Lexa Warde

Nem igazán tudtam, hol is vagyok. Valahol kint lehettem egy erdőben, mert emlékeztem, ahogy a fűszálak kellemesen csiklandozták testemet miközben az avarban feküdtem, és ahogyan a fekete égboltra pillantottam, mintha látóterembe kúszott volna néhány hosszabb, lombos faág. Csak néztem fölém, miközben az elmém annyira terhelt volt gondolatokkal, hogy szinte az érzékszerveim is kikapcsolódtak, hogy az agyam arra tudjon koncentrálni, hogy mennyi minden jár a fejemben. Körülbelül két hete lehetett, hogy elhagytam szülőhelyemet.
Tudod milyen érzés az, amikor minden, amit igaznak hittél, egyszer csak megszűnik létezni? Amikor minden, ami a tiéd volt, elszakítják tőled, és széttiporják a szemed előtt? Amikor azt hiszed, hogy minden jól működik, de egyszer csak feje tetejére áll a világ?
Ürességet éreztem. Csak egy üreges test voltam, ami céltalanul úszott a semmiben. Két hete már, hogy eljöttem, de még mindig olyan, mintha ott lennék. Egy helyen, ami nem is létezik. Elég abszurd, nem?
Akármennyire is az, ez volt az én igazságom. Még minden reggel, amikor felkeltem, az otthoni koporsóból keltem ki. Köszöntem anyámnak és apámnak, felöntöttem magamra a fekete csuhámat. Minden reggel felvágtam a tenyeremet, és a vért tálkába folyattam, mellyel arcomat kentem be, és úgy mentem a reggeli gyűlésre, ahol a sötétséghez imádkoztunk. Minden reggel köszöntem Rachelnek…

Rachel…

Elvették tőlem… Az egyetlen nővérkémet. Akivel minden nap együtt játszottunk a temetőben, akivel együtt ettem minden nap, akivel kisegítettük egymást mindig, bármi is történt. Akivel együtt bújtunk össze, amikor hideg volt, akivel együtt fürödtünk a tóban… Ő volt számomra a mindenem. Én voltam az egyetlen, aki nem azért szerette, mert valaki azt mondta, hogy őt szeretni kell, és ugrani kell minden szavára. Én voltam az egyetlen, akinek az érzései igazak voltak felé… Még akkor is, ha azok érzések, néha túlságosan komplikáltak és szorosak voltak. Szorosabbak, mint testvérek között szokott lenni. Habár a kinti világban ilyen ritkán van, otthon normálisnak tartották. Miért is ne lett volna normális?! Szükségünk volt egymásra. Csak mi értettük meg egymást. De ők elvették tőlem… Ő. Elvette tőlem Ő. Sosem voltam olyan boldog, mint amikor azt láttam, ahogyan nyilvánosan elégették az egész szekta előtt… Még akkor is, ha mélyen tudtam, hogy ez a csoportunk szétbomlásához vezet. Képtelen voltam ezzel a tudattal foglalkozni, csak széles vigyorral, de könnyes szemmel néztem, ahogy lángol a teste.

Rachel…


Nagyon veszélyes az az ember, akinek nincs mit veszítenie, és az idő megszűnt számára. Akit fűt a harag, de nincs akin bosszút álljon. Akinek a létezésének nincs értelme… és nem tudja, hogy kapja azt vissza.
Az égett emberbőr szaga lassacskán szivárgott be orrjárataimon keresztül, és tanyázott meg, melankóliát ébresztve bennem, ahogy feleszméltem, hol is vagyok. Csizmám teljesen átázott, szinte lábszárig tocsogtam a sárban. Körbenézve mindenhol sírokat láttam, melyet az égő tetemek lángja félhomályba borított. A temető egyhangúságát tetézték az elszórva ültetett fenyőfák. Magam elé nézve láttam a két kivéreztetett holttestet, melyek az éjjel munkálkodó sírásók voltak. Miért is voltak kivéreztetve?... Oh, már emlékszem. Megfordultam magam körül, szembe találva magam egy koporsóval, mely a vérükkel volt feltöltve, és körbe volt rakva gyertyákkal. A koporsó mellett egy-egy idézett csontváz őrködött, mind a kettő engem bámult volna, ha szemüregeikben lett volna bármiféle látószerv, de így csak üres tekintetüket tudhattam magaménak. Idéztem még négyet, akiket azzal az egy feladattal láttam el, hogy kezdjenek őrködni, és járják át az egész temetőt, bármi élőt találva, öljék meg azt.
Komótos lassúsággal vettem le darabonként magamról ruháimat, teljesen meztelenre vetkőzve. Ruhámat az egyik csontváz kezébe adtam, hogy tartsa őket, elvégre nem akartam őket a sárba hányni. Beleléptem a vérrel megtelített fakoporsó-kádban, majd teljesen alámerültem. Lent maradtam egy darabig, élvezve, ahogy teljesen magába kebelez a kellemesen langyos, vörös vér. Kezeimmel a peremekre kapaszkodva felnyomtam magam, nagy levegőt véve, ahogyan a felszínre értem. Kezeimmel megtöröltem szemeimet, és amikor kinyitottam őket, elállt a lélegzetem. Itt volt… Itt állt velem szemben, egy karnyújtásnyira.
– R… Rachel? – szólaltam meg elhalt hangon. De ő csak ott állt, egy méterre a koporsótól, mosolyogva nézve engem. Elkezdett felém közeledni, majd rám mászott. Közel hajolt hozzám, és lágyan beleharapott ajkaimba. Én visszacsókoltam. Beletúrtam hátulról hajába, végigfuttatva ujjaimat tincsei között. Ő elkezdte csókolgatni a nyakamat, amitől halkan felnyögtem. Azonban, egyszer csak felállt, és kilépett a koporsóból. Szája mozgott, azonban hangot nem adott ki. De én tudtam mit mondott. Nem voltak szükségem szavakra, hogy megértsem, mit akar. Sarkon fordult, és otthagyott engem.
– NE! – sikítottam torkom szakadtából. – NE HAGYJ ITT! – Akartam kiugrani a koporsóból, és utána rohanni. – NE HAGYJ ITT!... Még egyszer ne! – halt el teljesen hangom. Azonban képtelen voltam megmozdulni. Képtelen voltam parancsolni testemen, és megemelni végtagjaim. Képtelen voltam utána futni. Képtelen voltam megállítani…

Képtelen voltam megmenteni…

---

– Egyedül ülsz? – törte meg a csendet a szék csikorgása, ahogyan a kérdező kihúzta az asztalomnál lévőt, és leült rá.
– Igen. – pillantottam fel meglepetten a fiúra. Körülbelül a húszas évei közepén járhatott. Magas volt, hosszú, szőke tincsekkel, melyek az arcába omlottak. Szemei színe a tiszta égboltra hajaztak, arcát finom vonások jellemezték. Testalkata kifejezetten kidolgozott, szinte sugározta a magabiztosságot. Nem értettem, miért pont mellettem foglalt helyet, amikor a kocsmában szinte az összes asztalnál volt üres hely.
– Új vagy erre? – kérdezgetett, miközben ujjával a poharának szélén játszott, néha-néha belekortyolgatva aprókat.
– Nos… fogjuk rá. – tűrtem el hajamat a fülem mögé, miközben zavaromban a poharamat forgattam. Furcsa tekintettel a hajába túrt, majd kellemetlen mosollyal arcán, kínosan felnevetett.
– Nem vagy valami beszédes lány, igaz-e?
Nem igazán értettem, hogy hirtelen miért akar sértegetni, de valahol igaza volt, így ráhagytam, és aprókat kortyoltam poharamból.
– Mit iszol? – nézett rám elkeseredve, miközben aprót biccentett fejével felfele.
– Vizet. – jelentettem ki az egyértelmű tényt furcsállkodva. A poharam átlátszó tartalma elég egyértelműen víz volt… Lemondóan sóhajtott, majd felállt, és a pulthoz sétált. Beszélt valamit a csapossal, majd végül egy pohár vörösborral tért vissza, amit letett elém.
– Egészségedre. – mosolygott. Nem értettem a hirtelen ajándékot, amitől kifejezetten kellemetlenül kezdtem magamat érezni. Talán szegénynek hisz, hogy vizet iszok?
– K… köszönöm, de magamnak is tudtam volna venni… - borult vörösbe az arcom. Nagyon szégyelltem magamat.
– Jajj, ugyan, ebben biztos vagyok. – fogta meg egyik kezemet, miközben szemembe mosolygott. Kezének érintése meleg volt, szemei pedig nyugalmat sugároztak, azonban mégis vonakodva elhúztam kezemet. Nagyon rosszul éreztem magam. Végigfutott a hátamon a hideg, majd felpattantam a helyemről. Mit akar ez tőlem? Mit gondol ez rólam? Szó nélkül sarkon fordultam, majd kirohantam a kocsmából.
– Most mi rosszat mondtam? – értetlenkedett a fiú, azonban én már nem válaszoltam vissza neki. Csak futottam… Ismét.


Az földön elterülve feküdtem, miközben a plafont néztem. Egy alkarcsont volt a kezemben, amit magam elé tartottam, és azzal játszottam. Képtelen voltam kiverni a fejemből a rosszabbnál rosszabb gondolatokat. Nincs nekem helyem ebben a világban. Nem tudok semmit… Nem vagyok idevalósi. Hiányzik az otthonom. Hiányzik a családom. Hiányzik Rachel…
Rengetegszer átjárt az agyamon az, hogy elveszem a saját életem. De hogyan tenném? Talán azt parancsolnám az egyik szolgámnak, hogy öljön meg. Vajon megtennék? Volna benne némi irónia… De nem tehettem. Ezt az életet mástól kaptam, és ők a sajátjuk árán óvták meg az enyémet, így nem dobhatom el magamtól. Meg kell becsülnöm minden egyes pillanatát.
Ekkor döntöttem el: meg kell ismernem ezt a világot. Meg kell tanulnom beilleszkedni, és megtalálni a helyemet. De még is, hogyan tehetném azt? Valakivel muszáj volt beszélnem, képtelen voltam ennyi mindent magamban tartanom. De ki értene meg? Olyan, mintha nem is léteznék…
Felcsaptam a nekromanta könyvem, majd egy zombit idéztem a szoba közepére. Magas volt, tincsei – már ahol még megvoltak, és nem rohadt le a fejbőre – hosszúak voltak, és ébenfeketék. Arcát különböző sebek díszítették, szemei üvegesek voltak. Régen lehet, hogy egy szép lánynak tartották. Végül is, most is megvolt a maga szépsége… Vajon hogy halt meg? Mi lehet az ő története? Naponta idézem elő szolgáimat, azonban sosem tudom, hogy ők kik voltak akkor, amikor éltek.
– Ülj le az ágyra! – adtam ki neki az egyszerű parancsot, és ő úgy is cselekedett. Összekuporodtam mellé és fejemet mellkasára hajtottam. Kezeimmel szorosan átöleltem derekát.
– Ölelj át! – utasítottam remegő hanggal. És ő úgy is tett.
– Félek… nagyon félek. – kezdtem el pityeregni. Kicsit később, a pityergés sírásba váltott. Majd csak csillapíthatatlanul bőgtem,órákon keresztül.

Nagyon szívszorítóra sikeredett ez az első élmény. Az elején meg is feledkeztem róla, hogy 3-as szinten indulsz és néztem mi z a sok csontváz, de amúgy rendben vagyunk. Több érdekes pont is volt benne, például hogy Lexának mennyire természetes a vérfürdő, vagy, hogy csontik tartják a ruháit. Ezzel kapcsolatban különösen a legvége tetszett, hogy a zombit kéri, hogy ölelje meg egy kicsit. Már látom, hogy a kedves fiatal lány egy ilyen háttérrel nagyon szép kontrasztot fog alkotni a későbbiekben.
Az pedig hogy a srác flörtölni akart vele és enynire nem vette le szintén aranyos jelenet volt.
Nade jöjjenek a jutalmak!

Először is jár 100 xp, majd utána még 1000 váltó, és végül egy tárgy!

Név: The Chalice of the Underworld
Leírás: Egy két deci űrtartalmú koponyákkal díszített fémkupa. Amennyiben egy frissen meghalt ember vérét töltöd bele és utána megiszod, akkor pontosan egyetlen csontváz megidézésre elegendő manát töltesz vissza vele. 12 óránként egyszer használható, ha egymás után kétszer próbálnál belőle inni a második kupa vér marja a torkod és köhögőrohamod lesz tőle, manát pedig nem kapsz vissza.

Gondolkodtál már azon, hogy mit is jelent az, hogy valami valós? Mi az, ami létezik? Biztosan. Mindenki elgondolkozik ezen legalább egyszer az életében. Néha mindenki úgy érzi, hogy már saját magának sem hihet.
Ekkor általában eljut az ember arra a következtetésre, hogy az létezik, amit megfoghat, aminek érzi a szagát, amit lát, aminek íze van. Azonban ez nem így van, messze nem. A pillanatban, hogy egy gondolat megszületik, az onnantól kezdve, ameddig valaki elhiszi, hisz benne, az létezik, és valóságos. Nem kell semminek sem valósnak lennie, hogy létezzen. És létezni sem kell valaminek, hogy valós legyen.

Szeretem a temető hangulatát. Ez az, ami legközelebb áll a gyerekkoromhoz. A csontig hatoló hideg szél, a magányos fenyőfák, a sáros föld, és a holtak éneke. Lassú léptekkel haladtam a holdfényben csillogó kősírok között, amikor egyszer csak egy ide nem illő hangot kezdtem hallani. Beszédhang volt. Elkezdtem követni a hang irányát, amikor meg is pillantottam, hogy kitől is származik. Egy magas sötéttünde leányzó üldögélt az egyik sír szélén, előtte apró tábortűz lángja lobogott, és világította meg őt, ahogyan mesélt. De kinek is? Hosszú, hófehér hajának göndör fürtjei vállaira omlottak, nehézpáncélt viselt, arcának bőre sápadtabb volt, mint az átlagé.
– És akkor jött ő… Vérvörös szemei izzottak a koromfekete sötétségben… Ó! Üdv, leányzó! – Tekintett fel maga elől rám vonva tekintetét. Hangja érdes volt, és amikor viszonylag közel értem abbahagyta a mesélést.
– Szép estét! – mondtam halkan, kicsit kérdő tekintettel nézve rá. Helyet foglaltam én is az egyik síron a tábortűz mellett, majd kezeimet tördelve néztem rá. – Kinek mesélsz? – kérdeztem tőle teljes komolysággal, amire ő felnevetett.
– Hát a holtaknak, butus! – dőlt hátra kezeire támaszkodva miközben kacagott. – Ők meghallgatnak. Te is szeretnéd hallani?
– Nincs igazán jobb dolgom, szóval… hajrá! – könyököltem térdeimre, alátámasztva kezemmel fejemet.
– Rendben akkor… - köszörülte meg a torkát. – Hallottál már a Csontkertről? – tekintett rám, azonban válaszomat meg sem várva folytatta.
– Sejtettem, hogy nem. De nem is baj, nem sokan ismerik. – vonta vállát szórakozottan. – A Csontkert egy ősi hely, ahol rég elveszett mágiák és erők összevegyülve hoztak létre egy pompás helyet nekromanták, és sötét mágusok számára. – tartott egy kis szünetet, és nézett rám kicsit szúrósan. Szívem kicsit hevesebben kezdett kalapálni, azonban mégis, valahogyan biztonságban éreztem magam a lány mellett. Nem olyannak tűnt, mint aki az én fajtámat jött vadászni, még a páncélja ellenére is… valami olyasmi sejtésem volt, hogy hasonlóféle lehet, mint én.
– A földet bordák és egyéb csontok borítják, ha az égre feltekintesz, az egész univerzum a szemed elé tárul… azonban nagyon veszélyes hely. Megannyi kóbor lélek járja földjeit, akikkel igazán meggyűlhet a bajod, ha nem odavaló vagy. – Itt már minden figyelmemet neki szenteltem, teljesen kizárva a külvilágot. Ekkor elhallgatott, összekulcsolta kezeit, majd pár néma másodpercet tartva, feltekintett a földről.
– Előttem nem kell titkolnod, hogy mi vagy. – vetette rám nyugodt tekintetét. – Én is igazán hasonló vagyok hozzád. – próbálta egy rövid mosollyal oldani a hirtelen feszültséget.
– Miért, én milyen vagyok? – néztem rá kicsit szúrósan, amire ő egy kulacsot vett elő bőrtáskájából, és nagyot húzott rajta.
– Nekromanta. – törölte meg a száját. – Elég egyértelmű. Késő este egyedül bóklászol köpenyben temetőben, oldaladon egy varázskönyvvel… Mi más lennél? – ráncolta homlokát.
– Egy lány, aki gyászolja az elvesztett rokonait? – vetettem keresztbe lábaimat.
– Kérlek… a gyásznak egy fikarcnyi árnya sem borítja arcodat. – nevetett fel. – De mint mondtam, nem kell aggódnod, én is Nekromanta vagyok. – húzott még egyet kulacsába. Nem igazán tudtam, mit is kellett volna mondanom. Örültem, nagyon is, hiszen ő volt az első hozzám hasonló, akivel azóta találkoztam, amióta el kellett hagynom otthonom.
– Gwendoline. – nyújtotta ki jobbját bemutatkozás gyanánt.
– Lexa. Lexa Warde. – ráztam meg kezét. – Csak simán Gwendoline? – ráncoltam homlokomat. A kérdésre arca kifejezetten komor lett.
– Egy időben Gwendoline Remington… Még jó régen. De igen, most már csak Gwendoline.  
– Értem. – vakartam tarkóm kicsit zavartan.
– Szóval… el akarsz jutni a Csontkertbe? – csillant fel szeme ismét.
– Miért… Tudod, hol van? – furcsállottam, hisz eléggé meseszerűnek hangzott az egész. Igaz, még csak apró töredékét ismertem ennek a világnak, azonban az eddig megismertek által nehezen elképzelhető volt ez az egész.
– Nos… nem tudom, hogy pontosan hol van deeee… tudom, hogy hogyan kell oda eljutni. – kezdett matatni táskájában.
– Nos, akkor persze. Szívesen megnézném. Nem lesz baj a „kóbor lelkekkel”? – ráncoltam homlokomat, némi szarkazmussal hangomban.
– Mint mondtam, csak azoknak gyűlik meg a bajuk velük, akik nem oda valók. Te odavaló vagy, csak úgy, mint én. – ekkor már keze ügyébe akadt egy apró bőrtasak, és egy fatálka is, aminek az alján egy fémlemez volt. A tálkába kiszórta a lilás-kékes színű durva szemcsés port a tasakból, majd azt a fém részénél a tűz fölé tartotta.
– Most pedig várunk, ameddig megolvad. – támaszkodott térdére szabad kezével, tenyerével állát tartva.
– Nem elmegyünk ebbe a… Csontkertbe? – kérdeztem furcsállva a műveletet, amire ő csak jóízűen felnevetett.
– Így megyünk el oda, butus! – nevetett tovább, azonban nem tudtam mi volt olyan vicces az egészben.
– Áh… értem. – egyáltalán nem értettem, de elfogadtam. Eltelt körülbelül egy öt perc, amíg a furcsa por hevülni kezdett és megolvadt, folyékony masszát alkotva. Elvette a tűz felől, majd egy jó másfél percig fújkodta, hogy kicsit hűljön. Mutatóujjával belenyúlt, ujjbegyére vastagon felkenve a… valamit, majd azt a szájába kente.
- …Edd a nyeved aá! – nyújtotta felém a tálkát, amire kicsit furcsállóan néztem, de hát ha ez az út, akkor ez az út… Én is mutatóujjammal egy nagy adagot vettem, és ahogyan elmondta nyelvem alá helyeztem. Kicsit kesernyés íze volt, itt már teljesen elvesztettem a fonalat, hogy mit is akar tőlem Gwendoline. Azonban eltelt egy pár perc, és a lány tátott szájjal, felfordult szemekkel borult hátra. Fel akartam pattanni, megnézni, hogy mi a baja, azonban ekkor lábam alól kicsúszott a föld. Egész testemet bizsergés fogta el, és mintha elkezdtem volna repülni, össze-vissza forgott körülöttem a világ.


Hideg volt, és kényelmetlenül törte a hátam alattam a föld… föld? Nem is, ez valami más. Fa? Szemeimet megdörzsölve keltem fel, és néztem körbe. Egy koporsóban feküdtem. Mintha mellbe csaptak volna, úgy tört rám a nosztalgikus érzés. Hol vagyok? Ezt hiába csak magamban gondoltam, ezt a mondatot a környezetem torz hangon visszhangozta. Felültem, hogy jobban is szemügyre vegyem, hol vagyok. Egy barlangban voltam, melynek oldalából fehér faágak nőttek ki, és az ágak levelei vörösen világítottak, félhomályba vetve a helységet. Egy feketetollú varjú repült egyszer csak be, kényelmesen helyet foglalva az egyik faágon.
– Üdv, Lexa! – hangja torz volt, és alig kivehető. Csőre nem is mozgott, de teljesen biztos voltam benne, hogy a varjú szólalt meg.
– Te tudsz beszélni? – szöktek szemöldökeim a magasba.
– Te tudsz beszélni?! – hangja szarkazmussal és szemrehányással volt megfűszerezve. – Igen, tudok, csak úgy, min te. Túl tudod magad ezen tenni? Mert máshogy nehezen indulhatunk tovább.
– Sajnálom. – sütöttem le szemeimet. Felkapva fejemet néztem körbe. – Hol van Gwendoline? – kérdeztem aggódva a varjat.
– Ő hamarabb ébredt, mint Te, majd utoléred idővel. – válaszolta, azonban ez nem igazán tudott valahogyan megnyugtatni.
– Akkor menjünk! – pattantam fel, majd indultam ki a barlang bejárata felé. A varjú nagyot sóhajtott, majd kirepült.
Amikor kiértem, talpaim alatt ropogni kezdett valami. Ahogyan lenéztem, láttam, hogy a föld szinte fehéren világított a kiégett fűcsomók között elheverő, ezernyi csonttól és koponyától, csak úgy, mint ahogyan Gwendoline azt mesélte… szóval tényleg létezik ez a hely. Teljesen elveszve kóboroltam a végeláthatatlan pusztaságban, azonban még is úgy éreztem, mintha tudtam volna, merre kell mennem. Ahogyan folytattam utamat, a csontok mintha beszélni kezdtek volna hozzám. A fejemen belül hallottam hangjukat, még úgy is, hogy érthetetlen maszlag volt az egész, tudtam, hogy miről beszélnek. Mindegyikőjük az életüket mesélte.
– Ki megy ott?! – kelt fel az egyik tölgyfa, és fordult felém.
– Lexa. Lexa Warde. – nyeltem nagyot.
– Hmmmm… Mit keresel, Lexa? – hangja mély, és fáradt volt.
– A barátnőmet. – válaszoltam kérdésére.
– Mármint az ikertestvéred? – hangja kifejezetten sötétebb tónusúvá vált.
– Nem, én… Vagyis… - kezdtem hebegni, azonban be sem tudtam fejezni, ismét zuhantam…
Koromsötét volt. Vakon tapogatóztam egy öt percig, amikor egyszer csak kigyúltak körülöttem fáklyák fényei. Egy ösvényen voltam, melynek széleit rozsdás fémketrecek szegélyezték, benne rothadó, de még élő emberszerű teremtményekkel. A bűz orrfacsaró volt, mélyen hatolt bele az orromba, és ott tanyát vert.
– Úúúúrnőőőm… - hörögték, és dugták ki leszáradt karjaikat a ketrec rácsai között felém. Futni kezdtem, ahogyan csak bírtam. Mind addig, ameddig megláttam őt. Ott állt, egyedül, az ösvény végén. Kezei láncra voltak verve. Fázott. Félt.
– RACHEL! – sikítottam, és kezdtem rohanni felé. Azonban amilyen gyorsabban csak futottam, annál messzebb került. Majd mintha valami húzott volna visszafele. Lábam alól ismét kicsúszott a föld és egyre távolabb került tőlem minden. Először csak Rachel, majd a Csontkert, majd az egész világ egy borsszemnek tűnt, ahogyan a semmiben lebegtem.


– Ébren vagy? – hallottam Gwendoline ismerős hangját. Borzasztóan fáztam, azonban ruháim olyan szinten átáztak az izzadtságtól, hogy facsarni lehetett volna őket. Kinyitottam égő szemeimet, és ekkor pillantottam meg Gwendoline sziluettjét. Magas, idomos testét, hosszú, hófehér fürtjeit.
– Nagyon ki lettél ütve, ezért hazahoztalak. Nem másztam rád, nyugi, nem az én stílusom. – mosolygott rám, ahogyan tincseimmel játszott.
– Hol vagyok? – kérdeztem, azonban teljesen ki voltam száradva, így inkább csak nyöszörgés volt, mint kérdés. Erre csak felnevetett.
– Az előbb mondtam el, butus! Na várj, hozok egy kis vizet, meg valami harapnivalót. – kelt fel az ágyból, viszont a pillanatban, hogy kiejtette száján az utolsó szót, azonnal felültem az ágyban, sugárban hányva magam elé.
– Óóó basszameg… - vakarta feje búbját, majd felnevetett. – Nyugi, holnapra össze kaparunk téged. Muszáj lesz, mert nagyon nap vár ránk!

– Jobban vagy már? – kérdezte Gwendoline aggodalommal hangjában, ahogyan a második
melegvizes törülközővel takart be, és simogatta hátamat.
– Egy kicsit… - mondtam rekedt hangon, miután letöröltem számról a hányást.
– Hozok még egy kis vizet. – állt fel, és sétált oda a szoba közepén álló asztalon lévő kancsóhoz, amiből kitöltött még egy pohár vizet nekem. Rázott a hideg, képtelen voltam borzongás nélkül megmaradni. Testem minden pontja borzasztóan szúrt, gyomromat úgy éreztem, mintha egy kötélcsomó lenne, csak összekuporogva volt miniálisan elviselhető a hihetetlen fájdalom.
– Tessék. – nyomta kezembe a poharat anyáskodóan. – Idd meg mind. – toldotta hozzá, azonban nem kellett kétszer mondani. Remegő kezemmel számhoz emeltem a poharat, és apró kortyokban kezdtem elfogyasztani tartalmát.
– Pár óra, és jobban leszel… Viszont… - kezdte vakarni tarkóját idegesen. Azonnal tudtam, hogy ez semmi jót nem jelenhetett.
– Viszont? – kérdeztem vissza két korty között, fájdalomtól csillogó szemeibe nézve.
– Alig van már valamink… - mondta lehangoltan. Több volt ez, mint egyszerű lehangoltság. Borzasztó keserűen hangzott.
– Hogy érted?
– Talán még egy alkalomra van elegendő porunk… Te még hála istennek nem vagy annyira ráállva, viszont ha én egy másfél két napon belül nem jutok hozzá akkor… akkor az pokol lesz számomra.
– Hát akkor szerezzük! – vettem le magamról az egyik törölközőt, és bújtam közelebb hozzá.
– Ez nem ilyen egyszerű. – sóhajtott nagyot, és nyomott egy csókot homlokomra. Sóhaja borzasztóan súlyos volt. – Nem akarlak itt hagyni így egyedül. Viszont holnap meg csak te tudnál elmenni, egyedül, mert én képtelen leszek rá. – aggódott.
– Megteszem érted, csak mondd el, hogy hol tudok hozzájutni. – csüngtem minden szaván.
– Elmondom most, mert a holnapi állapotomat nem tudom megjósolni. – túrt bele hajába. – Van egy fiatal sötéttünde. A szomszéd városban szokott osztani minden vasárnap pirkadat előtt pár órával. – kezdte mesélni. – Vele kéne találkoznod, a templom mögött. Ha megkérdezi, hogy ki vagy, mondd, hogy én küldtelek. Lehet, hogy először nem akar majd adni, de minden képpen rá kell venned, érted? – tette rá karjait vállaimra, nyomatékosítva mondandóját.
– Értem. – feleltem röviden, majd kezeimet az övéire tettem. – Szeretlek.
– Én is téged, Lexa. – hajolt oda hozzám, és csókolt meg. Csókja mézédes volt, szinte minden fájdalmamat megszűntette. Pedig abból volt bőven. Képtelen voltam beérni vele. Megfogtam a kezét, és az ágy felé kezdtem húzni, útközben ledobva magamról a törölközőket, és a felsőmet is.
– Óh, látom jobban vagy már. – vigyorgott rám.
– Kuss! – dobtam hátra magam az ágyon, és kezemet tarkójára téve kezdtem magam felé húzni.


Borasztóan nézett ki. Három órája már, hogy az ágy sarkában, összekuporogva magzatpózban rázkódott meztelenül. Látszott rajta, hogy minden izma teljesen meg van feszülve, sikítva tépte az egyik párnát. Szörnyű volt így látni. Minden ablak nyitva volt, a szobában szinte süvített a huzat. Felálltam, hogy becsukjam őket, azonban azonnal, hogy az egyikhez értem, rám ordított.
– Nehogy becsukd! – ordította rekedten, mi borzasztó köhögésben tört ki.
– Gwendoline… elmegyek, hozok neked, jó? – ültem le tétlenül az ágy szélére. – Addig nyomd el a maradékot nyugodtan, nekem nem kell. – Mondtam neki, azonban hazudtam. Nagyon kívántam már a bizsergő érzést, hogy átjárja testemet, újra a Csontkertben akartam járni. De nem tehettem. Neki most nagyobb szüksége volt rá. Mikor kiindultam az ajtó fele, keze csuklóm köré szorult.
– Vigyázz magadra… jó? – kérdezte könnybe lábadt szemekkel.
– Vigyázni fogok. – toldottam meg mondanom egy hosszas csókkal, amire ujjai elkezdtek lefűződni rólam, elengedve engem.


A hold magasan járt az égen, beborítva a templom mögötti kertet. Már másfél órája álltam itt, várva az illetőt.
– Ne mozdulj! – hallottam szúrós hangot, amire megpördültem magam mögül, de senkit sem láttam. – Azt mondtam ne mozdulj!
– Sajnálom, sajnálom… nem mozdulok. – emeltem fel kezeimet, ahogy éreztem, hogy szívem egyre gyorsabban kezdett zakatolni.
– Ki vagy?
– Lexa. Gwendoline küldött. – igazoltam magam a kérdésre.
– Gwendoline, mi? – láttam meg végre az illető alakját, ahogyan kilépett a sötétből. Szívem a torkomba szökött, ahogyan láttam közeledni. Körülbelül egy két méter magas, nyurga sötéttünde férfi volt, a húszas évei közepén járhatott.
– Miért nem ő jött? – közeledett felém, felvéve velem egy jó három méteresen távolságot.
– Nem tudott… - válaszoltam röviden. Nem akartam elmondani nagyon a részleteket.
– Hmmm… - kezdte simogatni kecskeszakállát. – Szóval, hogy néz ki ez a Gwendoline? – döntötte kicsit oldalra a fejét.
– Azt mondta, hogy ismered… Hosszú, göndör fehér haj, csinos arc, magas... – kezdtem megadni a személyleírását.
– Csinos arc?! – röhögött fel. – A kutyának sem kéne. – röhögött tovább, amire elöntött a düh. Kezeim ökölbe szorultak, testemben megfeszültek az izmok, amit ő egyértelműen észrevett.
– Óóóóó… - arcát elöntötte a színlelt meglepődöttség. – Éééértem… - röhögött tovább. – Na mondd hát, mi kéne. – vigyorgott.
– Hat tasak éjpor. – böktem neki röviden, próbálva figyelmen kívül hagyni az imént mondottakat.
– Hat mi?... – simogatta tovább állát. – Van elég pénzed egyáltalán rá? – szöktek szemöldökeibe magasra, miközben lenézően végigmért.
– Van. – akasztottam le övemről egy bőrzacskót tele csilingelő váltóval, amit kinyújtottam felé. Ki is kapta a kezemből, majd a zacskó száján meglazította a bőrszíjat, és széthúzva vizsgálgatta tartalmát. Lemondóan sóhajtott, majd táskájából előkotort hat zacskót, és a kezembe nyomta.
– Na eridj… - köpött a földre, majd kezeit csípőre téve nézett rám rosszallóan. Nem teljesen értettem, elvégre elég szép kis summát adtam neki, pont amennyit Gwendoline mondott… De nem is érdekelt ez a tahó, így sarkon fordultam, és siettem vissza.


Az ajtót feltépve siettem be a házba, tulajdonomban a frissen szerzett porral.
– Gwendoline! – szóltam gyorsan örömömben, alig várva, hogy végre beadhassuk magunknak az anyagot. Amikor rátaláltam a lányra a szobában, kicsit meglepődtem. Meztelenül feküdt bent a sarokban, szemei fel voltak fordulva, szájából kicsordulva folyt le a nyál. Gondoltam, hogy be fogja venni a maradék cuccot, amit itt hagytam neki, elvégre az elvonási tünetei már nagyon durvák voltak, de egy minimális reménysugár azért volt bennem, hogy engem is megvár. De nem számított igazából. Felvettem mellőle a fémaljú fatálkát, és gyorsan beleszórtam egy fél tasak port, majd az egyik gyertya fölött melegíteni kezdtem, miközben a gyönyörű leányzón pihentettem tekintetemet. Amint már kicsit változott a por állaga, egy ujjnyit merítettem belőle, és azt gyorsan a nyelvem alá helyeztem, miközben odasiettem a lányhoz, és szorosan átöleltem, várva, hogy hatni kezdjen az anyag. Éreztem ahogy mindenem bizseregni kezdett, majd az egy velünk együtt elkezdett emelkedni a megnyílt, csillagos égbolt felé…



Lexa… Lexa… hallottam visszhangozni a fejemben, mintha az egy hatalmas, üreges terem lenne, melynek falait verné az elhaló hang. Megdörzsölve szemeimet nyitottam ki őket, körbenézve hol is vagyok. Egy romos kolostorban voltam, mely egy apró szigetre volt építve. Az égben lebegett, ahogy kinéztem az ablakon, úgy éreztem, hogy képes lennék elérni kezeimmel a csillagokat. Így is tettem… Kinyújtva karomat a kitört ablakon fogtam meg az egyiket, behúzva a sötét terembe azt, hogy valami fényt szolgáltasson. Ekkor vettem észre, hogy velem szembe, egy korhadó fatrónuson ült egy férfi. Lábaiból gyökerek nőttek ki, mely a padlóba vezetett, és egy fekete csuhát viselt, mely arcába volt húzva. Csapzott fekete haja a csuha alól szinte ölébe hullott. Nem voltam benne biztos, hogy vajon életben van-e, mindaddig, ameddig meg nem szólított.
– Vidd innen a fényt! – hörgött fel túlvilági hangon, amitől annyira megijedtem, hogy elejtettem a csillagot, mely a földre koppanva elgurult.
– Sajnálom… - kértem tőle bocsánatot, kezeimet tördelve.
– Te… Nem ide való. – nézett fel zöldesen izzó szemeivel.
– De, én… Én olyan vagyok, mint ez a hely. – vakaróztam zavaromban.
– Hogy érteni ezt? – emelte fel fejét, és megpillanthattam arcát, melyet különféle égésnyomok szabdalták fel. – Halott? Nem létező?
– Én… élek. És tudtommal létezek is. – mondtam, amire ő harsányan felnevetett.
– Aranyos tőle, hogy ezt hisz. – zúgott hangja. – Biztos? – vált tekintete szúróssá, amikor karjaimra néztem. Mintha hamu lett volna, úgy kezdte fújni el fizikai valómat az ablakon beáramló szél. Először az ujjaim tűntek el, majd az egész tenyerem, és az enyészet az alkaromat is enni kezdte.
– NEM! NEM NEM NEM! – próbáltam összeszedni szertefoszló darabjaimat kezeimmel, azonban azok már nem léteztek. A hangom is eltűnt. Majd teljes egyszerűséggel, a huzat kivitt az ablakon, és a csillagok között kezdtem repülni, semmiként. Jó volt. A leghatalmasabb sötétségben voltam, amit eddig valaha is átéltem. De éreztem a nem létező szívem dobogását. Éreztem Rachel nem létező szívének dobogását is, mely olyan közelinek tűnt, mintha a saját mellkasomban lenne. És éreztem a semmivé vált testemen Gwendoline szeretettel teli simításait.
Jó volt.


Hányás keserű ízére ébredtem. Testem remegett, szemeim égtek. Azonban sokkal gyengébb volt ez a fájdalom, mint amit az első utazás után éltem át. Mikor kinyitottam szemeimet, szokásosan Gwendoline gondtalan arcát pillantottam meg.
– Lexa… mennyit vettél be tegnap? – vigyorgott, miközben arcomba hullt izzadt tincseimet tűrte arrébb.
– Nem is tudom… Fél tasakot? – néztem fel rá.
– Azt a kurva! – röhögött fel – Annyit azért ne vegyél be legközelebb… Gondolom elég szar utazásod volt.
– Ne is mondd… Valami kolostorban voltam… - mondtam, amire ő nagyot sóhajtott.
– Nos… az messze van szerintem a Csontkerttől… - húzta száját, majd egy csókot nyomott ajkaimra. Felpattant az ágyról, majd a felszereléséhez sietett, és öltözködni kezdett.
– Mész valahova? – lepődtem meg. Nem akartam, hogy bárhová is elmenjen.
– Megyek? Megyünk, butus! – nevetett fel.
– Hova?... – ráncoltam homlokomat.
– Fontos megbízásom van… és szerintem te is érdekelt lennél benne. Majd odafele elmagyarázom. – kacsintott rám, majd felhúzott az ágyról. – Most pedig sipirc! Szedd magad össze! – csapott a fenekemre, miközben én a fürdőszoba felé mentem.

Chaten elmondtam mindent. Alapvetően kellemes kis olvasmányok voltak, érdekes easter egg volt, hogy Gwen tulajdonképpen Rem testvére, és látom a függőségek családi vonás náluk.
200 tp és 2000 váltó és +1000 váltó a második élményért.