[Küldetés] Növényrendszertani Terepgyakorlat

Grob

A felkérés levélben érkezik, amit egy lihegő futár nyújt át neked.
- Grob Eugandis, hollódoktor úr? Sürgős küldeménye érkezett.
Amikor kihajtod, az alábbi levelet olvashatod a gondosan összetekert, és a hollódoktorok céhének viaszpecsétjével ellátott pergamenen:


Suzy

Valahol Észak keleti felében jársz, mikor Armaros egyszercsak nagyon vidáman megszólal a fejedben.
~ Suzy.... Suuuuuuzy... Nagyszerű feladatot találtam neked.
Megvárja, hogy teljes figyelmét rá fordítsd bármit is csináltál addig, majd folytatja.
~ Egy ideje élénken figyelem a Finsterwaldot, hogy módot találjak rá, hogy végre ténylegesen eljuthass hozzám. Te meg a többiek. Most úgy tűnik van néhány őrült, akik mélyebbre akarnak menni. Tudósok, rád nézve teljesen veszélytelenek. Azt akarom, hogy menj hozzájuk Emeraldleafbe, valahogy add ki magad tudósnak, személyzetnek amit akarsz, hogy ott legyünk, ha találnak valamit, ami előre mozdít az ügyünkön. Majd mutatom az utat...

Mia

Ismét úton vagy, hiszen folyamatosan úton kell lenned és bújkálnod kell, nehogy a gonoszok megtaláljanak, és lelplezzenek. Ám az út hoszú és fárasztó, így hát ki ne rülne egy szekérkaravánnak, ami látszólag mindenféle jóval emg van rakva? Sátrak, temérdek ennivaló, lovak és fura műszerek vannak, nameg sok nagyon komoly ábrázatú ember, akik mint kelet felé tartanak az erdőbe. Amikor elhaladnak melletted, az egyikük odanyújt neked egy levelet.
- Szervusz kislány. Elvinnéd ezt a menet elejére Joachim mesternek? - és még a kezedbe is nyom néhány váltót meg egy süteményt. Elég szórakozottnak tűnik és teljesen azt hiszi, hogy a menethez tartozol.

Marcus

A királyság keleti felén komoly mozgolódás van. Elérnek hozzád a pletykák, hogy egy csapat be akar merészkedni a Finsterwaldba, de végülis északiak, miért törődnél velük... Csakhogy. És mindig a csakhogy részleteiben bújik meg az ördög. Egy felhívásra leszel figyelmes, amit a közeli birtok ura tesz ki, és nagyjából az összes kocsmába ki van téve, meg az út szélésre, meg a vásárterekre... egy szóval ki van vele plakátolva az egész környék, hogy kedvenc lova Karamell megijedt egy csapat kóborló vadkutyától, és elszaladt keleti irányba. A saját emberei nem mertek ebmerészkedni az erdőbe, ezért olyan rátermett férfiakat vagy hlgyeket keres akik egyrészt érenek az állatokhoz, másrészt pedig értenek a kardhoz annyira, hogy ki tudják hozni a lovat Finsterwaldból. Az érte kínált összeg ötezer váltó, ami nevetségesen sok. Jelentkezni lehet bármelyik falu előljárójánál az erdősávban ami még a tünde erdőhöz tartozott és ott kapsz további eligazítást. A legközelebbi ilyen település Emeraldleaf, ami viszont éppen átlóg a frontvonalon, ugyanakkor a frontot meg lehet kerülni az erdő irányából... Persze délebbre is van egy ilyen pont bizonyos Glasshine egykori tünde falu, rajtad áll merre indulsz.

Kristin

Újabb nap, újabb meló, de ez most valahogy kellemesebbnek tűnik a tbbinél. Dominitus nagymester egy felkérést hoz, amiben az egyháztól is kérnek néhny hozzáértő keresztest, hogy elkísérjenek egy csapat hollódoktort és alkimistát a Finsterwaldba felderíteni. A sok kultista meg háború meg veszély után úgy vélik rád fér egy ilyen feladat, és természetesen viheted magaddal Konradot is ha szeretnéd. A találkozó Emeraldleaf, néhai tünde településen lesz, ami a tünde erdőből megmaradt erdősávban helyezkedik el, e hónap 30. napján. Küln kérik, hogyha olyan esemény történne, ami érinti az egyházat, arról feltétlenül számolj be.

//Ez lenne az első kör. Bármi nem világos kérdezzetek. Menet közben növényeket gyűjteni, ami később receptekhez felhasználható ér, igyekszem majd egyértelművé tenni a lehetőséget. Körváltós a játék, nem egyeztetős, de áll a lehetőség, hogyha akartok akár velem, akár egymással, akkor azt megtehetitek. A kör addig tartson, hogy megérkeztek Emeraldleaf falujába, Marcus pedig dönthet, hogy odamegy (és kockáztat) vagy pedig a délebbi de messzebbi települést választja.
Határidő (merthogy szoktam olyat, hogy a játéknak azért elgyen egy tempója) mához két hét, de ez alkuképes. Örülnék ha hamarabb írnátok és gyorsabban haladnánk. Ha valaki nem szól semmit, csak egyszerűen nem ír, attól megválunk. Kérlek szóljatok, ha bármi közbejön, és megoldunk mindent.
Mindenki bevásárolhat még ameddig nem ír reagot, és akkor egy fokkal erősebben indulhat neki a küldinek - ha akar, de ígértem hogy a nehézség rátok lesz szabva.//

Ha már letelepedtem, és van munkám, némi fizetésem, szobám, ágyam, nálam a következő menetrendi pont, hogy legyen lovam is. De ebből persze nem akarok akármilyet. Megvan a pontos elképzelésem. Jó felépítésű, jó természetű, de betanítatlan, éppen hogy betört lovat szeretnék venni. A betörthöz is csak azért ragaszkodom, hogy könnyebb legyen vele hazajutni.
Egy pár napi lovaglásra lévő településen lóárverést tartanak, így felkerekedem, hogy megtaláljam magamnak álmaim lovát. Odaérve meg kell állapítanom, hogy a felhozatalban sajnos nincs olyasmi, amire én vágyom. Leginkább tenyésztők számára kínálnak példányokat (már öregek), és a másik nagy sláger a teljesen beidomított harci ló, amivel csatába lehet menni. Nem lep meg a dolog, de azért kicsit csalódtam. Viszont hatalmas csődület van egy hirdetőfal körül.
- Miből lehet az a ló? Aranyból?
- Jó dolga lehet az uraságnak, ha egy lóra ennyit bír költeni!
- Úgyse találja azt már meg senki. Megették a farkasok!
Ez a pár elejtett mondat felkelti az érdeklődésemet, és felolvastatom valakivel a szöveget. Aztán, mikor meghallgattam, felolvastatom még egyszer. De másodszorra is ugyanúgy hangzik, és másodszorra is 5000 váltót hallok.
~ Tényleg aranyból lehet… - állapítom meg magamban, míg megköszönöm a segítséget.
Szóval Karamell, a ló, aki aranyból van fél a kutyáktól. Legalábbis a kóbor kutyáktól. Azok a kétbalkezes fatökűek, akik az őrzésével voltak megbízva meg félnek az erdőtől. Karamell is jó felé menekült. De mért fut be egy ló az erdőbe? Amikor nekik a puszta az otthonuk. A sűrűben, a bokrok között nincs is előnye a kisebb termetű kutyákkal szemben.
Ezen morfondírozva hagyom el a vásár területét, és elballagok egy utcai árushoz, akinél veszek egy kevés étket ebédre. Míg azt eszegetem, továbbra is Karamell jár a fejemben. Egyik lehetséges magyarázat az irányválasztásra, ha az a ló már volt erdőben. Esetleg ismeri is az adott területet, ne adj isten, hazafelé tart. Mi van, ha ez mondjuk egy olyan ló, amit a tündék neveltek? Van vele valami hókusz-pókusz? Vagy akár nem is tőlünk származik, hanem szerencsétlen átpottyant az erővel együtt? Akkor nyilván egyeseknek megérhetne akár ennyi sok pénzt is. Ez túl messzire vezet. Ha abból az erőből jött, akkor lehet, nem is ló … Túl sok zűrös dolgot hallani felőle.
Ezen nem akarok tovább rágódni, elvégre minden csak találgatás lenne. De a lovat sajnálom, és ráadásul majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy valójában mitől ilyen különleges. Így aztán az ebéd végeztével nekiállok, és bevásárolok pár olyan holmit, ami szükséges ahhoz, hogy egy erdőben hosszabban elboldoguljak. Veszek némi tartós élelmiszert, egy csuklyás köpenyt eső esetére, egy pokrócot, egy hátizsákot, tűzszerszámot, egy kést, és egyéb apróságokat.
Ha mindent beszereztem, akkor pedig útbaigazítást kérek az említett tünde falu, Emeraldleaf felé.

Gyanakodva vettem magamhoz a papírt, hisz ezelőtt soha nem kaptam még személyre szóló küldeményt. Pláne úgy, hogy azt egy futár hozza utánam egy Isten háta mögötti kis faluba, északnak egy északabbi területére. A pecsét hiteles volt, hisz ugyan az virított az oklevelem alján is, bár kissé megkopva már, szóval nem kellett tartanom attól, hogy valaki át akart verni.
Miután elolvastam a levelet vegyes érzelmekkel hajtogattam össze és tettem el a köpenyem egyik belső zsebébe. Joachim mester. Csak egyszer hallottam a nevét és akkor sem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, hogy tüzetesebben utána nézzek a személynek. Nem volt a vizsgámon és az után sem találkoztam vele soha személyesen. Az írásából azonban olyan érzéseim támadtak, mintha ő ismerne engem. Vagy legalább is tisztában lenne a céljaimmal. Talán Lammer doktornak van valami kapcsolata ezzel az emberrel? Talán kémekkel figyelteti az embereket a céhen belül? Azonnal elvetettem az ostoba gondolataimat, mielőtt túl mélyre ereszkedtem volna az elméletek feneketlen vermébe. Más dolog is aggasztott a levélben. A Finnsterwald. A felderítetlen vidék. A veszélyes föld. Az új világ. Tele reményekkel és szinte garantált halállal. Nem csoda, hogy nem indult olyan sok kutató az ottani élet felderítésére.
Sóhajtottam egy nagyot és kettőt koppintottam botommal a poros földbe. Ez egy egyértelmű üzenet. Megyek és nevet szerzek magamnak, vagy maradok és nehezítem a magam dolgát. Nem lett volna semmi logika abban, ha nem indulok el, azonban hosszas volt a mérlegelés. Visszaidéztem minden hír értékű ismeretet a Finnsterwaldról és összevetettem a lehetséges segítők számával. Felszerelést kapunk, azt írta a mester. Ebben az esetben vásárolnom sem kell. A szakértők kapnak testőröket. Vajon szakértőnek számítok én is? Valóban a munkám része a növények ismerete és használata, és az új lehetőségek is csábítanak, de megéri e a kockázatot? Megtarthatunk e bármit is a begyűjtött mintaanyagokból? Szerepel e majd a nevem a felfedezésekről szóló iratokban?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések ugráltak a fejemben, ám a lábaim már rég elindultak, hogy megtegyék a pár napos utat Emeraldleafbe. A gyalogláshoz ugyan már hozzászoktam az évek során, a szabadban éjszakázáshoz azonban nem. Két éjszakán át dobáltam magam a fák alatt, pozícióról pozícióra váltva, hátha sikerül elaludnom, nem sok sikerrel. Az, hogy útonállók, vagy vadállatok, vagy szörnyek hogyan nem támadtak meg, nekem is rejtély. Talán valaki figyelt rám odafentről. A harmadik éjszakát sikerült egy fogadóban töltenem, közel célállomásomhoz, azzal a kitétellel, hogy az alkoholos italok minőségéről nem számolok be a fővárosban. Bár elismerem, én voltam az, aki kikényszerítette a szituációt, de mentségemre szóljon, nagyon vágytam már egy kényelmesebb fekvőhelyre. Azt, hogy a fővárosban senkinek semmi köze nem volt egy egyszerű kis fogadó alkoholos italainak minőségéhez, nem kellett tudnia a kocsmárosnak.
A megadott nap reggelén táskák nélküli szemekkel keltem, ami csak egy leheletnyit javított fizimiskámon. Miután összeszedtem mindenemet újból útra keltem, hogy lesétáljam azt a kevés távolságot, mely hátra van Emeraldleafig.

- Biztos vagy benne, Kristin? - kérdezte Konrad harmadjára, így kezdtem egyre jobban megbánni, hogy őt kértem fel gyakorlópartnernek.
- Még egyszer megkérdezed és déligyémánt mintás lesz az arcod.
Szerencsére ez megtette a hatását, Konrad nagy levegőt vett és felém tartotta a saját kardját. Az acélon láng lobbant ami gyorsan beterítette, de Uriel arkangyal ereje alig két szívverésnyit táncolt a fegyveren, mielőtt vékony sugárban felém repült.
Lehunytam a szemem, szilárdan megtámasztottam magam és Esroniel eretnek pajzsát magam elé emelve nekifeszültem a mágikus lángoknak.
A tűz heve égetett, mintha a kohó mellett álltam volna, ujjaim nyirkosak voltak a kesztyű alatt, de nem engedtem el. Nem félhettem többé a saját erőmtől, nem félhettem a fantomjaimtól, mert talán egyre közeledett az idő, hogy szembenézzek velük. Háború volt, és Esroniel robbantotta ki. Elbitorolta Hellenburgot, megkérdőjelezte a pápa tekintélyét, karddal támadt Sixtus atyára és felgyújtotta a várost. A városomat.
De már nem láttam minden tüzet az ő máglyájának. És a pajzsot sem az övének láttam, az Úr szentségét őrző fém nem Esroniel vérengző kezét védte. Az enyémet.
Már nem a Festes Burg volt. Az én pajzsom volt, és Audentesnek neveztem el.
Vakmerőség.
Közelebb léptem egy lépéssel, tolva magam előtt a lángok áradatát, aztán még eggyel és még eggyel, mielőtt meg nem éreztem Konrad kardjának hegyét koppanni a fémen. Elégedetten elvigyorodtam, megvárva míg a lángok heve enyhül, aztán felegyenesedtem.
- Látom elégedett, Kristin nővér! - Domitius nagymester a gyakorlótér túlfelén állt, és elgondolkodó arccal figyelt minket. Kapkodva húztam ki magam és hajtottam meg a fejem a rendfőnök előtt.
- Uram! Nem tudtam, hogy itt van.
Domitius mester közelebb lépett, aztán végigfuttatta a szemét az ezüstpajzsba nyomott gyémánt alakú mintákon.
- Feladattal bíztak meg. - kezdte, de nem nézett rám. Még nem. - Egy fővárosi doktorokból álló csapat indul a Finsterwaldba. Hallott már róla?
- Csak pletykákat, uram. Hogy a fák megeszik a betévedőket, a föld elnyeli az átutazókat és hasonló falusi mendemondákat.
Konradra pillantottam, aki alig észrevehetően megvonta a vállait. Sok legenda keringett arról a semmiből feltűnt, sötét rengetegről ami a tündék földje helyén maradt, mintha a puszta említése is rémálmokat szült volna.
- Mit keresnek ott a fővárosiak?
- Fogalmam sincs, azt csak ők tudják. Amit én tudok az az, hogy azok a pletykák csak félig kell igazak legyenek, hogy mind odavesszenek, ezért kíséretet kértek.
Innen még én is ki tudtam találni, merről fújt a szél.
- Minket küld, uram?
- Csak magát. Altengrad más feladatot kap, de ne aggódjon, nem maga lesz az egyetlen kíséretként kijelölt lovag.
Kissé elhúztam a számat, de gyorsan felelősségteljes kifejezést erőltettem az arcomra. Ha Konrad nélkül mentem valahová mindig körülményes vége lett.
- Csak a védelem a feladatom, uram?
A nagymester bólintott, én pedig fellélegeztem. Kezdett sok lenni a hazugságokkal és színjátékkal tűzdelt kalandokból, amik úgy fogtak körül az utóbbi időben, mint valami túl szűk páncél.
- Ez esetben azonnal indulok a Fővárosba, uram.
- Nem szükséges. A volt tünde erdő határában fog találkozni a doktorokkal, egy elf faluban amit Emeraldleafnek hívnak.
Összevontam a szemöldököm és gondolkodva Konradra néztem. Egy elhagyatott tünde faluban, az erdőben? Sokkal biztonságosabb gyülekezőpontot is találhattak volna a Karolusburgi hollódoktorok, de nem az én tisztem volt vitatni.
- Igenis, uram. Hogyan találom meg a falut?
Domitius nagymester előre nyújtott egy lepecsételt levelet, amin halványan felismertem a fővárosi királyi címernek egy módosított változatát, de ennél pontosabban nem láttam benne semmit.
- Az írott parancsa, ha jól tudom tartalmaz egy térképet. E hó harmincadik napján indul el a felderítő csapat, így addig kell ott megjelennie. Van még kérdés, Kristin nővér?
Ez a mondat a mesternél azt jelentette, hogy jobban jártam, ha nincs. Úgy tűnt minden más magamnak kellett kitalálnom, így csak mélyen meghajoltam.
- Nincs, uram. Azonnal indulok.

Fecske örült ugyan, hogy kiszakadhatott az istállóból, de a négy napos lovaglás ugyanúgy megviselte, mint engem. Nem szerettem kifejezetten a Tünde-erdőt, akkor sem amikor nem rejlett mögötte egy halálos fenyegetéssel telt idegen rengeteg, de most kifejezetten örültem a fák látványának. Legalább megláthattam valamit azokból a színes állatokból, amikről apám mindig mesélt.
- Nézd, kislány. - paskoltam meg lovam nyakát, ahogy észrevettem egy épület körvonalait egy tisztás szélén. - Az lesz ott Emeraldleaf. Lássuk kire is kell most vigyáznunk.

Sorra keresem általában a bajt, de az is lehet, hogy az talál meg engem. Talán viszont most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a baj most egy olyan munka miatt ért, ami nem is fizetett túl jól és még sokat is kellett gyalogolni érte.

Egy röpke kitérőnek gondoltam az egészet. Végül is melyik nemes menne el több napnyi járóútra egy szimpla látogatásért, gondoltam. Erre a fővárosból amikor elindultunk meg sem álltunk csak majdnem a királyság határánál egy apró településnél, ami mint kiderült a helyi nemes lakhelye.

~A fenéért kell egy látogatásért ennyit menni, és ha jól hallottam akkor pár nap múlva már megy is vissza... Tuti nem normális a sok nemes~Úgy néz ki, hogy ezek a pár napos látogatások a jellemzőek a nemesekre, még jó, hogy nem sokszor vállaltam el egy ilyen munkát. Most is csak azért, mert kevesen voltak a listán és jó pénzt ígért...

Szóval ott üldögéltem egy kő és a királyság szélén államat támasztva nem tudva, hogy most mitévő legyek. Az egyetlen jó ötlet az volt, amit fel tudtam mutatni, hogy keresek egy munkát itt helyben. Úgyhogy összeszedve a cuccaimat sétálgatni kezdtem, mire nem sok idő múlva belefutottam egy nagy tömegbe, akik éppen valamiről vitáztak.
-Egy lóért ötezer váltó?!-Fakadtam ki én is a dolgon, miközben felolvasták másodszorra is. Nem kis pénzről van szó, ez a nemes pedig 5000 váltót ad a megtalálónak. Így úgy döntöttem, hogy részt kéne vennem a ló megkeresésében.

Nem is gondolkodtam túl sokat a dolgon talán helyesen, hiszen amikor indulásra készültem észrevettem, hogy valaki nagy mennyiségben vesz utazó felszerelést egy kereskedőnél. Kossé haboztam odamenni hozzá, de tudva, hogy az erdő itt milyen veszélyeket rejt, jobb volt ha tudok valakit az oldalamon.
-Szép napot uram! Esetleg nem a lovat megy megkeresni? Tudja abból gondolom, hogy ma láttam a plakátoknál is, most meg utazó felszerelést vásárol...
Próba szerencse, hátha ő is éppen odatart ahova én. Őseim régi hazájának a maradványába.

[Kapcsolatba lépek Marcus Bergerrel]


Köszönöm a lehetőséget, hogy részt vehetek a küldetésben!

Megint északon mászkált… Egyre kevésbé szerette… A háború miatt sokan voltak az utakon, és közöttük bizony gyakran előfordultak az egyház reverendás és egyéb emberei. Suzinak pedig bizony elég sokat kellett emiatt bújkálnia az utakon, vagy egy-egy faluból gyorsabban tovább állnia, mint szeretett volna, akár anélkül, hogy szűkös készleteit feltölthette volna.
De vissza nehezen fordulhatott volna, nem olyan egyszerű a határon átjutni… Ezért ment előre, és csupán egy dolgot fogadott meg magának: Nem fog a közelébe sem menni a fővárosnak.
Armaros hangja út közben szólalt meg a fejében, két falu között.
Figyelmesen hallgatta. Nagyszerű feladat… Felvillanyozta a gondolat, hogy a mélységi mukűt bíz rá, úgyhogy csillogó szemekkel figyel
~ Milyen feladat? ~ kérdezi izgatottan. Azután pedig komoly arccal hallgatja, és igyekszik a fontos információkat megjegyezni. Finsterwald… Tudósok… Eljutni Armaroshoz. Eltátja a száját. Komoly feladat… Nagyon komoly… És lehetőséget adhat, hogy komolyan segítségére legyen Armarosnak!
Megértéssel bólint, miközben sétál tovább, és gondolkodik. Kiadhatná magát tudósnak… De sikerülne? Elhinnék neki? Hiszen nagyon keveset tud egy átlag lányhoz képest is, nem hogy  egy tudóshoz… Hogyan tudna akkor becsatlakozni? A főzéshez nem ért, és az is biztos, hogy testőrnek nem tudná eladni magát… Tisztában van vele, hogy nem néznék ki belőle, hogy képes akár magát meg tudja védeni, nemhogy másokat is.  Arról pedig nem igazán van ötlete, hogy mi más személyzetként tudna bekerülni egy ilyen csapatba… Esetleg megpróbálhat amolyan lóti-futi munkásnak megpróbálhatna, de nem tartja valószínűnek, hogy olyanra szükség… Főzni se igazán tud…
Sok-sok percnyi gondolkodás után esik le neki a majdhogy nem kézenfekvő megoldás: Ha nem azért veszik be a csapatba, hogy meg tudjon védeni valakit, majd talán beveszik azért, mert tíz méterről ki tudja szúrni a mágiát.  Talán ez lehet majd az első eset, amikor hasznát veszi azon túl ennek a tudománynak, hogy így sok embert elkerült, aki körül a mágia vibrált.
Már csak egy feladat volt hátra… Követni Armaros útbaigazítását, és megfelelő készletet szerezve elsétáljon Emeraldleafbe.
Menet közben megpróbálta kitalálni a történetet, amit majd előad, amikor kéri, hogy csatlakozhasson a csapathoz. Még egy nevet is kigondolt, hogy ha olyasmi történik, ne ismerjék az igazi nevét.
Mire belép a faluba, már nagyjából körvonalazódik a fejében mit is fog mondani.

Mia

Az expedíció vezetőjét hamar megtalálod, ám amikor odanyújtod a levelet egy ideig döbbenten bámul rád.
- Köszönöm, apróság. - mondja végül, majd kinyitja a levél tartalmát és hümmög kicsit, ám utána újra visszatér a bámulásodhoz. Végül bizonytalanul szólal meg.
- Utazhatsz velem a faluig, ha elfáradt a lábad. Tudod van egy pont veled egykorú kisfiam.
Akár elfogadod, akár nem, egy kifejezetten kedves embert ismersz meg a személyében, aki néha elküld egy-egy üzenettel. Úgy tűnik teljesen elfogadta, hogy te itt valakinek a gyereke vagy és küldöncként teszed magad hasznossá. Ezért egyébként nagyon okosnak is érzi magát, hogy kérdés nélkül rájött, a tudósok már csak ilyenek.

Emeraldleaf aprócska falu, valószínűleg egykor határőrök állomása volt, ameddig még volt tünde királyság. Most… fáradt, megviselt tündék húzódtak össze az apró házakban, akik valamilyen csoda folytán túlélték az északiak támadását. Több újonnan épített faház is van, néhányat már átépítettek kőre, ha pedig valaki felfedezné a környéket könnyedén rátalálhat egy aprócska druidaszentélyre is, ahol fáradhatatlanul munkálkodnak azon, hogy Cinderwald tüze véletlenül se terjedjen idáig.
A tündék kifejezetten ellenségesen méregetik a főváros színeiben érkező csapatot első sorban a fegyvereseket, ám a tudósok magabiztosan masíroznak be a városba. A szemfülesebbek azt is láthatják, ahogy az expedíció vezetője egy nagy ládát ad át a falu vezetőjének.
A tudósok és a kíséret több hullámban érkeznek meg, de végülis a hónap harmincadik napjára mindenki összegyűlik, ekkor pedig végigsöpör a táboron a hír: lassan elérkezik az indulás napja, mindenkit várnak a főtéren eligazításra.
A főtéren kisebb emelvényt állítottak fel, ahova fellépett az expedíció vezetője, Joachim Bachhaus.
- Köszönöm, hogy ennyien eljöttek! Noha háborúban állunk, nem feledkezhetünk meg róla, hogy az élet és a világ többet rejt katonáskodásnál, és hogy a tudomány fejlődése akkor sem állhat meg. Amit teszünk, a jövőnk érdekében tesszük, az unokáink érdekében. Drága barátaim! Mi lehetünk az elsők, akik pionírokként léphetnek be egy másik világ erdejébe, és elsőként írhatják le annak csodáit! Ma van a napja, hogy behatolunk az erdőbe, amit a tudatlanok Finsterwaldnak neveztek el.
Itt tartott egy kis hatásszünetet, de valójában mindenki tudja, hogy mit keres itt, ezért nem hallatszik sem morajlás, sem semmi egyéb.

//Marcus, Freia

Ti itt érkeztek meg.//

Joachim mester ekkor folytatja.
- Önkénteseket szeretnék kérni, akik elég bátrak, elég becsvágyók ahhoz, hogy belépjenek az erdőbe az oldalamon! Tudósok, lovagok, segítők! Negyed óra múlva indulunk a falu széléről.
Ez után lelép a pulpitusról.

Kristin

A beszéd után Joachim egyenesen hozzád lép.
- Nővér. Még nem volt alkalmam személyesen üdvözölni az egyház képviselőjét. Megtisztel azzal, hogy velünk tart? Nem tudjuk van-e bent valami, amihez egyházi szakértelem is kell. A többi lovag és zsoldos világiak… - nem kell folytatnia, hogy tudd mire gondol.

//Off infó: A reag addig tartson, ameddig össze nem gyűltök a falu szélén az induláshoz. Reagáljátok le egymást is, hogy erre már ne menjen el több kör. Természetesen, aki akar összeverődhet a főnök beszéde előtt is, egymással egyeztethettek, ha akartok.
Marcus, Freia: amikor azt írtam ott érkeztek meg, azelőtt természetesen beszélgethettek, és nem kötelező csatlakoznotok nektek sem az expedícióhoz. Az utatok emeraldleafbe meglepően simán megy, egyszer találkoztok egy északi csapattal, de kicsit behatolva a finsterwaldba könnyedén kikerülhetitek őket. Bent a tünde faluban meg annyian vannak, hogy nem tűntök fel senkinek.

Bármi kérdés van, írjatok pm-et, zaklassatok skypeon stb.
Határidő két hét ( október 24.)//

Jól érezte magát az aprócska falvakban, bizonyos szempontból. Kevesebb ember, és talán barátságosabbak is, mint a nagyvárosok forgatagában.
Ugyanakkor sokkal nagyobb figyelmet is kap bennük, ha az utcákon járkál, mint egy városban… Emiatt kicsivel jobban oda kell figyelnie, de eddig nem bánta, a nyugalom ért neki annyit, hogy ezt nyafogás nélkül megtegye.
Emeraldleaf viszont kicsit más volt… Itt a barátságos, kíváncsi (és először persze egyben kissé gyanakvó) pillantások helyett inkább ellenségesen méregették az idegeneket…  
Örült neki, hogy végül csak néhány napot kellett itt töltenie, amit főként a magával hozott készlettel, és a tartalék pénzével gond nélkül tudott kihúzni úgy is, ha nem sikerült munkát találnia.
Figyelemmel kísérte az utolsó csapat érkezését is, és a hírre, hogy készülődnek indulni, ő is a főtérre megy, és a tömegbe igyekezve nem belemenni hallgatja a tudnivalókat.
Háború… Nyel egyet a szóra, nem szereti. A tudós szavai viszont megnyugtatják. Pontosan arról van szó, ami neki is a gondolatai között forgott, csak még nem fogalmazta meg (talán máshogy is tette volna, ezt nem tudja ő sem)
Közben a szeme sarkából látja, hogy két ismerős alak érkezett, és megijed. Ők tudják a nevét… Akkor viszont nem mondhat másik nevet… Baj lesz, ha valami galiba történik, és a nevéhez kell kötni valamit…
Gyorsan pörögni kezd az agya, hogy kitalálja, hogyan oldja meg a dolgot. Közben csak fél füllel hallotta, hogy negyedóra múlva a falu széléről. Nem tölti az időt mással, követi Joachim mestert a gyülekező helyre, nehogy véletlenül lemaradjon az indulásról.
Ott újabb ismerős arcot pillant meg. Most viszont örül a viszontlátásnak. Mia kedves barát számára, éppen ezért mosolyogva int neki, ha a lány figyel. Nem szeretné zavarni, ezért nem megy oda, de tudatni akarja vele, hogy boldog, hogy megint találkoztak.
A másik két ismerős felé csak biccent, mikor elkapja az intést, de egyelőre hozzájuk sem megy oda.  Magában akar csatlakozni a csoporthoz, nem egy társaság tagjaként.

Egy tünde megszólít. Nem akartam titkolni, hogy mik a terveim, így nem zavar a dolog.
- Igen. Megpróbálom.
Ennél többet erről nem tudok mondani, hiszen roppant kevés információval rendelkezem.
Miután összepakoltam a holmimat rendesen, hogy a lehető legkevésbé akadályozzon a mozgásban, nekiindulok az útnak a falu felé. Ha Freia velem tart, hát jöjjön. Végül is ő valamilyen szinten hazafelé tart ... Talán még több esélyes is lesz megtalálni a lovat, mint nekem.

A faluba érve valami nagy csődület fogad minket.
"- Önkénteseket szeretnék kérni, akik elég bátrak, elég becsvágyók ahhoz, hogy belépjenek az erdőbe az oldalamon! Tudósok, lovagok, segítők! Negyed óra múlva indulunk a falu széléről."
~ Ennyien keresik azt a ... mégis mit vesztett el az a szerencsétlen?
Ezt egyáltalán nem is értem. Tudósok? Lovagok? És ezek északiak? Most akkor kinek a lovát keressük?
- Te érted ezt? - szólok oda Freiának, ha még melettem van.
Közben észreveszem Suzyt a tömegben, és intek neki egyet, nem akarom felhívni a figyelmet sem magamra, sem rá.
~ Na és ő meg végképp mit keres itt?
Az egész nagyon furcsa. Ökénteseket keresnek ... akik elég bátrak. Bátornak bátor vagyok, de eddig 5000 pénzről volt szó, nem önkénteskedésről...
Azért távolról követem a tömeget, látni szeretném, mi lesz ebből.

Szokás szerint észak nagyszerű vezetői úgy masíroztak be a tünde faluba, mintha az ő tulajdonuk volna az utolsó fűszálig, de még az utolsó remegő tünde füle hegyéig is. Egy pillanatig sem csodálkoztam az erdőlakók bizonytalan pillantásain, főleg ami engem és a többi, innen-onnan szalasztott fővárosi lovagot és zsoldost illette. Láttak már egyszer fegyveres embereket Gustav király lobogójával bevonulni az erdejükbe, és akkor nem adtunk rá okot, hogy megbízzanak bennünk. Vélhetőleg most sem fogunk, legalább is őszintén kételkedtem benne, hogy ez áll a csőrös hollódoktorok szándékában. A legtöbb meglepő módon egyszerű embernek nézett ki, noha kissé szikkadtnak vagy görbének, mint a templomok öreg, hórihorgas kántorai. Rémületet vártam, iszonyatot a látványuktól, megpenészedett bájitalok keserű füstjét magukba szívott halálfejeket arcok helyett - de csalódtam. A rettegett pestisdoktorok értelmes, noha nyugtalan férfiúknak néztek ki, néhányuk egyenesen megnyerő volt. Nem jegyeztem meg sok nevet, egyetlen egy volt, aki felhívta magára a figyelmemet, ahogyan a sutyorgásokkal teli nap tetőfokán felbaktatott az összeeszkábált pódiumra a falucska főterének közepén és megköszörülte a torkát - Joachim Bachhaus, az expedíció és így a teljes csapat vezetője.
- Köszönöm, hogy ennyien eljöttek! - A hollódoktor hangja zengett, mintha nem is főzetek de dalnokok között töltötte volna az idejét, így alig kellett megszólalnia, hogy az egybegyűlt tömeg rá figyeljen. - Noha háborúban állunk, nem feledkezhetünk meg róla, hogy az élet és a világ többet rejt katonáskodásnál, és hogy a tudomány fejlődése akkor sem állhat meg. Amit teszünk, a jövőnk érdekében tesszük, az unokáink érdekében. Drága barátaim! Mi lehetünk az elsők, akik pionírokként léphetnek be egy másik világ erdejébe, és elsőként írhatják le annak csodáit! Ma van a napja, hogy behatolunk az erdőbe, amit a tudatlanok Finsterwaldnak neveztek el.
Megcsóváltam a fejem a túlontúl költői szavak hallatán. Nem sokat tudtam a Setéterdőről - de senki más sem. A névnek meg volt az oka, akármit is állított Joachim mester. Az áldozatok gyászolói nevezték el így, nem a tudatlanok.
- Önkénteseket szeretnék kérni, akik elég bátrak, elég becsvágyók ahhoz, hogy belépjenek az erdőbe az oldalamon! Tudósok, lovagok, segítők! Negyed óra múlva indulunk a falu széléről. - folytatta a doktor, aztán dolgát végezve lelépett a pódiumról. Különösnek találtam, ezeddig abban a hitben voltam hogy egy jól szervezett, parancsokkal és fizettséggel megtámogatott expedícióról volt szó, egy ilyenbe pedig nem kellett önkénteseket megkérni, hogy tegyék a dolgukat. Valami komoly dologba kerülhettem, olyan veszélyekkel, amelyek még az indulás kapujában is megtorpanásra késztethettek komoly fegyvereseket és törtető városi tudósokat. Joachim mestert nem volt nehéz kiszúrni a tömegben a beszéde után, tekintve, hogy pontosan felém tartott.
- Nővér. Még nem volt alkalmam személyesen üdvözölni az egyház képviselőjét. Megtisztel azzal, hogy velünk tart? Nem tudjuk van-e bent valami, amihez egyházi szakértelem is kell. A többi lovag és zsoldos világiak…
- Természetesen, uram. Engem a Szentszék parancsa kötelez, hogy megvédjem önt és társaságát bármitől, ami a Finsterwaldban várhat. - hajtottam meg a fejem a férfi tekintélyének. - Nem kell aggódnia, egy fertályóra múlva találkozunk.
Joachim mester elégedetten bólintott, aztán sietős biccentéssel magamra hagyott. A negyed óra nem volt sok mindenre elég, talán éppen ahhoz, hogy mindenki megtalálta a megfelelő gyülekezési helyet, így nem is töltöttem feleslegesen az időt. Nem lett túl nagy a létszám, alig egy maroknyian voltunk, akik a pionírok szerepét magunkra mertük ölteni. A kutatók java része majd akkor indul a nyomunkban, ha mi élve kijutottunk - legalább is így gondoltam.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus! - köszönötöttem az összegyűlteket, remélve, hogy senki nem vette zokon az egyházi köszöntést a Katedrálistól ilyen messze. Nem volt célom senkit megbotránkoztatni, főképp egy ilyen veszélyes küldetés előtt. - Kristin Dalgaard vagyok, a Katedrális lovagja és az expedícióra vigyázó erők egyházi képviselője. Ígérem, hogy mindent megteszek a biztonságukért.
Szinte fel sem ismertem a kócos hajat, ami a színes társaság között megbújt, de a határozott, gyermetegen komoly arcnak sikerült felidéznie bennem a megfelelő emlékeket.
- Nahát, Mia. - a tekintetem egy pillanatra elkerekedett, de nem akartam zavarba hozni a lányt így kedvesen elmosolyodtam. Szervusz. Nem veszélyes ez a küldetés egy gyermeknek?

Mikor már elég közel jártam a faluhoz, felvettem köpenyemet, melyet a kimelegedés miatt le kellett vessek és maszkomat az oldalamhoz erősítettem. Még is csak hivatalosan kellene, hogy kinézzek, ha már egy mesterrel fogok találkozni. Épp időben érkeztem az emelvényhez, ám a tömeg miatt már nem tudtam közelebb férkőzni, ami nem is volt gond, mert így volt időm Joachim beszéde alatt megfigyelni a jelenlévőket. Fiatalok, idősek, nők és férfiak vegyesen voltak. Pár papi ruhát is láttam a tömegben elszórva, de egyértelműen a zsoldosok voltak létszámfölényben. Az összehordott páncélzatuk, vagy a sok fegyver, amit maguknál hordtak, könnyűvé tette a felismerésüket. Tündéket is láttam jó számmal, de nem a faluból valóak voltak. Egy csepp gyűlölet nem ült a szemükben, helyette inkább elszántság és kíváncsiság. Hozzám hasonló hollódoktorokból is volt egy pár, valószínűnek tartom, hogy a mester kíséretéhez tartoztak. A levélben említett felszerelésnek nyomát sem láttam, de bíztam benne, hogy a szekértáborban maradt és majd később megkapjuk.
A hatásszünet utáni bejelentéstől azonban abbahagytam a nézelődést és tekintetemet Joachim mesterre szegeztem, hogy megbizonyosodjak, valóban jól hallottam e, amit hallottam. Tekintete pedig azt sugallta, igen. Mindenki tekintete azt sugallta, hogy igen. Éppen csak megérkeztem a faluba és egy negyed óra múlva már a falu szélére kéret vállalkozókat, hogy belépjenek a rengetegbe. Minden idegem ellene volt a gondolatnak is, hogy csatlakozzak az elsők közé, akik belépnek, azonban a tény, hogy a mesterrel együtt megyünk, kihagyhatatlan lehetőségként tüntette fel az alkalmat. Bizonyíthatok. És emellett új füvekkel is megismerkedhetek, melyek hatékonyabb gyógyszerek elkészítésére is jók lehetnek, de az csak egy mellékes jó. Átvizsgáltam a zsebeimet és boldogan konstatáltam, hogy minden dokumentum nálam van, valamint az erszényem csekély, de sajátomnak mondható súlya is megnyugvással töltött el. Egyetlen aggasztó hiányt a gyomrom jelezte, ám emlékezve a falusiak tekintetére, bölcsen döntöttem és nem mentem el vásárolni. Helyette utamat inkább a falu széle felé vettem, lassan és komótosan. Sétálás közben tovább figyeltem az arcokat, ám egyetlen ismerőst sem sikerült kiszúrnom. Pár alakot már láttam elsietni arra, amerre én is tartok, de nem voltam elég fürge, hogy arcukat is lássam, így nem is tudták felkelteni az érdeklődésemet. Egy alak azonban magállásra késztetett. Egy női alak volt, a keresztes lovagok páncéljában és éppen Joachim mesterrel váltott pár szót. Talán az irigység rég elfeledett érzése mordult fel bennem, vagy a női lovag jelenléte volt nyugtalanító. Sokáig figyeltem, minden apró részletét kihangsúlyozva, mielőtt szó nélkül tovább álltam. Nem kívántam szóba elegyedni vele, ám biztos voltam benne, hogy az elkerülhetetlen.
Olyannyira nem kapkodtam el a dolgot, hogy még a keresztes lovagnőnek is sikerült előttem a kijelölt helyre érkeznie. Csendesen odaálltam a kialakult kis csoporthoz közel, de nem olyan közel, hogy a folyó beszélgetéseket megzavarhassam. Pont az hiányozna, hogy a figyelem középpontjává váljak.

Negyed óra múlva sszegyűlik hát a kis csapat az erdő szélén. Rajtatok kívül van még veletek három lovag, és a mesteren kívül még két hollódoktor, akik így Grobbal együtt összesen négyen voltak. Egyiküknél volt hnéány jegyzetfüzet, másikuknál három kosár és néhány kisebb vászonzsák, amit találomra kezdtek el szétosztani. (Egy kosár jut Suzynak, egy az egyik katonának, és megint egy másikat Grob kezébe nyomnak.) A mester végig nézett az egybegyűlteken.
- Nagyszerű, elsőre ennyien remélhetőleg elegen leszünk. A katonák és a harcosok az Egyház megbízott lovagja, Kristin Dalgaard nővér parancsnoksága alá tartoznak. - biccentett a lovagnő felé. - A hollódoktorok pedig nekem tartoznak elszámolással. A feladatunk a minták gyűjtése és minél pontosabb do...- nem fejezte be a szót, ami bizonyára a "dokumentálás" lett volna. A megállás oka pedig, hogy tekintete megakad Mián és Suzyn. Egy ideig meglepetten pislog.
- Az erdő nem kislányoknak való hely.

//úgy döntöttem hagyok nektek még egy környi időt hogy interakcióba léphessetek egymással és mindenki rendesen odaérjen - határidő november 7.//

Kicsit megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy úgy néz ki, nem kell magyarázkodnia, probléma nélkül tarthat a társasággal. Hiszen még rá is bíznak egy kosarat! Óvatosan tartja, és vigyáz rá. Bizonyítani szeretné, hogy nyugodtan rá lehet bízni ilyen feladatot, elég ügyes, hogy elbírjon vele.
Közben mégiscsak megpróbál nem tolakodóan, de kicsit közelebb keveredni Miához. Közben pedig hallgatja az expedíció vezetőjét.
Nyel egyet… Gondolta, az egyház megbízottjai is itt vannak… Érezte, hogy mágiát használnak többen a társaságból, és így már abban is biztos, hogy a számára legijesztőbb fajta mágia, amit ismer: Szent mágia.  Vet egy pillantást a nővérre, aki a parancsnok lesz, hogy tudja, kit kell elkerülni, ha lehet.
Aztán visszanéz a mesterre, és meglepetten pislog egyet, hogy egy szó közepén elhallgat.
Végül kicsit mérgessé válik a tekintete. Lehet, hogy kislány, de attól még igenis hasznos tud lenni! Ráadásul, mivel Armaros kérte, hogy csatlakozzon a kutató csoporthoz, nem engedheti meg, hogy elküldjék és ne engedjék az expedícióval tartani…
– Tudok segí-teni! – jelenti ki határozottan, eltökélt arccal. Mindenképpen szeretné meggyőzni a vezetőt, hogy nemhogy útban nem lesz, de hasznára is fog válni a keresés során.
Ha pedig végül mégsem engedik csatlakozni, akkor majd utánuk oson, hiszen csak nem fogják egyedül elzavarni, ha egyszer már bent vannak az erdőben...

A tisztáson elkezdenek vászonzsákokat osztogatni egyeseknek.
Ez az a pont, amikor rá kell jönnöm, hogy ez a csapat valószínűleg nem a ló miatt van itt, hiszen egy lovat nem lehet ezekbe belegyömöszölni.
Valami mintagyűjtésről van szó. Olyan minták, melyeket ezekbe a zsákokba bele lehet rakni.
Ez a csapat jól felfegyverzettnek néz ki, akik meg tudnak birkózni a benn váró veszélyekkel, lehet, valóban csatlakozni kellene hozzájuk. Amitől ők megfutnak, azon én egyedül vagy akár a tündével együtt is elbuknék.
Suzy és a másik ismeretlen lányka viszont kicsit valóban kilóg a sorból. Egyáltalán hogy jutott eszükbe ez a kaland? Mit keresnek itt? Veszélyes. Nyilván az, de ha a katonák meg tudják őket védeni, akkor minden rendben. Ha Suzy itt akar némi pénzkeretre szert tenni, hát legyen. Semmivel sem veszélyesebb, mint egy kocsmában felszolgálni. Mi már csak tudjuk.
- Már megbocsásson, uram, de úgy véli, ennyi fegyveres nem tudja megvédeni a lányokat? Mert akkor mindnyájan aggódhatunk, és a csapat teljes egésze veszélyben van. Ha viszont elég ennyi fegyveres, akkor ők is nyugodtan jöhetnek. Ha pedig valami kényeset kell gyűjteni, én inkább látnám azt az ő kezében - mutatok Suzyra - mint az övében - mutatok most a katonára.  - Már megbocsáss öreg, de a mi kezünk harcra való, nem szöszmötölésre. - pillantok rá elvéve az élét a mondandómnak. - Jó hogy kicsik. Beférnek olyan helyekre, ahová más nem.
Nem tudom, jó ötlet-e magamra vonni a figyelmet, de hátha úgy veszik, hogy a szívemen viselem az út sikerét.

Joachim mester elégedetten nézett végig az összegyűlteken. Négy hollódoktor, három lovag, egy íjat hordó tünde és egy első pillantásra felfogadott zsoldosnak tűnő férfi. És aztán Mia, egy nála pár évvel idősebb, mogyoróhajú leány és én. Nem voltunk se túl sokan, se túl kevesen, kivételesen úgy tűnt minden a feladathoz igazodott.
- Nagyszerű, elsőre ennyien remélhetőleg elegen leszünk. A katonák és a harcosok az Egyház megbízott lovagja, Kristin Dalgaard nővér parancsnoksága alá tartoznak.
Egy pillanatra felszaladt a szemöldököm, de sietve eltüntettem a meglepődést az ábrázatomról. Az egyháznak szokása volt auroritást gyakorolni a világi hadseregek fölött az Úr Kriszuts királyságának okán, velem, rangtalan és hírnév nélküli lovaggal azonban még nem fordult elő hasonló. De ha az expedíció hivatalos vezetője így döntött, úgy nem volt alkalmam ellenkezni - csak helytállni.
- A hollódoktorok pedig nekem tartoznak elszámolással. A feladatunk a minták gyűjtése és minél pontosabb do... - folytatta Joachim doktor, ekkor azonban az ő szeme is megakadt a két fiatal lányon.
- Az erdő nem kislányoknak való hely.
Kíváncsi voltam, de aggódtam is. Ez egy veszélyes küldetés volt, bármilyen okból is keveredett ide Mia és a somolygásukból ítélve társnője egészen biztosan nem véletlenül voltak itt, de a halál karmai közé meneteltek. Nem tudtam megvédeni egymagam mindenkit, az összekajtatott lovagokra pedig nem bízhattam olyanok életét, akik maguktól gyámoltalanok.
- Tudok segí-teni. - felelte erősen törve a német szavakat az idegen leány, határozott és túlontúl ismerős makacs kifejezést öltve magára. Ugyanazt, amelyet évekkel ezelőtt én is mutattam a külvilág felé mindegy egyes elutasításra. Felsóhajtottam volna, de a zsoldos megelőzött.
- Már megbocsásson, uram, de úgy véli, ennyi fegyveres nem tudja megvédeni a lányokat? Mert akkor mindnyájan aggódhatunk, és a csapat teljes egésze veszélyben van. Ha viszont elég ennyi fegyveres, akkor ők is nyugodtan jöhetnek. Ha pedig valami kényeset kell gyűjteni, én inkább látnám azt az ő kezében, mint az övében. - nézett ki egy szerencsétlen áldozatot az indulásra váró lovagok közül. - Már megbocsáss öreg, de a mi kezünk harcra való, nem szöszmötölésre. Jó hogy kicsik. Beférnek olyan helyekre, ahová más nem.
Sarokba szorított. Mély levegőt vettem, próbálva leküzdeni, hogy a szemöldökeim haragosan ugrojanak össze, sikertelenül. Ez a nagyszájú zsoldos olyan pozícióba kergetett, amelyből nem volt kiút, csak amelyet ő akart.
- Vitázni azt tud, mein Herr. - fordultam felé. - Remélem harcolni is. Az ön feladata lesz, hogy megvédje a két leányt addig, ameddig biztonságban visszaérünk.
Keménynek kellett lennem. Láttam rengetegszer Domitius mester hogyan ér el engedelmességet puszta tekintéllyel, még ha én a nyomába sem értem. De valahogy meg kellett állnom a helyem.
- Kristin Dalgaard nővér!
Szinte felriadtam a hangra, de a tőlem telhető legnyugodtabb, szelíd mosollyal fordultam az egyik hollódoktor felé, aki megszólított. - A nevem Grob Eugandis. Lenne egy pár perce mielőtt elindulnánk? Szeretném ha segítene eloszlatni a kételyeimet.
Pár lépésre állt meg, busa szemöldökei alól folyamatosan fürkésző szemekkel kapaszkodva az arcomba. Valamit keresett, de nem tudtam mit.
- Hogyne. Miben lehetek a szolgálatára?
A férfi mély levegőt vett, mint aki tétovázik, szögletes és markáns álla aprókat mozgott a ki nem mondott szavaktól.
- Nem kívánok köntörfalazni - mondta végül, amiért őszintén hálás voltam. Sok volt mostanában a tettetésből. - Kételkedem Joachim mester döntésének helyességében. Fizikai megjelenése még a páncél ellenére is alkalmatlannak tűnik a kardforgatásra. Szeretném ezért öntől megtudni, alkalmas lesz e megvédeni bennünket és megbirkózik e a katonák irányításával?
Pontosan értettem, mi okozta a kételyeit, noha nem gondoltam, hogy északon volt még olyan, aki lenézte a női lovagokat.
- Ismeri fényes Hildegard legendáját, herr Eugandis? - kérdeztem vissza egy engedékeny mosollyal. - Vagy Thora Winterskjaldét? Esetleg tudja, hogy az ordo Militia Coelorumot egy nő vezeti?
És nem is akármilyen. Noha csak egyszer találkoztam Cornelia rendfőnöknővel, az egyetlen lovag volt aki elnyomhatta Domitius nagymestert kisugárzásban.
- Elnézését kérem, de az összes kérdésére nemmel kell, hogy válaszoljak. Ám legendák, vagy más katonák példamutatásai nem oszlatják el kételyeimet. Nekem az ön bizonyítására van szükségem.
Aprót sóhajtottam, remélve, hogy a doktor nem veszi észre.
- Mit kíván, mivel bizonyítsak?
Eugandis mester félreértetthette a kérdésem.
- Természetesen a rátermettségét a feladatra. Nem kívánok idő előtt az Úr elé állni, csak azért, mert a védelmező katonákat nem irányították rendesen. Remélem megérti.
A modora, amely a beszélgetés elején még kifejezetten udvarias volt kezdett nyersé és támadóvá válni, az értelmes tudósember képe pedig egyre jobban egy hisztis gyerekhez hasonlított.
- Félreért. - csóváltam meg a fejem. - Hogyan kívánja, hogy ezt bizonyítsam? A szavam gondolom nem elegendő.
- A szava számon kérhető. - felelte szinte azonnal Eugandis mester. - Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudja bemutatni a tudását itt és most. Nem is kérem rá. Ám ha a szavát adja, hogy megvéd bennünket, talán egy kevéssel nyugodtabban is lépek majd be a rengetegbe. Mióta szolgálja az egyházat kardjával?
Talán mégsem az volt a baj, hogy nő vagyok. Kezdtem azt sejteni, hogy bokorugró macskajancsi apródnak néztek, aki éppen csak megütötte a lovagi címet.
- Éppen négy éve, hogy sarkantyút kaptam és épp tizenkilenc, hogy az egyház növendéke lettem. Ne aggódjon, az Úr látja a lelkem, meg fogom védeni önöket. - feleltem lenyelve a haragomat. Felesleges volt vitát kezdeményezni, ha a doktor nem látta be a sértő szavaiban bújó rossz előjelt, úgy még tapasztalatlanabb lehetett, mint én magam. Ennek ellenére feladatom volt.
- Megbízom az Úrban és az ön szavában. - felelte végül a hollódoktor, aztán elengedve vallató tekintetének fogságából odébb állt. Megkönnyebbülten sóhajtottam, aztán a lovagok felé fordultam.
- Azt hiszem lassan indulunk. Szerencsére elegen vagyunk, így mindenki szegődjön egy hollódoktor mester mellé és védje az élete árán is. Én kísérem Joachim mestert a csoport élén, ketten oldalvást menjenek, mindig úgy, hogy az erdő legyen az egyik válluk felé, egy tudós a másik felé. - böktem az állammal két lovag irányába, aztán a harmadikra néztem. - Maga lesz a hátvéd. Osszák el úgy a lépteiket, hogy bármerről érkezzen fenyegetés egyikükkel találkozzon, ne a doktorokkal. És főleg ne a két leánnyal. Értették? - néztem még nyomatékosan a zsoldos felé, a tündére pillantva azonban csak megvakartam a fejem. - Kisasszony, gondolja, hogy fel tudna deríteni a csoport előtt haladva?

Tekintetemet a kezembe nyomott kosárra szegezem, majd megnézem kik kaptak még hozzám hasonlóan unalmasnak ígérkező feladatot. A másik kettő hollódoktor tapasztaltabbnak tűnt nálam, mozgásuk határozott volt, tekintetük közönyös. Bizonyára oka van annak, hogy Joachim mesterrel tartanak. A katonák vezetője a nővér lett. Nem meglepő, egyházi katonaként elsőbbséget élvez. De akkor is egy nő volt és bennem ez komoly kételyeket ébresztett. Találkoztam már erős harcosokkal a gyengébbik nemből, ám Kristin Dalgaard koránt sem hasonlított rájuk. Vékony válla és karja nem árulkodtak a harcedzettségről sem. Tekintete azonban határozott és kemény volt, ami összezavart és kételkedni kezdtem magamban. Muszáj volt megtudnom, hogy milyen nőre bízta a mester a védelmünk irányítását.
- Kristin Dalgaard nővér! A nevem Grob Eugandis. Lenne, egy pár perce mielőtt elindulnánk? Szeretném, ha segítene eloszlatni a kételyeimet. – álltam a nő elé, szemeimmel a tekintetét fürkészve.
- Hogyne. Miben lehetek a szolgálatára?
Vettem egy mély levegőt és átgondoltam szavaimat. Megsérteni egy egyházi személyt lenne a legszükségtelenebb dolog.
- Nem kívánok köntörfalazni, kételkedem Joachim mester döntésének helyességében. Fizikai megjelenése még a páncél ellenére is alkalmatlannak tűnik a kardforgatásra. Szeretném ezért öntől megtudni, alkalmas lesz e megvédeni bennünket és megbirkózik e a katonák irányításával?
- Ismeri fényes Hildegard legendáját, herr Eugandis?  Vagy Thora Winterskjaldét? Esetleg tudja, hogy az ordo Militia Coelorumot egy nő vezeti? - kérdezett vissza a nővér, mosollyal az arcán.
Igyekeztem felidézni annak a kevés pergamennek a nevét, amit eddigi életem során megérintettem, de egyik sem szólt legendákról. Az ordo Militia Coelorummal pedig még egyszer sem találkoztam. Kissé feldühített saját ismereteim hiánya, ám a nő hozzáállása sem tűnt túl szimpatikusnak. Miért mások példáival kívánja bizonyítani saját tudását?
- Elnézését kérem, de az összes kérdésére nemmel kell, hogy válaszoljak. Ám legendák, vagy más katonák példamutatásai nem oszlatják el kételyeimet. Nekem az ön bizonyítására van szükségem.
- Mit kíván, mivel bizonyítsak?
- Természetesen a rátermettségét a feladatra. – válaszoltam, ám mire kimondtam jöttem rá a tévedésemre. Túl késő lett volna javítani magam, ám hibámat csak nem ismerhettem be mindenki előtt így folytattam. - Nem kívánok idő előtt az Úr elé állni, csak azért, mert a védelmező katonákat nem irányították rendesen. Remélem, megérti.
- Félreért. - csóválja meg a fejét a lovag. Ezek szerint észrevette. Bár nem hibáztatom, kínosan egyértelmű volt figyelmetlenségem. - Hogyan kívánja, hogy ezt bizonyítsam? A szavam gondolom nem elegendő.
- A szava számon kérhető. Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudja bemutatni a tudását itt és most. Nem is kérem rá. Ám ha a szavát adja, hogy megvéd bennünket, talán egy kevéssel nyugodtabban is lépek majd be a rengetegbe. – rövid szünetet tartok, majd felteszem neki a kérdést, amelynek válaszával már én is megelégedhetek. - Mióta szolgálja az egyházat kardjával?
- Éppen négy éve, hogy sarkantyút kaptam és épp tizenkilenc, hogy az egyház növendéke lettem. Ne aggódjon, az Úr látja a lelkem, meg fogom védeni önöket.
Tapasztalt, konstatáltam magamban, megnyugodva. Egy tapasztalt női katona. Egy ideig még néztem az arcát, minden vonását memorizáltam, majd bólintottam egyet.
- Megbízom az Úrban és az ön szavában. - ez után végre lehámoztam tekintetem a nőről és visszasétáltam a többi doktorhoz, hogy velük is válthassak pár szót. Miközben távolodtam, hátam mögött már hallottam, ahogy Kristin nővér elkezdi a szervezést és ez megnyugtató jele volt annak, hogy talán tényleg túl fogjuk élni az erdőt.

Lassanként hát minden elrendeződik. Freia kérdésére még az emberek egy része Kristinre pillant, de az eyik katona bátrabb és megszólal.
- Mi nem tudjuk követni a fák ágai közé, tünde. Lentről meg aligha látnánk meg, ha valami magácskát támadja.
A hangja egyébként nem volt ellenséges, csupán értetlen. A faágak masszívnak tűnnek, egyes fák több tíz vagy akár több száz évesek is lehetnek a vastagságuk és a magasságuk alapján, noha egyetlen fak sem felismerhető. Johacim mester csak fáradtan sóhajt, de végül bólint Marcusnak és Kristinnek, hogy ha meg tudják védeni biztosan a lányokat, ám legyen.

A csapat hát elindul az erdő mélye felé. Hiába van fényes nappal, ahogy beljebb haladtok, úgy telepedik körétek a nyirkos, álmos félhomály. A lombok olyan sűrűk, hogy a talajszintre már alig jut le fény, a levegőt pedig lassan megtlti a sűrű erdők jellegzetes avar illata, ahol valami folyton bomlik, csakhogy a rothadásból új élet nőjön. Nincsen ösvény sem igazán, csupán egy vékonyka vadcsapás az, amin haladtok.
- Mindent meg kell figyelni. Bár első sorban a flóra miatt vagyunk itt, aki állatot lát, az csendben mindent lejegyez róla, amit csak lehet. - adta ki az utasítást Joachim mester.
Egy fertályórán át nem történik semmi, aztán... mintha életre kelne az erdő. Külnféle ismeretlen állatok kerregő, kurjantó hangjai törik meg a csendet, a lomblakó állatok alatt meg-meg reccsen egy-egy ág. Freia néha mé láthat is egy macskához hasonlatos állatot elszaladni. Marcus és Suzy azt is láthatják, hogy néhány fényes, szarvashoz hasonlatos állat rohan el, befelé a sűrű fák közé. A többiek is néha mintha mozgást látnának a szemük sarkából, de utána minden visszaolvad a mohával benőtt törzsek közé.
Egy tisztás szerű helyen élénk narancsszínű virágot hozó bokor nő, amilyet azelőtt még soha nem láttatok. Távolabb fehér virágok borítanak egy tisztás-szerű részt, noha azt sem tudjátok, hogy hogyan kaphat elég napfényt ebben az erdőben. Ez a hely talán alkalmasnak tűnik a mintagyűjtésre így a hollódoktorok lassan és némiképp bizonytalanul lépnek oda a növényekhez.

//Egyelőre ennyi lenne, innentől felgyorsulnak majd az események a terveim szerint. Határidő november 26. Kérlek vegyétek komolyan mert azért van, hogy haladni tudjunk. Ha valaki csúszik legyen szíves a határidő előtt szólni, különben nem várok senkire.
Mia ebből a körből kimaradt, ha a következő körben sem ír, akkir kiesik a küldetésból.//

A tünde kérdése megérthető volt és értelmes, így elégedetten bólintottam.
- A kisasszony feladata pusztán a megfigyelés. Amint észlel bármit, azonnal térjen vissza és csatlakozzon a csoporthoz.
Az egyik katona csak a fejét vakarta, de végül nem bírta ki, hogy ne szóljon hozzá.
- Mi nem tudjuk követni a fák ágai közé, tünde. Lentről meg aligha látnánk meg, ha valami magácskát támadja.
Tisztában voltam milyen kép élt a hegyesfülű erdőlakókról az emberek között, ugyanakkor kételkedtem abban, hogy túl sok igaz lett volna belőle.
- Tartsák nyitva a szemüket, figyeljenek a kisasszony jelzéseire és nézzenek a lábuk elé. Egyébként úgy gondolom indulhatunk. - léptem Joachim mester mellé, ahogy a menet lassan megindult.
Az erdő először olyan volt, mint bármelyik azon kívül, hogy egyetlen fát sem ismertem fel. De aztán, ahogy lépésről lépésre, feszült csöndben haladtunk befelé a sötét úgy telepedett ránk mintha egyenesen a földből szivárogna. Vagy a fák levelei ennék a napfényt, megfojtva bárkit, aki a köztük terpeszkedő sötétségbe téved. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kezdtek kergetőzni a fejemben,
- Mindent meg kell figyelni. Bár első sorban a flóra miatt vagyunk itt, aki állatot lát, az csendben mindent lejegyez róla, amit csak lehet. - adta ki az utasítást Joachim mester, ami szinte kiszakított a révülésből. Egy időre legalább is.
Egy fertályórán át meneteltünk teljes, néma csöndben. Csak az óvatos léptek zaját lehetett hallani, sem szél nem fújt, sem állatok nem neszeltek, mintha egész Finsterwald olyan lélegzetvisszafojtva figyelt vonla minket, mint ahogy mi figyeltük őt. Aztán egyszer csak vége szakadt, az erdő hatalmasat sóhajtott és szabadjára engedte magából az életet. Sosem hallottam még egyetlen állatot sem, amelyik ilyen hangokat adott volna ki. Kurjongattak, bőgtek és makogtak, ágak roppantak a lábak alatt de mindegyik tompán és messziről szűrődött felénk. Néha félrekaptam a fejem egy valósnak hitt árnyékot követve, máskor a többi katona kezdett kócsagozó nézelődésbe, de semmi nem akart egyelőre a torkunknak ugrani.
A menet egy élénknarancs virágokat bontó bokor előtt ért véget. Gyönyörű volt, ragyogó meleg színét szinte az arcomon éreztem - és nem csak én voltam ezen a véleményen. Joachim mester előrébb lépett, át a bokron túl, kivezetve minket egy tisztásnak tűnő helyre. Mint egy természetellenes, idegen rét, Alfheim egyik tündérdombja, ezernyi fehér virág futott be egy tenyérnyi szabad földet. Szinte hallani véltem a mélyben munkálódó törpök kalapácsait, noha tisztes keresztény már nem hitt őseink viking babonáiban.
- Ne kényelmesedjenek el. Hagyják a doktorokat dolgozni és figyeljék az erdőt! - kiáltottam a rám bízott katonáknak, fél szemmel odasandítva Mia és a másik leány sértetlenek voltak-e még.

Minél beljebb haladtunk az erdőbe annál nyugtalanabbá váltam. A sötétség és a kellemetlen bomlás szaga sem segített rajtam, majd amikor már majdnem kezdett a hócipőm tele lenni az eseménytelen sétálással, az erdő életre kelt. Az ismeretlen állatok mozgása zajt csapott a növények között. Minden oldalról valami ismeretlen lény tekintetét éreztem magamon, pedig biztos voltam benne, hogy minden állat félve tekint a kis csoportunkra. Mikor megálltunk, hogy a tisztásnak látszó helyen kezdjünk mintákat gyűjteni, fellélegeztem. Nem szerettem volna a sűrű fák között bolyongva leveleket tépkedni.
A fehér szirmú virágok rikítottak az árnyékok között, ám ami a szemem megragadta, az a közöttük kinőtt bokor és annak virágai voltak. A narancsszínű virágzat nagyon ritka volt, bokrokon pedig szinte soha nem lehetett látni. Lelkesen beljebb léptem a tisztásra, majd megtorpantam. Ostobaság lenne elhamarkodott döntéseket hoznom. Lehet, hogy mérgező növények. Az is lehet, hogy egy veszélyesebb állat élőhelyébe készülünk betörni. "Nem én leszek az első, aki megöleti magát, az biztos" gondoltam, így előre engedtem a másik kettő doktort. Botommal hajlítgattam a fehér virágokat, megnézve szárukat, leveleiket, majd egyet összenyomtam vele, hogy lássam, miképpen reagál az erős nyomásra. "Mennyire hasonlíthat az általunk ismert növényekre?" Végül aztán lehajoltam és szabad kezemmel is megérintettem a szirmokat.
Talán gyűjteni kéne belőle egy pár szálat, de erős volt a gyanúm, hogy elhervadnának, mielőtt kiérnénk a tisztásról. Gyöngéd és törékeny virágoknak látszódtak, amik az árnyékhoz szoktak.