Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
// Neil Remington karakter re-roll//
Név: Lexa Warde
Faj: Sötét tünde
Frakció: -
Kaszt: Nekromanta - Halálpap
Nem: Nő
Kor: 25
Út: Az Ármány Útja
Kinézet: Lexa testalkata kifejezetten karcsú. A 178 centiméteres magassága nem mondható olyan kiemelkedőnek, testsúlya 58 kilógramm. Hosszú, ébenfekete, dús haja hullámos szálú, kontrasztot vet sápadtas bőrével. Szemei méregzölden izzanak, és hasonló színben pompázó tetoválás van arcának mindkét oldalán, és a homlokán is. Arca kifejezetten csinos, ajkai puhák, szempillái hosszúak. Öltözködése elég változatos, de főként a sötétebb színeket preferálja. A különféle ékszerektől sem áll távol, gyakran visel fülbevalókat, vagy nyakláncot.
Jellem: Igazán nehéz kiismerni, pláne, hogy nem ritkák nála az érzelmi kilengések. Mivel elég elszigetelve élt a külvilágtól, ezért kifejezetten érdekli minden személy, akivel találkozik. Folyton megfigyel, és próbálja kiismerni minél jobban a társalgópartnerét, amit néha túlságosan is feltűnően tesz. Nem alakult ki nála, jó-rossz mérce, így nagyon ritkán érez bármiféle bűntudatot, vagy megbánást tettei miatt.
Azt hiszed, hogy ismered a halált, nem? Mindenkivel megtörténik, csak minden alkalommal valahogy máshogyan. Utána talán a pokolra kerülnek, talán a mennyországba, talán sehova… Azt hiszed, hogy annyira ismered, amikor még veled meg sem történt.
Hát had mondjak el valamit. Tévedsz. Nem tudsz semmit sem róla, csak úgy, mint a világ többi nagy dolgáról. De élj csak a tévhitedben. Hidd azt, hogy ismered a halált. Engem ez csak erősebbé tesz.
Egy szektában felnőni nem feltétlen a legkellemesebb dolog, de mivel én úgy születtem oda, és ez volt számomra a teljesen megszokott, nem volt vele különösebb problémám. Elég szűk körű volt, körülbelül húszan voltunk. Egy templomrom mellé telepedtünk le, a környező barlangokban volt a szállásunk. Mióta az eszemet tudom, földbe ásott, nyitott koporsókban aludtunk, hogy közelebb kerüljünk a túlvilághoz. Amikor elkerültem először onnét, emlékszem képtelen voltam ágyon aludni, túlságosan szokatlan volt. Általában akkor egy lepedőt terítettem a földre, és azon aludtam. A nekromancia tanulását, körülbelül a tízéves korunkban kezdtük, napi szinten történt az „oktatás”. A csoportunkat egy „Túlvilági Hírnök” nevű önjelölt-próféta sötét tünde vezette, aki az utat próbálta mutatni ebben a zavaros világban. Legalább is ő ezt mondta. Elég rémisztő, hogy miket tud elérni valaki csak azzal, hogy hazudik… Ezt elég hamar megtanultam sorsából.
A születésem előtt, a prófétának látomása volt. Látta megszületni a „káosz gyermekét”, aki felemeli majd szektánkat, és örökké tartó sötétséget fog hozni erre a világra. Hatalmas volt az izgatottság az egész csoport körében, mindenki epekedve várta a születendő gyermeket. Azonban erre a sorsra nem én jutottam, hanem az ikertestvérem. Hogy miért gondolták úgy, hogy kettőnk közül ő a káosz gyermeke? Ez igen egyszerű: Mert a próféta ezt mondta. És hogy ő honnan vette? Nos, neki sem volt nehéz dolga: Kettőnk közül ő született meg elsőnek.
Teljesen jól működött minden, mindketten üdvözölve voltunk, habár egyikünk sem értette igazán, hogy miért. Mindaddig, amíg ki nem derült, úgy hat éves korunkra, hogy mindketten tüdőbetegségben szenvedünk, és napjaink bizony meg vannak számlálva. Megpróbáltak különféle gyógymódokat alkalmazni, azonban a helyzetünk csak rosszabbodott. Annak ellenére, hogy nem én voltam a káosz gyermeke, mivel a testvére voltam, én is viszonylag jó ellátásban részesültem. Azonban ennek ellenére, az állapotunk csak tovább romlott. Anyáméknak sikerült felvenni a kapcsolatot egy renegát Rotmantellel, aki elég nagy áron, de azzal kecsegtetett, hogy képes lenne meggyógyítani bennünket. Az én esetemben azonnal rábólintottak, azonban ami a nővéremet, Rachelt illette…
Mivel ő a káosz gyermeke, ezért a próféta szerint nem szabadott semmiféle kiemelkedő gyógyászati módszerrel bemocskolni testét. Nem engedte az orvost a közelébe, mondván, hogy a gyermek hallhatatlan, és ha a sötétség urai – vagy minek nevezte őket – így szánták köztünk halandók közé a testét, akkor az így is marad. Helyette, egy rituálé alá vetették, amin én is részt vettem volna, ha nem lettem volna túlságosan elfoglalva a műtét utáni több napon keresztül tartó görcsölő izmaimmal, az órákon át tartó hányással, a vérköhögéssel, és a nagyon magas lázzal. Azonban, hogy lemaradtam róla, a hallottakból ítélve szerencsésnek tudhattam magam.
A rituálé borzasztóan sikerült. Amikor belegondolok, hogy a nővérem ott feküdt egy hideg kőasztalon, teljesen meztelenül, és a rituálé után képtelen volt mozogni, beszélni, csak hörögve vonszolta magát… csak még több utálatot érzek a vezetőnk iránt. Szerencsémre, nem én voltam az egyedüli, aki így érzett. Hamis tanokért kivégezték, majd egy hatalmas dilemma ütötte fel a fejét. A szekta egyik fele úgy gondolta, hogy a próféta csak félig mondott igazat, és nem Rachel, hanem bizony én vagyok az úgymond „káosz gyermeke”… Ezzel teljesen kiegyeztem volna, azonban a többiek máshogy vélekedtek. Ők úgy néztek rám, mint a hazug prófétánk hamis tanainak élő megtestesülésére.
- Lexa! Szívem, figyelj rám! – tette rá kezeit apám erősen vállaimra, miközben szúrósan a szemembe nézett. – El kell tűnnöd, érted? A többiek… ők nem tűrnek meg téged. Ha megtalálnak, meg fognak ölni. – magyarázta nyersen a fájó igazságot, miközben a háttérben már kiszűrődött a léptek és ordítások hangja. - A hátsó ablakon ki tudsz mászni, és csak rohanj keresztül az erdőn. Ne nézz hátra, csak fuss, érted?
- De utánam jöttök, ugye? – kérdeztem könnyes szemmel, amikor tudtam, hogy a válasz egyértelműen a nem. Életüket adták értem, és ezt meg kell becsülnöm.
– Ne felejtsd el, a kinti világban, amiket itt tanultál, azt elítélik. Értelmes lány vagy, és nagyon vág az eszed, próbálj elvegyülni, rendben? Tudom, hogy menni fog. – simította végig arcomat. – Most fuss! – kezdett neki is könnybe lábadni a szeme. Megöleltem, majd úgy tettem, ahogy mondott. Csak rohantam, és rohantam, megállás nélkül. Még hallottam a sikolyokat, a halálhörgéseket, az ordításokat. Amikor az erdő széléhez értem, megálltam, és hátratekintettem. Az ég alja vörösbe borult, a lángok pedig elnyelték volt otthonom…
Erről a napról ez az utolsó emlékem. Hogy utána mi történt? Azt én sem tudom pontosan. Csak arra emlékszem, hogy bolyongtam, céltalanul, miközben az a gondolat rágta elmémet, hogy minden, amit eddig tudtam, és hallottam, hazugság. Most pedig itt vagyok, egy teljesen ismeretlen világ előtt, teljesen ismeretlen emberekkel körülvéve.
Eltelt pár év, mire hozzászoktam a mindennapi szokásokhoz. Eleinte nagyon furcsa volt, de idővel nekem is sikerült többé-kevésbé beilleszkednem ebbe a furcsa világba.[/color]
Név: Lexa Warde
Faj: Sötét tünde
Frakció: -
Kaszt: Nekromanta - Halálpap
Nem: Nő
Kor: 25
Út: Az Ármány Útja
Kinézet: Lexa testalkata kifejezetten karcsú. A 178 centiméteres magassága nem mondható olyan kiemelkedőnek, testsúlya 58 kilógramm. Hosszú, ébenfekete, dús haja hullámos szálú, kontrasztot vet sápadtas bőrével. Szemei méregzölden izzanak, és hasonló színben pompázó tetoválás van arcának mindkét oldalán, és a homlokán is. Arca kifejezetten csinos, ajkai puhák, szempillái hosszúak. Öltözködése elég változatos, de főként a sötétebb színeket preferálja. A különféle ékszerektől sem áll távol, gyakran visel fülbevalókat, vagy nyakláncot.
Jellem: Igazán nehéz kiismerni, pláne, hogy nem ritkák nála az érzelmi kilengések. Mivel elég elszigetelve élt a külvilágtól, ezért kifejezetten érdekli minden személy, akivel találkozik. Folyton megfigyel, és próbálja kiismerni minél jobban a társalgópartnerét, amit néha túlságosan is feltűnően tesz. Nem alakult ki nála, jó-rossz mérce, így nagyon ritkán érez bármiféle bűntudatot, vagy megbánást tettei miatt.
---
Azt hiszed, hogy ismered a halált, nem? Mindenkivel megtörténik, csak minden alkalommal valahogy máshogyan. Utána talán a pokolra kerülnek, talán a mennyországba, talán sehova… Azt hiszed, hogy annyira ismered, amikor még veled meg sem történt.
Hát had mondjak el valamit. Tévedsz. Nem tudsz semmit sem róla, csak úgy, mint a világ többi nagy dolgáról. De élj csak a tévhitedben. Hidd azt, hogy ismered a halált. Engem ez csak erősebbé tesz.
Egy szektában felnőni nem feltétlen a legkellemesebb dolog, de mivel én úgy születtem oda, és ez volt számomra a teljesen megszokott, nem volt vele különösebb problémám. Elég szűk körű volt, körülbelül húszan voltunk. Egy templomrom mellé telepedtünk le, a környező barlangokban volt a szállásunk. Mióta az eszemet tudom, földbe ásott, nyitott koporsókban aludtunk, hogy közelebb kerüljünk a túlvilághoz. Amikor elkerültem először onnét, emlékszem képtelen voltam ágyon aludni, túlságosan szokatlan volt. Általában akkor egy lepedőt terítettem a földre, és azon aludtam. A nekromancia tanulását, körülbelül a tízéves korunkban kezdtük, napi szinten történt az „oktatás”. A csoportunkat egy „Túlvilági Hírnök” nevű önjelölt-próféta sötét tünde vezette, aki az utat próbálta mutatni ebben a zavaros világban. Legalább is ő ezt mondta. Elég rémisztő, hogy miket tud elérni valaki csak azzal, hogy hazudik… Ezt elég hamar megtanultam sorsából.
---
A születésem előtt, a prófétának látomása volt. Látta megszületni a „káosz gyermekét”, aki felemeli majd szektánkat, és örökké tartó sötétséget fog hozni erre a világra. Hatalmas volt az izgatottság az egész csoport körében, mindenki epekedve várta a születendő gyermeket. Azonban erre a sorsra nem én jutottam, hanem az ikertestvérem. Hogy miért gondolták úgy, hogy kettőnk közül ő a káosz gyermeke? Ez igen egyszerű: Mert a próféta ezt mondta. És hogy ő honnan vette? Nos, neki sem volt nehéz dolga: Kettőnk közül ő született meg elsőnek.
Teljesen jól működött minden, mindketten üdvözölve voltunk, habár egyikünk sem értette igazán, hogy miért. Mindaddig, amíg ki nem derült, úgy hat éves korunkra, hogy mindketten tüdőbetegségben szenvedünk, és napjaink bizony meg vannak számlálva. Megpróbáltak különféle gyógymódokat alkalmazni, azonban a helyzetünk csak rosszabbodott. Annak ellenére, hogy nem én voltam a káosz gyermeke, mivel a testvére voltam, én is viszonylag jó ellátásban részesültem. Azonban ennek ellenére, az állapotunk csak tovább romlott. Anyáméknak sikerült felvenni a kapcsolatot egy renegát Rotmantellel, aki elég nagy áron, de azzal kecsegtetett, hogy képes lenne meggyógyítani bennünket. Az én esetemben azonnal rábólintottak, azonban ami a nővéremet, Rachelt illette…
Mivel ő a káosz gyermeke, ezért a próféta szerint nem szabadott semmiféle kiemelkedő gyógyászati módszerrel bemocskolni testét. Nem engedte az orvost a közelébe, mondván, hogy a gyermek hallhatatlan, és ha a sötétség urai – vagy minek nevezte őket – így szánták köztünk halandók közé a testét, akkor az így is marad. Helyette, egy rituálé alá vetették, amin én is részt vettem volna, ha nem lettem volna túlságosan elfoglalva a műtét utáni több napon keresztül tartó görcsölő izmaimmal, az órákon át tartó hányással, a vérköhögéssel, és a nagyon magas lázzal. Azonban, hogy lemaradtam róla, a hallottakból ítélve szerencsésnek tudhattam magam.
A rituálé borzasztóan sikerült. Amikor belegondolok, hogy a nővérem ott feküdt egy hideg kőasztalon, teljesen meztelenül, és a rituálé után képtelen volt mozogni, beszélni, csak hörögve vonszolta magát… csak még több utálatot érzek a vezetőnk iránt. Szerencsémre, nem én voltam az egyedüli, aki így érzett. Hamis tanokért kivégezték, majd egy hatalmas dilemma ütötte fel a fejét. A szekta egyik fele úgy gondolta, hogy a próféta csak félig mondott igazat, és nem Rachel, hanem bizony én vagyok az úgymond „káosz gyermeke”… Ezzel teljesen kiegyeztem volna, azonban a többiek máshogy vélekedtek. Ők úgy néztek rám, mint a hazug prófétánk hamis tanainak élő megtestesülésére.
---
- Lexa! Szívem, figyelj rám! – tette rá kezeit apám erősen vállaimra, miközben szúrósan a szemembe nézett. – El kell tűnnöd, érted? A többiek… ők nem tűrnek meg téged. Ha megtalálnak, meg fognak ölni. – magyarázta nyersen a fájó igazságot, miközben a háttérben már kiszűrődött a léptek és ordítások hangja. - A hátsó ablakon ki tudsz mászni, és csak rohanj keresztül az erdőn. Ne nézz hátra, csak fuss, érted?
- De utánam jöttök, ugye? – kérdeztem könnyes szemmel, amikor tudtam, hogy a válasz egyértelműen a nem. Életüket adták értem, és ezt meg kell becsülnöm.
– Ne felejtsd el, a kinti világban, amiket itt tanultál, azt elítélik. Értelmes lány vagy, és nagyon vág az eszed, próbálj elvegyülni, rendben? Tudom, hogy menni fog. – simította végig arcomat. – Most fuss! – kezdett neki is könnybe lábadni a szeme. Megöleltem, majd úgy tettem, ahogy mondott. Csak rohantam, és rohantam, megállás nélkül. Még hallottam a sikolyokat, a halálhörgéseket, az ordításokat. Amikor az erdő széléhez értem, megálltam, és hátratekintettem. Az ég alja vörösbe borult, a lángok pedig elnyelték volt otthonom…
Erről a napról ez az utolsó emlékem. Hogy utána mi történt? Azt én sem tudom pontosan. Csak arra emlékszem, hogy bolyongtam, céltalanul, miközben az a gondolat rágta elmémet, hogy minden, amit eddig tudtam, és hallottam, hazugság. Most pedig itt vagyok, egy teljesen ismeretlen világ előtt, teljesen ismeretlen emberekkel körülvéve.
Eltelt pár év, mire hozzászoktam a mindennapi szokásokhoz. Eleinte nagyon furcsa volt, de idővel nekem is sikerült többé-kevésbé beilleszkednem ebbe a furcsa világba.[/color]
