Murak Grimrider

Salve! Ha valaki kész, mehet

Édes tudás... A tudás tényleg nagyon fontos a karakter számára, s amennyiben sikerül neki elérnie azt a mennyiségű tudást amire szüksége van, akkor miként rendezi majd a sorait? Esetleg megrontja az ismeret, s azzá válik, ami a legtöbb őrült nekromanta... Esetleg sikerül felülemelkednie a sötét vágyakon? Esetleg egyszerűen beleőrül, hogy nem lehet erősebb? Mutasd ezt meg nekem kérlek, hajrá!

Egy ősöreg kastélyban a legkisebb hang is messzire elhallatszik. A Grimriderek ősi otthonában mégis komoly csend uralkodott. És ez a csend három szólamból állt.
Az első szólam a sötétből eredt. Hajnali három felé járt az idő, és akik zajt csaphattak volna, a kastély örökösei, vagy a szolgák, legyenek élők vagy holtak, mind megpihentek, vagy mozdulatban őrségben álltak, várva gazdáik parancsát.
A második csendhez egy kicsit kutatni kell, ám ha megtaláljuk, akkor jöhetünk rá, hogy ez a mély koncentrációból eredt. Egy kislány a szobájában ugyanis mérhetetlen precizitással koncentrált, hogy elérje célját. Mirazula Grimrider a napokban ünnepelte nyolcadik születésnapját. Az apró elf kislány  ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy, ősei hagyományát követve, a nekromanták nemes útjára lépjen. Bár szülei több, mint korainak tartották döntését, és megtiltották, hogy bármi hasonlóba is belekezdjen az akadémia előtt, Mirazula nem adta fel. Éppen ezért tette meg első kísérletét az éjszaka közepén, mivel tudta, másképp iszonyatos büntetést kapna. Fogai közé bőrdarabot szorított, mikor lelkének egy apró darabja levált, miközben életet lehelt első élőhalottjába, mely, jobb tetem híján, a nemrég elhunyt egyik házimacskáé volt. Mirazula erősen koncentrált a varázslatra, de közben arra is, hogy fájdalmában semmi hangot ne adjon ki. Ezen önuralmát még akkor is meg tudta őrizni, mikor a macska csontváza felállt, és farokcsontját lógatva bámult az újdonsült nekromantára, aki hang nélkül örömmámorban úszott, majd felpattant, és a csont-macskát felnyalábolva, minden nesz nélkül a pince felé rohant. Nem hallatszódott semmi, így övé a második csend.
A harmadik csendet nehezebb volt megtalálni. Ott rejtőzött a falakban, a folyosókon, az egész kastélyban. Ott rejtőzött a kastély legmélyebb részeiben, a legmélyebb részek legutolsó termében, amely ha nem vetekedett volna katedrálisok méretével, kriptának is beillet volna, jól lehet, ezt a szerepetis töltötte be. Egy ősi trónuson, ahol már a csend szinte dübörgött, egy holttest ült békésen. Pontosabban annak a csontváza. Viszont ebből a csontvázból királyi pompa és méltóság áramlott. A koponya nem csuklott le, hanem egyenesen előre nézett, beletekintve minden elé járuló lelkébe. Ruhája, bár az évszázadok során megkopott, fejedelmi viselet volt. Mintha a holttest tulajdonosa pontosan úgy halt volna meg, hogy méltóságát a halálban sem lett volna hajlandó feladni. Ő volt az, aki néma pompájával beuralta a termet, a mélységet, és ezzel együtt az egész kastélyt. Az ő némasága a harmadik csend, amely elnyomott minden másik csendet.

Mirazula mindennél csendesebben szaladt lefelé a végtelen lépcsőkön. Mérhetetlen büszkeség feszítette a mellkasát. Most már méltónak érezte magát arra, hogy odaállhasson nagy őse elé. Murak Grimrider, a Grimriderek ősapja régen megtért már Istenhez, több évszázad után, melyből a legtöbbet ős-lich-ként élte le. Egy nap azonban, azon a trónon, ahol ült, egyszer csak megnémult, és nem is mozdult többet. Több mágus is megvizsgálta tetemét, és megállapították, hogy minden mágia eltávozott az öreg lich testéből. Talán megtört a varázs, amely lelkét a testéhez, illetve csontvázához kötötték. Családja nem merte sírboltba helyezni, inkább ahogy volt, úgy hagyták földi maradványait, és tróntermét alakították át sírkamrájává, ahová a családi hagyományok szerint csak a család azon tagjai léphettek be, akik képesek voltak használni a nekromanciát. Mirazula gyermekként sokat hallott hatalmas őséről, aki több évszázada hagyta el a földi világot. Mélységesen bántotta, hogy őt soha nem engedték be, és az ott strázsáló ghoul-ok folyamatosan az útját állták. Most viszont elnyerte az esélyt arra, hogy szemtől szembe láthassa az ősi nekromantát.
Mikor végre leért a kripta bejáratához, a két ghoul, Brutus és Atticus már mosolyogva fogadták. Sokszor kellett már a kislányt eltessékelniük az ajtótól, vagy annak küszöbéről, így már jószerével megszokták jelenlétét.
- No lám, Murazula kisasszony! Miben segíthetünk ezen késői órán? - kérdezte Brutus.
- Talán inkább már korai, ha mondhatom. Az időérzékem még 200 év után is velem van – kontrázott Atticus.
- Az Everlord-hoz jöttem – mondta Mirazula. Ezen a néven hivatkozott Murak Grimriderre lassan 300 éve Veronia, valamint a Grimrider család is így hívta nemes ősét. Az Everlord, bár soha nem uralkodott egy birodalmon sem, mindig ott és akkor megjelent hűséges alattvalóival, ahol Veroniának éppen szüksége volt rá. Hatalmával, bölcsességével, és békevágyával gyökeresen megváltoztatta a nekromantákról kialakult képet, miután azok élére állt, megreformálta annak tanait, és ahol tudott, és békességet teremtett, hol szükség volt rá. Aki csatlakoztak hozzá, mint alattvalók, hűbéresek, azokkal mindig kegyesen bánt, ugyanakkor nem riadt vissza semmilyen módszertől, ha céljai útjába álltak. Mivel ezen tevékenysége több generáción keresztül tartott, a nép, és végül egész Veronia az Everlord címmel ruházta fel, melyet ezután egész életében, és még azon is túl viselt.
- Csak nem??? - nevette el magát a két strázsa. Majd Atticus lehajolt a morcos kislányhoz.
- Hölgyem, tudja a szabályt. Ha csak nem mutat fel valami hozzánk hasonlót, akkor nem engedhetem be. Ez a szabály vonatkozott az ön atyjára, nagyapjára, és még sorolhatnám. Higgye el, ők is szerettek volna idejekorán bejutni ide, de előbb bizonyítaniuk kellett.
- Ne aggódjon, eljön a maga ideje is! - tette hozzá Brutus.
- Nem várok tovább! - mondta határozottan Mirazula, és felmutatta a két ghoulnak az élőholt csontvázmacskát - Én élesztettem fel. Nekromanta lettem. Engedjetek be!
A két ghoul egymásra mosolygott. Ha nem lettek volna élőhalottak, Mirazula esküdni mert volna, hogy szemükben könnyeket lát.
- Szabad az átjárás asszonyom[/b] – mondták egyszerre. A kis elf lány belépett.

Mikor átlépte a küszöböt, zöld fényű fáklyák gyúltak meg körülötte. Mirazula egyiket magához vette, és elindult a kripta belseje felé. Egy kis gyaloglás után meglátta hatalmas ősét, abban az ülő-pozícióban, ahogy a kandallójuk feletti festményen látni lehetett. Így ”élőben” viszont még magasztosabb képet mutatott. Odalépett hozzá, és tiszteletteljesen meghajolt őse előtt.
- Hatalmas Everlord! A nevem Mirazula Grimrider. Én… nem is tudom… akarom, mondani azért jöttem...- a kislánynak elcsuklott a hangja. Nem gondolt bele, hogy mi lesz azután, hogy elér idáig. Csak látni szerette volna élőben a hatalmas Lich nekromantát, varázslót, akiről oly sok mindent hallott. És most, hogy itt állt előtte, nem tudta megfogalmazni azt, amit meg akart. Így egyszerűen csak kitörtek belőle a gondolatai:
- Én… nem is tudom, miért jöttem. Csak látni akartalak, mert mindenki csak rólad beszél a családban. Te mit tennél így meg úgy. Meg hogy milyen erős varázsló, meg nekromanta voltál. Mindig fel tudtam rád nézni. És most nézd, ezt csináltam, pedig mindenki azt mondta, hogy kicsi vagyok hozzá! - majd felemelte az élőholt cicát, és az Everlord ölébe rakta.
- Nézd milyen szép, és tud mozogni, meg hallgat rá, ha hívom, és… - nem fejezte be, hanem lehajtotta a fejét, és sírni kezdett. Nem tudta miért, talán nem is érdekelte.
Egy rekedtes hang szólalt meg ekkor a sötétben.
- Nagyon aranyos kiscica.
Mirazula feltekintett. Nem hitt a fülének.
- Te…
Az ősi csontváz-kéz, amelyet az évszázadok során belepett a por, lassan felemelkedett a trónszék karfájáról, és megcirógatta a csontváz-macska fejét, mire az dorombolni kezdett.
- Sok mindenre számítottam, hogy mire fogok felébredni, de ilyen kedves fogadtatást nem reméltem.
Az Everlord, Murak Grimrider a még mindig dermedt kislány felé fordította szemgödreit, melyekben zöld fény kezdett el halványan derengeni.
- Mit is mondtál kishölgy, hogy hívnak?
- Mi… Mirazula Grimrider, Everlord. - mondta az elf lny még mindig kissé félszegen.
- Mirazula… Nagyon szép neved van! - mondta az ősi lich, miközben tovább simogatta az élőholt macskát.
- De kérlek, ne szólíts Everlordnak. Már a fiaimnak is elmondtam vagy százszor, hogy a család ne fulladjon a formalitások mocsarába! Bah, gyűlölöm az etikettet! Az udvariasságnak kell hogy legyen ésszerű határa… - morgott magában a vén nekromanta – Mirazula, kérlek, tekintsünk el ettől a megnevezéstől! Szólíthatsz mondjuk… hm… mondjuk Nagyapának!
- Rendben, Nagyapa! - csillant fel a kislány szeme, és hatalmas mosoly jelent meg az arcán.
Murak ekkor visszaadta a macskát Mirazulának, majd, néhány nyögés kíséretében, felállt a trónusából.
- Öreg vagyok én már ehhez – zsörtölődött Murak – de meg kell járatni ezeket a vén csontokat… Járjunk egyet, kisunokám! - Majd csontvázkezét kinyújtva, kézen fogva indultak el a hatalmas csarnokban. Egy ősi kandallóhoz értek, ahol Murak csettintett egyet, mire a tűz lobogni kezdett.
- Mondd csak… várj…  rengeteg kérdésem van… Nem is tudom, mivel kezdjem… Ahogy elnézem, és látom rajtad, a család viszonylagos rendben lehet, hiszen ki tudja, hányadik nemzedékbe tartozol, mióta én elaludtam…
- Elaludtál? - kérdezte csodálkozva Mirazula – mindenki azt hitte, meghaltál! - Ezt hallva, az ősi lich nevetni kezdett
- Én meghalni? Nem olyan világot élünk kedvesem! Pontosan tudom, mikor és hogyan fogok meghalni, hiszen magától a Teremtőtől kérdeztem meg.
- Micsoda??? Te beszéltél Istennel???
- Hogyne! Talán ezt nem mesélték el neked? Pedig mókás történet, bár sok pap és lelkész kiugrana tőle a gatyájából! De akkor tényleg, mi maradt fent rólam így több évszázad után? Mit hallottál rólam?
- Hogy egy nagy erejű nekromanta és arkán mágus voltál, aki a mágia ezer és egy módját és fajtáját ismerte. Hogy a nekromanciát jóra használtad, és segítettél az embereken. Hogy bölcs voltál, de merész…
- No fene… Hát, ez mind szépnek hangzik, de beszéltek a célomról is? Hogy miért volt mindez? Mert nem ér semmit az egész, az ember egész élete, még ha örök is, ha nem ad neki célt…
- Hogy érted ezt, Nagyapa? Nem ismerek semmilyen célt…
- No hiszen, pedig ismerhetnéd… Tudod, amikor elértem hatalmam csúcsát, mikor elsajátítottam a nekromancia, és az arkán mágia rejtelmeit, még mindig nem értem el a célomat. Mert a tudás önmagában semmi, noha erős is. Botor módon ezt akkor még nem tudtam… Így hát világok között kezdtem el utazni, megismertem ezer világot, találkoztam Istennel, és még azon Formálókat is megtaláltam, kik életünk folyását alakítják. Utólag nézve mókás kaland volt az is… Nagyon messze élnek tőlünk, de bölcsességük és fantáziájuk végtelen. És mikor már mindent ismertem, mit ember ismerhet, eldöntöttem, hogy segítek azokon, akiken kell. Később sokan csatlakoztak hozzám, családom is lett… de még ekkor sem éreztem elégnek a nekem szabott időt. Ekkor váltam lich-é, hiszen az örök élet gondolata mindig is izgatott, így én is azzá akartam válni. Láthatod, sikerült is! Vagy az még az előtt volt, hogy a dimenziók között utaztam volna…? Fránya memória, sohasem volt az erősségem az emlékezés…
Mirazula némán hallgatta Nagyapa meséit életéről, de egy kérdés nem hagyta nyugodni.
- Nagyapa! És mi volt akkor a célod?
- Hogy micsoda? - kérdezte az öreg lich. Bár koponya-fején nem látszhatott, de mosolygott – Neked kellene legjobban tudni. De azért megsúgom. A legnagyobb ajándék, a legnagyobb öröm, amit valaha kaphat az ember, ha látja, hogy tetteinek volt eredménye. Ha arra találtatik az az eredmény, hogy mások is továbbviszik, továbbviszik azt a szellemet, gondolatot… az én ajándékom, az én örömöm pedig ez. - mutatott a kis csontmacskára – Hogy láthatom, hogy a leszármazottaim viszik tovább a lángot, amit gyújtottam. A legnagyobb öröm… te vagy.

Egyszer fent, egyszer lent. Előbbiekben megpillanthattuk a magasságokat, s kellemes jövő volt, de mondjuk azt, hogy Muraknak istenigazából nincs tehetsége a nekromágiához, s bármennyit is próbálkozik, megragad azon a szinten, ahol kezdte. A dolgok persze nem mennek sehogy sem jól, a sötét mágia tanulása meggyengítette a testét a várt jutalom nélkül, s ha ez nem lenne elég, más mágiához sincs tehetsége. Vedd elő hát az abszolút mélységeket, az életből kiábrándult Murakot, aki tüdőgyulladással gubbaszt az út szélén az ősz hidegében (Vagy hasonló szerencsétlen állapotban, ha nem is ebben), végkimerültségében csak a halált várva.