Küldetés- Szellemlak

Ismeretes a tény, hogy néha a nagy nekromágusok azokat a helyeket kedvelik leginkább találkára, amik közel sem " biztonságosak". Ki tudja mi lehet az ok, talán egyszerűen csak az, hogy az embert nem a Kereszténység fellegvárában keresik majd leginkább, vagy simán Gőg is lehet. Akárhogyan is, a Fővárosban fordulsz meg most hát, egy ígéretes szövetséges keresésé közben, akitől talán tanulhatnál egy-két fogást arról, hogyan is lehetsz jobb nekromanta. Éppen egy elhagyatottabb főnemesi utcán gyalogolsz át, amikor is a városi őrség felfigyel rád, s hangos rikácsolással utánad iramodnak, kergetve téged árkon bokron át. Sokan vannak, s tudod, hogy esélyed se lenne ennyi ember ellen, kénytelen leszel elbújni valahol... Adódnak lehetőségek, ám végül ami leginkább ígéretesnek tűnik az egy hatalmas vén kúria a legfelső negyedben. Teljesen elhagyott, s valamilyen furcsa, de ismerős energiák hívogatnak bele. Éppen van időd valahogy becsusszanni s elrejtőzni az udvarban, ám jó eséllyel ez nem lesz elég, s be kell majd menned a házba, amíg kissé le nem hűl a levegő körülötted. Jelenleg a kertben egy nyakig gazos sövény mögé tudtál elrejtőzni. Kint még ordibálnak, arra nem mehetsz. Hogy s mint teszel, rád van hagyva egészen innentől.

Kedvcsináló fotó:

Fejfedődet elhajítod, jelölve, hogy mégis melyik irányba menekülsz. Jó lépés, az őrök bármiféle gondolkodás nélkül beleesnek a csapdába, s rohanvást haladnak az irányba amit kijelöltél. Pár percig még hallható valami kiáltozás, de lassan elhal a zaj, s végül csak a romos épület halk nyikorgása fog körbe. Sötét van nagyon is, egy gyermek valószínűleg már ordítana a dologtól, de te ugye nagyfiú vagy. A furcsa érzés ami körülfog kezd kissé kikristályosodni, most, hogy egy kitört ablakon bemásztál, máris érzed, hogy ez biza valamikor egy mágiában gazdag hely lehetett. Ha körbepillantasz, szemed lassan elkezd szokni a homályhoz, s felismered, hogy egy dolgozószobában vagy. Méretes tölgyfaasztal, bársonytámlás rohadó karosszék, s persze egy szekrény amin néhány omladozó pergamen, s egy-egy könyv pihen. A padló szúette és nyikorgó, a falak penésztől díszlenek a szivárvány sötétebb színeiben, s ha ez mind nem enne elég, igen dohos a levegő. Jó mókának tűnik itt lenni.

/ Előző hszben írtam, hogy teljesen tied az irányítás, de itt még egyszer hangoztatom: Kicsit se fogom majd a kezed, rád van hagyva minden... S ha megölöd magad? Nos, így jártál! ( Hogy mennyit kutakodsz, tükrözi majd a jutalmad mennyiségét is )/

Úgy döntesz kapcsolatba lépsz a benned rejlő spiritualitással, szemeid behunyva megközelíted a polcot, s óvatosan megvizsgálod a könyveket energiák után. Elsőre nem érzel túlzottan sokat, mindenféle iratok lehetnek itt, kezdve adópapírokkal egészen Bibliákig és hasonlókig. Pont abba is hagynád a keresgélést, ahogy egy vastagabb kötetre találsz, ami bár nem mágikus eredetű, de mégis ismerős energiák lelik át. Most sikerül csak igazán értelmezned mi is az, ami átjárja az épületet: Nekromágia, egész pontosan túlvilági energia. Nagyon gyengécske, de mégis érezhető. Talán pont emiatt nem is rombolták még le ezt a házat, nem eléggé erős a sugárzása ahhoz, hogy egy átlagos egyházi megérezze, ellenben egy Nekromágus azonnal kiszagolja. Ha a könyvet megvizsgálod egy kicsit, rájössz, hogy latin iromány. Itt ott akad egy-egy ismerős kifejezés, de tekintve, hogy nem ismered a nyelvet, nem tudsz mit kivenni belőle, egészen addig, amíg egy pár lapozás után Anatómiai modelleket nem pillantasz meg benne. Ez biza Index anyag, érhet pár fillért a piacon, s egy jó kis égetést is, ha nálad találja az egyház... Bár neked nem mindegy már így is? Keresgélésed a bútorokkal folytatod, melyből kettő van a szobában. Ahogy végigfogod őket semmi furcsát nem észlelsz a mindent körbelengő aura kivételével.

Megvizsgálod a könyvet, s meg is leled a benne rejlő pogány szépséget. Kitéped hát a fotel borítását, s bebugyolálod vele a kötetet, ám ahogy ezt a műveletet végzed, a karosszék belsejéből férgek bűzös hada tör elő, s velük egyetemben egy kicsiny kulcs is. Nagyon gyanúsnak tűnik, valaki minek is helyezne ide egy ilyesféle eszközt, de végeredményként, furcsa teremtések az emberek. Sebesen körbenézel a szobában, ám nem találsz túlzottan sok érdekes irományt. Szemed megakad kissé a "Nibelungenlied" illetve a " Der Große mann" címeken, de ez inkább csak klasszikus létük miatt történik, nem azért, mert olyan nagyon notóriusok lennének. Megvizsgálod az asztalt is, melyben felfedezel egy pár fiókot. Gyors átkutatva a szokásos dolgokat találod , a rohadó madártollaktól kezdve a beszáradt tintán át a viaszig és a pecsétig. Pár lap papirost is találsz, de ezek túlzottan nedvesek ahhoz, hogy használd őket. A harmadik, középen lévő fiókot is megpróbálod kinyitni, ám utóbbi zárva van. Egy masszív, oroszlánfejes fogó alatt egy kulcslyuk pihen, éhesen várva a beleillő fémet.

Úgy döntesz megpróbálod kinyitni a zárat... Beleilleszted a kicsiny kulcsot, s elforgatod, ám a fémtárgy egy roppanással kettétörik, annak ellenére, hogy kicsit sem erőltetted. A fene egye meg, kalandod itt véget ér. Fifikás teremtés vagy te, fogod a botod, majd eleganciát nem hasznosítva felfeszíted a fiókot. A rothadt bútor különösebb probléma nélkül nyílik ki, s egy kellemes roppanással eléd is tárul a tartalma. Egy tőr, egy toll, némi pénz, s egy foltos sárga papírka.

Miközben ezzel foglalatoskodsz, egy hideg fuvallat csap meg , s szinte érzed, hogy feláll a hajad a tarkódon. Megijedni nem tudsz, túlzottan ismered a világ sötétségét, de a zsigerből érkező óvatosságra intés mégis helyén van. Egy koppanást hallasz, majd egy reccsenést, s végül valami beszédet a távolba, amit egy mosódott kiáltás követ. A szoba levegőjét betölti a vérszag.

Elteszed a fiókban talált dolgokat, helyes döntés, jó eséllyel el tudod majd tapsolni valamerre a pénzt, a tőr meg majd akár el is adható vagy megtartható. A papír még más kérdés, majd ha elolvasod foglalkozhatsz vele, de egyenlőre túlzottan gyanús az egész vérszag ahhoz, hogy csak úgy ignoráld. Fegyvered előre forgatod, majd védekezve a forrást lesed. Lépkedsz ide, lépkedsz oda, orrod jól ismeri már a zamatot mely az emberek nedűi közül a legvörösebbtől származik, de mégse tudod betájolni honnan érkezik. A falakat nézed, a könyveket, mindent, s mikor már szinte fullasztóvá válik a bűz, szádban, mintha érezni kezdenéd az ízt, mely párosul a jellegzetes, jól ismert esszenciához. Szemeid fájni kezdenek, orrodból patakzik a vér, s szinte úgy érzed, hogy szét fog durranni az agyad az abban egyesével szétpattanó erek miatt. A földre rogysz, hallásod eltűnik, s a forró patak onnan is száguldozva távozik. Csak egy undorító reccsenést érzel, immáron a fekete semmibe bámulsz, megvakultál. Minden érzéked cserbenhagy, csak a lüktetést tapasztalod állandóan, s hogy a bőröd szinte megfagy az anémiától. Nem tudod mi ez, jelenlegi világodban csak egy halk beszédhang biztos, s ezért érdemes is jól odafigyelned. Egy fiatal nő és egy középkorú ember között zajlik le.

Dialógus 1:

A fájdalom folytatódik, a csöndben óráknak tűnnek a percek amik egymás után vánszorognak, lassan egy újabb beszélgetés hangzik fel, egy fiatal gyerek és egy öreg férfi között.

Dialógus 2:

Csönd van, csönd és feketeség. Minden beszéd eltűnik, amit eddig hallottál. Egyedül vagy a feketeség közepén, reszketsz a hidegtől, a gyomrod pedig émelyeg a rettenetes mennyiségű lenyelt vértől. Semmit nem látsz, semmit nem hallasz, semmit nem érzel. Egyedül vagy a gondolataiddal. Mit teszel hát?

Úgy döntesz nem nagyod magad, vakon megindulsz a semmibe, s miközben patakozik belőled a vér egyre tovább, és mélyebbre mész a sötét energia irányába... Fájdalom, fájdalom mindenhol.

- Már jövök drágaságom, már jövök... Hehehe... Jövök biza, készülj csak, készülj. Érezd isten jelenlétét, érezd!

Ahogy haladsz egyre tovább és tovább, kezed mintha valami nyálkás dolgot érne, s pont úgy érzed a kacsóiddal, mintha valamilyen undorító rohadó húsfalat taperolnál, ami hánytatón lágyan mozog tapintásod alatt. Szagok továbbra sem töltik be orrlyukaidat, de jó eséllyel igen gyomorforgató esszenciák terjenghetnek a helyen ahol most vagy... Igaz, elég erős a gyomrod, lehet pont jót tudnál belőle lakmározni, s véletlenül se a hányinger kerülgetne. Akárhogyan is, tovább mész, s egyre forróbb és forróbb a lüktető húsmassza amin kezed végigszalad, egészen azon pontig, amikor szinte úgy érzed, mintha kicsiny nyelvek nyaldosnák nyálkás mancsod.

- De finom, de finooom... Olyan íze van mint egy rohadó hullának... CSODÁÁÁÁÁÁLATOS!

A torzuló hang hatására szinte szétrobban a fejed, émelygő erővel lesz úrrá rajtad az érzés, hogy mégis mi a franc ez az egész undorító helyzet... Talán megpihensz, talán nem... Az erő továbbra is ott lebeg valahol a távolban, s egyre inkább hívogat, de kérdés, akarod-e folytatni a kalandozást arra, vagy inkább bölcs módra menekülőre fogod?

Előre rúgsz, lábad egy pillanatra megakad a padlóhasonlóan nyálkás jellegén, de emellett semmi mást se érzel, csak a szoba falai és a föld lehet a furcsa anyag által benőve. Bölcs vagy, megidézel egy csontvázat, ám meglepetésedre semmi sem történik, erőd egyszerűen nem működik ebben a furcsa rémálomvilágban.

- Nem... Ezt mégsem hagyhatom neked... Ne ren-det-len-kedj....

Ez a kis csalódás ettől függetlenül nem vitte el a kedvedet, úgy döntöttél, hogy folytatod az utadat, s szép lassan haladtál tovább az irányba ahonnan az erő származott... Talán csak száz méter már... Nem tűnik soknak, nem... Ahogy lépkedsz, hirtelenjében egy irdatlanul erős izom markol a lábadba, s akkorát ránt rajtad, hogy menten hanyatt esel. Az ügy nem okoz semmi fájdalmat neked, a puha föld tökéletesen tompítja az esést, s emellett teljesen át is itatja a tested azzal a furcsa nyálkával amit eddig csak a kezeddel éreztél.

- Már csak egy lépésre vagyok a dolgok megfejtésétől, érzem... ÉRZEM HAHAHAHAHAHAHAHAHA

Szemed világa egy pillanatra visszatér hozzád, pont elég időre ahhoz, hogy képes légy körbepillantani , s megérezd a téged körbevevő világot. Mindenhol amerre nézel groteszkül rángatózó húsmasszákat, hánytatóan ( Étvágygerjesztően? ) táncoló rohadó kígyóként mozgó izomkötegek s gennyesen vérző vágásokat pillantasz meg. Csak ennyi időd van figyelni, ugyanis hirtelenjében a lábadra kulcsoldó szorítás húzni kezd a sötét energia irányába, s lassan ugyan, de elviselhetetlen erővel taszigat az irányba emerre eddig haladtál.

Fegyvered beledöföd a húsba, ami erre csodálatosan étvágygerjesztő csittegő-csattogó nyálkás csúszások hangját adja. Pár pillanatig, még a vér halk csordulásával vegyül a föld súrlódó zenebonája, majd ezt hamarosan átváltja ez eddig hallott beszéd egyfajta sokkal mélyebb és érthetetlenebb démoni mordulása-

- Fááááj... Fáááááááj... HAHAHA Dehogy is, meg se éreztem! 

Ennek ellenére, csáp mozdulata nem enyhül egy kicsit sem, s ha lehet még ennél is jobban rászorul lábadra. Elkeseredettségedben úgy döntesz, hogy belevezeted az erődet a rád kulcsoló gyomorforgató húsmasszába. Igen komolyan koncentrálsz, s pár pillanatnak el kell telnie azért, hogy feleszmélj, hogy biza mintha sosem tudtál volna varázsolni. 

- Megmondtam már, hogy ez az én világom, itt nem varázsolsz nekromanta! 

Az irdatlan erejű végtag egyre nagyobb erővel húz végig a földön, szinte érzed ahogy hátad lilul a sok sérüléstől amit a durva bánásmód okoz. Továbbra is a furcsa energia felé húzódsz egyre sebesebben és sebesebben, s lassan arra kell eszmélned, hogy tagadhatatlanul felettébb sötét és hullaszagú az egész epicentrum kisugárzása. Közben az eddig megszokott hang helyét átveszi egy másik, amit csak úgy hallasz mint az előzőt, csak most egy fiatal lánytól.


- Bátyó most már én akarok jönni, eleget játszottál! 

* Fejedben hangosan visszhangzik saját ordításod, s nem teszel rossz lapra, amikor úgy gondolod, hogy a furcsa lények értelmezni fogják azokat. Egy pillanat se telik el, s a válasz máris érkezik, furcsán masszásítva keverve a két hangot. 
- Cseles fiú! Ki gondolta volna, hogy rájön!
- Bátyó, bántai fogja magát!
- Úgy sem merészeli, ezek az élőlények beszariak, és féltik az életüket!
* Durva fegyvered nekifeszíted a saját torkodnak, s acélos meggyőződéssel várod, hogy mi lesz a "hanglények" reakciója furcsa gesztusodra. Vak szemeid előtt egy szélesen vigyorgó állkapocs jelenik meg, majd pillanatok múlva ismét eltűnik.
- Csak rajta... Tedd meg, mi akadályoz meg benne?
* Fegyvered továbbra is feszül vénáidnak, a penge mentén vékony sávban felserken a vér, de nem eléggé ahhoz, hogy számítson bármit is az általános egészségügyi állapotodat tekintve.
- Meg fogja csinálni bátyó, állítsd meg! 
- Dehogy, beszari!
* A döntés immáron a kezedben van, a halandóság a fejed felett remeg, a rángatózó húsmassza a lábadon, a hangok pedig mind a fejedben.

/ Én nem akadályozlak meg semmiben. Do it f*ggot /

Reag

Ideges (leginkább vértől szörcsögő) panaszkodásom, egy ideig üres csöndet követett. A húzás is abbamaradt, és úgy feküdtem ott, kimerülten, és kissé émelyegve.
- Olyan unalmas, reménykedtem benne, hogy kicsit érdekesebb lesz... Érdekes szaga volt... De nem...  - hallom meg végül ismét meg a hangot a fejembe.
~ Alkut ajánlasz, mikor semmit se tudnál adni a segítségért. Tipikus. minden felnőtt ilyen, nem? Csak magukat próbálják menteni, s nem foglalkoznak senkivel.
A szavak hallatán akaratlanul is, de felröhögök (persze amennyire a torkomban lévő vér engedi), majd egy rövid időn belül újra el is komorulok. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment. Tekintetem zord volt és komoly, bár nem tudtam, hol vannak eme lények, de fejemből kiolvashatták gondolom az érzéseimet.
~ Valóban nem tudhatom, mit akartok… - kezdek bele - …de azt igen, hogy mit nem nyertek azzal, hogyha felfaltok! Szerintem elég nyilvánvaló, hogy nem féltem az életemet. Én alkut ajánlottam, de ti nem éltek vele. De az biztos, hogy nem fogjátok élvezeteteket nyújtani a szenvedésembe! Ha valami sikongatós, rémüldözős fickóra vágytatok... hát.... pech. – vonom meg a vállam.
- Nem érted. -szólal meg ismét egy kicsit nyugodtabban a gyermek hangja - Lehet, nem nyerünk, de nem is veszítünk! Honnan veszed, hogy bármire is szükségünk lenne, amit ajánlani tudnál?
Elmosolyodok. Bár talán kissé furán tűnhettem szám széléről folyó vércsíktól, de nem érdekeltek a részletek.
~ Nem tudom. De kéne? Már az is elég ok, hogy válaszoltok, vagyis van olyan dolog, amire vágytok, jól mondom? Egy kölcsönös haszon mindenkinek jó.
- Csak unatkozunk.  - hangzik a válasz, miközben, egy kegyetlenül kemény csapás éri a hátam, ívbe feszítve azt, kiszorítva a levegőt a tüdőmből.  - Sokkal jobb a móka, ha beszélsz. Mit tudnál adni, ami jobb, mint a móka, amit a játék okoz?
Felnyögök, ahogy a csapás utóhatásai nyomán érzem, hogy zsibbad a hátam. Homlokomon ránc „váj utat magának”, ahogy a dühöm egy pillanatra eluralkodik rajtam, de végül fújok egyet, amit azonban kisebb köhögő roham követ… de folytatom.
~ További játékszereket. – hangzik a válaszom, majd egy kis hatásszünet után folytatom - Fogalmam sincs, hogy mit kerestek itt, de van olyan érzésem, hogy nem igen tudtok innen elmenni, különben nem itt "unatkoznátok". Vagy féltek valamitől, vagy nem tudtok. És kétlem, hogy rajtam kívül olyan sűrűn járnának ide emberek. Vagy tévedek?
Egy rövid időre semmi sem történik. Néma csend (és hullaszag) uralkodik el a teremben. Látszólag szavaim gondolkodóba ejtették a lényeket és nagy valószínűség szerint, most egymással társalognak. Nem szólaltam meg. Nem mozdultam. Csak vártam… vártam mi lesz végül. A válasz azonban váratott magára, míg végül ismét meg nem hallom a hangokat. Mind a kettőt.
- Jól van.
~ Jól van. De meg kell ígérned, hogy tartod a szavad, s nem versz át minket, mert azt nem szeretnénk.
~ Adjátok vissza a szemem és a mozgásom. – felem rá rögtön - És vezessetek vissza a kijáratig. Ha van szabad szoba, ahol lepihenhetek, azt befoglalom. Ha megfelel, itt rendezem be a bázisom. Én, ellátlak titeket szórakozással, cserébe annyit várok csak el, hogy kisegítsetek némi információval. - hangom nem volt parancsoló, határozott volt, mégis óvatos.
~ Nem ezt kérdeztük. – vág közbe a hang - Megígéred, hogy betartod a szavad? A többi ezután jön csak.
Egy ideig némán fekszek átgondolva a dolgokat. Hazudhatnék is, de úgy sejtem nem tudnék. Talán van jobb módja is a szabadulásomnak, de egyelőre úgy tűnik nincs más választásom. De nem hunyászkodok meg. Így a szavaim a következők voltak:
~ Amennyiben kisegítettek nincs értelme megszegni a szavam. Beleláttok a fejembe, tudjátok, hogy nem vagyok megbízható. De a haszonért cserébe bármit betartok, ha kell.
Egy ideig csend, majd érkezik a válasz.
~Hát jól van.
Rögtön érezni kezdtem a fáradtságot és a mellkasomnak feszülő érzést, mely egész eddig a veszélyre figyelmeztetett. Nem érettem miért, de azt tudtam, hogy nem biztos, hogy jót jelent. És igazam volt. Szemem egyre nehezebb volt és éreztem, hogy legyengültem… mintha csak… elnyomna az álom. Eleinte küzdök ellene, de végül érzem, ahogy forog a világ, majd oldalamra borulva elragadt az éj.
 
Erős napsütés bántotta a szemem, mikor hunyorogva ültem fel a helyemről, hasogató fejfájással. Bár megdörzsölni szándékoztam a fejem, rögtön sziszegve kapom el a kezem, ahogy a lüktető fájdalom megrázza a testemet. Morogni kezdek, majd a kezemre réved a tekintetem, melyen alvadt vér vöröslött. Értetlenül nézek körbe keresve a nyomát, mely arra utalhat, hogy idehozta… azonban e helyett egy vörös folttal tarkított téglát pillantottam meg, mely nagy valószínűséggel a fejemre eshetett. Nem! NEM! Ez nem lehet! Nem hallucinálhattam mindent! Biztos vagyok benne, hogy ez a valóság volt! Ilyen részletes és élethű álmot nem lehet csak úgy! Ráadásul a fájdalom felkeltett volna! Nem ilyen nincs! Dühömbe talpra ugrok és a folyosó felé lépek. Nem láttam semmit, így jobb ötlet nem lévén egy kérdést „kiáltok” el.
~ Hol vagytok? - teszem fel a kérdést határozottan a fejembe.
Semmi.  Néma csönd! Ilyen nem létezik. Üvölteni támad kedvem, de mielőtt mindent átgondolhattam volna, egyszerűen csak kirontok a szobából és emlékeimre hagyatkozva indultam tovább. Próbáltam azt az utat követni, amelyet „álmomba” tettem meg, vagy legalábbis hasonlót, mert látszólag a helyszín közben teljesen megváltozott. Dühösen keresgélek vérfolt, vagy ismerős hely felé, hátha felvillan valami a fejembe és érkeznek a válaszok. De nem történt semmi… legalábbis azt hittem, hogy semmit. Ahogy egy hallsoron „vágtatnék” tovább egyszer csak megtorpanok a derengő kék fényt megpillantva. Összehúzom a szemeim és megnézem magamnak.
~ Dér lenne? Itt? Mi a franc ez?
Végül megközelítettem a hall végét, ám mielőtt túlságosan biztonságban érezném magam, hamar megidézek egy csontvázat, és élő pajzsként küldöm magam elé. Jobb ha nem kockáztatok, nem tudom mi okozhatja a fényt. Ahogy azonban amaz a szobába lépne egy kék gömb találja telibe, széttörve a csontvázat, mire én dühödten mágusra gondolva hátrébb szökkenve kitárva könyvemet, hogy felkészüljek a támadásaira, ám ekkor egy ismerősnek csengő gyerekhangot fedezek fel.
- Gyere nyugodtan, megígérted, hogy segítesz és mi is, hogy nem bántunk. – feleli a hang.

Bár dühömet nehéz volt lenyelnem, de végül egy morgást kísérve, lassan bólintok és bár leengedtem a fegyverem hegyét, szememből kiolvasható volt a szikra, mely jelezte, hogy támadok, ha esetleg engem is megtámadnának. Nem fogom hagyni magam.