félelemtől, legyen az természetes vagy mágikus eredetű. Elfogyasztását követően hatása még tíz körig kitart. Öt nagy adag bor van a hordóban.
Kritérium: -

//Wildfred barátunk, mivel a küldetés első részében részt vett, 200 TP és 2000 váltó jutalomban részesül.//

Élvezzétek ki a mulatozás víg pillanatait. Előbb a szórakozás, aztán a munka, így tartják a folyó menti urak. S ehhez híven, hamarosan következik: Rowan Ostroma...

Egyetlen egy apróság maradt le. Mivel jó sokan vettek részt a kalandban, ezért két recept is sorsolásra kerül a résztvevők közt. Gratulálok Nessának, aki a Tőrkard tervrajzával gazdagodott:

Név: Tőrkard
Alapanyag: fém, rövid markolat
Tanulás: vámpír mester
Típus: Egykezes
Leírás: Különösen vékony pengéjű, könnyed módon forgatható, kecses és elegáns kard, mely pont emiatt kiváló döféselre és gyors mozdulatok kivitelezésére. A Neulander család tagjainak ikonikus fegyvere, de kellő gyakorlással bárki megtanulhatja őket forgatni.
Kritérium: Csak Neulander-vámpírok kezdhetnek vele

Valamint Index főinkvizítornak, noha itt még a Matheus néven volt ismert, akinek az Újjászületés itala került a birtokába:

Név: Az újjászületés itala
Alapanyag: kőris, borostyán, borsmenta, gargoylevér
Tanulás: ember mester
Leírás: Híg, barnás, csillogó felszínű folyadék, ízre keserű és enyhén pikáns. Kúrája megtisztítja a testet a mágia és a hosszú csaták okozta apró, láthatatlan sérülésektől, felfrissítve azt. Az italt elfogyasztó karakternek lehetősége van újból kiválasztani, a kasztjához tartozó képességek közül melyiket kívánja megvenni (pénzvisszatérítés a már megvett képességért nincs). Mellékhatása: aluszékonyság, fáradékonyság, mély alvás az elkövetkező napokban, esetleg hőemelkedés, láz.
Kritérium: Démonoknak rendelkeznie kell legalább egy a fajtájukra jellemző képességgel