Küldetés: Vándorút

Utatok során mind Hellenburgban találjátok magatokat, most pedig tovább vándoroltok észak felé, Einburg, a Neulander torony, vagy akár a westerwaldi erdő felé. Az ilyen hosszú utakat érdemes jó előre tervezni, megvárni amíg egy karaván, vagy nagyobb csapat zsoldos, szabadlovas is útnak indul és hozzájuk csapódni. Hiszen senki sem bánja, ha akar plusz egy útitársa...no persze csak addig, amíg az illető nem lesz láb alatt. Szerencsétek is van, mert pont indul egy nagyjából öt-hat ekhós szekérrel bíró karaván, egyenesen Falbwich felé.
Az első körben mindenki írja meg útra kelésének miértjét, no meg persze az alapos előkészületek mikéntjét. A karavánvezető egyébként egy ősz hajú, szakállas, mosolygós bácsika, aki örömmel veszi, ha egy útja során mások is csatlakoznak hozzá...ennek ellenére sajnos csak a rakomány közt van szabad helye. Apró kis bónusz feladat: a kereskedőbrigád két dolgot szállít éppen, fémet és szövetet, egy kocsiban csak egy van, és hat szekeret láttok sorban gyülekezve. Jól válassza meg, ki hova ugrik be.

Határidő: 2017.11.8


//Apró segítség azoknak, akik még most barátkoznak meg a műfajjal: a párbeszédek során nyugodt szívvel mozgassátok a szakállas öreget, csak nem térjetek el a fentebb megadott jellemétől. Lovat csak az használ, akinek van is, mindenki más kénytelen lesz a poggyász között tengődni. Aki páncél nélkül utazik, de amúgy visel, az el ne felejtse bepakolni. Mivel itt nem mindenki ismeri egymást, ezért kb olyan, mintha a többi játékos egy sima NJK lenne. Aki akar, kezdeményezhet beszélgetést a másikkal, de mivel egy kör alatt fél mondatot tudtok csak váltani, így érdemesebb nem a kimondott szavakat leírni, inkább egy összefoglalót írni a beszélgetésről, teszem azt "kedélyesen telt az idő, ahogy XY-nal megvitattuk a fosatós szilva minden ügyes bajos dolgát". Akinek kedve van, az lejátszhatja skypeon is, de most pont az a kaland lényege, hogy erre ne legyen szükség. Meg lehet előre is egyezne ilyen téren, hogy "no akkor ebben a körben írom azt, hogy veled beszélgetek, akkor majd írd, hogy válaszolsz rá". A küldetés során számos apró kellemetlenség lesz (mint most a szövet-fém dilemma), ezeket bármilyen megoldással el lehet intézni, abszolút a kreativitásra van bízva...meg egy részük inkább csak humorforrás.//

Ery vidáman lépked Hellenburg utcáin, élvezve a csípős hajnali levegőt. Túl sokat ült egy helyben, de most végre újra útra kel. Eddig nem is vette észre, mennyire hozzászokott már a folyamatos vándorláshoz, de az utóbbi napokban szinte már elviselhetetlennek találta a város egyhangúságát. Pedig Hellenburg pezsgő élete igazán nem mondható unalmasnak más, kisebb településekhez képest, de mégis... Más, mint az utakat koptatni.
~ Bár lehet, hogy lassan érdemes lenne kitalálni az úticélt... ~
A gondolat kéretlenül merül fel, de végül csak megvonja rá a vállát. Nem mindegy, merre tart? Így sokkal több meglepetést tartogat az út, és nem érez rá kényszert, hogy odaérjen valahova. Bárhol bármennyi időt eltölthet, ahogyan épp a kedve tartja, nem fogja sürgetni a mentális parancs a célállomás elérésére. Egyelőre mondjuk jó ötletnek tűnik csatlakozni egy karavánhoz, sokkal kényelmesebb lenne. Aztán ha elege van a társaságból, egyszerűen otthagyja őket. A gondolatmenet alatt nem pihennek a lábai, így mire megszületik a döntés, miszerint felkéredzkedik valahová, már a város északi felén jár.
~ Tehát északra megyek ~ bólint magának vidáman, és körülnéz egy megfelelő csapat után kutatva. Ilyen korán még viszonylag kevesen vannak a kapu körül, már legalábbis a későbbi tömeghez mérten, ennek ellenére lát néhány ígéretesnek tűnő szekérkupacot. Ráérősen odasétál az elsőhöz, alaposan megnézi magának a társaságot, de nem szimpatikusak, így továbbáll a következőhöz. Ez már egy jóval kellemesebb csapatnak tűnik, így rövid érdeklődés után a karavánvezető elé áll. A férfi egy mosolygós öregúr, amolyan mindenki nagypapája.
- Miben segíthetek, kis hölgy? - kérdezi kedvesen.
- Jó napot! - köszön illedelmesen a lány - Megmondaná, kérem, merre halad ez a karaván?
- Egyenesen Falbwich felé. Tudja fémet meg szövetet szállítunk. Esetleg csatlakozni szeretne?
Eiryn mosolyogva bólint.
- Igen, ha nem okoz gondot a jelenlétem.
Az öreg elneveti magát, őszes szakálla vidáman lengedez.
- Hogy okozna gondot egy fiatal lányka? Szívesen látjuk, Fraulein, legalább hoz néhány új történetet a társaságnak. Viszont ha nincs saját lova, sajnos kénytelen lesz meghúzódni a rakomány közt, sajnos nincs kényelmesebb helyünk.
- Ugyan, engem ez egy cseppet sem zavar, örülök, hogy önökkel tarthatok és nem kell gyalogolnom - válaszolja őszinte mosollyal a lány.
- Akkor pattanjon fel! Gondolom inkább a szövetes kocsira szállna a kisasszony - kacsint az öreg, mire Eiryn egy cseppet zavarban lesüti a szemét.
- Igazából inkább a fémmel szeretnék utazni... Tudja a családom fémművességből él...
A férfi kissé meglepetten pillant rá, de aztán kedvesen elmosolyodik.
- Hát, ha önnek jobban tetszik, csak nyugodtan - int az egyik kocsi felé.
- Köszönöm! - ragyog rá Eiryn, majd a mutatott szekér felé veszi az irányt, hogy helyet szorítson magának. Lehet, hogy kicsit kényelmetlenebb lesz a kemény fémmel együtt utazni, de az ismerős illat bőven kárpótolja ezért a csekélységért.

Egy vándor mindig arra megy, amerre az út viszi. Érdekes, de többfajta vándort ismerhetünk a világon. Vannak, akik hősies történeteket szórnak szét, és gyűjtenek be a nagyvilágból. Vannak, akik csak a világ csodáit akarják saját szemükkel is látni. Vannak még olyanok is, kik otthon nélkül, kényszerből élnek együtt a hosszú porosodó utakkal, erdei ösvényekkel, nagyvárosi macskaköves sétálóutcákkal, vagy akár éppen egy hajó fedélzetével. Ámbár a Vándor nem jó szerető. Lehet, hogy egyik nap még itt volt, de a másik nap, már csak annyi sejtelmünk lehet a hollétéről, hogy talán arra indult amerre a szél fújt. Ámbár ezen, vándor életmódtól én kissé különbőzöm. Vándor mágus vagyok. Milyen hangzatos kis név, de nem sokkal különbözik az életvitelem, az előbb említett előnév rokonaimtól. Egyetlen különbség, hogy én a tudásért indultam végtelen útra. A tudásért, mely az elfeledett sötétségben várja, hogy megtalálják, és új lény tudatába ivódhasson bele. Céllal indulok útnak, de utaim során, megannyi kitérőt is teszek, holmi pletykák, vagy esetleg mendemondák kikutatására. Rengeteg dolog a múltunkból, szájról szájra terjedve jutott el a jelenünkbe, de az ember jelleméből fakadóan a történet minden átadásnál kicsit átváltozik, megmásul, egy egy szó más értelmet nyer, vagy kicserélődik. Bár most a célom más, az utakon, pletykákon, útitörténeteken, megannyi célt lehet találni, esetleg megfejteni.

A mostani utam Hellenburgból indul, és netalántáni célom Einburg, a Neulander torony, vagy akár a westerwaldi erdő is lehet. Tapasztalt vándorként, minden fontos dologra felkészülve indulok, de a zsákomban nem lehet túlontúl sok dolog, mert az meggátolna az effektív haladásban, túl sok pihenőt kéne tartanom, gyorsan elfáradnék. Ezért hát a zsákom két legfontosabb tartozéka az élelem és víz. Mindegyikből az utazásra a legjobbat. Lehet nem a leg finomabb, de ez a leg hasznosabb.
Egy tömött kelesztés nélküli, ez nagyon fontos, mert kevesebb a levegős rész, és ha úgy fogalmazzuk ezért több a kenyér, tömöttebb lesz, mely a súlyán is meglátszik. Ezt nagyjából húsz centi hosszú, és tizenöt centi széles cipót megvágom, így az egyik csücskét levágva, a kenyeret benne még jobban összetömörítve, egy üreget formálok, melybe szárított húst tömködők, ezzel védve a romlástól is, és helyet spórolok a táskámban. Ez egy nagyjából öt hét centiméteres, tizenöt centiméteres lyuk, melyet a vékonyra szeletelt szárított hússal tömők meg annyira, amennyire csak tudom. Ezek után a csücskével lezárom ezt a lyukat, melyet madzaggal odakötök és egy kis zsákba teszem az élelmemet védve a bogaraktól, és egy kicsit rásegítve a tartósságának megőrzésében.Ez elég lesz öt napig, ha beosztom, és ha nem lesz kemény az út, akkor tovább is.
Egy könyvet mindig bedobok a táskámba, Veronia azon régiójából, mely irányba haladni szeretnék. Ha kényelmes utam lesz, és eltudok csípni egy kereskedőt, akkor kitűnő tudás frissítés lesz számomra, mely segíti a túlélést, figyelmeztet, óva int, és tanít. Emellé még egy nagy kulacs víz, nagyjából egy vagy másfél liter is bekerül. A ruha adott, rengeteg zsebével, nagyon hasznos és az anyaga és párnázottsága kényelmes a hosszú fárasztó utazásokhoz. A tömöttebb válla, segíti enyhíteni a táska bevágását a vállba. Felveszem alá varázseszközöket, felveszem a fejdíszt és viszonylag készen is vagyok.
Botomat a kezembe fogva lépnék az ajtóhoz, de ekkor belémnyilal egy hátulról érkező rövidke mondat. –Valamit elfelejtettél… - Majd nézek hátra, és Riel tápászkodik ki a rendetlenségből, melyet magam után hagytam. – Oh. – Ezen rövidke szó vagy már már inkább hang hagyja el a számat, majd lenyúlok a kis gólemért, melyet felkapok, és a kapucnimba helyezek. Még egyszer átellenőrzök mindent, átjárom a szállást, hátha eszebe juttat még valami cselekvés vagy tárgy valamit, amit netalántán elfelejthettem. Belenézek a táskámba, átnézem a zsebeimet, végignézem, hogy minden varázstárgyamat felvettem e. Örömre szolgál, hogy még maradt hely a táskámban, a zsebeim is viszonylag üresek, hála a nagy terjedelmüknek, így lesz hely, hogy tudjak hozni szuvenírokat, nagyon nagy szerencse esetén ereklyéket, esetleg útszéli gyógynövényeket, melyeket eladhatok, vagy a későbbiekben alkímia tanulásában felhasználhatnék. A hely a táskámban arra késztet, hogy akaratlanul is bedobjak egy gyertyát, biztos, ami biztos. A könyveket nem lehet sötétben olvasni, pedig megannyiszor próbáltam már.
Ezek után, miután mindent rendben találtam, megindulok először a piaci negyed felé, de akárhány árust, megkérdeztem semelyik sem szállít, vagy megy azon úticél felé amerre én szeretnék menni, ennek ellenére, annál több dolgot akarnak rám sózni. Egy darab almát sikerül is, amit elmajszolgatva haladok tovább. Egyszer csak megakad a szemem egy karavánon, öt hat kocsival, melyet egy ősz öreges bácsi vezet. Amikor odaérek, illedelmesen leintem. – Tiszteletem karavánmester. – Szegényt válaszolni se hagyom, mert már támadok a következő kérdésemmel. - Ha szabadna kérdeznem, merre veszi az irányt, ha indul a karaván? – Kérdezem tőle.
- Szép napot neked is fiam – Szólal fel már kissé érces hangján. – Hát a mostani útirányunk Falbwich. Netalántán velünk vennéd oda az irányt? – Kérdezi ő is, egy kis örömet elrejtve ráncai alatt, úgy tűnik, örülne pár útitársnak. Végülis, énis jobban biztonságban érezném magamat, hogyha több útitársam lenne. Egy ilyen karaván igen kedvelt célpont a banditák, és tolvajok számára.
- Nagyon hálás lennék, hogyha eltudnának juttatni egy darabig. De érdekelne, hogy mit tetszik szállítani? – Kérdezem tőle kérdően, ha már velük utazok, illene tudnom. – Fémet és Szövetet. – Mondja, miközben hátra int a sorakozó kocsikra. De nem tart soká és újonnan megszólal, bár most a mosolyát kissé visszafojtotta valami. – Egy a probléma fiam, hogy minden kocsi tele van. De ha ez nem zavar, válasz egyet, és pattanj fel. – Majd int hátra. - Ezer hálám, én akkor indulok is - Szolók felé majd meginudulok.
-Hmmm…- Mormogok magamban, az államat fogva és gondolkozom, miközben hátrafele haladok, és a kocsikat vizslatom. Ha fémet és szövetet szállít, akkor logikusan a fémnek kell elől, és a szövetnek kell hátul lennie. Ha már csak azt vesszük figyelembe, hogy a szövet könnyebb, így azok a lovak kevésbé fáradnak, mint amik a fémmel megrakott kocsikat húzzák. Így nem kéne kérdezgetni, és ordibálni hátrafele, hanem a fémszállító diktálná a tempót, így a lovak is kevésbé lennének terhelve, és sokkalta jobban tudnának haladni, pihenőket tartani. Így ezen állításaim szerint ezeknek a kocsiknak az egyikének szövetet kell szállítani. Hátulról előre ennek az esélye egyre jobban csökken. Úgy gondolom, legyen hát az utolsó kocsi. Legalább láthatok onnan valamit, nem csak a csörtető lovakat, és a többi kocsit. Majd fogom magam, és felpattanok a leges legutolsó kocsira.

- Kérem! Rotmantel mester, könyörgöm az Úr szent nevére! – a férfi zokogott, ujjai kétségbeesetten markoltak bele a páncélomat tartó csatokba és köpenyem szélébe, pedig puha bőrét a fémlapok illesztése apró vágásokkal tarkította tele. – Minden hollódoktor, seborvos, de még a druidák és holdpapok is magamra hagytak. Valahol Westerwaldon túl az unokaöcsém a kórság fájdalmát nyögi és nincs senki ott mellette, aki segíthetne… Aki hajlandó lenne segíteni. Ilyen átok az a töviscsont?
A betegség nevének hallatára összekoccantak a fogaim, de nem próbáltam lefejteni magamról a férfi kezeit. Osteohypertrophya stiloiformis – töviscsontúság, ahogy a népnyelv hívta. Félig parazita volt, félig átok, egy olyan lény okozta amelynek már rég halottnak kellene lennie, és mégis a holtmező óta nyújtogatja ronda lábait a királyságok felett, mint egy döglőfélben lévő pók. Egyesek azt mondják egy eszén kívüli nekromanta támaszotta fel a csontférgek egy telepét, az apró varázslényekét amelyek magukban hordozták a varázslatot, ami a tüneteket okozta, mások azt mondják maga a csata hívta őket életre. Akárhogy is a járvány itt volt és úgy terjedt, mint a futótűz – csak kegyetlenebb módon. A csontférgek eredetileg csupán egyszerű élősködők voltak, akik az emberi csontvelőn laktak be és szaporodtak, ám az élőhalál megváltoztatta a viselkedésüket. Az ember vagy tünde, akit a parazita megfertőz csontról csontra veszíti el a tagjait, azokból szemmel látható sebességgel szilánkos tűnyúlványok kezdenek nőni, mintha maga a szervezet borult volna tövisbe. Fájdalmas és lassú halál, ráadásul magára hagyja a beteget segítség nélkül.
- Az, Herr Schreder. A töviscsontot csak úgy lehet megállítani, ha az érintett csontot azelőtt kioperálják, hogy a betegség tovaterjedne a test többi részére. De ha a művelet közben egyetlen tövis is megszúrja a kezelőt, bizonyosan elkapja a kórt.
Az amputatio a seregben bevett gyakorlat volt és megfelelő ilyen esetekben, de az egyszerű parasztok körében kevésbé volt elterjedt. A kontár végtagelválasztások során a beteg gyakran meghalt a fertőzésben vagy a vérveszteségben, a legtöbb utazó doktornál pedig nem volt ehhez alkalmas eszköz de akár tudás sem. Kevesen mertek ennyire megcsonkítani egy embert.
- Akkor hát egyedül fog az unokaöcsém meghalni? – hajtotta le a fejét a férfi, amire megragadtam a csuklóját és lefejtettem magamról.
- Négyezer váltóba fog kerülni, Herr Schreder. – Ahogy Hellenburg volt főbírája felnézett rám és tekintetünk összekapcsolódott az én szemeim mögött lobogó tűz nekifeszült a belőle áradó meleg hálának és a belém nevelt viszolygás adott csak erőt, hogy hátat fordítsak a boldogságtól könnyező öregnek.


- Dieter von Rotmantel, utazó orvosdoktor.
- Hohó, ez aztán a flancos bemutatkozás! – tolta fel a homlokán a kalapot a már kissé élemedett korú, ősz férfi. – Én Stefan Sauß vagyok, a karavánmester. Üdvözöllek fiam. Csak nem velünk tartanál?
- Ha szabad. Westerwald felé mennék így egy darabig szívesen venném a társaságot.
- Ahogy akarod, fiam. Na, tedd el azt az aranyat, majd segítesz pakolni meg kikúrálod Ingridet a bajából. – csukta össze barázdált kezeivel az ujjaimat, miközben a váltókat számoltam le. – Mellesleg lakókocsin meg a bakokon sincs már hely, kénytelen vagy a rakomány közt megmaradni. Azok ott szövetet visznek… - mutatott  két kocsira a sorban. - … az a kettő meg fémet. Pattanj fel valamelyikre, lassan indulunk! - Fém és szövet?   – gondolkoztam el, mutatóujjammal szokás szerint alátámasztva az ajkamat. Egy nagy halom fém közé nem szívesen másztam volna fel, noha feltehetően mindne ládákban ha egy kocsi megborul a szövetes láda mégiscsak kisebbet üt. – Már csak az érdekel, kik azok a többiek?

A rakományos szekerek megindulnak egyenesen észak felé. Dieter hátulról a második szekérben helyezi magát kényelembe, bőven van helye, mert rajta kívül nincs ott senki. Eiryn választott egyedül fémes kocsit, így ő is egymaga utazgat a második szekérben. Hamar szembesülnie kell vele, hogy az út bizony igencsak döcögős, de a páncél valamicskét tompítja az ütődéseket. Cedrick szintén egy üresen álló szekérbe, szám szerint a hatodikba furakodik bele. Nem sokkal utána csatlakozik hozzá Theo is, így őt kettesben élvezhetik az ide oda hömpölygést. Akik a szövet mellett voksoltak, azoknak igazuk is lett, a sorba felkapott méterárun még elfeküdi is egész jól lehet.
Ám alig halad fél órát a karaván, a szél feltámad, az ég beborul, majd úgy elkezd ömleni az eső, mintha dézsából öntenék. Egy ideig persze fel sem tűnik, de aztán az  echós szekerek ponyvái elkezdenek beázni...pár percre rá pedig módszeresen csurog.

//Útmutató azoknak, akik még barátkoznak a műfajjal: szóval, most picit belassítunk, mivel nem telik el olyan sok idő, Theo és Ced akár pár szót válthatnak is. Ebben a körben szeretném látni, hogyan telik az út esőtől mentes fele, hogyan reagáltok a dörgedezni kezdő égre, valamint arra, hogy folyik a tetőkön át a víz. És hogy egy kicsit bonyolítsuk az életet: most, és az elkövetkező körökben ha netán két karakter közt bármiféle interakció lenne, életbe lép egy régi FRPG-s szabály: aki előbb ír, az cselekedett először.//

Határidő: 2017.11.30

...hm, most gondolok bele, szerintem ez az első kaland, ahol esik az eső. Hurrá!

Eiryn mosolyogva ücsörög a szekér hátuljában, lábát lógázva, hátát egy adag fémnek vetve. Az út meglehetősen kátyús, ennek megfelelően pedig igencsak rázós, mégis tökéletesen elégedett a helyzettel. Egyrészt élvezi a helyzet iróniáját: a fém okozta kényelmetlenséget egy fémpáncél csökkenti, másrészt az ismerős, otthoni illat bőven kárpótolja mindenért. Akik azt állítják, hogy a vasnak, az ezüstnek vagy az aranynak nincs saját szaga, azoknak valami komoly probléma lehet a szaglásával. Vagy pont Eiryn orrával van valami gond, amiért olyan illatokat is érez, amik nincsenek jelen.
~ Bár ha jobban belegondolok, ez inkább mentális probléma ~
A gondolatra még szélesebben elvigyorodik. Nos, ha valóban itt van a különbség gyökere, az még viszonylag megérthető. Egy teljes életet különböző fémek és drágakövek bűvkörében leélni elég kifogás egy enyhe agybuggyanásra. Miközben az őrültség stádiumairól elmélkedik, kíváncsian nézelődik az úton. Bár járt már erre, mindig talál új meglepetéseket. A meglepetés ezúttal nagyjából fél óra döcögés után érkezik egy hatalmas dördüléssel, viharos széllel és heves esővel kísérve. A lány sürgősen beljebb húzódik a ponyva alá, aggodalmasan lesve a rakományt, nehogy azt is víz érje. Egy ideig minden rendben is megy, de aztán... Csepp. Eiryn megtörli az arcát, és felpillant. Csipp-csepp. A ponyva egy jó nagy részen kezd átázni. Csipi-csepp-csepp. A vámpír felugrik, és vadul körülnéz. Biztosan van valami viaszosvászon, amivel le lehet takarni a fémet, hogy ne ázzon el. Feltúrja az egész szekeret, de nem talál semmi ilyesmit, a ponyva pedig lassan inkább egy hegyi patakra hasonlít, mintsem tetőre.
~ Nem... Nem! Így minden tönkre fog menni! Gondolkodj! Mit lehet csinálni?! ~
Erhitzunggal felhevíthetné a fémet, hogy a víz rögtön elpárologjon róla, de ez több szempontból is eleve halálra ítélt ötlet: egyrészt nem tudná egyszerre melegíteni az egész rakományt. Másrészt nagyon hamar kifáradna. Harmadrészt pedig egy forró fémmel teli szekérben nem vicces utazni egy rossz úton, még akkor sem, ha a fának nem lenne semmi baja a hőterheléstől. De akkor mi a fenét kezdhet? Mivel nincs jobb ötlete, kiáll a szekér végébe, és a sor elejére kiabál.
- Hahó! Elnézést, de beázik a kocsi! Tönkre fog menni a fém!
Teljesen kihajol, hogy a harsogó esőben is lehessen hallani a hangját, nem érdekli, hogy csurom víz lesz. A haja megszárad, a páncélja pedig már rendes, feldolgozott acél, nem rozsdásodik be csak úgy. Elvégre kiváló Nebelturm munka! Ugyanezt viszont nem lehet elmondani a halomba rakott nyers fémről a kocsi belsejében, ami körül lassan kedélyes kis tócsa gyűlik.

Szép lassan oda is érek az utolsó kocsihoz, bár miközben pattanok fel, feltűnik, hogy már valaki helyet foglalt ebben a panoráma járműben. El is hangzik az útitársamtól, egy harsány – Üdv – szócska is. Erre én is kinyögök egy – szintúgy – ot. Aztán kényelmesen elhelyezkedem a kocsi végében, a szállítandó szövetet elhelyezgetem, kibélelem a helyemet, nem tudjuk, hogy milyen hosszú lesz az út. A jobb oldalra ülve, bal kezemmel megtámasztom a fejemet a kocsi peremének az oldalán, és egy kicsit elhúzva hátul a vásznat, beengedve egy kevés napfényt, elkezdem olvasni a könyvemet. Jól jön ez a kis utikalaúz, legalább tudom, merre gyűjthetnék össze különböző gyógynövényeket, esetleg valami régi rom nyomait kutathatnám valahol, vagy esetleges veszélyeket tudhatom meg, állatok emberek szeméylében egyaránt.
Nem telik el fél óra, elkezd esni az eső, és kezd átázni a ponyva. úgy néz ki, hogy barátunk tűrni akarja, hogy majd lesz ami lesz. Én megidézek egy üvegpajzsot a tenyeremben, ráterítek egy vastagabb szövésű szövetet, majd a fejem fölé tartom, miközben a könyökömet a felhúzott térdemen pihentetve megtámasztom. Ennek ki kell bírnia egy jó darabig. De valami hiányzik… Majd a figyelmem a könyvemre szegeződik, melyen már pár csepp víz foltja látszik. –Basszus – Szólalok fel, majd odakapok, a könyvért, melyet a mini sátram alatt szárítgatok.

//No, aki bújt aki ne, ideje tovább döcögni. Dieter, te majd a következő körben pótolsz és gond megoldva. Semmi csószás nem lesz emiatt//

Kisvártatva nagyot fékeznek a kocsik, majd az egész karaván megáll. Eiryn, te veszed észre először, szinte éppen akkor történik az egész, amikor kidugod a fejed az ablakon. Az egyik első kocsi, ami fémet szállított belehajtott egy hatalmas, esővel és sárral telt gödörbe, és a bal hátsó kereke majd tengelyig merült el a híg sárba. A kompánia azonnal mozgósít mindenkit, mert az áru a dőlés miatt el kezdett kicsúszni, félő is, hogyha nem tolják vissza, kipottyan, még mielőtt tovább tudnának indulni.
- Ne csak álljatok ott, mindenki jöjjön ide! - ordítja a karavánvezető mindenki irányába.
Ki ki teszi a dolgát, segít ahol tud. A karaván tagjai természetesen tőletek is elvárják, hogy kivegyétek a részeteket.

Határidő: 2017.12.16

//Újabb útmutató...mert miért ne: szóval, most lelassul a történetvezetés tempója, ilyenkor van lehetőség a másikkal akár párbeszédet is kezdeményezni. Ahogy eddig is, a kreatívkodás díjazva van, ha valaki előáll egy módszerrel, ami megkönnyíti a csapat dolgát.//

A kocsi Hírtelen megállt. Én még a könyvemben elmerülve nemigen vettem észre a történéseket. Ahogy telt az idő, egy érzés arra utasított, hogy ránézzek a társamra a kocsiban, bár neki hűlt helyét találtam. Mégis mi történhetett, fogtam meg az államat, majd egy homályos emlékkép haladt át az elmémen, mintha egy halovány alak haladt volna el valamikor előttem. Ahogy kicsit elhúzom a körülöttem, mint vízzáró fátyolként funkcionáló szövetet, melyet az üvegpajzs tartott, látom, hogy a kocsi megállt. Végülis, már nem döcög a kocsi. Ebből következtethettem volna rá, hogy megálltunk.  A táskámat a hátamra dobom, majd lassan kiszállok a kocsiból. Miközben a fejem fölé tartom a szövetből eszkábált esernyőmet. Lassan haladok előre, miközben a sárban battyogok mely csak úgy szippantja be a csizmámat a földbe, mely hangos cuppogásokat hallat. Ahogy előre érek, így szólok. – Öreg odabent ázik minden.- Majd mutatok rá a szövetre. Egy kicsit várok majd így szólok. - Mégis miben segíthetnénk? Esetleg a fémekkel nem lehetne alápolcolni a kereket, hogy kijusson onnan? Vagy még jobb ötlet, valamennyit kipakolunk, hogy a könnyebb súlyt kitudják a lovak húzni, majd visszapakoljuk a fémet. Már így is ázik, szóval mindegy hogy benn vagy kinn történik. -

A szakadó esőben szinte hallani se halljátok egymást. Szerencsére ahogy közelebb húzódtok az erőlködő tömeghez már gond nélkül tudtok normális hangerővel is beszélgetni. Az öreg éppen gondterhelten vakargatta a szakállát, sorozatosan csavarva ki belőle az esővizet.
- Emelő...eh, az nincs. De ez a fémes ötlet nem is olyan rossz!
Két kezét a szájába téve füttyent egy nagyot, mire páran, akik eddig oda se fértek a kocsihoz a nagy tolakodásban rögtön feléje fordították a fejüket.
- Ti ketten, emeljetek ki pár rudat. - mutat rá két lézengő emberére - A többiek húzódjanak hátra. A kerék alá dugjuk.
Nem kellett sokat várni, máris ott feküdt a lábuk előtt pár méretes fémrúd. Elég nehezek voltak és elég rendesen süllyedtek is a sárban, de remélhetüleg kitartanak addig, amíg a kocsit egy kcisivel kijjebb tolják.
- Gyorsan, valaki paskolja meg a lovakat! A többiek hátra, lendítsük meg ezt a csotrogányt! - bólogatott elégedetten a vénember, amikor az első rúd gond nélkül becsúszott a híg sárban fetrengő szekér kereke alá.

Határidő: 2017.12.25.

- Talán így sikerül. - Szólalok fel, miközben a dolgozó embereket nézem. Sajnos én nem vagyok olyan erőben, hogy segédkezzek a kitolásban, vagy netalántán vasrudak pakolásában. Én csak ötleteléssel, és szervezéssel tudok csak a hasznukra lenni. De amíg a munkafolyamat tartott, a szememmel megpillantottam egy érdekes növényt az út szélén. Olyan ismerősnek tűnt, mintha láttam volna már az utikönyvemben, amit olvastam az út alatt. - Egy pillanatt. - Szólok a munkások felé, majd oda is megyek megnézni, hogy a szemem csak káprázik, vagy tényleg valami kis pénzforráshoz jutok. Szerencsémre kevésbé ázok a gyorsan összeeszkábált ernyőm miatt, de a lábaim csak úgy cuppognak végig a sáron. Nekem már így is kissé fárasztó a haladás, nemhogy még vasrudakat cipeljek közben. Reménykedek hogy jól láttam, bár ebben az esőben, ki tudja mit káprázik az ember szeme.

Alig pár perc múlva minden egyes fémrúd a helyére kerül. A lovak már nagyon nyugtalanok, amikor Cedrick odaér eléjük, de elég egy pár finom érintés, simogatás és megnyugszanak. Intésére szinte egy paripaként lendülnek meg, s alig tíz perc múlva a kocsi már kint is van a sárból. Theo viszont gyorsan kiábrándul a hirtelen jött izgalmából, mert az út széli növény csupán egy egyszerű gyom volt, amit a viharos szél cakkosra tépett. Furcsamód érdekesnek találja, annak ellenére hogy semmi egyedi nincs benne. Hogy magával viszi-e, az már csak rajta múlik.
- Szép munka. Egész jó lovászfiú lenne belőled, fiam! - paskolja meg a karavánvezető öregember Cedrick hátát.
A karaván közben újra megindul, Theo ha nem siet le is marad tőlük, bár ebben az eső időben kénytelenek kissé visszafogni a tempóból. Szerencsére az idő egy óra múlva ismét megváltozik, s a zuhatag amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik sőt, ki is süt a nap. Aki elég gyakran dugja ki a fejét, hogy meglobogtassa haját a menetszélben, még egy szivárványt is láthat az égen cikázni. Lassan elkezd lefelé kúszni a nap, így a karavánosok úgy döntenek, meg kell állni tábort verni. Egy takaros kinézetű útszéli füves területre esik a választásuk. Körülötte fák, kisebb csomókban, a távolban pedig egy apró patakot látni, ahogy a Nordenfluss felé csörgedez. Az ég tiszta, a vihar nyomai már rég a horizonton túl dúlnak. Kellemesen hűvös, késő őszi idő van.
- Jól van, mindenki tegye a dolgát. Kössétek ki a lovakat, hozzatok vizet, állítsátok körbe a szekereket, vágjatok fát! Egy-kettő, sötétedés előtt kész akarok lenni. - hallatszanak a kedves szakállas vénembertől, a tőle elég szokatlan, parancsoló szavak.
Bár az időközben hozzájuk csapódott potyautasokkal nem vált külön szót. Hogy végül ki mivel tölti az idejét, az csak rajta áll.


//Ismételt útmutató azoknak, a...szóval tudjátok: többkörös esemény lesz, ahol elsőnek ki kell választani, merre indul el az ember, mit akar csinálni. A következő kör elején derül ki, milyen eredményre jutott, s ez tart tovább annyi körig, míg mindenki vissza nem ér. Akinek van ehhez kapcsolódó kasztfüggetlen képessége, az bizonyos akciókat nagyobb eséllyel végez el (példa erre a kinyerés, vagy a keresgélés).//

Ahogy odaérek, kiábrándulok a látványon, de azért még gyorsan letépem a növényt, majd azt az egyik zsebembe dugom. Ahogy megfordulok, látom, hogy elől már sikeresen túltettek az akadályon, így sikerrel haladhat tovább a karaván. Vissza battyogok a szottyos sárban nagy nehezen, a mi kocsink felé. A karaván már halad, de szerencsére az utolsó kocsiban foglaltam helyet, ezért mire visszaérek az úthoz, még sikeresen felpattanok a kocsira, majd behuppanok a kissé vizes helyre.
Rövid időn belül, az eső is elállt.  Eldobhattam magam felöl a szövetet, majd az üvegpajzs új célként, mint könyvtartó kezdett szolgálni. Gyorsan telt az idő, miközben a könyvemet olvastam, majd a karaván lassacskán megállt. Ahogy kinéztem a ponyván, tábort kezdtek verni. Én elővettem a táskámból az ételem italom, majd miután mindegyikből fogyasztottam, nekiálltam körbe keresgélni a táborban, és annak a környékén. Éppen annyira távolodtam el a keresésben, hogy a tűz fényét látva, még visszataláljak. Így fésültem körül a területet, kutatgattam növények, esetleg érdekesebb elhagyott tárgyak után. Akár találtam valamit, akár nem, a keresés kutatás végeztével, visszatérek a tábortűz mellé. Egy kicsit még majszolgatok az élelmemből, majd a tűz melege mellett nyugovóra is térek.

Cedrick: A patak megnevezés ugyancsak dicsérő annak a kis csermelynek, ahogy közelebb érsz hozzá inkább tűnik egy apró kis mélyedésnek, amiben az esővíz folyik, szélessége sem több másfél méternél. De a vize tiszte, folyékony kristályként tükrözi vissza az egyre fogyó nap fényét, így biztos lehetsz benne, hogy elég tiszta, meg lehet inni. Egy apró kis útnak látszó kitaposott ösvényt is találsz mellette, mely a fák közé vezet. Ahogy haladsz egyre beljebb az erdő sűrűjében, úgy válik az út alattad is egyre bizonytalanabbá. Maga a patak is követi az erdőt, szinte nyílegyenesen melletted haladva. Mehetsz egészen addig, mígnem az út egyszer csak véget ér, a patak pedig egy lejtőn át egy kisebb tavacskába, meg inkább egy felduzzadt, kiszélesedett mederbe ömlik. Ahogy közelebb mész, pár rönköt látsz a patak fölött kidőlve. Ha áthajolsz felettük, egy majd három méter magas sziklaperemet látsz, melyről a patak zuhatagként ömlik bele az alatta lévő mederbe. S ekkor ahogy ide-oda forgatod a fejed, egyszer egy apró, szövetből készült erszényhez hasonló tárgyat látsz, ahogy a víz sodorja. Közelebb érve hozzád egy pillanatra szemügyre is tudod venni: egy apró kis szütyő, elegáns madzaggal lezárva, ezüstös mintákkal hímezve. Ám ha netán utána akrnál nyúlni, sajnos nem fogod tudni elkapni, mert egy szemhunyásnyira rá a patak tovaodorja, majd a zuhatagon át leesik egyenesen az alsó mederbe.


Theo: Kis híján alábukott a nap, miközben a tisztáson sétálsz gazok után kutatva. Már éppen feladnád a keresést, amikor egy különös virágot látsz, de olyat, amiről még a könyvekben sem írnak. Egyedül álló szél volt, még csak hasonló sincs sehol máshol a réten. Magas, vastag szárú, mégis elegáns kinézetű, szárát körbeölelő keskeny levelekkel, hosszú, buzogányban végződő porzókkal és legalább száz, egyenként más-más színű fényes szirommal. Szinte beleremeg a kezed, ahogy hozzáérsz a növény egy az egyben kilövell a földből, egyenesen nekirepül az arcodnak é rátapad, a leveleivel módszeresen beléd markolva. Ahogy a bőröddel érintkezik, azt is könnyen észreveszed, hogy a külső része ragacsos, mintha gyantával lenne bekenve.

Ilyedten tépem le arcomról ezt a virágot, majd erősen a két markom közé szoríttva, figyelem meg hogy mégis mi lehet. A megfigyelés ne mtart soká, be is rakom a táskámba ezt a virágot, a táska száját, pedig erősen összekötöm. Ekkor vissza is szaladok a táborba, majd a szövetet szállító kocsiba ugrok be. Nemtudom mit csinált ez a virág, vagy hogy a pollenjei milyen hatással elsznek rám, de ha valami tudat modosító hatása lenne, nem akarom hogy itthagyjanak egyedül az éjszaka közepén. Így hát ha akármi is történik még, az a kocsin fog megtörnénni, és nem a szabadban, nem is a tábortűz mellett. Ha elveszteném a józan eszemet, vagy az eszméletemet, akkor meg ez a legjobb hely hozzá. Most mér nincs mit tennem. Előveszem a kis noteszomat a kocsiban, és feljegyzek minden fura hatást, amelyet érezhetek még a jövőben.

Cedrick: Jobb oldalra elindulva a talaj megindul lefelé, s elkezd süllyedni, mígnem eléri a zuhatag aljának szintjét, csinos kis lejtőt kialakítva, amin kényelmesen le lehet gyalogolni. A víz még idelent is tiszta, az aljzat pedig kavicsos, így könnyedén meg bírod keresni, majd kiemelni a vízből a kis erszényt, mely két faág közé beszorulva próbált meg kínkeservesen tovább sodródni. Egy apró kis madzag is lógott le róla, mellyel a száját kötötték be. A madzag vége rendezetlen, ezerfelé álló volt, tisztán észre lehetett venni, hogy elszakadt. Ha kinyitod egy gondosan összecsavart falevelet találsz benne. A levelet vastagon bekenték gyantával, így nem áztatta el az eső. Ha kitekered, az egyik oldalán egy különös, sárga színnel írt üzenetet találsz rajta, mely így szól: "Gyere értem, Bucephallos!"


Theo:Sikerül megragadnod a növényt, és eltenned a táskádba. Ám ahogy ez megtörténik a föld alól, szinte a semmiből előrajzva több másik ugyanilyen növény ugrik ki. Körülötted állva árgus szemekkel figyelnek téged. Ahogy így összegyűltek, azt is észre tudod venni, hogy a virágok hátáról egy-egy ökörnyál fonal indul el, s vezet egy pontba. Erről a bizonyos helyről nem sokkal később egy újabb alak bukkan elő a földből.
Az illető könnyedén el tudna férni a tenyeredben, talán akkor lehet, mint Sariel maga. Nyurga alkatú, hegyes fülő, barna hajú tündérifjú ez, két darab fás tapintatú, félig áttetsző, barna szárnnyal. Ujjain ott lógnak az ökörnyálak másik végei, mellyel bábként rángatja a virágokat.
- Balszerencsédre találtál, vándor! Én vagyok a rét őre, a fatündérek dicsfénye! - a virágai természetesen nem támadnak. A kis sereg egyelőre csak vár.

Ahogy a tervem kudarcba fullad, rájövök, hogy nemigen fogok kijutni ebből a kalamajkából, ha ez így folytatódik. Nemhogy a táborba visszajutás hiúsult meg, hanem még itt van ez az idegesítő lény is, ezzel a sok agresszív növénnyel. Felállok, majd botomat erösen megmarkolva teszem fel a kérdéseimet felé. - Mégis mit tettem én, hogy így rám kell támadjál? Békés szándékkal jöttem kutatni a rétre. Te meg csak ugy se szó se beszéd megtámadsz engem. -  Kérdezem tőle. Jó lenne megoldani erőszak nélkül a dolgokat,  de ha megtámad nem fogok késlelkedni hogy megvédjem magamat. És sajnos már nem egy példa volt rá, hogy nem bírtam türtőztetni magamat.
- Már megint egy érdekes lény. Fiú ezzel még én is elbánok! - Szólalt fel a kapucnimból a kis gólem, majd huppant le a földre,  húzta elő a fegyverét, majd kardforgatókat megszégyenítő alapállását felvéve, intett az egyik kezével be a támadónknak.
Ekkor láttam először, egy olyan beidegződott reflexet nála, amit még nem láttam. Lehet az előző élet maradványa, vagy netán a tündék nagyon mély nyomot hagytak a lelkében. Oldalra köpéshez hasonlatos mozdulatot tett, majd halkan megjegyezte. - Szárnyas patkány. - Szemei kék lángokban égtek, de ezek a lángok nem a düh csóváival lobogtak, hanem inkább egy patak folyásának nyugalmával.

Theo: a merész tündér meglepetten nézett a gólemre. Soha életében nem látott még ilyen szerzetet. Kis ideig csak bambán bámulta, aztán vakverően előrébb röppent, s farkasszemet nézett vele.
- Nicsak ki beszél, te nagyra nőtt homokszem. Vigyázz, el ne sodorjon az eső...
Sariel legnagyobb meglepetésére a tündér landolt a földön, majd egy fura mágiával gyökérszerű indákat hívott elő a földből, melyek a karjára fonódtak és egy kardot formáltak meg. Picit furcsán festett, leginkább azért, mert az említett fegyvernek nem volt éle.
- Védd magad! - s mielőtt Riel pisloghatott volna,a bátor tündér nekirontott és elkezdte csapásokkal sorozni.


Cedrick: a különös falevélre rajzolt üzenet jó ideig csendben pihen a két kezed közt. Azonban ahogy átjárja a tested melege, a falevél elkezd izzani. Nem sokkal utána számodra ismeretlen mágikus jelek, szimbólumok tűnnek fel rajta. Homályos színekben törik a fény a falevél körül, ahogy elkezd hullámozni, majd szép lassan kiemelkedik belőle egy apró, fényes, halványa folydogáló test. Az amorf teremtmény lassan alakot ölt, s felveszi egy tenyérnyi nagyságú, tündelakatú, szárnyas lányka alakját.
A tündérlány egy kék hajú és szemű, ehhez illő halványkék ruhát viselő egyén volt. Szárnyain apró harmatcseppek csilingeltek, soha el nem szakadva a hártyás végtagoktól, mintha oda lennének nőve. Haját egy apró csattal fogja össze, melyet fakéregből faraghatott ki, legalábbis a színe erről árulkodik. Ahogy megjelenik előtted, a falevél szép lassan lekezd porladni, mígnem teljesen szertefoszlik. A tündér pedig megszeppenten néz körbe, majd pillant fel rá.
- Te...te nem ő vagy! Hol van Bucephallos?