Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Murak Grimrider
Faj: Sötét elf
Frakció: Semleges
Kaszt: Nekromanta (Halálpap)
Nem: Férfi
Kor: 23
Küllem:
Murak nem különösebben tűnik magasnak, mivel sokszor, fiatal kora ellenére is kicsit görbén, hajlott háttal áll, mintha mindig valami húzná a vállát, de valójában 190 cm magas. Bőre fajához mérten is sápadt, haja ezüstösen fehér és hosszú, amik árulkodnak nemesi származásáról. Szeme már kicsit túlságosan is beesett, folyton karikásnak látszik, és szinte már természetellenesen zöld, amit ellenpontoz sokszor vidám és mosolygó arca (ez sokszor még ijesztően is hat, főképp ellenfelei számára). Alkatra elég vékony, mégis villámgyors izmok feszülnek vékony bőre alatt. Gyakran és szívesen hord bő, vagy kemény, tartós viseleteket, rengeteg belső zsebbel ellátott köpenyeket, de sokszor látni valami koponyát vagy egyéb csontszerű szimbólumot viselő ruhákban (megrögzötten vonzódik az ilyen kiegészítőkhöz).
Jellem:
Murak, nemesi származása révén, kifogástalan jellem... nek tűnik elsőre. Az arisztokrácia köreiben kifogástalanul viselkedik, és kedvesen viszonyul az alsóbb rétegekhez is. Valójában a társadalmi normák mulattatják, sokszor irracionálisnak tartja azokat. Ha ellenségesen, vagy ahogy ő mondja, untatólag és idiótán viselkednek vele szemben, maróan gúnyosan tudja leszólni, kifigurázni és megalázni a társadalom valamennyi rétegért. A nemeseket dekadenciájuk, a papokat álszentségük, a parasztokat barbárságuk miatt, és így tovább. Humorérzékét, szarkazmusát és nyugalmát (valamint intellektuális fennsőbbségének tudatát) ritkán veszíti el többek előtt és személyekkel szemben, viszont mágikus kísérletezés közben sűrűn tud ingadozni a felfedező gyermek és a megveszekedett idegbeteg lelkiállapota közben (nagyban függ a kísérlet sikerességétől). Harcban, veszélyben kifejezetten koncentrált (és nem szereti, ha ilyenkor zavarják), a problémára fókuszál, mivel ez csak egy újabb akadály, ami célja, a halhatatlanság, és közé áll, valamint sokszor érdekes kísérleti lehetőségnek is bizonyul.
Előtörténet:
Szóval, kedves barátom, kíváncsi lettél arra, hogyan lett belőlem, Murak Grimriderből, hatalmas, félelmetes nekromanta, valamint az élet és halál titkainak ura? A rövid válasz az, hogy sehogy. Hát hogy illenének rám ezek a jelzők, hogyha még csak csontvázat tudok idézni. Most miért ez a meglepett ábrázat? Huszonhárom évem alatt hogyan váltam volna máris a nekromancia mesterévé. De hogy ha arra vagy kíváncsi, hogy hogyan adtam a fejem a halál mágiájának tanulmányozására, akkor elmesélem. Feltéve, hogy udvariasan kéred!
Ülj le, tölts magadnak egy bort. Igen, bor, nem vér! Lehet hogy vagyok olyan sápadt, mint bármelyik vámpír, de attól én még megelégszem a szimpla vörösborral. Ahh, mindjárt jobb! Egy kis bor társaságában sokkal jobb mesélni. Hidd el, a tanulásban is sokat segít!
Ahogy az előbbi elszólásomból okosan levonhattad, huszonhárom éve volt olyan kegyes kedvében a Mindenható, hogy nemes szüleim, Lord és Lady Deeplight ágyékából szerény személyem fogant, mint a család hatodik gyermeke. Már megint ez a csodálkozó tekintet. Drága barátom, illetlen így nézni a másikra , ha élete történetét meséli. Igen, előkelő nemesi származású vagyok, bármennyire is furcsának hathat. Az arisztokrácia nem szokta sűrűn nekromantának nevelni csemetéit. De visszatérve. Hatodik gyermekként nem sokra számíthattam, hogy esetleg a rangon és a néven kívül mást is örökölhetnék. Szüleim leginkább egy hosszú, borgőzös ünnepség nem kívánt emlékeként, és egy apró pénzveremként tekintettek rám, semmint házasságuk egyetlen értékes gyümölcsére.
Legidősebb testvérem, Christian (milyen álszent név egy ilyen borzalmas alaknak!), az a dagadt disznó örököl mindent, a többi bátyám különböző tisztségekhez lett juttatva atyám vagyona és befolyása által, nővéreim pedig csinos hozományt és pár idióta férjet várhatnak. Én viszont eléggé kiestem a számításból, mivel családom, bár ősi, mégsem a leggazdagabb. Ráadásul mindehhez egy szomorú tény is társult: bár apám nem különösebben utált, viszont drága anyám annál inkább. Több melegséget kaptam vadászkutyáink bélsarától, mint attól a szerelmetes hárpiától, aki engem a világra szült. Röviden, az otthonomtól nem sok támogatást kaphattam.
Ennek tükrében, póriasan fogalmazva, atyám gyorsan eldöntötte, hogy engem valami pénzt nem nagyon igénylő pályára küld. Hogy miért nem lettem én is holdőr, vagy vadász, kérdezed? Csak nézz rám! Úgy nézek én ki, mint aki teljes páncélzatban rohangál, vagy egy bokor tövében kushad napokon keresztül? Szerencsére hamar kiderült affinitásom a mágiához. Talán öt éves lehettem, mikor először láttam varázslót. Éppen fel akarta ajánlani atyámnak a szolgálatait. A szerződést nyújtotta volna át, amikor felfedeztem egy furcsa vibrálást a papíros körül, és szóvá tettem. Szerencsére épp mielőtt atyám arcába robbant volna. Egy ellenséges nemes bízhatta meg az álnok mágiahasználót, hogy így intézze el riválisát. Áh, gyűlölöm az ilyen nemesi intrikákat. Visszatérve szerencsés megfigyelésemet később a varázsló bánta. Illetve a végtagjai. Meg a megbízója. Meg az ő végtagjai. Minden esetre innentől irányultságom a mágia csodálatos világa felé vezetett. Atyámon akkor valószínűleg végigfutott a gondolat, hogy mekkora előnyt jelentene számára egy mágiában jártas ember kétes ügyleteiben, főleg egy olyan, akitől nem kell tartania, hiszen az hatodik gyermeke, aki halála esetén nem nyerne semmit. El kell ismernem ezen a ponton atyám ördögi zsenialitását, habár ezt gyakorlatra vinni, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem sikerült neki. Ezért határozta el, hogy Hellenburg-ba küld, hogy ott tanuljam a mágiát (és, gondolom, anyám behatására, hogy ne legyek láb alatt).
Most viszont figyelj, kérlek! Lesz még, hogy vidáman mesélek tovább, hisz talán kitűnt, hogy családomról mesélni csak nevetést tud kiváltani belőlem. Viszont most egy olyan momentumot fogok veled megosztani, ami végtelenül lényeges és meghatározó volt Isten azon tervében, hogy az élet és halál misztériumait kezdjem el kutatni. Ha ez nem történt volna meg, nem indultam volna el azon a dicső úton, aminek végső pontja az örök élet és hatalom. Ez a momentum nem más, mint hogy a Hellenburg felé vezető úton megdöglött az egyik ló, ami a kocsimat húzta. Ezen mi ennyire nevetséges??? Hagyd abba a röhögést, különben megöllek, és csontvázként feltámasztalak, hogy tovább hallgass, csöndben (akkor legalább nem iszod el előlem a bort)! Gondolj bele: egy hatéves gyermeknek egy óriási rácsodálkozás, hogy valami meghal, elpusztul. Soha sem láttam még előtte, hogy valami meghal, hogy valamiből eltávozik az élet esszenciája. Ott álltam, kisgyermekként, és néztem, ahogy a ló kiszenved, majd nem mozdul tovább. Csodálatos volt. Ha még egy grimaszt meglátok az arcodon, akkor beváltom az előző ígéretemet!! A csontvázaknak még mimikájuk sincsen, csak csendesen mosolyognak! Igen csodálatos volt számomra a jelenet. Nem azért, mert élveztem, hogy meghalt, nem vagyok valami őrült gyilkos. De látni azt, hogy valamiből elillan az élet... Hirtelen ezer kérdés rohant meg: Miért halt meg? Miben különbözik az élő és a holt? Mitől van valami életben? És a végső kérdés: Én is meg fogok halni? Nem akarok meghalni. Miért kellene meghalnom? NEM! AKAROK! MEGHALNI! Csodálatos indulat volt bennem ez iránt. Egy hatévestől ez nem kis teljesítmény, igaz? Már akkor nem akartam meghalni. Mi vagyok én, egy ló? Egy ostoba állat? Nem, én sötételf vagyok, nemes, és érzem a mágiát áramlani magam körül. Ha nem tudom elkerülni a halált, akkor valóban nem vagyok más, mint ez az állat. Megvan bennem a képesség rá. Így forrongtam egészen az akadémiáig, tele ambícióval, koraéretten, ami valljuk be a "legjobb" kombináció a tanulmányok elkezdéséhez egy tanulmányi intézményben.
Elhiheted, hogy tanáraim nem is kedveltek. Bár hatévesen kerültem oda, rövid időn belül sajátítottam el sokmindent, amire sem tanáraim, sem atyám nem számított. Tíz évesen már a mágia első misztériumait tanulmányoztam, holott ez még nálam kétszer idősebbeknek is nehezére esett. Értettem a mágiát, és akartam a tudást. De túl sokat kérdeztem. Túl sok kérdést tettem el az életről, a halálról. Éppen ezért tanáraim szűken kezdték mérni tudásukat számomra, megalázó, és felesleges feladatokkal fárasztottak le, mind szellemileg, mind fizikálisan, így tanulmányaim visszaestek, kérdéseimre pedig még mindig nem kaptam választ.
Ekkor kezdett el hívni. Tarts őrültnek, nem érdekel. El kezdett hívni. Egyik este hulla fáradtan feküdtem a szobámba, mikor valami szólított. Suttogott, mormogott, nevetett. Csalogatott. Felpattantam az ágyból, és elindultam. A hangot egyenest az akadémia könyvtáráig követtem. Most gondolom arra számítasz, hogy betörtem a könyvtár lezárt részlegébe, és tilosban, csapdákon átugrálva, lelkem felét odaveszve egy gyönyörű és ősi könyvet találtam, halálfejjel a borítón, egy lávató közepén. Nem. A könyvtár régi részébe mentem, amit hivatalosan "levelesnek" hívtak, a tanítványok maguk között szemetesnek. Ide dobálták a diákok régi jegyzeteiket, elméleteiket, amiket nem tudtak megvalósítani, vagy megcáfolták azokat. Ez volt a szemléltetője annak, hogy a tudományos munka mennyi időbe és energiába telik, mennyi téves gondolaton és negatív eredményen keresztül. Csakhogy szemléltessem, ez egy óriási medence, és csak az ördög öreganyja tudja, hogy milyen mély... Mondanom se kell, a hang ennek legmélyéről szólított. Természetesen csukafejest ugrottam. Ástam, és ástam, egyre mélyebbre. És akkor megérintettem azt, amiért jöttem. Egy füzet volt. Mint bármely másik, amit vehetsz magadnak bármelyik boltban. De tudtam, hogy ez kell nekem. Elkezdtem kimászni, már a szemetes peremén volt a kezem, amikor megláttam a hang tulajdonosát. Egy gyönyörű nő szelleme volt az, ám elmosódó alakja azon nyomban megigézett. "Használd a tudásom... Győzz, ahol én elbuktam" mondta, majd eltűnt.
Alea azóta is kísér. Bár azidő óta nem láttam, néha hallom a hangját... vagy csak akarom hallani...
A füzet az övé volt, és az ő fiatalkori jegyzetei voltak, mágikus elméletek, igen, kitaláltad, a nekromanta mágiáról. Tökéletesek arra, hogy megkezdjem tanulmányaimat a témában. Mit témában, életben! És halálban...
Kísérleteimet így kezdtem, de több évig tartott, míg addig megszerzett mágikus elméleteimet át tudtam ültetni a gyakorlatba. Sajnos a gyakorlat pillanata (megidéztem egy csontvázat) volt a pillanat, amikor felfedeztek, és kirúgtak az akadémiáról. Nem igazán bántam, hiszen tudtam, hogy nekem nem itt ér véget a kalandom, csak itt kezdődik.
Alea, a nekromanta szellem bázisát kezdtem el keresni, mert jegyzetei végén tett rá utalásokat, hogy létre akar hozni egyet. A füzet rejtette Alea lelkének egy darabját, így tudott szólítani, de előhívnom azóta sem sikerült. Sokat kellett keresgélnem a bázist, de végül megtaláltam (több ezer patkány társaságában). Egy erdő legmélyén találtam meg a kazamatát, Alea laboratóriumát. Viszont az évek nem bántak kegyesn a hellyel, a felszerelések nagy része használhatatlanná vált, nem is beszélve a borospincéről! De én mégis örültem, hiszen lett egy fix bázisom, ahova bármikor visszatérhettem, közel egy kis falucskához, ahol pár ember és vámpír élt, akik nem nagyon zavarnak azóta se.
Teltek az évek, és én különböző, apró mágikus munkákból tartottam fenn magam, tanulmányoztam Alea jegyzeteit, és renováltam a bázist. Nem mertem nyíltan kalandozni, mert féltem atyámtól, mióta kidobtak az akadémiáról. Egy nap meghallottam, hogy Lady Deeplight, az anyám gyengélkedik. Messzi földről vitték hozzá a gyógyítókat, de senki sem segíthetett. Ekkor valami megmozdult bennem. Egy erő, ami azt akarta, hogy szólítsam. A helyi kocsmában hallottam a történetet, egyébként. Kiléptem az ajtón, és Isten tudja, hogyan, de a föld megnyílt, és egy csontváz-ló jelent meg (innentől hívtak Grimrider-nek). Nem gondolkozva felszálltam, és meg sem álltam őseim házáig. Nem tudom, hogy értem el odáig, hogy jutottam túl az őrökön, de az első emlékem, hogy ott állok a kastély kapujában. Bemegyek, atyám, és testvéreim bámulnak rám, hiszen évek óta nem láttak. Kiáltozzák: Mágus vagy, mentsd meg anyánkat! Én az ágyához megyek, és nézem őt. Szenved, fájdalmai vannak. Egészen addig nézem, ameddig ki nem szenved. A körülöttem állók elborzadnak. Miért nem segítettél? - kérdezik. Meg se hallom, csak mosolygok. Gyönyörű látvány. Látom, hogyan hagyja el a élt esszenciája az anyámat, hogyan áramlik szét, hogyan oszlik el. Csodálatos. És már tudom, hogy tovább kell mennem. Nem zárkózhatok be a bázisomra, kalandoznom kell, tanulnom, fejlődnöm, hogy velem ilyen sohase történjen. Érteni akarom, mi az élet és a halál, és legyőzni mindkettőt. Ránézek atyámra, és látom rajta a félelmet. Tudom, hogy már nem kell tartanom tőle, se testvéreimtől. Magam mögött hagyom őket, magam mögött a nevem is. Én tudom, hogy legyőzhetem a halált, míg ezek az állatok nem. Ez a célom, és ezért fogok küzdeni.
Mókás, hogy lefagyott az arcodról az előbbi nevetés. Igen, ez az én történetem. Eddig. Az igazi csak most fog elkezdődni. Igen, fizetheted a boromat!
Faj: Sötét elf
Frakció: Semleges
Kaszt: Nekromanta (Halálpap)
Nem: Férfi
Kor: 23
Küllem:
Murak nem különösebben tűnik magasnak, mivel sokszor, fiatal kora ellenére is kicsit görbén, hajlott háttal áll, mintha mindig valami húzná a vállát, de valójában 190 cm magas. Bőre fajához mérten is sápadt, haja ezüstösen fehér és hosszú, amik árulkodnak nemesi származásáról. Szeme már kicsit túlságosan is beesett, folyton karikásnak látszik, és szinte már természetellenesen zöld, amit ellenpontoz sokszor vidám és mosolygó arca (ez sokszor még ijesztően is hat, főképp ellenfelei számára). Alkatra elég vékony, mégis villámgyors izmok feszülnek vékony bőre alatt. Gyakran és szívesen hord bő, vagy kemény, tartós viseleteket, rengeteg belső zsebbel ellátott köpenyeket, de sokszor látni valami koponyát vagy egyéb csontszerű szimbólumot viselő ruhákban (megrögzötten vonzódik az ilyen kiegészítőkhöz).
Jellem:
Murak, nemesi származása révén, kifogástalan jellem... nek tűnik elsőre. Az arisztokrácia köreiben kifogástalanul viselkedik, és kedvesen viszonyul az alsóbb rétegekhez is. Valójában a társadalmi normák mulattatják, sokszor irracionálisnak tartja azokat. Ha ellenségesen, vagy ahogy ő mondja, untatólag és idiótán viselkednek vele szemben, maróan gúnyosan tudja leszólni, kifigurázni és megalázni a társadalom valamennyi rétegért. A nemeseket dekadenciájuk, a papokat álszentségük, a parasztokat barbárságuk miatt, és így tovább. Humorérzékét, szarkazmusát és nyugalmát (valamint intellektuális fennsőbbségének tudatát) ritkán veszíti el többek előtt és személyekkel szemben, viszont mágikus kísérletezés közben sűrűn tud ingadozni a felfedező gyermek és a megveszekedett idegbeteg lelkiállapota közben (nagyban függ a kísérlet sikerességétől). Harcban, veszélyben kifejezetten koncentrált (és nem szereti, ha ilyenkor zavarják), a problémára fókuszál, mivel ez csak egy újabb akadály, ami célja, a halhatatlanság, és közé áll, valamint sokszor érdekes kísérleti lehetőségnek is bizonyul.
Előtörténet:
Szóval, kedves barátom, kíváncsi lettél arra, hogyan lett belőlem, Murak Grimriderből, hatalmas, félelmetes nekromanta, valamint az élet és halál titkainak ura? A rövid válasz az, hogy sehogy. Hát hogy illenének rám ezek a jelzők, hogyha még csak csontvázat tudok idézni. Most miért ez a meglepett ábrázat? Huszonhárom évem alatt hogyan váltam volna máris a nekromancia mesterévé. De hogy ha arra vagy kíváncsi, hogy hogyan adtam a fejem a halál mágiájának tanulmányozására, akkor elmesélem. Feltéve, hogy udvariasan kéred!
Ülj le, tölts magadnak egy bort. Igen, bor, nem vér! Lehet hogy vagyok olyan sápadt, mint bármelyik vámpír, de attól én még megelégszem a szimpla vörösborral. Ahh, mindjárt jobb! Egy kis bor társaságában sokkal jobb mesélni. Hidd el, a tanulásban is sokat segít!
Ahogy az előbbi elszólásomból okosan levonhattad, huszonhárom éve volt olyan kegyes kedvében a Mindenható, hogy nemes szüleim, Lord és Lady Deeplight ágyékából szerény személyem fogant, mint a család hatodik gyermeke. Már megint ez a csodálkozó tekintet. Drága barátom, illetlen így nézni a másikra , ha élete történetét meséli. Igen, előkelő nemesi származású vagyok, bármennyire is furcsának hathat. Az arisztokrácia nem szokta sűrűn nekromantának nevelni csemetéit. De visszatérve. Hatodik gyermekként nem sokra számíthattam, hogy esetleg a rangon és a néven kívül mást is örökölhetnék. Szüleim leginkább egy hosszú, borgőzös ünnepség nem kívánt emlékeként, és egy apró pénzveremként tekintettek rám, semmint házasságuk egyetlen értékes gyümölcsére.
Legidősebb testvérem, Christian (milyen álszent név egy ilyen borzalmas alaknak!), az a dagadt disznó örököl mindent, a többi bátyám különböző tisztségekhez lett juttatva atyám vagyona és befolyása által, nővéreim pedig csinos hozományt és pár idióta férjet várhatnak. Én viszont eléggé kiestem a számításból, mivel családom, bár ősi, mégsem a leggazdagabb. Ráadásul mindehhez egy szomorú tény is társult: bár apám nem különösebben utált, viszont drága anyám annál inkább. Több melegséget kaptam vadászkutyáink bélsarától, mint attól a szerelmetes hárpiától, aki engem a világra szült. Röviden, az otthonomtól nem sok támogatást kaphattam.
Ennek tükrében, póriasan fogalmazva, atyám gyorsan eldöntötte, hogy engem valami pénzt nem nagyon igénylő pályára küld. Hogy miért nem lettem én is holdőr, vagy vadász, kérdezed? Csak nézz rám! Úgy nézek én ki, mint aki teljes páncélzatban rohangál, vagy egy bokor tövében kushad napokon keresztül? Szerencsére hamar kiderült affinitásom a mágiához. Talán öt éves lehettem, mikor először láttam varázslót. Éppen fel akarta ajánlani atyámnak a szolgálatait. A szerződést nyújtotta volna át, amikor felfedeztem egy furcsa vibrálást a papíros körül, és szóvá tettem. Szerencsére épp mielőtt atyám arcába robbant volna. Egy ellenséges nemes bízhatta meg az álnok mágiahasználót, hogy így intézze el riválisát. Áh, gyűlölöm az ilyen nemesi intrikákat. Visszatérve szerencsés megfigyelésemet később a varázsló bánta. Illetve a végtagjai. Meg a megbízója. Meg az ő végtagjai. Minden esetre innentől irányultságom a mágia csodálatos világa felé vezetett. Atyámon akkor valószínűleg végigfutott a gondolat, hogy mekkora előnyt jelentene számára egy mágiában jártas ember kétes ügyleteiben, főleg egy olyan, akitől nem kell tartania, hiszen az hatodik gyermeke, aki halála esetén nem nyerne semmit. El kell ismernem ezen a ponton atyám ördögi zsenialitását, habár ezt gyakorlatra vinni, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem sikerült neki. Ezért határozta el, hogy Hellenburg-ba küld, hogy ott tanuljam a mágiát (és, gondolom, anyám behatására, hogy ne legyek láb alatt).
Most viszont figyelj, kérlek! Lesz még, hogy vidáman mesélek tovább, hisz talán kitűnt, hogy családomról mesélni csak nevetést tud kiváltani belőlem. Viszont most egy olyan momentumot fogok veled megosztani, ami végtelenül lényeges és meghatározó volt Isten azon tervében, hogy az élet és halál misztériumait kezdjem el kutatni. Ha ez nem történt volna meg, nem indultam volna el azon a dicső úton, aminek végső pontja az örök élet és hatalom. Ez a momentum nem más, mint hogy a Hellenburg felé vezető úton megdöglött az egyik ló, ami a kocsimat húzta. Ezen mi ennyire nevetséges??? Hagyd abba a röhögést, különben megöllek, és csontvázként feltámasztalak, hogy tovább hallgass, csöndben (akkor legalább nem iszod el előlem a bort)! Gondolj bele: egy hatéves gyermeknek egy óriási rácsodálkozás, hogy valami meghal, elpusztul. Soha sem láttam még előtte, hogy valami meghal, hogy valamiből eltávozik az élet esszenciája. Ott álltam, kisgyermekként, és néztem, ahogy a ló kiszenved, majd nem mozdul tovább. Csodálatos volt. Ha még egy grimaszt meglátok az arcodon, akkor beváltom az előző ígéretemet!! A csontvázaknak még mimikájuk sincsen, csak csendesen mosolyognak! Igen csodálatos volt számomra a jelenet. Nem azért, mert élveztem, hogy meghalt, nem vagyok valami őrült gyilkos. De látni azt, hogy valamiből elillan az élet... Hirtelen ezer kérdés rohant meg: Miért halt meg? Miben különbözik az élő és a holt? Mitől van valami életben? És a végső kérdés: Én is meg fogok halni? Nem akarok meghalni. Miért kellene meghalnom? NEM! AKAROK! MEGHALNI! Csodálatos indulat volt bennem ez iránt. Egy hatévestől ez nem kis teljesítmény, igaz? Már akkor nem akartam meghalni. Mi vagyok én, egy ló? Egy ostoba állat? Nem, én sötételf vagyok, nemes, és érzem a mágiát áramlani magam körül. Ha nem tudom elkerülni a halált, akkor valóban nem vagyok más, mint ez az állat. Megvan bennem a képesség rá. Így forrongtam egészen az akadémiáig, tele ambícióval, koraéretten, ami valljuk be a "legjobb" kombináció a tanulmányok elkezdéséhez egy tanulmányi intézményben.
Elhiheted, hogy tanáraim nem is kedveltek. Bár hatévesen kerültem oda, rövid időn belül sajátítottam el sokmindent, amire sem tanáraim, sem atyám nem számított. Tíz évesen már a mágia első misztériumait tanulmányoztam, holott ez még nálam kétszer idősebbeknek is nehezére esett. Értettem a mágiát, és akartam a tudást. De túl sokat kérdeztem. Túl sok kérdést tettem el az életről, a halálról. Éppen ezért tanáraim szűken kezdték mérni tudásukat számomra, megalázó, és felesleges feladatokkal fárasztottak le, mind szellemileg, mind fizikálisan, így tanulmányaim visszaestek, kérdéseimre pedig még mindig nem kaptam választ.
Ekkor kezdett el hívni. Tarts őrültnek, nem érdekel. El kezdett hívni. Egyik este hulla fáradtan feküdtem a szobámba, mikor valami szólított. Suttogott, mormogott, nevetett. Csalogatott. Felpattantam az ágyból, és elindultam. A hangot egyenest az akadémia könyvtáráig követtem. Most gondolom arra számítasz, hogy betörtem a könyvtár lezárt részlegébe, és tilosban, csapdákon átugrálva, lelkem felét odaveszve egy gyönyörű és ősi könyvet találtam, halálfejjel a borítón, egy lávató közepén. Nem. A könyvtár régi részébe mentem, amit hivatalosan "levelesnek" hívtak, a tanítványok maguk között szemetesnek. Ide dobálták a diákok régi jegyzeteiket, elméleteiket, amiket nem tudtak megvalósítani, vagy megcáfolták azokat. Ez volt a szemléltetője annak, hogy a tudományos munka mennyi időbe és energiába telik, mennyi téves gondolaton és negatív eredményen keresztül. Csakhogy szemléltessem, ez egy óriási medence, és csak az ördög öreganyja tudja, hogy milyen mély... Mondanom se kell, a hang ennek legmélyéről szólított. Természetesen csukafejest ugrottam. Ástam, és ástam, egyre mélyebbre. És akkor megérintettem azt, amiért jöttem. Egy füzet volt. Mint bármely másik, amit vehetsz magadnak bármelyik boltban. De tudtam, hogy ez kell nekem. Elkezdtem kimászni, már a szemetes peremén volt a kezem, amikor megláttam a hang tulajdonosát. Egy gyönyörű nő szelleme volt az, ám elmosódó alakja azon nyomban megigézett. "Használd a tudásom... Győzz, ahol én elbuktam" mondta, majd eltűnt.
Alea azóta is kísér. Bár azidő óta nem láttam, néha hallom a hangját... vagy csak akarom hallani...
A füzet az övé volt, és az ő fiatalkori jegyzetei voltak, mágikus elméletek, igen, kitaláltad, a nekromanta mágiáról. Tökéletesek arra, hogy megkezdjem tanulmányaimat a témában. Mit témában, életben! És halálban...
Kísérleteimet így kezdtem, de több évig tartott, míg addig megszerzett mágikus elméleteimet át tudtam ültetni a gyakorlatba. Sajnos a gyakorlat pillanata (megidéztem egy csontvázat) volt a pillanat, amikor felfedeztek, és kirúgtak az akadémiáról. Nem igazán bántam, hiszen tudtam, hogy nekem nem itt ér véget a kalandom, csak itt kezdődik.
Alea, a nekromanta szellem bázisát kezdtem el keresni, mert jegyzetei végén tett rá utalásokat, hogy létre akar hozni egyet. A füzet rejtette Alea lelkének egy darabját, így tudott szólítani, de előhívnom azóta sem sikerült. Sokat kellett keresgélnem a bázist, de végül megtaláltam (több ezer patkány társaságában). Egy erdő legmélyén találtam meg a kazamatát, Alea laboratóriumát. Viszont az évek nem bántak kegyesn a hellyel, a felszerelések nagy része használhatatlanná vált, nem is beszélve a borospincéről! De én mégis örültem, hiszen lett egy fix bázisom, ahova bármikor visszatérhettem, közel egy kis falucskához, ahol pár ember és vámpír élt, akik nem nagyon zavarnak azóta se.
Teltek az évek, és én különböző, apró mágikus munkákból tartottam fenn magam, tanulmányoztam Alea jegyzeteit, és renováltam a bázist. Nem mertem nyíltan kalandozni, mert féltem atyámtól, mióta kidobtak az akadémiáról. Egy nap meghallottam, hogy Lady Deeplight, az anyám gyengélkedik. Messzi földről vitték hozzá a gyógyítókat, de senki sem segíthetett. Ekkor valami megmozdult bennem. Egy erő, ami azt akarta, hogy szólítsam. A helyi kocsmában hallottam a történetet, egyébként. Kiléptem az ajtón, és Isten tudja, hogyan, de a föld megnyílt, és egy csontváz-ló jelent meg (innentől hívtak Grimrider-nek). Nem gondolkozva felszálltam, és meg sem álltam őseim házáig. Nem tudom, hogy értem el odáig, hogy jutottam túl az őrökön, de az első emlékem, hogy ott állok a kastély kapujában. Bemegyek, atyám, és testvéreim bámulnak rám, hiszen évek óta nem láttak. Kiáltozzák: Mágus vagy, mentsd meg anyánkat! Én az ágyához megyek, és nézem őt. Szenved, fájdalmai vannak. Egészen addig nézem, ameddig ki nem szenved. A körülöttem állók elborzadnak. Miért nem segítettél? - kérdezik. Meg se hallom, csak mosolygok. Gyönyörű látvány. Látom, hogyan hagyja el a élt esszenciája az anyámat, hogyan áramlik szét, hogyan oszlik el. Csodálatos. És már tudom, hogy tovább kell mennem. Nem zárkózhatok be a bázisomra, kalandoznom kell, tanulnom, fejlődnöm, hogy velem ilyen sohase történjen. Érteni akarom, mi az élet és a halál, és legyőzni mindkettőt. Ránézek atyámra, és látom rajta a félelmet. Tudom, hogy már nem kell tartanom tőle, se testvéreimtől. Magam mögött hagyom őket, magam mögött a nevem is. Én tudom, hogy legyőzhetem a halált, míg ezek az állatok nem. Ez a célom, és ezért fogok küzdeni.
Mókás, hogy lefagyott az arcodról az előbbi nevetés. Igen, ez az én történetem. Eddig. Az igazi csak most fog elkezdődni. Igen, fizetheted a boromat!
