Murak Grimrider elmélkedései,
avagy hogyan költözik be
egy nekromanta
a kazamatájába,
majd hogyan unatkozik küldetésre várva
avagy hogyan költözik be
egy nekromanta
a kazamatájába,
majd hogyan unatkozik küldetésre várva
„Mi a zivatart csináljak most?”
Murak Grimrider egyedül üldögélt kazamatájában, és ez a kérdés csipkedte agytekervényeit. Még mindig várt arra, hogy tengeri kalandja elkezdődjön, de eleddig még nem jött össze elég ember hozzá. Ráadásul csupa mágia-használó… Hogyan tudják majd így megszerezni a beígért kincset, és hírnevet, ha egy jobban páncélozott harcos az első kardcsapással fejbe-vágja őket. „Érdekes lesz” gondolta.
Fütyörészve kiment a konyha-helységbe, és készített magának egy teát. Nem nagyon értett a teafüvekhez, de ez a keverék kifejezetten finom volt. A közeli falucskában volt a botanikus bolt, ahonnan sokféle-fajta növényt, és főzetet be lehetett szerezni. „Alkímiához, vagy bűvöléshez biztos majd jól jönnek”. Furcsa egy falucska volt ez a Shadefall. Az protestáns birodalomhoz tartozott, jóféle keresztyének és vámpírok lakták, de annyira félreeső volt, hogy ritkán járt erre bármiféle hadsereg. Nevét egyébként onnan kapta, hogy a sötételf erdő-részekhez hasonlóan itt is nagyon sűrű volt az erdő, és nagyon árnyékos. „Talán valami druida-kísérlet lehetett?...” Mindenesetre a helyiek eléggé talpraesettek voltak, és nem túlságosan babonásak, Murak legnagyobb megkönnyebbülésére. Pár emberi család, és pár vámpír, főleg botanikai foglalatosságokkal. Az erdőben rengeteg féle-fajta gyógynövény volt található, és a falu egész jó üzletet épített fel erre. Sokféle nép járt már itt, még nekromanták is, de mind tiszteletben tartották a falut, és nem bántottak senkit, így nagy volt a békesség ezen a helyen. A helyi lelkész is egész barátságos. Egyszer leült beszélgetni Murakkal, mikor észrevette annak tartós betelepedését. Ennek a sötételf annyira nem örült, mert a nekromanták üldözése még mindig egy közkedvelt sport volt az elhívatott keresztyének között. Viszont a lelkész, egy kis csevej és pár pohár bor után, biztosította, hogy amíg nem árt a falunak, ő sem fogja szóvá tenni Murak jelenlétét feljebbvalóinak.
Apropó, betelepedés, felmerülhet a kérdés, hogy a helyiek miért nem csináltak semmit Aela kazamatájával. Murak ezen lepődött meg a legjobban. Aela ugyanis szintén egy magának való, és nem különösebben gonosz nekromanta volt, aki többször megmentette már a falut különböző gonosz lények támadásától. Az idősebbek még emlékeztek is rá, és mosolyogva mesélték, hogyan mentette meg őket egy farkas-támadástól gyermekkorukban egy sötét ruhás hölgy. „Ha bárki kérdezne, szerintem csak éppen arra volt dolga, és a farkasokban jó kutatási alanyt látott, így a támadás pont kapóra jött”- elmélkedett Murak. A régiek ezért nem zargatták a bázist, az újabb generáció pedig egész egyszerűen frászt kapott a kiáramló nekromantikus mágiától, és a fiatalok a közelébe sem voltak hajlandóak menni. „Mi kell még egy álomlakhoz?”
Amikor először érkezett meg a faluba, és kérdezősködött körül, merre lehet Alea kazamatája, a helyiek egyből irányt mutattak neki. Talán abban reménykedtek, hogy az ijesztő hely varázsát töri meg, de úgy látszott, hogy végül beköltözése sem zavart meg senkit. Talán a sötételf belehelyeződött a városi mítoszba, mint egy régi védelmező szellem reinkarnációja. Mindenesetre, a helyiek békén hagyták, senki nem bántott senkit, jól volt ez így.
A kazamata rendbehozatala már más tészta volt. Por, pókháló mindenhol, elrohadt bútorok, málladozó jegyzetek, nem is beszélve a boros-pincéről. Egy ponton Murak úgy elfáradt, hogy egy csontvázat idézett meg, hogy folytassa a takarítást (bár ezt végtelen komikusnak tartotta: nem bírta abbahagyni a nevetést, miközben nézte, hogy söpröget az élőholt).Viszont takarítás közben érdekes dolgot talált, mint ahogy az emberek érdekes dolgokat találnak egy nagy adag, szelektálásra való szemét között. Murak többek között talált egy gyönyörű penge-botot. Remek kivitelű fegyver volt, bár az idő meghagyta rajta a nyomát. „Nem baj, a helyi kovács biztos meg tudja javítani” - gondolta Murak, és felvidította legújabb felfedezése. Próbaképpen megsuhogtatta maga körül. Mintha csak az ő kezébe faragták volna bele, úgy simult a sötételf tenyerébe. „Tökéletes az egyensúlya”- mondta Murak ezt úgy, mintha annyira értene az ilyesmihez. Ezen felismerésén kacagott is egyet. Egy kis keresgélés után talált egy elég nagy termet, amit elég nagynak ítélt gyakorlatozás céljára, vagyis semmi lényegeset nem tudott leverni hadonászás, akarom mondani, gyakorlatozás közben. Az akadémián egyszer fel tudott venni egy önvédelmi szemináriumot (a mágusoknak is meg kell védeniük magukat), így onnan vissza tudott idézni pár mozdulatot a bot-harccal kapcsolatban. „Nem is rossz”-gondolta- „de mi lenne egy igazi ellenféllel szemben?” Majd megidézett egy csontvázat, akinek meghagyta, hogy védekezzen a csapásai elől, de ne támadjon (az élőholt szemében a parancs teljes megértése, egyetértés, önfelajánlás, és büszkeség csillant, szájából pedig a szintén ezeket az érzelmeket tükröző „aaaarghhhhh” hang, vagy valami hasonló). Innentől kezdve Murak egy jó fél órán keresztül csépelte az élőhalottat, bár nem komolyan véve a harcot, inkább próbálgatva teljesítményét, majd ezt megunva olyan elégedettséggel ütötte le a csontváz fejét a helyéről, mint ahogy azt férfiak teszik egy hatalmas csata végén, egy zseniális ellenféllel szemben. Miközben kilihegte magát, Murak azon gondolkozott, hogy mekkora is ez a kazamata? Volt pár, kisebb, nagyobb ajtó, amik le voltak zárva, és nem egyszerű fa, hanem egyenesen fém-ajtók voltak, amiket még harci kalapáccsal sem tudott volna egy lovag betörni. Ráadásul még mágikus védelem is volt rajtuk, ami végképp meghaladta sötételfünk zárnyitó képességeit. Murak sokat töprengett, hogy mi lehet az ajtók mögött… no de mindennek rendelt ideje van, erre is majd rájön valahogy. Mindenesetre már feltérképezte magának a bázis elérhető részeit: Az előtérben pecsét-csapdák voltak elhelyezve, amik nekromanta-mágiát árasztottak magukból, ezzel is elijesztve a nemkívánatos egyedeket. A trükk az volt benne, hogy ez az energia ügyesen egy adott rádiuszon belül terjedt, nem tovább, így arra tévedő, egyéb varázslók nehezen találhatták meg (A helyiek útmutatása nélkül elég sokáig tartott volna Muraknak megtalálni). A sötételf később több szobát talált, közöttük labor és háló-szerű részeket, illetve egy nagy, központi termet (az előbb aposztrofált vívótermet). Ezen felül kamrákat, kisebb-nagyobb szekrényeket, beugrókat, és borospincét. Pazar hely volt az új kezdethez.
Aela rengeteg jegyzetet hagyott hátra, de ezek jó része elázott, és tönkrement az évek alatt. Viszont ezen kívül maradt nagyon sok kutatási anyag, és könyv, amit Murak hasznosítani tudott. A sötételf még egy gyönyörű kivitelű varázskönyvet is talált, bár sajnos üresen. Bőr borításának előlapján egy ló-koponya foglalt helyet, és egy kemény bőrszíj csattal ellátva gondoskodott arról, hogy lezárható legyen. „Milyen praktikus”- gondolta Murak- „Lehet, tartalék varázskönyvként hagyta itt Alea, ha a sajátját esetleg elveszítené...”. Sok felszerelési tárgyat is talált még ezek mellett. Murak sejtette, hogy Alea is kedvelte a kalandokat, és gyakran utazhatott el. Sajnos a felszerelések egy része szintén tönkre ment, vagy, lássuk be, túl nőies volt Murak ízlésének. „Ha egyszer lesz egy női tanítványom, miután halhatatlanná váltam, ő majd értékelni fogja”. Több ékszert is talált, de ezek inkább voltak szépek, mint értékesek. „Lehet, nem szerette a felesleges cicomát… Na de lehettek Aleának varázs-tárgyai? Mágikus gyűrű, nyaklánc...”. Murak egyet sem talált, ami további csodálatot váltott ki a nekromanta-hölgy iránt. Valószínűleg a fontosabbakat magával vitte, és nem hagyott hátra semmi értékeset. „Praktikus, és nem hivalkodó… Méltó erények annak, aki olyan fontos dolgok után kutat, mint az örök élet...”
A legcsodálatosabb érzést mégis az okozta, hogy Alea nagy olajfestménye valahogy túlélte az idő pusztítását, és beuralta a központi terem falát. Murak, mágiára éles szemével még egy kis mágiát is észrevett a képen. Most is ez előtt állt meg, és hosszú ideig bámulta a nő portréját. Lenyűgözően gyönyörű ember nő volt, alabástrom fehér bőrrel, és obszidián-fekete hajjal. Murak kevés elf nővel találkozott, aki fel tudta volna venni a versenyt Aleával szépség területén. Mégse szerelem, vagy férfiúi vágy váltott ki vonzódást benne a gyönyörű nekromanta iránt. Alea a kezét nyújtotta, mikor senki más nem, felsegítette, mint soha más. Murak azt kívánta, Alea bárcsak anyja helyett anyja lett volna. Talán segíthetett volna neki az örök élet kutatásában, elérni a sikert…
Murak kincsként őrizte Alea naplóját. A nő lelkének egy darabja még mindig benne élt, ott, a lapok között, de Murakban még mindig nem volt meg az erő, hogy előhívja. Nem tudta, hogyan érte a végzet Aleát, sem hogy merre, hiszen holtestet nem talált a kazamatában (ami eléggé vicces egy nekromata bázisán). Murak elhatározta magában, hogy ha van rá lehetősége, megtalálja ”mesterét”, ezen a síkon, vagy valamelyik másikon.
Viszont a takarítással már régen végzett, és egy kis segítségért (és a bázison talált váltókért) szerzett magának mindenféle bútort, élelmet, és mindenféle használati tárgyat, amire szüksége volt. Grimrider, Murak élőhalott lova cipelte oda (kétszer szét is esett szegény) a különböző foteleket, ágyat, kanapét, ésatöbbit, majd a sötételf, egy csontvázzal összefogva, ketten becipekedtek, és elrendezték a bútorzatokat. Követte Alea elrendezését, megtartotta mind a háló, mind a labor funkcióját, bár az eredetinél talán férfiasabbra rendezte be (Ez a hozzáállás a későbbi kuplerájon, akarom mondani káoszon… jó, jó, egy-egy kísérlet utáni, zsenikre jellemző elrendezésen is érződött). Végül egy egész idilli, földalatti otthont varázsolt magának a sötét erdő közepén, bár a borospince még mindig a teljes feltöltésre várt. Viszont a bonyolultabb mágikus felszerelésekre, amik a sötételf kutatásaihoz kellettek, már nem mert költeni, mivel félt, hogy kifut a pénzből.
Éppen ezért volt Murak eléggé türelmetlen a kalanddal kapcsolatban, amiről hírt kapott, és gyors levélváltással jelentkezett. Egyre inkább marcangolta a tehetetlenség érzete… Már a helyi kocsmában is járt unalom-űzés céljából, holott nem szívesen ment a faluba, felesleges feltűnéstől tartva. Bár eléggé mókás volt, hogy a helyi legnagyobb tiszteletű alkoholistát is sikerült az asztal alá innia… A falubeliek ráadásul még különböző fűszerezésekkel is megbolondították a sör ízét, ami Muraknak kifejezetten ízlett. „El ne felejtsek ebből is beszerezni pár hordóval… Már ha lesz rá pénzem… VÉGRE...”
Telt az idő, és Murak nem tudta mivel elütni az időt…
„Mi a zivatart csináljak most?”